Tim Burton… Emlékeztek még, mikor mekkora szám volt egy közelgő film, ha ő rendezte? Ez a kitűnő pasas önhibáján kívül hozta létre az úgynevezett blockbuster-kategóriát A Denevéremberrel, azokat a mozgóképeket, amiket ma a legtöbben néztek a mozikban: A lényeg a minél nagyobb bevétel, amit nem csak a vetítéssel, hanem a hozzá kapcsolódó cuccok árusításával csinálnak meg. A ’90-es években és a 2000-es évek legelején Burton úr még igen nagy vonzerővel bírt, de aztán valamiért a tengerentúlon megunták őt és aztán csak olyasmiket készíthetett, amik senkit se érdekeltek (ez az alábbi három mozi: Vándorsólyom kisasszony igen hosszúnevű akárkicsodái, Dumbo és Nagy szemek), úgyhogy egy ideig eltűnt az A-listáról. Tavaly azonban visszaküzdötte magát a Wednesday-sorozattal, aminek az elejét ő rendezte, illetve elég nagy szerepe volt a látványvilágban, stb. Sajnos a Wednesday-en már érezhető az új idők ébredő szele, de ugorjunk vissza az időben kis híján két évtizedet és máris megérkezünk abba a korba, amikor még azért (is) készültek filmek, mert valaki egy sztorit akart elmesélni:

1993-ban mutatták be a kultikus Karácsonyi lidércnyomást, amely nem felelt meg a Disney-nek, mára azonban óriási elismertségnek örvend. Nem csak a horror, a musical és a vígjáték remek vegyítése miatt maradandó, hanem a hihetetlen látványvilága miatt is, amit az úgynevezett stop motion technikával hoztak létre. Ekkor a szereplőket, szörnyeket, fantasztikus lényeket nem rajzolják vagy emberekkel játszatják el, hanem bábokkal. Ezek a bábok nagyon részletesek, mozgathatóak és a mozdulataikat fázisonként fotózzák le, ezeket a fotókat pedig gyorsan egymás után lejátsszák, így mozognak. Hosszadalmas, embert próbáló feladat egy ilyen karakter animálása – hát még egy egész filmé!

Viszont ugye 1993 éppen 30 éve volt, de kivételesen nem azért írtam ezt, mert nem tudok számolni, hanem mert ez a kiindulópontja cikkem tárgyának, a 2005-ös Corpse Bride-nak. Pályája és hírneve csúcsán Tim Burton ismét elővette a szívének oly kedves stop motion animációt és mivel ekkor bármelyik stúdió szívesen adott neki súlyos pénzeket, ezért elkészíthette a The Nightmare Before Christmas eszmei örökösét, amely pedig egyfajta „Tim Burton legjobbjai összesítve” is lett. Nézzük először a történetet:

Victor (Johnny Depp hangján szólal meg) egy dúsgazdag halkereskedő fia, akit a családja össze akar adni Victoriával (Emily Watson), egy nemesi família lányával; ezzel mindkét család jól járna, hiszen az alacsony rangúak biztosíthatnák fiuknak a nemesi rangot, az előkelők pedig fenntarthatnák a további fényűző életet, ugyanis jól titkolják, de eladósodtak. Minden adott, csupán az ifjú pár férfitagja bizonytalan, még az esküvői fogalmakat se tudja helyesen megtanulni. Egy katasztrofális próba-ceremónia után Victor az erdőbe menekül, ahol hosszasan sétál és közben gyakorolja szövegét, amelyet végül sikerül kitűnően előadnia, s a próba végén felhúzza a gyűrűt egy kiszáradt fa ágára. Azonban legnagyobb rémületére kiderül, hogy az ág valójában a Halott Menyasszony (Helena Bonham Carter) keze volt, akit így akaratán kívül feleségül vett! Az újdonsült ara pedig hazaviszi párját a Túlvilágra és innen kezdődik csak az igazi kaland!

Alapvetően ez egy dráma arról, hogy milyen lehetett az élet akkor, amikor még a családok határozták el, kihez adják a sarjaikat, s a házasság elsősorban a vagyon átmentéséről, a társadalmi létrán való feljebb kapaszkodásról és a név fennmaradásáról szólt. Érdekes módon szinte minden film azt sugalmazza, hogy ez az eljárás a házasulandóknak rossz, a szülőket pedig – akik a hagyományoknak engedelmeskednek – negatív színben állítja be. Aztán a főszereplő persze megtalálja a párját, aki még véletlenül se az, akit kinéztek neki – de nem A halott menyasszonyban! Itt ugyanis az a helyzet, hogy az érzékeny lelkű, jóképű (?) fiatalember és a szépséges (?), kedves ifjú hölgy nagyon is egymás kedvére valók, csak éppen a tradíciók, az elvárások és az egymással gyűlölködő szülői párok állnak közéjük. (Az már más kérdés, hogy vajon az elrendezett házasságok a valóságban tovább maradtak-e fenn, mint a szerelemből fogantak?)

A másik nagy témakör a halál, amit azonban érdekes módon jár körbe ez a történet. A régebbi korok emberei másként viseltettek az élet elmúlása iránt, hiszen az oly gyakori volt, ez valamennyire itt is megjelenik, főleg a végjátéknál, amikor kiderül, hogy a halott meg az élő nem is annyira különböző. Főleg nem, ha előbbi Tim Burton Túlvilágáról jön, amely színes, mozgalmas és jópofa hely. Victor személyében elutazhatunk odaátra és megnézhetjük, mi vár ránk a halál után – annyira nem tűnik rossznak, sőt! De az életet nehéz csak úgy eldobni, pláne, ha az ember szerelmes, hősünk pedig a felvilágba vágyik, jövendőbelije után… És itt jön be a második történetszál, ugyanis amíg Victor az alvilágban küzd a saját érzéseivel meg a túlontúl odaadó kék bőrű arájával, addig az Idő kereke nem áll meg és a családok tovább szervezkednek. Ha nincs meg ez a vőlegény, jó lesz egy másik is, főleg, ha az sokkal jóképűbb, érettebb, udvariasabb és feltehetőleg tele van pénzzel (ez Lord Barkis, megszólaltatója Richard E. Grant, akire egyébként egészen hasonlít is külsőleg).

Az igazi gond csak az, hogy a címszereplő, Emily, korántsem annyira visszataszító, mint első ránézésre tűnik. Bár a szépségét szó szerint megrágta az elmúlás, kedves, jólelkű, tanult és odafigyel Victorra. Itt persze lehetne mindenfélét belemagyarázni, hogy a halott az csak allegória a más kultúrára, de Tim Burtonnél mégsem így van. A halott az halott. Szóval a fiatalember egy idő után nem akarja megsérteni Emily érzéseit, de közben Victoria után vágyakozik, hármójuk közül pedig csak kettő lehet boldog, minden attól függ, hogyan döntenek egymásról. Esetleg el lehet gondolkodni azon, hogy vajon mi hajtja ennyire a még élő lányt, hiszen alig töltenek együtt némi időt a főhőssel, aki ezalatt eléggé ügyetlennek, kishitűnek és tehetetlennek látszik? A címszereplő sokkal jobban megismeri őt és érthetőbb, ha beleszeret – de ha azt vesszük, hogy emberünk valószínűleg ennek a groteszk világnak a fiatal Johnny Deppje, akkor talán elég a külsőség meg az, hogy kedves és a nők a lába elé omlanak (néha szó szerint is).

Ha már külsőség, nézzük a látványt! A karikatúraszerű figurák külseje sok korábbi Tim Burton-karaktert felidéz: Victor testalkata és ruházata Jacket idézi a Karácsonyi lidércnyomásból, az arca és az, hogy Johnny Depp játssza, Ichabod Crane-re hajaz Az Álmosvölgy Legendájából. Victoria apja felidézi a Pingvinembert; a Túlvilágon megjelenő számos alak pedig mintha az 1989 és 1991 között futó Beetlejuice rajzfilm-sorozatból lépett volna elő (ilyen a beszélő pók, a bajuszos csontváz vagy a francia akcentusú élőhalott); illetve a Beetlejuice filmet idézik azok, akiken látszik, hogyan haltak meg (a kettévágott pasas, a két vezér-csontváz). Az élőholtak remek poénforrások és ötletes a külsejük is, ugyanúgy szerethetőek, mint a Nightmare Before Christmas-beli rokonaik, csak szebbek, jobban kidolgozottak. Az élők valahogy sokkal groteszkebbek, mint a halottak, érdemes csak az S-alakúra görbült szolgálónőre, a harang alakú kikiáltóra vagy Victoria feltűnően fordított herezacskó alakú hajkoronával bíró anyukájára gondolni. A két világot a színek is elválasztják egymástól, az élőké szürke, mindenki szürke, fehér és fekete ruhákat visel (mint Az Álmosvölgy Legendájában); míg a holtaké színes, mozgalmas, izgalmasabb (mint a Beetlejuice-ban). Plusz egy, amit nem vettem észre: Emily félig szétrohadt arca a Támad a Mars! kémnőjére emlékeztet, amikor megsérül.

A „Tim Burton legjobbjaira” történő többi utalás: Az Álmosvölgy Legendája – Van Dort, Victor családneve, emlékeztet az ottani nevekre; Michael Gough karakterének háza tele könyvekkel, iratokkal; Ichabod a nyitányban szabadon engedi a vörösbegyet, itt pedig Victor a pillangót (ez utóbbi nem saját észrevétel). Charlie és a Csokigyár – A főhőst a helyszínen olyan emberek veszik körül, akiket alapvetően nem lehet kedvelni, mindegyikük valamilyen rossz emberi tulajdonság megtestesítője. Beetlejuice rajzfilm-sorozat - A szóviccek a halottakkal (a FőPincéren például nagyot nevettem), az önmagukat szét- majd újra összerakni képes járkáló hullák. Utóbbi összefüggés a Karácsonyi lidércnyomással is, ehhez tartozik még az élőholt kutyus, a főhős kedvence (ez egyben utal a két Frankenweenie-re is), és a stop motion animáció. Végül pedig mindhárom említett horrort összeköti a Corpse Bride-dal az átjárás a két világ között – Álmosvölgyben és Peaceful Pines-ban szómágiával működik a dolog; míg Jack, mint egy ünnep megtestesítője, magától át tud lépni a valóságok határán. Leginkább azonban mégis a Nightmare Before Christmas „újrájának”, szellemi utódjának tekinthető A halott menyasszony, ami viszont a kitűnő történet, az elsőrangúan elegyített műfajok és a rövid játékidő révén mégsem jut arra a sorsra, mint hasonló kollégái (300 2, Sin City 2, Avatar 2).

A néznivalóba rengeteg munkát öltek bele, a szereplőkön sok kis apróság van, amit észre lehet venni, ilyen mondjuk a kukac bal szemében a vörös ér vagy a táncoló csontvázak teljesen különböző koponyái. A hajak tényleg jól néznek ki, az élőkét szinte tapintani lehet, Emily-é meg egészen olyan, mintha fonalból lenne, ami valamiféle játék-szerű kvalitást ad neki, ezzel is erősítve a fiatalabb nézőkben, hogy ne féljenek tőle. A ruhák egy része közelről úgy néz ki, mint a plüssállatok bőre, ez is egy aranyos dolog, hiszen arra utal, hogy amit itt látunk, az csak fikció.

Még nem esett szó a zenéről, ami igen fontos itt, hiszen a három főszereplő közti kapcsolatot a zongorajáték adja meg (az első zongora Harryhausen márkájú, utalva ezzel a stop motion régi nagymesterére, Ray Harryhausenre), a figurák pedig néha dalra fakadnak. A nyitányban hallható négyes ének sajnos szerintem nem túl jó, ez felütésként talán elveszi a kedvet a filmtől, de hát anno a Nightmare…-ben is folyton énekeltek. Szerencsére a Corpse Bride nem annyira musical-szerű, és a későbbi néhány dalbetét már sokkal jobb. A zenét és a számok szövegeit ezúttal is Danny Elfman szolgáltatta, hallhatjuk is énekelni a csontváz-zenekar vezetőjeként.

Szpojler itt

A felemelő, szép befejezés magyarázata egy imdb-s érdekesség szerint a pillangóban keresendő. Az elején elengedett pillangó színe egyezik azzal, amit Emily és Victor látnak, mikor kilépnek a Túlvilágról, valamint azokkal is, amikké a Halott Menyasszony átváltozik a végén. Ezek a pillangók a szabadságot jelképezik, hogy a fiatalember szabaddá teszi a holt hölgyet.

Ugyanakkor azon felül, hogy az addig a hőshöz és környezetéhez sehogy sem kötődő gonosz elnyeri méltó büntetését és a hozzá szintén semmilyen szálon nem köthető Emily pedig megszabadul, végülis ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: A két család összeköttetik, a két fiatal összeházasodik és ugyanúgy szeretik egymást. A kérdés viszont az, hogy ha a Halott Menyasszony felmehet az égbe (a Mennybe?), akkor vajon a Túlvilágon rekedt összes többieket is ki lehetne onnan szabadítani? Akkor ez valamiféle Purgatórium vagy Pokol lenne?

Szpojler vége

Lássuk a szinkronszínészeket, akik eddig még nem kerültek szóba! Victor anyja és Hildegard, a bejárónő Tracey Ullman (pl. Robin Hood, a fuszeklik fejedelme) hangján szólalnak meg. Victor apját, a köhögő kocsist és a FőPincért Paul Whitehouse szólaltatta meg. Victoria szülei Joanna Lumley (az anyuka) és Albert Finney (az apa, Ewan McGregor karakterének apja a Nagy Halban). A pap Christopher Lee, Bonesapart tábornok Deep Roy (az Oompa Loomák megformálója a Charlie és a Csokigyárban), a kukac és a kikiáltó Enn Reitel (ez egy pasas), a pók és az élőholt szakácsnő pedig Jane Horrocks (Magrat a Vészbanyákból).

Az alkotókról: A közhiedelemmel ellentétben a Nightmare…-t nem Tim Burton rendezte, ezt viszont igen, karöltve az animátor Mike Johnsonnal, aki anno az említett előző mozinál mozgatta a bábokat. Burton úr íróként (a karakterek kitalálójaként) és producerként is részt vett a munkálatokban, az előző folyamatban segítette Carlos Grangel (ő tervezte például az Egyiptom hercege és a Hotel Transylvania alakjait). A forgatókönyvet John August (Frankenweenie, Éjsötét Árnyék, Charlie és a Csokigyár, Titan A.E.), Caroline Thompson (Karácsonyi lidércnyomás, Szikraváros, 1991-es Addams Family, Ollókezű Edward, Úton hazafelé) és Pamela Pettler (tv-sorozatok) írták.

Érdekességek: A történet alapja egy XVII. vagy XIX. századi orosz-zsidó népmese, amivel az egyik producer, Joe Ranft ismertette meg Burtont, még a Nightmare… munkálatai alatt. 2003-ban kezdődött el a munka a filmen, amit egyszerre forgattak a Charlie és a Csokigyárral. A cselekmény egy fiktív angliai faluban zajlik, az 1800-as évek végén.

A bábok állítólag 25-28 cm magasak voltak, de ez szerintem nem igaz, hiszen látható, hogy például a pap mindenki fölé tornyosul, még a süvege nélkül is, szóval ő biztosan magasabb volt a többieknél, míg mondjuk a két gyerekcsontváz meg Bonesapart tábornok nyilván sokkal kisebbek (nem beszélve Victoria apjáról). Egyes díszletek olyan hatalmasak voltak, hogy az animátorok guggolva átfértek az ajtókon (gondolom a nemesi ház meg a templom volt ilyen óriási). A stop motion animáció során hagyományosan kicserélhető fejjel vagy kicserélhető szájakkal építik meg a figurákat, itt azonban egyedi technológiával, fogaskerekekkel mozgatott arckifejezésekkel dolgoztak, amitől mindenki még élethűbb lett, de a munka is sokkal nehezebbé vált a precíziót kívánó beállítások miatt, amiket a fejekbe elrejtett kulcsos lyukakkal lehetett aktiválni. Mivel több csoport egyszerre dolgozott, akár ugyanazokkal a karakterekkel, így a főhősökből több darab készült: 14 Victor, 14 Emily és 13 Victoria. A bábok rozsdamentes acél „csontvázzal” és szilikon bőrrel bírtak. Eredetileg 12 bábmestert vettek fel, de a számuk a produkció végére megháromszorozódott. Néhány kiegészítő dolgot, például a varjakat vagy a lepkék hadát számítógéppel rajzolták.

Mivel nem volt lehetőség az újraforgatásra, ezért a storyboardokon (rajzolt látványtervek) kísérletezték ki a jeleneteket. Mikor minden készen állt, a bábokat beállították a díszletekbe, majd próbafotókat készítettek, hogy a világítás meg a kép megfelelő lesz-e, ha igen, akkor elkezdődhetett a tényleges fotósorozat. A szereplőket nem kamerával, hanem profi fényképezőgépekkel rögzítették, Canon EOS-1Ds MARK II SLR modellekkel, amikre filmezésnél használt Nikon lencséket illesztettek, így a képi világ egészen mozi-szerűvé vált. 32 kamerával 35 díszletben fotózták a bábokat. A fényképezőgépek egyszerre maximum 100 fotót tudtak eltárolni, ezeket egy gyors-feltöltő rendszerrel vitték be számítógépekbe, ahol vissza tudták játszani, hogy ellenőrizhessék a jelenetsorokat. Mike Johnson néha eljátszotta az animátoroknak, hogy mit akar majd látni a báboktól a felvétel előtt. A forgatás valamivel több mint egy évig tartott, ezalatt több mint 109 ezer képet rögzítettek. Az animátorok néhol a színészek előre felvett szövegeit használták a figurák „vezetéséhez”, mint a régi típusú rajzfilmek készítésekor.

A zenekarvezető csontváz szerepére nem találtak senkit, ezért Danny Elfman maga énekelte fel a szövegeit, ez azonban annyira megterhelte a hangszálait, hogy minden felvétel után berekedt. Albert Finney lett volna a Charlie és a Csokigyárban Joe nagypapa, de Burton nem akart nagy neveket Johnny Deppen kívül, így az itteni felkéréssel kért elnézést, amiért kihagyta őt. Ez volt Johnny Depp és Helena Bonham Carter első egész estés szinkronszerepe. Mivel a Charlie… és a Corpse Bride egy időben készültek, így Tim Burton azt mondta, hogy Depp „Nappal Willy Wonka volt, este Victor, szóval kicsit tudathasadásosnak érezhette magát”. A rendező elmondta, hogy Albert Finney és Joanna Lumley néhány jelenetet együtt vettek fel, ám az összes többi színész sosem találkozott egymással. A kukac külsejében és viselkedésében a híres horror-színész Peter Lorre-t idézi. A zenélő csontvázak fekete emberek akarnak lenni, a zenekarvezető Bill Robinsonon, a zongorista Ray Charles-on alapul, az egész zenekar Cab Calloway bandájára is hajaz, akik többször megjelentek a Betty Boop-sorozatban, illetve ihletül szolgált még hozzájuk az 1929-es The Skeleton Dance című rajzfilm. A párbaj-jelenet a Hamlet párbaját eleveníti fel. A Corpse Bride az egyetlen Warner stop motion mozi. A forgatás ideje alatt autóbaleset következtében elhunyt ötletgazda-producer, Joe Ranft emlékének szentelték. Cikkem tárgya 40 millió dollárból készült, nemzetközileg kis híján 120 milliót hozott vissza, amihez hozzájön még megközelítőleg 40 milliónyi bevétel mindenfajta adathordozón történő kiadása után. A kritikusok egyöntetűen pozitívan reagáltak rá.

A klasszikus Tim Burton-mozik rajongójaként nem tudom nem szeretni ezt az alkotást, amely a rendező úr tisztelgésének fogható fel saját maga előtt. Minden benne van, amitől a munkáit szeretni lehet, mert izgalmas, drámai, vicces, jó a zenéje és számos jó fej figurát vonultat fel. Mellette szól még a baráti játékidő (1 óra 17 perc), illetve a korunkra jellemző felébredt propaganda hiánya. Aki szerette a Nightmare Before Christmas-t, az ezt se hagyja ki!

Pontozás:

imdb: 7.4 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Tim Burton elérkezettnek látja az időt egy Beetlejuice 2-re. Tulajdonképpen a technikai fejlődés valóban indokolttá teszi a jó öreg élőholt újbóli feltámasztását, de csak akkor, ha nem válik az ideológiai agymosás egyik újabb zászlóvivőjévé… A zenét ismét Danny Elfman fogja szerezni, a női főszerepet Jenna Ortegára osztották – lehetnék mérges is, ha a hölgy nem lenne eszeveszett vonzó és remek színésznő egyben:P Ha már Ms. Ortega, a Wednesday szintén folytatódik, de Burtont szinte biztosan ki fogják tenni a saját sorozatából, mert akkor több mocskot lehet belegyömöszölni (lásd az 5. részt, amit már nem ő rendezett…).

- Bizonyíték arra, hogy a filmipar már mennyire nevetséges: John August készíti a forgatókönyvet a Toto: The Dog-Gone Amazing Story of the Wizard of Oz című izéhez. Mindegy, hogy a legutóbbi eredet-történet megbukott, jöjjön még egy, ami Dorothy kutyáját mutatja be…

Hasonlóan a nemrég tárgyalt Mágnás Miska c. filmhez, ez szintén szándékosan tartalmaz propagandaszerű elemeket, sőt, történelemhamisítással is találkozhatunk, ám ennek ellenére mégis hazafias alkotásról van szó, ami ugyanúgy kiállta az idők próbáját.

1708-ban járunk, a Rákóczi-féle szabadságharc „felénél”, Réte lakóinak mindennapos életébe pillanthatunk be már a film elején; a labancok feldúlják a parasztházakat, mindent visznek, ami mozdítható, a leányokat, jószágokat próbálják bújtatni előlük, de nem mindenkit sikerül; Bíró Anna (Vass Éva) is tömlöcbe kerül, amiért megpróbált szembe szállni a betolakodókkal – csak a fiatalok csinálnak ilyesmit, a falu többsége már belefáradt az ellenállásba. Anna öccse, Matyi (Gyárfás Endre) például félreveri a harangot a labancok jövetelekor. A hangulatot jól festik le számunkra, Rákóczi emberei máshol vitézkednek, ezért az emberek csak saját magukra számíthatnak. Mégis, a fejedelem (Deák Sándor) személye köré valóságos legenda szövődött, mindenki bízik benne, hogy nem volt hiábavaló az eddigi áldozat, a megszállókat ő tudja egyedül kizavarni az országból.

Hű emberei közt van Bornemissza János (Bitskey Tibor) is, akinek szívét a magyar hazán kívül csak Anna tölti ki. Amikor kiderül, hogy Anna bajban van, nem tud azonnal segítségére sietni, hiszen máshol van szükség helytállására, ezért sokáig nem tudja, mi várja, ha majd hazatér Rétére. A sors összehozza őt Fekete Miskával (Zenthe Ferenc), aki szabadon portyázva harcol a szabadságért, ő annak a harcmodornak a képviselője, amit romantikusan képzelünk, ha erről a korszakról olvasunk; fülig érő szájjal kaszabolja az ellenséget, soha meg nem hátrál, mindig kihúzza önmagát és bárkit a slamasztikából. Sok időbe telik, míg végül ő is szervezett keretek közt segíti a felkelést, nem akárki, hanem Vak Bottyán (Mádi Szabó Gábor) szolgálatába áll, János barátjával együtt. Sok nehéz helyzetben kell feltalálniuk önmagukat, belső ellenségekkel is le kell számolniuk, Jánosnak meg még ott van a kétség is, vajon mi lett mátkájával? Rákóczi sem tétlenkedik, szövetkezne a francia királlyal, ám annak követei (köztük a nagyon fiatal Sinkovits Imre) közlik, hogy gyakorlatilag cserben hagyja Magyarországot a királyuk... Úgy tűnik minden összeesküdött hőseink ellen… 

A trencséni csatát a filmben megnyerjük... Itt a történelemhamisítás, mely a kommunisták kedvelt elfoglaltságai közé tartozott. Sok győzelmünk nem lévén, ennél a résznél egy kicsit csalt tehát a forgatókönyvíró, Barabás Tibor. Az egész filmet körbe lengi a kor fontos mondanivalója, miszerint az egyszerű paraszt (munkás) bármit el tud érni, bármilyen nemest földre tud kényszeríteni. Anna és Matyi figurái mindketten ezt szimbolizálják, Anna ráadásul a szenvedést, rabságot is bátran viseli, Matyi inkább a furmányos, népmesebeli legkisebb fiút jeleníti meg, aki elnyeri méltó jutalmát. Aki nem jártas a magyar történelemben az szerintem ezeket észre se veszi, annyira nem hangsúlyosak – bár az meg nem néz meg ilyen filmeket manapság…

Mai szemmel nézve azt hiszem, hogy lassúnak mondható ez a mozi, néhol nehezebben érthető, mit mondanak a szereplők – de a felújítás ellenére is 70 éves filmről van szó, így ez belefér. Az viszont lenyűgöző, mekkora tömeget voltak képesek akkoriban megmozgatni a filmesek (rendező Bán Frigyes)! Lovasokból annyi volt, hogy a hálivúdi számítógépesek nem tudnak ennyit belezsúfolni ma egy képernyőnyi területbe. Ebben a korban meg a '60-as években ebben verhetetlen volt a magyar filmgyártás. No meg a színészekben! Nem olyan nehéz szerepek ezek, azt hiszem, hiszen sarkítottan jó és rossz figurák jelennek meg, de mégis olyan könnyed játékot látunk, amit nem lehet tanítani. Egyedül Vass Évát mondanám egy picit erőltetettnek, de itt még csak kb. 20 éves volt. Bitskey egy olyan alakot játszik, akit csak szeretnénk, ha létezne, mégis nagyon hihetően keltette életre ezt a hőslelkű Jánost, aki vezérét, Vak Bottyánt még talán Rákóczinál is jobban tiszteli! Mádi Szabó pedig maga a megtestesült nemzeti hős, az igazság bajnoka, aki viselkedésével azt mutatja, ő csak egy a többi kuruc közül, se több, se kevesebb. Mindkettejüknek olyan hangja volt, amit ma már nem hallunk; egyszerűen filmszalagra, színpadra termett hangok voltak ezek, nagyon szépen zengő, bizalmat keltő, finom orgánumokról beszélhetünk mindkettő esetében. Sokan bele se gondolnak, mennyire fontos szerepet játszik egy ember megítélésben az, hogy mennyire tetszik nekünk a hangja, márpedig ők olyan alakokat játszottak, akiket az emberek azonnal a szívükbe zárhattak a valóságban is, nem kis mértékben a meggyőzőképességük, személyiségük vonzereje miatt. Ebben pedig nagy szerepe van a hangnak. Én mindig füllel is „nézek” egy filmet, bennem nagyon megmaradt, ahogy beszéltek. Ha már fül, a zeneszerző Farkas Ferenc, akinek számos más film zenéjét is köszönhetjük, pl. Két félidő a pokolban, Egy magyar nábob, Egri csillagok. Olyan a zene szerintem, mint a jó futballbíró; nem nagyon észrevehető, de kell, hogy jelen legyen. 

Amint a Mágnás Miska, ez is nagyon jól eltalálta, hogyan kell a magyar néplélekhez szólni, bár ebben az esetben komolyabb hangvételben. Az egész film hazafias, tele bátor alakokkal, akik készek bármikor meghalni a hazáért, nagy bennük az összetartás, megdolgoznak és megharcolnak az életben maradásért. Ezek mind ma is fontos értékek, hát még akkor. Azt hiszem, hogy ma nem ez kell a moziba járóknak, hanem a fröcsögő vér, szuperképességek és nihil. A Rákóczi hadnagya viszont egy egyszerűségében is nagyszerű film. A csatajelenetek sokszor megmosolyogtatóak, a hangzás az akkori technikai adottságok miatt nem olyan fantasztikus, mint egy akárhány D moziélményben, de igazi férfiak, igazi nők, igazi érzelmek vonulnak föl, a magyar történelem iránt pedig mindenképpen felkelti az érdeklődést. Mi lett volna, ha „Rákóczi világot hódít”? Miért nem történt ez meg, vajon nem hasonló-e ma is, vagy hasonló volt akár 1000 éve is az ország sorsa? Nekünk itt mindig helyt kellett állni és sokszor úgy, hogy csakis magunkra számíthattunk. A nagyhatalmak mellett nekünk mindig alárendelt szerep jutott, a Rákóczi-szabadságharc kudarccal végződött, a szatmári béke ellenére is. Rákóczi emigrációban halt meg, dolgavégezetlenül, a nép mégis fejedelemként tekintett rá. Ma is így van ez, például az 500-asról ő néz ránk.

A szokásosnak mondható Szomszédok-rovat: Zenthe (Taki bácsi) mellett feltűnik Raksányi Gellért (Kutya) és Szabó Sándor (építész volt, Taki ismerőse). Sok érdekes, korabeli jelmezt látunk, a kihagyhatatlan rizsporos parókával, a kurucok díszes öltözékei nagyon szépek, nagy hangsúlyt fektettek a látványra a készítők, csodás, tágas mezőket találtak a harci jelentekhez – van egy rész, amit egészen magasból mutat a kamera, amint sok-sok lovas halad, ezt nem is tudom, hogyan oldották meg, olyan volt, mintha drónnal csinálták volna!

Szerintem ez egy lenyűgöző alkotás.

Valami jót akartam olvasni és beleakadt a szemem ebbe a könyvbe a polcomon. Négy nap alatt befejeztem és rendkívül sokat nevettem rajta, de hát aki ismeri a Korongvilágot, az tudja, miről beszélek.

1997-ben jelent meg ez az eredetileg hat részes animációs széria, testvérével a Soul Music-kal együtt; azonban elődjével ellentétben a Wyrd Sisters-t később összevágták egy egész filmmé, így még inkább helye van itt.

Aki esetleg nem olvasta valamelyik korábbi Discworld-írásomat (A mágia fénye, Varázsapó, A postamester, Soul Music), annak annyit kell tudnia, hogy ezek Terry Pratchett könyvein alapulnak és a Korongvilág nevű fantasztikus helyen játszódnak. A Korong olyan, mint a mi középkorunk, csak van mágia, istenek, varázslók, szörnyek, multiverzum, meg amit csak el tudtok képzelni egy high fantasy-ben (pl.: Gyűrűk Ura). Viszont ugyanakkor minden a fonákjára fordulva jelenik meg: a varázslók léha, öntelt, láncdohányos alakok, akik egymás hatalmára pályáznak; az istenek kicsinyesek és csak szórakoznak a halandókkal; valamint sokat elmond a világról, hogy az embereket legjobban kedvelő „mindenható” alak maga A Halál, aki gyakorlatilag az összes regényben visszatérő szereplő. Mindezt Pratchett eszelősen jó humora teszi feledhetetlenné, amit igazán csak akkor lehet érzékelni, ha valaki elolvassa a könyveit.

Jelen esetben a középpontban egy apró királyság, az istenek háta mögötti Lancre áll, ahol a királyt meggyilkolja az unokaöccse. Ezzel még semmi gond nem lenne, hiszen a királyok hivatalában az orgyilkosság természetes halálnemnek számít, ám az új uralkodó (Felmet herceg – Rob Rackstraw hangján szólal meg) se az emberek, se a királyság körében nem örvend népszerűségnek. Ez pedig felettébb sok bosszúságot okoz a környéken élő három boszorkánynak (Mállotviksz Néne - Annette Crosby, Ogg Ángyi - June Whitfield és Magrat Beléndek – Jane Horrocks), akik akaratukon kívül (is) belekeverednek az ügybe, mikor a gyilkosság éjszakáján véletlenül náluk köt ki a még pólyás trónörökös meg a király koronája. Úgyhogy nincs mit tenni, ideje beleártaniuk magukat abba, amibe a hagyományok szerint tilos lenne, de Néne szabálya úgy szól: Ha már megszeged a szabályokat, szegd meg őket jól! Ehhez pedig kapóra jön a megölt király bosszúra vágyó szelleme, egy vándorszínész-társulat és persze egy nagy adag mágia. Csakhogy a herceg sem hagyja magát és megkísérli a népet a boszorkányok ellen fordítani. Vajon ki nyeri majd a harcot és ki ülhet Lancre trónjára?

A Soul Music anno nagyon tetszett, olvastam a könyvet is, viszont akkor megvolt az az „előnyöm”, hogy régen volt szerencsém a könyvhöz, ezért az nem tűnt fel, mi minden hiányzott, illetve mit változtattak meg. Ezúttal azonban éppen azon a napon néztem meg a feldolgozást, amin befejeztem a könyvet, úgyhogy még minden emlékem nagyon friss volt – tehát feltűntek a különbségek.

Pratchettet adaptálni azért hálátlan feladat, mert a humor legtöbbje a narrátor szövegében található. A Wyrd Sisters azonban nem alkalmaz narrátort, így az eseménysor leszűkül a cselekményre, emiatt pedig még a kis híján 2 és félórás játékidő ellenére is túl gyorsnak tűnik az egész. Ez viszont mégsem tekinthető hibának, pláne úgy nem, ha hozzátesszük, hogy hagyományos animációval készült a látnivaló, amihez csak néhol toldottak be számítógépes trükköket. Magyarul éppen elég feladat volt a figurák életre keltése és a Korongvilág tévéképernyőre ültetése, valószínűleg éppen azon voltak, hogy leszűkítsék, mi mindent kelljen megmutatniuk.

A külsőségekkel nincs baj: Mállotviksz Néne nagyon jó, őt ilyennek képzeltem, Ogg Ángyit kicsit kevésbé terebélyesnek gondoltam, Magrat meg az első részben talán túl csúnya. Persze a könyvborító sokat befolyásolt nálam az elképzelésükben… A többi alak közül egyedül a Hercegné nem tetszett, mert ő olyan külsővel bír, mint valami sci-fi figura, nem igazán illik a középkori hangulathoz, plusz a ruhái is elég férfiasak. Az effektek igen jók: a szellemek átlátszósága, amikor a király nem tudja elhagyni a kastélyt, az átvezetések az egyes részek között, Néne érzékelésének kiterjesztése a külvilágba, a varázslatok, vagy a kristálygömb remekül működnek. Kiemelném még a démont a démonidézésnél, aki bár erősen túlzás, hiszen a könyvben csupán egy fej jelenik meg, a kinézete marhajó, mert olyan, mintha gumicukorból lenne. Az a jelenet egyébként viccesebb lett, mint a könyvben, bár kimaradt belőle a név-ismétlés, amely sokat elmond Nénéről. Az egyetlen feltűnő probléma az, hogy a figurák nem tartják az arányaikat, ez főként a magasságuknál vehető észre, hiszen például van úgy, hogy Ángyi Néne derekáig ér, máskor meg ugyanakkorák; Tamasján háromévesen úgy néz ki, mint egy miniatűr felnőtt; Hwelről meg szerintem a kocsmai jelenetig az, aki nem olvasta a könyvet, biztosan nem jön rá, hogy törpe.

A cselekmény tökéletesen követi a könyvét, szinte minden fontos dolog benne van és a poénok 90%-át is átemelték, csak éppen nem mindegyik működik – van, ami kizárólag leírva jó igazán.Akadnak jópofa kis részletek, ilyen például Néne seprűjének váltó-hangja vagy hogy a Herceg a pizsamájához is kardot hord. A narrátor hiányát néha úgy oldották meg, hogy a szereplők mondják el azokat a mondatokat, amiket a regényben tőle hallhattunk, viszont néhány egyéb dolog szintén kimaradt, mások pedig kevésbé hasonlítanak arra, amit elképzeltem: A kopogós poén az elején a kapussal például a magyar szövegben szerintem nem érthető, de angolul már igen; a Marx-testvérekre tett utalást pedig csak úgy értettem meg, hogy láttam, hiszen a szövegből nem tudtam felismerni őket. A színházi előadások alatt úgy képzeltem, hogy a boszorkányok sokkal hangosabban beszélgetnek, ezért zavarnak mindenkit. A kastélyban élő szellem-légió, a sétáló menhir, az „átsegítjük a folyón” meg az Ogg-klán segítsége a varázslatnál elmaradt – ezek apróságok és nem annyira lényegesek. Vannak azonban változtatások, amik rosszat tesznek az egésznek:

1. A figurák túl sokat gesztikulálnak beszéd közben, ez főként az első részben zavaró. A színészektől vagy a Bolondtól például ez elvárható lenne, de a boszorkányoktól már nem annyira. 2. Magrat valahogy kevésbé érzelmes, mint a könyvben, ott folyton változik a hangulata; és itt még elég sokáig a három hősnő egymáshoz való viszonyát is nehezen tudták hatásosan visszaadni. Ez később szerencsére nagyjából megoldódik. 3. A szellem az egyik részben nem viseli a koronáját, pedig ez hozzá tartozik. Az animátorok nyilván véletlenül hagyták le, ám ez fontos részlet, hiszen a végső előadásnál azt mondja, hogy „az én koronám van rajta” és ekkor a néző is láthatja, hogy tényleg ugyanazt a koronát viselik, mert a következő epizódban már visszakerül rá. (Arra mondjuk nincs magyarázat, hogy a Tamasján fejére kerülő díszhez hogyan került hozzá az a sapka.) 4. A könyvben a Herceg szájából elhangzó szöveg egy részét valamiért kétszer is átadták a Hercegnének. Ezzel nyilván azt akarták erősíteni, hogy melyikük a dominánsabb, okosabb, viszont így Felmet kevésbé tűnik intelligensnek, pedig az. 5. A véres kéz nagyon erős jelkép a könyvben, amivel Pratchett igen finoman jelezi a herceg megtébolyodását. Ez itt teljesen kimarad. 6. 15 helyett 18 évet mennek előre az időben. Ha jól számolom, akkor elvileg Tamasján 16 vagy 17 éves lehet a könyvben, itt pedig elhangzik, hogy 21. Ez vajon az amerikai piac miatt eszközölt változtatás? 7. A Halál a könyvben nem megy le a nézők közé és csak az előadás közepe táján bukkan fel a kulisszák mögött. 8. A szellem által elfoglalt hely magyarázata kimarad, pedig ott igen jól megindokolja az író, miért nem ül senki az Ángyi melletti „üres” székre. 9. A Megfoltozott Dobban játszódó részt rendkívül elsiették. Tény, hogy azt, ami a könyvben van, nem lehetett volna visszaadni a narrátor nélkül, de az a legjobb rész, amely annyira tetszett, hogy egymás után kétszer is elolvastam. Ugyanez a helyzet a törpe kocsmával, amiből szintén remek poénok maradtak ki – például az asztalukhoz lépő törpe kommentje a nőnek öltöző férfiakról. 10. A sok kihagyott dolog mellé betettek két olyat, ami a könyvben nincs, az első a levágott fejű szellem szerencsétlenkedése a fejével, ő kb. két fejezet alatt eltűnik és sose kerül ismét említésre; a második Krizofrász, a maffiafőnök troll, aki a regényben egyetlen mondatban kerül említésre, ám nem szerepel, itt azonban kétszer előjön és még beszél is. Mintha az első meg az utolsó résznél mások lettek volna a készítők.

Pár néhány másodperces képsor többször is visszatér, főleg az állatokat ábrázolók, illetve van néhány pici animációs hiba (pl.: Ángyi arcáról eltűnik a pír; néha hosszú a körmük, máskor rövid). A főbb szereplők közül egyedül Magrat vált ruhát a teljes játékidő alatt, illetve Nénét és a hercegi párt láthatjuk alvóruhában, egyébként mindenki szinte változatlan (Néne néha leveszi a kalapját, Ángyi pedig a rókaprémjét is).

Ezek mellett azonban nagyon jó a „kolbász kifliben”, ezt a regények rajongói biztosan értékelni fogják, illetve ki kell emelnek Rob Rackstraw teljesítményét, szerintem ő volt a legjobb szinkronszínész. Nézzünk akkor mindenki mást is, név szerint, akikről eddig még nem esett szó: Eleanor Bron (A Hercegné), Les Dennis (A Bolond és Tamasján), Jimmy Hibbert (a szellem) és Christopher Lee (A Halál). A rendező-producer ugyanaz a Jean Flynn volt, aki a Soul Music-ot is dirigálta; a zenét (amiből kiemelkedik a fantasztikus főcímdal) megint Phil Bush és Keith Hopwood szerezték.

Érdekességek: Az alapul szolgáló regény 1988-ban jelent meg először, angol nyelven, az általam birtokolt hazai Cherubion-kiadás 2000-es. Rob Rackstraw-t és Jimmy Hibbertet hallhatjuk a Soul Music-ban is, azonban a stáblistában nem jelölték, ki kit szólaltatott meg ott.

Összesítésben a Wyrd Sisters egy teljesen jó feldolgozása Terry Pratchett könyvének. Bár nehéz beszerezni, hosszú és magyarul nem lehet hozzáférni, azoknak, akik olvasták a regényt, érdemes tenniük vele egy próbát, pláne, ha az emlékek már kissé megfakultak a nyomtatott oldalakkal kapcsolatban. Viszont nincs szívem levonni tőle a maximális pontszámból, hiszen ez egy kordokumentum, abból az időből, amikor a fantasy-t még rajzfilmen lehetett csak megjeleníteni és a rajzfilm ténylegesen kézzel rajzoltat jelentett.

Pontozás:

imdb: 6.9/10 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5

Sokszor van, hogy az első fél óra után én már lekapcsolnám az adott filmet, ilyenkor kb. 50%-ban döntök így vagy úgy, hogy nézem tovább, hátha. Most néztem inkább. 

És így azt mondom, hogy inkább javaslom másnak is A gyilkos járatot. Majdnem kamaradráma-szerű a helyzet, mert végig egy vonaton játszódik a történet, akció és vérfröccsenés van dögivel, a kezdethez képest pedig egyértelműen felfelé ível a humor minősége, mert abban a bizonyos első 30-40 percben a következő szóval tudnám csak jellemezni megjelenését: szánalmas. Ahogy a szereplőket megismerteti velünk a forgatókönyvíró (Zak Olkiewicz, akinél 4 film szerepel az Imdb-n, ebből ez az egyik, a másik 3 nem tudom mi), az minden csak nem érdekes és a legkevésbé sem szórakoztató. Pocsék, színtelen-szagtalan izé ez, nem humor. Ennél még az is jobb lehet, ha Ben Stiller az Adam Sandlerrel együtt mosogat valahol… 

Mindenki, aki erre a vonatra nem azért száll föl, hogy eljusson A-ból B-be, az azért jött, hogy bosszút álljon valamiért, valakiért. Kivéve 3 fickót, a Katica fedőnevűt (Brad Pitt), Citromot (Bryan Tyree Henry) meg Mandarint (Aaron Taylor-Johnson). Ők pénzért tesznek el embereket láb alól vagy teljesítenek szupertitkos feladatokat, amikkel szupertitkos emberek bízzák meg őket. (A forgatókönyv egyébként egy japán író, Kotaro Isaka műve alapján készült, gyanús, hogy ami tetszett nekem benne, az hozzá köthető.)

Mellettük csupa olyan figurával találkozunk, akik belső indíttatásból, bosszúra éhesen akarnak valakit eltenni láb alól. Itt van Kimura (Andrew Koji), akinek fiát lelökte egy ház tetejéről egy csaj, akit csak Hercegnek neveznek (Joey King). Hogy miért? Mert Kimurát akarja megbízni, hogy valakit öljön meg – nehogy már ő piszkolja be a kezét. Kimura meg persze őt akarja minél előbb elintézni. Az ő apja, akit csak Az Idősebb néven ismerünk, szintén meg fog jelenni a járművön egy későbbi időpontban. Ő már évtizedek óta tervezi bosszúszomjas tervét, legyen elég ennyi. Van még két, szerintem rettentő gagyi karakter, aki közül az egyik szintén bérgyilkos, de el is felejtettem őt megnevezni, annyira semmilyen... Ő a Darázs (Zazie Beets), aki nevéhez hűen egy szúrós fecskendős tűvel mászkál, amiben gyorsan ölő méreg van. Sok szempontból ő a kiindulási pont egyébként az egész cselekményt illetően, de mégis elég keveset szerepel, az is elég rossz színészi szempontból, szerintem. Meg még egy állatunk van, a Farkas (Bad Bunny – ezek szerint ő egyébként is egy állat :D), aki elsőként akadályozza meg, hogy főszereplőnk, a Katica egy egyszerű bőröndlopás után leszállhasson a száguldó járatról... És neki köszönhetően nem kapcsoltam le, mert innen indul el igazából a sztori, de ezzel ki is veséztük pozitív tulajdonságait. A szereplők általában elég jól néznek ki, filmvászonra termettek, de ez a pali... Most gyorsan megnéztem, ő egy rapper... Ezzel mindent el is mondtam színészi kvalitásairól. Tényleg annyira gagyi volt, hogy arra gondoltam már, hogy a rendezőnek lehet rokona (aki egyébként David Leitch). 

Lényeg, hogy beindulnak az események, és valaki nekiállt poénokat is gyártani a stábból, mert egyre élvezhetőbb lett a film. Tele van kicsi, ötletes szösszenetekkel, ezek megszakították az állandó pörgést, ami egy kicsit már sok volt, 2 órán keresztül mindig olyan sebességben volt a mű, mint a középpontban lévő Sinkanszen nevű vonat (az eredeti cím találó ebből a szempontból, mert azt jelenti: sebesség – Tévésámán megjegyzése: A film neve a Sinkanszen angol megnevezése, szó szerint golyó-vonat, golyó, mint pisztolygolyó, tehát igen ötletes választás egy akciófilmhez.). Ezek a kis kitérők legalább megszakították a kellő pillanatokban a gyorsulást, jó volt ezeken röhögni. Akadt például egy külön családi- vagy gyerekvagon, amiben nagy szemű, vigyorgó lénynek öltözött emberek ügyeltek a hangulatra, na, az itt játszódó jelenetek telitalálatok. 

Anélkül, hogy bármit különösebben elárulnék a cselekményről, egy érdekes dolgot ki kell emelnem: a szerencse és pech körül gyakran forognak a főszereplő gondolatai, sokszor erről van szó a filmben. Érdekes belegondolni, mikor mit tekinthetünk szerencsének, balszerencsének – lehet, hogy csak az agyunk játszik velünk aljas játékokat és igazából nem is vagyunk pechesek. Ami nekem szerencse, másnak a teljes csőd. A japánok szerint a katica a balszerencsét jelképezi, a nyugati világnak pont az ellenkezőjét. Ebből a szempontból is értékelhetjük a főszereplő megmozdulásait, utólag érdekes belegondolni, milyen kevésen múlt nála, hogy életben marad-e vagy hogy ki áll mellé vagy ki akarja kinyírni... Katica egyébként pszichológushoz jár, ez többször elhangzik, szintén elég szánalmasan jelenik meg a filmben, nagyon a képünkbe akarják tolni, amit az amcsi filmekben egyébiránt többször, hogy „csak el kell menni egy agyturkászhoz és már a született pszichopata (amilyen általában egy bérgyilkos) is elgondolkozik majd az élet értelmén és a jobb emberré válás felé tekintget egész hátralévő életében... Persze. És ebből olyan béna poénok születtek, hogy én éreztem magam kellemetlenül már... Nagyon erőltetett volt. Akárcsak Citrom és Mandarin legtöbb párbeszéde – szerintem ők külön-külön viszont nagyon jó figurák, ilyenekre szoktak építeni egész filmeket, részletesen kidolgozottak, jobban látszódott náluk a valódi személyiségük, mint Katicánál. Szinkronosan néztem, az ő szinkronhangjaiknál (Gémes Antos, Makranczi Zalán) gondoltam legtöbbször, hogy állati jó a szinkron! Gondolom, így nem érvényesült egyes szereplők akcentusa, de sebaj. Szóval jól megírt szerepek voltak, de mindkettőnél olyan érzésem volt, hogy valakit utánoznak... Nem tudom nem a Ponyvaregényes csávókat-e, akiket elfelejtettem, hogy hívtak, mert én tagja vagyok azon kisebbségnek, akik nem szeretik azt a filmet… 

A japán szereplők, akikhez poénok egyébként egyáltalán nem köthetők, kiválóak. Ők a valódi emberek személyiségének megtestesítői, a sok szenny és a véráztatta vonatpadló fölött emelkednek ki erkölcsi győztesekként. Mindenki más vagy meghal vagy semmi változás nem történik életükben, tehát fejlődést másnál nem tapasztalhatunk. Ők a valódi főszereplők.

Brad Pitt szerintem sose nézett ki még ilyen jól – én nem kedvelem őt semennyire, szóval ez egy bók volt. Nem nagyon tudok semmit se mondani az alakítására, azon kívül, hogy fizikailag biztos nagy melója volt benne, a szokásos eszköztelen játékot „hozta”. Aaron-Taylor Johnson és Joey King ellenben színt vitt a filmbe, habár utóbbi sokáig érzelemmentes alakot játszott, de meggyőző volt mindkettejük. Előbbit én láttam egy John Lennonos filmben, hát ég és föld azóta a srác, bár eltelt tizenvalahány év. 

A zenék nem olyan jellegzetesek, pedig azt gondoltam, ebben ütős nóták lesznek. A végén a japán Bonnie Tyler-dalverzió, az valami iszonyatos volt. Gyakorlatilag észrevétlen maradt az aláfestő zene, pedig én ezekre érzékeny fülű vagyok. A humor, mint már említettem egyre jobb és jobb lesz, olyan száraz helyenként, hogy a sok fröcsögő vér se enyhít ezen. Az utolsó 10 percben már nagyon sok volt nekem ebből is, hogy még mindig jött egy újabb piroshetes, ami mindent vitt – unalmas, csakúgy, mint a „még egy újabb váratlan fordulat”. Ezekből is volt vagy 5-6. És ha már a vége... Sandra Bullock, aki addig csak hangját adta a filmhez, megjelenik 2 percre. Nem tudom, hogy direkt-e vagy valami történt vele a sebészek kezei közt, de olyan ijesztő az arca, előnytelen az egész megjelenése és ezáltal a játéka is, hogy nehéz volt nézni. 

Összességében nagyon vegyes érzésekkel fejeztem be a filmet, tetszett is meg nem is. A Blöff és a Totál káosz keverékének mondanám.

Bevallom, hogy egyszerűen nem bírtam magam rávenni egy 3 és félórás film megnézésére, hiába halogatom most már fél éve. Pedig van vele egy tök jó tervem, csak meg kéne nézni végre… Ezen kívül évek óta tervezem újranézni Az Álmosvölgy Legendáját, van belőle egy nagyon jó kis blu-ray-kiadás, amit viszont külföldről lehet csak beszerezni és a szállítási költség miatt irtó drága. Viszont még sosem láttam angolul, nagy felbontásban, tehát ez is egy projekt, amit meg kellene csinálni. De, hogy ne legyen szülinap cikk nélkül, ezúttal bemutatom, hogyan készül egy cikkem!

Milyen filmet nézek?

Úgy 2012 környékén kezdtem el kiábrándulni az egyesült államokbeli alkotásokból és bekerültem egy közösségbe, ami kifejezettem a filmek hibáit meg a bennük elhelyezett propagandát vesézte ki. Nos, ez mindenképpen jót tett, mert az utolsó Resident Evil óta nem voltam moziban és Az Ébredő Erő meg egy már elfelejtett című Predator-könyv után már a bejáratott címekkel ellátott szennyet is kerülöm. Akkor mi marad?

Jó ideje az alapján választok, ki a főszereplő, általában valamelyik kedvenc színésznőmet szeretem látni, mert akkor legalább egy dolog biztosan lesz, ami tetszik majd: Juno Temple, Christina Ricci, Maisie Williams, de még sok mindenkit fel lehetne sorolni. „Sorozatokból” hűséges vagyok az Addams Family-hez és az X-Menhez, bár utóbbiból már jó ideje nem készült semmi, előbbiből meg kihagytam egyet; mást azonban, ami valamihez így vagy úgy kapcsolódik, igyekszem messzire elkerülni. Hogy miért? Lásd mondjuk: Dö Leszt of Ász. (Ezért nem nézek sorozatokat se, a Wednesday ritka kivétel volt, illetve sajnos Juno Temple miatt több baromságot is végig kellett néznem [Dirty John, Ted Lasso, Little Birds].)

Tehát megvan a színésznő, megvan a film.

Hol nézem meg?

Ami engem érdekel, azt itthon nem játsszák és bár van HBO-m, szinte egyáltalán nem nézem, mert a 99%-a fos propaganda. Ezért nincs Netflikszem, Dizniplászom és ÉdzsBíJóGóm se. Marad a torrent, leggyakrabban a RaRBG. Mivel nem okoz gondot az angol nyelv, így teszek rá, hogy van-e felirat vagy nincs (a Wednesday-ben egyszer akadt egy mondat, amit háromszor tekertem vissza, de egyszerűen nem lehetett megérteni, mit mond, ott azért örültem volna neki); ha meg nem angol és nem magyar film kell, akkor irány az nCore (például így szereztem be a Werner Herzog-Klaus Kinski-mozikat). A letöltött filmet a két rendelkezésemre álló laptop valamelyikén nézem VLC Media Playeren, egy JBL Tune 510 BT fejhallgató segítségével. Néhanapján azért nézek tévét is, bár ez igen ritka, ha mégis, akkor Cinemax vagy Cinemax 2, ezeken néha még látni érdekes drámákat.

Hogyan áll össze a mondanivalóm?

Miközben nézek valamit, jegyzetelek. A moziban anno vittem magammal telefont és abba írtam a gondolataimat (érdekes módon így se maradtam le semmiről); ha a tévében nézem, akkor egy kis füzetbe írok tollal; ha pedig letöltöttem, akkor Wordbe. Utóbbi a legegyszerűbb, mert bármikor meg tudom állítani a filmet, csak sokkal tovább is tart. Ha vége a mozizásnak, még talán felírok egy-két mondatot, amennyiben megfogott, elgondolkodtatott – néha még lefekvés után is jönnek ötletek, amiket ilyenkor papírra vetek. Az utóbbi időkben figyelmesen nézem a stáblistákat, mert sokszor olyan dolgok vannak itt, amiket a neten nem lehet megtalálni.

Ideális esetben legalább a cikk háromnegyede az én gondolataimból áll, ez főleg akkor van így, ha valami kis, független mozit nézek, amiről nem ír semmit a világháló. Máskor viszont annyira sok érdekesség van, hogy azt napokig tart összerendezni, lefordítani és mérlegelni, hogy egyáltalán kell-e? Legjobb példa erre a Jégvarázs, ahol legalább 2 napig tartott a rengeteg információ feldolgozása. Ezért is kerülöm a gigászi produkciókat, túl sok velük a munka.

Annak idején persze nem jegyzeteltem le semmit, emlékezetből próbáltam mindent felidézni.

Források

Saját kútfő meg az általam látottak mellett az imdb és a Wikipedia adatait használom. Jó, nem mindig teljesen megbízhatóak, de nekem ennyi elég. Ha igazán legendás filmekről van szó, akkor a könyveim közt kutatok, erre megint jó példa a Herzog-Kinski-filmográfia; régebben használtam még forrásnak a Fangoria-magazint, de abból már egy sincs meg; valamint a VOX Mozimagazint, aminek egy időben előfizetője voltam. Néha az imdb meg a port.hu komment-szekciójában is körbenézek, de ez ritka.

Elsőnek mindig az imdb-s stáblistát nézem meg, innen rájöhetek, X vagy Y honnan volt olyan ismerős és az utóbbi 2-3 évben már rápillantok a zeneszerző meg az operatőr nevére is; a producerek viszont csak akkor érdekelnek, ha egyébként más miatt ismerhetőek, mint hogy pénzeszsákok vagy esetleg az ő eredeti munkáikra épül a film. Ebben a szakaszban gyűjtöm össze a Híreket is, ez 2019 óta kizárólag az imdbről származik (illetve szeretett színésznőimnél saját értesülés máshonnan). A Wikipedián már csak adalékokat keresek, illetve, ha valós eseménysor/valódi személy áll a középpontban (mint mondjuk idén a True Spirit esetében), akkor ezekről is elolvasok mindent – ez sokszor segít megérteni, mi miért történik a mozgóképen, ha arra a történet nem ad választ.

A kiadás-bevétel adatoknál mindig a magasabb összegeket veszem figyelembe, néhány esetben a két oldal közül csak az egyiken van a keresett adat, máskor pedig igazolják egymást. Az érdekességek is általában mindkét helyen szerepelnek, de bevallom, ha így olvasok valamit, nem járok utána, csak akkor igazítok ki dolgokat, ha azt tudom, hogy hülyeség. Igyekszem az olyan extra adalékokat bemutatni, amik szerintem érdekesek és feltételezem, hogy mások számára is azok – ennél fogva, ami számomra érdektelen (például 1873. május 31-én bejelentették, hogy Kis Pista játssza majd Nagy Jánost), az kimarad.

A cikk formája

Igyekszem átfogó képet adni minden alkotásról, amit megnézek, ezért a cikkek egy adott séma szerint épülnek föl: Kezdetben a fölvezetőben elmesélem, miért ezt választottam, utána jön egy rövid kedvcsináló, ahol a történet csavarjainak lelövése nélkül szeretném felkelteni a figyelmet, ezt követi a tárgyalás. Itt, ha egy adott alkotásnál nem lehet szpojler nélkül írni, akkor jelzem, hol kezdődik és hol végződik a szpojler. Amennyiben ilyen nincs, akkor tetszőleges sorrendben írok a történetről, a karakterekről, a megvalósításról és hogy kik készítették nekünk ezt a valamit. Közben itt már mindenütt benne van a véleményem is – mivel már igen régóta csinálom, tudok objektív lenni, de a blog alapvetően arról szól, hogy leírod, amit gondolsz. Márpedig, ha szerintem Az acélember rossz film, akkor meg is indoklom, miért.

Végül jönnek az érdekességek, egy gyors összegzés, aztán a pontozás és a Hírek.

A pontozás

A pontozás 5-ös skálán történik, mint az iskolában, szóval egyértelmű. A 4-estől felfelé vannak a jó filmek, a 3-as még az, amit meg lehet nézni egyszer, ha tényleg akarod, ami ez alatt van, az viszont időrablás. Nálam létezik a 6-os kategória, ez az abszolút favoritoknak és a kifejezett ÉLMÉNYT nyújtó filmeknek szól. Utólag a régebbi cikkeknél maximum felfelé módosítok a pontszámokon, lefelé nem.

Rendkívül idegesítő, amiket a port.hun lehet olvasni a komment-szekcióban, mert sokszor mindenfajta indoklás nélkül maximális pontszámot adnak valamire, máskor nagyon alacsonyat, de nincs ott, miért. A legirritálóbb viszont a „nagyon tetszett, tök jó volt, minden remek benne, 8/10”. Miért?! Szóval nálam le van írva, hosszasan kifejtve, miért tartok valamit jónak vagy nem jónak. A rajongás mára szinte kiveszett belőlem, így olyan elfogult baromságokat, mint a Kick-Ass 2 bejegyzés, valószínűleg nem fogok többet írni… 

A képek és a fordítás

A szöveg megírása a legegyszerűbb feladat, ez 1-3 óra alatt készen van, a legtöbb idő a fordítással meg a képválogatással telik. Ha letöltök egy filmet, akkor általában az 1080-as felbontás bőven elég, blu-rayt csak olyanból szerzek be, amit már láttam és tudom, hogy megéri. Ha a filmet moziban vagy a tévében nézem, akkor a netről szedek össze illusztrációkat – ez ma már nagyon könnyű, mert gyakorlatilag bármiről van kép, de 2008-ban még korántsem így volt… A letöltött mozikat a Free Video to JPG Converter nevű programmal bontom fel képekre, ha fontos, számomra nagyon tetsző műről van szó, akkor minden 10. vagy minden 50. képet kérem, ha nem, akkor elég a 100. vagy 500. kocka is. Van úgy, hogy 30 ezer vagy több képből kell kiválogatnom maximum tízet, ami belefér egy normális cikkbe, ez is 1-3 órás művelet, munka mellett viszont napokig is eltarthat. A kész képeket XnViewMP-vel formázom meg, amennyiben ez szükséges; az oldalra csak azután töltöm fel őket, hogy vázlatban már a teljes cikk ott van előtte. A képeket az oldalon 2010 óta az adott évről elnevezett mappába töltöm fel, régen a nagy projektek külön mappát kaptak az éven belül vagy akár a Képtáron belül.

A fordítás is elvehet néhány napot, főleg, ha a szövegeket témájuk szerint kategorizálni is kell, mondjuk csak a sztori, aztán csak a színészek meg a rendező, utána csak a képi világ, stb. Kerülöm az angol kifejezéseket, ha ez lehetséges, mindent magyarul írok le vagy legalább zárójelben biztosítok fordítást hozzájuk. A szövegkönyvből idézett dolgokat viszont nem az imdbről veszem, hanem magam „kapom el” őket, amikor meghallom. Ezeket is megpróbálom a szövegben releváns részhez hozzátenni, a képeket legtöbbször úgy helyezem be, hogy ahol éppen arról van szó, ott látszódjon is, amiről beszélek. Régebben sok posztert használtam, mostanság már nem annyira, hiszen amik nem mozikba készülnek, azoknak például sokszor nincs ilyenje. Néha a befejezéshez kerül még egy-egy YouTube-videó is.

A javítás

A kezdet kezdetén közvetlenül a blog.hu szerkesztői felületére írtam a cikkeket, ez később áthelyeződött a Jegyzettömbbe, amit aztán átmásoltam a Wordbe, formázás céljából. Aztán rájöttem, hogy a legjobb, ha egyből a Wordbe írom őket. A szöveget minimum egyszer újra elolvasom, de sokszor kétszer is, mielőtt kiteszem. Szerencsére a Word, aztán később az Edge böngésző is segít a nyelvtani hibák megtalálásában, az elírásokat viszont nem mindig veszik észre, mert ha értelmes a szó, akkor nem tudják megállapítani, hogy odaillik-e vagy sem (halott – hallott). Apró hibák így is maradhatnak, felcserélt betűk, extra Space-ek, ezeket a szülinapi javításkor korrigálom (minden év februárjának elején).

Van, hogy kihúzok mondatokat, vagy mert a cikk egészébe nem illenek bele, vagy valami olyan kis dologról van szó bennük, ami összesítésben lényegtelen. Nem tartom magam leütés-megkötéshez, nincs minimális vagy maximális korlát, amihez ragaszkodok. Amennyi jól esik és indokolt, annyi lesz. Azok a filmek, amikről sok adat nincs a világhálón (pl.: A világ legnagyobb tölcsére) párszor meglepően sok gondolatot csalnak elő belőlem, ilyenkor ezért lesz róluk hosszú írás; máskor meg az érdekességek tárgyalása húzza el a terjedelmet.

A publikálás

Van egy határidő a publikálásra, ami a „minél előbb”, ez reális esetben 1-3 nappal a film megnézése után, mert akkor még frissek az emlékek meg a gondolatok. Ha kész, megnézem az Előnézet menüpontban, aztán megy ki. Ez inkább csak megszokás, mert régen másik séma volt az oldalon és akkor egyes képeket meg kellett formázni, hogy jól nézzenek ki, pár cikknél ezért vannak kinyújtott fotók. Választok a bejegyzéshez legalább egy kulcsszót is (hírek), ha több is illik rá, akkor többet. Általában, ha esetleg két cikk feltorlódik (ilyen már rég volt), akkor az elsőnek legalább 3 napot hagyok, hogy mindenki elolvashassa, aki akarja, a következő csak utána jön. A képek közül csak azt tartom meg, ami tetszik, a szövegeket viszont törlöm.

Nos, így készül el egy cikkem. Mint látható, néha napokat vesz igénybe, sokszor egy teljes munkanapnak tűnik, amíg a jegyzetekből publikált bejegyzés lesz – és annyi idő is telik el a kettő között…

Ha végre rászánom magam, akkor jön egy Sleepy Hollow-újra, valamint egy három filmből álló cikksorozat.

A 2022-es év egyértelműen nem az új filmekről szólt nálunk. Bár Mozsárágyú továbbra is aktívan nézett mozikat, én csupán néhány műnek adtam esélyt, olyanoknak, amik tényleg érdekeltek (egy dvd még mindig itt porosodik, lassan fél éve). A mennyiség helyett a minőség számított, valamint, hogy olyasmikről (is) írjunk, amik talán kevésbé jutnak el a nagyközönséghez. Az időmet inkább kisregények írásával töltöttem, két hosszabb munkám született tavaly, az egyik 45, a másik 81 oldalas lett. Ezeket és a rövidebb írásaimat majd a jövőben könyv formájában tervezem megjelentetni, de ez még sokára lesz. Mozsárágyú pedig csak olyasmikről írt, amikhez kedvet kapott, ő ennél sokkal több filmet nézett tavaly. Összesen 14 új, ténylegesen mozgóképekről szóló bejegyzésünk született 2022-ben, ezek közül 7 Mozsárágyútól, 7 tőlem.

Legolvasottabb cikkünk A bukásról szól, erre 02.02-ig 1767 kattintás jött. A megosztó téma és a film ismertsége, valamint a blog.hu főoldalas szereplése miatt lett ennyire népszerű.

A legkevesebbet a fentebb említettek közül a Eurovision Song Contest: The Story of Fire Sagára kattintottatok, csupán 15 ember volt kíváncsi rá 02.02.-ig.

A blog.hu főoldalára a már szóba került A bukás mellett kikerült a Féktelenül, a Mágnás Miska, a Jeges pokol, A sötétség gyermekei, az Állítsátok meg a Földet! és a Lármás-hármas, avagy mindent a The Loud House-ról is. Utóbbi meglepően nagy olvasottsággal bír, 02.02.-ig 757 katt jött rá.

Az általam látott mozikból mindegyik nagyon jó volt, így ebben az évben nem tudok egyet se legrosszabbként megnevezni. Mozsárágyú helyettem is jelölte a „díjra” a Eurovision…-t.

A két legjobb film az évben (a nosztalgia jegyében) a Mágnás Miska és a Dexter’s Laboratory: Ego Trip voltak.

Az év legkiemelkedőbb napja 06.20. volt, amikor 1361 látogató 1684 lapletöltést produkált, ezt A bukásnak és a blog.hu főoldal kiemelésének köszönhetjük.

03.28. és 04.13. között a rendszer karbantartás miatt nem mért statisztikákat, így ezek a napok teljesen elvesztek a 2022-es évből. Ezeken felül a legrosszabb nap 10.30. volt, ahol 3 látogató 3 lapletöltést produkált (én ezt is rendszerhibának gondolom).

Az év elején, egészen júniusig szinte minden nap három számjegyes letöltések voltak, júniustól ez valamelyest gyengült, de novemberben még ismét volt egy erősebb időszak.

02.02.-ai adatok alapján a legtöbb letöltést eddig A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről kapta, ez 59, a tavalyiak közül a Lármás-hármas vezet, 30-cal.

02.02.-ai adatok szerint 1 066 847 lapletöltésünk van a blog indulása óta, ezek szerint tavaly kis híján 53 ezer letöltést produkáltunk.

A korábbi rekordok még mindig nem dőltek meg:

- A három legolvasottabb cikk: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről (12965), Kontroll – filozófiai elemzés (12347) és A remény rabjai (9218).

- A valaha volt legerősebb nap Az elvarázsolt dollár (8284 kattintás) révén 2015.04.19. 7199 letöltéssel.

- Követőink száma 2023-ban továbbra is 56.

Mi várható erre az évre? Elsődlegesen az ünnepi hétre megpróbálok tető alá hozni egy hosszabb cikksorozatot, amit már jó ideje tervezgetek, aztán majd meglátjuk…

Aki van olyan szerencsés és nem tudja, mi az a Titans, az kattintson ide, hogy megtudja, kicsoda Teagan Croft, mert miatta néztem meg ezt a filmet. Nem ezzel terveztem nyitni a blog 15. születésnapi ünnepségét, de mivel most volt a premier, így éppen kapóra jött.

Életrajzi filmek… Általában olyan embert választanak témának, aki már halott, ezért nem tud beleszólni a folyamatokba. És hogy kiről meg miért készülhet ilyen mozi, az érdekes kérdés, hiszen mitől lesz valaki igazán figyelemreméltó? Tennie kellett valamit, valami kiemelkedőt, valami szörnyűségeset vagy valami felemelőt. Lehet alkotó, gondolkodó vagy mint esetünkben, sportoló. Az utóbbi kategória talán a leghálásabb mind közül, mivel ezeknek a moziknak az a lényege, hogy emléket állítanak egy nagyszerű karriernek vagy egy kiemelkedő teljesítménynek, ezzel inspirációként szolgálnak.

Cikkem tárgyában egy számomra korábban ismeretlen sportolóról, Jessica Watsonról van szó, aki több okból is különleges: 1. Még életben van (sőt, fiatalabb nálam). 2. A tett, amit végrehajtott, az egészen közeli múltban történt (2009-2010). 3. Nem amerikai, hanem ausztrál-új-zélandi. 4. Fehér és nincsenek szexuális devianciái. Vagy ha vannak is, az nem derül ki sehonnan. No, de mi az a dolog, ami miatt híres lett? 16 évesen, egyedül körbehajózta a Földet egy apró vitorláshajón…

2009-ben indulunk el, amikor az Ausztráliában már valamennyire ismert 16 éves Jessica Watson (Teagan Croft) egy ideje arra vállalkozik, hogy példaképét, Jesse Martint követve a legfiatalabb emberként körbevitorlázza az egész Földet! Bár már évek óta készül erre, számos körülmény hátráltatja, például a kora miatt támadják őt meg a családját, kevés a pénz, balesetek is érik, ráadásul diszlexiás, ezért néha összekeverednek előtte a betűk meg a számok, ami sose jó, ha az embernek térképről kell navigálnia az óceán közepén. A True Spirit azt követi nyomon, hogyan támogatja őt a családja (anya – Anna Paquin [az egyetlen igazán ismert név a szereplők közt], apa - Josh Lawson és van még 3 tesója, de közülük egyedül a legkisebbet játszó Vivien Turner érdemel kiemelést) és az „edzője” (Cliff Curtis); miközben hazája közvéleménye kezdetben ellene van. Ám a siker végülis nem marad el, hiszen a modern technikának köszönhetően Jess közvetíteni tudja a világnak, miket él át a hét hónap alatt, amíg csak telefonban hallhat emberi szót és a saját arcán kívül nem láthatja senki másét. Az utazás pedig merész vállalkozásból halálos veszéllyé fajul, így immár a néző is rághatja a körmét (amennyiben nem néz utána a valós eseményeknek), hogy vajon sikerül-e a lánynak a terve vagy elbukik és alámerül a hullámsírba…

„Nehéz megélni az álmainkat.”

A téma mindjárt érthetőbbé válik, ha megnézzük, hol készült ez a film, ugyanis Ausztráliában Jessica Watson nemzeti hős, akit máig nagyon szeretnek, kb. olyan, mint nálunk Egerszegi Krisztina. Watsonról a saját népe csinálta ezt a nagyrészt valós, viszont sokban fiktív mesét, ami azért jó, mert nagy valószínűséggel a közönség (hozzám hasonlóan) nem ismeri a valódi eseménysort. Ha pedig úgy ugrasz bele a True Spirit megnézésébe, ahogy én tettem, vagyis kicsit se nézel utána, akkor tudsz szurkolni igazán Jess-nek, főleg az utolsó 40 percben érkező súlyos konfliktusnál.

Sajnos a kiindulási pont egyben hátrány is, mert a tényleges utazás 7 hónapig tartott, ám a mozi kerete véges, csupán 1 óra és kb. 25 perc fér bele. Ilyenkor az a probléma, hogy a készítőknek mérlegelniük kell, mit mutatnak meg és mit hagynak ki. Nos, cikkem tárgyánál magából az utazásból csupán a legemberpróbálóbb részleteit meg a legszebb pillanatokat mutatják meg, igyekeznek újraalkotni Watson blogjából a videókat és végülis ez a része jól működik. Emellé vannak hosszabb visszaemlékező jelenetsorok a múltból, ahol a Teagan Crofthoz hasonlóan helyes és tehetséges Alyla Browne alakítja a hősnőt; ezekben láthatjuk, miként határozta el magát, miként tanulta meg a hajózást, bár főleg inkább arra hegyezik ki az egészet, hogy Jess túl kicsi, túl gyenge, túl fiatal és még lány is, biztosan el fog bukni. Mivel az összes fő stábtag nő volt meg a főhős is nő, ezért nyilvánvaló, hogy elsősorban fiatal lányoknak akartak inspirációt adni. Ezzel sincs gond, főleg mivel Browne és Cliff Curtis remekül jelenítik meg a tántoríthatatlan gyerek meg a mogorva tengeri medve viszonyát (mellesleg ugyanilyen jópofa Curtis és Vivien Turner kettőse). Ezeken túl még sokat láthatjuk Jessica családját, hogy ők miként reagálnak az útra, a házuk előtt tanyát verő sajtóra és a távolban, egyedül küzdő szerettük megpróbáltatásaira. És mindezt együtt mutatják be.

Külön-külön mindegyik működik, a szárazföldön játszódó részeknél a nagyjából ismeretlen arcokból álló szereplőgárda hitelesen adja elő azt, mi mehet végbe egy hattagú családban, ahonnan az egyik lány veszélyes kalandra távozik, a helyére érkező férfi nem igazán akar közéjük illeszkedni és hogy miként reagál mondjuk a tizennégy éves fiú vagy a tízéves hugi arra, hogy éppen mi van a nővérükkel. A Watsonékat alakító színészek jól összetartanak, hihető, hogy összetartoznak, régen együtt élnek. Ben, az „edző”, igazából több ember összegyúrásából keletkezett, ő egyrészt a tenger könyörtelenségét képviseli szóban, másrészt új-zélandiként az ausztrál szigetvilág őslakosait, akik tudvalevőleg évezredek óta együtt élnek a tengerrel. Ez a fajta reprezentáció azonban fele annyira se zavaró, mint amit az egyesült államokbeli mozikban láthatunk. A múltbeli részek pedig amint már említettem, elsősorban Alyla Browne-ra épülnek, aki bár nem igazán hasonlít Teagan Croftra, mégis szinte azonnal belopta magát a szívembe. Viszont mindez az út rovására megy, mert minden egyes perc, amit a szárazföldön töltünk, az elvesz a vitorlás fedélzetén játszódó szekvenciáktól. Ugyanakkor az is benne van, hogy a készítők talán nem annyira az utazást akarták bemutatni, hanem inkább annak hatását Watsonékra és Ausztráliára.

Szóval a színészi játék jó, de mi van a megvalósítással? Nos, a kicsit túl szépnek, túl mesésnek mutatott utazásnál észrevehetőek apró hibák: az ütközéses rész ijesztő, de a konténerszállító óriáshajónak nincs felírva a hátuljára a neve és lobogója sincs. A WeShare.net, ahol Jess nővére nézegeti a kommenteket, az valójában valamilyen időbeosztó program és valószínűleg a Facebookot akarja helyettesíteni. Ez azért furcsa, mert a Netflixet irányító (?) Apple terméke, a MacBook igen prominensen szerepel, a családi tv Samsung, a videokamera, amivel a lány rögzíti a kalandjait, pedig Panasonic. Ezek mind észrevehetőek, szóval nem tudom, hogy a Facebook miért nem fért bele? Amikor Croft a hajón van, akkor sokszor látható, hogy a környezetet digitálisan illesztették mögé, ez főleg a legvégén feltűnő, ahol a 2010-es valódi tévéközvetítés képeit vegyítik a 2023-as filmével.

A színek szépek, élénkek, ez kell is, ha a tengert mutatjuk be, néha azonban a kézi kamera a szárazföldi jeleneteknél indokolatlanul mozog - igazából egy jelenetet tudnék mondani, amikor ez tényleg feltűnt; viszont a hajón, amikor az össze-vissza dülöngél, a kamera mégis sziklaszilárdan áll. Gondolkodtam a Converse-cipőn is, amit Jess általában visel, nem néztem utána, hogy ez jellemző-e rá, de a végén, mikor a valódi partraszállást láthatjuk, akkor az igazi Watson nem ilyet visel. Szóval ez szponzor volt-e, vagy csak menőbbé akarták tenni a hősnőt? Kell, hogy legyen speciális, tengerre tervezett cipő, tehát miért ezen spóroltak volna? Az idő múlása alig érezhető, mert kizárólag Jess haja nő meg, a többiek folyamatosan ugyanúgy néznek ki, csak a feliratok meg a szereplők szövegei szólnak igazán arról, hogy hány nap, hét vagy hónap telt el eddig. Ha már haj: Teagané túl világos, mindenki más a családban inkább barna, vöröses. A nagyzenekari kíséret jó, de az elhangzó dalok egy kivételével túlságosan ömlengősek. Aki szemfüles, az talán kiszúrhatta, hogy 1 óra 25 percet írtam a játékidőhöz, pedig a film kis híján 1 óra 50 perc – nos, az a 15 perc a végén a stáblista, ami alá az igazi Jessica videói vannak bevágva. Itt ugyanakkor amellett, hogy a kis bevágások tényleg hangulatosak és megmutatják nekünk az igazi embert, akiről szó volt, a készítők lábon lövik önmagukat, mert minden olyasmi kiderül, amit megmásítottak. Csak két példa: A hajón nincsenek napelemek, a partraszállásnál pedig a hugi nem volt ott.

Pozitívum, hogy talán a valóságban is csomagolt neki valaki karácsonyi díszeket (talán a saját ötlete volt), ezen kívül a szétszórt limlomok között gyakran ki lehet szúrni tisztasági betétet, ami nyilvánvalóan igen fontos egy fiatal nőnek. A hugi állatkái, főleg a főbb szerepben lévő koala jópofa, ez a kis részlet is tetszett. A hősnő diszlexiája még egy olyan kis adalék, ami már talán túlzsúfolttá teszi az egész sztorit, mert annyira érintőlegesen van csak róla szó és kizárólag akkor jön a képbe, amikor kapóra jön az íróknak – bár, ha figyelünk, akkor ezzel meg lehet magyarázni, miért nem vitt magával könyveket és miért nem olvas az egy hetes veszteglés során. A feliratoknál a kiemelős színezéssel visszautalnak az olvasási nehézségre. Figyelemre méltó még a klisé-riporter, akit Todd Lasance kelt életre, ő az induláskor a tipikus hollywoodi tévés seggfej, aki belerondít mások dolgába, hajhássza a szenzációt és kontextusából kiragadva próbál meg botrányt gyártani ilyen-olyan dolgokból. Aztán viszont megváltozik, mert ahogy Jessica egyre híresebb lesz, egyre többen szurkolnak neki, így lassan ő is megszereti. Ez a pofa jeleníti meg a világot, a közvéleményt – vannak mások, akiket pillanatokra láthatunk, mondjuk külföldi csatornák híradósai vagy a blogra küldött válaszvideók a világ különböző pontjairól, ám mégis én úgy érzem, inkább a riporter-paliban testesül meg, hogy „a nép” éppen hogyan érez a főszereplő iránt.

Kis kitérőként meg akarom említeni, hogy Anna Paquin még mindig jól néz ki, bár úgy tűnik, megcsináltatta a fogait. Szerepeltetésével a True Spiritben az X-Men Vadóca játssza a Titans Ravenjének anyját.

Pár szót a készítőkről: Az alapot Jessica Watson 2010-es könyve, a True Spirit: The Aussie Girl Who Took On The World szolgáltatta. A rendező-író Sarah Spillane, akihez 4, nagyjából ismeretlen film, illetve a Christina Ricci nevével reklámozott Around the Block fűzhető, amely 5.4 az imdbn és annyira érdektelennek tűnik, hogy tavalyelőtt nem is válogattam be a C.R.-blokkba. A másik két forgatókönyvíró Rebecca Banner (ez a második munkája) és Cathy Randall (harmadik munkája). A zenét Nick Wales szerezte, a vezető operatőr Danny Ruhlmann volt.

Néhány érdekesség: Ezt a filmet a Netflix forgalmazza, akik a nagyobb produkcióik egy részét eljuttatják a mozikba, így a True Spiritet néhány ausztrál filmszínház még most is játssza. A hajót, amit Teagan karaktere használ, az igazi Jessica Watsonnak adták ajándékba. A főhőst rázósabb jelenetek során egy kaszkadőr is megtestesítette, Bridget Burt, illetve a vitorlázós szekvenciák egy részében a vitorlázási tanácsadóként működő Danielle Hutcheson állt be Croft kisasszony helyett (akit elvileg ő tanított be).

„A kapitány meghozta a döntését.”

Az igazi Jessica Watson 1993-ban született, ausztrál és új-zélandi állampolgár. Tényleg három testvére van, akiknek a nevei ugyanazok, mint a filmben. A család öt évig élt egy 16 méteres vitorlás fedélzetén és mindegyik gyerek vett vitorlázó leckéket. Ezek után, ahogy az cikkem tárgyában elhangzik párszor, egy emeletes buszban laktak, amivel bejárták Ausztráliát. Jessica 12 évesen döntötte el, hogy körbehajózza a Földet, Jesse Martin önéletrajzi könyvének hatására, amit az anyja olvasott fel neki. A teljes távnak minimum 21 600 tengeri mérföldnek kell lennie, át kell haladni az Egyenlítőn és ekkor nevezhető hivatalosan Föld-kerülésnek. Tilos megállni, bárki mástól bármit elfogadni és nem köthet ki sem kikötőben, sem másik hajó mellett. A rádiós kommunikáció szabad. Az akkoriban érvényes szabályok szerint azonban az életkora miatt Watson akkor sem kaphatott volna hivatalos rekordot, ha teljesíti ezt a távot. Ezt a szabályt azóta eltörölték, viszont már rekordot se lehet dönteni életkor alapján.

A hajóját Ella’s Pink Lady-nek (Ella Rózsaszín Hölgye) nevezik, az Ella pedig nem családtag, hanem a fő szponzor Ella Baché francia szépítőszer-márka. Ez a vitorlás egy feljavított, módosított 10 méteres Sparkman & Stephens 34-es modell, pont olyan, amivel Jesse Martin is megtette az utat. Az ütközés tényleg lezajlott a valóságban is, a konténerhajót Silver Yangnak hívták. Az eredeti Pink Lady a Queenslandi Hajózási Múzeumba került, az ausztrál kormány 300.000 dollárért vette meg.

A filmből nem derül ki, de végülis Jessicának nem sikerült rekordot felállítania, mert a táv, amit megtett, rövidebb volt az előírtnál és az életkora is ellene dolgozott. A sok kritika mellett jelentős népszerűség övezi, a film végén kiírtak szerint két könyve is megjelent és több vitorlás-versenyen eredményesen indult, főleg csapatban. Manapság egy Deckee nevű internetes oldal kommunikációs vezetője, amely hajózási fórum és vállalkozási segédlet is.  A True Spirit mellett a dokumentumfilm 210 Days – Around the World with Jessica Watson is bemutatja a történetét. Arról nem szól a fáma, hogy volt-e beleszólása cikkem tárgyának megalkotásába, az biztos, hogy jelen volt a forgatás során.

A True Spirit 02.03. óta elérhető a Netflixen, mint ilyen, bevétellel végülis nem kell rendelkeznie. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, főleg a rendezőnőt dicsérték.

2021-ben én is vitorláztam egy napot, egy egészen pici hajón a volt kollégáimmal és tényleg rendkívüli élmény volt megtanulni, merre kell forgatni a vitorlát, hogyan kell állnia a kormánynak, miként fordul a hajó, stb. Filmnézés közben többször eszembe jutott ez az emlék és amikor Jess a halál torkában van, az tényleg ijesztő, szurkoltam érte, viszont összesítésben a True Spirit egy langyos, délutáni mozi. Kicsit ömlengős, kicsit megszépített, igazán az utolsó negyven percéért érdemes megnézni, az tényleg jó.

Pontozás:

imdb: 6.8 (Ez biztos, hogy csökkenni fog. - Valóban csökkent, de csak 0.2-t, egy év alatt.)

Szerintem: 4/5 (Nem hinném, hogy újra megnézném.)

Végezetül egy videó, amiben Teagan és Jessica válaszolnak pár kérdésre:

Nem régóta lehet csak beszélni a szovjet munkatáborokról, szerintem sokan csak ennek a filmnek okán hallottak először ilyesmiről... Mert akkora nemzetközi visszhangja volt, hogy csak na! Jó, hogy elkészült, mivel gondolatokat ébreszt, kérdéseket tesz föl erről a szörnyű témáról; van, amit meg is válaszol. De többet biztos, hogy nem nézem meg pénzért sem.

1944 karácsonya van. Megismerjük Valter Irént (Gera Marina), a férjét egy fényképről (a fronton van), szüleit (Für Anikó és Gáspár Tibor). Van egy kislánya is, aki Szenteste kijelenti, hogy ő nagyon jól tudja, hogy az apja soha nem fog hazatérni. Ezért kap egy pofont az édesanyjától, aki ezt azonnal meg is bánja... Azért mégis, hogy mondhat ilyet a gyerek?!

Még mindig tél van, érkezik a behívó a munkaszolgálatra. A család egyetlen igazán munkaképes tagja Irén, ha ő nem megy, behívják bármelyik másik családtagot... Tehát megy. Elbúcsúzik szeretteitől - habár a lánya még mindig haragszik rá a pofon miatt - és az őt lökdösve sürgető szovjet katona szidalmaitól kísérve elhagyja a takaros kiskertet. Jön egy A hetedik pecsétet idéző jelenet, amint sok falubeli asszonnyal együtt ballagnak csomagjaikkal a domboldalon, árnylényekként... Nagyon szép kép, még volt egy hasonló később is. Az egész filmről elmondható, hogy erős képi kontrasztok váltják egymást, sok a fekete, sötétszürke, mélykék részlet, mind visszautalva a címre. Ezek a színek erős hatásúak, többször volt, hogy a szereplők hirtelen fénnyel szembesülnek, ez a néző szemének is fájhatott. Az operatőri munkáért Nagy András a felelős.

Szóval egyenesen a marhavagonba kerülünk mi is az asszonyokkal együtt, akik mind svábok, ezt meg is beszélik. Nem a "klasszikus" gulag rabjai lesznek, ahová a politikai meg köztörvényes rabok kerültek, hanem a gupviba mennek, ahová bírói ítélet nélkül küldtek hadifoglyokat, internáltakat, nőket is. Ők a németek háborús bűnei miatt végzik majd azt a bizonyos "málenkij robotot", ami minden volt, csak nem málenkij, azaz kicsi. El is hangzik a tábor vezetőjétől érzekésük alkalmával, hogy ők azért jöttek, hogy "helyrehozzák" Hitler pusztítását. Nem minden mondatot fordít az asszonyoknak és a nézőnek Éva (Kiss Diána Magdolna) - aki ruszin származású, csak a férje miatt sváb -, de sejthetjük, mik hangzottak még el, tekintve, hogy mindenki arcára kiül a félelem meg a zavartság.

Megérkeznek tehát, és amint átlépik a tábor kapuját, egy halom hulla "megy" kifelé egy nagy talicskán. Ha ez nem lett volna elég, több borízű hang üvölt velük/rájuk, ki tudja mit. Teljes a kétségbeesés. Mi lesz velem? Mi lesz a családommal? Mindjárt megfagyok! Ilyen gondolatok cikázhatnak a fejükben, Irén talán az apjától kapott Bibliára is gondol, hogy azt el ne hagyja. De sokáig nem gondolkozhat, mert kényszerítik, hogy teljesen levetkőzzön a -30 fokos völgybe épült tábor "orvosi" szobájában. Bele is vágnak valami injekciót, aztán elküldik egy szörnyű, sötét és nagyon hideg istállószerű valamibe, ahol megmosakodhat. Még a faluból kifelé összebarátkozott egy siket kolduslánnyal, Annával (Döbrösi Laura), akit pártfogásába vesz, mert látja, hogy egyedül semmire nem képes. Irén keserves sírásba kezd, egész teste rázkódik, ám amint megérkezik a lány, erőt vesz magán és megpróbál megnyugodni. Az anyai ösztön, a női empátia, a másokon való segítés kényszere dolgozik még benne, ezeket nem tudták elvenni tőle, csak a ruháit... Irén hatalmas átalakuláson megy keresztül a megpróbáltatások közepette; egyik napról a másikra kezd el élni, az evés lesz számára legfontosabb a világon. Mint mindenki, ő is megtanul alkalmazkodni a helyzethez. Szenet lapátol egész nap egy szűkös aknában, keserű tapasztalat árán megtanulja, kiben bízhat meg, kiben nem. Szomorú és megrázó jelenet, amint a tífuszos Annát végül több értelemben is elveszti... Eddig a pontig teljesen meg voltam győződve, hogy ez tényleg egy fantasztikus film.

Innentől kezdve viszont egyre lassabb és vontatottabb lett minden; lehet, hogy azért is, mert érzékeltetni akarta a rendező (Szász Attila), hogy itt a valóságban is ólomlábakon haladt az idő. De nekem gyanús, hogy az immár két főszereplő ugyanúgy vontatta a játékidőt, ugyanis megjelent egy férfi Irén oldalán, ő Rajmund (Csányi Sándor), aki délvidéki magyar, szintén családos ember, ő aztán megtanulta, mik is azok a farkastörvények. Neki köszönhetően az asszony egyrészt felgyógyul súlyos betegségéből, másrészt megtanulja, mit kell tennie a túlélés érdekében. Csakhogy egyre nehezebb erre koncentrálni, miután megtudja, hogy Hitler meghalt... Óriási a csalódás, amikor kiderül, hogy ettől független az ő és minden rabtársa sorsa... Maradnak. Irénnek pedig nincs veszítenivalója, elkezd berendezkedni az új életére, Rajmund és közte szerelem szövődik. Évának már gyermeke is született az egyik szovjet tiszttől, itt is zajlik az élet, ezt semmilyen diktatúra nem tudja megakadályozni. És az ember belső világát nem teheti tönkre a legsötétebb hatalom sem... Ez a film fő mondanivalója, hálivúdiasan: soha ne add föl!

A történet tálalásával, a megvalósítással semmi probléma, a mellékszereplők pedig egytől egyig nagyon jól megírt, erős és emlékezetes figurák. Szülővárosom, Székesfehérvár színész szülöttei Kiss Diána Magdolna és Kurta Niké (ő egy mellbevágó halált kapott a filmvásznon) keveset szerepelnek, de kiválóak. Ahogy az általunk látott egyetlen cigány rab, akit Farkas Franciska alakít - egyszerre együttérző és a jég hátán megélő, kegyetlen hidegvérű csajt játszik, marha meggyőző volt.

És ami a legfontosabb: minden mellékszereplő érthetően, artikuláltan, de normálisan beszélt. Végig. Sajnos két főszereplőnkről ezt már nem tudom elmondani, ekkora amatőrséget, mint ebben a filmben, keveset látni, illetve hallani. Vissza kellett pörgetnem többször is, mert nem értettem, hogy mint mondtak, motyogtak, nem nyitották ki a szájukat. Bár a Csányi a Kontrollban sem volt már mindig érthető... Nem tudom, oktatják-e még a szép beszédet a Színművészetin vagy az már nem is fontos, mert túlságosan a régi iskolára utal? Ha Sulyok Mária felkelne a sírjából, akkor elszégyellné magát! De utószinkron, az sem létezik már? Vagy ez szempont volt, hogy ne értsük minden szavukat, mert hogy halkan beszéltek? De ilyen nincs... Kiemelném még a két óriási ellenpéldát, Für Anikót és Gáspár Tibort, élvezet volt minden perc, amit a vásznon töltöttek. Egyszerű parasztemberek, szigorú vonásokkal, semmi flanc - és mindenkit lejátszottak.

De mindenképpen le a kalappal Gera Marina előtt, mert ez bizonyára egy elég összetett szerep volt. Rendben van az alakítása, de az jut eszembe róla, amit a Charlie Sheenről olvastam egyszer; hogy minél meggyőzőbb legyen a pár perces szerepében, ami egy szakadt drogos volt (Meglógtam a Ferrarival), aki előzetesbe került valami stikliért, ezért nem aludt két napig, és úgy nézett ki, mint egy szakadt drogos... De esetleg akár el is játszhatta volna, hogy ő egy szakadt drogos! Ez jutott eszembe Gera Marináról is - látszólag nagyon beleélte magát Irén szenvedéseibe, majd megfagyott a fürdős jelentnél, nézett a nagy szemével, szörnyen lefogyott... Ettől én rosszul vagyok, amikor ezt említik, mint különös színészi képességet. Fizikailag helyt állt a szerepben, de nekem nem volt olyan érzésem, hogy lelkileg is. Szemét vagyok, de nem érte el az ingerküszöbömet ez az alakítás, nem éreztem együtt Irénnel. A film körítése nagyon beszippantott, ám Marina játéka cseppet sem. Csányi meg semmit nem tett hozzá a filmhez, csak a kötelező szerelmi szál egyik összetevője volt és kész. Az utolsó jelenetben, amikor egy világ omlott össze Rajmundban valamiért, amit nem szpojlereznék - hát az egyenesen gagyi lett...

Nem szeretném elvenni senki kedvét a film megnézéstől, mert fontos témát dolgoz föl. Kicsit én még vágtam volna rajta, kb. 30 percet, de a főszereplők fura, érthetetlen beszédétől eltekintve jó lett. Mindezek ellenére tényleg nem fogom többet megnézni pénzért se, mert sajnos a végére már nézegettem az órámat. Ja! És a zenéje valami iszonyatos!

Hivatalos adatok szerint majd’ 10 millióan látták ezt a filmet Magyarországon, ebben a mai napig rekorder ez a propagandisztikus, operettisztikus vígjáték. Tele van valódi színészzsenikkel, máig népszerű dallamokkal, és ami a legnagyszerűbb; mai szemmel is nézhető. 

Szirmai Albert és Bakonyi Károly szerezte az alapjául szolgáló operettet, amit 1916-ban mutatták be, és ha minden igaz, akkoriban is játszódik, az akkori előkelő világ és a cselédség áll szemben egymással a történetben. Operettről van szó, ezért a lényeg a zenén volt és persze a nevetésen. Röviden az alaptörténet: Úgymond úri heccként egy grófi társaság a bolondját akarja járatni Baracs Istvánnal, aki „csak” egy tiszttartó (lényeg, hogy nem gróf, de azért egy tiszttartó se akárki volt annak idején, a filmben ezt is tovább gondolják). Ő pedig azt hiszi, hogy szerelme, a gróf leánya is benne volt a gaz viccben, pedig nem. És visszavágásként megbízza talpraesett lovászát, hogy játssza el, hogy ő egy külföldről sok év után hazatérő előkelő úr, aztán „lássa el” a sznobok baját. Nagy siker volt, persze, hogy készült belőle film. Ez, vagyis az 1949-es már a harmadik változat. Minden bizonnyal nagyon érezte a korszellemet a rendező, Keleti Márton, tehát tudta, mi kell a népnek. A történet valamelyest átalakult, ugyanis…

...az 1940-es évek végén járunk, Magyarországon. A grófi család a Korláthy família (beszélő név), egy szem lánygyermekük Rolla (Németh Marika), aki otthon éppen halálra unja magát az úri hobbik űzése közben, és családja határozott tiltása ellenére elmegy a helyi vásárba. Mi keresnivalója lenne ott, a pórnép közt egy ilyen finom, ifjú hölgynek? A vásárban ott az egész falu természetesen, így a nemrég hazaérkezett Baracs István (Sárdy János) vasútépítő mérnök is, akinek feladata a vasút megépítése. Egészen váratlanul. Kettejük tekintete összetalálkozik a céllövölde környékén és a néző már tudja, amit ők még csak sejtenek; egy szerelem lángra lobbant épp most, a mai szemmel szinte ijesztő közelik hatására talán még a néző is megborzong. (És amit külön szeretek ezekben a filmekben, az az, hogy még egy kis fénnyel ki is emelik ilyen pillanatoknál a főszereplők szembogarát, olyan mesterkélt, de mégis bájos tud lenni ez a módszer. Nem tudom, szaknyelven ez mi, de nagyon érdekes.) Szóval két főszereplőnk nehezen, de elköszön egymástól a nap végén (és egy kis éneklés után), ám Rolla valódi neve nem derül ki, ahogy az sem, hogy grófkisasszony. Baracs ezt inkább amolyan női fortélynak tudja be, nem füllentésnek, számára csak még izgalmasabb a helyzet. Rolla viszont biztos benne, hogy nem akarna vele többé találkozni Baracs, ha szembesülne a helyzettel… 

Másnap már értesülnek Korláthyék a lány „kicsapongásáról”, aki még azt is közli velük, hogy egy vasútépítő mérnökkel találkozott a vásárban. Ez már valami! - csettintenek elismerően, nem szegény ember egy mérnök, nagyon jól választott a gyermek! Meg is jelenik reggel a házban Baracs, a vasút ügyében. Minden jól megy, egészen addig, míg Korláthy ki nem jelenti, hogy a grófi birtokon kell áthaladnia a nyomtávnak, nekik legyen belőle hasznuk. Baracs márpedig a népet kiszolgáló vasutat tervez, a dolgozó nép hasznára kell váljék a befektetés! Ettől nem tágít még egy gróf kedvéért sem! A családfő innentől kezdve nem tekinti őt szívesen látott vendégnek, pláne nem Rolla udvarlójának. Tehát a két szerelmes közti áthatolhatatlannak tűnő ellentét kialakult.

És hogy ne tragédiába torkolljanak a fenti fejlemények, megjelenik egy másik párocska is, ők Miska, a talpraesett és állítólag ütődött lovászfiú (Gábor Miklós), meg az ő menyecskéje, a Marcsa (Mészáros Ági). Kettejük humoros párbeszédei, évődései kitűnően megágyaztak a nevetésnek már a film korábbi szakaszaiban is, igazi jutalomjáték lehetett ez a színészeknek. Mindketten tenyeres-talpas, szeretnivaló figurák, és persze parasztok, a mesebeli legkisebb és legszegényebb fiú/lány megfelelői, akik a sok viszontagság után elnyerik méltó jutalmukat... De mi is lesz ez? Az operetthez hasonlóan Baracs itt szintén az átverés eszközéhez nyúl; ezt a sok burzsujt meg kell leckéztetni, nehogy már azt higgyék, övék a világ, csak azért mert grófnak születtek! Aki nem annak születik, az már nem is ember talán? Na, nem úgy van az... Baracs a grófi udvar egyik épületében lakik az apjával, ők értesülnek egyedül arról, hogy a több évtizede külföldön élő és a szafarin vadászó Eleméry gróf nemsokára vendégségbe érkezik, ám késni fog! A jövetelről már mindenki tud, óriási banzájt rendeznek a nagyon fontos személy tiszteletére, ahová mindenki hivatalos, közel s távol, csak nemesi származású legyen. És a késés okán jön a frappáns ötlet, hogy Baracs beöltözteti az ő hű lovászát, Miskát, hogy legyen ő ez a VIP-személy, viccelje meg a társaságot, törjön borsot mindenki orra alá. Ha még elintézné a vasút ügyét is... Szóval kapják meg a grófék, amit érdemelnek, és mindezt a nép egyszerű fiától, aki túljár az eszükön!

Érzünk némi agitációt, esetleg tukmálást a történet felvázolása után? Hát, még ha nézzük a filmet... Egyértelmű, hogy a propaganda eszközeit rejtették el ebben a kedves vígjátékban, de nem érdekel senkit, mert fantasztikus az egész! És miért? A színészek miatt. A két főszereplő, Sárdy és Németh Marika elsősorban énekesek voltak, nyilván ezért ők a főszereplők, hiszen énekes szerepekről van szó, de nem ők viszik a pálmát. (Ők tisztességesen elvégezték a munkát, és ennyi, kicsit túlzottan tökéletesek is ezek a szerepek, picit idegesítőek.) Viszont mindenki más! Egytől egyig zsenik, vitán felül. Akiket még nem említettem, a grófék közeli ismerősei, Pixi és Mixi grófok, akik megegyezéses alapon nem közelednek Rolla kisasszonyhoz, viszont mindig a közelében tartózkodnak: a két Latabár. Írhatnám a kettőt is nagybetűvel, mert ők intézmények voltak annak idején. Amit ők művelnek... Én egész nap tudnám nézni, annyira elképesztően tehetségesek voltak, igazi színészek, akik még tanultak (vagy már születésüktől kezdve tudtak?) énekelni, táncolni, előadni, artistamutatványoktól sem ijedtek meg... Mindent tudtak, amit erről a szakmáról tudni lehet. A régi iskola képviselői voltak, akik olyan lazasággal tálaltak bármit ebben a filmben, hogy a néző azt hiszi, ezt mindenki meg tudja csinálni – pedig nem! Egy megfordulásban, egy biccentésben, egy tárgy felemelésében évtizedek rutinja bújik meg – valami fenomenálisak! Annyira kell rajtuk röhögni, hogy komolyan figyelni kell közben, hogy meghallja az ember, mit beszélnek, mert a röhögéstől nem hallani. Arról nem beszélve, hogy egy korszak jelképei voltak, főleg a kisebbik, a Kálmán, mert a nép imádta őt. Ezért is volt telitalálat ez a szereposztás. 

No meg Gábor Miklós! Aki éppen a háború utáni években válik közönségkedvenccé, nem nehéz elképzelni, hogy miért... Már a hangja is olyan szép, hogy a női szívek olvadozni kezdenek. Ő azért volt kiváló választás a szerepre, mert Miska csak előadja, hogy ütődött, meg a falu bolondja, mert annak többet lehet, mint másnak... Ezt el is mondja Baracs úrnak. Ezt a „kettős személyiséget” nagyon lehengerlően alakítja Gábor: A szeme se áll jól, nem kell a szomszédba mennie egy kis balhé kedvéért, de a szíve és az esze a helyén van. Ez is nagyon jól illeszkedik a propaganda-gépezetbe egyébként; az egyszerű parasztgyerek mégse olyan egyszerű, nem lehet őt csak úgy félrelökni, érti ő nagyon is a világ dolgait, ezért tudja sikeresen eljátszani az „öreg” grófot. Tehát összetett figura ez a Miska, nagyon jól állt Gábor Miklósnak, meg nagyon jól áll rajta is minden gúnya, amit ráadtak az öltöztetők. Filmre termett volt ő is.

Akárcsak Mészáros Ági, aki kedves, meleg tekintetével és szerethető lényével szintén egy jó ütőkártya a szereposztó rendező kezében. Mindenki imádta őt is, éppen ezért megrázó az a kirekesztés, ami '56-os szerepvállalása miatt érte őt. (Amikor e sorokat írom, november 4-ét írunk, ezért jutott ez most eszembe, érdemes utánaolvasni, mi történt vele.) Marcsa (meg Miska) olyan karakter, akit mindenki ismert, minden faluban akadt ilyen kedves fehérnép, könnyű volt vele azonosulni. A hab a tortán, hogy ő is beöltözik úriasszonynak a film vége felé - feltételezem, akkor mindenki dőlt már a röhögéstől a míves műbőr székekről a moziban. Egy énekes betétben is helyet kap Marcsa Pixivel és Mixivel, ez a Csiribiri kék dolmány – aki ezt nem ismeri, az bizonyára ufó vagy nem kis hazánkban nőtt föl. Óriási játék. 

Még olyan nagy nevek akadnak a stáblistán, mint Pécsi Sándor, Gobbi Hilda, Sulyok Mária, Lehotay Árpád. Gobbi zseniális a kleptomániás nagymama figurájában (36 évesen játszotta), a film vége felé kiderül, hogy ő is olyan, mint a Miska; elsőre csak egy ügyefogyottnak látszik, de egyáltalán nem az. Viszont kiderül, hogy ugyanúgy a jó oldalon áll, mert nem biztos, hogy ízig-vérig nemes – a néző pedig ujjonghat, hogy nem véletlenül volt szimpatikus figura neki már az elejétől fogva... Az írók előtt le a kalappal, kiválóan kerekítették úgy a sztorit, hogy mindvégig az aktuális rendszert is simogatják. De, mint az elején írtam, ez egyáltalán nem zavaró trükk, mert erről is szólt a film, mióta megszületett. Csak néha jobban látszik a propaganda, máskor kevésbé. Nincs új a nap alatt ma sem.

Az is mutatja, hogy ez egy fantasztikus film, hogy ennek kapcsán Gobbi Hildáról csupa jót írtam, nem is tudok semmi rosszat megfogalmazni a Mágnás Miskáról sem. Az eredeti szerzőké az igazi érdem, az alapot ők adták. Keleti Márton és a forgatókönyvíró Békeffi István „csak” aktuálissá formálta. És ez az aktualitás 70 évvel később is fogyasztható, szórakoztató.

A játékidő kb. 2 óra, azaz 120 perc, ebből 10 értékelhető, szóval ne nézd meg!

Már sokszor, sokan mondták nekem, hogy milyen jópofa film, meg hogy paródia, gondoltam, jó lesz ez nekem egy kis agykikapcsolásra. Először már 10 perc körül jött a vállamra a kisördög, hogy "Kapcsold már le!" Hallgatni kell mindig az ember megérzéseire, csak ennyit jegyeznék meg.

Nagyon jó filmet lehetett volna összehozni ebből az ötletből; egy ügyefogyott popduó a véletlennek köszönhetően mehet az Euróvíziós Dalfesztiválra, és röhög rajtuk mindenki, közben pedig maró gúny áldozatává válik ez a gagyi euróvízilovas produkció, ami már évtizedek óta álszent jelszavakat skandálva teszi tönkre a közízlést. De nem. Talán ha britek csinálták volna...

Will Ferrell viszont echte amcsi, ő is az egyik író meg a főszereplő. Lars Ericksong (a név az például nagy poén szerintem) gyerekkora óta arról álmodik, hogy megnyeri a dalversenyt. Izland kemény fickói, köztük az apja (Pierce Brosnan), hülyének nézik ezért, inkább menne el dolgozni! De ő otthon készít dalokat ezeréves jó barátjával, Sigrittel (Rachel McAdams), az egyetlennel, aki pont az álmodozó lelkét szereti, meg természetesen őt magát is, csak ezt hősünk nem veszi észre... Dalaik pontosan olyan mézesmázosak és semmitmondóak, mint a valódi dalok ezen a megmérettetésen, ekkor még azt gondoltam, tényleg jó paródia lehet ebből. Leginkább pedig akkor reménykedtem, hogy lassan érdekelni kezdhet engem a film, amikor felrobbant egy hajó tele az összes létező izlandi popsztárral a fedélzetén - a Fire Saga (ők azok) mehet így ki a nagyversenyre, mert nincs senki más és ők a véletlen folyományaként már a helyi válogatón is elindulhattak Double trouble c. szerzeményükkel. Voltak is próbálkozások, meg tényleg néhány perc vicces is volt, de...

...a film sajnos érzésem szerint komolyan kezdte venni önmagát. Igenis legyen valami mondanivalója, gondolták a készítők. Szerintem nem kellett volna. Politikailag inkorrektek akartak lenni, de nem sikerült. Azt hiszem, hogy az óceán nyugati felén ez már nem megy. Voltak kis odamondogatások egyes nemzetek indulóinak, meg kifigurázták, ahogy mindig szavazatokat ajándékoznak egymásnak az úgymond nyugati országok a verseny végén. De nagyon béna volt az egész, tele olyan figurákkal, akiket már százszor láttunk (elbűvölő homokos, menő producer, aki szlengben beszél, jó csaj, gonosz producer). Semmi, de tényleg semmi eredeti nem volt sajnos - talán csak az elején az a Volcano Man dal, az jó pont. Egy jó pont volt még, Graham Norton megjelenése (én talkshow-madárként ismerem), az ő szarkasztikusságából kellett volna még bőven a filmbe. Jól ábrázolták az egész zenei "euróvíziósságot"; azt, hogy minden dal egy kaptafára készül, hasonló dallamvezetés, hasonló színpadi megjelenés. De nem volt bennük paródia, inkább csak kicsit nevetségesek voltak a szövegek, ezeken tudtam kicsit nevetni.

Ja, igen, és Pierce Brosnan - na ő sokat dob a filmen, egyszerűen a kinézetével és hogy simán lejátszik mindenkit - pedig az ő szerepe se nagyon összetett. Ő Lars apja. Lars meg hát... Láttam már Will Ferrellt máshol is, tehát tudtam, hogy mire (nem) számíthatok, de ez nagyon semmilyen alakítás tőle. Inkább valami igazi szépfiúval játszattam volna el a helyében a szerepet, akkor már eleve lett volna egy érdekes ellentmondás. Rachel McAdams pedig olyan figurát kapott, aki bármilyen valójában komoly, szerelmes filmben is megjelenhet. Azért a képi világot meg kell említenem, lenyűgöző tájakat találtak, de ez inkább Izland érdeme, nem a készítőké, akik csak a film elején használták ki a természet adta lehetőségeket.

A végén, amikor túl komolyan veszi már önmagát a film, végülis valami olyasmit akar nekünk üzenni, hogy mindegy, milyen dallal indul, milyen eredményt ér el valaki - akkor is a saját nemzetét, hazáját képviseli és ez szép és felemelő dolog. Igen, szép is lenne, ha tényleg erről szólna. Én úgy éreztem, hogy nem poént csinált ebből az állításból a Fire Saga, hanem elhitte, hogy ez így is van.

Összességében azt hiszem, hogy tényleg a briteknek kellett volna egy ilyet összehozni. Ők mindig indulnak, mindig lebőgnek, nekik humoruk is van. Ha nyerek a lottón, esküszöm keresek valami producert az ötlethez!

Sok-sok éve láttam, csak az maradt meg, hogy nagyon izgultam, mi lesz a szereplőkkel. Nem gondoltam volna, hogy egyszer újra ugyanez az érzés kerít hatalmába, immár felnőttként!

A kezdés eléggé odaszorítja a nézőt a fotelbe, az eredeti címhez hűen minden nagyon gyorsan történik [Tévésámán megjegyzése: speed = gyorsaság/sebesség]. Egy toronyházban alakul ki meleg helyzet, mert egy "elhivatott" terrorista a mai napot választotta arra, hogy rengeteg pénzt szerezzen illegális úton; robbantással fenyegetőzik. Így ez a mai nap nagyon rosszul kezdődik a bombával felszerelt liftben rekedt kisebb csoportnak, akik csak az utolsó pillanatban menekülnek meg a biztos haláltól, hála a forrófejű Jacknek (Keanu Reeves) meg higgadt és bölcsebb társának, Harrynek (Jeff Daniels), akik együttes erővel rájöttek, hogy az épületben van a fenyegetőző bombamániás (Dennis Hopper) is. Szemtől szembe kerül a két zsaru ezzel a Howard nevű szemétládával, aki biztosra vette, hogy terve sikerül és milliomosként távozik még a délelőtt folyamán a toronyházból. A túszoknak hát mégis jól végződik a nap, Jack és Harry pedig azt gondolja, nekik is... de Howardé kifejezetten szarul, és itt kezdődik el valójában a filmünk.

A bombagyáros ugyanis egy derék pszichopata és mint ilyen, gyorsan felmérte, kiknek köszönheti a félresikerült akcióját; egy hirtelen és meggondolatlanul cselekedő, túlzottan vakmerő sihedernek - ez lenne Jack -, illetve egy "régi bútordarab" bombaszakértő rendőrnek, aki az előbbi mentora, nélküle a vakmerősége katasztrófába torkollna, gondolja Howard. Tehát igazán úgy lehetne bosszút állni kettejükön, ha kihasználná adottságaikat, gyengeségeiket. A bombabiztos (haha) terv pedig a következő: egy menetrend szerinti buszra szerel pokolgépet, amely felrobban, amint a jármű 50 mérföld/óra sebességre lassul - erről értesíti Jacket, aki természetesen terveinek megfelelően azonnal a bajbajutottak segítségére siet, Harry pedig jobb híján telefonon támogatja. Közben telefonon zaklatja őt a terrorista is, mert a pszichikai hadviselés legalább olyan pusztító, mint egy bomba; illetve néhány méter magasból veszi őket valamennyi kereskedelmi tv-adó, Howard így moziélményként nézheti végig, amint sok ember napját teszi pokollá... Ezt vajon hogyan oldják meg főszereplőink?

Tényleg egyfolytában történik valami a filmben, azaz a buszon, egy pillanat szünetet nem ad a nézőnek. Mondhatná erre bárki, hogy nagy dolog, hát egy akciófilmnek ez a dolga; de valamiért tényleg beszippantódtam a sztoriba, mert amikor kitekintünk Howard titkos bázisára vagy odakapcsolnak nekünk a rendőrőrsre, a feszültség akkor is éppen a tetőfokára hág. Dennis Hopper viszi a hátán a filmet, nem is biztos, hogy Keanu Reeves; a főgonosz annyira félelmetes, hogy az ember hátán feláll a szőr. Kegyetlen és gonosz, láthatóan valódi örömöt okoz neki mások szenvedése, és tényleg pszichopata lehet, mindenkiről előre tudja, hogyan fog viselkedni, ez meg egyenesen bámulatos - mert ilyen emberek a valóságban is vannak. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy happy end lesz a film vége, mert semmi jel nem mutatott erre - hacsak az nem, hogy amerikai produkcióról van szó. A figura háttértörténete lassan kivilágosodik a szereplők meg a néző előtt is, pedig kezdetben nem lehet tudni, mit miért csinál, mire lehet még képes.

Jack se tudja ezt, neki nehézséget okoz tiszta fejjel gondolkodni, pontosan Howard ellentéte ebben. Ha meg nekiállna gondolkodni, akkor ott van a buszon vagy 20 hangos, ideges és halálra vált ártatlan utas, akik válaszokra várnak és megoldásra. De az idő előrehaladtával egyre rosszabb lesz a helyzet, a lelkiállapotuk ezzel arányosan egyre jobban hatással van saját magukra és egymásra is. Harry, a hidegfejű, csak telefonon érhető el, a buszt meg épp egy locsogó csaj kénytelen vezetni a sofőr sérülése miatt, őt Sandra Bullock játssza. És engem is idegesített, nem csak Jacket. De ő azért férfiból van és elárulom, hogy lesz happy end, tehát később őt már nem idegesíti. Egyébként szerintem bárki alkalmas lett volna erre a hálás szerepre, Bullock sem visz bele semmi különöset, neki ez igazából egy kiugrás volt a nagy Hálivúdi filmek felé, úgyhogy erre jó volt. Meg kell egy női főszereplő, akit többször is meg kell menteni, mert miért ne. De tényleg semmi egyéb nem mondható el erről a figuráról; bár azt mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy elsőre sikerült neki a buszvezetői teszt, ehhez gratulálok, tényleg a színésznő vezet!

Jack alakja meg talán minden akciófilmbéli Keanu Reeves-szerep alfája és omegája, emiatt osztottak rá később is hasonló "megmentő" szerepeket, mert ebben elég meggyőző volt. Úgy tud nézni, hogy tényleg elhiszi az ember, hogy most rajta múlik a világ (vagy legalábbis sok ember) sorsa és csak egyetlen befejezést ismer, a happy-t, amiért minden áldozatot kész meghozni. Fizikailag is rendben van Mr. Reeves, mert az imdb szerint a kaszkadőrért kiáltó jeleneteket 90%-át saját maga csinálta meg. Amikor pedig azt gondoljuk Jackkel együtt, hogy vége a filmnek, akkor ez a drága terrorista még valamit kitalál azért neki - tehát akkor se áll le a cselekmény, amikor azt gondolnánk, hogy leáll. Ilyen ez a Féktelenül, amiben még a vágások is hasonlóan gyorsak, mint a száguldó busz, ha pislogtam, lehet, hogy már lemaradtam valamiről!

Van azért egy vicces fickó is, akit Glenn Plummer játszik (azt hiszem, talán a Vészhelyzetből ismerem, ebben valami recepciós volt emlékeim szerint), az ő kocsijával ered a busz után Jack a film elején, ő meg, immár az anyósülésen, megállás nélkül üvölt neki, hogy lassítson meg vigyázzon, mert új a járgány - és most olvasom az imdb-n, hogy a forgatás előtt két héttel vették el a színész jogsiját a valóságban.:D A filmben nem kell tőle elvenni, mert totálkáros lesz a menő Jaguár - ennél a jelenetnél volt egyedül lehetőség egy kicsit megszabadulni a nézőnek is a Jack vállán nehezedő gondoktól, ez nagyon jókor került bele a történetbe.

Ez a mozi mai szemmel is nézhető (nekem főleg K.R. miatt), a híres-hírhedt ugratós jelenet ellenére is, ami tényleg sok volt, pedig jómagam megelégszem a Jöttünk, láttunk, visszamennénk c. remekmű számítógépes trükkjeivel.

Aki látogatja az oldalt, annak gondolom feltűnt A héten a tévében rovat. Nos, ezt a filmajánlót jónéhány éve találtam ki, hogy az oldalon belül is legyen ajánlás azoknak a mozgóképeknek, amiket az elkövetkezendő hét napban megnézhet az olvasó. Pár másik weboldal ellopta az ötletet, de engem nem zavar… A lényeg az, hogy ha nincs is új írás, minden vasárnap itt vagyok és átböngészem a virtuális tévé-újságot, aztán kiemelem, amiket szerintem érdemes lesz a jövő héten látnotok. Kezdetben minden szerepelt itt, amiről van cikkünk; aztán már csak olyan, ami 4-es vagy annál magasabb pontszámot kapott; ezévtől újdonságként csak olyat ajánlok, amit fel tudok idézni, illetve én is megnéznék. Miközben a listát készítem, azért rákattintok egy-két érdekesnek tűnő címre – sajnos a leírásaik 99%-ban csalódást okoznak.

Ha pedig az ember másnap 7:25-kor kel és csak 19:40 környékén ér haza, akkor elkezdi megválogatni, hogy a napja végén lévő kb. 3-4 órát mire használja fel. Sokszor szívesen megnéznék valamit, de egyszerűen olyan későn adják, hogy nincs se energiám, se kedvem fennmaradni; illetve a kezdés időpontja a munkaidőmbe esik – emiatt nem tudtam például újranézni a Mephistot, ami most biztosan többet mondana, mint 10 évvel ezelőtt… (Miért nem töltöm le vagy nézem meg a visszajátszásban? Mert annyira nem érdekel, illetve én a ’90-es évek gyereke vagyok, nekem a tévé az, amit éppen adnak.)

Nagy meglepetésemre a politikai korrektség melegágyában, az HBO-n találtam jelenlegi cikkem tárgyát, ami bizony sehogyan sem illik a hollywoodi propagandába. Csodálkoztam is, hogy vajon mit keres ez itt; de hát nyilván a csütörtök esti premier meg a pénteki ismétlés után valószínűleg nagyon sokáig nem láthatjuk újra…

2022, Észtország, egy lepukkant kis lakótelep, valahol a semmi közepén: Itt él hősünk, a tizenkét év körüli Kristjan (Nils Jaagup England), aki kis baráti társaságával (Loore – Rebeka Kask, Ariel – Laura Vahtre, Mia-Margot – Una Marta Soms és Siim – Kimi Reiko Pilipenko) az erdőben megbúvó elhagyatott, romos gyártelepre jár játszani. A srácok nem tudják, milyen veszélyes egy ilyen elhagyatott épület, hiába figyelmeztetik őket a felnőttek – meg különben sincs jobb dolguk. Rájönnek, hogy a játékukban kastélyként szereplő objektumot egy öregember (Elmar - Andres Lepik) őrzi, aki megpróbálja őket távol tartani; és miután Loore kishúga is a nyakukba szakad (Mirja és Mirje Toomsalu), a gondok csak tovább sokasodnak, így elhatározzák, hogy kiiktatják az őrt, aki útban van. A sors váratlanul a segítségükre siet, mikor a nyomukban járó férfi belezuhan egy aknába. Most már szabad a játék – de mi lesz Elmarral?

A Szunnyadó szörny rendkívül érdekes, mert a mi világunkban játszódik, de olyan, mintha mégsem ez lenne a helyzet. A gyerekek közül legalább a főhősnek van okostelefonja, de ezt sohasem használja; a többieknek talán nincs is. A környezetükben talált dolgokkal játszanak, roncs autókon „szörföznek”, hatalmas kábel-dobokról ugrálnak le; vasrács-maradványokkal kardoznak vagy hercegnői lakosztályt építenek szemétből. Egy régi, elveszett világ gyermekei a modern jelenben.

Már a csapat felépítése is szokatlan, hiszen négy lány és két fiú van benne; kezdetben úgy tűnik, hősünk a „főnök”, ám aztán megváltozik a csoportdinamika… Erre még visszatérünk, előtte azonban meg kell említenem, hogy a fiataloknak természetesen vannak konfliktusaik a szüleikkel, ám ezek csak apró részletek. Sokkal lényegesebb a gyermeki világszemlélet: A gyerek úgy gondolkozik, hogy ha valamilyen problémát nem mond el a felnőtteknek, akkor az a probléma olyan, mintha nem lenne és majd egyszer csak megszűnik. Jól emlékszem, amikor anno az intőimet meg az egyeseimet elhallgattam itthon, mert amíg nem tud róla senki, addig nincs fejmosás, veszekedés, számonkérés. Vagy büntetés: A Tagurpidi torn központi szereplői majdnem mind ettől tartanak és végső soron ebből adódik a teljes konfliktus.

Érdemes elidőzni egy kicsit a legfontosabb felnőtt szereplőnél, Elmarnál. Hatvanas éveiben jár, sebes az arca, olcsó ruhákat hord, dadog és a háta mögött azt beszélik, hogy alkoholista. Aztán ez csak tovább fokozódik, mikor bejön a telepre, mert szembesíteni akarja a szülőket a gyerekeik visszatérő szabályszegéseivel. Látjuk, amint a férfiak le se szarják, a nőknek elmondja, amit akar, de határozatlan, maga se tudja igazán kezelni a helyzetet. Ezek után az asszonyok egymást közt kezdik terjeszteni a pletykát, hogy az elhanyagolt külsejű öregember perverz és ez eljut a gyerekek fülébe is. Innentől indul a cím első értelmezési lehetősége: Elmar a szörny, a perverz, öreg alkoholista, akit el kellene zavarni – pedig bennem végig az volt, hogy talán nem csak azért akarja távol tartani a fiatalokat a gyártól, mert ez a munkája, hanem mert meg akarja védeni őket a veszélytől…

„Nem bízhatsz a felnőttekben!”

Ez a lett film azért is volt számomra nagyon érdekes, mert semmi se úgy történik benne, ahogy azt vártam. Például a megszokott amerikai formula szerint a gyerekcsapatban találhatsz magadnak egy alakot, aki önmagadra emlékeztet, ezért megkedveled majd, itt viszont mintha mindegyikükben lenne valami, amihez kötődhetsz: Kristjan a fiúk kalandvágyó természetét jeleníti meg, egyben megtestesíti azt, hogy a fiatal fiúk szeretnék, hogyha komolyan vennék őket az idősebbek, pláne a felnőttek. Loore és Lissandra kapcsolata mutatja a testvérek közti nagy korkülönbség hátrányait, amikor a nagylánynak pesztrálnia kell a kicsit, aki még nem tud vigyázni magára; viszont ettől a hugi teherré válik, probléma-forrássá. Ariel a fiús lány, aki nem akar hercegnő lenni, inkább lenne Lara Croft, ezzel viszont nem teljesíti az anyja elvárását; Siim pedig fél az iszákos (?) apjától, aki puhánynak tartja és talán még veri is. Mia-Margot különösen kedves volt számomra, hiszen olyan, mintha egy álomvilágban élne, egy pillanatra se lép ki a játékból, neki a valóság unalmas hely; ráadásul szemüveges is – mintha csak magamat láttam volna benne:)

A sztori realizmusát növeli az itt-ott elejtett néhány káromkodás, az alkoholról meg a halálról történő értekezések, valamint az olyan apró részletek, mint a főhős bátyjának tavalyi rendőrségi ügye, Siim apjának és Loore anyjának „trendi” külseje vagy a gyerekek sebeinek bemutatása, amiket itt-ott szereznek. Elmar szeretetének megnyilvánulása a kutyája felé vagy Lissandra naivitása szintén olyasmik, amikkel gyakran találkozhatunk saját realitásunkban.

„Te rendes gyerek vagy.”

SZPOJLEREK INNENTŐL

Beszéltem már a cím első értelmezési szintjéről és említettem a csoportdinamika megváltozását is, haladjunk tovább ezen a nyomon! A szörny második értelmezése a bennünk élő szörny, amely hamar kibontakozik a csordaszellem által támogatott ifjakban. Míg Mia-Margot inkább csak sodródik az árral és beleveszi Elmart a fantáziavilágába, addig Lissandra semmit se ért abból, ami történik. Loore viszont fél, hogy az anyja eldobja magától és akkor az apjához kell költöznie, Siim meg a saját apja haragjától tart, a veréstől, amit kap, ha mindez kiderül. Ariel, akit végülis otthon elnyomnak, hamar elnyomóvá válik, belőle lesz a főkolompos, aki a józan ész ellenére kitart amellett, hogy hagyják a szerencsétlen öreget az aknában; eközben a másik két gyerekre hivatkozik, mondván mi lesz ővelük? Kristjan a barátai érdekében visszakozik, ám aztán Ariel és Siim hamar ellene fordulnak. Mia-Margot inkább gyorsan elutazik, hogy ne kelljen részt vennie a konfliktusban, marad hát Loore, aki talán segít majd Elmar megmentésében.

Kis apróságokból látszik, hogy Kristjan és Loore között alakulhat valami, ám a lány végül elárulja a fiút, ez újabb váratlan esemény. Tetszett a befejező buszos jelenetben, amikor a fiú, aki végülis elvileg elviszi az egész balhét a „barátai” helyett, nem vesz tudomás a kétségkívül szép lányról, akinek tetszik és nyitott lenne az irányába – egyszer már elárulta, ezért elvesztette a bizalmát. Közben viszont a főhős meg a bátyja közti kapocs egyértelműen megerősödik, immár mindkettejüknek van „priusza”.

A Szunnyadó szörny azt a kérdést boncolgatja, amit Kristjan feltesz egy beszélgetésben: Te mit tennél, ha ismernél valakit, aki bajban van, de ha segíteni akarnál rajta, akkor azzal másokat, köztük önmagadat is bajba kevernéd? Az öt gyerek öt különböző választ ad erre a kérdésre, ám négyen közülük egyértelműen a gyermeki lét önközpontúsága miatt választják azt, amit. A központi szereplő meglepően érett döntést hoz, mikor rájön, hogy Elmart meg kell menteni, különben meghal. Sutba dobja a saját érdekeit, hogy segítsen, elismeri a felelősségét; sőt, a keretet adó narrációban azt mondja: „nem akadályoztam meg”, pedig láthatjuk, hogy miután hagyta leesni a férfit, onnantól már hiába próbálkozott bármivel. A barátokból fokozatosan ellenségek lesznek, a nyitott befejezés azonban nem hagy kétséget afelől, hogy Kristjan jól döntött, övé az erkölcsi győzelem.

Végül két érdekes megfigyelés: A narráció igazából nem a nézőnek szól, hanem azt halljuk, amikor a főhős elmeséli két rendőrnek, hogy mi is történt. Mikor Kristjan bezárkózik a vasúti kocsiba, ami az őrbódé, akkor abban elvileg ott kellene lennie Elmar telefonjának, amit korábban még látott és hallott is; mégsem jut eszébe, hogy segítséget hívjon vele. Mai társadalmunkat jellemzi, mikor az egyik anyuka azt mondja a gyerekeknek: „Játszatok inkább a telefonnal…” Ők viszont mégis a valódi játékot, a kalandot választják – vesztükre?

SZPOJLEREK VÉGE

Érdekességek: A rendező Jaak Kilmi, az író Aidi Vallik, a sztori pedig semmin sem alapul, eredeti kitaláció! Az észt cím lefordítva azt jelenti: A fejre állt torony, az ipari komplexum valójában rádió-állomásként szolgált.

A Szunnyadó szörny méltó figyelemfelkeltő címéhez: Érdekes, izgalmas történet, ahol végülis nem annyira az eseménysor, mint inkább a szereplők döntései állnak a középpontban. Aki megnézi, az felteheti magának a kérdést, hogy vajon jó gyerek lenne-e az adott helyzetben vagy inkább tartaná a száját? Viselné maga a tetteinek következményeit vagy hagyná, hogy más szenvedjen helyette? Érdekelné-e, mit gondol a másik és ez befolyásolná-e a döntését? Szembe merne szállni a csoport akaratával, ha ezzel helyesen cselekedne? Nehéz kérdések ezek, mindegy, hogy gyerekek vagy felnőttek néznek szembe velük és magunkban biztosan mind azt gondoljuk, hogy igen, mi a helyes útra lépnénk. De vajon tényleg vállalnánk ennek az árát?

Pontozás:

imdb: 6.4 (0.1-et én húztam fel rajta:)) [2023-ra 0.4-et csökkent.]

Szerintem: 5/5

Múlt hónapban a kollégám eladta a lakást, amiben azelőtt az édesanyja élt, kipakolt és lomtalanított belőle egy csomó dolgot, köztük DVD-ket is. Négy lemezt hoztam el, ezek között volt a Piedone 200 Ft-os kiadása (amin először hallottam a Bujtor István-féle remek szinkront), A Holló (amit jó egy évtizeddel ezelőtt tekinthettem meg utoljára és újfent nagyon tetszett), cikkem mostani tárgya, meg még valami (ami egyelőre maradjon titok). Hogy miért választottam éppen A bukást, ami 18 éven át hidegen hagyott és amiről szerintem nagyon sokaknak az interneten keringő Hitler-mémek jutnak eszébe? Mert kíváncsi voltam rá, hogy vajon lehetséges-e a németeknek objektíven bemutatni valami olyat, amiről kizárólag elítélően szabad beszélni?

Napokig gondolkodtam, még a film megtekintése előtt, hogy miként vezessem be ezt a témát. Tény, hogy Adolf Hitler a XX. század egyik legismertebb embere, jellegzetes vonásai pedig az egyetemes emberi történelem egyik legikonikusabb arcává állnak össze, amit a világ minden táján felismernek. Ő a legendás Gonosz, az Antikrisztus, aki 77 évvel (hivatalosan elfogadott?) halála után is naponta felbukkan ilyen vagy olyan módon az életünkben. Elrettentő példa, paródiák központi alakja, nevét használják rágalmazó jelzőként, könyveket és dokumentumfilmeket készítenek sokat vitatott életéről; miközben az a Hitler, akit „ismerünk”, már régen nem az, akit a név eredetileg takart. Ő a mesék örök rossza, akit még mindig elő lehet húzni aduászként, ha meg akarjuk indokolni, miért rossz a nacionalizmus, a jobboldali politika, az elvakultság, a fanatizmus, stb., stb. Már senki se él, aki találkozott vele, emlékezne rá vagy behatóbban ismerte volna; ezért ma már azt mondunk róla, amit akarunk – mitikus lénnyé vált, az Ördög szinonimájává ebben a kereszténységtől elforduló világban.

Ezek miatt könnyű róla rosszat mondani, álhíreket terjeszteni (egy heréje volt, lepaktált az űrlényekkel, fekete mágiát űzött, stb.), de nagyon nehéz objektívnek lenni vele, mert az elvárás az, hogy ostorozzuk. Éppen ettől lesz érdekes a Der Untergang, mert megkísérel ítéletmondás nélkül beszélni Hitlerről – és ráadásul németek csinálták. Az egyetlen kérdés, ami felmerült bennem a megnézése előtt csupán annyi volt, hogy vajon mennyire lesznek képesek a németek objektívnek maradni abban a témában, amiért most, hét évtized távlatából is kötelező bűnösnek érezniük magukat, még ha semmilyen módon nem voltak érintettek benne, akkor is?

1945. április vége, Berlin. A Kancellária alatt elhelyezkedő Führerbunkerben zsúfolódnak össze azok, akik a II. Világháború utolsó napjaiban a német nép sorsáról döntenek. Ide vonult vissza Adolf Hitler (Bruno Ganz), aki nem hajlandó elhagyni összeomló birodalma fővárosát, mellette pedig magas rangú tisztviselők, tábornokok, hűséges katonák és lelkiismeretes tisztviselők gyülekeznek. Miközben a világ vérbe és lángokba borul, számos ember sorsát láthatjuk, akik megpróbálnak boldogulni ebben a lehetetlen helyzetben. Mindenkit ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak: Menjünk vagy maradjunk? Megadjuk magunkat vagy harcoljunk? Kitartsunk az elveink, a becsület, az ideológia mellett vagy mentsük az irhánkat? De mindegy, ki hogyan dönt, a Sors akaratát már nem lehet megváltoztatni. Így az idő előrehaladtával a sok égető kérdést felváltja egy, nagy dilemma: Mi lesz majd a bukás után?

„A történelem nem felejt.”

A két és félórás játékidő a pillanatnyilag mozikban futó Marvel-izékkel ellentétben ezúttal teljesen indokolt, mert a magyar alcím ellenére ez a mozgókép korántsem csak Hitlerről szól. Számos valóban létezett ember nagyrészt valóságos cselekedeteinek állít emléket, akik közül kiemelkednek: Traudl Junge, a Führer titkárnője (Alexandra Maria Lara); Eva Braun, a diktátor szerelme (Juliane Köhler); Joseph Goebbels propagandaminiszter (Ulrich Matthes); Magda Goebbels, előbbi felesége (Corinna Harfouch); Ernst-Günther Schenck, SS-doktor (Christian Berkel); Helmut Weidling (Michael Mendl) és Wilhelm Mohnke (André Hennicke) tábornokok; Albert Speer birodalmi építész és fegyverkezési miniszter (Heino Ferch); Otto Günsche, Hitler szárnysegédje (Götz Otto); Hermann Fegelein, Himmler szárnyegédje (Thomas Kretschmann); valamint a 12 éves Peter Kranz (Donevan Gunia), aki a Hitlerjugend tagjaként keveredik a háborúba. Mindnyájan érdekes, figyelemre méltó személyiségek, akiket csodálatos színészi játékkal tesznek valóságossá. Mellettük még számos aprócska sors jelenik meg, akik reprezentálják a Berlinben zajló pusztítást: gyilkosok és áldozatok, gyávák és bátrak, fontos kisemberek és lényegtelen hatalmasságok.

Számomra két dolog volt nagyon érdekes a Der Untergangban, az első a nyomasztó hangulat. Ez valahogy semmihez sem hasonlítható, egyfajta kilátástalanság, amit a szereplők (a nézőkkel együtt) éreznek, miközben az emberi természet meg aközött őrlődnek, amit helyesnek tartanak. A túlélés ösztöne azt diktálná, hogy meneküljenek, a tábornokok mégsem adják meg magukat, a kiszolgáló személyzet sem akar elmenni, sőt, többen kifejezetten Berlinbe jönnek, mert ott akarnak lenni Hitler mellett, amikor a legnagyobb a szükség. Speer azt mondja Traudl Jungénak: „Ahová a Führer megy, oda nincs szüksége társaságra.” Ganz karaktere többször megerősíti ezt a többiek felé: nincs tovább, vége van, ám senki se megy el. Persze láthatjuk, mi lesz Fegeleinnal, aki mégis lelép…

A következő aspektus azonban még figyelemfelkeltőbb, ez pedig a karakterek személyes, emberi tragédiáinak bemutatása. Mindazok, akiket az általános megítélés emberbőrbe bújt szörnyetegeknek tart, itt most esendő, hibázó halandók; akik fekete vagy sárga egyenruháikban, fegyverrel vagy szavakkal harcolva, de mind borzalmas döntésekre kényszerülnek. Mindannyiukat lehet sajnálni, hiába tudjuk, hiába látjuk, amit tettek/tesznek; bennem felmerült, hogy „ő vajon mit érezhet most?”, és ez kétségkívül a kimagasló színészi játéknak köszönhető. A számos öngyilkosság is teljesen érthetővé válik, bármennyire őrültnek tűnnek az elkövetőik, a diplomata, a katonatiszt, az egyszerű népfelkelő, vagy a Goebbels-család; utóbbiaknak a lehető legrészletesebben, legsokkolóbban ábrázolták a pusztulását. És igen, a fenevad Goebbels-t is lehet sajnálni, hiszen el sem lehet képzelni, mit érezhetett akkor – hát még a felesége…

A valósághű megjelenítéshez hozzátartozik, hogy mindenki egyfolytában bagózik, a „minden mindegy”-alapon rendezett részeges tivornyák is igen realisztikusak, plusz megjelennek az apró részletek, amiket a történelemben járatosak értékelhetnek: Hitler szemüvege, az általa elfogyasztott sok sütemény, Goebbels dongalába, meg a hírhedt arcok felismerhetősége (a csupán egyetlen jelenetben látható, szöveg nélküli Göring [Mathias Gnädinger] vagy a behízelgő modorú Himmler [Ulrich Noethen]). Számos esetben csak az arcok meg a tettek beszélnek, három kitűnő példa: Az első szekvencia, ahol Traudl jelentkezik az állásra; a gránátos vacsora és a bunkerben utoljára ottmaradó távírótiszt jelenetei. Mindezt csupán néhány másodpercig kitartott, nagyon hatásos képek fokozzák, amik bemutatják, milyen kicsi az individuum egy ilyen mindent felfaló rendszer vaskos betonfalai között…

„(…) egy ilyen háborúban nincsenek civilek.”

Az 1943-as nyitány, mikor öt nő jelentkezik a meghirdetett állásra, igazán remek bemutatása annak, miről szól ez a film, hogy milyen volt az élet németként Hitler uralmának csúcspontja körül: Látszik, mennyire tisztelik, félik a Führert, aki viszont kedves, nyugodt, teljesen normális. Traudl megkapja a munkát, a többiek pedig együtt örülnek vele, gratulálnak neki, senki se gyűlölködik, irigykedik, pedig ők ugyanúgy akarják az állást. Ez előtt a valódi Traudl nagyjából azt mondja: „nem tudom megbocsátani magamnak, hogy munkát vállaltam az ország legnagyobb hatalmú emberénél”. Akkoriban persze senki sem hitte közülük, hogy elveszíthetik a háborút.

Az elkerülhetetlen katasztrófát az mutatja, amikor a valóságot valamiért minden áron figyelmen kívül hagyó Vezér a tábornokaival tanácskozik. Közülük is kiemelkedik az egyenesen a felszíni harcokból érkező Weidling és Monhke, akik a józanság szavait szólják az őrület közepén. Fegelein többször, többféleképp akarja rávenni Hitlert a távozásra, viszont mind ő, mind a magas rangú katonák egyszerűen megkapják a választ, hogy nem - mindenféle racionális indoklás nélkül. Fegelein azért nem megy messzebbre, mert félti a felesége nővérét, Eva Braunt, aki még mindig a bunkerben van; Monhke és Weidling pedig katonabecsületből maradnak, harcolnak tovább, még ha tudják is, hogy nincs értelme. Schenck hasonlóképp marad, sőt, a baj közepe felé halad, hogy segíthessen a lakosságon, akiknek az oroszok mellett még a náci fanatikusoktól is tartaniuk kell. Közben az abszurdumba hajlik, hogy miután már maga Hitler is bevallja, elbuktak, a vég közel van; még mindig parancsot ad arra, hogy Göringet le kell váltani, lehetőleg ki kell végezni; utána Himmlert is; sőt, Fegeleint is, pedig őérte Eva Braun könyörög: „Mi értelme van ennek?” „Mert ezt akarom!” Ennyi a lényeg, az van, amit Hitler akar, senki se mer neki nemet mondani; ő hozza a jelentős döntéseket a szakértők helyett, mialatt rá is erősít erre a tényre („én nem végeztem akadémiát”).

Szpojlerek és „hibák”

Néhány dolog feltűnt, ami talán kissé túlzás. Először is, Schenck belépőjekor a minisztériumot legalább 100 katona üríti ki éppen. Ennyi embert be lehetett fogni ilyesmire? Nem kellett mindenkinek a frontokon lennie? A Hitlerjugendes tipikus német szép kislány szintén valahogy nem illik oda; azt tudom, hogy a Vörös Hadseregben harcoltak nők, de itt mégis idegennek hat a jelenléte. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a Führer elismerte volna a közelgő véget – mielőtt megölte magát, akkor már biztosan, de vajon ki is mondta-e? A gyógyszer-függőségeit nem mutatják meg, holott ezekre van bizonyíték. Goebbels arca kitűnő, ám az őt alakító színész nagyon magas a szerephez képest; illetve kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg a Vezérük után ölték-e meg magukat a családjával?

Szpojlerek vége

Az, ahogyan Traudl még a legutolsó percekben is kitart főnöke mellett, jól mutatja, hogy Hitler uralma alatt egy olyan szintű összefogás és együttműködés volt, amilyet sem azelőtt, sem azután nem tapasztalhatott meg a világ. A nemzetiszocializmus eszméje vakbuzgalommal, félelemmel, terrorral, jutalmazással, agymosással, így vagy úgy, de igazi egységbe kovácsolta a németeket, ezt a Der Untergang nagyon világosan mutatja meg. Tudják, hogy rossz irányba mennek; tudják, hogy nagy esélye van a halálnak; mégis ennek ellenében cselekszenek és beszélnek. Ma már egy ilyen lélekállapot felfoghatatlan…

„Akkor a német nép arra a sorsra jut, amit maga választott magának.”

Pár szót a lemezről: Egyszerű, de nagyszerű kiadás, ami tömve van extrákkal. Egy 20 perces werkfilm, trailer, tv-spot, mini interjú-morzsák, számítógépen nehezen kezelhető Képgaléria meg egy maroknyi kedvcsináló bemutató van rajta. Sajnos az én kópiámnak van valami kis baja, ezért pár jelenetnek lemaradt néhány másodperc a végéből. Az Így készült…-ből tudtam meg a következő adatokat: A forgatás Szentpéterváron zajlott. Sokszor kézi kamerát használtak, ám ez egyáltalán nem feltűnő; a bunker makettje méretarányos volt és csak olyan fényeket használtak benne, ami a valódiban is benne lehetett. Amennyire ki tudtam venni, a kamerának nem építettek extra helyeket, minden kb. akkora volt, ahogy annak idején, ott kellett elférnie az operatőrnek a színészekkel.

Idézetek a készítőktől/szereplőktől: Oliver Hirschbieger, a direktor, szavai: „(…) rendezőként az a dolgom, hogy reálisan mutassam be (…)” Ganz mondja: „tömeggyilkost alakítson, mert végül az is csak egy ember”, „az a legszörnyűbb a III. Birodalomban, hogy mindezt emberek tették”, „szenvedély nélkül nem lehet játszani”. Alexandra Maria Lara nyilatkozza: „Traudl csak egy fiatal lány volt” – ezt az említett a záráskor megcáfolja, szerinte a fiatalság nem menti fel a felelősség alól az embereket. Utólag persze ezt mondta, mert ezt kellett mondania… Corinna Harfouch megállapítása a náci fanatistákról: „a Vezér leveszi a felelősséget a vállukról, amiért még a saját életüket se képesek alakítani”. Végül Ulrich Matthes szól Goebbels-ről: „a gonoszt nem lehet eljátszani, hiszen ő nem tartotta magát gonosznak”.

Az alkotókról: A rendező Oliver Hirschbieger a Rex felügyelő mellett egy csomó másik sorozaton dolgozott, nevéhez fűzhető még A kísérlet meg a Naomi Watts-os Diana-film. Az író-producer Bernd Eichinger a végén a lezáró szövegek felolvasója is; ő készítette a Parfüm: Egy gyilkos története, valamint a Cinemaxon most is sugárzott A Baader-Meinhof csoport forgatókönyvét. Pénzével olyan bulikba szállt be, mint A kaptár-filmek, a DOA, a Fantasztikus Négyes 1-2, A rózsa neve, meg egy csomó szex-vígjáték. A másik író Joachim Fest, aki saját könyvét, a Der Untergang: Hitler und das Ende des Dritten Reiches-t dolgozta fel; korábban több Hitlerről szóló dokumentumfilmen dolgozott. Az archív felvételen megjelenő Traudl Junge közvetlenül nem vett részt a munkálatokban, viszont a Melissa Müllerrel közösen szerzett Bis zur letzten Stunde című könyve alapjául szolgált a történetnek. A memóriánkba beleégő képeket Rainer Klausmann operatőrnek köszönhetjük.

A színészekről: Bruno Ganz számomra az 1979-es Nosferatu Jonathan Harkerje, a The Big Ben Cinematic Universe című humoros jellegű internetes paródia-sorozatban még egyszer eljátszotta Hitlert. Alexandra Maria Lara román születésű, az angol színész Sam Riley felesége. Corinna Harfouch benne volt a furcsa Finsterworldben. Az itt Goebbels-ként látható Ulrich Matthes 2021-ben Hitlert alakította a Münchenben. Ulrich Noethen A véresen valódi valóság Hitlerről nevű vígjátékban ismét Himmler bőrébe bújt. Götz Otto egy kis szerepben felbukkant a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3-ban; illetve visszatérő alak a remek A katedrális mini-szériában. Thomas Kretschmann Az árulás csapdájábanban Goebbels-t, a 2007-es Eichmannban pedig a címszereplőt játszotta; ő a nagy kedvencem, az Immortel (ad vitam) főszereplője, de láttam még a Penge 2-ben meg a Kaptár 2-ben is. Donevan Gunianak ez az egyetlen szerepe. A fentebb felsoroltak közül szinte mindenki felbukkant a Tetthely és Az ’Öreg’ című krimisorozatokban is.

Érdekességek: Cikkem tárgya német-osztrák-olasz koprodukció, Szentpétervár mellett Berlinben és Münchenben is vettek hozzá fel jeleneteket. Bernd Eichinger 20 éve tervezte, hogy megvalósítson egy filmet Hitlerről és a Náci Pártról, de az óriási feladat sokáig visszariasztotta. Joachim Fest könyve mellett Albert Speer memoárja, Gerhard Boldt 1973-as Hitler utolsó napjai: Egy szemtanú vallomása című műve, Ernst-Günther Schenck 1995-ben megjelent visszaemlékezése és Siegfried Knappe 1992-ben kiadott Soldat: Egy német katona reflexiói 1936-1949 névre hallgató munkája segítette a forgatókönyv születését. Oliver Hirschbieger ezen visszaemlékezések és szemtanúi leírások segítségével álmodta vászonra a ’40-es évek Berlinjét, amit szinte teljesen makettekkel és kameratrükkökkel hozott vissza – mindössze a lerombolt Reichstagot kellett számítógépes grafikával megjeleníteni (nekem ez fel se tűnt). Eichinger direkt hagyta ki a műből a holokausztot, amire mindössze egyetlen mondat emlékeztet a lezárás során. A direktor elmondása szerint már a kezdetektől küzdöttek azzal a problémával, hogy szabad-e egyáltalán a szörnyetegeket emberként bemutatni?

Bruno Ganz először nem akarta elvállalni a felkérést, utána viszont rájött a figurában rejlő kiaknázatlan lehetőségekre. Egy svéd kórházban tanulmányozta a Parkinson-kórban szenvedőket, mert elvileg a náci diktátornak is ez a betegsége volt; egy fiatal, felső-ausztriai színész segített neki megtanulni az osztrák akcentust; Hitler normál beszédhangját pedig egy finn hangmérnök által titokban rögzített ritka felvétel többszöri meghallgatásával sajátította el (ezt beteszem a cikk végére). A mondatok, amiket Ganz mond, nagyrészt valóban a Vezér szájából hangzottak el, csak éppen korábbi időpontokban.

Hitler Nagy Frigyes portréját szemléli, akit példaképének tartott. A távirat, amiben Göring felajánlja, hogy átveszi a Birodalom irányítását, a valóságban egy amerikai kapitánynál kezdte rögös pályafutását, aki elemelte azt a bunkerből, majd a fiára hagyta; amaz pedig ajándékként a Dél-Karolinai Citadella Katonai Akadémia egyik professzorának adta. Ő egy diákjára hagyományozta, aki aztán 2015-ben egy aukción 55 000 dollárért adta el valakinek. A jelvény, amit a diktátor Magda Goebbels-nek ajándékoz, szintén túlélte a háborút és az oroszok kezébe került, akik egy katonai archívumba süllyesztették. 1996-ban aztán elismerték a létezését és 2005-ben ki is állították, egy ismeretlen, merész tolvaj azonban széttörte a jelvényt védő üveget, aztán meglépett a relikviával, amely a mai napig sem került elő. Különlegessége, hogy csak azok kaphattak ilyet, akik 1925-től fogva az NSDAP (a náci párt) tagjai voltak és ez volt az 1-es számú, pedig korántsem Hitler volt az első párttag.

A filmben megjelenő történelmi alakok közül Traudl Junge megérte a bemutató napját, de már a kórházban haldokolva. Az operatőr Rainer Klausmann meglátogatta a premier után és elmesélte neki a sikert, mire Traudl állítólag azt mondta: „Az életművem végre teljes. Most már elmehetek.”, aztán néhány órával később, 82 évesen elhunyt – rákban. (Junge Hitler négy titkárnője közül a legfiatalabb volt, az apja még a ’20-as években támogatta a nácikat, a férje SS-tiszt volt, mégsem hurcolták meg.) A másik, aki viszont még láthatta is a Der Untergangot, az a távírászként látható Rochus Misch; ő ugyanis még bőven élt ekkor; sőt, sikerült túlélnie az őt alakító Heinrich Schmiedert is, akinek mindössze 40 év adatott meg. Misch 96. életévében távozott közülünk 2013-ban.

Láthatjuk, amikor Magda Goebbels levelet ír a fiának, aki viszont nincs a többi gyermekével a bunkerben. Ez a fiú akkor már 18 éves volt, Harald Quandtnak hívták és az asszony első házasságából származott; egyetlenként élte túl a háborút a hét csemete közül. Speer vallomása a búcsújakor a fegyverkezési miniszter memoárján alapszik, amiről azonban egy történész bebizonyította, hogy valószínűleg fikció, mert az eredeti kéziratban egyáltalán nincs benne. Az 1945-ben kéznél lévő ciánkapszulákat különös módon éppen a koncentrációs táborokban gyártották, ahol azonban gyakran szabotálták őket. Ezért van az, hogy több magas rangú német is bevette a kapszulát, aztán a biztonság kedvéért fejbe is lőtte magát, hátha a kapszulája csak placebo.

A forgatáson a filmben is érezhető sötét, nyomasztó hangulat uralkodott, amin a színészek meg az alkotók különböző módokon próbáltak úrrá lenni, például közös programokkal (focizás), zenehallgatással (Bach, a rendező módszere) vagy az egyes jelenet közti visszavonult pihenéssel (Ganz). Különös módon a Keitel tábornok szárnysegédjét alakító statiszta, bizonyos Karl Richter a német NPD (Német Nemzeti Demokrata Párt) tagja, ami erősen nacionalista, szélsőséges szervezet. Azok, akik felvették a rövid szerepre, nem is tudták Richterről a tagságát, aki pedig büszkén feszített a náci egyenruhában, karlendítve harsogta a Heil Hitler!-t, aztán később több helyen elmesélte az élményét. Amint a bevezetőben említettem, a Der Untergang rengeteg mémet szült, a magából kikelve ordítozó Hitlert számos felirattal, összevágásokkal színesítve kezdték el felrakni a netre. A filmet birtokló Constantine Films megkísérelte útját állni ennek, ám sikertelennek bizonyult, mert akkor a videó-készítők őket kezdték parodizálni Hitlerrel. Oliver Hirschbiegel azt nyilatkozta, neki kifejezetten tetszenek ezek a paródiák, így 2010 óta már legálisan is lehet őket terjeszteni (ezek közül is beteszek egyet a befejezéshez). Elvileg cikkem tárgyából létezik egy extra változat, ami 22 perccel hosszabb a már így is 2 és fél órás játékidőnél.

Szpojlerek itt, avagy történelmi tévedés-tár

Az imdb érdekességek szekciójából összeszedtem az éles szemű megfigyelők észrevételei közül párat: Magda Goebbels több forrás szerint sem volt jelen, amikor Hitler elbúcsúzott a munkatársaitól, így az ott látható kifakadása fiktív. Hasonlóan fabrikált az a rész is, amikor Speer bemegy Magdához a szobájába, ekkor ugyanis az asszony alig szólalt meg, mivel a férje is ott volt, aki szemmel tartotta. A gyerekek leszedálását az SS által kirendelt fogorvos injekciókkal végezte el, a ciánkapszula pedig akár öt percnyi kínszenvedést is okozhat, tehát a valóságban teljesen másképp zajlott az egész. A már szóba került 1-es számú párttag-jelvény két darabból állt, a hátsó részt a ruha belsejébe kellett tenni és csak így lehetett kitűzni, tehát korántsem lett volna ennyire egyszerű átadni. A híres felvétel újrajátszásakor Hitler kitünteti a Hitlerjugend tagjait, láthatjuk is a katonát, aki felveszi; ám Ganz rossz irányba halad, az igazi diktátor balról jobbra ment, ő meg jobbról balra:D Az öngyilkosság után Traudl meglátja a pisztolyt a padlón, ám az nincs felhúzva. Az igazi Walther PPK a lövés után visszaáll felhúzott módba, hogy ismét használni lehessen.

Szpojlerek vége

A bukás 15 millió amerikai dollárnak megfelelő euróból készült és 92.2 millió amerikai dollárnyi összeget hozott vissza, Németországban négy és félmillióan látták, hazánkban legalább 200 000-en. A kritikusoknak tetszett, bár a közönség (jó indoktrináltságának megmutatására) kritizálta, hogy felháborító, miszerint Hitlert emberként mutatják be.

Pedig az volt. Sok halál szárad a lelkén, de amint a Der Untergang is bemutatja, korántsem volt a mítoszok egyheréjű, kaki-pisi-szexet imádó, drogfüggő, elmebeteg tébolyultja. Aki nem hiszi, járjon utána, csak ne a Discovery meg a History Channel adásait vagy a Hihetetlen Magazin cikkeit vegye alapul:)

Pontozás:

imdb: 8.2

Szerintem: 5/5

Végül két videó, először a humor, telefonbetyárkodás a bunkerben:

Aztán az ismeretterjesztés, a hangfelvétel, amin Hitler normál beszédhangja van, hozzá némi magyarázat, mindez angolul:

Ha 20 évvel ezelőtt azt mondtam volna valakinek, hogy Cartoon Network, akkor biztosan sorban ugrottak volna be neki a jobbnál-jobb rajzfilmek, amiket ez a csatorna vetített: Dexter Laboratóriuma; Ed, Edd ’n Eddy; Johnny Bravo; Boci és Pipi; Bátor, a gyáva kutya; Pindúr Pandúrok; stb., stb., stb. Eltelt 20 év, ha most azt mondom, Cartoon Network, akkor az Tini Titánok, harca fel!

Ez a sorozat alapvetően negatív megítéléssel indult, viszont a humoros paródia-jelleg egy jó darabig működött, pláne, ameddig maradt feldolgozandó klasszikus történet a korábbi Tini Titánokból. Ám az 5. évadra az egész már a végét járta, elfogytak az ötletek és két film után (Teen Titans Go To The Movies, Teen Titans Go vs. Teen Titans) nem maradt semmi. Ez a semmi viszont még 2 teljes évadon át kitartott, sőt, hivatalosan még most sincs vége. A 6. évad még úgy 45%-ban nézhető, a 7. viszont 70%-ban trágya. Az egy dolog, hogy mennyire erőltetett az egész, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból direkt seggfejekké, lusta disznókká és antipatikus kitöltő-alakokká degradálták ezt az öttagú csapatot. Mostanra tényleg elért oda a TTG, hogy a főszereplők valójában mellékszereplők a saját sorozatukban… Állítólag persze meg akarják reformálni az egészet, merthogy készítenek egy önálló The Night Begins To Shine-szériát, de már ezt is háromszor lőtték el, tehát korántsem garantált a siker.

No, de mi az a DC Super Hero Girls? Eredetileg 2015-ben indult el ez a rajzfilm, ami a DC legújabb, lányoknak szánt szuperhős játékbabáit reklámozta. A sztori nagyjából kifújt annyiban, hogy a számos fiatal DC-karakter egy akadémiára jár, ahol mindenféle kalamajkába keverednek. Ez a nem túl acélos sorozat aztán kapott egy kistestvért, a címében megegyező, de összetételében egészen más DC Super Hero Girls-t, amely 2019-ben indult – pont, mint a TTG, „Super Shorts” rövidített formátumban.

Itt a középpontban ugyanúgy egy iskola áll, amely Metropolis-ban van, ide járnak a DC ismert figurái, csak mindenki tinédzser. Hatan közülük összeállnak egy szupercsapattá, ők a címadó banda, vagyis Batgirl (Tara Strong), Wonder Woman (Grey Griffin), Supergirl (Nicole Sullivan), Green Lantern (a Jessica Cruz-változat, Myrna Velasco), Bumblebee (Kimberly Brooks) és Zatanna (Kari Wahlgren). Ezek a cukivá tett, de még mindig valamennyire reális figurák számtalan másik DC-alakkal találkoznak (többnyire) vicces és izgalmas kalandjaik során, páran közülük állandó visszatérő alakok; vannak visszatérő ellenfelek is, szóval az egész remekül működik. Alapvetően jól néz ki az animáció, rengeteg a harci jelenet, a drámát is megfelelően adagolják, mindezt pedig rockzene festi alá. A végeredmény egy meglepően színvonalas, szórakoztató sorozat, ami amellett, hogy újra-alkotja az ismert szuperhősöket, mégis hű marad a DC világához – néhol sajnos unalomba fullad, ám még így is köröket ver rá az éppen futó TTG-re.

Sajnos azonban most egy olyan világban élünk, ahol ami objektíven nézve jó, azt el kell pusztítani, alapjaiban kell tönkre tenni, nehogy élvezhessünk valamit. Azt hiszem ez azért „jó”, mert így le tudják tolni a nép torkán a szart – most már tök mindegy, hogy mit kapunk a pénzünkért, megnézzük, ha rá van írva, hogy XY (ide helyettesítsd be valamelyik kedvenc nagy márkádat, mondjuk Star Wars, Predator, Trónok Harca, stb.), ráadásul nem is ingyen, hanem moziban, fizetős streamingen, stb.. A küszöb egyre alacsonyabb, a vak rajongók és azok, akik úgy nőttek fel, hogy soha nem találkoztak minőséggel, azok bármit lenyelnek, ezért most már tényleg szinte semmi nincs, ami jó lenne.

A DCSHG ezen ritka kivételek egyike, ám éppen emiatt tönkre kellett tenni a sorozathoz készülő filmet. Ezt a célt szolgálják a TTG-karakterek. És ezt most úgy mondom, hogy TTG-rajongónak tekintem magam…

A Tini Titánok (Robin – Scott Menville, Beast Boy – Greg Ciphes, Cyborg – Khary Payton, Starfire – Hynden Walch és Raven – Tara Strong) éppen a legújabb szerzeményükben, egy lomtalanításból származó tévé-állványban gyönyörködnek, mikor felbukkan a tévéjükben ősi ellenségük, Control Freak (Alexander Polinsky), hogy meginvitálja őket egy crossoverre – vagyis összeállás/összefogás mozira… „Hőseink” elkezdik nézni ismerőseiket, a DC Super Hero Girls-csapatot, akik egy megmagyarázhatatlan jelenség nyomába indulnak: minden általuk legyőzött gonosztevő eltűnik valamilyen furcsa, lila portálnak köszönhetően. A nyomok egy ősi, kryptoni mítoszhoz vezetnek, ám Supergirl és később maga Superman is biztosítja a lányokat, hogy a történetből egy szó sem igaz. De mi van, ha mégis? És közben a Föld hősei sorra kezdenek eltűnni, ugyanaz a lila portál nyeli el őket, mint a gonoszokat. Vajon mi folyik itt? És hogy jönnek ehhez az egészhez a Titánok?

A címet elolvasva mit várna az ember? Először is: A Mayhem in the Multiverse (Balhé a multiverzumban) nyilvánvaló kis fricska a Marvel legújabb szemete, a Doctor Strange in the Multiverse of Madness felé. Az „and” azonban azt jelenti „és”, ami furcsa, mert a klasszikus összeállásokban mindig a” vs.”-t (ellen) használják. Ez azonban korántsem egy klasszikus összeállás, hanem csak egy… nem tudom micsoda. Ahogy egy másik cikk elején írtam, a Space Jam 2. részéhez készült értékelhetetlen promó „moziban”, a Teen Titans Go See Space Jamben annyi történik, hogy megy a film és a Titánok nézik, kommentálják. Itt kb. ugyanez zajlik: Elindul a sztori, adnak egy jópofa, megmosolyogtató poént ezzel a tévé-állvánnyal, ami a TTG korai évadait idézi, aztán ezek a figurák leülnek a tévé elé és megnézik a többiek filmjét. A Titánok összesen 4 alkalommal bukkannak fel, ebből 2 ténylegesen a sztorihoz kapcsolódik, a másik 2 pedig a 2013-ban még humorosnak tekinthető, mostanra viszont már rendkívül fárasztó „tudjuk, hogy szarok vagyunk és tudjuk, hogy egy sorozat részei vagyunk” kategóriába tartozik. Magyarul: Nincs köze a sztorihoz. Sajnos még csak nem is vicces, mert a figurák maguk is azt ecsetelik, hogy mennyire lényegtelen és fölösleges a jelenlétük itt („Mikor egy béna műsor összeáll egy sokkal jobbal, hogy megnövelje a nézettségét.”).

Az egyetlen fontos rész az, amikor a DCSHG tagjai véletlenül a TTG-univerzumban kötnek ki. Itt mindenki megtalálja a maga ideális haverját: A két fekete technikai zseni, Bumblebee és Cyborg laptopot építenek; a rátermett vezető Wonder Woman és a magát rátermett vezetőnek gondoló Robin eszmét cserélnek a csapatok irányításáról; Green Lantern meg Starfire a kívülállóságról beszélnek; Beast Boy átalakuló-képességével szórakoztatja Batgirlt; míg Raven lelket önt a saját sötét oldalától megriadt Zatannába. (Supergirl ebből kimarad, mert ő közben a saját univerzumukban jár utána valaminek.) Szerintem ha csak ennyi maradt volna benne a filmben a TTG-ből, az tökéletes lett volna – bár azért az állványos poén tényleg tetszett.

Ellenben maga a cselekmény, ami színtiszta DCSHG, az nagyon király! Mindössze egy órába belesűrítettek egy igazán komplex sztorit, ahol talán csak Jessica Cruz szorul egy picit a háttérbe; ám  az öt másik lánynak vannak saját, személyes drámáik: Batgirl a Harley Quinnel való barátsága miatt őrlődik (civilben legjobb barátnők; miközben jelmezbe öltözve riválisok); Supergirl a Supermanhez fűződő rokonság meg a kryptoni örökség miatt kerül próbatételek elé; Bumblebee-re szokás szerint senki sem figyel; Zatanna a sötét mágia által felszabadított személyiségének árnyoldalától retteg; Wonder Woman pedig attól tart, hogy vezetőként pusztulásba viszi a barátait. Ezek mellé rengeteg kitűnő poén sorakozik fel, amiknek egy részét a DCSHG-ből ismert mellékalakoknak köszönhetjük.

A rosszfiúkat képviseli a moziként is értelmezhető pilotból, a Sweet Justice-ből érkező Lex Luthor (Will Friedle) és csapata, a Legion of Doom (Cheetah, akinek nincs szövege; Catwoman – Cree Summer, Giganta – Grey Griffin, Harley Quinn – Tara Strong, Star Sapphire – Kari Wahlgren, Solomon Grundy – Fred Tatasciore, illetve a szintén szöveg nélküli Livewire, Posion Ivy, Toyman és Riddler); ellenük felsorakozik az Igazság Ligája (a már említett Superman – Max Mittelman, Batman - Keith Ferguson, Green Lantern [John Stewart] - Phil LaMarr és Aquaman – Will Friedle); a magányosan harcoló Katana, illetve a DC Super Hero Boys (Flash és Hawkman – Phil LaMarr, Aqualad – Jessica McKenna, Green Lantern [a harmadik, ez a Hal Jordan-verzió] – Jason Spisak, illetve szöveg nélkül Green Arrow meg Blue Beatle). Az idősebb generációt képviseli a hologramként beszélő Jor El (Fred Tatasciore) és Wonder Woman anyja, Hyppolita (Cree Summer). 

Pici szpojler

Egyetlen igazán új szereplő van, ez pedig a főgonosz Cynthonnia, akit Missi Pyle szólaltat meg. Kicsit olyan, mintha a sorozatbeli Ra’s Al Ghult meg Zod tábornokot összerakták volna A kis hableány Ursulájával.

Szpojler vége

Az animáció ugyanolyan jó, mint a DCSHG esetében, ezúttal sem ők, sem a vendég TTG-figurák nem kaptak extra effekteket vagy „új” külsőt, mint mondjuk a TTGTTM-nál vagy a TTG vs. TT-nél. Rengeteg akció van, amiket megfelelően súlyozott komikum és dráma kísér; a cselekmény tartogat pár fordulatot is, amikre tulajdonképpen rá lehet jönni, de mégis működnek; ám van pár furcsa dolog. Az elején lévő vonatos harcnál Zatanna hirtelen elfelejt repülni; a két csapat találkozásakor a lányok nem tudják, kikhez van szerencséjük, ezt a Titánok nem hagyják szó nélkül, ugyanis a TTG 7. évadában egy négy részes mini-szériában már összefogtak; ám aztán semmiféle magyarázat nincsen a csajok amnéziájára (akik egyébként a saját sorozatuk kontinuitásával tökéletesen tisztában vannak). Katana felbukkan, aztán eltűnik, később se tér vissza. Ezek szerint ott ragadt a csapdában?

Pici szpojler megint

A legfurább viszont az amulett köveinek működése. Az eldobott kő beszippant bárkit, de ami csak úgy van, az semmit se csinál. El kell dobni, hogy aktiválódjon? Mutatják, amikor Harley elejti, ekkor kinyitja a portált, de nem szív be senkit – talán mert Harley nem akarta, hogy beszívjon bárkit is? – majd eltűnik. Viszont ha használat után eltűnik, akkor a hősök hogy találhatták meg a parkban?

Szpojler vége

Az utalások közül kiemelnék kettőt: Az elején Robin találgatja, hogy Control Freak mivé fogja őket változtatni ezúttal, ekkor szóba kerül a Titans, amire Raven csak annyit mond: „Azt már megcsinálták. Jujj, de sötét lett…”. (A Titans azóta átköltözött a politikai korrektség fellegvárába, az HBO Maxra, ahol már elvileg a negyedik évadánál jár. Én a második után abbahagytam a nézését, mert annyira pocsék, logikátlan baromság lett.) Starfire azt mondja Jessicának: „Bármilyen étvágygerjesztőek is, a macskákat nem szabad megenni.” Ez az egyik legjobb dupla részre utal a TTG-ből, a 4. évad Flashbackjére. Észrevettem azt is, hogy a DCSHG minden fontosabb helyszíne felbukkan, ha csupán másodpercekre is (a suli, a Burrito Bucket, a Sweet Justice, stb.).

Lássuk a készítőket! Két rendező volt, Matt Peters (a Lego DC-filmeken dolgozott eddig, főként storyboard rajzolóként) és Katie Rice (a DCSHG-nél storyboard ellenőrző volt [fogalmam sincs, miként lehetne a revisionistet magyarra fordítani], az Animánia-újra egyik oszlopos tagja), a forgatókönyvet a produkciót pénzével is segítő Jase Ricci (a DCSHG producere és írója, ugyanez az Aranyhaj-sorozatnál) írta; a zenét Michael Gatt (DCSHG) szerezte. Ha nem számítjuk a Warner animációs osztályának vezérét, a DC-rajzfilmekben elmaradhatatlan Sam Registert, akkor senki sincs, akinek köze lenne a TTG-hez.

És éppen erről van szó! Magamtól is rájöttem, később viszont az imbd megerősítette, miszerint ez egy önálló DCSHG-film akart lenni, de a Warner vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy tegyék bele a TTG-t. Csak így engedték az egészet, csak így adtak rá pénzt. A Control Freak képében megjelenő statisztikai adatbank a TTG-szériában hol azt mondja, hogy a sorozatot mindenki utálja, hol meg azt, hogy csak egy hangos kisebbség gyűlölködik. Ezúttal a Titánokkal közösen arra lyukad ki, hogy az alacsony elismertségű DCSHG-t tették bele a nagyon sikeres TTG-be – igaz, ezt utólag az események megcáfolják, mert kiderül, miért is mondta ezt a rosszfiú. A nézők az ismertebb ingyenes rajzfilm-oldalakon (pl.: KimCartoon) egyértelműen pozitívan nyilatkoznak a szuper-lányokról, a TTG-t pedig már csak a gyerekek meg a tényleg elvakult rajongók szeretik (ezt alátámasztja a Twitter is). A lényeg tehát annyi, hogy a stúdió tönkre akarja tenni a DCSHG-t: a sorozat „szülőanyját”, Lauren Faustot a 2. évad előtt menesztették, az újabb évad helyett egy túlárazott Nintendo Switch-játék fejlesztésére pazarolták a készítők munkáját, illetve a Mayhem in the Multiverse-be beleerőltetettek egy teljesen fölösleges vendég-sorozatot.

De akármennyire igyekeztek, mégsem tudták elpusztítani a DC Super Hero Girls-t, aminek mind a második évada, mind pedig az első filmje meg tudta tartani azt a szórakoztató színvonalat, ami miatt nem csak nekem vált kedvencemmé az eltelt három év alatt. Cikkem tárgya tehát a Warner legjobb igyekezete ellenére se lett rossz, sőt, kifejezetten jó – csak el kell vonatkoztatni a fölösleges TTG-részletektől.

Pontozás:

imdb: 5.4

Szerintem: 5/5 (Nem érdemel pontlevonást, mert még a pocsék részei is sokkal jobbak egy átlagos újabb TTG-epizódnál.)

Hírek:

- A DC Superhero Girls elvileg folytatódik, bár állítólag Nicole Sullivan kiszállt a szériából. Majd meglátjuk, mi lesz.

- A Teen Titans Go egyes hírek szerint a The Night Begins to Shine anime-univerzum irányába fog elmozdulni. Hogy ez valóban megvalósul-e, az kérdéses; és ha mégis lesz ilyen, akkor se biztos, hogy meg tudják tartani az eredeti sztorik színvonalát. Vajon akkor a fő szériát leállítják végre?

Hozzájutottam 4 dvdhez, amikből kettőt (Piedone, a zsaru; A Holló) már megnéztem. A másik kettő azonban olyan, amit még nem láttam, így az elkövetkezendő két hétben majd ezekkel fogok foglalkozni.

Ha tetszett az írás, akkor nézd meg a regényeimet és/vagy a kiállításomat; ha személyesen is szeretnél velem találkozni, akkor szívesen várlak június 9-én Szabadbattyánban, a Művelődési Ház és Könyvtárban!

Kamionok és vékonyodó jég. Nekem ez inkább horror, nem is akciófilm. A magyar cím nagyon akciófilmes hangzású egyébként, ez szerintem jó pont, a "Jégút" az olyan lett volna, mint egy gagyi eurovíziós dal refrénje...

Liam Neeson a főszereplő, így egyértelmű, hogy én már vevő vagyok. És az egész annyira gyorsan indul be, hogy nem is gondolkodtam, hogy kell-e ez nekem, pedig már az első percekben olyan jelenetek jöttek, melyekről lerítt a CGI-technológia. Egy kanadai gyémántbánya berobban, sok a halott, de még több a sérült. Nem tudunk semmit, de a feladat adott; a bennrekedteket 30 órán belül föl kell hozni, mégpedig nagyon hosszú és nehéz eszközök segítségével, melyet légi úton nem lehet szállítani (és kiiktatni a metángázt, mielőtt még nagyobb károk keletkeznének). Csak kamionnal. Ám már április van, Manitoba tartományban pedig kezd tavaszodni, azaz olvadozik a jég. Mondanom sem kell, így is farkasordító a hideg, de a súlyos tonnák alatt nem elég a film bevezetőjében megemlített alig 80 cm vastag jégréteg.

Jim Goldenrod (Laurence Fishburne) feladata kellően őrült és magabiztos sofőröket találni, akik vállalják a tényleg életveszélyes szállítást. Egyiküket a böriből kell kihoznia, ő Tantoo (Amber Midthunder), egy vasággyal együtt 50 kg körüli csaj, akinek a szeme se áll jól első blikkre. Korábbi munkaadója ez a Jim, viszont jön egy új pasas a semmiből, elég sok lapból álló munkakönyvvel és egy furcsa tesóval. Mike (L. N.) és Gurty (Marcus Thomas) régóta együtt dolgoznak, utóbbi mindent megszerel és afáziás (valamilyen agyi sérülés következményeként bizonyos beszédzavar alakul ki, magyarul értelmetlennek hangzik, amit mond), ezért mindenki értelmi fogyatékosnak hiszi. Egyébként ez egy érdekes szál volt a filmben, mert a figura iraki veterán, poszttraumás stressz-szindrómával. Sok amcsi alkotásban megjelenik egy ilyen szereplő, mindig piedesztálra emelik, itt viszont mégsem ezen volt a hangsúly. Senkit nem érdekel, hogy mit csinált a seregben, viszont mindenki kigúnyolja és hülyének nézi. Az afázia miatt lehetetlenség megérteni, amit mond, az emberek elkönyvelik tehát fogyatékosnak, nyomoréknak. És ez közelebb lehet a valósághoz, sőt, mikor orvoshoz küldi őt a bátyja, azok rögtön leszedálják, merthogy az "ilyeneket" így kell kezelni. Itt én éreztem azért egy csöpp társadalomkritikát.

Tehát ők ketten egy összeszokott páros, pár pillanat alatt meggyőzik Goldenrodot rátermettségükről. Nem utolsósorban pedig jó kis summa üti annak a markát, aki elsőként juttatja el a kb. 23-25 órányira lévő célba a cuccot. Tantoo, mint kiderül, a féltestvéréért megy "konvojozni", aki egyike a túlélőknek. Ők meg indián származásúak, ez elhangzik párszor, de egyáltalán nem zavaró a filmben, mert nem a ló túloldalán vagyunk. Motiváció van, még egy harmadik járgány azért elindul, ezt vezeti Goldenrod - a szervezők biztosra akarnak menni, hogy a szállítmány célhoz ér. Látszólag...

Nagyon szép képek jönnek, ahogy halad a 3 kamion a szikrázó napsütésben. Már érezhető a feszültség is, fölösleges a szereplők baljóslatú párbeszédét idéznem; félelmetes, amint egy hatalmas, mozgó jármű egy befagyott tavon közlekedik, sokszor a vezetőfülkében ül a néző is, érezni ezt a gigantikus energiát, ami a kamionokból árad. Tantoo mellé beül egy fazon, akit Goldenrod rögtön letiltana - de a mentőakció szervezői ragaszkodnak, hogy ő is (Tom - Benjamin Walker) menjen velük, mert egy kockázatelemző akárki, akinek ott kell lennie, hogy biztosan minden a terv szerint haladjon. Ő a tudatlan, akin keresztül a nézőnek is elmagyarázzák, hogy milyen apró dolgokon múlik, hogy beszakad-e a jég a bazi járgányok alatt vagy sem. Mondhatnám, hogy jeges nyugalommal elemzik, min múlik élet és halál.

Minden körülmény jónak tűnik, megbeszéli a 3 sofőr, hogyan haladnak. De a sorban éppen utolsó Goldenrod kamionja lefullad, leáll. Megállni elég veszélyes a fizika törvényei miatt, de Liam Neeson figurája az a fazon, akit már jól ismerünk; nem hagyna cserben senkit (pedig a megállapodás szerint senki nem áll meg senkiért és semmiért), akármilyen mufurc is külsőre, és nyilván neki se stimmel valami azzal, hogy csak úgy leállt a masina - én annyira értek a kocsikhoz, mint Pelikán elvtárs a habostorta sütéséhez, de ez nekem is gyanús volt. Balszerencse-sorozat következtében ez a harmadik kamion a sofőrrel együtt odavész a fagyos mélybe. Ez azért letaglózó jelenet volt, annak ellenére, hogy itt is olyan képi megoldásokat alkalmaztak, hogy olyan érzésem volt, mintha az Eiffel 65 Blue című klipjét néztem volna. Mindenesetre a sztori egyre jobban építkezett eddig, én komolyan leizzadtam többször, hogy mi jön még. Mert gyorsan változott minden, éppen feleszméltek társuk elvesztéséből, máris szlalomozni kényszerültek, nehogy maguk is beszakadjanak. Amikor feldőlt a két gép, aztán csodával határos módon megmenekültek az éppen kialakuló rianás pusztítása elől - nos itt már éreztem, hogy ez azért nem a legkiválóbb filmek egyike, de még mindig nagyon izgalmas volt, nem tűntek klisének a történések. Bejött a képbe viszont az emberi tényező, félreértések és ármánykodások miatt szembekerül egymással Mike és Tantoo - az idő meg egyre fogy, amint a rakomány és az induló létszám is.

A két testvéri szál párhuzamosan kirajzolódik előttünk, a sofőröknek senkijük nincs a tesón kívül, ám míg Mike már kezd belefáradni az öccse pesztrálásába és védelmezésébe, addig az őslakos leszármazott tesók amolyan "távol, mégis közel" állapotban lehetnek egymással. Utóbbiakat együtt nem látjuk, előbbiek össze vannak nőve, és úgy tűnik, képesek a legnagyobb próbatétel idején is összeveszni.

Sok olyan esemény következik, amitől szerintem a legtöbb néző kiakad, mert nem igazán életszerűek. Ezt aláírom, de olyan sodrása van a filmnek, hogy ezeket én megbocsátottam a készítőknek. Liam Neeson pedig kiváló még akkor is, amikor csak fizikai munkával játszik a vásznon. A zene az viszont szörnyű, nagy szerepet nem is játszik a sztoriban.

No de mi is a fő kérdés? Ami gyanús volt nekem, az ugyanúgy gyanús a szereplőknek, de későn eszmélnek, amikor ez a Tom nevű seggfej már túl sok kárt okozott... A bányabaleset talán megelőzhető lett volna? Kik és miért alkalmazták ezt a bérgyilkosszerű Tomot? A konfliktus tehát adott, és míg megtörténik a happy end (?), hőseink még sok kék-zöld foltot szereznek.

Különösebb nehézséget talán senkinek nem okozott "hozni" a szerepét, igazi jó-gonosz ellentét áll fenn, és amíg a jók természetesen maguk is gyarlók és sokszor hibáznak, a rosszak nagyon-nagyon rosszak. Semmi újdonság. Akkor vajon miért ajánlom a filmet? A téma, na az, ami miatt megéri. Ez nem sima autós üldözés, hanem orosz rulett. És ezt az őrült elszántságot végig érezni a szereplőkön, ettől marad meg a feszültség, egyszer sem "ül le" a cselekmény. A vége felé viszont már fárasztó, hogy a fő ellenség mindig, mindent túlél és karcolás nélkül, mint egy gép, megy tovább. Mike-ék minden szörnyűséget megtapasztalnak útközben, de rajtuk látszik külsőleg, belsőleg egyaránt. A háttérben a szálakat mozgatni kívánó gonosz, korrupt bányairányítók szóra sem érdemesek, csak adalékok a sztorihoz. A bányában éppen túlélni próbálók meg csak azért vannak, hogy kitöltsék a játékidőt, de azon kívül, hogy köhögnek, nem sok minden történik velük. Meg számukra is kiderül, hogy valakinek vaj van a füle mögött, de utána is csak köhögnek. Kissé kiforratlan jelenetek voltak a földalattiak.

Bizonyára nem néztem volna meg, ha nem Mr. Neeson a főszereplő, de szórakozásnak nekem megfelelt. Érdekesség, ami Tévésámánt is érdekelheti és amit az IMDB-ről lestem le, mert nekem nem jutott el a tudatomig; Mike a vége felé már rakomány nélkül halad (nem a kezdőkamionnal), a járgánya egy az egyben Optimus Prime (és O.P. kamionná alakul át, ha valaki nem tudná), a gonosz pali kamionja mögötte meg Nemesis Prime-ot idézi. Ez nagy poén!

Júniusban két rendezvényem is lesz, amire szeretettel várom kedves Olvasóimat!

Először is, június 1-től ingyenes kiállításom lesz a Székesfehérváron található Széna téri Tagkönyvtárban (8000 Székesfehérvár Széna tér 16.), ahol a hosszú évek során összegyűjtött Transformers-figuráim legjavát állíthatom ki:

Ezen felül június 9-én, 13 órától második regényem, A lány a tűzesőben bemutatója lesz a Szabadbattyáni Móricz Zsigmond Művelődési Ház és Könyvtárban (8151 Szabadbattyán, Árpád utca 10.):

Remélem, minél többen eljöttök és megnézitek a kiállítást/meghallgatjátok a bemutatót!:)

Sosem láttam még ukrán filmet, de mostanában a világ úgy van vele, hogy minden, ami ukrán, az arany. Igaz, hogy a kedvenc könyveim egyikét, az Alekszandra és a teremtés növendékeit egy ukrán szerzőpáros írta, ám az is tény, hogy városomban jelentős ukrán közösség él, ami a háború óta csak növekedett és nem szeretjük őket. Legalábbis a munkahelyemen nem, mert képtelenség szót érteni velük, se angolul, se magyarul… Mindenesetre ezt a mozit korántsem azért néztem meg, mert Ukrajnában készült, sőt. A leírás alapján érdekelt, csakhogy végeredményben egészen mást kaptam, mint amire számítottam…

Egy középiskolai osztály életébe pillanthatunk bele, a középpontban két lány (Mása - Maria Fedorchenko és Jana - Yana Isaienko), illetve két fiú (Szenya - Arsenii Markov meg Szása - Oleksandr Ivanov) állnak. Van szerelem, barátság, ökörködés, buli, cigi, csókolózás, plusz egy rakás furcsaság. Ilyen hát a tinik mindennapos élete Kelet-Európában?

Jogos a kérdőjel a mondat végén, mert ez a film nagyon különös. Egyrészt baromira tetszett, mert olyan dolgokat mutatnak, amiket a mindenhonnan áramló amerikai kultúrában sosem láthatsz, de nekünk mégis ismerős: panelházak, a cigis banda a suliban, rágó és firka a székeken, a "belenézős" játék (aki megnézi, úgyis felismeri, a legelején van), sulidiszkó, üvegezés, és a nekem különösen kedves tánc a saját szobában, egyedül. Ezekkel nagyjából mindenki találkozik középiskolás korában, ezért nosztalgikus volt visszanézni (igaz, az üvegezésből kimaradtam, a sulidiszkót meg mindig utáltam). Akad még dráma a felnőtt-gyerek kapcsolatról, ez elsősorban Szása meg az az egyedülálló anyja viszonyában jelenik meg, de Mása meg a szülei bemutatásakor is érezhetünk valamit, hogy a dolgok talán nem egészen jók közöttük. Nagyon érintőlegesen szóba kerül a tinédzser-kori depresszió (a két főszereplő lány ilyen-olyan módon már küzdött ezzel), illetve a saját nemhez való vonzalom (ez csak elejtett megjegyzésekben jön, de lányok kétszer is csókolóznak egymással a játékidő során, úgy látszik, ilyesmi nélkül már nem lehet tini-filmet forgatni).

A kétórás játékidő számomra végtelennek tűnt, mert a felsorolt dolgokon túl sok jelenetben nincsen beszéd, csak az arcok, a tekintetek, a mozdulatok mesélnek; plusz van ez a furcsa, visszatérő, dokumentumfilm-szerű interjú, ahol az összes gyerek megszólal, beszélgetnek egy nővel, aki azonban sosem látszik. Ez a visszatérő elem a srácok gondolatait mutatja be, amiket elmesélnek ennek a meg nem nevezett személynek, viszont a hangulata elüt a többi résztől, amikor pedig Mása megöleli az asszonyt, akkor mintha kilépnénk a fikcióból. Fogalmam sincs, mire jó ez, mert ugyan ad néminemű kontextust, de inkább csak nagynak tűnő gondolatokat közöl a tinédzserkorról. Vannak még fura, sehova se vezető, pár másodperces képek meg álomszerű illúziók, amik meghosszabbítják a játékidőt a művészieskedés javára: Mása nézi, amint az egyik osztálytársnője meg Szása zongoráznak egy üres koncertteremben, aztán egyedül tollasozik lassítva, amihez végül Szenya csatlakozik; máskor meg tényleg csak néhány másodpercig mutatnak valamit, aminek semmihez sincs köze. Ez az egész legalább 30 percet rádob a film hosszára, ám alig tesz hozzá a cselekményhez.

Ez nehéz is lenne, mert tulajdonképpen nincs történet se. A Stop-Zemlia egymás után következő jelenetek hosszú sora, amiket csak az köt össze, hogy ugyanazok az emberek vannak bennük. Nincs kiindulópont, elkezdjük nézni, aztán nincs vége se, megváltozik a többség külseje, pl. Mása immár szőke, és utána vége van. Néha nem egyértelmű, hogy ki a főszereplő, mert mind a négy központi alaknak vannak saját jeleneteik, inkább véletlenszerűen követjük ezeket a fiatalokat, megnézzük, éppen ki mit csinál, de mindenféle súlyozás nélkül. Érdekes módon Jana és Szenya szülei sosem jelennek meg, csak beszélnek róluk, az osztályban pedig nincs kövér vagy igazán ronda gyerek, se klikkesedés, se gyűlölködés. Nem vagyok ukrán, de az én osztályomban anno több dagadt srác akadt, illetve rendes utálat is alakult ki közöttünk egymás iránt, szóval nekem ez a "normális".

Mint film, az Állítsátok meg a Földet! vizuálisan gyönyörködtető: a színek szépek, nagyon élénkek; a fiatal színészek is szemre valók; a hangulat igazán remek. Sajnos a zene rendkívül furcsa, disszonáns semmi, amit ellensúlyoz a sokszor hallható zongorajáték, meg a néha a szereplők által hallgatott muzsika. És bár sok a pozitívum, ezek összekeverednek a szerintem felesleges művészieskedéssel, az erőltetettnek tűnő dokumentum-forgatással, plusz adott még a történet hiánya, melynek folyományaképpen a nagy kérdésekre nem kapunk válaszokat: Kivel beszélgetnek a gyerekek? Kivel chatel Mása? Kibe szerelmes Szenya? Mi lesz velük az érettségi után?

Apró szpojlerek

A harmadik kérdésre azért mégis akad válasz: A fiú a rövid hajú csajba van beleesve, az egyedül tollasozom-jelenet vége talán azt jelenti, hogy végül egymásra találhatnak, de a befejezés mást sugall.

Szpojlerkék vége

A készítőkről: Cikkem tárgya nagyrészt egy személy munkája, ez Kateryna Gornostai, aki író, rendező, vágó és szereposztó is volt. Saját magát alakítja művében, a bulizós jelenetben a kerek szemüveges, hosszú hajú lány. Rögvest érthetővé válik a Stop-Zemlia különössége, ha utánanézünk Gornostai-nak, ez ugyanis a legelső egész estés rendezése, korábban pedig dokumentumfilmeket és rövidfilmeket készített. Vagyis jól ért a néhány perces szekvenciák komponálásához, ez nyilvánvaló abból, hogy az Állítsátok meg a Földet! inkább egymás mellé tett jelenetek sora; valamint magyarázza az interjús részleteket, hiszen az meg mintha dokumentum-moziból lenne. A szemrevaló képeket Oleksandr Roshchynnak köszönhetjük, a számomra visszatetsző zenét Maryanna Klochko szerezte.

Érdekességek: A cím egy játékra utal, amit többször is játszanak a srácok. A rendezőnő egy éven át kereste a megfelelő személyeket az általa kreált karakterekhez, a kiválasztottaknak pedig egy két hónapos színészeti kurzust tartottak a forgatás előtt. A figurákat a forgatókönyvben csupán a cselekedeteik határozták meg, sok jellemzőt azután tettek hozzájuk, hogy megtalálták az életre keltőiket. Az eseménysor fiktív, megrendezett, de improvizáltnak látszik, ez is ad a hangulathoz. A Stop-Zemlia nagy sikereket ért el, a Berlini Filmfesztiválon mutatták be (ezév január 22-én), ahol rögtön megkapta a Kristály Medvét, amely a 14+-os korosztályt bemutató filmek legjobbjának jár. Az Odesszai Filmfesztivál Nagydíját is "hazavihette", Kateryna Gornostai-nak pedig odaítélték a Herceg-díjat, amely a legjobb egész estés mozinak adható. Az ukránoknak is tetszett, ezt a Taras Shevchenko Nemzeti Kitüntetéssel fejezték ki. Bár a kb. 250 millió Forintos költségeinek csupán a negyedét hozta vissza, a kritikusoknak mindenütt tetszett.

Én viszont azt hiszem, hogy a Macskajáték ukrán, fiatalkori változatát láttam, amit talán igazán csak azok érthetnek, akik éppen abban a korosztályban vannak, mint a hősök. Már voltam tini és találtam olyat cikkem tárgyában, ami nosztalgiával töltött el, az egész mégis számomra idegen – lehet, hogy ehhez ukránnak kellene lenni? Ezek ellenére egyáltalán nem tartom rossznak, csak rendkívül szokatlan, így inkább eltekintek a pontozásától.

imdb: 7.3

A port.hun még nem kapott szavazatot.

Emlékeztek a régi chips-reklámra, mikor az öregember mondja: "Kár, hogy a régi, jó dolgokból nem maradt semmi…" A mai kor film-, sorozat- és rajzfilm-kínálatát látva ez jut eszembe…

Aki a '90-es években volt gyerek, az még emlékszik rá, hogy egy csomó rajzfilmet csak külföldi nyelvű adásokban lehetett megnézni a tévében. Hol volt még akkor az internet, a visszanézés, a VOD, a torrent? Pl. így németül láttam a '80-as években készült Transfomers-széria néhány részét, a Samurai Pizza Cats-et, illetve hát ott volt a legfőbb rajzfilm-adó, a Cartoon Network – angolul! Én sokat köszönhetek ennek a csatornának, hiszen segített megtanulnom angolul, meg aztán számos önfeledt percet szereztek a klasszikus sorozatok: Cow & Chicken, 2 Stupid Dogs, Courage the Cowardly Dog, Ed, Edd 'n Eddy, I Am Weasel, Powerpuff Girls, Johnny Bravo, az ősi idők Looney Tunes-a, Scooby Doo-ja és kiemelt kedvencem, a Dexter's Laboratory.

Aki esetleg nem ismerné, a legutoljára említett sorozat egy lángész kisfiúról szól, aki még csak általános iskolába jár, de olyan elképesztő intelligencia birtokosa, hogy a szobájában összerak magának egy titkos laboratóriumot. A könyvespolc mögött rejlő labor gyakorlatilag végtelen méretű, számítógépek, robotok, elképesztő masinák lakják, a sorozat lényegét pedig ezek adják, vagyis hogy miképp boldogul a mindennapi életben Dexter a használatukkal (ilyen felejthetetlen epizód mondjuk az "omelette du fromage"). A második számú főhős a fiú nővére, a buta, de boldog Dee Dee, aki csupa rózsaszín, imád táncolni és borsot törni öccse orra alá; őket kiegészíti még számos mellékalak, pl. Anyu és Apu (előbbi tisztaság-mániás, utóbbi a lányához hasonlóan ostoba), a fiktív szuperhősök (Action Hank és Major Glory), valamint Dexter fő riválisa, Mandark.

Óriási rajongója voltam ennek a sorozatnak gyerekként, mivel engem is megvert intelligenciával az Isten, mindig imádtam a robotokat, ugyanúgy szemüveges vagyok, mint Dexter és még tudnám sorolni. Megtanultam lerajzolni őt, az ágyam felett volt egy rajz kirakva róla, Mozsárágyúé felett meg Dee Dee volt kint:D Egyszóval imádtam a Dexter's Laboratory-t, ezért órási élményt jelentett számomra anno ez a film, amely a sorozatból nőtt ki. A múlt homályából a The Loud House Movie-nak köszönhetően jött elő, hiszen a Lármás-családot megalkotó Chris Savino a Dexter egyik mozgatórugójaként is tevékenykedett, így mikor ismét szembesültem az Ego Trip létezésével, eldöntöttem: ezzel fogom ünnepelni a blog 14. születésnapját. Úgyhogy vágjunk is bele, kövessük aprócska főszereplőnket az időgépébe!

Ez a nap sikeresen indul az ifjú zseni Dexter (eredeti hangja Christine Cavanaugh) számára, hiszen megvédi a laborját Mandark (Eddie Deezen) újabb támadásától és leszereli az okvetetlenkedő Dee Dee-t (Kat Cressida) is; a győzelemét azonban nem sokáig élvezheti, mert megjelenik egy csapat vörös harci robot, akik azért jönnek, hogy elpusztítsák "Azt, Aki Megmenti A Jövőt". Dexter rögvest tudja, hogy ez csakis ő maga lehet, ezért miután sikeresen leszámol ellenfeleivel, beszáll az időgépébe, mert meg akarja nézni, milyen menő a jövőbeli énje, illetve szeretné tudni, hogyan mentette meg a világot. Odaérve azonban korántsem azt találja, amire számított, ezért magával hurcolja különös eljövendő énjeit, hogy együtt szálljanak szembe az emberiséget veszélyeztető krízissel, aminek okozója nem más, mint Mandark! Vajon a Dextereknek sikerül megmenteniük a jövőt, vagy mind elkárhozunk?

Az Ego Trip ("utazás önmagamba") lényegét tekintve egy vérbeli sci-fi akciófilm, amit hagyományos animációval mesélnek el nekünk. Van benne minden, ami menő: robotok, időutazás, látványos harc, betekintés az elképzelt pozitív meg negatív jövőkbe, mindezt némi humorral átitatva tálalják nekünk. Bár 48 perc a játékidő, sokkal kevesebbnek tűnik, mert a cselekmény gyorsan halad előre, csupán néhány lassabb szekvencia akad (a tinédzser meg a kisfiú találkozása, kettejük találkozása az öregemberrel).

A sztori több idősíkon játszódik, a jelenből a közeli, a nagyon távoli, majd az e kettő közti időbe megyünk, végül visszatérünk a jelenbe; azonban van itt még valami, ami a legjobb időutazással foglalkozó sztorik sajátja: az időparadoxon. Bár az Ego Trip gyerekeknek szánt, mégis egy igen komplex eseménysor szemtanúi lehetünk, ahol minden mindennel összefügg – azonban kimarad ez egyik fő jellemvonás, az önmagaddal való találkozás veszélye. Nagyon érdekes belegondolni, hogy mi mindent idéz elő Dexter; mi az, ami mindenképpen bekövetkezne nélküle is és hogy bármelyik szituációnál lehetséges-e a véletlen jelenléte? Az első meg a második jövő szintén figyelemre méltó összehasonlításra ad okot: Vajon melyik a jobb az emberiség egészének szempontjából? Végülis mindkettőben mindenki ugyanolyan, csak másként…

A fő attrakció a jövő világa mellett a jövő Dexterjeinek felvonulása: a fizikailag meg jellemében is gyenge tinédzser; a feledékeny, haszontalannak látszó aggastyán (előbbi kettő hangja szintén Christine Cavanaugh), illetve a tényleg rendkívül menő Jövő Dexterje (Jeff Bennett). A vezér viszont az itt meglepően határozott, szinte egyáltalán nem gyerekként viselkedő "alap" Dexter. Mind a négyüknek van egy-egy nekik megfelelő Mandark is és talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, a végső nagy összecsapásban ők nyolcan feszülnek egymásnak. Az igazi csavar pedig ekkor jön, de erről nem árulok el többet:)

A sztori egyik mozgatórugója a "neuratomic protocore" nevű rendkívüli energiaforrás, ha jól emlékszem, a sorozatból ez kimaradt; az Ego Tripből viszont sok dolog kimarad a sorozatból. Dee Dee, Anyu (Kath Soucie hangján szólal meg) és Apu (szintén Jeff Bennett) mindössze egy-egy mondatot kaptak; az ikonikus kidobós-robot és az óriásrobot is csak beugró-jelenetekben szerepelnek (utóbbi felbukkanása szintén nagy élmény volt, eszembe jutott, hogy mennyire akartam én is egy ilyet gyerekként:)). A jövőbeli fiatal felnőtt Mandarkba nem sok energiát fektettek, a Jövő Dextert pedig egyértelműen Arnold Schwarzeneggerről mintázták. A legelső világ, amibe eljutunk, az a Jetson-családot idézi a csupa üveg, gömb alakú repülő járgányokkal, a futurisztikus rendőrség meg eszembe juttatta a Dredd bírót, Az ötödik elemet és a Különvéleményt is (pedig az utóbbi későbbi, mint az Ego Trip).

A Dexterek egyébként úgy viselkednek, mintha egy képregényben lennének, mert a nyomtatott képkockák szereplőihez hasonlóan megmagyarázzák a nézőnek, amit tudnia kell (pl. a kisfiú a végén felhívja a figyelmet az időparadoxonra). Az "időhúzás" nagyon jól működik, hiszen minden egyes új inkarnációnál kérdések merülnek fel: Az első még nem mentette meg a világot, a negyedik már nem emlékszik rá; illetve mindegyiknél felmerül a kérdés, hogy miként lettek olyanok, amilyenek? A humor sajnos felnőtt fejjel nézve nem nagyon működik, az infantilis poénok viszont a gyerekeknek biztosan tetszeni fognak – az a kevés, ami van. Tény, hogy a sorozat fele ennyire se vette komolyan magát, bár egyes részek kifejezetten drámaiak (pl. a kiégő villanykörtés). Néhány dolog nagyon erősen megmaradt, pedig több mint 20 éve nem láttam, ilyen mondjuk a végső nagy egymásnak feszülés, az öreg Mandark külseje vagy a megmentés pillanata. Ez mind azt mutatja, hogy a 13 éves önmagamra mekkora hatással volt ez a mozi anno.

Sajnos az egyetlen hozzáférhető kópia egy 384x288-as felbontású felvétel, amin még a hang is késik, de a szórakozásomat még ez sem rontotta el. A nosztalgia-érzésemet növelte, amikor oly sok év után ismét meghallottam a jellegzetes hangokat, amik Dexter és Dee Dee járáshoz kapcsolódnak; valamint feltűnt, hogy a főhősnek milyen furcsa akcentusa van, pedig se a szüleinek, se a nővérének nincs. Ha már hang, Christine Cavanough remek teljesítményt nyújt mind a három verzió megszólaltatójaként, Eddie Deezen viszont az összes Mandarkként ugyanúgy beszél – bár, amikor a Jövő Mandark megjelenik, akkor még jóval mélyebb a hangja, de a következő jeleneteiben már ugyanaz, mint a másik háromnak.

SZPOJLEREK ITT

Azért az elég durva, hogy a nyitányban meg a befejezéskor megjelenő vörös robotoknak mi a célja. Ha az ember belegondol, akkor ez bizony egy igen brutális lépés a készítőjétől… Az imdbn írta valaki, hogy a felnőtt Dexter tudhatná, hogy a labor még megvan, hiszen mind kisfiúként, mint fiatal felnőttként átélte már ezt a napot, szerintem viszont ez kérdéses, mert ő a második Dexterből lesz, aki már nem tudja, milyen volt az "alapnak" lenni; és éppen Mandark hatalomra kerülésére ér vissza a saját idejébe. Ezután sok-sok év telik el, az ez alatt elszenvedett traumák pedig kitörölhetnek az emlékezetéből mindent – például azt is, amikor majd meg fogja menteni a világot. Mandark végzete is elég durva, végülis megsemmisül, ez gyerekként fel se tűnt. A Dexterek szemüvegei egyébként nem számítanak tudománynak, a tűz viszont igen? Miért ül Mandark cipőben meg zokniban a fürdőkádban?:D

SZPOJLER VÉGE

Cikkem tárgya a Dextert megalkotó Genndy Tartakovsky személyes projektje, hiszen ő egy személyben rendező, író, producer, szinkronrendező és animációs rendező is volt. A lángész kissrác kalandjai mellett hozzá fűződik még a Powerpuff Girls, a 2 Stupid Dogs, a Space Jam, a Hotel Transylvania, valamint az általam sosem nézett, ám kétségkívül nagyon népszerű Samurai Jack. Ez volt Tartakovsky első direktori munkája. Az írók közt találjuk a már említett Chris Savinot, aki a storyboard rajzolásában szintén részt vett; Amy Keating Rogers-t (Johnny Bravo, Dexter, Powerpuff Girls), neki ez az első írói munkája; John McIntyre-t (Rocko, Dexter, Powerpuff Girls, régi Ben 10), Paul Rudish-t (Dexter, 2 Stupid Dogs, Samurai Jack), valamint Craig McCrackent (Dexter, Powerpuff Girls, Foster's Home For Imaginary Friends). McCracken társrendezőként dolgozott Tartakovsky mellett, de a stáblistában ezt mégsem jelölték.

Christine Cavanaugh Dexter mellett a Rugrats Chuckie-ja volt még, illetve a Jaj, a szörnyek!-ben a lány szörny hangja. 2001-ben visszavonult a színészettől, 2014-ben, 51 évesen halt meg, a halála okát nem tárták a nyilvánosság elé. Az Ego Tripben nyújtott teljesítményéért Annie Awardot (kiemelkedő teljesítmény bármilyen tévés vagy mozis animációban) kapott. Eddie Deezen Mandark eredeti hangja a sorozatban. Jeff Bennett még néhány mellékalaknak is kölcsönözte a hangját, valamint ő Johnny Bravo (tudtam, hogy ismerős valahonnan) és a The Loud House-ban Mick Swagger. Kath Soucie vagyis Anyu a sorozatban a Computer is, ez a szereplő azonban a filmből kimaradt. Kat Cressida vagyis Dee Dee visszatérő kis alak volt a Babylon 5-ben (másik régi, nagy kedvencem), ezen kívül rengeteg számítógépes játékban hallható, néhány példa, amikkel játszottam: Doom 3, Vampire: The Masquerade – Bloodlines, Baldur's Gate. Az összes olyan figurát, akiket nem a már felsoroltak szinkronizálták, azokat Tom Kenny keltette életre, akinek pedig talán a legikonikusabb alakítása a Powerpuff Girls narrátora.

Pár érdekesség: Cikkem tárgya tévéfilm, eredetileg 1999. december 10-én mutatták be, majd 2000 szilveszterén megismételték. Később párszor a Boomerang című blokkban tűzték műsorra, ám se dvd-n, se letölthető formátumban nem adták ki, mindössze VHS-en meg Video CD-n jelent meg, így óriási szerencse, hogy rábukkantam egy kópiájára. Eredetileg ez lett volna a sorozat záró része, mert Genndy Tartakovsky tovább állt, hogy más projekteken dolgozzon (pl. Samurai Jack). Az ekkor íróként és storyboard rajzolóként tevékenykedő Chris Savino átvette a Dexter's Laboratory irányítását, a végső 3. és 4. évad azonban már mind animációban, mind egyéb aspektusaiban megváltozott (nem is tudok felidézni belőle egyetlen részt sem). [Megjegyzés: Savino ugyanúgy járt, mint elődje, mikor 2007-ben kivették a kezéből az általa alkotott The Loud House-t…]

Ez az utolsó Dexter-rész, amiben hagyományos animációt láthatunk; az első eredeti Cartoon Network-mozi, az egyetlen film, amit a CN és a Hanna-Barbera Stúdió együtt készített; illetve az utolsó, ami a legendás Hanna-Barbera égisze alatt létrejött (2001-ben beolvadtak a CN-be). Itt még az első két Dexter-évad hangeffektjeit hallhatjuk, amiket a H-B klasszikusaiból, a Looney Tunes-ból, animékből meg élőszereplős sorozatokból/filmekből válogattak össze. Az animációnál viszont már a Powerpuff Girls stílusát követték, ez főleg a mellékszereplőkön látszik. Befejezésül itt egy véletlenszerű vélemény az imdbről, részlet mentor397 nevű felhasználó hozzászólásából: "A film sötét hangulatú, nem elég vicces és túl egyszerű."

Nekem viszont ismét tetszett! Az akció jó, a négy főhősből az eredeti és a Jövő Dexter nagyon tetszettek, az új meg a régi robotok is odavágnak, a fordulat óriási; mindössze a humor az, ahol tényleg kicsit sántít az Ego Trip. Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, aki szerette az eredeti szériát és még nem látta!

Pontozás:

imdb: 7.4 (Ez igen magas pontszám egy filmnek, pláne, ha az ilyen rövid!) [2023-ra 02.-t esett vissza.]

Szerintem: 5/5

Utólagos szerkesztés: A film után gyorsan letöltöttem az összes Dexter-epizódot. Az első két, klasszikus évadban talán egyetlen rész volt, amire nem emlékeztem, a többit annyiszor láttam, hogy csak na! A felújított évadokból viszont alig találtam olyat, ami ismerősnek tűnt, valószínűleg abban az időben már átnyergeltem az Ed, Edd 'n Eddy-re, ezért (se) érdekelt az újragondolt Dexter. Néhány megfigyelés következik a sorozattal kapcsolatban: Az időgép, ami a film kiindulópontja, már a legelső epizódban szerepel. A 3. részben benne van a reggeli gépesített ébresztés, ez még visszaköszön párszor. Mandark és a gyömbérsör az ötödik felvonásban jelennek meg. A hatodik részben jön az öreg Dexter, ekkor még máshogy néz ki, viszont a viselkedése ugyanolyan, mint a filmben; elvileg a tizenhatodik részben bukkan fel a tini Dexter. Az egész sorozatnak van egy egészen sötét mellékzöngéje, hiszen a címszereplő már a legelső részben meghal, a harmadikban dinamittal lő egy iskolatársára, a halas epizód kifejezetten ijesztő a maga módján és összesítésben az epizódok 99%-ában a főhős a végén valamilyen módon elbukik. A Mock 5 című sztori az első, ahol nyertesként jön ki a végén, talán ide sorolható még a hógolyózós rész is, bár ott hosszas szívatás után éri csak el, amit elér. A második évadban sokszor mellékalakok a főhősök (Anyu, Apu, Mandark, stb.).

A harmadik évadban érezhető, hogy az új sorozat-vezető Chris Savinonak nem voltak épkézláb ötletei a figurákkal kapcsolatban, ezt tovább rontja az abszolút inkompetens írók alkalmazása. Vagyis ugyanaz történik itt is, mint a Loud House-ban, miszerint a főszereplők köré szőhető sztorikat már nem tudtak/akartak kitalálni, ezért a mellékszereplőket teszik meg főhősökké és/vagy új szereplőket hoznak be, akik csupán egyetlen részig vannak jelen (lásd még: TTG), illetve már meglévő részeket újráznak (Quackor, ami alapból is fos volt). Ebből az évadból feltűnően hiányzik Action Hank, Major Glory, a Justice Friends és Monkey (Major Glory meg a Justice Friends felbukkannak képregényként, de szereplőként nem, Monkey csak az említett Quackorben van benne); az átvezetőket a régiben áttekertem, mert nem érdekeltek, amiket viszont Savino csinált, azok értékelhetetlenek (az Anyus rész konkrétan kétszer ment adásba). A következő évadban már minden sokkal jobb lett, jó írókat vettek fel, remek poénokat alkalmaztak, de a végére megint kifogytak a szuflából, mert az utolsó részek rendkívül unalmasak, kivéve a Ren és Stimpy epizódot, amit abban a jellegzetes stílusban is animáltak. Az átvezetések eltűntek, nekem egyáltalán nem hiányoztak. Az egyetlen igazán zavaró dolog az állandó, indokolatlan mennyiségű Mandark, akit annyiszor szerepeltetnek, hogy idegesítő lett.

Pár hasonlatosság a Dexter 3.-4. évada és a szintén Chris Savino által vezényelt The Loud House között: Dexteréknek ugyanúgy 4 ujjuk van, mint Loudéknak. Dee Dee a modellje a Loud-lányoknak, akiknek ugyanolyan hosszú, vékony karjaik vannak könyök nélkül. Lisa Loud Dexter női változata (hihetetlen intelligencia, futurisztikus találmányok, beszédhiba, vastag szemüveg, nagyon alacsony termet, túl választékos beszéd, stb.). Dee Dee az egyik korai epizódban sarat tesz a pitéjébe, Lana Loud pedig sárból készít pitéket. Dexterék halas epizódjának horror-jellegét idézi Loudék golfos kalandja, bár utóbbi egyáltalán nem rémisztő. Mandark szüleinek autója hasonlít Vanzillára. Három majdnem teljesen azonos sztorit találtam, az első az, mikor Dee Dee fiúvá változik, ennek a párja mikor Liza elküldi Lincolnt egy alternatív valóságba, ahol a kissrác minden testvére fiú. Amikor Dexter a tesi-vizsgájára készül, az visszaköszön ott, mikor a Loud-gyerekek a szüleiket unszolják sportolásra; a Bo-történet meg nagyon emlékeztet a Hugh-sztorira. A Lármás-családnál mindig van egy extra csavar az adott rész végén, a Dexternél ez inkább egy utolsó, gügye poénban nyilvánul meg.

Jó 20 évvel a sorozat befejeződése után, felnőttként nagyon érdekes volt újra végignézni az egész Dexter's Laboratory-t, észrevenni és megérteni a felnőtteknek elejtett poénokat, meg azokat, amikhez behatóbb angoltudás kell. Újra végigizgultam az óriásrobotok csatáit, amiket most is a legmenőbb dolognak tartok az egészben; felismertem filmes vagy popkulturális utalásokat, amiket azelőtt nem (A Paradicsom Fantomja!); illetve meglepődtem a végső morálon. Merthogy Dexter mindig veszít, nem vele nevetünk, hanem rajta. Különleges gyerek, különleges adottságokkal, mégsem tud felülemelkedni a saját korlátain, a hibáin és a környezetén, ami minden módon elnyomja/akadályozza. Szinte tragikusnak mondható az egész - csak közben nagyon szórakoztató!

Hírek:

- Genndy Tartakovsky következő ígéretesnek tűnő munkája a Black Knight, ahol "Miután nem tudja megvédeni királyát, egy magasan képzett, hű lovagnak át kell alakulnia a (címszereplő) Fekete Lovaggá, hogy megvédje a királyságot." A műfaji megjelölés akció-kaland, Tartakovsky író-rendezőként jegyzi a projektet. Nagyon szeretem a lovagokat, az első Hotel Transylvania is tetszett, szóval figyelni fogok erre.

- Craig McCracken adatlapján láttam, amit az egyik kollégám már egyszer mutatott, de az agyam jótékonyságból kitörölte; ez a Powerpuff, egy élőszereplős Pindúr pandúrok, tinédzserekkel… A sztori szerint a lányok felnőttek, már nem szuperhősök, de újra össze kell fogniuk, hogy megmentsék a világot. Számomra ez az izé már akkor ellenszenves lett, mikor láttam, hogy Buttercup néger lesz, de most még átnéztem az eddig nyilvánosságra hozott szereplők listáját és hát Utonium professzort is befeketítették, mert hát ugye a jelenleg dívó hollywoodi norma szerint a tudós, nagyon művelt, magas intelligenciájú karakter csakis néger lehet… "Röviden: Fújj."

A tavalyi év eseménye második könyvem, A lány a tűzesőben megjelenése. Az év egésze erről szólt, mert a nyomdai tördelésen meg a borítón kívül mindent én csináltam bele, emellett napi 10 órát melózok, ezért sem energiám, sem kedvem nem maradt filmeket nézni. Azért mégis született néhány bejegyzés… Úgyhogy most, a jeles évforduló közeledtével, ahogy minden évben lenne szokott, nézzük újból a tavalyi aktivitás összegzését:

Az oldal követőinek száma: 56 (tavaly óta +3 ember)

Az évben készült összes bejegyzés: 13, ebből 2 a születésnapról, 2 az új regényről, 1 a régiről szól, tehát végső soron csak 8 moziról számoltunk be.

Legolvasottabb cikkünk A halál népbiztosa, ami 2022.02.07-én 542 kattintáson áll.

A legkisebb érdeklődést a Kiárusítás! című bejegyzés kapta, erre 0 katt érkezett, azaz máig senki sem olvasta el. A filmes cikkek közül az Indulás áll leghátul, erre 26 klikk jött.

A blog.hu főoldalára kétszer is kikerültünk, a bizonyos szinten istenkáromlónak is nevezhető Bastard című rövidfilmmel (99 katt) és A tulajok névre hallgató horrorral (282 klikk).

A 2021-ben látott három legjobb film: A korong, Indulás, A tulajok.

A legrosszabb film címéért versenyezhet egymással a Palmer meg Az új mutánsok - egyiket se pontoztam le, de mindkettő erőteljes homoszexuális propagandát tartalmaz.

A 2022-es januári átlagos havi letöltés 189 (a legalacsonyabb 141, a legmagasabb 242 volt), egy látogató elvileg csak egyetlen cikket olvas el, ha feljön az oldalra.

A legolvasottabb cikkünk összesítve változatlanul A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről, amit a számláló indulása óta 12 609-szer tekintettek meg!

Indulásunk óta az összes lapletöltés átlépte az 1 milliót, immár 1 013 953-nál járunk! Fontos leszögezni, hogy ennek csak töredéke az adminok munkája, mi ugyanis a szerkesztési felületet használjuk, én pedig csak akkor megyek a tényleges oldalra, ha kommentekre válaszolok. Ez ritkán történik, de sajnos a számláló ezt ugyanúgy látogatásnak veszi...

A valaha volt legerősebb nap még mindig 2015.04.19., ekkor 7199 letöltést produkáltunk! 

A 2022-es év már jóval tevékenyebben indult, mint a tavalyi, bár tény, hogy a munkám, a nemzetközi Juno Temple Rajongói Oldal vezetése és az új könyv terjesztése mellett továbbra sem lesz túl sok időm filmekre. A kisebbik gond az idő, a nagyobbik az, hogy igazán ritka az olyan alkotás, amiről úgy érzem, ezt látnom kell; ami meg mégis olyan, az nehezen hozzáférhető.

Ha elolvasod ezt a cikket, kérlek, vess egy pillantást az új regényemre itt, vagy jobbra, a Facebook-modulon!

14. születésnapi film-felhozatal, második felvonás

Minden mindennel összefügg. Még gyerekként többször láttam a Tenenbaum, a háziátok című mozit, amiben a sok ismert pofa meg a fura humor remekül elszórakoztatott, ekkor jegyeztem meg Wes Anderson nevét, akitől később több alkotást is láttam, ezek egyike a Holdfény Királyság, amely rögtön felkeltette az érdeklődésemet Kara Hayward iránt. Az ő filmográfiájában találkoztam a Sisterhood of Nighttal, amiben Georgie Henley a partnernője, és utóbbinál bukkantam rá erre. Nos, így választottam ezt a mozit – ha Henley az egyik főszereplő, akkor legalább egy dolog biztosan lesz benne, ami tetszik:P

Sandra (Abigail Breslin) és Beth (G.H.) egyedülálló anyjukkal (Mira Sorvino) és kis féltestvérükkel új helyre költöznek. Közben indul a következő tanév a középiskolában, a nővérek élete pedig sem a suliban, sem otthon nem egyszerű: Sandra feltűnősködni próbál, Beth inkább goth-nak áll és megpróbál láthatatlan maradni; Anyu alkoholizmusa és megbízhatatlansága viszont minden egyes napot megpróbáltatássá tesz. Amikor a legújabb, gátlástalan pasi beköltözik hozzájuk, a helyzet tarthatatlanná válik, erre bizony megoldást kell találni – a lányok pedig arra jutnak, hogy meg kell szüntetni minden probléma gyökerét, ami nem más, mint Anyu…

SZPOJLEREK INNENTŐL

Végülis nem nagy szpojler ez, mert ha bárki felmegy az imdbre, ott leírják a sztori lényegét, vagyis hogy a két lány megöli az anyját.

A Perfect Sisters 1 óra 40 perce alatt olyan érzésem volt, mintha három vagy négy filmet néztem volna meg. Az első fél órában egy különös, jópofa felnőtté válást ígérnek nekünk a kellemes zenével, a komikus fantázia-jelenettel, a néhány érdekes kameraállással meg a felgyorsított jelenettel. Sandra a menő plázacica (legalábbis annak akar tűnni), Beth meg a goth csaj, mindkét színésznő remek választásnak bizonyul.

Breslin gyerekes vonásai jól tükrözik a figurája alapvető ártatlanságát, amit azonban már régen elvettek tőle a kemény mindennapok, a hajába tett kék áltincs pedig kitűnően jelzi, hogy Sandra mikor játszik a világnak. Henley baromijól mutat a sötét sminkkel, fekete hajjal meg az ezekhez illő ruhákkal, az alakítását támogatja meglepően mély hangja. A felszínen Beth a "vámpír", akit minden hidegen hagy, de valójában sokkal érzelmesebb ennél; az ő átalakulása mutatja a sztori fejlődését: Amíg barna, addig egyfajta vígjátékot nézünk, mikor fekete, akkor van a dráma/thriller, mikor lenő a haja és már nem sminkeli magát, az a színtiszta dráma. A nővérek alakítóinak külön-külön meg együtt is akadnak emlékezetes jelenetei (a gyilkosság, Beth ijesztően pozitív megnyilvánulásai közvetlenül utána), az egyik legjobb részlet viszont Mira Sorvinohoz (Romy és Michele) köthető. Ez az, amikor a hálaadási vacsora után Anyuka leszedi az asztalt és szembesül a meghagyott italokkal. Nagyon rövid, gyors jelenet, de fantasztikus színészi játék van benne.

"A lényeg, hogy ha nem tetszenek a dolgok, csinálj valamit, hogy jobb legyen!"

Különlegesség a fiatalok gyerekszeme, hiszen bár mindketten felnőttebbnek akarnak tűnni a koruknál (és sokszor felnőttként kell viselkedniük), alapvetően mégis gyerekek. A "mi lenne, ha?" részek ilyenek, ezek visszatérő alakja Álom-Anyu, aki a részeges, kiszolgáltatott felmenő tökéletesített változata. A gyilkosság megtervezésének poénosnak szánt (?) szekvenciája éppen a komikussága miatt nyomasztó, de az igazi sokk a tett végrehajtásakor ért. Végig rendkívüli a feszültség, a három nő nagyszerű teljesítménnyel jeleníti meg az érzelmek skáláját, amit a muzsika tesz még brutálisabbá.

A figurák abszolút reálisak: káromkodnak, cigarettáznak, veszekednek, plusz valamennyire mindannyian elbaszott életet élnek (talán Ashley a kivétel). A felvezetés során szerintem annyira jól megismerjük a két címszereplőt, mintha közeli ismerősök lennének, ezért végig szurkolni fogunk nekik, mindegy, mit csinálnak. Én legalábbis ezt tettem, de hát az első perctől nyilvánvaló, hogy le fognak bukni. A kérdés csak az: miként?

Fontos kiemelni a történetben rejlő morális kérdéseket, az első maga a bűntett, amit a készítők úgy mutatnak be, mintha igazságos cselekedet lenne. Ezek a lányok is megérdemelnének egy normális életet, nem? Hiszen aligha szolgáltak rá a számos csapásra, amit elszenvednek, aztán miután végrehajtják a cselekményt, még mindig sok kínban van részük (Justin elhidegül Beth-től, Sandra folyton leissza magát, stb.). Szurkolunk nekik, megkedveljük őket. Tehát, létezhet olyan, hogy jó gyilkosság? Hogy igazságos gyilkosság?

A második izgalmas gondolkodnivalót David (Jonathan Malen) figurája szolgáltatja, aki a lányok idősebb unokatestvére, de hosszú ideje szerelmes Sandrába. Az a tipikus vesztes fiú, tisztára mint egy fiatalabb Kevin Pollack a Szomszéd nőjéből. Na, ő az, aki végülis feldobja a csajokat – de miért? Ha egyszer szereti Sandrát, miért árt neki? Vagy ezzel segíti végül megszabadulni a démonaitól?

Az utolsó dolog a felelősség kérdése. Az egész suli tud a "gyilkosok klubjáról", ahol Anyu végzetét tervezgeti a három lány meg a fiú, de senkit se zavar. Aztán Sandra többeknek bevallja részegen a rémtettet, terjed a szóbeszéd, Ashley meg Justin pedig benne vannak, mert előbbi a tervezésben segít, utóbbi pedig a kábító hatású tablettákat szerzi be. Amikor azonban a felelősségre vonás következik, akkor mindenki megvonja a vállát: Nem tudom, miért nem jelentettem – és ez elég. Ashley alkut köt, a barátai ellen vall; Justin elvileg kap valamit a bűnrészesség miatt; a többi diákot jelképező fekete srác pedig elsétálhat, mintha mi se történt volna. Ilyenkor miért nincs kollektív felelősség?

Sajnos most se tudok elmenni az ezúttal igencsak bújtatott, mégis feltűnő politikai korrektség mellett. Mert megint az van, hogy az összes főszereplő fehér, de a mellékszereplők mind kisebbségiek vagy nők (pl.: a félszemű nyomozót kivéve minden egyes szöveggel rendelkező rendőr nő, a tanárok meg mind kisebbségiek). Nincs egyetlen pozitív férfi-figura sem, az álom-pasi pedig az említett fekete srác, akit Breslin lesmárol. Legalább a homokosok propagálása kimaradt…

SZPOJLEREK VÉGE

Lássuk, kik voltak a készítők: A történet a valóságban gyökerezik (erről még lesz szó), amit Bob Mitchell dolgozott fel könyv alakjában (The Class Project: How to Kill a Mother – The True Story of Canada's Infamous Bathtub Girls), ez a mű 2008-ban jelent meg. A sztorit Fab Filippo és Adam Till írták, mindketten felbukkannak a filmben, az első Ashley ügyvédje, a második "Glee Club Teacher", erre a figurára nem emlékszem. A rendező Stanley M. Brooks főleg producerként dolgozik, általában gyilkosság vagy karácsony témájú moziknál:P A zenét Carmen Rizzo szerezte, bár a legtöbb számot a stáblista alapján Michael Alemaniához köthetjük. A punksérós unokatesó, aki kb. 2 jelenetben van összesen, az Spencer Breslin (A kölyök), Abigail öccse, a régi felvételeken a lányok pedig Georgie húgai. Még két fickó, akiket ki szeretnék emelni: Először is a rohadék Steve-et életre keltő James Russot, aki szerintem kitűnően játszott, biztosan mindenki utálni fogja; másodszor pedig az egyik kamera-mozgatót, Dallas Pomedlit, mert neki meg vicces neve van:)

Néhány érdekesség: A Perfect Sisters eredetileg tévéfilmnek indult, de a forgatás közepén a stúdió mégis úgy döntött, mozikba küldi (talán ezzel magyarázható az első harminc perc meg a játékidő többi részének különbsége). Henley egy évvel idősebb Breslinnél, a történet szerint viszont az utóbbi az idősebb. Beth azt mondja Davidre, hogy "nagypapa", közben az őt alakító színész ugyanannyi idős, mint a Justint játszó:) Abigail írta és énekelte az egyik betétdalt. Mira Sorvino kék kontaktlencsét hordott a szerepéhez, valószínűleg mivel mindkét lánynak kék a szeme, hogy így hihetőbb legyen a rokoni kapcsolatuk. A nővérek négy nyelven beszélnek folyékonyan, ezek egyike a holland, de kiemelik, hogy gyerekként kitaláltak egy közös nyelvet, amit csak ők értenek. Az utolsó fél órában kétszer is beszélnek valami fura hablattyal és én azt hittem, ez az ő nyelvük, de közben holland:D Henley-nek nem sikerült maradéktalanul megtanulnia azt a néhány mondatot, így néha tényleg ökörségeket mond a holland szavak helyett. Georgie-nak egy másik dologban is sikerült elhasalnia, majdnem szó szerint, ugyanis nem tud biciklizni, a karaktere egyetlen cangázós jelenetében így nekiment egy villanyoszlopnak:) A megrázó elszakítás-jelenetnél a két ifjú színésznőnek azt mondták, improvizáljanak. A rendőröket kaszkadőrök alakították, a hölgyek pedig nem fogták vissza magukat, tényleg nagyon emlékezetes lett az eredmény. Jeffrey Ballard lefogyott a szerepéhez, így hangsúlyozva, hogy Justint elhanyagolják otthon, még rendes ételt se kap; a megviselt külsőt pedig tovább fokozta azzal, hogy nem aludt. A rendőrségi telefonáláskor Beth azt mondja, hogy a Jackson utcában laknak, ami utalás Peter Jackson művére, a Mennyei teremtményekre, ez ugyanis nagy hatással volt a rendező Stanley M. Brooks-ra.

MEGINT SZPOJLEREK – A valódi gyilkosságról

Az eset 2003-ban történt Kanadában (én végig azt hittem, hogy az USA-ban járunk). Mivel mindkét elkövető 18 éven aluli volt, ezért az ottani törvények megakadályozzák, hogy a valódi személyazonosságuk kitudódjon, cikkem tárgyában ugyanazokon az álneveken jelennek meg, ahogy a könyvben. Anyuka tényleg depressziós alkoholista volt, állítólag részegen autózott a gyerekeivel, Sandra elmondása szerint otthon pedig az alapvető dolgok se voltak meg általában. (A mozi-változatban Sorvino alakja valamennyire kedvelhető, a depresszióját szerintem alig domborították ki, ahogy azt se, hogy a csajok nélkülöznek.) Az idősebb lányt szexuálisan zaklatták, erre egyetlen mondat utal a filmben. A valóságban három barátjuknak mesélték el a tettüket, a Perfect Sisters-ben elvileg csak ketten vannak, kivéve, ha beszámítjuk a fekete fiút, de ő alig szerepel. A tett utáni közvetlen eseménysor kb. tényleg így zajlott le.

A mozi szimpatikussá teszi az elkövetőket azzal, hogy úgy mutatja be az esetet, mintha évek fizikai és lelki traumái után végső megoldásként nyúltak volna az élet erőszakos elvételéhez. Az igazi testvérek azonban azért végeztek az anyjukkal, mert az életbiztosításáért járó pénzből egy európai vakációt akartak maguknak, plusz egy házat, amiben füvet termeszthetnek. Tehát igazából kizárólag azért ölték meg, hogy pénzhez jussanak. Mind a kanadai közönség, mind az író Bob Mitchell szemét szúrta, hogy mennyire megváltoztatták a valóságot a filmen.

Mostanra annyit biztosan lehet tudni, hogy a lányok leülték a büntetésüket (elvileg 10 évet kaptak), az utolsó információ 2015-ből való, eszerint Sandra egyetemre járt, mérnöknek tanult, Beth pedig addigra házas és anyuka lett, miközben jogot hallgatott.

SZPOJLEREK VÉGE

A Perfect Sisters a kritikusoknak nem tetszett, nekem viszont igen. Izgalmas, nyomasztó, néhol brutális, de ugyanakkor átérezhető, az eleje pedig még vígjátéknak is elmenne.

Pontozás:

imdb: 5.5 (Nem értem ezt az alacsony pontszámot…) [2023-ra 0.1-et esett vissza.]

Szerintem: 5/5 (Azért nem szívesen látnám újra, elég megterhelő.)

Hírek:

- Abigail Breslin következő érdekes munkája a The Cannibals' című sorozat, ezt ő írta, rendezi, pénzeli és az egyik főszereplő is. A címet gondolom, mindenki érti, a sztori egy háromtagú családról szól (anya, lány, fiú), akik egy kis hentesüzletet üzemeltetnek:P

- Georgie Henley benne lesz a készülő Trónok Harca-előzményben. Eddig nem nagyon érdekelt, most úgy 10%-ig már megfogtak vele:)

Indul a 14. születésnapi ünneplés, február első két hetében az átlagosnál több cikk lesz (remélem:D)

A magyar cím szerintem találó, mert végső soron 3 fiatal gyerekről szól a történet, akik így vagy úgy, de belekerültek a mindent elnyelő sötétségbe, amit illethetnénk orvosi kifejezéssel is, mint depresszió vagy valamilyen személyiségzavar. Kérdés, hogy ebből a sötétségből van-e kiút, illetve egyáltalán ki akar-e onnan jutni 3 főszereplőnk? 

Érdemes talán azzal kezdeni, hogy a Mayhemről szóló filmtől minden tekintetben elzárkózott maga a Mayhem, nem adták hozzá elvileg a zenéjüket sem (az se biztos, hogy legalább a film végén eredeti szerzemény szól-e). Úgyhogy a rajongóknak most szólok, hogy ne nézzék meg! Minden más filmfogyasztónak meg csak akkor javasolnám, ha már nagykorú és esetleg nagyon unatkozik.

Aki azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák ezt a bandát, az meg úgyse fogja megnézni, de nagy eséllyel lekapcsolja pár perc után. Ezért rögtön írom, hogy Euronymous (született: Øystein) (Rory Culkin) a narrátorunk. Ez egyébként nagy poén, mert akkor itt rögtön spoiler jön: ő a túlvilágról beszél! :D

Szóval a 80-as években járunk, Norvégiában. A black metal formálódóban, bár ekkor még gondolom, nem hívták annak. Sminkben erős gitárosunk még tinédzser, és mint ilyen, lázad minden ellen. De szélsőséges módon, nem úgy, mint herpeszes Ödönke… Nem a hosszú hajával vagy azzal, hogy iszik. Olyanokról beszélget üres óráiban – melyekből sok lehet -, hogy diktatúra van Norvégiában, az egyházat (mindet) be kéne tiltani, el kéne törölni a Föld színéről. A külsőségek, melyek az általa képviselt zenei szubkultúrához tartoznak, számára többek szemfényvesztő elemeknél; átlényegül valamiféle démonná a színpadon, ő maga a black metál!!! Gondolja ezt, amíg meg nem ismerkedik egy szép arcú, vézna és zárkózott svéd sráccal, aki jóval fiatalabb is nála. A Mayhem ugyanis énekes nélküli zenekar volt ekkoriban, ezért Euronymous (továbbiakban főként csak E.) feladott hát egy hirdetést. A befutó pedig Per, azaz Dead (Jack Kilmer), aki stílusosan egy döglött patkánnyal „díszített” keresztet küld zárt borítékban bemutatkozásként. Mellékel egy kazettát, amelyen saját dalait adja elő – E. csak annyit mond rá: gyönyörű.

Hallgassunk meg találomra kiválasztott 2-3 black metalként jegyzett dalt az interneten, ezután átérezhetjük, hogy milyen hatással lehetett a banda vezetőjére a hangzás! Elsőre nekem is ugyanolyan volt az összes, mert ezt a hörgést vagy gurgulázást nagyon megkülönböztetni nem lehet, sokan nem is akarják. (Meg minek is? :D) De aki kicsit nyitottabb zenei értelemben, az észreveheti, hogy ez a gyerek tényleg máshogy adta elő ezeket a szerzeményeket. Nem evilági módon. És ha utána akar valaki olvasni, milyen is volt ez a Dead, akkor olvashat, mert van bőven forrás a neten és nem is lesz olyan nehéz megérteni, mit látott meg/hallott meg benne a zenekarvezetéshez és a marketinghez nagyon is értő Euronymous. Mert bármilyen szélsőséges nézeteket vallott, bármennyire beszívta magába a sötét fémzene, Deadhez képest ő egy nyeretlen kétéves.

És ezt a film remekül megmutatja, ezt mindenképpen érdemként lehet említeni. Ő nem csak közel érzi magához azokat a sötét, halállal teli gondolatokat, amikről általában szólnak a dalaik – ő maga minden, ami a halál. Nem csak azért adta magának ezt a szívderítő becenevet, hogy kitűnjön a többi hasonszőrű közül – ő nem kis túlzással halottnak hiszi saját magát, de legalábbis nem emberi lénynek. (Van egyébként egy nagyon ritka betegség, a Cotard-szindróma – nem részletezném, milyen tünetei vannak, de amikor először hallottam Perről, nekem ez rögtön beugrott, mint lehetőség. Nem értek hozzá, viszont érdeklődésem határtalan, ha orvostudományról van szó, ezért már hallottam erről a szörnyű állapotról. És nem csak nekem jutott eszembe…) A Lords of Chaos nem kizárólag róla szól, de mint a valóságban, itt is ő a folyamatok beindítója – az ő halála az a bizonyos szikra, ami fellobbant mindent maga körül, amitől már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Aki eddig csak zenei megnyilvánulásként tekintett erre a nagyon kevesek által igényelt műfajra, az tévedett és meg is vált a többi metálszurkolótól. Vagy kirúgták ebből a közösségből.

Külső szemlélőként egy tragikus életet látunk, amelynek nem kellett volna véget érnie 22 év után. Egy csöppnyi közösségről beszélünk, ezért bőven az internet előtt is futótűzként terjedt el a hír, hogy Dead elköltözött… Ezt mondja róla E. is. Mindenki ismerte futólag, és senki nem lepődött meg az öngyilkosságon. Sőt… Egyesek szerint maga E. ösztönözte, hogy tegye meg. A színpadi megjelenésük és ténykedésük is messze vitte a hírüket, de az, hogy az énekes önkezével vetett véget életének, majd miután a gitáros megtalálta a holttestét, lefotózta minden érdekes szögből és a rossz nyelvek szerint még nyakéket is csinált a koponyadarabjaiból… Kell ennél jobb reklám? Esetleg még egy lemezborító a látványról… És ebben sem túloz a film, sajnos. Ez valahogy így történt.

De amiben túloz, az az időtartam. Lehetett volna vágni rendesen, mert innentől kezdve fel is gyorsulnak az események. Euronymous ugyanis mintha olyan dolgokról kezdene gondolkodni a sztálinista hülyeségek meg sátánizmus alkalmazási lehetőségei mellett, mint a rezsi, vagy egy kedves barátja elvesztése fölötti fájdalma… Mintha kezdene benőni a feje lágya. De azért annyira nem, mert most kell tolni a banda szekerét, koncertezni, csajozni, pénzt csinálni. Ez utóbbiban pedig úgy tűnik egész jó képességekre tett szert, alapított egy lemezkiadót is. Egy nap megjelenik egy jelentéktelennek tűnő nyomigyerek, E. szerint egy pózer. Pozőrnek mondták volna akkoriban mifelénk. Kezet se fog vele, amikor csillogó szemmel gratulál a Mayhem esti zúzásához. Ki ez a halandó, aki meg mer engem egyáltalán szólítani, b@zmeg? - gondolja E., aki nem késlekedik neki beszólni, mert a dzsekijén egy Scorpions felvarró díszeleg… Az vesse rá az első követ, aki 20 évesen nem gondolta ugyanezt például egy HIM-, Tokio Hotel- vagy Krisz Rudi-felvarró okán.

Ez a szürke kisegér egyedül rögzített egy mára már szintén klasszikusnak számító albumot, Burzum álnéven. E. haverunk pedig meglátja a lehetőséget a sihederben, mert aki ilyen zenét csinál, az valami őstehetség lehet! Igaza is volt, de Christian (Emory Cohen) nem csak ebben bizonyult őstehetségnek sajnos. Keresztnevének megváltoztatása az első lépés a kereszténység és minden egyéb egyház elutasításához vezető úton. Az elutasítás alatt pedig a hírhedt norvégiai templomégetéseket értem. Ő is egy szélsőségesen gondolkodó gyerek tehát, és E. ugyanúgy felfedezni véli benne azt, amit Dead barátjában; hogy hozzá képest egy pózer, mert ő csak pofázik, miközben immár Varg cselekszik. Nem vizet prédikál, hanem hektoszámra önti minden hívére a bort. Meg a több száz éves templomokra a gázolajat.

Egy szó mint száz, egyre többször jelenik meg E. álmaiban (vagy gondolataiban?) Dead, egyre több nehézség gördül elé, és ott van még a magukat csak Fekete Körnek nevező brigád, aminek tagjai sem csupán zenét hallgatnak szabadidejükben. Ez a bizalmi kör kezdetben E. alattvalóiból állt, mára viszont beférkőzött Varg, aki fenyegeti egyeduralmát. És itt rég nem csak gyerekes tesztoszteronharcról van szó, büntetési tételben már több évtizednél járunk, a norvég törvények szerint is. A Faust nevű verőlegény (vagy biztonsági őr?), akit mindig horrorfilm nézése közben látunk, egyik nap gondol egyet, és számtalan késszúrással kivégez egy embert. Mert csak. Ezalatt E. még mindig úgy tesz, mintha ez óriási fegyvertény és csodálni való tett lenne, de magánéletében már látjuk, hogy kezd rendesen megijedni attól a szörnytől, ami egy kicsi, szúrós bogár volt még néhány éve. Már nem ő irányítja a történéseket, lehet, hogy soha nem is volt így. Varg nem csak velejéig gonosz, hanem egy aljas pszichopata, nincs mit fényezni. Ő, aki pár éve még cérnahangon szólította meg a nagy Euronymoust!

És itt megnézhetjük, hogy ez a 3 főszereplő miért és hogyan lett a sötétség gyermeke. E. kikiáltotta magát egyszemélyes metálistenségnek, mondhatjuk, hogy életkori sajátosságként egyre furább és furább dolgokat talált ki és mondott – de ez a lényeg, hogy „csak” szóval bántott vagy ártott másoknak. Persze ez is szörnyű lehet, lásd, hogy talán ő is hozzájárult Dead közérzetének romlásához... Amikor igazán durva fordulatok jönnek az életében, rajta már látunk valódi érzelmeket, összejön egy lánnyal, igazán jól alakulnak a dolgaik, semmi sötét és visszataszító nincs a magánéletében már. Megértette, hogy véget kell vetni ennek a baromságnak, elég lesz a zene.

Dead mintha beleszületett volna ebbe a sötétségbe, egyszerűen természetesnek hat bármi, amit tesz vagy mond. Mindenki mást pedig kiráz a hideg ezektől a dolgoktól vagy mondatoktól. Nem normális - a legenyhébb jelző lenne, amit ráaggatnánk, ha találkoznánk vele. Maga az öngyilkossági jelenet is olyan, mintha azért ölné meg magát, mert nem tud mit kezdeni magával... És ez minden bizonnyal így is volt. Sok beszámoló szerint ő nem érezte magát erre a földi síkra valónak, sokkal inkább valami fura, túlvilági erdei teremtménynek, aki a földben él, mindenféle gyökerek között. Vagy, ahogy már korábban megemlítettem, halottnak. Bármi is történt vele, volt egy pont, ahol még lehetett volna segíteni neki meggyógyulni - avagy megtalálni a sötétségből kifelé vezető hosszú utat. De őt ez az út nem is érdekelte, inkább keresett egy befelé vezetőt, ami zsákutca. A filmben senkinek a szájából nem hangzik el, hogy szegény Per, miért tehette ezt? Vajon megelőzhettük volna? Csak az egyikük száll ki ezek után a bandából, ő mutat bármiféle olyan érzelmet, amit normálisnak mondanánk. Szóval marhára ijesztő, ahogy a szemünk előtt változnak át ezek a gyerekek szörnyekké.

És itt van Varg, aki besétált azon az úton, amin annak idején E. is, de ő tudatosan el is felejtette, hogy ott volt valaha az az út. Ő olyanná akart válni, mint egykori bálványai, az eredeti Mayhem-tagok, de nem volt elég számára, hogy megvalósíthatta zenei álmait, elkezdett jól keresni és bármelyik csajt megkaphatta... A pusztítás lett a célja, nem az alkotás. Egyre nagyobb metálarccá vált, egyre több rajongója lett, de ezzel együtt egyre inkább elvesztette kapcsolatát a valósággal, úrrá lett rajta az üldözési mánia, megvalósult számára a legborzalmasabb dalszövegekben megfogalmazott világvége - és ezzel elégedett is lett. Nem csak épületek, eszmei irányzatok, már emberek is az útjában voltak, más lehetőség pedig eszébe sem jutott ezek kiiktatására, mint a tényleges megsemmisítés. Szerintem eszmékkel kapcsolatban is elérte ugyanezt a saját elméjében, egyszerűen törölte őket az agyából. Épületek elpusztítása is pipa, már csak embert kell eltakarítani az útból. Ez pedig ki lehetne más, mint egykori mentora, Euronymous. 

A zenekari felállás tehát a következő; a gitáros vágyott a sötétségre, de ugyanígy gyorsan ki is akart jutni a fényre; a basszerosnak annyira megtetszett a feketeség, hogy soha többé nem akart a világossággal (és a világgal) találkozni; az énekes pedig maga a Sötétség - örökre. 

A Lords of Chaos, mint már említettem, lehetett volna rövidebb, az összetűzések E. és V. között már sokszor unalmasak voltak. A véres jelentek semmit nem bíznak a képzeletre, és az a gépies kivégzés, amely szemünk elé tárul, egy mezei horrorfilmben említésre méltó sem lenne, de így, hogy kiírják a film elejére, hogy megtörtént eseten alapul... Így azért rendkívül megrázó. Gondolkodtam is a játékidő alatt, hogy túl sok eszközt nem kellett előrántaniuk a szereplőknek színész neszesszereikből, de azért na... Nem lehet olyan könnyű eljátszani egy rosszindulatú aszociális rohadékot, mint Varg és E. Mindketten azok voltak, legalábbis a filmből ítélve mindenképpen. Dead barátunkat illetően meg kell említenem, hogy Jack Kilmer - aki a sötétség valódi hercegét, magát Ozzy Osbourne-t alakítja egy nem túl régi klipben - kiváló választás volt, sikerült olyan tekintettel néznie szinte végig, ahogyan csak a macskák tudnak egy olyan falrész felé nézni, ahol nincs semmi elvileg... Tényleg mintha szellemeket látna... És nem volt kínos és hihetetlen, amint átvágott nyakkal megírta a búcsúlevelét, melyben elnézést kér a sok vérért. Biztosan segített számomra az, hogy ismertem már a történetet, mert egyébként el tudom képzelni, hogy mennyire szánalmasnak tűnhet ez a jelenet. 

Ez a Rory Culkin érdekes módon cseppet sem volt idegesítő (mint idősebb testvére általában), pedig az ő feladata volt a legnehezebb, mert ezt a figurát igazából meg kell valamennyire kedvelnie a nézőnek a film végére - különben nem lesz katarzis. És ő megy keresztül a legnagyobb fejlődésen: elkezd normális életet élni (ami a történet elején is megvolt egyébként), szerető családtagjai körében ugyanúgy természetesen viselkedik, mint az okádó haverjai közt az isten (sátán) háta mögötti tanyáján. Érzelmeket is kellett kifejeznie, a másik kettőnek nem igazán, nekik a jelenlétükkel kellett "operálni". Emory Cohen figurája is nagy változáson megy keresztül, de neki mégsem kellett olyan nagyon megerőltetnie magát, amit kell, azt "hozza". 

A rendező az a Jonas Åkerlund. aki elsősorban könnyűzenei klipekről híres, többek között ő dirigálta a Roxette, Madonna vagy a The Prodigy ismert kisfilmjeit. Többször látunk ilyen kliphez hasonló, álomszerű, villanásokból álló kis epizódot, nagyon rövid időtartam alatt nagyon sok képkocka pereg le, talán nem is mindent fogja fel az agyunk. A koncertjeleneteknél is érződik ez a klipes múlt. Néhány nagyon szép képet köszönhetünk az operatőr Pär M. Ekbergnek, aki sok zenei klipben volt társa a rendezőnek, tehát egy összeszokott párosról van szó - a képi megvalósításban szerintem nincs is semmi rossz vagy zavaró. Sőt... Még én, aki a Mayhem munkásságában -0,5%-ban vagyok jártas, magamtól észrevettem, mennyi eredeti fotót újraalkottak a filmben, nagyon is jól, ez kitűnő ötlet volt. A probléma, mint már írtam, a film hosszúsága, egy idő után már nem érdekelt, mi lesz a 2 jómadárral - igaz, hogy tudtam is...-, nem volt semmi, ami a képernyőhöz ragasztott volna. Igazából jobb túllenni a végén, ez lehet, hogy cél is volt, hiszen egy értelmetlen és brutális kivégzés a lezárás. 

Kis kitérő: A Mayhem jelenlegi énekese magyar, ezer éve már, ő Csihar Attila, akit egyébként színész fia alakít, összesen vagy 30 másodpercig. És ezzel nincs vége a magyar vonatkozásoknak. Jómagam felfedezni véltem egy színészt egy jelenetben, aki a Kontrollban alakított egy hímringyót, ő Törköly Levente. Kezdtem gyanakodni... Lehet, hogy ennek a filmnek van valami köze kis hazánkhoz? A válasz igen, hiszen egy részét Budapesten forgatták és a stáblista kb. 50%-a magyar nevekből áll! És így visszagondolva voltak olyan városképek, amiknél elgondolkodtam, hogy nehogy már így nézzen ki Norvégia... Hát nem véletlenül! :D

Kérdés, hogy mi a frászért kell erről filmet készíteni? Mi lehetett igazán a cél? Azon kívül, hogy mindenki felkapja a fejét egy ilyen véres sztorira és dőljön a lé. Az a baj, hogy semmi. Sajnos nem azon volt érzésem szerint a hangsúly, hogy milyen folyamatok vezethetnek el egy személyiség teljes torzulásához és milyen módon reflektál egy labilis elme a körülötte lévő eseményekre. A sötétség gyermekei inkább erősíti az egyébként is meglévő sztereotípiákat az emberek fejében az "ilyenekről". Nem tudom, képes-e bárki is drukkolni E.-nek, hogy új életet kezdhessen, nem lehet vele együtt érezni, talán csak a barátnőjével meg a családjával. Meg olyan quentintarantinós módon a vér fröccsenjen sokszor és élethűen. Sajnos ez volt a cél. 

Tavaly láttam valahol egy cikket, amiben arról számoltak be, hogy film készül a The Loud House-sorozatból. Azelőtt sosem hallottam róla, de a kép alapján jópofának tűnt. Aztán december második felében kapcsolgattam a tévét, majd a Nickelodeonra lépve belebotlottam egy epizódba és ott ragadtam. Három részt megnéztem a nálunk A Lármás-családnak nevezett tizenhárom tagú família kalandjaiból, aztán a neten folytattam angolul. Tegnap (vagyis 01.06.) értem az 5 évad végére, úgyhogy már csak a két film maradt hátra. Ebben a cikkben először a sorozatról beszélek majd, utána az egész estés rajzfilmről, végül az élőszereplős moziról:

I. A sorozat

Aki nem ismerné, a The Loud House egy 2016-ban indult rajzfilm, ami a Nickelodeon égisze alatt fut (a saját generációm tagjainak ez még a Rockot, a MacsEbet, A titkos templom legendáit, Ren & Stimpy-t jelentette, ma már egész más), a középpontjában pedig a címben szereplő család áll: anya, apa és tizenegy saját gyerek. Egy fiú meg tíz lány:) Ezen a különös alap-felvetésen túl a széria nagyjából a realitásunk paródiája, Loudék mindennapjai korántsem különböznek annyira a mieinktől (főleg, ha mi is egyesült államokbeliek vagyunk, ami feltehetően kevés olvasómra igaz). A főszereplő kezdetben egyértelműen a fiú, Lincoln (ejtsd: Linkin, első eredeti hangja Grant Palmer, később Collin Dean, Tex Hammond és Asher Bishop), akinek minden napja kalandos ebben a különös háztartásban.

A fő show-elem a tíztagú húgok és nővérek kara, ők: Lori (Catherine Taber), Leni (Liliana Mumy, a Babylon 5 Lennier-jének, Bill Mumy-nak a lánya), Luna (Nika Futterman), Luan (Christina Pucelli), Lynn (Jessica DiCicco), Lucy (szintén Jessica DiCicco), az ikerpár Lana és Lola (mindketten Grey Griffin), Lisa (Lara Jill Miller) és Lily (ő is Grey Griffin). Plusz még van az anyuka (Rita – Jill Talley) és az apuka (Lynn Sr. – Brian Stepanek). Mindenkinek megvan a maga személyisége, ugyanakkor klisé-figurák is: Lori a telefonfüggő tini, Leni a buta szőke, Luna a rocker, Luan a humorzsák, Lynn a sport megszállottja, Lucy a goth, Lana a fiús lány, Lola a lányos lány, Lisa a zseni, Lily a kisbaba. A személyiségükből/külsejükből/hobbijaikból fakadó ellentét remek táptalaja a humornak, miközben az egyes részek általában valamilyen pozitív üzenetet hordoznak (pl.: aki hazudott, az a végén beismeri, ezért végül nem kap büntetést).

Ez az alapfelállás már rengeteg lehetőséget tartogat jópofa konfliktusokra meg remek viccekre (Leni butaságán vagy Lana gusztustalanságán jókat szoktam röhögni), ám van egy bökkenő: a hétköznapiság. Bármennyire érdekesek a figurák, a valóság határait csak néhány apróság feszegeti (pl. Lisa gyakorlatilag a rajzfilmes Dexter lány változatban), ezért a reális sokszor unalmas lesz. Az első két évadról ezt még aligha lehet elmondani, de a harmadiktól csökken a színvonal…

Szóval adott egy alapvetően kedves, nevettető és mondhatni valóságos rajzfilm-sorozat, amiben egyébként marhajó rockzene szól a legtöbb esetben. Minden megvan a szórakoztatáshoz – ám a liberális mocsok sajnos ide is elért. Az első évadban a teljes propagandát Lincoln legjobb barátja, Clyde és az ő családja jelképezi: Clyde fekete (Loudék fehérek), a szülei pedig két férfi, akik házasok, egyikük fekete, a másik fehér. Itt még azt mondom, hogy oké, legyen, mert igazából egyikük sem taszító: a srác a tipikus vesztes, szemüveges, gyenge fizikumú, a lányok észre se veszik, ráadásul tele van fóbiákkal meg allergiákkal, tehát az a hollywoodi klisé, akin elvileg röhögni kellene. Elbotladozik az életben, sosem adja fel, megmarad a vidámsága és bár sosem szerettem, mégsem tudtam utálni. A szüleivel csak annyi bajom van, hogy a nekik szánt poénok szerintem laposak.

Ha a széria itt megállt volna a propagandával, akkor elnézhető lett volna, de a második évadtól ráerősítenek: Elsőként leszbikussá tették Lunát, aki az egyik legmenőbb a Loud-lányok közül – az első évadban ő ugyanúgy belezúg a szépfiú Hugh-ba, mint a nővérei/húgai; valamint a Mick Jaggeren alapuló Mick Swagger legnagyobb rajongója. A fordulatot egyébként kedves módon, egy meglepő csavarral tálalják, utána azonban baromi frusztrálóvá válik, hogy az egyébként király rockerlány epizódjai bármikor átcsaphatnak homokos-fesztiválba… A negyedik évad a mélypont, ahol az eddig meglévő két melegpárt összehozták egy közös epizódba, ahol Luna vigyáz Clyde szüleinek a macskáira a barátnőjével; illetve a Lynn amerikai foci-csapatának párkapcsolatait bemutató részben a másik négy csaj mind az övétől különböző rasszba tartozó párral jár, az egyikük pedig leszbikus. Mondanom sem kell, ezeket a részeket átpörgettem.

A szenny mellett sokkal nagyobb gond, hogy az eleve baromi népes főszereplői kört (a 13 Loud + Clyde-ék hárman) folyamatosan bővítették, aztán elkezdték az új szereplőket állítani a középpontba. Megjelent Pop Pop (az anyuka apja, tehát a Nagypapi), az öreg szomszéd Mr. Grouse, Lori szerelme Bobby (aki mexikói), Bobby kishúga Ronnie Anne (aki Lincoln "barátnője" lesz), majd az ő komplett famíliájuk. Ez utóbbi annyira nevetségesen erőltetett, hogy az egyik késői évad első hat vagy hét része kizárólag róluk szól. Ők a Casagrande-család, akik aztán később önálló sorozatot kaptak – ennek annyi pozitívuma volt, hogy az egyébként kedvelhető, csak unalmas Bobby eltűnt, mert átrakták a másik szériába. Aztán a mellékszereplők száma csak nőtt tovább: Lincoln unalmas haverjai (a vörös hajú gyerek, a parasztgyerek, a szemüveges gyerek meg az ázsiai lány), Lynn még unalmasabb csapattársai (az egyiknek állandóan el van törve a lába, mégis játszhat mindent), Leni munkatársai (a fiú nyilvánvalóan buzi), Lana állatai, Luna zenekara (Chunk jó fej, őt bírom), Flip (róla nem kívánok külön beszélni) az apuka haveri köre (velük nincs bajom), Luan színész-társai (rájuk szerencsére még egyetlen epizódot se hegyeztek ki), Lola, Lily és Lisa pedig folyton valami új emberrel ismerkednek meg, ezek a sztorik pedig csak róluk szólnak.

Az egyetlen igazi pozitívum itt az egyébként is rajongói favorit Lucy baráti köre, a Mortician's Club, vagyis a Temetkezési Vállalkozók Klubja, amiben hat általános iskolás goth gyűlik össze. Ők egyrészt menők, másrészt aranyosak, harmadrészt minden rájuk épülő rész nagyon szórakoztató volt számomra. Lucy egyébként is kedves a szívemnek, hiszen olyan, mintha Wednesday Addams-et és a Tini Titánok Ravenjét Tim Burton olvasztotta volna egybe. Minden olyan történet, ami rá épül, az baromijó, kivétel nélkül. (2023-as toldás: A hajókirándulás és a 2022-es halloweeni rész már sajnos kivételt képeznek...)

Miután az első évadban nagyjából kiaknázták az összes lehetőséget a 11 Lármás-gyerek közös szerepeltetésére, lassan áttértek a kisebb csoportokra, aztán az egyéni fókuszra, végül áthangolódtak a mellékalakok központi szereplővé tételére (az ötletek fogyását jól jelzi, hogy az ötödik évadban szinte minden részben jelentős szerep jut a már említett Flipnek, akit szerintem senki se kedvel, mert nem lehet kedvelni, mégis nyomják valamiért).

Szóval 5 év és 5 évad alatt a The Loud House valamennyire kifáradt, ez sokban köszönhető annak is, hogy az eredeti alkotó Chris Savinot szexuális zaklatás vádjával kirúgták a Nickelodeontól. Nyilvánvaló, hogy a mostani irányítóknak a negyedik évadtól már fogalmuk sincs, mihez kezdjenek a figurákkal; a széria viszont még mindig tud brillírozni, ha visszatér a régi formulájához és a teljes Loud-családot szerepelteti közös kalandokban (ilyen például a fantasztikus Camped az 5. évadban), ha a jól kidolgozott alakokat jól megírt szituációkba ülteti (amikor az ikrek helyet cserélnek) vagy ha a népszerű figurákat állítják a középpontba (Lucy, Leni, Luna vagy az ikrek – utóbbiak általában csak együtt működnek igazán jól).

Néhány érdekesség, szpojlerek nélkül: Chris Savino a saját családjáról mintázta Loudékat, neki öt fiú- és négy lánytestvére van. Az első évadot 2016-ban sugározták, a legutóbbi tavaly ment le, ebben az évben jön a hatodik. Lármásék a széria megszokott részei mellett néhány rövidített epizódban, képregényekben és videojátékokban is életre keltek már. A helyszínül szolgáló Royal Woods fiktív városka az USA Michigan államában fekszik. Nagyon erősen érezhető a Peanuts hatása, egyes epizódokban könnyen felfedezhetőek az utalások (hozzájuk meglehetősen hasonló karaktereket néznek a tévében, az első évadban a szülők arca sosem látszik, az egyik részben Lana a Peanuts-féle trombita-hangeffektet hallja, amikor beszélnek hozzá, Lucy elveszi Lincoln elől a labdát, stb.). A harmadik évadban lévő White Hare című rész azt mutatja be, milyennek képzelte Savino eredetileg Loudékat: nyulaknak:D A sorozat rengeteg méltatást kapott a homokos fekete-fehér házaspár pozitív módú szerepeltetése miatt; ám a nép köréből inkább tiltakozást váltottak ki.

Összesítésben: Eredeti ötletre épülő, alapvetőn jó szándékú, szórakoztató, vicces sorozat, aminek jó zenéje van, fantasztikus az eredeti szinkronja, plusz számos imádni való karakterrel bír. Az eredeti alkotók lecseréléséből meg a túlságosan elnyúló évadokból fakadó unalmassága, kiegészülve a néha irritálóan erőltetett liberális propagandával meg a kismillió érdektelen mellékszereplő középpontba állításával viszont az utóbbi években rosszat tett neki. Viszont a legrosszabb epizódjaiban is magasan a Tini Titánok, harcra fel! pillanatnyi színvonala felett száll. (Az imdbn a széria 6.8-on áll, ami átlagosnak számít.)

Szeretem a The Loud House-t, úgyhogy nagyon érdekel, milyen lesz a két film!

II. The Loud House Movie (A Lármás-család: A film, 2021)

Előbb-utóbb a legnagyobb presztízsű rajzfilm-sorozatokból film készül, ez alól a The Loud House sem kivétel. Viszont egy olyan szériából, aminek az átlagos történetei 10 percesek, a különleges adásai pedig 20, nem lehet könnyű másfél órás mozit fabrikálni. Ám ha van egy jó ötlet, a többi már érkezik magától, hiszen a figurák élnek, megvan a személyiségük és az emberek ismerik őket, tehát a bemutatással se kell vesződni.

Igyekeztem elkerülni a szpojlereket ezzel a mozgóképpel kapcsolatban, így a bevezetőhöz se olvastam el mindent, amit lehetett. Annyit tudtam, hogy a 4. évadhoz kapcsolható a cselekménye, és láttam egy posztert, amin egy várban vannak – plusz Liliana Mumy imdbs adatlapján észrevettem, hogy a szereposztásban Leni mellett "1600-as évekbeli Lenit" is alakított. Arra gondoltam, talán időutazás lesz benne, de tévedtem – legalábbis az időt illetően…

A nyitány egy remek zenével aláfestett visszatekintés a múltba, ami megmutatja, hogy a Loud-szülők (Jill Talley és Brian Stepanek hangján szólalnak meg) miként találkoztak, hogy házasodtak össze és aztán láthatjuk, amint sorban jöttek a gyerekek. Végül megérkezünk a jelenbe, ahol egy szokásos vicces reggelizést láthatunk (már az első öt percben összeverekednek a kaja miatt:D), utána pedig indul a nap: Mindegyik lánynak valamilyen fontos megmérettetése van, ezért az egész család siet. Ezúttal viszont Lincoln (Asher Bishop, a figura harmadik megszólaltatója) a fő szervező, csakhogy a végén ő az egyetlen, aki nem nyer semmit, lemarad a közös fotóról és még az emberek sem ismerik, pedig a testvérei mind híresek Royal Woods-ban. Egy beszélgetés után rájön, hogy a megoldás szorult helyzetére a múltjában keresendő, ha ugyanis megtudja, honnan jöttek a Loudok, akkor találkozhat a rokonaival és talán tanulhat tőlük valamit. Közös erővel sikerül kideríteni, hogy Lynn Sr. ősei Skóciából érkeztek, így Lármásék felkerekednek, hogy megismerjék a família történetét…

Röviden a lényeg annyi, hogy 400 évvel korábban az őseik alapították Loch Loud városkáját, és most, hogy az alapítók visszatértek, mindenki az életük javulását várja. A település szélén álló hatalmas kastélypark gondnoka (David Tennant) és a házfelügyelő (vagy valami ilyesmi, Michelle Gomez) azonban más-más módon állnak az érkezettekhez: Előbbi segíteni, utóbbi elüldözni akarja őket. Lincoln pedig rájön, hogy hatalmas lehetőség előtt áll, végre ő lehet a legkülönlegesebb! Vajon sikerrel jár majd és ha igen, ez milyen hatással lesz a családjára meg a helyiekre?

Az első 20 perc, ameddig Royal Woods-ban vagyunk, nagyon hangulatos, igazi Loud House-érzést kelt a jobbik időszakból (1.-2. évadok). Az, hogy Lincoln énekel, újdonság, ez általában Luna reszortja. Mikor Bobby és Ronnie Anne felbukkantak, akkor megijedtem, hogy Casagrande-ékat ide is benyomják, de szerencsére nem így történt.

Az animáció szép, a kétdimenziós figurákat 3D-effektekkel támogatják, a zene is jó. A nyitány megható és jópofa, plusz néma szerepben, csak beugrókként megjelennek ismert pofák a sorozatból: Flip, Mr. Grouse és Kotaro. Az egyetlen mellékalak, aki szöveget is kapott, az a rendkívül utálatos Scoots (ugyanaz a Grey Griffin szólaltatja meg, aki Lolát, Lanát és Lily-t), de hála Istennek, ő jó gyorsan eltűnik. Én a 4. évadra tippeltem az időszál szempontjából, de az imdb szerint a 4. és az 5. évad között játszódik a cselekmény.

SZPOJLEREK ITT

Cikkem tárgya több másik műre is hajaz: Az első TTG-mozira (a főszereplő fiú akar a középpontban lenni; van egy utalás a főcímdalra; a központi karakter dalra fakad, pedig ez tőle szokatlan), az Addams Family-re (sok tagból álló, különös család, akiket egy nagy házból akarnak kitúrni; még közelebbről a 2019-es animált Galád Családra, ahol a főgonosz szintén egy nagy hajjal rendelkező asszonyság), a Trónok Harcára (őrült uralkodónő sárkányháton) és a Demóna 2-re (feltűnően sok néger van Skóciában, akadnak muszlimok is).

A sztorival két problémám van, az első, hogy miért a srác a herceg és miért nem az apja? Ez történelmileg hiteltelen meg logikátlan. A második, hogy mivel a fókusz egyértelműen Lincolnen van, ezért a család többi tagja, bár megtartják a legfőbb vonásaikat (Anyu a határozott, Leni a buta, stb.), mégis a történet szolgálatába állnak. Ez alatt azt kell érteni, hogy míg a szériában gyakran szívatják egymást meg az egyetlen fiút, itt annyit csinálnak, hogy önmagukat adják, amitől az emberek rajongani kezdenek értük, ez pedig elhomályosítja a főhőst. Akarattal azonban egyszer sem tesznek keresztbe neki, sőt, szinte a segédeivé válnak. Amikor meg kell győzni a családot, hogy költözzenek Skóciába, Anyut kivéve mindenki azonnal rááll a dologra – egyikük se akar harcolni a régi életéért. Nincs veszekedés, az egyébként rendkívül egoista Lola se akarja átvenni a hatalmat, tehát végső soron senki se viselkedik úgy teljes mértékben, ahogy elvárható volna.

Feltűnő még, hogy az egyébként szinte minden epizódban felbukkanó gusztustalan poénokat gyakorlatilag teljesen eltüntették, illetve az 5. évadban egyre gyakoribbá váló természetfeletti aspektus itt minden korábbinál erősebb (varázskő, sárkány, kísértetek) – az egy dolog, hogy Lucy-t nem zavarják ezek a dolgok, de a többiek is mind úgy reagálnak, mintha ezek teljesen hétköznapi dolgok lennének (kivéve Apukát, aki az első felbukkanásokkor elájul).

Végül még annyi, hogy a nyitányban ugye láthatjuk Bobby-t, nos van még egy felbukkanása, ami óriási poén:D

SZPOJLEREK VÉGE

Az egyik csúcspont egyértelműen a főcím átalakított változata, a Loud Castle, ez az egyik olyan jelenet, amiben van éneklés, de nem a szereplők énekelnek. Az animációt egy másik cég csinálta, mint az eredeti sorozatot, ez főleg akkor feltűnő, amikor a figurákat profilból mutatják (itt egy újabb kapcsolat, ezúttal a TTG vs TT-vel), ám különösképpen nem zavaró a dolog. A sztori cuki, mint egy mese a mesekönyvből és kitűnő dolog, hogy nincs propaganda (leszámítva azt, amit a Demóna 2-vel kapcsolatban a szpojlerek közt írtam).

A készítőkről: A rendező David Needhamnek ez az első direktori munkája, korábban művészeti vezetőként, valamint storyboard-rajzolóként dolgozott, például egyik régebbi nagy kedvencemen a Robotboy-on. Az írók egyike a The Loud House-on a kezdetektől fogva dolgozó Kevin Sullivan, aki összesen 80 epizód írásában vett részt; a másik a Nickelodeonnál már jó régóta foglalkoztatott Chris Viscardi, aki a Hóból is megárt a sok, valamint a Pete & Kis Pete írója (itt pedig még producer is volt). A zenéket Christopher Lennertz és Philip White szerezték.

Az eredeti szinkronhangok egytől-egyig megtalálhatóak a szereplők között, a korábban már felsoroltak mellett Catherine Taber (Lori), Liliana Mumy (Leni), Nika Futterman (Luna), Christina Pucelli (Luan), Jessica DiCicco (Lucy és Lynn), Lara Jill Miller (Lisa) és Andre Robinson (Clyde második hangja). Ki kell még emelnem új hangként Katy Townsendet, aki Lucille, Mrs. Scroggins (a folyton megszólaló tömegbeli skót asszony) és Old Aggie (Morag felmenője).

(A képen látható az animáció feltűnő különbsége, a bal oldali a szériabeli eredeti, a jobb oldali a filmbeli.) Érdekességek, amiket magam vettem észre: A segítő Angus-t megszólaltató David Tennant a 10. Doktor volt a Doctor Whoban, a rossz szándékú Morag hangja pedig a női Master, vagyis Missy ugyaninnen, Michelle Gomez. Utóbbi figura még a külsejében is hasonlít Missy-re, olyasmi ruhái vannak és olyan nagy, boglyas haja. A nyitánynál meg a vége-főcím alatt fotókat láthatunk a Lármás-család albumjából, ezek között fel lehet fedezni a sorozatban visszatérő zenélő rókát Lori mellett.

Néhány dolog, amit a képek szerkesztése során vettem észre: Lincoln ágyán egy Ace Savvy-figura ül, ő a fiktív szuperhős, aki a kissrác kedvence (ez a játék a sorozatban nincs benne). Lola nem tapsol, hanem erősen gondolkodik a divatbemutatón (ez az ő szakterülete is). Luna nem a szokott bandájával (Moon Goats) lép fel, a basszusgitárosa/barátnője, Sam a tömegben áll Lincoln mellett. Vajon az történelem-hamisítás, hogy az 1600-as évek Franciaországában egy néger nőnek üzlete volt? Mert itt ezt mutatják… Bobby laptopján az asztalon egy kivételével minden mappa Loriról szól:D Ám amikor fogadja a hívást, a hívó fél neve Babe-ként jelenik meg, így becézi Lorit, de a mappákon mégsem így van. Bobby felemeli a laptopot, pedig erre semmi oka sincs, ráadásul úgy tartja, hogy a kamera lássa a képet, de közben a valóságban az ő webkamerája most éppen egy teljesen rossz szöget mutat (szakmai ártalom, elnézést). A Loud-kastélyban a lovagpáncélokon skótszoknya van:) Az utazás Skóciába napokat vesz igénybe, mert három országon át, busszal, vonattal, hőlégballonnal és tengeralattjáróval mennek; ehhez jön még a híd felépítésének ideje, mégis azt ismételgetik, hogy egy hét múlva megyünk haza. Vagyis az idő múlását szinte semmi sem érzékelteti. A fókák a szigeten hasonlítanak Loudékra: van egy szemüveges Lisa hajával, egy fehér hajtincses mint Lincoln, egy hiányzó fogú mint az ikrek, plusz egy fogszabályzós mint Luan. Leni és Scott aprócska szerelmi szála nagyon cuki:) Jó tanács: Érdemes maradni a vége-stáblista alatt!

Egyéb érdekességek: A munkálatok 2017-ben, még a 2. évad alatt kezdődtek meg az eredeti alkotó, Chris Savino irányításával. Savinot, ahogy az I. részben már említettem, ugyanezen évben kirúgták, mégis kapott egy megjelölést, hogy az általa alkotott karaktereken alapul a film. Az első bemutató 2020-ban lett volna, a Paramount égisze alatt, ám ez az ismert stúdió végül kihátrált a projekt mögül, így a The Loud House Movie nem került a mozikba, helyette a Netflixen debütált tavaly. A széria animációjáért felelős Jam Filled Entertainment nem tudta vállalni a mozi elkészítését, mert a The Loud House mellett a Casagrandes-t is csinálniuk kellett. Mivel a filmszínházakba nem jutott el, ezért cikkem tárgyának bevétele sincsen; a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, negatívumként a történetet rótták fel.

Ennél többet aligha lehet mondani erről az alkotásról: Jópofa, vicces és kedves, mint egy régi mese. Az animáció szép, a dalok kellemesek, főleg a főcím újra-értelmezése; ám a sztori, a gonosz meg a látványvilág korántsem annyira grandiózus, mint az első TTG-mozinál. Szóval szép meg jó, de felejthető.

Pontozás:

imdb: 6.1 (2023-ra 0.2-t esett vissza.)

Szerintem: 4/5

III. A Loud House Christmas (2021)

A rajzfilmekben az a pláne, hogy a karakterek olyan dolgokra képesek, amiket egy valódi ember nem tud: kiesni az emeletről komolyabb sérülés nélkül, elővenni valamit a semmiből, robotot építeni egy kertvárosi házban, stb., stb. De mi van akkor, ha az animált alakokat hús-vér szereplőkkel akarjuk helyettesíteni? A The Loud House a valóságban gyökerezik, ezért itt nem volt annyira nehéz dolguk az alkotóknak, azonban egy meglévő rajongótábort kellett kielégíteniük, ehhez pedig korántsem elég az, ha a figurák hasonlítanak magukra…

Közeledik a karácsony, és Lincoln Loud (Wolfgang Shaeffer) már nagyon várja a Szentestét, mikor odaadhatja családjának a tizenhárom fős szánkót, amire egész évben gyűjtött. Ám tíz testvérének más tervei vannak: Lori (Lexi DiBenedetto) inkább a párja családjához menne karácsonyozni, Luna (Sophia Woodward) a barátnője famíliájával készül síelni menni, Luan (Catherine Ashmore Bradley) pedig az öregek otthonába készül, fellépésre. A többiek meg Miamiba akarnak utazni egy kis vakációra. Lincoln ezt nem hagyhatja, attól fél, hogy a család szétesik, ezért kiterveli, hogyan tartson otthon mindenkit, ehhez pedig legjobb barátja, Clyde (Jahzir Bruno) segítségét kéri. A két kissrác terve azonban olyan jól sül el, hogy az nemcsak az utazást, de immár az egész royal woods-i ünnepet veszélyezteti. Vajon sikerül helyrehozni a dolgokat, mielőtt katasztrófába torkollik a Szenteste?

Valami nagyon pocsékra számítottam, műröhögéssel aláfestett ripacskodásra, de nagy meglepetésre nem ezt kaptam. A külsőségeket sikerült eltalálni, a ház gyakorlatilag tökéletes lett, a figurák pedig szinte tökéletesek. A záró stáblistáig meg voltam győződve róla, hogy a főhőst, Clyde-ot és Lisát a saját szinkronhangjaik alakítják, pedig nem így van! Igazából egyszerűbb felsorolni azokat, akik nem működnek, ez pedig végülis Lucy. Egyrészt semmi olyasmit nem csinál, ami elvárható lenne tőle (az elején kétszer megijeszti Lincolnt, aztán teljesen háttérbe szorul), másrészt se a hangja, se az arcszerkezete nem illik a karakterhez. A legnagyobb gond viszont az, hogy láthatóan örül a többiek balszerencséjének, és ez a kárörvendés inkább Lolára jellemző. A többiek szerencsére jó választásnak bizonyultak.

A játékidő alig több mint 1 óra, ezalatt viszont sikerül egy igazi sztorit összehozni, egyszerű konfliktussal, jópofa, a The Loud House-ra jellemző "megoldással", miközben az apró mellékalakok felbukkanásai (pl. Nagypapi, Scoots, Rip Hardcore:D) tovább fokozzák a hasonlóságot. Sajnos a rövid játékidő és a feltehetőleg limitált költségvetés miatt Lucy mellett három másik testvér is teljesen háttérbe szorul: Lola (Ella Allan), Lana (Mia Allan) és Lynn (Morgan McGill) – utóbbiért nem olyan nagy kár, bár itt jelentősen jobban néz ki, mint a szériában, de az előbbi kettő, akiket nagyon bírok a rajzfilmben, alig szerepel. Lolának nincs autója, nincs nála rengeteg pénz, nem ordítozik, nem verekszik; Lana nem koszos, nem szerel, nem csinál semmi gusztustalanságot. Ezért azonban kárpótlás, hogy mindkettejüknek hiányoznak az első fogai, ahogy az eredeti figuráknak is – Lincoln törött fogát kivéve egyébként mindenkinek megvan a maga sajátossága (Luan fogszabályzója, Lisa köpködő beszéde), a fiúnak viszont megcsinálták a felkunkorodó hajtincsét. Pici kötözködés, hogy Lily-nek (Charlotte Ann Tucker az elején és Lainey Jane Knowles a végén) túl sok haja van, illetve, hogy a Lisát alakító egyébként remek színésznő (Lexi Janicek) túl idős a szerepéhez.

A humor, ami a széria fontos része, jól működik az esetek nagy többségben, a poénok azonban inkább a megmosolyogtató kategóriába esnek, mint a hangos röhögést kiváltókba. A színészek kicsit túljátsszák a szerepüket, ez különösen érezhető Wolfgang Shaeffernél és Catherine Ashmore Bradley-nél. Szerencsére a liberális mocsok kimarad, mert bár mind Sam, mind Clyde szülei megjelennek, alig van szerepük. (Kis érdekesség, hogy az amerikai trend ellenére úgy tűnik, a homokos házaspárt nem homokos színészekkel játszatták el; a Bobby-t életre keltő Matt Van Smith pedig szerintem nem mexikói.) Fontos elem még a zene, ezt is eltalálták, Luna háromszor is játszik valamit a népnek, a végén van nagy közös éneklés, az elején meg a főcímdal karácsonyra átírt verzióját hallhatjuk. A sorozat hangulatát tisztességesen sikerült visszaadni, bár sok dolog kimaradt (gusztustalan poénok, az állatok, Lucy és Lana különcségei, stb.).

Nézzük sorban a szereplőket! Wolfgang Shaeffernek ez az első filmje, mind hangjában, mind külsejében jó választás. Jahzir Brunonak a harmadik egész estés munkája, egyszer már szinkronizálta Clyde-ot a Secret Marriage című miniepizódban, ő is kitűnő mind megjelenésében, mind hangjában (bár Dr. Lopez meg a papírzacskók kimaradtak). Lexi DiBenedetto a Nickelodeon élőszereplős sorozataiban, más sorozatokban és kisebb filmszerepekben már kipróbálta magát ez előtt, róla kevésbé ordít, hogy ő Lori. Dora Dolphinnak (Leni) szintén ez az első filmje, korábban szinkronszínészként már játszott egy animációs sorozatban. Sophia Woodward sorozat-színésznő, ő néz ki talán a legjobban a Loud-lányok közül és maga énekelte a dalait. Catherine Ashmore Bradley kis élőszereplős és kis szinkronszerepekben próbálta ki magát eddig. Morgan McGillnek is ez az első filmje. Aubin Bradley és Lexi Janicek számára cikkem tárgya a második egész estés mozgókép volt, amiben részt vettek. Ella és Mia Allan tényleg ikrek, számos sorozatban játszottak már, Lexi DiBenedetto mellett nekik van a leghosszabb rezüméjük az imdbn. Anyut Muretta Moss, Nagypapit Bill Southworth, Scoots-ot Jill Jane Clements, Rip Hardcore-t Brian Patrick Wade keltette életre (utóbbi nagyon jó választás volt:D).

Az eredeti sorozatból három színész is itt van: Brian Stepanek Lynn Sr. hangja és ő játssza a figurát (valamennyire hasonlítanak egymásra, bár a sorozatban hangosabban, érzelem-dúsabban beszél), a tévériporter Katherine Mulligant az eredeti hangja, a Lorit is megszólaltató Catherine Taber alakítja; a csak posztereken és hangjában megjelenő Mick Swaggert pedig a szériabeli szinkronja, Jeff Bennett kelti életre. A rendező-producer Jonathan Judge főként élőszereplős Nickelodeon-sorozatokon dolgozik; az író Liza Maccie viszont furcsa módon nem igazán gyerekeknek való filmeket írt eddig. A zenét Nick Urata szerezte. 

Érdekességek: 2020. elején kezdődtek a munkálatok az A Loud House Christmas-en, a premier azonban 2020. végéről 2021. november 26-ára csúszott (hogy miért nem karácsonykor adták, az jó kérdés). A széria Michiganben játszódik, a képsorokat viszont Atlantában vették fel. Lincoln 13 személyes szánján a befejezéskor 14-en ülnek:P

Érdekességek, amiket a kulisszák mögötti videóból tudtam meg: A készítők rengeteg energiát fektettek a helyszínbe, a sok tárgyba, amik a szobákban vannak, de ezek nagy része egyáltalán nem látszik (pl.: Luna hangszerei, Luan hülye szemüvege/rugós bokszkesztyűje/az egykerekű biciklije, minden autentikus). A hógolyózást tavaszi melegben vették fel, a stáb pólóban és rövidgatyában volt, a hó valódi darált jégből van.  Aubrin jópofa, de nem áll neki jól Lucy szerepe. "Lucy" eredetileg barna, "Lisa" szőke. Tanya, a próbababa, benne van a sorozatban (nem emlékeztem rá). Érezhető, hogy a gyerekszínészek mennyire szeretik a nekik adott figurákat (a Lynnt alakító színésznő szinte egyáltalán nem szerepel a videóban). Ezt látva szinte biztos, hogy egy egyszeri filmbe nem öltek volna bele ennyi melót, szóval szerintem lesz folytatás.

Összesítésben: Ez az egy órás próbálkozás arra, hogy a valóságba ültessék át a Lármás-családot, szerintem úgy 80%-ban sikerült. A hangulat megfelelő, a humor jó, a zene jó, a szereplők nagy része legalább külsejében felismerhető, néhányan (Lincoln, Clyde, Lisa, Rip Hardcore, Apuka) tökéletes választásnak bizonyultak. Sajnos a játékidő rövidsége miatt négyen a tizenegyből háttérbe szorulnak, Lucy-t pedig nem tudták kifogástalanul életre kelteni. Ezekkel együtt is sokkal jobb lett, mint amire számítottam, úgyhogy aki rajong a sorozatért, az adjon egy esélyt neki!

Pontozás:

imdb: 4.3 (Azért ennyire nem rossz.) [2023-ra 0.3-at emelkedett!]

Szerintem: 4/5

Hírek:

- Asher Bishop szerepet kapott a 4. Hotel Transylvaniában. Hogy erről miként tudnak ennyi bőrt lehúzni, miközben már a második se volt túl jó, az nagyon érdekelne.

- Jahzir Bruno lesz az új Clyde a 6. évadban, amely feltehetően ebben az évben indul.

Végül néhány érdekesség a sorozatról, csak rajongóknak, mert valamennyire szpojlerek is:

Lincoln neve megegyezik azzal az utcával, ahol Chris Savino felnőtt. Bun-Bun, a fiú játék-állatkája jeleníti meg, hogy miként nézett volna ki Lincoln nyúlként az eredeti koncepcióban. Tex Hammond, Lincoln jelenlegi hangja Grey Griffin fia. Lenit az Egerek és emberek egyik főszereplőjéről, Lennie Smallról nevezték el. Lori, Luan, Lynn, Lana és Lisa Chris Savino testvéreiről kapták a nevüket; Luna meg Lola pedig a Savino-családban tartott kutyákról. Lucy és Lily olyan nevek, amiket Chris a feleségével a gyermeküknek adtak volna, ha született volna lányuk. Luna homokossá tétele éppen a Meleg Büszkeség Hónapjában történt, valószínűleg a Savino helyére lépő Michael Rubinernek "köszönhető". Lynn Sr. apja és a drámatanár Ms. Bernardo külsejükben megváltoztak az évadok alatt. A The Loud House azon kevés Nickelodeon-sorozatok egyike, amikben van vér.

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg a könyveimet:   Kék szemek   A lány a tűzesőben

2023-as megjegyzés a 6. évadról: Ahogy várható volt, ez az évad rendkívül felejthető és unalmas. Állandóan az érdektelen mellékalakokkal operálnak és bár vannak jó ötletek (például, amikor Lynn és a parasztgyerek a suliban együtt őrzik a folyosókat) a végeredmény mégis majdnem mindig teljes hidegen hagyott. Megnéztem a mappámat, amibe az ebben az évadban kedvelt részeket lementettem és csupán egyet tudok valamilyen részletességgel felidézni, ez az időutazós hosszú rész, ami viszont tényleg remek. Valamiért nem ebbe az irányba mennek, a meglévő központi karakterek "egymásnak ugrasztása" helyett mindig béna konfliktusokat találnak ki, amikben a 11 gyerek közül az egyik mellékszereplőként benne van. Szerintem nem így kellene csinálni. Azt nem tudom, hogy vajon meghosszabbítják-e a The Loud House-t még egy évaddal, de ha mégsem így lenne, nem lenne kár érte.