Fábri, Sinkovits, Latinovits = MESTERMŰ. És akkor azt még nem is említettem, hogy Örkény István művéből, a Tótékból készült a film, ami gyakorlatilag az egyetlen kötelező olvasmány, ami elnyerte a tetszésemet. Ezzel mondjuk nem kéne dicsekedni, mert nagy százalékban el se olvastam a kötelezőket, de ez senkit sem érdekel, szóval térjünk a trágya, ahogy Orson malac mondaná.

     Tót Lajos (Sinkovits Imre) megbecsült polgára szűkebb pátriájának, ő a tűzoltóparancsnok, mindenki tiszteli, mindenki hozzá fordul segítségért, nélküle talán még az élet is megállna a faluban. Emellett büszke családapa, akinek fia a fronton harcol a hazáért, felesége (Fónay Márta) mindenben a támasza és imádja őt, lánya, Ágika (Venczel Vera), meg az imádat négyzetét tanúsítja iránta, gyakorlatilag isteníti. Na meg Gyuri atyus, a postás (Dégi István) is hasonlóképp érez. Minden idilli. Csak a daliás Tót Gyula jönne már haza a háborúból...

     Gyula levelét kézbesíti Gyuri, melyben értesíti a családot, hogy a meggyötört és fáradt őrnagy, az ő tiszteletreméltó parancsnoka náluk töltené szabadságát. Hopp, mindenki azonnal intézkedni kezd, hogy az őrnagy ne szenvedjen hiányt semmiben, minden pontosan megfeleljen neki, hisz ha belegondolunk, ettől függ az ifjabb Tót további sorsa. Csak arról nem tud senki, a bolond postásnak köszönhetően, hogy a fiú további sorsa egyenlő a temetésével.

      Eljön tehát a nap, amikor megérkezik az őrnagy: Latinovits Zoltán. Hanghordozása, pillantása is hihetetlenül szórakoztató, az alapvetően nagyon siralmas történetet végig lehet röhögni, az őrnagy gyakorlatilag kimeríti a manapság gyakran használt elmebeteg fogalmát. Tót uram eleinte tűri, tűri a megpróbáltatásokat, Tótné Mariska kezdetben odavan az őrnagy úrért, még tejben is fürösztené talán, Ágika meg teljesen beleszerelmesedik. Elolvad a tekintetétől, reszket az érintésétől, satöbbi. Telik-múlik az idő a gyönyörű tájon, ahol az őrnagy "9 hónapnyi, úgymond zajban és büdösségben eltöltött frontszolgálat után" megnyugszik, elfeledi alvászavarát, és ezzel egyenes arányban a család idegei kikészülnek, főleg a családfőé. És a befejezés az, ami igazán jelzi, hogy Magyarországon járunk, a második világégés idején.

     Olyan igazságokat hallhatunk a filmben, minthogy a nadrág gombjának leszakítása, majd újbóli felvarrása tökéletesen helyreállítja a lelki egyensúlyt, meg, hogy arra nincs mentség, ha az embert nem értesítik arról, hogy ő ároknak hitt egy árnyékot, és hogy "Dobozolni a legjobb a világon. A legméltóbb emberi tevékenység." Már csak ezekért is érdemes megtekinteni ezen alkotást.

    Venczel Vera Ágikája totális ellentéte az egri Vicuskának, itt naiv és kislányos. Fónay Márta jóságos édesanyát alakít, aki fiáért bármire képes, ha kell, akkor hajnalig dobozol. Sinkovits Imrét igen gyakran fejébe húzott sisakkal látjuk, de mintha átlátszó lenne az a sisak, szinte látható Tót Lajos arcjátéka, amint azon gondolkodik például, hogy eszébe jutott-e valami. :) Egyszóval zseniális. Latinovitsról meg most se tudok mit írni, ugyanúgy mint a Szindbádnál, egyszerűen látni kell. Ha akárki találkozna egy ilyen figurával a való életben, mint az őrnagy, egy idő után valószínűleg valamilyen nehéz és éles tárgy után nyúlna (vagy támadó célzattal, vagy öngyilkos szándékkal), viszont ő még ezt a kibírhatatlan alakot is szerethetővé, már-már vonzóvá alakította. Megint egy 11/10-es filmmel állunk szemben. Ha még akad valaki, aki ezek után se nézné meg, annak említenék pár mellékszereplőt: Páger Antal, Rajz János, Bod Teréz, a narrátor meg bizonyos Darvas Iván.

     Ugyanúgy kötelező, mint az alapjául szolgáló regény. Szemet, fület, lelket gyönyörködtető alkotás.