Ha azt a nevet látjuk, hogy Huszárik Zoltán, valószínűleg azoknak, akiknek mond valamit ez a név, biztosan a Szindbád ugrik be. Ha azt látjuk, hogy Latinovits Zoltán, akkor sok minden beugorhat, köztük az Isten hozta, őrnagy úr!, Az ötödik pecsét vagy éppen a Szindbád (esetleg még Ruttkay Éva). Ha pedig a két Zoltán nevét együtt látjuk, az csakis az említett, 1971-es mozit jelentheti. Ellenben, ha azt látom, hogy egy filmnek az a címe: Csontváry, akkor én valamiért nem a Szindbád 2-t akarom látni ilyen cím alatt. Márpedig ha nagyon rövid akarok lenni, akkor ez „Csontváry” és nem Csontváry, vagy inkább „Szindbád 2: Csontváry”…

Most, hogy megrendezték a festő Csontváry Kosztka Tivadar születésének 170. évfordulójára a Szépművészeti Múzeumban a látványos emlékkiállítást, egy kicsit megint a köztudatba és a középpontba került ez a meg nem értett, sajátságosan egyedi művész, akit kis hazánk teljes mértékben magáénak tudhat. Akit a kortársai kigúnyoltak, nem vettek komolyan; aki egyetlen festményt sem adott el egész életében; akinek halála után munkáit kocsiponyvának akarták megvenni és aki Magyarországon kívül ismeretlen. Csontváry csak a miénk és azok, akik hozzám hasonlóan élőben láthatták fennmaradt festményeit, elmondhatják, milyen lenyűgöző az, amit hátrahagyott. Visszatérve a bevezetőre, ennél fogva megnéztem volna róla egy életrajzi filmet, valami olyasmit, ami végig kíséri a küldetéstudattól vezérelt művészt, bemutatja konfliktusait meg a szó szerint is nagy művek születését. Azonban Huszárik Zoltántól sajnos nem ezt kaptam.

„Latinovits Zoltán emlékének”

A nyitó montázsban a festmények részletei keverednek az első világháború korabeli felvételeivel, mialatt egy pasas, aki lehet maga Csontváry, egy helyen, ami lehetne akár a Szépművészeti Múzeum is, éjszaka, gyufalángnál szemléli a műveket. Közben egy másik pasas, aki szintén hasonlít Csontváry-ra, megszólítja. Utána jön két pucér nő, pici káromkodás, fura szövegek és még furább zene, míg végül megértettem, hogy az első pali (nevezzük A Színésznek - Ichak Finci) színész, aki Csontváry szerepére készül. Eközben viszont megjelenik maga A Festő (szintén Ichak Finci), aki otthagyja patikáját, elmegy Taorminába, beleáll a jajcai vízesésbe, megmássza a Magas-Tátra hegyeit, beköltözik a helyiek közé Libanonban, közben pedig fest, rajzol – bár az alkotást nem láthatjuk, csupán az eredményét. Mindezt tovább bonyolítja a harmadik pasas, akit A Hosszú Szakállú Férfinak neveznék (Holl István), aki folyton megjelenik A Színésznek, mindig ugyanabban a ruhában, ugyanúgy néz ki. Akkor is látszik, mikor A Színész és A Festő világa között járunk – valami valóságon túli alak. Talán ő az igazi Csontváry?

Aki kezdi elveszíteni a fonalat, az ne csodálkozzon, én húsz perc után nem tudtam volna megmondani, hogy ez a film mi a túróról szól. Anyukám már előre felkészített, azt mondta, hogy unalmas lesz, szerintem ebben nem lett igaza. Korántsem unalmas, csak érthetetlen. Az össze-vissza jelenetek nekem már a Macskajátékban se tetszettek, itt legalább néha meg lehet mondani, hogy a szereplő álmát láthatjuk (A Színész alszik a Ladában, közben jönnek a bevillanások), sokszor azonban nehezen szétválasztható, hogy éppen kinek a mijét tárják elénk. Tetszett, hogy eltartott egy darabig, ameddig rájöttem: A Színész és A Festő is Ichak Finci, akit a kitűnő Rajhona Ádám szinkronja támogat. Az pedig kifejezetten jó, hogy A Festővé válva tényleg hasonlít Csontváry-ra, és pontosan azokra a helyszínekre jut el, ahol ő járt, a kamera azokat a helyeket és azokból a szögekből mutatja, miként a művész anno látta (például a taorminai görög színház romjait vagy a mostari hidat). A látványvilág néha olyan, mint egy festmény, ám aztán a szereplők megmozdulnak, ez sajnos csak a játékidő első felében van; az egyik legjobb jelenetnél pedig egy kompozíció alakjai besétálnak a képbe, megállnak néhány pillanatra úgy, mint a vásznon, majd elmennek. Hasonlóan emlékezetes a bábukból kirakott kompozíció, amit A Festő egy drótkerítés mögül néz, ez bennem az Ifjúságot elevenítette fel, mikor Harvey Keitel rendezőjének megjelennek a karakterei. Ezúttal még kapunk egy kifejezetten horrorba illő elolvadó babát, ami kétszer is megborzongat.

Cikkem tárgyának legjobb részei azok, mikor A Festő világában járunk, ezek szerintem legtöbbször hitelesnek tekinthetőek, hiszen a helyszínek ugyanazok, a képek azt mutatják, amit az ecset felvitt, a kosztümök szépek, beszéd pedig alig van. Mindenki csendben teszi a dolgát, csupán néhány rövidebb mondat hangzik el a szereplőktől, inkább csak a narrátorokat hallhatjuk. Egy nő és egy férfi szólal meg, inkább a nő dominál, és felismerhető, amikor ténylegesen Csontváry-tól idéznek, aki az élete alkonyán abbahagyta a festést, inkább írt. Máskor pedig verseket idéznek, ezt is csak sokára ismertem fel, de ha nem sikerült volna, a stáblistában kiírják, kiktől idéznek (pl. Dante).

A Színész vonalában történet nem nagyon van, de akad itt jó pár pozitív dolog. Esztétikai és művészeti szempontból kiemelkednek az apró, szépséges részletek: Az őszi avarral borított parkban boldogan keringő pár; a liftben a tükörrel megkomponált párbeszéd; vagy a Mama szobájában a varrás. Ez utóbbi rendkívül sokat mond rendkívül kevéssel: A magányosan varró Mamát szótlanul, kérés nélkül megsegíti a fia, aki csókot kap a homlokára, miközben megvarrja anyja ruháját – ezalatt a mögöttük álló tükörben láthatjuk A Színész párját (feleségét?) és fiát, akik ott vannak, de mégis messze. Ebbe a kétszemélyes idillbe ők nem férnek bele.

„Az én életrajzom szerepek hosszú sora.”

Végülis azt mutatják, hogy A Színész nem tud boldog lenni a párjával, a gyerekéről tudomást sem vesz és más nők után kajtat – azonban a kezdő idézetet látva folyamatosan azt figyeltem, hogy ez akkor most Latinovits? Az üres színháznak előadott monológnál még el tudtam hinni, hogy igen; illetve a nővel való viszonyának ábrázolásában is van benne valamennyi, de végső soron Z (ez A Színész „igazi” neve) mégsem Latinovits. Inkább a meg nem értett művész esszenciája, ez járja át A Festőt is, és a Wikipédia alapján a rendező valamennyire önmagát ábrázolja benne. Hármukban (Csontváry, Latinovits és Huszárik) közös volt, hogy egyikük sem érte meg a 70-et, mind ezer fokon égtek a művészetükben és mára mindhármukra legendaként tekintünk. Ám Latinovits nagyon sokat tett hozzá Huszárik halhatatlanságához (és viszont), míg utóbbinak nem sokat sikerült hozzáadnia ezzel a művével a festő renoméjához.

Egy kicsit még kanyarodjunk vissza a jelképekhez! Kétszer is láthatunk a mai korunkban timelapse-nek nevezett felgyorsított képsort, amik mindkétszer egy-egy antik romot mutatnak, az első a taorminai színház-rom, a második talán Baalbek, de nekem az athéni Akropoliszra is hasonlított. Ezek esetleg azt üzenik, hogy egy nap pillanatok alatt lezajlik az örökkévalósághoz képest. Feltűnt még a Ladás álom-rész végén a szembejövő hófehér ló, amit aztán a Hortobágyon a Kilenclyukú hídon lángoló fekete ló vált fel. Hogy ezek mire utalhatnak, arról fogalmam sincs, de nyilvánvalóan összetartoznak. Talán a legjobb mégis egy tényleg pici dolog, ami viszont óriási, ez a tapogatózó kéz. Amikor először látjuk, akkor A Színész keze, aki egy fát érint, miközben a túloldalról jön felé egy női kéz, aztán a tíz ujj kergetni kezdi egymást a kérges felszínen. Mikor a kezet másodszorra látjuk, az már A Festőé, egy sziklán próbál fogást találni, bele akar kapaszkodni, lehet, hogy meg akarja érteni, milyen érzés a szikla, hogy aztán még jobban vissza tudja adni a festményein. A két kéz ugyanazé, de közben mégsem – lehet, hogy mindkettő A Festő, ahogy A Színész elképzeli, vagy mindkettő A Színészé, aki A Festőt játssza; nekem inkább azt jelenti, hogy A Színész a valóságba, az életbe kapaszkodik, míg A Festő a megfoghatatlant, az örökkévalót akarja megragadni. Ez a két kis jelenet összeköti számomra a két fő szálat.

Érdemes még elidőzni A Hosszú Szakállú Férfin, akit szerepe szerint A Bolondnak neveznek. Talán ő hasonlít a legjobban Csontváry-ra, pedig annyira nem erőlködik; I. VH-s kitüntetései vannak és régiesen beszél. Azt mondja A Színésznek: „Azt hittem, megösmersz.” Ott van vele a múzeumban, a Hortobágyon, viszont felbukkan egy olyan jelenetben is, ahol a főszereplők közül egyik sincs jelen, itt pedig azzal a lepkegyűjteménnyel a hátán fut el, ami Csontváry első képét ihlette. Végül a lezáró, megmagyarázhatatlan jelenetben is ott van A Festővel, az egyetlen figuraként, aki önmaga valójában át tud lépni az egyik valóságból a másikba. Ki lehet ez? Szerintem ő az igazi Kosztka Mihály Tivadar, vagy legalábbis a szelleme, aki egy új alkotói folyamatot kísér figyelemmel, a sajátja után „a sajátját”.

„Belőlem nem fogtok Csontváry-t csinálni!”

Sajnos a film valamit félreértett a címadó férfiból, ő ugyanis nem Gulácsy Lajos (akinek szintén most volt kiállítása Budapesten, a Nemzeti Galériában, sorsa pedig sokban közös Csontváry-éval), tehát nem őrült meg. Szerintem csupán kiábrándult a világból, ami sem befogadni, sem elismerni nem volt hajlandó. A film második fele viszont egyértelműen azt mutatja be, hogy A Színész beleőrül a szerepébe, A Festő pedig a háborúba meg a korszakba (tisztára, mint Gulácsy). A Freaks-re emlékeztető hosszú intézeti jelenetsorok, ahol fogyatékosokat meg torzszülötteket mutatnak, valahogy fölöslegesek; szerencsére az akkor még nagyon szép Bánfalvy Ágnes tartogat némi kellemeset a kellemetlenség közepén – az ő alakja, bár egy apáca képében, szintén át tud lépni A Színész világából A Festőébe.

Ha már erről van szó, a korszakok megidézésében A Festő történetének első fele jól teljesít, ezt már részleteztem, A Színészé viszont az elmúlt 100 évben bármikor játszódhatna, hiába van az a sok-sok Lada meg a trapéznadrág, nem éreztem úgy, hogy 1980-at látnám. A sehová se illő jelenetek, például a fa ágain álló pucér nő vagy a cédrus köré önmagát fel- és letekerő férfi szintén kortalanok; néha pedig nehéz eldönteni, hogy Ichak Finci melyik arcát is nézzük éppen (mondjuk a túlzásba vitt száradó saras résznél).

Az utolsó 30 perc valami igazán elvont katyvasz: Egy szép épületben nagy tömegjelenetet láthatunk I. Világháborús katonákkal, katonaruhába bújtatott nőkkel, tevével és félhalott Ferenc Jóskával; aztán a fogyatékosok és torzszülöttek szép, múlt századi ruhákban pacsálnak egy fürdő medencéjében a festményekkel, amik elsüllyednek a vízben, mialatt A Festő A marokkói tanító című képen látható emberhez nagyon hasonló külsővel jár közöttük. Ha a cím Gulácsy volna, talán még meg is tapsolnám…

„Éljen Jézus – Éljen a szocializmus”

A több mint másfél órás játékidő önmagában semmi problémát nem okozna, ám ehhez hozzájön a ’80-as években itthon művészet címen elengedhetetlen pucérság miatt felrakott 16-os karika, ami miatt a késő esti műsorsávban kellett néznem és ellentétben az Excaliburral, 23 óra felé már igencsak ásítoztam alatta. Valószínűleg ez azért van, mert Huszárik Zoltán egyszerre három filmet csinált: Egy Csontváry előtt tisztelegni kívánó, az ő alakját jelképként felidéző alkotást; egy Latinovits Zoltán emlékét felemlegető színész-portrét és egy az ezek összemosásából származó Szindbád 2 vízió-izét. Ha viszont az utóbbiból az általam korábban kiemelt, kb. összesen 5 percet kitevő képsorokat kivéve mindent lehántunk, majd elhagyjuk az egyébként számomra teljesen érdektelen Színész-vonalat is, akkor kapunk egy kb. 40 perces Csontváry-látomást, ami viszont belefullad egy fél órás Gulácsy-ra hajazó megőrülésbe. Vagyis a két fő szál közül csak a másodiknak van köze igazából a címhez, de az se életrajzi film. Az egész élvezeti értékét pedig tovább rontja a rémes zene – egyedül a mostari részben hallható népzene tetszett, az kifejezetten jó volt.

Két kérdés, amire eddig nem kaptam választ, aki tudja, nyugodtan kommenteljen! Első: A képek mindig replikák vagy van, amikor láthatunk eredetit is? Második: Hol lehet az a patika, amiben az altató-kiadást felvették?

Nézzük most az alkotókat! Ez a rendező Huszárik Zoltán második mozifilmje, egyben az utolsó is. A forgatókönyvet elkövetők közt volt az író Császár István; a költő Gyurkovics Tibor (Egy erkölcsös éjszaka); Dobai Péter, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Mephisto és folytatásai vagy a Sátántangó; illetve a szintén költő Tornai József (a két költőt csak az imdb teszi hozzá a stáblistához, a magyar oldalakon nem szerepelnek). A kellemetlen kísérőzenét Kocsár Miklós szerezte, a szép képeket Jankura Péter fényképezte. Rajhona Ádám, Holl István és Bánfalvy Ágnes mellett még ismert színész Drahota Andrea (A Színész párja), Dajka Margit (a Mama), Temessy Hédi (az egyik vendég az ebédnél), Balázs Samu (Ferenc Jóska) és Márkus László („egy úr”, nem ismertem fel).

Mivel a Csontváry nehezen befogadható művészeti alkotás, így segítségül hívok néhány külső gondolatot. Magyar Wikipédia: „[Huszárik] Utolsó alkotásában, a Csontváry című filmben a különcnek tartott festőzseni és saját művészi portréját, hitvallását formálta eggyé, sajátos módon ábrázolva a művészegyéniség és a kor viszonyát. (…) A szerepet Huszárik eredetileg Latinovits Zoltánnak szánta, ám a színész tragikus halála után a kevésbé ismert, bolgár Itzhak Fintzinek adta (…) Z, a nagy sikernek örvendő színész küzdelmét, hogy megértse Csontváryt, akit neki kell a színpadon eljátszania. (…) A festő feladatát akarja beteljesíteni, a színész pedig önmagát meglelni a festőben. Sorsuk az elmebetegek közé vezeti őket: az egyiket, hogy adhasson magából másoknak; a másikat, hogy végre elvegyülhessen.”

A port.hu fórumán Vinogradov nevű felhasználó fantasztikus elemzést írt, ennek legjobb részei következnek: „A hiány dokumentuma. A hiányé, mégpedig egyrészt aképpen, hogy Csontváry Kosztka Tivadarról nemigen lehet filmet csinálni. S a hiányé, amely a Csontváry-féle szellemi kolosszus megmagyarázhatatlanságát bizonyítja. Legalábbis Huszárik-korabeli megmagyarázhatatlanságát...Torzó maradt - idegen és szétesõ. Idegen korától, idegen a magyarságtól, idegen önmagától... A "Csontváry" nem jó film. Minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, bizony, így van. Mondhatnám, hogy el sem lett volna szabad készülnie, de, bizonyos elszigetelt véleményektõl eltekintve, a magyar szellemtörténet nemigen fogadta magába... (…) Mert ha a valahai magyar rendezõk közül valaki, hát éppen Huszárik lett volna egyedül predesztinálva Csontváry megértésére és megértetésére. Õ mindenkinél inkább érzékíteni tudta volna az õ szellemét. Más nem, csak õ. (…) irreleváns! De ez az utolsó Huszárik-mû, ez a kivert gebe, ez a szerencsétlen, korcs semmi, ez a "Csontváry"-nak csúfolt szerencsétlen gnóm is az! (…) Épített magának egy Csontváry-t (amint robotot szokás!), saját képére formálva azt - természetesen. A valóság helyett konstruált egy valóságot - Csontváry-naplórészletekkel, festményekkel és megelevenített (!) piktúrákkal szentesítve a teljes fikciót. Na, és ez a bizonyos szentesítés nem sikerült. Ez csúszott félre, de nagyon. Ez akadályozta meg, hogy az egyetlen magyar mozgóképes, aki hozzá tudott volna szagolni Csontváry-hoz, csinált róla egy olyan filmet, amely sem filmnek nem tekinthetõ, sem Csontváry-nak. Persze végképp igazságtalanok lennénk Huszárikkal, ha nem említenénk meg, hogy õ csak az egyik felét ismerte a hiteles Csontváry-narratívának. (…) Huszárik ismerte Németh Lajost. Bizonyára forgatta az általa szerkesztett vaskos emlékkötetet, bizonyára áttanulmányozta az általa feldolgozott életanyagot is. De nem ismerhette a tíz év múlva fellépõ Papp Gábort [a festő életének másik fő kutatója]. Nem érthette, nem láthatta, hogy mirõl is van itt szó - hogy miért nem játék és miért nem puszta õrület, Csontváry játéka és Csontváry õrülete. (…) Huszárik, aki a Szindbádban õsit és organikusat teremtett, a Csontváryval mesterkéltet és természetelleneset hozott létre. Egy szerencsétlen, groteszk, távirányított bábot, amely ráadásul a történet során még fel is lázad alkotója ellen. Hja, történet - tényleg... Az nem nagyon van! Mert ez itten, kérem, posztmodern. Ez itten, kérem, most nem fontos. Struktúra? Történet? Ok-okozati prioritások? Minek, ha minden - méghozzá teljesen - fiktív? S még öt-tíz percben, ahogy a rövidfilmeknél, elfogadnánk magunknak efféle Csontváry-torzót. Igen, annak lenne létjogosultsága! Mi több, szeretnénk is azt a filmet, mert bevallottan lenne tökéletelen [sic!] és hiányos - és rövid! De nem! Huszárik másfél órán keresztül gyúrja-dagasztja, személyiséget kettõzve, fölösleges álmûvészieskedésbe bonyolódva, túlesztétizálva azt, amit nem kéne túlesztétizálni. Igen, ez a film, hiába esztétikus, ha fiktív - s ezért túlesztétizált, túljáratott, túlpörgetett, hiteltelen. (…) Hiába a tisztelet Huszáriknak, hiába a nagyság és a mûvészi teljesség életmûvében: a Csontváry-kegyetlenül kilóg és nagyon igaztalan. Méltatlan film, hazug film, hiányos film. Nemcsak a hiány dokumentuma, de a teljességé is, ami lehetett volna belõle, s ami végül nem lett, mert nem lehetett. Fájó, fájdalmas, szomorú hiány. Huszárik nagy hiánya...”

Egy rövidebb negatív vélemény southwindtől: „iszonyúan vontatott és a zene az szörnyû, oké, hogy szegénykém eszelõs lett, de a zeneszerzõnek nem kellett volna követni... gerjed a tv-m IS. Ez sajnos nem egy jól sikerült film.” Részlet Tiberio hozzászólásából: „Örök rejtély marad, hogy milyen lett volna Latinovits a kettős szerepben, de a sors talán nem teljesen vak, és ennek így kellett lennie. Ez a csont-és-bőr bolgár színész, akit szerepe szerint élve fölemészt a színészi munka intellektuális gyötrelme, sokkal Csontvárybb nekem.”

Balogh Gyöngyi – Gyürey Vera – Honffy Pál: A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig (Műszaki Könyvkiadó, 2004) 234. oldal: „A rendező ezúttal sem életrajzi filmet készített, hanem a festő életművéhez, alkotói világához igyekezett közel férkőzni. A filmben ezért hiányzik a folyamatos cselekménykövetés, inkább a személyiség élményvilága szabja meg a történések és képek sorrendjét. (…) Latinovitsra emlékezésül a bolgár Ichak Finci azt a színészt alakítja, aki Csontváryt készül eljátszani. Őbenne tehát hol a színészt, hol a festőt látjuk, s ez az alakegyesítés azt a felelősséget is lépten-nyomon érzékelteti, amely az alkotók vállára nehezedett. A színész vívódik a feladat terhével, az azonosulás elviselhetetlen feszültséget kelt benne.”

235. oldal: (…) a rendező nemcsak Csonváry [sic!] művészetét, hanem egyéniségét is fölidézi. Hosszú monológok hangzanak el a festő önvallomásából, de valamennyi szöveg az elhivatottságról beszél. Huszárik nem retten vissza a festő idegrendszeri betegségének ábrázolásától sem, s az ámulatba ejtő látványokat egy-egy életrajzi epizód is megszakítja. [De kinek az életrajzából?] (…) csodálatos természeti képek sorakoznak a filmben káprázatos színekben. A film nem törődik ugyan az objektív idő múlásával, de a festő mégiscsak öregszik. Végül egy hosszas jelképes balettet és jelenetsort látunk, amely utal a korra és a világháborúra, de ez sajnos idegen a mű egészétől, a látvány a giccs felé hajlik. Sok-sok szépsége, nagyszerű festőisége ellenére a Csontváry nem éri el a Szindbád teljességét.”

303 magyar film amit látnod kell mielőtt meghalsz (GABO Könyvkiadó, 2007)

156. oldal: „Művészi elhivatottság, megszállottság, zsenialitás (…) Huszárik Zoltán (…) minden kétséget kizáróan a magyar filmművészet egyéni látásmódú, mély gondolkodású, nagy formátumú egyéniségei közé tartozott. A fenti hívószavak filmmé fogalmazására a magyar festészet páratlan mestere, Csontváry Kosztka Tivadar szolgáltatott apropót, (…) Nem tudni, milyen Csontváry lett volna Latinovits, a helyére lépő Ichak Finci azonban el tudja hitetni, hogy ő az – mindenekelőtt a tekintete révén: szeme mintha Csontváry ismert és a filmben is megjelenő önarcképéből „lépett volna ki”. A bolgár színésznek azonban nem „csak” zseniális festővé kellett válnia, hanem „önmagává”, az élete folyásával és környezete kisstílűségével elégedetlen, feleségétől elidegenedő, s a Csontváry-szereppel küszködő színésszé is (a két művész közös, hasadt énjét a Finciéhez hasonló megjelenésű Holl István testesíti meg). [Mondtam, hogy ő az igazi.] Huszárik műve nem a megszokott festő-életrajz-filmek medrében halad: alig akadnak az életút valóságos állomásait jelző jelenetek és párbeszédek [kár], s kerüli a festés konkrét folyamatának ábrázolását is [mintha egy zenei filmben nem lenne zene]. Annál többet látunk a festő szemével, ami kifejezett operatőri jutalomjátékra ad alkalmat Jankura Péternek: (…) A képek alatt a művész belső hangját halljuk, az önfeledtség művészetének gyakorlásáról, önnön elhivatottságáról, a világ hívságáról [nőként beszél önmagához?]. Amely háborúzni mindig kész, de a zsenivel ritkán tud mit kezdeni. [Talán ezt jelképezi, amikor Ferenc Jóska és kísérete megtorpan a tevén ülő Festő előtt?] Csontváry a maga korában nem kellett. Latinovits nem élhette meg Huszárik Csontváryját, s a rendező sem sokkal élte túl a premiert: 1981-ben, ötvenéves korában öngyilkosságot követett el.”

És végül pár szót a róla szóló filmben elsikkadó címadóról: Csontváry 170 Katalógus (Szépművészeti Múzeum, 2023) 7. oldal: „Csontváry művei „a művészet egész történetének […] máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nem csak nemzeti, vagy századi, hanem világtörténeti jelenség”, és a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia, s meg is fogja tanulni, hogy ki is a magyarok zseniális Csontváryja. (…) Csontváry páratlan jelenség művészetünk történetében. Stílustörténetileg nem besorolható, művészi célkitűzéseinek tekintetében mindenki másnál eredetibb és autonómabb személyiség. Talán az életpályája az, amiben nem áll egyedül a magyarok között: tanulás, szorgalom, tehetség, megfeszített munka, a meg nem értettség, az egyre nagyobbra növő profetikus elhivatottság, végül az elszegényedés, s a halála utáni évtizedekkel kezdődő rajongó csodálat a művészete iránt. Ez az, amiben sokan tipikus magyar sorsnak látják az övét, és (…) él a vágy, hogy a sok kudarc után a világ ismerje el végre ennek a magyar művésznek és vele együtt a magyar művészetnek is a nagyságát.” 13. oldal: „Egy 1853-ban született magyar festő a 19. század nagy romantikusaihoz képest túl fiatal, a századforduló modernista újítóihoz képest túl öreg. Vagy ahogy Romváry Ferenc írta egy tanulmányában: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották.” (…) művészete a kortársak, sőt még a közelebbi utókor szemében is nevetségesnek, dilettánsnak tűnjön. (…) érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene.”

A nevével eladott filmről viszont már korántsem mondható el ez: A Csontváry lehetett volna egy nagyon jó vízió-szerű kisjátékfilm, amely megidézi az alkotót a természetben; más címmel lehetett volna egy Latinovits-allegória, egy Szindbád-folytatás; ezzel a címmel és így viszont, ha finoman akarok fogalmazni, akkor nem jó, nem ezt vártam. Ha pedig nem finoman, akkor ez az izé hosszú és felesleges.

Pontozás:

port: 7.8

imdb: 7

Szerintem: 3/5 (Biztos nem értettem meg eléggé.)