Tavaly év elején írtam az A Loud House Christmas-ről, aminél megjegyeztem, hogy a produkcióba túl sok pénzt öltek bele ahhoz, hogy csupán egyetlen alkalommal használják a helyszínt, a jelmezeket, stb. És igazam lett! A 6. évaddal már 2 évad óta (szinte) menthetetlenül unalomba fulladt A Lármás-család; a belőle létrehozott, sokszínűség jegyében készült A Casagrande-családra pedig senki se volt kíváncsi, így 3 évad után reszeltek neki. De ahogy a Cartoon Network még mindig görcsösen ragaszkodik a TTG-hez (aminek most a 8. évada fut és már annyira pocsék, hogy a figyelőmből is kivettem a KimCartoonon, mert már nincs értelme odamenni, belepörgetni, elkönyvelni, ez is szar és aztán otthagyni az egészet), így a Nickelodeon se tudja elengedni Loudékat. A sorozat végülis folytatódik, ráadásul élő szereplőkkel! 

A The Really Loud House-t a már említett karácsonyi film vezette be, aztán ez év elején mutatták be az 1. évadot, amelynek 20 részéből 12 elérhető torrent-oldalakon, valamint a magyar Nickelodeon is adja őket. A 12-ből nekem 6 tetszett, a 6-ból 1 van, ami csak a zenéje miatt emelkedett ki a többi közül. Néhány szereplőt lecseréltek az első moziból: Lenit (rossz csere), Lynnt (nagyon-nagyon jó csere), Lily-t (nincs hatása) és Anyukát (nem emlékszem, milyen volt az előző), a többiek viszont maradtak. Összesítésben a sorozat színvonala magasabb, mint az első filmé, a figurák élettel telibbnek tűnnek, viszont ugyanazok a hibák vannak, mint a rajzfilmnél. Túl sok a fölösleges mellékszereplő; ha Lincoln unalmas haverjai meg az iskola áll a középpontban, akkor a rész automatikusan szar; és bár a liberális mocskot visszafogták (Clyde szülei egyetlen kis poénig jelennek meg az egyik jó részben; az egyik rosszban meg nagyon sokat vannak jelen, de az amúgy is pocsék; Luna leszbikusságát teljesen kihagyták), de azért Lincoln, akit egy már-már sápadt fehér, német nevű fiú játszik, természetesen egy fekete kislányba szeret bele, akit úgy próbálnak beállítani, hogy ő a környék legszebb lánya (holott a neve is az, hogy Uggo). Azt, hogy a maradék 8 rész, amit nem láttam, milyen lehet, csak megtippelni tudom, de eddig azt mondom, hogy nem rossz az A Really Loud House – nem olyan jó, mint a rajzfilm első két évada, ahol még az ötletgazda Chris Savino vezényelt, de sokkal jobb, mint az 5. és 6. évadok. 

Szóval az első film tetszett, amennyit az ebből született sorozatból eddig láttam, azzal végülis elégedett vagyok, így nekiültem megnézni a második mozgóképet is – ez, amint a címe mutatja, megint egy nagy ünnep ürügyén készült. Vajon sikerült elérnie az elődje szintjét vagy túl is szárnyalta? 

Elérkezett a halogén napja, ami mindig nagy szám a Lármás-házban (emlékezzünk vissza a rajzfilm második évadának kitűnő részére ebben a témában), ez a nagy család ugyanis mindig nagy műsort ad, amit a környéken mindenki vár. Ebben az évben Lincoln (Wolfgang Schaeffer) és elválaszthatatlan legjobb barátja, Clyde (Jahzir Bruno) azonban úgy döntenek, inkább az iskolájuk legmenőbb srácának buliját választják ahelyett, hogy részt vennének a hagyományos előadáson. Ez, valamint Anyuka (Jolie Jenkins) ötlete, hogy cukorka helyett fogkeféket osszanak a rémisztgetőknek, vicces és furcsa események sorát indítja be, aminek végén a tinibuli résztvevői megostromolják a Lármás-házat. Szerencsére Lincoln kettős ügynökként segíti a családját, ám amikor kiderül, hogy nem csak véletlenül került a támadók közé, mindenki újfent csalódik benne. A fiúk pedig bajba kerülnek, mikor meg akarják védeni a família óriás töklámpását a menő srác bosszújától, ezért Loudéknak össze kell fogniuk, hogy megvédhessék eltévelyedett testvérüket. A végső összecsapás helyszíne a helyi roncstelep lesz, ahol az ijesztő jelmezes főszereplők (a „farkasemberré változott” Apuka [Brian Stepanek] vezetésével) néznek szembe a veszéllyel – természetesen humoros módon.

Az A Loud House Christmas bevezető-epizód volt a későbbi sorozathoz, mint ilyen, akadtak hibái, de jól vissza tudta adni a rajzfilmet. Ezúttal a siker már a kezdetektől garantált volt, hiszen eddigre összeszokott csapattá váltak a színészek, a karakterek többsége pedig nagyon jól eltalált. Nézzük meg először, kiket nézhetünk ez alatt az 1 és negyed óra alatt: Wolfgang Schaefferen, Jahzir Brunon (aki a rajzfilm 7. évadában lesz Clyde hangja) és Brian Stepaneken (Apuka mellett ő a robot Todd megszólaltatója és a rajzfilm kezdete óta kelti életre Lynn Loud Sr.-t) kívül visszatér az első filmből (és az élőszereplős szériából) Sophia Woodward (Luna), Catherine Ashmore Bradley (Luan), Aubin Bradley (Lucy), Ella Allan (Lola), Mia Allan (Lana), Lexi Janicek (Lisa) és Lexi DiBenedetto (Lori). Új szereplő, de régi karaktert kelt életre Eva Carlton (Leni), Annaka Fourneret (Lynn), August Michael Peterson (Lily, amúgy ő lány, csak valamiért fiúneve van) és a már szóba került Jolie Jenkins (Anyuka). Ezek a színészek mind benne vannak az élőszereplős sorozatban, vagyis cikkem tárgya nem az első filmet, hanem a sorozatot folytatja közvetlenül. 

Elmondható, hogy Annaka Fourneret Lynnje sokkal jobb és szebb, mint eddig bármikor, bár a hangja kicsit túlzás, de olyan, mint a rajzolt eredetié. Aubin Bradley jobban beleéli magát Lucy szerepébe, csak még mindig túl élettel teli az eredetihez képest. Mia Allan Lanája tökéletes, Ella Allan Lolaként azonban nem eléggé rikácsoló és erőszakos. Lexi Janicek tökéletes Lisa, a megjelenése mellett a hangjában is, bár nyilván túl idős a szerepére. Anyu és Lori felismerhetetlenek, mindössze a koruk alapján lehet kikövetkeztetni, hogy azok, akik; Catherine Bradley Luanként egyszer káprázatos, máskor kicsit idegesítő és valahogy túl magas; Lily cuki; Sophia Woodward pedig még mindig elképesztően jó Luna. Sajnos Eva Carlton Lenijének poénjai nem működnek, a karakter nem hasonlít önmagára, vele rossz cserét hajtottak végre, meg kellett volna hagyni a korábbit… Említést érdemlő szereplő még a „főgonosz” Xandert játszó Martin Fajadro. 

A rendező-producer ugyanaz a Jonathan Judge, aki az előző filmet meg az élőszereplős sorozatot dirigálta; és a zeneszerzőt is megtartották az A Loud House Christmas-ből, ez Nick Urata. Újak viszont a forgatókönyv-írók: A Tony Gama-Lobo - Rebecca May-páros (King of the Hill, Rise of the Teenage Mutant Ninja Turtles) és Tim Hobert (az élőszereplős sorozatból, másik kiemelkedő munkája a Dokik). Most nézzük a cselekményt meg a látnivalókat! 

A nyitánynál felbukkant a rajzfilm egyik leginkább taszító, érthetetlen okokból gyakorlatilag főszereplővé tett alakja, Flip, aki hála Istennek, mindössze 2 jelenetben szerepel és ott se sokat (a The Really Loud House első évadából elérhető 12 epizód abszolút mélypontját jelentő 11-12-es dupla epizódban ez az alak az egyik központi figura); de mivel halovén van, így nyilvánvalóan az egyik főhős Lucy lesz. Ez így nem teljesen igaz, viszont elég sok jó jelenetet kapott, meg, ahogy feljebb írtam, az őt alakító színésznő ráérzett a figurára, akit ezúttal a forgatókönyv is támogat. Az Esmeraldának nevezett óriás tök, ami fontos része a sztorinak, a kertben hátul álló fával együtt nagyon-nagyon műanyagnak néz ki – a fa esetében még el tudom hinni, hogy az akár dekoráció is lehet, ám a töknél gondosan felépítik, hogy valódi(nak kellene lennie). Hasonlóan művinek hat immár az ikrek hiányzó első két foga, ami talán a szebb képminőség miatt, de nagyon feltűnően festés. Ha már fog: Lincoln jellegzetes törött első foga eltűnt, ez már a sorozatban sincs benne. Amerikai produkcióként rendkívül furcsa, hogy egyik szereplőnek sincs iPhone-ja, a nyitánynál lévő „ijesztő” jelenet a híres Halloween nyitó-montázst idézi; a végén a roncstelep felé száguldó, kidíszített VanZilla a tetején gitározó Lunával meg utalás a Mad Max: Fury Roadra. Ez a két kis kikacsintás egyértelműen a felnőtteknek szól. 

A felvezetés egy picit nyögve nyelős, az első vicces poénra 6 és fél percet kell várni, utólag belegondolva pedig az itt még nagyon erősen nyomatott „Lincoln a narrátor”-dolog később nyomtalanul eltűnik, a film háromnegyede lemegy bármi ilyesmi nélkül. Fontos viszont kiemelni, hogy a főhős kisfiú már a rajzfilm legelső részétől beszél a közönséghez, tehát tudja, hogy nézik, itt azonban új szintre lépünk, amikor Lincoln megfogja és kissé megrázza a kamerát. Eszerint nem csak azzal van tisztában, hogy nézik, hanem még a kamerát is látja, ami megerősíti a kamera konkrét jelenlétét – a sorozatban is érdekes, amikor az egyik részben Clyde átveszi legjobb barátja szerepét, ekkor képes lesz beszélni a nézőknek, ami egyáltalán nincs hatással rá. Vagyis a szereplők talán tudatában vannak önnön fiktív mivoltuknak vagy valósnak hiszik magukat, de nem rendülnek meg attól, hogy nézik őket – sőt, kamera rögzíti a tetteiket. Egy másik részben a nekünk magyarázó Lincolnt a postás és a később megjelenő futár is hallja – ezek persze csak poénnak vannak benne, viszont a család többi tagja sosem veszi észre, amikor a kissrác lebontja a negyedik falat. 

Xander felbukkanása egyrészt bebetonozza a cselekményt az aktuális valóságunkba („super influencer” – milyen világban élünk?!), másrészt pedig előrevetíti a klisét, amit valószínűleg nem csak a rajongók fognak felismerni: Add fel az identitásod valamiért, amiről azt gondolod, hogy hűdejó! A The Really Loud House-ban a klubos és a Ro-Bros részben már láthattuk ezt. Persze minden tini menő akar lenni, azt akarja, hogy szeressék, de nem tudnak kibújni a bőrükből, maximum ideiglenesen, az igazi menők egy idő után úgyis kiutálják őket maguk közül. Az ilyen filmekben és sorozatokban a szereplő, aki feladja önmagát, mindig rájön, hogy butaságot csinált, elnézést kér, aztán visszatér a régi önmagához. Itt bizonyos szinten ez történik, azonban csavarnak egyet a klisén azzal, hogy Lincoln és Clyde tényleg sikerrel teljesítik a küldetésüket, utóbbi még meg is jegyzi: most akarnak az ellen fordulni, aki még utolsóként kedveli őket? 

A rajzfilmet az évadok előrehaladtával egyre jobban átható liberális mocsok itt kimerül annyiban, hogy a legmenőbb gyerek nem fehér (dél-amerikai színészt választottak); a fogkefés jelenetnél egy gügye poénig betették, hogy „tejcukor-érzékeny vagyok!” (ez nem annyira mocsok, de afelé mutat, hiszen mindenki a saját hátrányából próbál manapság identitást kovácsolni); ez előtt pedig az egyértelmű mélypont a kopasz néger nő (de teljesen kopasz), aki beszól, hogy „don’t toothshame my kid!”. Ezt még lefordítani is nehéz, valami olyasmi, hogy „ne bélyegezd meg a gyerekem a fogai miatt” – ez mondjuk lehet egy kis szatíra, hiszen az ilyesmi sajnos igazából is megtörténhet, de engem nagyon zavart. Érdekes, hogy Luna, aki a rajzfilmben nem akart a családjával lenni és Lori, aki valamiért nem Bobby-val tölti a halogént, inkább otthon maradnak a családdal, mint a haverokkal mennek bulizni. Az előző filmben Lincoln akarta egyben tartani az egyébként széthúzó brigádot, amit most pont ő szakít szét. Kamaszodás vagy a készítők elfelejtették, mi az alapanyag? 

A sztori azért működik, mert egy már ismert klisére alapoz, az ostromnál viszont nem fordul át természetfelettibe – a rajzfilm golfos része bizonyítja, hogy a Loud-univerzum erre alkalmatlan. Apuka igen jól előadott vérfarkas-mellékszála a The Loud House-t idézi, azt az epizódot, amiben Lucy egy varázslattal elveszi a testvérei hangját. Itt már az elején látható, hogy miről van szó, a humor ebből ered és ez a mellékszál még a most egyébként teljesen elfogadható „Lincoln unalmas baráti körének” is ad egy jópofa kis sztorit. 

A két csúcs-jelenet a halloweeni műsor és a befejező dal, mindkettőnél nagyon jó a zene, Sophia Woodward hangja remek, a jelmezek kiemelkedőek és a Loud-lányok közös koreográfiája óriási! Négy dolog, ami viszont érthetetlen, vagy ront az összképen: 1. Flip boltjában az egyik gyerek azt mondja a vérfarkasnak, hogy „gyere cica, cica” – ez egy angol szófordulat, de miért mondja egy farkasnak, hogy cica? 2. Apuka (bár magán kívül van) minden jel szerint le tudná venni a nyakörvet, csakhogy valamiért meg se próbálja. 3. A végső nagy bulizásnál a statiszták nem élik bele magukat eléggé. 4. Ugyanitt a Loud-lányok egyszerre több helyen vannak, amire eddig csak Lucy volt képes, itt azonban ez nem poén, hanem átgondolatlanság: Ha Luan ott van kint az utcán, az autó mellett, akkor ki mozgatja a hatalmas Franken-Coconuts-ot? Ha Lola is ugyanott van, ki mozgatja az ablakban a reflektort? +1: A drónos részlet animációja elég béna (ahogy az is, hogy a sorozatban Lincoln matracán már egy képernyő van és nem egy nagy papírlap, amire felrajzolja a terveit). 

Pár érdekesség: A Jenna nevű karaktert (ez valószínűleg a Xander mellett a végsőkig kiálló lány) Summer Schaeffer játssza, aki a Lincolnt alakító Wolfgang Schaeffer testvére. Catherine Bradley és Aubin Bradley viszont elvileg nem rokonai egymásnak (vagy ha mégis, nincs nyoma). Lynn jelmeze itt ugyanaz, mint Lunáé a rajzfilm említett második évadának halovén-részében. Ugyanebben az epizódban Apuka halálosan fél mindentől, itt azonban ez már nincs így – vagy teljesen figyelmen kívül hagyták ezt, vagy sikerült leküzdenie a félelmét (már csak Lynn ijesztései hozzák rá a frászt). Cikkem tárgyának készítési költségéről nincs info a neten, a kritikai megítélése olyan közepes. 

Nekem azért tetszett, mert a forgatókönyv jobban integrálja a rajzfilmes személyiségeket, a színészeknek egy teljes évadnyi sorozat állt rendelkezésére a figuráik kidolgozására, az első mozihoz képest mindenki jobb lett (aki kell, az visszafogja magát) és a liberális szennyet is nagyon-nagyon minimálisra vették. Szóval mindent, ami a szériákban rossz volt, megpróbálták hátra hagyni, ez sikerült. Akinek a korábbi film és/vagy az élőszereplős sorozat tetszett, az ezt is kedvelni fogja; talán a rajzfilm rajongói ugyanígy fognak érezni vele kapcsolatban – csak ne az első két évad színvonalát várjátok! 

Pontozás: 

imdb: 5.4 (Az első film 4.4-en, az élőszereplős sorozat 5.7-en áll.) 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- A The Really Loud House-nak jön a második évada, ám ez nem feltétlenül a sikerének szól… A szereplők közül lehetséges, hogy lesz, akit le fognak cserélni. 

- A Netflix számítógépes animációval készített sorozatot fabrikál éppen a Magic The Gatheringből! Ebben Lexi DiBenedetto szólaltatja majd meg a vörös síkjáró Chandra Nalaart és Brandon Routh a fehér síkjáró Gideon Jurát. Ennyiből azt mondom, még talán jó is lehetne, ha nem tudnám, mennyire elkurvult a Magic az utóbbi években… 

- Jön a The Loud House 7. évada. Hagyni kéne már…