Indul a 14. születésnapi ünneplés, február első két hetében az átlagosnál több cikk lesz (remélem:D)

A magyar cím szerintem találó, mert végső soron 3 fiatal gyerekről szól a történet, akik így vagy úgy, de belekerültek a mindent elnyelő sötétségbe, amit illethetnénk orvosi kifejezéssel is, mint depresszió vagy valamilyen személyiségzavar. Kérdés, hogy ebből a sötétségből van-e kiút, illetve egyáltalán ki akar-e onnan jutni 3 főszereplőnk? 

Érdemes talán azzal kezdeni, hogy a Mayhemről szóló filmtől minden tekintetben elzárkózott maga a Mayhem, nem adták hozzá elvileg a zenéjüket sem (az se biztos, hogy legalább a film végén eredeti szerzemény szól-e). Úgyhogy a rajongóknak most szólok, hogy ne nézzék meg! Minden más filmfogyasztónak meg csak akkor javasolnám, ha már nagykorú és esetleg nagyon unatkozik.

Aki azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák ezt a bandát, az meg úgyse fogja megnézni, de nagy eséllyel lekapcsolja pár perc után. Ezért rögtön írom, hogy Euronymous (született: Øystein) (Rory Culkin) a narrátorunk. Ez egyébként nagy poén, mert akkor itt rögtön spoiler jön: ő a túlvilágról beszél! :D

Szóval a 80-as években járunk, Norvégiában. A black metal formálódóban, bár ekkor még gondolom, nem hívták annak. Sminkben erős gitárosunk még tinédzser, és mint ilyen, lázad minden ellen. De szélsőséges módon, nem úgy, mint herpeszes Ödönke… Nem a hosszú hajával vagy azzal, hogy iszik. Olyanokról beszélget üres óráiban – melyekből sok lehet -, hogy diktatúra van Norvégiában, az egyházat (mindet) be kéne tiltani, el kéne törölni a Föld színéről. A külsőségek, melyek az általa képviselt zenei szubkultúrához tartoznak, számára többek szemfényvesztő elemeknél; átlényegül valamiféle démonná a színpadon, ő maga a black metál!!! Gondolja ezt, amíg meg nem ismerkedik egy szép arcú, vézna és zárkózott svéd sráccal, aki jóval fiatalabb is nála. A Mayhem ugyanis énekes nélküli zenekar volt ekkoriban, ezért Euronymous (továbbiakban főként csak E.) feladott hát egy hirdetést. A befutó pedig Per, azaz Dead (Jack Kilmer), aki stílusosan egy döglött patkánnyal „díszített” keresztet küld zárt borítékban bemutatkozásként. Mellékel egy kazettát, amelyen saját dalait adja elő – E. csak annyit mond rá: gyönyörű.

Hallgassunk meg találomra kiválasztott 2-3 black metalként jegyzett dalt az interneten, ezután átérezhetjük, hogy milyen hatással lehetett a banda vezetőjére a hangzás! Elsőre nekem is ugyanolyan volt az összes, mert ezt a hörgést vagy gurgulázást nagyon megkülönböztetni nem lehet, sokan nem is akarják. (Meg minek is? :D) De aki kicsit nyitottabb zenei értelemben, az észreveheti, hogy ez a gyerek tényleg máshogy adta elő ezeket a szerzeményeket. Nem evilági módon. És ha utána akar valaki olvasni, milyen is volt ez a Dead, akkor olvashat, mert van bőven forrás a neten és nem is lesz olyan nehéz megérteni, mit látott meg/hallott meg benne a zenekarvezetéshez és a marketinghez nagyon is értő Euronymous. Mert bármilyen szélsőséges nézeteket vallott, bármennyire beszívta magába a sötét fémzene, Deadhez képest ő egy nyeretlen kétéves.

És ezt a film remekül megmutatja, ezt mindenképpen érdemként lehet említeni. Ő nem csak közel érzi magához azokat a sötét, halállal teli gondolatokat, amikről általában szólnak a dalaik – ő maga minden, ami a halál. Nem csak azért adta magának ezt a szívderítő becenevet, hogy kitűnjön a többi hasonszőrű közül – ő nem kis túlzással halottnak hiszi saját magát, de legalábbis nem emberi lénynek. (Van egyébként egy nagyon ritka betegség, a Cotard-szindróma – nem részletezném, milyen tünetei vannak, de amikor először hallottam Perről, nekem ez rögtön beugrott, mint lehetőség. Nem értek hozzá, viszont érdeklődésem határtalan, ha orvostudományról van szó, ezért már hallottam erről a szörnyű állapotról. És nem csak nekem jutott eszembe…) A Lords of Chaos nem kizárólag róla szól, de mint a valóságban, itt is ő a folyamatok beindítója – az ő halála az a bizonyos szikra, ami fellobbant mindent maga körül, amitől már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Aki eddig csak zenei megnyilvánulásként tekintett erre a nagyon kevesek által igényelt műfajra, az tévedett és meg is vált a többi metálszurkolótól. Vagy kirúgták ebből a közösségből.

Külső szemlélőként egy tragikus életet látunk, amelynek nem kellett volna véget érnie 22 év után. Egy csöppnyi közösségről beszélünk, ezért bőven az internet előtt is futótűzként terjedt el a hír, hogy Dead elköltözött… Ezt mondja róla E. is. Mindenki ismerte futólag, és senki nem lepődött meg az öngyilkosságon. Sőt… Egyesek szerint maga E. ösztönözte, hogy tegye meg. A színpadi megjelenésük és ténykedésük is messze vitte a hírüket, de az, hogy az énekes önkezével vetett véget életének, majd miután a gitáros megtalálta a holttestét, lefotózta minden érdekes szögből és a rossz nyelvek szerint még nyakéket is csinált a koponyadarabjaiból… Kell ennél jobb reklám? Esetleg még egy lemezborító a látványról… És ebben sem túloz a film, sajnos. Ez valahogy így történt.

De amiben túloz, az az időtartam. Lehetett volna vágni rendesen, mert innentől kezdve fel is gyorsulnak az események. Euronymous ugyanis mintha olyan dolgokról kezdene gondolkodni a sztálinista hülyeségek meg sátánizmus alkalmazási lehetőségei mellett, mint a rezsi, vagy egy kedves barátja elvesztése fölötti fájdalma… Mintha kezdene benőni a feje lágya. De azért annyira nem, mert most kell tolni a banda szekerét, koncertezni, csajozni, pénzt csinálni. Ez utóbbiban pedig úgy tűnik egész jó képességekre tett szert, alapított egy lemezkiadót is. Egy nap megjelenik egy jelentéktelennek tűnő nyomigyerek, E. szerint egy pózer. Pozőrnek mondták volna akkoriban mifelénk. Kezet se fog vele, amikor csillogó szemmel gratulál a Mayhem esti zúzásához. Ki ez a halandó, aki meg mer engem egyáltalán szólítani, b@zmeg? - gondolja E., aki nem késlekedik neki beszólni, mert a dzsekijén egy Scorpions felvarró díszeleg… Az vesse rá az első követ, aki 20 évesen nem gondolta ugyanezt például egy HIM-, Tokio Hotel- vagy Krisz Rudi-felvarró okán.

Ez a szürke kisegér egyedül rögzített egy mára már szintén klasszikusnak számító albumot, Burzum álnéven. E. haverunk pedig meglátja a lehetőséget a sihederben, mert aki ilyen zenét csinál, az valami őstehetség lehet! Igaza is volt, de Christian (Emory Cohen) nem csak ebben bizonyult őstehetségnek sajnos. Keresztnevének megváltoztatása az első lépés a kereszténység és minden egyéb egyház elutasításához vezető úton. Az elutasítás alatt pedig a hírhedt norvégiai templomégetéseket értem. Ő is egy szélsőségesen gondolkodó gyerek tehát, és E. ugyanúgy felfedezni véli benne azt, amit Dead barátjában; hogy hozzá képest egy pózer, mert ő csak pofázik, miközben immár Varg cselekszik. Nem vizet prédikál, hanem hektoszámra önti minden hívére a bort. Meg a több száz éves templomokra a gázolajat.

Egy szó mint száz, egyre többször jelenik meg E. álmaiban (vagy gondolataiban?) Dead, egyre több nehézség gördül elé, és ott van még a magukat csak Fekete Körnek nevező brigád, aminek tagjai sem csupán zenét hallgatnak szabadidejükben. Ez a bizalmi kör kezdetben E. alattvalóiból állt, mára viszont beférkőzött Varg, aki fenyegeti egyeduralmát. És itt rég nem csak gyerekes tesztoszteronharcról van szó, büntetési tételben már több évtizednél járunk, a norvég törvények szerint is. A Faust nevű verőlegény (vagy biztonsági őr?), akit mindig horrorfilm nézése közben látunk, egyik nap gondol egyet, és számtalan késszúrással kivégez egy embert. Mert csak. Ezalatt E. még mindig úgy tesz, mintha ez óriási fegyvertény és csodálni való tett lenne, de magánéletében már látjuk, hogy kezd rendesen megijedni attól a szörnytől, ami egy kicsi, szúrós bogár volt még néhány éve. Már nem ő irányítja a történéseket, lehet, hogy soha nem is volt így. Varg nem csak velejéig gonosz, hanem egy aljas pszichopata, nincs mit fényezni. Ő, aki pár éve még cérnahangon szólította meg a nagy Euronymoust!

És itt megnézhetjük, hogy ez a 3 főszereplő miért és hogyan lett a sötétség gyermeke. E. kikiáltotta magát egyszemélyes metálistenségnek, mondhatjuk, hogy életkori sajátosságként egyre furább és furább dolgokat talált ki és mondott – de ez a lényeg, hogy „csak” szóval bántott vagy ártott másoknak. Persze ez is szörnyű lehet, lásd, hogy talán ő is hozzájárult Dead közérzetének romlásához... Amikor igazán durva fordulatok jönnek az életében, rajta már látunk valódi érzelmeket, összejön egy lánnyal, igazán jól alakulnak a dolgaik, semmi sötét és visszataszító nincs a magánéletében már. Megértette, hogy véget kell vetni ennek a baromságnak, elég lesz a zene.

Dead mintha beleszületett volna ebbe a sötétségbe, egyszerűen természetesnek hat bármi, amit tesz vagy mond. Mindenki mást pedig kiráz a hideg ezektől a dolgoktól vagy mondatoktól. Nem normális - a legenyhébb jelző lenne, amit ráaggatnánk, ha találkoznánk vele. Maga az öngyilkossági jelenet is olyan, mintha azért ölné meg magát, mert nem tud mit kezdeni magával... És ez minden bizonnyal így is volt. Sok beszámoló szerint ő nem érezte magát erre a földi síkra valónak, sokkal inkább valami fura, túlvilági erdei teremtménynek, aki a földben él, mindenféle gyökerek között. Vagy, ahogy már korábban megemlítettem, halottnak. Bármi is történt vele, volt egy pont, ahol még lehetett volna segíteni neki meggyógyulni - avagy megtalálni a sötétségből kifelé vezető hosszú utat. De őt ez az út nem is érdekelte, inkább keresett egy befelé vezetőt, ami zsákutca. A filmben senkinek a szájából nem hangzik el, hogy szegény Per, miért tehette ezt? Vajon megelőzhettük volna? Csak az egyikük száll ki ezek után a bandából, ő mutat bármiféle olyan érzelmet, amit normálisnak mondanánk. Szóval marhára ijesztő, ahogy a szemünk előtt változnak át ezek a gyerekek szörnyekké.

És itt van Varg, aki besétált azon az úton, amin annak idején E. is, de ő tudatosan el is felejtette, hogy ott volt valaha az az út. Ő olyanná akart válni, mint egykori bálványai, az eredeti Mayhem-tagok, de nem volt elég számára, hogy megvalósíthatta zenei álmait, elkezdett jól keresni és bármelyik csajt megkaphatta... A pusztítás lett a célja, nem az alkotás. Egyre nagyobb metálarccá vált, egyre több rajongója lett, de ezzel együtt egyre inkább elvesztette kapcsolatát a valósággal, úrrá lett rajta az üldözési mánia, megvalósult számára a legborzalmasabb dalszövegekben megfogalmazott világvége - és ezzel elégedett is lett. Nem csak épületek, eszmei irányzatok, már emberek is az útjában voltak, más lehetőség pedig eszébe sem jutott ezek kiiktatására, mint a tényleges megsemmisítés. Szerintem eszmékkel kapcsolatban is elérte ugyanezt a saját elméjében, egyszerűen törölte őket az agyából. Épületek elpusztítása is pipa, már csak embert kell eltakarítani az útból. Ez pedig ki lehetne más, mint egykori mentora, Euronymous. 

A zenekari felállás tehát a következő; a gitáros vágyott a sötétségre, de ugyanígy gyorsan ki is akart jutni a fényre; a basszerosnak annyira megtetszett a feketeség, hogy soha többé nem akart a világossággal (és a világgal) találkozni; az énekes pedig maga a Sötétség - örökre. 

A Lords of Chaos, mint már említettem, lehetett volna rövidebb, az összetűzések E. és V. között már sokszor unalmasak voltak. A véres jelentek semmit nem bíznak a képzeletre, és az a gépies kivégzés, amely szemünk elé tárul, egy mezei horrorfilmben említésre méltó sem lenne, de így, hogy kiírják a film elejére, hogy megtörtént eseten alapul... Így azért rendkívül megrázó. Gondolkodtam is a játékidő alatt, hogy túl sok eszközt nem kellett előrántaniuk a szereplőknek színész neszesszereikből, de azért na... Nem lehet olyan könnyű eljátszani egy rosszindulatú aszociális rohadékot, mint Varg és E. Mindketten azok voltak, legalábbis a filmből ítélve mindenképpen. Dead barátunkat illetően meg kell említenem, hogy Jack Kilmer - aki a sötétség valódi hercegét, magát Ozzy Osbourne-t alakítja egy nem túl régi klipben - kiváló választás volt, sikerült olyan tekintettel néznie szinte végig, ahogyan csak a macskák tudnak egy olyan falrész felé nézni, ahol nincs semmi elvileg... Tényleg mintha szellemeket látna... És nem volt kínos és hihetetlen, amint átvágott nyakkal megírta a búcsúlevelét, melyben elnézést kér a sok vérért. Biztosan segített számomra az, hogy ismertem már a történetet, mert egyébként el tudom képzelni, hogy mennyire szánalmasnak tűnhet ez a jelenet. 

Ez a Rory Culkin érdekes módon cseppet sem volt idegesítő (mint idősebb testvére általában), pedig az ő feladata volt a legnehezebb, mert ezt a figurát igazából meg kell valamennyire kedvelnie a nézőnek a film végére - különben nem lesz katarzis. És ő megy keresztül a legnagyobb fejlődésen: elkezd normális életet élni (ami a történet elején is megvolt egyébként), szerető családtagjai körében ugyanúgy természetesen viselkedik, mint az okádó haverjai közt az isten (sátán) háta mögötti tanyáján. Érzelmeket is kellett kifejeznie, a másik kettőnek nem igazán, nekik a jelenlétükkel kellett "operálni". Emory Cohen figurája is nagy változáson megy keresztül, de neki mégsem kellett olyan nagyon megerőltetnie magát, amit kell, azt "hozza". 

A rendező az a Jonas Åkerlund. aki elsősorban könnyűzenei klipekről híres, többek között ő dirigálta a Roxette, Madonna vagy a The Prodigy ismert kisfilmjeit. Többször látunk ilyen kliphez hasonló, álomszerű, villanásokból álló kis epizódot, nagyon rövid időtartam alatt nagyon sok képkocka pereg le, talán nem is mindent fogja fel az agyunk. A koncertjeleneteknél is érződik ez a klipes múlt. Néhány nagyon szép képet köszönhetünk az operatőr Pär M. Ekbergnek, aki sok zenei klipben volt társa a rendezőnek, tehát egy összeszokott párosról van szó - a képi megvalósításban szerintem nincs is semmi rossz vagy zavaró. Sőt... Még én, aki a Mayhem munkásságában -0,5%-ban vagyok jártas, magamtól észrevettem, mennyi eredeti fotót újraalkottak a filmben, nagyon is jól, ez kitűnő ötlet volt. A probléma, mint már írtam, a film hosszúsága, egy idő után már nem érdekelt, mi lesz a 2 jómadárral - igaz, hogy tudtam is...-, nem volt semmi, ami a képernyőhöz ragasztott volna. Igazából jobb túllenni a végén, ez lehet, hogy cél is volt, hiszen egy értelmetlen és brutális kivégzés a lezárás. 

Kis kitérő: A Mayhem jelenlegi énekese magyar, ezer éve már, ő Csihar Attila, akit egyébként színész fia alakít, összesen vagy 30 másodpercig. És ezzel nincs vége a magyar vonatkozásoknak. Jómagam felfedezni véltem egy színészt egy jelenetben, aki a Kontrollban alakított egy hímringyót, ő Törköly Levente. Kezdtem gyanakodni... Lehet, hogy ennek a filmnek van valami köze kis hazánkhoz? A válasz igen, hiszen egy részét Budapesten forgatták és a stáblista kb. 50%-a magyar nevekből áll! És így visszagondolva voltak olyan városképek, amiknél elgondolkodtam, hogy nehogy már így nézzen ki Norvégia... Hát nem véletlenül! :D

Kérdés, hogy mi a frászért kell erről filmet készíteni? Mi lehetett igazán a cél? Azon kívül, hogy mindenki felkapja a fejét egy ilyen véres sztorira és dőljön a lé. Az a baj, hogy semmi. Sajnos nem azon volt érzésem szerint a hangsúly, hogy milyen folyamatok vezethetnek el egy személyiség teljes torzulásához és milyen módon reflektál egy labilis elme a körülötte lévő eseményekre. A sötétség gyermekei inkább erősíti az egyébként is meglévő sztereotípiákat az emberek fejében az "ilyenekről". Nem tudom, képes-e bárki is drukkolni E.-nek, hogy új életet kezdhessen, nem lehet vele együtt érezni, talán csak a barátnőjével meg a családjával. Meg olyan quentintarantinós módon a vér fröccsenjen sokszor és élethűen. Sajnos ez volt a cél.