Klaus Kinski és Werner Herzog utolsó közös munkája. 

Fura, de egészen 2019 elejéig azt sem tudtam, hogy a Cobra Verde létezik. Mert ha teszem azt, megtetszik az 1922-es Nosferatu, akkor biztosan meg akarod majd nézni a ’79-est; az Aguirre, Isten Haragja kultusz-mozi; a Fitzcarraldot Herzog hatalmas erőfeszítései teszik híressé; a Woyzecket meg a hazai változat miatt akartam látni. De cikkem mostani tárgyát semmihez se lehet kötni, ezért nem ismertem. Most már kijelenthetem, hogy bizonyos szempontból érthető, miért kevésbé hangsúlyos a jelenléte a rendező filmográfiájában… 

1812: Francisco Manoel da Silva (K.K.) rettegett bandita Brazíliában. Egy napon, munka és pénz híján elszegődik egy gazdag cukornád-ültetvényeshez munkafelügyelőnek, azonban „nincs vesztenivalóm” jelszóval rövid idő alatt felcsinálja főnöke mindhárom (!) lányát. Büntetésül a helyi elit azt találja ki neki, hogy elküldik Afrikába, a hírhedten veszélyes Dahomey-be, azzal az ürüggyel, hogy indítsa újra a megakadt rabszolga-kereskedelmet. Azt remélik, a félelmetes fickó elbukik, de tévednek. Építkezés, háborúskodás, lázadás – Cobra Verde mindenből kiveszi a részét. Aztán eljön a jutalom ideje – csak nem azt kapja, amire számított… 

„E világ haldoklik. A gonosz csapdája.” 

A játékidő ezúttal nem olyan baráti, mint a Woyzecknél, az itt tárgyalt mű ugyanis majdnem két órás. A Herzogtól megszokott erőteljes képek, hosszú snittek és szép színek jelen vannak, ezeket ismét a Popol Vuh zenéje festi alá. Az általam látott változatnak nagyon éles képe van, lehetetlenség megmondani, hogy ez a film egyidős velem. Az első pozitívum a felvezetés, ami korántsem unalmas, az első 30 percbe szinte egy teljes életutat gyömöszöltek bele. Láthatjuk, amint Brazíliát súlyos aszály teszi tönkre, a főszereplő elveszíti szeretett anyját (ennek semmi jelentősége, később sose kerül szóba); akik ismerik, félnek tőle, akik sose hallották a ragadványnevét, azok is – hatással van az emberekre, a férfiak ijesztő ellenségnek látják, a nők különös vonzalmat éreznek iránta. 

Kinski újfent uralja a vásznat, szokatlan vonásai, vállig érő világosszőke haja és fehér bőre miatt mindenhonnan kilóg, ahol megjelenik – a hazai verzióban Mihályi Győző a hangja. Egészen érdekes őt tipikus western-rosszfiú-jelmezben látni, ruházatát még az a bizonyos Szentlélek is megirigyelhetné Az ördög jobb és bal kezéből. A korábbi négy Herzog-moziból ismerős lehet a földesúr (José Lewgoy – a gumibáró a Fitzcarraldoban) meg később a csak néhány jelenetben felbukkanó pap (Peter Berling - a császár az Aguirre-ben és az operaház igazgatója a Fitzcarraldoban). És aztán, amint átérünk Afrikába, egyre több nagyon szép fekete nőt láthatunk (erre még visszatérek:P). 

Ezek alapján talán egészen pozitív kép rajzolódik ki egyesekben a Cobra Verdéről, de most rátérek a gyenge pontra, ez pedig a történet. A felvezetésben látható cselekvésekből gyakorlatilag nem derül ki, hogy da Silva útonálló: egyetlen rablási kísérletet láthatunk, előtte aranyat mos, de nem fizetik ki a bérét, kinyír valakit (ebből semmit se mutatnak), majd végigsétál egy téren, ahonnan mindenki elmenekül, aztán egy törpét hallgat egy kocsmában. A cukor-készítési szekvencia végülis érdekes, mint amennyire korábban a Fitzcarraldoban a kaucsuk-kinyerés volt, és valamennyire érthető, miért vonzódnak hozzá a gyengébbik nem tagjai. Azért, mert annyira más, mert ijesztő és veszélyes. (Valószínűleg ez az igazi életben is jellemezte Kinski viszonyát a nőkkel.) A gazdag nagyúr lenézi, lekezeli, pedig híresen jó munkaerőnek bizonyul (erre csak utalnak), szóval a lányok megdöntése talán sajátságos bosszú (meg hát érthető, én se utasítottam volna vissza őket). 

Majd emberünk átkel a tengeren Afrikába, és annak ellenére, hogy az Aguirre-ben meg a Fitzcarraldoban mennyire lényeges volt a vízen megtett út, Herzog itt semmit se mutat belőle, csak azt, hogy elküldik, és már ott is van. Ez talán nevezhető pozitívumnak, mert a lényeg úgysem az, ami Brazíliában történik. Különös módon Kinski korábbi karakterei a civilizációból indultak, aztán az embermentes őstermészetbe kerültek, itt azonban a kiindulópont éppen az a Dél-Amerika, ahová a konkvisztádor meg az ír pofa menni akart. Cobra Verde inkább a fekete kontinenst tűzi ki célul, azon belül pedig az egyszeri nézőnek kitaláltnak tűnő Dahomey-be megy, ami viszont tényleg létezett egykor. A bandita a pusztulásból indul, megtapasztalja az arisztokrácia életét, majd a maga urává válik egy olyan helyen, ahol a természet és az emberiség megfér egymás mellett.  

„- Nem fél a haláltól?

 - Nem tudom, milyen.” 

Ahogy az Isten Haragjában és a Fitzcarraldoban, most megint elkezdik követni a főhőst a nem fehérbőrű tömegek – az elsőt félelemből, a másodikat csodálatból, da Silvát meg érdekből fogják szolgálni. Újfent láthatjuk, hogy a rendező szeret hatalmas statiszta-seregeket mozgatni – korábban az Amazonas-menti mocsaras hegyvidéken vitte át a peruiakat, aztán hajót szereltetett és húzatott fel velük, a Cobra Verdében a feketékkel erődöt renováltat, majd harcra képezi őket. Az operabolond megszállott kalandjához hasonlóan újra megszólalnak a törzsi dobok, ami nagyon tetszett; és bár apróság, de itt megint megjelennek disznók (csak a Woyzeckből hiányzik ez a hasznos állat). Klaus Kinski szerintem ezúttal kiélhette az erőszakosságát, 60 évesen két alkalommal is verekedik a mellékszereplőkkel, dárdával és bozótvágóval csépelhet újonc katonákat, rabszolgákat lökdöshet – kíváncsi vagyok, vajon élvezte-e?

„A feketék azt hiszik az Ördög fehér.” 

Az idézet ellenére a feketék küldik a többi feketét rabszolgának – jó, a fehérek meg megveszik őket, de amint a nyitányból látható, senki se kötelezi a Dahomey-t uraló „leopárdot”, hogy kiszolgáltassa felebarátait. A civilizált ember mindig el akar venni valamit a barbároktól: aranyat, gumit, ingyen munkaerőt; most azonban korántsem Don Francisco az ellenség. Ott az őrült király, aki ellen fellázad a népe; a lázadó, aki semmivel se jobb nála; a hajóskapitány, aki a címszereplő ellen dolgozik; a brazil arisztokrácia; meg az eddigiek kiszolgálói és ezek közül egyik se fehér. Szóval a feketék rosszul hiszik, a gonosz nem a sápadt arcú idegen. Amikor minden érintett legnagyobb meglepetésére a helyiek teljesítik, amit az egymagában érkező küldött kér, még ő maga se tudja, miért van ez így – ez a „mert miért ne” végigvonul a későbbi események során.

Tehát az erőd ismét használtra készen áll, jönnek a rabszolgák, megindul a kereskedelem, aztán az őrült király elfogatja Cobra Verdét és a palotájába viteti. Ez a rész marhára hosszú és a túlzottan látványos néznivalókon (a király ékszerei, az udvaroncok ruhái, a folyamatos tánc meg az érdekes rituálék) kívül semmit sem tartogat. A néző várja, mi lesz, de mivel még a játékidő fele hátra van, nem végezhetik ki, tehát nincs miért izgulni. Jönnek a lázadók és kiszabadítják, hogy minek, arról fogalmam sincs. Talán szóbeszédeket hallottak róla, de amit láttak belőle, az alapján én mondjuk a legkevésbé se érdeklődtem volna a hős iránt. És miután kiszabadítják, akkortól jön az a rész, ami miatt itthon nyilván nem lehet 23:45 előtt adni cikkem tárgyát a tévében: A női hadsereg. Ezt ugyanis úgy kell elképzelni (nem tudom, tegyek-e be képeket róluk), hogy számtalan fiatal és idősebb fekete amazont láthatunk egy szál ágyékkötőben, fegyverrel, pajzzsal és sisakkal. Hát, van mit nézni… Ha már néznivaló, kétszer is jön egy nagyon fura, darabos lassítás, mind a kétszer az aktuális királyhoz kötődően – vagy a laptopom újabb hibát produkált, vagy ennek van valami jelentése a hatalomról, ötletem sincs. Tulajdonképpen a főszereplő az erőd renoválásától fogva csinál valamit, addig inkább csak sétálgat és dumál, itt már ordibál, kiképez, vezet, buzdít, cselekszik. 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Az amazonok megrohanják a palotát, de a nagy csatát nem láthatjuk, miképp a király halálát sem (elmondás alapján elég durva). Gyakorlatilag egyetlen ember pusztulását sem tárják elénk, halottakat igen, de az mégis más. Szóval az őrült király lemond, a bolond herceg a helyére lép és kinevezi a címszereplőt alkirálynak. Ő lesz Atzinaku (ha jól értettem), a Zöld Kígyó – az eredeti beceneve ugyanezt jelenti, de hogy mitől zöld, azt csak Werner Herzog tudja. 

A központi alak mindent elér: lakhelye erőd, számtalan szolgája és asszonya van, bármit megkap, ami kell neki (figyeljétek, hogy ki legyezi!), ám mégis boldogtalan. A levélírós monológnál elénk idéződik Orlock gróf alakja, aki ugyanilyen hatalmas, és ugyanígy magányos, ugyanennyire szomorú… De ekkor jön a fordulat a semmiből, kiderül, hogy régi hazája átveri, új hazája meg gyorsan kisemmizi. Pillanatok alatt kitüntetett hősből földönfutó lesz, mindenki ellene fordul, eltörlik a rabszolgaságot, tehát az üzlete is bedől. Mindezt a hiábavaló erőfeszítést jelző utolsó jelenete koronázza, ahol képtelen behúzni a tengerbe a parton megfeneklett méretes csónakot, miközben egy bizarr külsejű testi fogyatékos afrikai figyeli… A herzogi tragikus antihős tehát (feliratokkal kísérve) mindig elbukik: Orlock, Aguirre és Woyzeck meghalnak, Fitzcarraldo és Cobra Verde mindent elvesztenek. Bár a direktor szerint da Silva a végén vízbe fullad… 

SZPOJLER VÉGE 

„- A rabszolgaságra! Az emberiség legnagyobb félreértésére!

  - Nem félreértés volt… Hanem bűn.” 

Az egész Cobra Verde epizodikus természetét, kissé széteső narratíváját össze lehet foglalni a semmiből felbukkanó táncoló, éneklő, félmeztelen tizenéves lányok jelenetével. Férfiként nincs miért panaszkodni ennek kapcsán, sőt; de az egész annyira váratlan, oda nem illő és bár elvileg van valami üzenete a főszereplő számára, nekem érthetetlen maradt, hogy mégis mi a túró volt ez? A rendezőnek nagyon tetszhetett ez az előadás, mert a végefőcím alatt végig folytatódik. Valahogy még azt se lehet mondani, hogy e mű „erről meg arról szól”, mert nincs egy központi szál. A fickó csak úgy van, mindenki szívatja, de mégis minden összejön neki, aztán mégse. Vannak itt üzenetek, művészi képek, csöcsök, mindenféle érdekesség, viszont arra nehéz rájönni, vajon mit akart mondani a forgatókönyvíró úr. Az Aguirre és a Fitzcarraldo az ember természet elleni küzdelmét mutatja be, ami pusztulást hoz; a Woyzeck a kisember nagy őrületének állít emléket; a Nosferatu pedig az öröklét kínjait tárja elénk. A Cobra Verde meg, hát… Nem tudom, mit akar elmesélni. 

Pár szót a történet alapjáról: A film Bruce Chawtin 1980-as Ouidah alkirálya című regényén alapszik (a feliratot készítő illető az angol novel szót tévesen novellának fordította, holott a képen látszott a német Roman szó is). Ez az író kalandos életet élt, számos helyen megfordult, viszont mindössze 48 év adatott meg neki ezen a Földön (AIDS vitte el, amit egy homoszexuális kalandja során szedett össze, vagy akkor, mikor állítása szerint Afrikában egy csapat férfi megerőszakolta). Chatwin munkája a valóban létezett Francisco Félix de Souza életéből építkezik (később őt is bemutatom), róla azonban annyira kevés adat volt elérhető akkoriban, hogy az író inkább fiktív életrajzot hozott össze. A könyv kritikailag sikeres lett, pénzügyileg azonban jóval kevésbé. A nyomtatott lapokon megelevenedő alak pályafutása kissé másként alakul, mint későbbi mozgóképes utódjáé. 

Érdekességek: Dahomey ma már nem létezik, a helyén elterülő országot Beninnek hívják. A királyság közel 300 éven át virágzott, 1896-ban a franciák leigázták és gyarmatosították. Az uralkodói családfa azonban még mindig megszakítatlan, informálisan 2019-ben is ők irányítják Benint. Az egyik fő helyszín, az Elmina-erőd valójában Ghánában van és nem az egykori Dahomey-ben. A Cobra Verde Afrikában játszódó részeit előbb vették fel, mint a brazil szekvenciákat, mivel ezek összetettebbnek, nehezebb feladatnak bizonyultak. Ami a sztori szerint Brazília, az valójában Kolumbia (egy másik forrás szerint BR-ben is forgattak dolgokat), a rabszolgák hazája meg Ghána. A producerek azt akarták, hogy Werner Herzog afroamerikai színészeket szerződtessen, ő viszont kitartott a ténylegesen afrikai színjátszók mellett. Ezek egyike az a pofa, akinek a kezét becsípi a cukorprés – neki csak egy keze volt, így könnyen el tudta játszani, amit kellett. 

Az író-rendezőnek ezúttal is meggyűlt a baja a kiszámíthatatlan Klaus Kinskivel. Már a helyszínek kiválasztásakor sikerült összezördülniük, mivel a színész máshol akart forgatni, aztán mikor megtudta, miszerint a javaslatát megvétózták, azt mondta: „Herzog nem tudja, hogy életre tudom kelteni a halott tájat.” A szőke főszereplő az egész stábot zaklatta dühkitöréseivel, a korábban vele dolgozó Thomas Mauch operatőr (Aguirre, Fitzcarraldo) például annyira zokon vette a verbális terrort, hogy kilépett, a helyére Viktor Ruzicka érkezett. Mauch és Herzog nem dolgoztak együtt azóta sem. Kinski kétszer is rátámadt Herzogra, egyszer egy kővel akarta megütni, egyszer pedig a jelmezéhez tartozó bozótvágóval akarta elvágni a nyakát. Utóbbiról fénykép is készült, ez lett később a Legkedvesebb ellenségem című dokumentumfilm posztere. A főhőst elvileg nem Klaus bácsi szólaltatta meg, hanem Fred Maire (erről ezúttal nincsenek konkrét információk, talán csak a levélíráskor hallhatjuk őt?). A táncos lányok a Ho Ziavi' Zigi Kulturális Társulat tagjai voltak. 

Néhány megfigyelés a képgyűjtés közben: A guruló hordó valószínűleg utalás a Patyomkin páncélos híres babakocsis jelenetére. Egyes részletek szerintem direkt homályosak. A törpés rész kivágásával nyertünk volna kb. 20 percet, mivel a hó, amiről itt beszélnek, később nem jön elő. A partraszálláskor Kinski arca ki van pirosítva – vajon ezt a karakter tette, vagy rákényszerítették, esetleg filmes maszk? A zászlós üzeneteknél a zászlók alá tett hang életszerűtlen.

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Francisco Félix de Souza (1754 –1849) 

„A legnagyobb rabszolga-kereskedő” valóban részt vett egy puccsban Dahomey-ben, ahol tényleg női harcosok buktatták meg a királyt, aztán trónra segítették annak öccsét. Az alkirály egy egyszerűsített megfogalmazása a "chachá" titulusnak. Ez semmiféle tényleges hatalommal nem járt, de nagy tisztelettel adóztak annak, aki viselte. A regény címében lévő Ouidah annak a rabszolga-gyűjtési régiónak a neve, amibe Dahomey tartozott. De Souza 94 évet élt, több mint 80 gyermeket nemzett és manapság a ghánai, togói, benini és nigériai fekete-brazil keverék-nemzetség atyjaként tisztelik. Nagy szerepe volt az említett négy ország függetlenségének kivívásában, utódai 2019-ben is részt vesznek ezen államok irányításában. 

Vissza a fikcióhoz: A Cobra Verde kb. 800 ezer német márkát emésztett fel, bevételéről és fogadtatásáról nem találtam adatokat. A forgatását a svéd Location Africa című dokumentumfilmben örökítették meg. 

Ez a mozi páratlanul maradt a Herzog-Kinski-filmográfiában. Benne van szinte minden, ami a kettejük közös munkáit kiemelkedővé teszi, de ezúttal a szép látvány mögött már nem sok mondanivaló lapult… 

Pontozás: 

imdb: 7 

Szerintem: 4/5 

Próbálkozom a Legkedvesebb ellenségem és a Location Africa beszerzésével… A közeli jövőben egy 2017-es Juno Temple-moziról, az Avenues-ról fogok beszámolni.