Másodszor adta az M5 ezt a legendás filmet, amit legalább 25 évvel ezelőtt láttam először, mégis egyes részletei rendkívül erősen megmaradtak: Merlin, akit már akkor baromi királynak tartottam; ahogy áll a „jégben” (gyerekként nehéz lett volna megfogalmazni, hogy mi történt vele, olyan, mintha megfagyna); a tóból kinyúló kecses kéz a karddal; de most, az újranézésnél rögtön felismertem az először megjelenő Mordredet, és emlékeztem rá, ki az apja. Pedig tényleg, csak egyszer láttam, évtizedekkel korábban! Sajnos az előző munkám kizárta a lehetőségét, hogy hétköznap, 23 óra után tévét nézhessek, most viszont az itthoni munkavégzés lehetővé tette, hogy fent maradjak fél 2-ig.

A nosztalgia mellett azért is akartam ismét látni e remekművet, mert egy rendkívül ismert mítoszkört dolgoz fel, amely az általam olyannyira kedvelt középkorban játszódik, szóval vannak szó szerint fényes páncélú lovagok, varázslat, véres csaták, tehát minden, ami kell. Az Excalibur alapjául szolgáló Arthur-mondák pedig már a valódi középkorban is nagy rajongótáborral bírtak, hiszen a Kerekasztal vitézei az idealizált lovag példaképeinek illusztris társaságába tartoztak. No de vajon mit tud mondani a korai középkor (kb. V. század) embere a XX. század nézőjének a XV. századi krónikás tolmácsolásában?

A cselekmény igen szerteágazó, egyrészt Arthur király (Nigel Terry) életét meséli el a fogantatásától királlyá válásán és híres csatáin keresztül a haláláig; másrészt ez a címbeli mágikus erejű kard históriája is, láthatjuk, hogyan találják meg, miként vesztik el, hogyan törik el és lesz újra ép. Közben megelevenedik a Szent Grál misztikus keresése; szemtanúi lehetünk a leghíresebb mágus, Merlin (Nicol Williamson) tetteinek; valamint megnézhetjük Lancelot (Nicholas Clay) és Guenevere (Cherie Lunghi) elátkozott szerelmét; Sir Perseval (Paul Geoffrey) hőstetteit; meg a csábító Morgana (Helen Mirren) álnok tervét a királyság elfoglalására.

A ’80-as évek fantasy-mozgóképeinek ellenállhatatlan varázsát a szép helyszínek, a csodás jelmezek meg az ősrégi, ám még mindig hatásos trükkfelvételek adják. Bár a csatákban a korszakra egyáltalán nem jellemző páncélt viselő, címerek hiányában egymástól szinte megkülönböztethetetlen, túlméretezett fegyverekkel csapkodó lovagok látványa elsőre kissé megmosolyogtató; a hangulat néhány perc alatt magával ragad. Az ömlő vér, a lecsonkolt végtagok, a realisztikus hullák és a szimpátiánkat hamar elnyerő vagy elvesztő szereplők jelenléte izgalmassá teszi a viadalokat. Én például azon kaptam magam, hogy egyhelyben végigültem a két órás játékidőt, és a rendkívül késői időpont ellenére se álmosított el. (Egyébként érdekes, hogy a 23 órai időpont ellenére 12-es karikával adnak egy olyan filmet, amiben mutatnak meztelenséget, véres erőszakot, egy holló kivájja egy hulla szemét, később meg még vérfertőzés is van.)

Magyarként nézve külön tetszett az elején a békekötési tivornyánál két szereplő vérszerződése; a történelem iránt rajongó „szakértőként” viszont a nyitó ostromban a lángoló lándzsák, aztán később a lovagi tornán a furcsa, ütő mozdulatok a szálfegyverrel már kevésbé tetszettek. A szereplőkön látható, jóval későbbi időket idéző páncélzatok sajnos a tipikus filmes praktikum áldozataivá váltak, így a sisakok szemnyílásai túlságosan szélesek, a középkori derékvonal aligha van meg, a kerekedő hasi rész pedig lapos. Legjobban viszont az eltúlzott méretű, ormótlan páncél-cipők zavartak, amiket nyilván a színészek meg a kaszkadőrök a lábbelijeikre húztak rá – ritkán látszódnak, de akkor elég nevetségesek. Mivel a készítők a fantasy-jelleget erősítették, így a védőfelszerelés fölé húzott dekoratív ruházatok is hiányoznak, pedig ezek anno fontosak voltak a csatatéren, hiszen a rajtuk lévő címerekből derült ki, ki kivel van. Az első csatában mindenki ugyanolyan vasgúnyát visel, mindössze az ellenséges hercegé kicsit világosabb, az éppen aktuális főhős Uthert (Gabriel Byrne) viszont különleges formájú sisakjáról fel lehet ismerni. Ennek a lónak éppen a másik oldalára esünk át a végső összecsapásnál, ahol az Arthur oldalán állók mind fénylő, csillogó páncélt viselnek, a gonoszak meg feketében vannak. Ezt ellensúlyozandó az arcok igazán jók, bárkit el tudnék képzelni ilyen pofázmányokkal a középkorban (magyarul: nincs oda nem illő ábrázat), az öregedést meg a sérüléseket jelző sminkek kitűnőek, és a jelmezek is jók (pl. Merlin egyszerűségében is méltóságot, különcséget sugalló köpenye meg sisakja; Morgana felejthetetlen mellvértje vagy a parasztok ruhái).

„Gyökeret vert a jelenben a jövő!”

Elsőrangúan sikerült az időtlenség érzékeltetése, hiszen Merlin ugyanúgy néz ki Arthur születése előtt, mint a végső csata napján; Excaliburon nem látszik, hogy kb. 20 évet tölt el egy erdő szélén, beleszúrva egy kőbe; és ameddig az „aranykor” tart, addig látszólag még a hétköznapi szereplők sem öregszenek. Az idő múlását leginkább Arthur külsejének változásán lehet lemérni, viszont a hirtelen nagyobb ugrásokat a jövőbe semmi sem érzékelteti (pl. Lancelot hűséget esküszik a királynak, a következő jelenetben meg már legalább egy évvel később vagyunk). Emiatt viszont a szereplők időtlensége visszaüt, mert el kell telnie egy-két percnek, mire rájövünk, hogy ez már a jövő. A Szent Grál keresésétől mindenkin feltűnően kiütköznek az évei, mindössze a két varázsló marad továbbra is fiatal.

Az effekteket legtöbbször makettek, festmények vagy kameratrükkök lévén érik el, nekem nagyon tetszett, amikor az „álommá vált” Merlin hirtelen eltűnik. Nincsenek villódzó fények, robbanások vagy hangeffekt, egyszerűen eltűnik. Ez az egész filmre jellemző: A mágia nem magamutogató parasztvakítás, csupán a világ törvényeinek felülírása, ami megtörténik akkor is, ha közben nem csapkodnak villámok. Ha már villámok, egyedül a titkos varázsszavak megosztásakor láthatunk néhány rajzolt istennyilát, ezek viszont a mai néző szemének tetszetősek, hiszen igazi retro-hangulatuk van. A készítők kitűnően használták fel a helyszínt adó Írország természeti szépségét, a zöldellő erdőket, a dús mezőket, a virágzó almafákat. A természet gyönyörűsége és az emberi leleményesség együtt igazán hatásos néznivalókat adnak!

Egy ilyen típusú alkotásnál fontosak a külsőségek, ám ha mögöttük nincs semmi, akkor az meglátszik. Ezúttal több mint egy évezrednyi szóban és írásban megőrzött emlékből kapunk egy megszűrt koktélt, amely a legendás dolgok (a címszereplő, Camelot, a Kerekasztal, a Szent Grál) és a legendás események (Arthur kihúzza Excaliburt a kőből, Arthur és Lancelot párbaja, Uther bejut a herceg várába a tengeren át a lován ülve, stb.) mellett inkább az őket használó/cselekvő emberek vannak a középpontban. A legkiemelkedőbb szereplők a király és a mágus mellett Lancelot és Perceval, akiket nagyon megkedveltem. Lancelot a legjobb, mégsem hivalkodik vele, egyenesen bántja, hogy nem akad legyőzőre, aztán mikor ez mégis megtörténik, rögtön szolgálójává válik a győztesnek. Évekig tartja magát, pedig (szó szerint) egyetlen pillantás után beleszeret Guenevere-be, aki hozzá hasonlóan küzd a szíve szava ellen; mindkettejüknek az a legfontosabb, hogy szolgálják a királyukat, ellássák a feladatukat, önmaguk elé helyezve az országot. Aztán amikor szabadjára engedik az érzéseiket, minden, amit addig együtt felépítettek, összeomlik. Merlin minderre előre figyelmezteti Arthurt… Percevalban pedig megtestesül az igazi lovagi eszmény, mert nincstelen erdei tolvajból fegyverhordozó, aztán bátor lovag lesz, aki sohasem adja fel és utolsóként eléri a Szent Grált. Mindkét hőshöz kapcsolódik egy-egy rendkívül brutális és meglepő jelenet: Lancelot harca önmaga ellen (azt a leszúrást nem tudom, hogyan csinálták meg, de elképesztő) és Perceval megmenekülése az akasztottak közül.

A kereszténység is megjelenik, de csak igen finoman. A pap, akit talán háromszor láthatunk, a növényi ággal végzett felszentelés révén nekem a druidákat juttatta eszembe, és bár a kehely szent, a mögötte lévő valaki mégsem Isten vagy Jézus. Ebben a fiktív brit őshonban nincs vallási háború, nincsenek protestánsok és katolikusok, a mágia jelenléte pedig valahogy háttérbe szorítja a keresztény ikonográfiát – pedig Merlin éppen ennek az ellenkezőjét állítja. Magyarként felfedeztem egy hasonlóságot az itt látható apa-fia-páros és az államalapító királyunk meg az ő apja között: A film Uthert véreskezű, brutális, hatalommániás embernek mutatja, míg az örököse egyesíti a királyságokat meg hercegségeket, elhozza a boldog aranykort, ebben azonban az apjának nem lehet része. Szent István legendája szerint Géza azért maradt „csak” nagyfejedelem, azért nem válhatott állam-létrehozó keresztény királlyá, mert a kezéhez vér tapadt…

Egy másik, sokkal egyértelműbb történelmi hasonlóság az első ostrom, amit egy nő megszerzéséért indítanak, ez egyértelműen a trójai háborút idézi fel, a győzelmet (a szexet) ezúttal is csalással szerzik meg (Uther Merlin varázslata lévén jut el Igrayne ágyába). Nagyon fontos a teljes játékidő folyamán a karakterek egymás iránti vágyódása és a szerelem, ez viszi őket előbbre vagy taszítja le őket a mélybe (Uther – Igrayne, Arthur – Guenevere, Lancelot – Guenevere, Merlin – Morgana). Érdemes elgondolkodni A Sárkány motívumán is: Ez Arthur és Uther jelképe (PenDRAGON a vezetéknevük), Camelotban több aranyozott sárkány-szobor áll, a mágus pedig ezt a világot jelképező erőt képes manipulálni. A Sárkány minden varázslat forrása. Merlin egyébként rendkívül érdekes figura, mert megjelenésében bizonyos szempontból hétköznapi, másrészről hóbortos; ő hozza bele azt a pici humort a sztoriba, ami néha kell a véres dráma közepén; és bár elképesztő hatalma van, mégsem mindent tudó vagy mindenható. Hiába halhatatlan, végülis csak egy ember, emberi hibákkal…

„A szerelem nem csak vak, süket is!”

Van néhány furcsaság, amit nehezen lehet megmagyarázni, az első Excalibur mágikus jellege. Uther az, aki a kőbe szúrja és csak az ő fia tudja kihúzni belőle. Ez és az, ahogy ellenáll a számtalan próbálkozásnak meg az időjárás viszontagságainak, egyértelműen mutatja, hogy különleges anyagból van. Arthur viszont mégis el tudja törni – vajon a személye van ilyen hatással vagy a kard fejti ki ezt önmagára a király felszólítására? Én azt gondoltam, hogy mások talán meg sem tudják fogni, ám ez tévedés volt, sőt, a Lancelot megjelenésekor történő párbaj után jó sokáig Excalibur háttérbe szorul. Csak akkor kerül elő újra, amikor Arthur a lebukott szerelmesek közé szúrja egy sziklába, ekkor viszont megint kifejti hatását: A király megbetegszik, megvénül és az ország romlásba dől, a kard pedig valószínűleg elveszti mágikus erejét, hiszen vagy Guenevere vagy Lancelot ki tudja húzni onnan, ahová eredeti gazdája lebökte, mindenfajta következmény nélkül. Mikor a legendás páros (a lovag és a fegyvere) újból találkoznak, már csupán a végső csata van hátra. Arthur sem itt, sem a Lancelot-párbajt kivéve sehol máshol nem használja ki a pengében rejlő varázshatalmat, amiről pedig nyilvánvalóan tud.

Ugyanilyen rejtélyes Morgana és Arthur kapcsolata. Utóbbi már Leondegrance kastélyának ostromától tudja, hogy Uther Pendragon fia és valószínűleg előbb-utóbb valakitől megtudja, ki volt az anyja, ennek azonban semmiféle jelentőséget nem tulajdonít. Még úgy sem, hogy gyakorlatilag házasságon kívül született fattyú, ami azért a középkorban elég volt ahhoz, hogy lenézzenek valakit – még a királyi vér sem jelentett sokat, hiszen Könyves Kálmán állítólagos utószülött fiát, Boriszt sosem ismerték el itthon törvényes örökösnek; Corvin János esetében pedig ez volt az egyik ok, amiért sose lehetett király. Visszatérve a filmre, Morgana egyszer csak megjelenik Camelotban, ahol bemutatkozik Merlinnek, tehát nem titkolja a személyazonosságát, az öccsével (aki végülis csupán a féltestvére) viszont alig van köztük bármiféle interakció. Végülis nem láthatjuk azt, ahogy esetleg bemutatják őket egymásnak, vagy hogy Arthur mit szól a nővére hirtelen felbukkanásához, Morgana csak úgy van. Ez persze azért történik, mert a királynak éppen elég az interakcióra a néhány nevesített lovagja, a felesége, a bajnoka (Lancelot) és Merlin; míg az utóbbinak mindössze Arthur van, ezért inkább mellé csapták oda a történetében is fontossá váló boszorkányt. Az udvarban egyébiránt mintha más sem venne tudomást Mirren alakjának létezéséről – és különben hol volt annyi éven át, mit csinált, kitől tanulta, amit tud? Sajnálom, hogy őt nem ismerhetjük meg jobban.

„Az ember minden hazugsággal megöl valamicskét a világból.”

Az utolsó pedig egy technikai dolog, amit talán meg lehet magyarázni: Amikor Arthur még fegyverhordozóként kihúzza Excaliburt a kőből, aztán Merlint követi az erdőbe, akkor két kameraállás között hirtelen éjszaka lesz. Ekkor jelennek meg a brit földre oda nem illő, ijesztő állatok is, mert végülis Merlin próbára teszi a fiatal uralkodó akaratát. Tehát ez talán egy vízió. Viszont a Grál-keresés során, mikor Perceval rátalál Morganára és Mordredre, akkor a boszorkány egy látomást vetít az agyába, ezt pedig megnézhetjük kívülről, vagyis ekkor a nézőnek nyilvánvaló, hogy a karakter csak képzeli, amit lát, egy próbát áll ki éppen. Az említett állatos résznél ilyen nincs. Akkor ez most vízió vagy nem?

Ha nem is teljes mértékben a filmesek ötletei, néhány részlet igazán hatásos. Ilyen például az az aprócska jelenet, ami Lancelot és Gawain párbaja után a királyi hálószobában zajlik. Amikor néztem, alig tűnt fel, de utólag visszagondolva elsőrangú drámai pillanatokat láthatunk! Ebben a párbeszédben ugyanis sűrítve benne van Arthur teljes sorsa, megmagyarázza, miért nincs gyermeke az uralkodópárnak és még azt is, miért lobban fel a szerelem lángja Guenevere szívében. Merlin utolsó, nagy trükkje, ami valójában nem is varázslat, mégis megfordítja a világ sorsát, óriási; hasonlóan hatásos Lancelot utolsó harca. Morgana végzete pedig nagy valószínűséggel tavaly visszaköszönt a képernyőinken a Trónok Harca vörös papnőjénél.

Az egyetlen igazi negatívum, amit a történet szempontjából fel tudok hozni, az a nyitány és a befejezés együtt. A kezdésnél ugyanis egy csatába kerülünk, ahol senkiről semmit nem tudunk, majd lassacskán kiderülnek a dolgok, elindul a történet, de a film addigra már megy. A lezárásnál egy szintén emlékezetes képen Arthur testét három fehér ruhás nő egy hajón viszi magával, ám hogyha a legendákkal nem vagyunk tisztában, akkor igazából aligha érthető. Kik a nők, hová mennek, mi lett a királlyal, mi lesz Percevallal, stb.? A film lezárul, a sztori azonban nem!

„Vannak világok ezen kívül is. Ennek már nem kellek.”

Nézzük, kik készítették nekünk ezt a csodás filmet! Az író-rendező és producer John Boorman nevéhez az állítólag igazán pocsék Ördögűző 2, illetve a kultikusan szar Zardoz köthető; a legendákat adaptáló forgatókönyvíró Rospo Pallenberg neve pedig az általam kedvelt, de egyértelműen ritka ótvar Druidák stáblistáját díszíti még. A sztori elsősorban az 1485-ben megjelent Arthur halála című prózai művön alapszik, melyben egy Thomas Malory nevű „rab lovag” összegyűjtötte, átdolgozta és sajátosan értelmezte a különböző nyelveken íródott, egymásnak gyakran ellentmondó legendákat. Malory személye különösen érdekes, mert a mai napig nem bizonyított egyértelműen, hogy ki is volt, mivel ezen a néven abban a korszakban több személyt azonosítottak. Tehát egy Shakespeare-hez hasonló, a történelem homályába burkolózó legenda – többek közt cikkem jelenlegi tárgya mellett még a Gyalog galoppot is inspirálta. A szép, emlékezetes képeket Alex Thomsonnak köszönhetjük, az érdekes jelmezeket Bob Ringwoodnak, a többször furcsa, másszor igen jó kísérőzenét pedig Trevor Jones szerezte. Az övéi mellett hallhatjuk még Richard Wagner és Carl Orff szerzeményeit (a Carmina Burana legismertebb kórusműve háromszor csendül fel).

A színészekről nehéz lenne rosszat mondani, ám az nyilvánvaló, hogy Nicol Williamson kiemelkedik közülük. Ő az, akit több mint 20 év távlatából is tűpontosan fel tudtam idézni és miközben néztem, arra gondoltam, hogy hasonlít arra a fickóra, aki a Spawnban játszotta Cogliostrot. Nos, ez azért van, mert ő az, ez volt az utolsó szerepe; illetve láttam még a Columboban, ahol a Gyilkosság telefonhívásra című epizódban a tettest alakította. Nigel Terry jó, de nem maradandó, ha jobban belegondolok, Arthur, a központi szereplő, a háttérbe olvad a többiek mellett. Nicholas Clay jóképű, egyszerűen kellemes ránézni, Paul Geoffrey pedig a számomra talán legszimpatikusabb emberi karaktert kapta, ezért kedveltem meg. Érdekes módon a mára ismertté vált színjátszók csak epizódszerepekben vannak: Liam Neeson Gawain, Patrick Stewart Leondegrance, illetve egy általam beazonosíthatatlan Lot nevű alakként felbukkan Ciarán Hinds is (a vademberek vagy kik vezetője a Trónok Harcában). Az első negyed főszereplője Uther, az őt alakító, azóta szintén elég jól csengő névvé vált Gabriel Byrne talán azért emlékezetes, mert kitűnő ellentéte Arthurnak.

A hölgyek tekintetében is remek a felhozatal: Cherie Lunghi nagyon cuki és bár a karaktere házasságtörést követ el, mégsem lehet utálni. Arthur fogantatásakor és az ezt megelőző táncos részben férfitársaim biztosan megjegyzik majd Katrine Boormant Igrayne-ként (ő a rendező lánya); személyes kedvencem viszont Helen Mirren lett, aki annak idején igazán vonzó volt.

Érdekességek: John Boorman 1969-ben megkísérelt tető alá hozni egy Merlinről szóló filmet, ez azonban nem sikerült. Ekkor Rospo Pallenberggel átnyergeltek A Gyűrűk Urára, azonban ez sem jött össze, jogi és egyéb problémák miatt (sokáig ezt a művet megfilmesíthetetlennek tartották); a Lord of the Rings-hez kitalált díszletek meg képsorok viszont felhasználásra kerültek cikkem tárgyában. A nagy bukás Ördögűző 2-t Boorman azért vállalta el, mert arra számított, hogy nagyot fog szólni és segíthet tető alá hozni ezt; a csúfos leégést követően viszont az Excalibur kellett, hogy helyre állítsa a rendező megtépázott renoméját.

Annak elérésére, hogy a cselekményről ne vonják el a figyelmet, az amerikai közönség előtt nagyjából ismeretlen színészeket szerződtettek, csupán Nicol Williamson volt valamennyire ismerős a tengerentúli publikumnak. A legendákat aszerint válogatták és vonták össze, hogy megteremthessék „a körforgás allegóriáját: születés, élet, hanyatlás és újjászületés”: „Erről szól a történet: A keresztény ember felemelkedéséről és az ősi vallások eltűnéséről, amiket Merlin testesít meg. A babonák meg a varázslat erői elmerülnek a kollektív tudatalattiban.” Mint ilyet, cikkem tárgyát eredetileg Merlinnek akarták nevezni, de akkoriban futott egy ilyen című tévé-sorozat; aztán Lovagok lett volna, ezt a címet azonban már regisztrálták egy végül el nem készült alkotáshoz; így már a forgatás közben találták ki az Excalibur nevet neki.

Nicol Williamson játékát a kritikusok is elismerésre méltónak találták. Ő és Helen Mirren együtt dolgoztak a Royal Shakespeare Company színtársulatban az 1974-75-ös évadban Stratford-upon-Avonben a Macbeth előadásán, ahol rövid afférba keveredtek, ám mind a gyors szétválásuk, mind az előadás sikertelensége miatt meggyűlölték egymást. A rendező direkt ezért választotta ki őket, mert arra számított, hogy a valós konfliktusuk feszültsége majd átsüt a mozivásznon. Mirren azt nyilatkozta, hogy a forgatás során kibékültek Williamsonnal. Hírhedten negatív visszhangot váltott ki az, hogy a direktor a saját lányával játszatta el a megerőszakolt Igrayne-t. Katrine Boorman ezt nyilatkozta: „Mindig azt mondtam, hogy ha egyszer Gabriel Byrne és Corin Redgrave [Cornwall hercegét alakította] teljes páncélzatban megerőszakol, miközben az apád néz, onnantól már csak előre tekintesz az életben.” John Boorman véleménye: „Sokan megkérdezték: Miként érintett, hogy a lányod megerőszakolását kellett instruálnod? Nos, persze igazából nem erőszakolták meg. Ez csak egy filmjelenet volt. Őt nem zavarta, engem se.”

A játékidő második felében lévő, immáron sokkal érzelmesebb szexjelenet szintén negatív élmény volt, ezúttal a benne szereplő színészeknek, mert egyrészt irtó hidegben kellett játszaniuk, másrészt még szúnyogok is megjelentek, ám Cherie Lunghi és Nicholas Clay végigcsinálták anyaszült meztelenül az egészet - a kész műben egyáltalán nem látszik a kellemetlen helyzet. Helen Mirren és Liam Neeson ezen a forgatáson ismerkedtek meg, aztán négy évig éltek együtt. Mikor Morgana szül, akkor egy valódi terhes asszony fekszik az oltáron, a fejét elrejtették egy fekete lepel alá, Mirren pedig az oltár alsó részében bújt meg és egy nyíláson át dugta ki a fejét. A gyermek Mordredet a rendező fia, Charley Boorman játszotta; a Tó Úrnőjének vízből kilátszó keze pedig a rendező másik lányának, Telsche Boormannak a keze. A víz alatt fekvő, teljes alakban látszó Tó Úrnőjét Hilary Joyalle alakította, akinek egyetlen másik filmszerepe sem volt. Gabriel Byrne azt mondta, hogy a megerőszakolási jelenetben ő és Katrine Boorman nem is találkoztak, a közeli felvételeken egy tűpárnával került „intim viszonyba”:D Az ír filmgyártás történetében fontos mérföldkő az Excalibur, mivel a helyszín és a stáb nagy része ír volt, illetve ez indította be Liam Neeson, Ciarán Hinds és Gabriel Byrne nemzetközi pályáit. A szereplők közül karrierjük során többen is szerepeltek még Arthur-király legendákra épülő művekben: Az 1998-as Sam Neill főszereplésével készült Merlin tévé-sorozatban felbukkant Nicholas Clay (mint Lord Leo) és Robert Addie, a felnőtt Mordred életre keltője (mint Sir Gilbert). Liam Neeson az 1983-as Arthur the Kingben egy Grak nevű alak bőrébe bújt, Patrick Stewart pedig a 2019-es The Kid Who Would Be Kingben játszotta el az idős Merlint.

A Sárkány, mint a világ mágikus megtestesülése, egy új ötlet, amit a filmesek találtak ki, ám gyökereit fel lehet fedezni Geoffrey of Monmouth 1150 körül keletkezett Merlin élete című munkájában. Ugyanilyen eredeti újítás a varázsszavak használata, a két mágus ugyanazt a háromsoros kántálást használja minden alkalommal. Ó-ír szavakkal, de hétköznapi betűkkel leírva így néz ki: „Anál nathrach, orth’ bháis's bethad, do chél dénmha.” A magyar szinkronban az utolsó szót valami megjegyezhetetlen módon mondják, de az eredetiben sem a valódi kiejtés szerint olvassák ki a betűket. A jelentése nagyjából az, hogy „Kígyó lehelete, élet s halál bűbája, a teremtés előjele.” A film rajongói közt elterjedt egy elmélet, miszerint a gyerek, aki elcseni Arthur mostohabátyjának kardját, az Merlin, aki alakot váltva csalja el a jövendőbeli királyt Excaliburhoz. Ezt megerősíti, hogy a tolvaj személyére nem derül fény, a varázsló pedig éppen akkor bukkan fel, mikor a nép már látja, hogy Arthur kétszer is ki tudta szabadítani a kardot a kőből. Ugyanebben a jelenetsorban látható a kovácsmester Terry English, aki az összes szereplő páncélzatát kézzel készítette, alumíniumból; ő az, akivel a kovácsok sátránál Arthur egy pillanatra farkasszemet néz.

A forgatást mindennapos esőzések nehezítették, emiatt a fényviszonyok sem voltak igazán megfelelőek, a csillogó páncélokat pedig minden felvétel előtt le kellett sikálni, mert az eső csúnya nyomokat hagyott rajtuk. Az alumínium-jelmezek tükörszerű felszínét reflektorokkal világították meg, hogy még jobban csillogjanak, ám a stáb sokszor visszatükröződött bennük (az imdbn többen több képsort találtak, ahol az operatőr meg a kamera láthatóak a felületeken). Az esőzés hatására viszont a növényzet sokkal szebbnek, élettelibbnek látszik a képeken. Alex Thomson, mint vezető operatőr, csak később csatlakozott a készítőkhöz, az eredeti kamerás ugyanis idegösszeomlást kapott és távozott, miután a nyitó éjszakai csatajelenetet háromszor kellett teljes egészében felvenni, mert rosszul mérték fel a fényviszonyokat, emiatt semmi sem látszódott belőle. Hasonlóan megterhelő volt a hollós rész felvétele, itt napokon át várakoztak egyfolytában forgó kamerákkal, mire valamelyik holló végre úgy döntött, hogy kieszi a bárányhúsból készített halott bárány-szemét.

Camelot díszletei olyan hatalmasak voltak, hogy a stúdió falait ki kellett ütni, hogy elférjenek. A kastély folyosóit háttér-festményekkel tágították ki, a külső falakra aranyfényt vetítettek (a szöveg szerint a vár aranyból és ezüstből épült). Az erdős jelenetekre és az Excalibur-kardra zöld fényt vetítettek, hogy mágikus adottságúnak tüntethessék fel. A Merlin által puszta kézzel kifogott halat egy kőből épült kis csapdában helyezték el a víz alatt, ahonnan nem tudott kiúszni. A rendező megtartotta a Szent Grált, Excaliburt és Morgana mellvértjét, a kard manapság a Londoni Filmmúzeumban tekinthető meg. Cikkem tárgya eredetileg több mint 3 órás volt, manapság a 12-es karikás 120 perces és a 18-as karikás 140 perces változat lelhető fel belőle (én valószínűleg az első verziót láttam).

Szpojlerek itt

Mordred átszúrja Arthurt a lándzsájával, Arthur leböki a fiát Excaliburral, azonban Mordred halála után az Arthur mellkasában lévő lándzsa nyomtalanul eltűnik. Igrayne táncánál egy olyan modern zene szól, amely összetettsége miatt sem az elvileg a korszakot adó V. században, sem Thomas Malory XV. századában nem hangozhatott volna el.

Szpojlerek vége

„Épp azért, mert nem felejtjük el, újra eljöhetnek a szép idők!”

Különbségek a legendák és a film között: A mozgó képeken nem magyarázzák meg, honnan származik Merlin hatalma, a legendákban félig ember, félig démon (cambion); az anyja halandó nő, az apja egy incubus. Williamson és Mirren karakterei határozottan vonzódnak egymáshoz, de mégis megállnak a tanító-tanítvány szinten. A régi forrásokban Merlin gyengéi a fiatal, szépséges nők, Morganával szeretők, a „sztázis”, amibe kerül, viszont nem az ő műve. Mordred eredetileg nem Morgana, hanem annak nővére, Morgause gyermeke, itt viszont a két nővér egybemosódik. Egyedül az Excaliburban látható, hogy Mordred megöli Morganát, illetve, hogy Uther előbb szerzi meg a kardot, mint a fia. Morgana itt előbb hal meg, mint Arthur, a mondákban viszont túléli és egyike azoknak a nővéreknek, akik elviszik a király holttestét Avalon szigetére. A boszorkány neve utalhat arra, hogy eredetileg tengeri szellem (Morgen = ősi wales-i vagy brit nyelven „tengerből született”) vagy egy ősi ír istennő, az alakváltó, viszály-szító Morrígan. A „kőbe szúrt kard” és Excalibur eredetileg két különböző fegyver; a szerelmespár közé ledöfött penge pedig a Trisztán és Izolda-regéből származik. A filmben Perceval méltó egyedül a Grál megtalálására, a XII. század után készült legendákban viszont már Galahad, Lancelot törvénytelen fia szerzi meg a kelyhet. A moziban látható Arthurban egyesül Arthur király, a „Sebzett Király” és a „Halászkirály” figurája a régi írásokból. Ahogy láthatjuk, Guenevere-ből apáca lesz, Lancelotból pedig pap vagy szerzetes. A legendákban az utolsó perceikig hűek maradnak egymáshoz és az öregség okán elhalálozó abbénő Guenevere sírja felett a szerzetes Lancelot mond imát, majd hat hét alatt elsorvad a bánattól és követi szerelmét a túlvilágra. A sok korszakbeli tévedés direkt történik, ugyanis az V. század eseményeit a későbbi korokban elmesélő szerzők mindig áthelyezték a figurákat a saját századaikba, akik így az akkori kor szokásainak megfelelően viselkedtek vagy öltözködtek.

Az Excalibur 11 millió dollárból készült és 35 milliót hozott be, ami mind akkor, mind ma is busás haszonnak számít. A látványt mindenki dicsérte, a történetet és a karaktereket saját korában kritizálták. Nekem viszont nagyon tetszett, hiszen bemutat egy idealizált, mágiával átitatott, mégis hihető középkort, ahol valódi emberek harcolnak valódi, megfogható célokért: hatalomért, hazáért vagy szerelemért. Azonban John Boorman alkotása nem akar történelmi tabló vagy kordokumentum lenni, bevallottan allegorikus mű, melyben benne van a XX. és a XV. század lenyomata – de még a XXI. századi nézőknek is izgalmas, szórakoztató alkotás.

Pontozás:

imdb: 7.3

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Lesz Jeges pokol 2, ahol Liam Neeson ismét beül egy hatalmas kamion volánja mögé, hogy az Isten háta mögött akciózzon. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnik, ha igaz, hogy jön a Csupasz pisztoly újrázása, amiben Neeson úr alakítja majd Frank Drebin J.r-t!

"Keresem Dzsinevrát"-rovat: