Amióta az eszemet tudom - egy olyan 2-3 hete (ezt Hofitól loptam) - ismerem ennek a filmnek egyes híres képsorait. Mindig is érdekelt, mi lehet ez, mert olyan elképesztő hatásúak ezek a felvételek. Csakúgy, mint maga A hetedik pecsét. Ingmar Bergman 1957-ben vitte vászonra (előtte meg papírra), gyakorlatilag azóta világhírű ő maga is. 

     Főszereplőnk Antonius Block (Max Von Sydow), nemrég hazatért keresztes lovag, akit a Szentföldön töltött hosszú évek valószínűleg eléggé megváltoztattak. A nyitó képsorok rögtön egy pokolbéli tájat tárnak elénk, ami, ha színesben látnánk, lehetne akár egy hangulatos üdvözlőlap képe is. De így, fekete-fehérben az egyszerű, ovális kövekkel teletűzdelt tengerpart az éjfekete, zömök lovakkal meg a kísérteties és egyben nyugtató tengermorajlással együtt rátelepedik az agyunkra.

A lovag találkozik a Halállal (Bengkt Ekerot). Érte jött. A Halál köztudottan kiváló sakkjátékos, így az elfáradt halandó kihívja őt, ezzel egy kevés haladékot nyer; ha Antonius győz, életben marad, de ha veszít, örökre az elmúlás képviselőjének társasága lesz.

     Túlvilági történések után maga a valóság következik; a lovag és hű csatlósa járja a vidéket, miközben pestis fenyegeti az északi nép lakosságát. Mintha minden és mindenki az elmúlás felé haladna, kopár és élettelen a táj és a szereplők hangulata - egyelőre. Egykettőre útitársaik is akadnak, együtt menekülnek a Fekete Halál elől - pontosabban kettő elől, ebből az egyik egy baktérium :) -, ám mégsem beszélhetünk fojtogató, feszültséggel teli vagy szörnyen rémisztő jelenetekről; ezek a hétköznapi emberek kiváló humorral rendelkeznek, végülis optimistán szemlélik világukat, egyszerűen csak élnek.

A lovag viszont a kapott haladéktól többet vár, mint, hogy élhessen még egy kicsit - válaszokat akar életről, Istenről, Halálról. S mialatt keresi a válaszokat, meglévő emlékei mellé gyűjt még jó párat.

     A cím maga a Jelenések Könyvéből származik, végig fontos szerepet kap a vallás, nem véletlen, hiszen a középkor közepén járunk. Lovagunk és a Halál sakkjátszmáját nézve a néző rádöbben, milyen felfoghatatlan a létünk értelme, hogy egy nap minket is szólít a túlvilág, de korántsem bizonyos, hogy éppen ráér majd velünk sakkozni a tulaj. A lovag Isten, a Halál és a saját kettejükhöz fűződő viszonyát elemezgeti, ám nem kap egyértelmű válaszokat sem a máglyahalál küszöbén álló lánytól, sem a vallásos hallucinációt értelmezni próbáló csepűrágótól. Sem sokat látott segítőjétől, sem a jelennek élő fiatal anyukától.

 

     Ingmar Bergman munkája azt hiszem azért olyan nagyszerű, mert egyszerre hátborzongató és felhőtlenül vidám. Egyszer meghalunk, de ez ellen semmit sem tehetünk. Óriási közhely, de lényegében ez a történet megoldása - vagy nem? Hohohóóóó.

 

     Olyan szép ez a film, hogy a szinonimaszótár is kevés hozzá. Az operatőr nevét tehát leírom: Gunnar Fischer. A végső jelenet meg arra tévedt mezei statisztáknak köszönhetően ég bele örökre az agyunkba, mert a színészek épp nem értek rá. Ez gyönyörű.

 

     Látni kell, hogy mindenki saját szemével győződjön meg e film hihetetlen hatásáról, a színészek kiválóságáról, a történet érdekességéről és az emberi lét csodálatosságáról.