Werner Herzog és Klaus Kinski első közös filmje, valószínűleg a leghíresebb az ötből. 

1560: A spanyol konkvisztádorok elakadnak a perui őserdőben. A nagy csapatból kiválik egy kisebb, akiknek az a feladata, hogy élelmet keressenek és ráleljenek az állítólag csak néhány napnyi útra a mocsarakban rejtőző Aranyvárosra, Eldorádóra. Az expedíciót vezető Don Pedro de Ursua (Ruy Guerra) viszont hamar szembekerül a másodparancsnokával, a félelmet keltő Don Lope de Aguirre-vel (K.K.), aki aztán egy gyors puccsal magához ragadja a hatalmat. A katonák meg a rabszolgák is félnek a robbanékony vezértől, aki ahelyett, hogy a józan észre hallgatna és visszafordulna, továbbhaladásra készteti alattvalóit. Ahogy tutajuk egyre lejjebb sodródik az Amazonas-on, úgy merül alá Aguirre az őrületbe. Kikiáltja, hogy ez a maréknyi ember immár nem tartozik a spanyol korona alá, feltétlen engedelmességet vár el és magában kifundálja egy új, tökéletes királyság terveit. De közben a partokat lakó kannibál törzsek, az éhezés és a betegségek egyre több áldozatot követelnek, amiről a parancsnok tudomást se vesz. Vajon ki marad majd, aki engedelmeskedik neki, ha ő lesz mindenek ura? 

Tavaly már láttam ezt a tévében, akkor viszont nem szenteltem neki önálló cikket. Röviden ezt írtam róla: „Érdekes alkotás. Az első 20 percét eléggé untam, de aztán egyre izgalmasabb lett. Bemutatja a hódító háború árnyoldalait, pedig nincsenek benne csaták. Láthatjuk az ember küzdelmét a természettel, amit mindig az utóbbi nyer. Tanúi lehetünk a „civilizált”, modern európaiak bukásának a dél-amerikai őserdőben. Furcsa módon sem a felvezető szöveget, sem a címet nem fordították le, sőt, még a vége stáblistában sem hallhatunk hangalámondást. Figyelemre méltó mellékalak a pap, aki a naplót írja, hiszen jelképezi mindazt, amiért a középkori egyházat sokan még ma is megvetik. A főhőst játszó Klaus Kinski igazán erre a fura, őrült szerepre termett, de Aguirre nem egy tébolyodott elmebeteg, csupán a hatalomvágytól megittasodott vezér, aki mindent magának akar. Alapvetően hideg és lelkiismeret nélküli, gyakran mintha dührohamai lennének. Ő ennek a kis expedíciónak a Hitlere, a csúcs az, mikor egyszerűen félrelöki az útjából a lovat:D A szép képeket kellemes, amatőr pánsíp-játék festi alá, amit a csapattal tartó perui indián játszik. Az egyetlen dolog, amit nem mutattak meg, az a kivégzett egykori parancsnok titka: mi lehetett a kezében? Ennek a filmnek van egy párja, az is egy személynév című, azt is Werner Herzog rendezte, annak is Kinski a főszereplője. Talán majd megnézem egyszer.” Az utolsó két mondattal a Fitzcarraldora utalok, amiről utólag elmondható, hogy valóban jelen cikkem tárgyának párja, sőt, a leszármazottjának mondható. Ugyanis mindkét alkotásban a szőke, kék szemű főhős egy korántsem tökéletes állapotú hajón hajszol végig egy csapat vállalkozó kedvű embert az Amazonas-on, ahol a természet erői (a folyó sodrása, az időjárás, az állatok, stb.) mellett ellenséges emberekkel is meg kell küzdeniük, ráadásul mindkét filmben hallhatunk pánsípot.

Másodszorra nézve a felvezetés inkább érdekes és valamennyire kellemetlen volt. A térdig érő posványban mezítláb gázoló, csuklóikon súlyos vasláncokat hordó perui rabszolgák puszta kézzel kénytelenek vonszolni az ágyúkat, a hordszékeket meg minden egyebet. A lovasokat a burjánzó növények mintha le akarnák rántani a nyeregből, a szűk utakon alig lehet elférni, a páncélok és sisakok alatt nyilván mindenki izzad; és tetejébe a címszereplő még néha ordítozva a nép közé vetődik, hogy haladásra bírja a karavánt. Azért a beosztottjait se kell félteni, senki se bánik kesztyűs kézzel az indiánokkal… Az emberek megpróbáltatásai hosszan kitartott természeti képekkel keverednek, aztán jön az ominózus gyűlés, ahonnan az expedíció ténylegesen elindul. A cselekmény még ekkor sem bontakozik ki, számomra az ezután következő örvényes rész sem volt valami izgalmas. Ellenben rögtön feltűnt, hogy bár nem konkrétan a saját missziójáról beszél, Aguirre már az ötödik percben megjósolja a kudarcot…

Az elvileg 40 spanyol létszáma hamar fogyatkozni kezd, és a vezetéssel megbízott Ursua a második nagy megpróbáltatás (az áradás) után már visszafordulna. Azonban addigra nyilvánvalóvá válik, hogy a tényleges hatalom a címszereplő kezében összpontosul, aki lojális jobbkezével, Peruchoval (Daniel Ades) rettegésben tartja a körülöttük lévőket. „Kinek a parancsa?” Válasz nincs, mert nyilvánvaló. Ursua összehívja az embereit, hogy visszafordítsa őket, Aguirre ekkor nyíltszíni lázadást indít, lelöveti felettesét és a mellette kiállókat, majd átveszi az irányítást. Elkészül az új tutaj, és aztán kikiáltják a Habsburg-ház (a spanyol trónon akkor ők ültek) trónfosztását. Viszont a félelmetes vezér még mindig fenn akarja tartani a látszatot, így névlegesen a legmagasabb rangú jelen lévőt, Don Fernando de Guzmant (Peter Berling) választják meg császárukká – aztán továbbmennek…

„A szerencse a bátrakra mosolyog, és a gyávákat leköpi.” 

A megpróbáltatások csak fokozódnak. Az eredeti tutajok elvesztése, majd a lázadás és az örvény embervesztesége után a folyton megvaduló ló, a fogolyként tartott Ursua néma tiltakozása és a vezetésre nyilvánvalóan alkalmatlan Guzman tovább rontja a túlélési esélyeket. Ráadásul meg sem tudnak állni, mert közel s távol nincsen szilárd talaj… Aguirre-t viszont mindez nem zavarja, csak azzal foglalkozik, hogy menjenek tovább; aki meg másképp gondolja, és kinyitja a száját, az bizony gyorsan megrövidül – mondjuk egy fejnyivel. A tutajon összezárt társaságban kiéleződnek a konfliktusok. Az arisztokrácia védettséget élvező tagjai a nagyétkű bábcsászár mellett a két nő, Ines (Helena Rojo), Ursua felesége és Flores (Cecilia Rivera), a lázadóvezér lánya – érdekes módon mindig tökéletes a hajuk, szépségük szinte lenyűgöző, ám a rengeteg férfi szemet se vet rájuk. Herzog nyilván direkt hagyta ki ezt a filmjéből... Aztán ott van a pap, akiről eddig még szó se esett, pedig a nyitánynál lévő szöveg (amit ezúttal magyarul feliratoztak) kijelenti, hogy az ő, vagyis Gaspar de Carvajal atya (a vicces nevű Del Negro) naplójából ismerjük az elátkozott út történetét. Itt egy újabb kitérőt kell tennem: A rendező, aki egyben a forgatókönyvíró, rögtön elárulja, hogy mi lesz a befejezés. Szerintem hatásosabb lett volna, ha meghagyja a sztori végét fedő jótékony homályt, hiszen Aguirre abban az időben alig ismert szereplője volt az Újvilág meghódításának. Mindenesetre Carvajal szerzetes az események középpontjában áll, és ahogy tavaly említettem, bizony gyakran cselekszik a Biblia ellenében. A pap sem bűntelen, Isten szolgája is gyarló ember, aki túl akarja élni; de ez mégsem elég ok arra, amit a kis csónakon érkező bennszülöttekkel művelnek. Plusz a krónikás akkor sem áll ki az igazságért (Ursuáért), amikor megtehetné. Így sosem tudjuk meg, hogy vajon Isten Haragja szembeszállt volna-e az egyház képviselőjével.

„Isten Haragja vagyok. Amerre lépek, a föld megismer és megremeg.” 

Az alap csapat, amiből a főszereplőt is magába foglaló blokk kiválik, azért indult el, hogy megtalálja Eldorádót. Mint ismeretes, az Aranyvárost azóta sem sikerült felfedezni, és a nyitánynál a szöveg tudatja velünk: csak az indiánok találták ki. Bizarr helyzet, mert tudjuk, mi lesz a vége, és ezt párszor még belénk sulykolják, nehogy elfeledjük. De vissza a napszín nemesfémhez: Tehát a gazdagság vágya hajtja őket. Ugyanakkor az emberben természetesen meglévő kíváncsiság is, hiszen a rejtélyes vagyon ott van, ahol még senki sem járt. Közben már a kiindulópont is abszurd, hiszen ha a konkvisztádorok kis csoportja, akik önmagukat nyilvánvalóan erősebbnek és civilizáltabbnak hiszik az őslakosoknál, rátalál a legendás városra, akkor tutira el fogják foglalni és biztosan nem mennek majd vissza, hogy elárulják a helyzetét, illetve megosszák kincseit a hátramaradottakkal. Aguirre tisztában van ezzel, ezért sem akar visszamenni. A szeme előtt Cortez példája lebeg, aki hozzá hasonlóan megtagadta a parancsot, ezért pedig jutalmul elfoglalhatta Mexikót. Kinski figurája sokkal több, mint puszta elmeháborodott gyilkos, ő az örök lázadó, olyan, mint Lucifer Az ember tragédiájában: Megkérdőjelezi Istent, emiatt alászáll a Pokolba… 

Ha már Pokol, az expedíció elsődleges szenvedői a rabszolgák, akiknek két leginkább megjegyezhető képviselője a pánsípos és a tolmács. Az előbbi egyszerű, vidám kis dala a film teljes második felét végigkíséri, sokszor csak ez hallatszik, először akkor, mikor láthatjuk azt, aki játssza, később a zenéhez már nincs szükség a zenész jelenlétére. A fordító pedig elmeséli Flores-nek, hogy mielőtt rabságba taszították, herceg volt, de most végig kell néznie, amint elfogják, elpusztítják a népét, mialatt a pusztítók maguk közt háborúznak azért, hogy ki legyen a főnök. Csupán egy kis mellékalak, mégis micsoda sorsot képvisel! Ő tehát az elnyomott, az elnyomó Aguirre, és ott van még Ursua. Ez a fickó sem éppen szent, hiszen részt vett a kontinens elfoglalásában, látszólag emberségesebben bánik a helyiekkel, mint a társai, ám végső soron részese minden bűnnek, mert nem állítja meg őket. De ha megpróbálná, azzal se nyerne semmit. A hallgatást választó, némán szenvedő férfi az út során kiemelkedik a többiek közül, akik lealjasulnak a túlélésért, ezért aztán fizetnie kell… Hozzá kapcsolódik egy nagyon érdekes, már-már david lynch-i talány, az összeszorított ökle, amiben mintha tartana valamit. Herzog direkt nem kötötte az orrunkra, mindenesetre örök rejtély marad, hogy vajon volt-e valami a kezében, és ha igen, mi? 

„(…) az átkozott csendtől, ami mindig azt jelzi, hogy valakit meg fognak ölni (…)”

Klaus Kinski gyakorlatilag egymaga elvinné a hátán a filmet, de szerencsére erre nincs szükség, hiszen Herzog remekül megírt dialógusai és Thomas Mauch (Fitzcarraldo) emlékezetes képsorai kellőképpen támogatják őt. Viszont el kell mondani, hogy a főhős alakítójának fantasztikus hatása van a nézőre. Aguirre már a külsejével is kilóg a többiek közül, a vonásaiban semmi spanyolos nincs, hosszú, szőke haja, nagy, kék szeme és markáns arca egy nagyon furcsa, ragadozószerű járással társul. Embernek néz ki, de olyan, mintha emberbőrbe bújt bestia lenne, amely billegve járkál, miközben kiválasztja a következő áldozatát. Halkan beszél, túlságosan nyugodt, de aztán kitör: Az elején, mikor a rabszolgákra támad, vagy az összes kiélezett helyzetben, mikor saját alattvalóinak úgy megy neki, akár az ellenségnek. Az egyik legemlékezetesebb és sajátságosan vicces jelenet, amikor egyszerűen ellöki az útjába kerülő lovat – a nála sokkal nagyobb állat pedig hirtelen elterül a tutaj csúszós padlóján. A magyar szinkronban a fenomenális Szakácsi Sándor szólaltatja meg, amely csak tovább fokozza Kinski hatását. 

Általánosságban a történet a második vízre szállástól magával ragad, a képi világ pedig nagyon hangulatos, egyedi. A megbotránkoztató eseményeket (például a gyilkosságokat) néhány könnyedebb rész szakítja meg (a császár vacsorájának sorsa), és vannak igazán szép jelenetek is (Ines utolsó útja). Nem árulok el nagy titkot, ha elmesélem az utolsó jelenetsort, ami a film egyértelmű csúcspontja: Aguirre egyedül marad a tutajon, halljuk grandiózus gondolatait, miközben emberbőrbe bújt keselyűként lépked a halottak meg a vízi járműre települt majmok között; végül egy felejthetetlen snittben körbejárhatjuk a kísértethajóvá vált alkotmányt, a megsemmisülés fából és levelekből készült groteszk emlékművét… 

Néhány szót a szereplőkről-alkotókról: Werner Herzog író, producer és rendező volt egy személyben. A Guzmant játszó Peter Berling Kinskihez hasonlóan német földről származott, de róla mégsem lehet annyira könnyen megmondani. Később együtt dolgozott Klaus bácsival és Herzoggal a Fitzcarraldon (ő az Operaház vezetője az elején) és a Cobra Verdén; valamint szerepelt a híres magyar Sátántangóban. A néger rabszolgát, Okellot játszó Edward Roland azóta sem jelent meg filmben, a Flores-t életre keltő Cecilia Rivera pedig összesen még egy alkalommal vállalt mozgóképes munkát, 2008-ban. Aguirre nem Kinski hangján szólal meg, hanem a hozzá rendkívül hasonló Gerd Martienzenén – erről még lesz szó. A pánsípon túli aláfestő zenét a rendezővel gyakran együtt dolgozó formáció, a Popol Vuh szolgáltatta. 

Érdekességek: Werner Herzog egy kölcsönkapott történelemkönyvben olvasott Aguirre-ről, ez volt a kezdőlökés. Akkoriban tagja volt egy futballcsapatnak, és a forgatókönyvet állítólag két és fél nap alatt írta, amikor meccsekre mentek; de a mérkőzések közben is dolgozott rajta. Az egyik játszma után a csapat lerészegedett, és a Herzog mögött ülő játékos lerókázta a készülő irományt. Azokat az oldalakat lehetetlenség volt megmenteni, az író kidobta őket az ablakon, aztán később bevallotta, hogy nem tudta felidézni, mi lehetett rajtuk. Az események jelentős részét Werner bácsi találta ki, de pár figura tényleg létezett, róluk lesz még szó. A szkript összemossa az 1560-as Ursua-féle expedíciót Francisco de Orellana 1541-42-es felfedezőútjaival. Gaspar de Carvajal az utóbbiakon vett részt, igazából sosem találkozott Lope de Aguirre-vel, és bőven túlélte az 1561. évet. Tényleg írt naplót, ennek azonban csak vajmi kevés része került bele a történetbe. 

A teljes stáb mindössze 8 tagból állt. Storyboard (amikor lerajzolják, hogy kb. hogyan fog kinézni a jelenet, amit felvesznek majd) egyetlen szekvenciához se készült, mindent spontán állítottak be és vettek fel. A legtöbbször próba sem volt, a szereplők improvizáltak, ezért elmosódott a határvonal a valóságos személyiségükként meg a karaktereikként töltött idő között. A nyitányban, mikor a mocsárban a gyaloghintó felborulni látszik, az egyik kéz, ami jobbról megtámasztja a szerkezetet, a rendezőé, aki ugyanúgy benne volt a szituációban, mint a játszó színészei. A költségvetés olyan alacsony lett, hogy az összes résztvevő tutajokon lakott, az egyiken épült egy kis konyha, a filmen látható budi pedig ténylegesen használatban volt. A felvételeket azzal a kamerával csinálták, amit Herzog a Müncheni Filmiskolából lopott. Sosem tanult vagy állt alkalmazásban ott, csak szüksége volt egy felvevőgépre, hogy filmezhessen, a tolvajlást egy percig se tagadta, de azzal magyarázta, hogy ez művészeti alapon járt neki, későbbi alkotásai igazolják. 

A pánsípos indián egy szellemileg visszamaradott koldus volt, akit Werner bácsi véletlenül talált. Felfogadta, de sokszor problémája akadt vele, mert ez a pasas nagyon félénk embernek bizonyult. A szegényes költségvetés miatt a rendezőnek az óráját meg a cipőjét is el kellett cserélnie, amikor már nem maradt mivel fizetni az élelemért. Az utolsó jelenetsorban szereplő majmokkal is meggyűlt a készítők baja. Először a beszerzésükkel megbízott alakok megpróbáltak lelépni a pénzzel; de Herzog állatorvosnak adva ki magát, lefoglalta az állatokat; akik állítólag mind őt, mind Kinskit többször megharapták. A forgatás végén ezeket az apró emberszabásúakat szabadon engedték. A direktor áldozatul esett egy tűzhangya-támadásnak, mikor machetéjével akart kivágni egy fát. A szorgos rovarok elözönlötték és elmondása szerint vagy 150-szer csípték meg, ami miatt lázas lett és ágynak dőlt. A természet élettelen formában ugyanúgy akadályozta az Isten Haragjának készítését, ugyanis a cselekményben elsodort tutajokat tényleg elvitte az Amazonas áradása. Az elveszett vízi járműveket és az utána készült nagyobb tutajt ugyanúgy a stáb tagjai rakták össze, ők végezték a kaszkadőr-feladatokat is, stb. A történetet időrendi sorrendben vették fel, mert Herzog úgy érezte, ugyanúgy haladnak a folyón, ahogy a felfedezők a sztoriban. A fán rekedt hajó eredetileg egy mellékszál része lett volna, ami az említett Francisco de Orellanára utalt volna; de végül az egészből csak ez a kis részlet maradt meg. Elvileg, bár a néző is látja, a hajó hallucináció. Gonzalo Pizarro, aki elindítja Ursuát és Aguirrét az útjukra, igazából a cselekmény kezdete előtt 12 évvel, 1548-ban meghalt. A Biblia „káromlásáért” járó büntetés meg a fa tetején lévő hajó más expedíciók leírásaiból származó részletek, magyarul ezek is megtörténtek. 

Ahogy a bevezetőben írtam, ez volt Kinski és Herzog első közös munkája. Utóbbi eleve az előbbinek írta Aguirre alakját, mert nem ez volt az első találkozásuk; Kinski ugyanis kezdő színészként a Herzog-család házában bérelt szobát, és három hónapnyi ott tartózkodása során őrült, sokszor ijesztő viselkedésével maradandó hatást tett a későbbi rendezőre. Hosszú évekkel később az immár filmmel foglalkozó Werner elküldte az írását a nála 22 évvel idősebb Kinskinek. Állítólag ezt történt: „Hajnali 3 és 4 között csöngött a telefon. (Felvettem és) pár percig eltartott, amíg rájöttem, hogy ez az artikulátlan üvöltözés Kinskitől származik. Úgy egy óra után jöttem rá, hogy azt akarja megértetni velem, mennyire tetszik neki a szerep.” A különleges járásmód, amit Aguirre alkalmaz, Herzog találmánya, szerinte rákra emlékeztet, és azt hívatott jelezni, hogy a lázadó vezér púpos. A lépéseiben megfigyelhető, hogy sántít, ez egy történelmileg hiteles részlet, az igazi Isten Haragja egy háborús sérülés miatt húzta az egyik lábát. A rövid, de hatásos beszédek szintén az igazi alakra voltak jellemzőek, ahogy az őrületre való hajlam is. A tőle elhangzó „Mi a trón, ha nem egy pár deszka, bársonnyal bevonva?” egy Napóleon-idézet. 

Kinski alakjának ruháján számos bőrpánt látható, jelképesen ezek tartják őt össze. Az igazi Aguirre mellett az 1964-ben Zanzibáron lázadó John Okello is inspirációul szolgált a címszereplő megalkotásához. Herzog ismerte Okellot, akinek az egyik könyvét kellett volna lefordítania. Rá utal még a néger rabszolga neve. A rendező meg a főhős alakítója szinte azonnal összezördültek, mert mind a ketten másként gondolkoztak arról, hogyan kellene megformálni Isten Haragját. A főszínész emiatti dühkitörései eléggé megviselték a stábot meg a statisztáló indiánokat. Ezen kívül igen veszélyesen viselkedett, az egyik kemény éjszakán például fogta magát és puskával kezdett lövöldözni a stábtagok kunyhójára, mert zavarta, hogy hangoskodtak kártyázás közben. A három lövés egyike levitte egy mellékszereplő ujja hegyét. Herzog elkobozta a puskát és a mai napig megvan nála. A partra szállós jelenetnél, mikor az üres falut rohamozzák meg, Kinski a nála lévő karddal fejbe csapta az egyik kollégáját, akit csak a rajta lévő sisak védett meg a haláltól. 

Klaus bácsinak elege lett az egész filmből és felkészült a produkció elhagyására. Herzog viszont megfenyegette, azt mondta neki, ha így tesz, akkor lelövi, aztán öngyilkos lesz. A direktor később azt nyilatkozta, hogy tényleg készen állt megtenni ezt, tudva: a hatóságok valószínűleg úgyis vadászbalesetként könyvelték volna el a dolgot. Kinski későbbi állítása szerint fegyverrel kényszerítették a munkára, de Herzog ezt tagadja. A korábban általam leírt összezördülés az alakítás milyenségével kapcsolatban arra késztette Werner bácsit, hogy manipulációval érje el, amit akart. A szőke főhős életre keltője ugyanis azt gondolta, Aguirre-t dühöngő őrültként, ordítozva kell megformálni. Herzog minden jelenet előtt direkt feldühítette Kinskit, aztán megvárta, amíg kiüvöltözi magát, elfárad és aztán kapcsoltatta csak be a kamerát. A lezáró szekvencia felvételekor vagy másfél órán át hagyta, hogy Klaus bácsi kiabálva, teljesen nyilvánvalóan játssza az őrültet, és miután végül már nem maradt ereje a további üvöltözésre, akkor hozta össze azt, amit a filmben láthatunk. A színészek elvileg 16 különböző országból származtak, ezért az összes dialógust angolul vették fel. Az eredeti hangsáv viszont rossz minőségű lett, ezért később mindenkit átszinkronizáltak németre. Kinski azonban túl sokat kért volna a hangja használatáért, ezért helyette Gerd Martienzen szólaltatja meg Isten Haragját. Kettejük orgánuma annyira hasonló, hogy szinte lehetetlenség észrevenni a cserét. 

Pár megfigyelés a képek készítése közben: Amikor a vasakat gyűjtik össze az új utazó-eszközhöz, Aguirre ugyanolyan unottan veszi fel az üres vödröt, mint a halott rabszolga kezére erősített bilincset. Ursua tárgyalásán a címszereplő helyezkedik el a legmagasabban: legalul a tömeg, aztán a vádlott, utána a „bíróság”, felette a névleges császár, és a csúcson a hatalom igazi gyakorlója. Látványos, ám érthetetlen, hogy az üres falu „ostromakor” Kinski alakja miért veszi le a sisakot, ami a játékidő 90 %-ában rajta van. Ez egy harci szituáció, mégis fejvédője nélkül rohan előre, majd csak akkor teszi fel, amikor már elmúlt a veszély. Talán véletlenül történt így, azért, hogy meg lehessen különböztetni Aguirre-t a többiektől, de még akár az őrületére is utalhat, mert fittyet hány az esetleges halálos veszélyre. Carvajal atya egyetlen történelmileg hiteles tette az, amikor meg akarja téríteni a pogányokat. Számomra rejtélyes Guzman halála. Bár igazából meggyilkolták, itt hosszas nézelődés után se találtam rajta külsérelmi nyomokat. Megfojtották? Érdekes, amikor Isten Haragja nem akar nyilvánosan példát statuálni Ursua kivégeztetésével. Vajon miért csinálják úgy, hogy senki se lássa? A felesége ezek után tényleg a férfiak prédájává válhatna, de ez se történik meg. Esetleg az éhség annyira leköt mindenkit, hogy rá se hederítenek a nőre? Aguirre általában nem néz rá arra, aki hozzá beszél, főleg ha olyat mondanak neki, ami ellenére való. 

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Lope de Aguirre (1510-1561) 

Emberei úgy hívták, hogy Az Őrült, önmagát Isten Haragjának, A Szabadság Hercegének, Tierra Firme Királyának neveztette. (Tierra Firme a Karib-tengert és a Mexikói-öbölt keretező kontinentális terület déli része.) Egy katonai puccs során szembefordult Pizzaroval, akivel a filmben nincs konfliktusa. Az említett sántítást a Chuquingánál vívott ütközetben szerezte, emiatt a hibája miatt társai folyton gúnyolták. A lányát valójában Elvirának hívták, és tényleg mindketten részt vettek Pedro de Ursua expedícióján, amit azonban azzal a titkos céllal indítottak, hogy az inkák elleni hadjárat veteránjait összegyűjtsék és elvigyék az újonnan meghódított földről, nehogy balhézzanak. Aguirre akkor fordult Ursua ellen, mikor amaz nem engedte neki, hogy az expedícióra magával vigye a szeretőjét. Az igazi Guzman a társa volt ebben az összeesküvésben, de aztán ugyanúgy végezte, mint Ursua - megölték. A filmben is szereplő levelet tényleg elküldték, ebben Perut független államnak nyilvánították. Miután a lázadók megszereztek néhány földterületet, a spanyolok erélyesen felléptek ellenük és az utolsó akciójuknál körbevették őket. A királyi sereg felajánlotta, hogy ha megadják magukat, sértetlenül távozhatnak, ebbe szinte mindenki belement, csak Aguirre nem. Ő ehelyett meggyilkolta Elvirát, mondván „annyira szeretem, nem akarom, hogy barbárok ágyasa legyen”, de azokat az egykori követőit is levágta, akik megkísérelték letartóztatni. Korábbi urai mégis elfogták, lefejeztették, felnégyeltették, és a testrészeit szétküldték a közeli városokba, elrettentő példa gyanánt. A történészek meg a művészek szemében a spanyolok által uralt Amerika kegyetlenségének és áruló természetének jelképévé vált. 

Gaspar de Carvajal (kb. 1500–1584) 

Dominikánus-rendi szerzetes volt, aki hírnevét azzal szerezte, hogy feljegyezte Francisco de Orellana expedícióját. Művének teljes címe: Beszámoló a híres Grand-folyó nemrégiben történt felfedezéséről, amit nagy-nagy szerencsével Francisco de Orellana kapitány talált meg. Ebben napló-szerűen benne vannak a küldetés eseményei, pontos dátumokkal, információk a folyó mentén élő bennszülött települések nagyságáról és elhelyezkedésükről, valamint az indiánok harci taktikáinak, rítusainak, szokásainak, szerszámainak leírása. Ez a könyv sokáig ismeretlen volt, nyomtatásban először csak 1895-ben jelent meg. Carvajal és az expedíció többi tagja tudtán kívül megfertőzte a bennszülötteket európai vírusokkal. Antonio Vieria író 1842-es becslése szerint az 1600-as évek első felében több mint 2 millió indián halt meg az általuk bevitt himlő, malária vagy sárgaláz következtében.  

Vissza a fikcióhoz, két idézet következik két könyvből. 1001 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz: „(…) ez az eposzi kalandfilmje, a rendező impulzív, elhivatott színészével, Klaus Kinskivel hozta meg számára a nemzetközi elismerést. (…) Nyugtalanító parabola, amelyben felfedezhetjük Herzog allegóriára, metaforára, fekete humorra és groteszkre való hajlamát, vonzódását az elidegenedés, a rögeszmék és a társadalmi romlás témája, a környezetre kivetülő emberi gyarlóságok ábrázolása iránt. (…) Peru távoli helyszínein kevés pénzből forgatni sok problémával jár, de Herzog bizalma (…) a gyakran dühöngő Kinskiben izgalmas és ijesztő hátteret ad a filmnek. (…) A valódi feszültség kétségtelenül hozzájárult a film hőfokához. (…) Igaz, Kinski lenyűgöző jelenléte erősen uralja a filmet, mégis Herzog kérlelhetetlen látásmódja biztosítja a hallucinációkat idéző, hipnotikus hatást.” 

Új Oxford Filmenciklopédia: „Talán a legizgalmasabb pophangzást a moziban a Popol Vuh nevezetű német formáció érte el, amelyet 1969-ben alapított Florian Fricke. A Popol Vuh különösen gyümölcsöző együttműködést alakított ki Werner Herzog német új hullámos rendezővel; a kapcsolat 1972-ben kezdődött az Aguirre, Isten haragja (…) című filmmel, melynek lassú lüktetésű, instrumentális és elektronikus basszusalapja fölött a keleti vallásos zenére emlékeztető éneket ad elő egy nagy kórus, (…)” „A 16. századi gyarmatosító kalandor, Lope de Aguirre életéről szóló Aguirre, Isten haragja (1972) című film (…) A természettel és Istennel szembeni nyílt és képtelen dacból Aguirre (Herzog gyakran szerepeltetett színésze, az utánozhatatlan Klaus Kinski alakítja) elhatározza, hogy meghódítja El Dorado mitikus királyságát. A film szereplői az Amazonas-menti őserdő kellős közepén is ragaszkodnak az udvari pompához, ami a filmet egyszerre teszi a gyarmatosítás paródiájává és kritikájává. A szélsőséges kamerabeállítások és a hosszú snittek segítségével Herzog látható teszi az őstermészetet mint olyan ellenséges és félelmetes erőt, mellyel szemben törpévé lesz, sőt el is bukik a gyarmatosító.” 

Az Aguirre, Der Zorn Gottes megközelítőleg 370 ezer dollárnyi márkából készült, ennek egyharmada Klaus Kinskinek ment el fizetség gyanánt. A nyugat-német Hessischer Rundfunk tévécsatorna volt az egyik támogatója, amely a mozis premier napján sugározta a kész alkotást. A rendező szerint ez okolható a rossz hazai bevétele miatt, Németországon kívül viszont hatalmas sikereket ért el, hamar kultfilmmé vált. Saját korában és az azóta eltelt 47 év alatt mindig pozitív megítélésnek örvendett, sőt, hírneve nőttön-nőtt. 1973-ban elnyerte a Német Filmdíj Legjobb Egyéni Teljesítmény: Fényképezés kategóriájának trófeáját, három évvel később a Francia Filmkritikusok Szindikátusa megszavazta a Legjobb Külföldi Filmnek. Ugyanebben az évben a Belga Filmkritikusok Szövetségének Grand Prix-díjával jutalmazták, 1977-ben pedig az Egyesült Államok Nemzeti Filmkritikus Társasága ítélte oda neki a Legjobb Fényképezésért járó kitüntetést. Többek között olyan mozikat inspirált, mint az Apokalipszis most. 

Érdemes látni, mert ilyen szintű színészi játékot ma már aligha találhatunk egy mozgóképben. Megmutatja, hogy szinte semmi pénzből, nagy odaadással és akarattal varázsolni lehet. Láthatjuk a természet vad szépségét, amelyhez foghatót az ember képtelen teremteni, és feltárják nekünk a tényt, miszerint a dzsungellel senki sem dacolhat. Elénk vetítik, hogy aki istennek kiáltja ki magát, azt végül mindig porba sújtja a kozmikus rend; és az, aki Isten akaratára hivatkozva követ el gaztetteket, ugyanúgy megbűnhődik, mint az általa barbároknak, hitetleneknek meg tudatlanoknak nevezettek. Az Aguirre éppen megfelelő hosszúságú, pont eléggé hihető, igencsak emlékezetes élmény. Most már tapasztalatból mondhatom, hogy többször is érdemes leülni elé, a második alkalommal se veszített az erejéből. Talán majd harmadszorra, de az már a jövő zenéje… 

Pontozás: 

imdb: 7.9/10 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

A tervem ennek a filmfolyamnak a befejezése, így hátra van még a Woyzeck, amit már láttam; a Cobra Verde, amit csak a Fitzcarraldo utáni nyomozás során ismertem meg, még nem volt hozzá szerencsém; majd lezárásként a Legkedvesebb ellenségem, amely ezeknek a forgatásairól szól. Lehet, hogy ebben a sorrendben nézem meg őket, majd kiderül.

Ha tetszett a cikk, nézd meg a könyvemet!