Sosem láttam még ukrán filmet, de mostanában a világ úgy van vele, hogy minden, ami ukrán, az arany. Igaz, hogy a kedvenc könyveim egyikét, az Alekszandra és a teremtés növendékeit egy ukrán szerzőpáros írta, ám az is tény, hogy városomban jelentős ukrán közösség él, ami a háború óta csak növekedett és nem szeretjük őket. Legalábbis a munkahelyemen nem, mert képtelenség szót érteni velük, se angolul, se magyarul… Mindenesetre ezt a mozit korántsem azért néztem meg, mert Ukrajnában készült, sőt. A leírás alapján érdekelt, csakhogy végeredményben egészen mást kaptam, mint amire számítottam…

Egy középiskolai osztály életébe pillanthatunk bele, a középpontban két lány (Mása - Maria Fedorchenko és Jana - Yana Isaienko), illetve két fiú (Szenya - Arsenii Markov meg Szása - Oleksandr Ivanov) állnak. Van szerelem, barátság, ökörködés, buli, cigi, csókolózás, plusz egy rakás furcsaság. Ilyen hát a tinik mindennapos élete Kelet-Európában?

Jogos a kérdőjel a mondat végén, mert ez a film nagyon különös. Egyrészt baromira tetszett, mert olyan dolgokat mutatnak, amiket a mindenhonnan áramló amerikai kultúrában sosem láthatsz, de nekünk mégis ismerős: panelházak, a cigis banda a suliban, rágó és firka a székeken, a "belenézős" játék (aki megnézi, úgyis felismeri, a legelején van), sulidiszkó, üvegezés, és a nekem különösen kedves tánc a saját szobában, egyedül. Ezekkel nagyjából mindenki találkozik középiskolás korában, ezért nosztalgikus volt visszanézni (igaz, az üvegezésből kimaradtam, a sulidiszkót meg mindig utáltam). Akad még dráma a felnőtt-gyerek kapcsolatról, ez elsősorban Szása meg az az egyedülálló anyja viszonyában jelenik meg, de Mása meg a szülei bemutatásakor is érezhetünk valamit, hogy a dolgok talán nem egészen jók közöttük. Nagyon érintőlegesen szóba kerül a tinédzser-kori depresszió (a két főszereplő lány ilyen-olyan módon már küzdött ezzel), illetve a saját nemhez való vonzalom (ez csak elejtett megjegyzésekben jön, de lányok kétszer is csókolóznak egymással a játékidő során, úgy látszik, ilyesmi nélkül már nem lehet tini-filmet forgatni).

A kétórás játékidő számomra végtelennek tűnt, mert a felsorolt dolgokon túl sok jelenetben nincsen beszéd, csak az arcok, a tekintetek, a mozdulatok mesélnek; plusz van ez a furcsa, visszatérő, dokumentumfilm-szerű interjú, ahol az összes gyerek megszólal, beszélgetnek egy nővel, aki azonban sosem látszik. Ez a visszatérő elem a srácok gondolatait mutatja be, amiket elmesélnek ennek a meg nem nevezett személynek, viszont a hangulata elüt a többi résztől, amikor pedig Mása megöleli az asszonyt, akkor mintha kilépnénk a fikcióból. Fogalmam sincs, mire jó ez, mert ugyan ad néminemű kontextust, de inkább csak nagynak tűnő gondolatokat közöl a tinédzserkorról. Vannak még fura, sehova se vezető, pár másodperces képek meg álomszerű illúziók, amik meghosszabbítják a játékidőt a művészieskedés javára: Mása nézi, amint az egyik osztálytársnője meg Szása zongoráznak egy üres koncertteremben, aztán egyedül tollasozik lassítva, amihez végül Szenya csatlakozik; máskor meg tényleg csak néhány másodpercig mutatnak valamit, aminek semmihez sincs köze. Ez az egész legalább 30 percet rádob a film hosszára, ám alig tesz hozzá a cselekményhez.

Ez nehéz is lenne, mert tulajdonképpen nincs történet se. A Stop-Zemlia egymás után következő jelenetek hosszú sora, amiket csak az köt össze, hogy ugyanazok az emberek vannak bennük. Nincs kiindulópont, elkezdjük nézni, aztán nincs vége se, megváltozik a többség külseje, pl. Mása immár szőke, és utána vége van. Néha nem egyértelmű, hogy ki a főszereplő, mert mind a négy központi alaknak vannak saját jeleneteik, inkább véletlenszerűen követjük ezeket a fiatalokat, megnézzük, éppen ki mit csinál, de mindenféle súlyozás nélkül. Érdekes módon Jana és Szenya szülei sosem jelennek meg, csak beszélnek róluk, az osztályban pedig nincs kövér vagy igazán ronda gyerek, se klikkesedés, se gyűlölködés. Nem vagyok ukrán, de az én osztályomban anno több dagadt srác akadt, illetve rendes utálat is alakult ki közöttünk egymás iránt, szóval nekem ez a "normális".

Mint film, az Állítsátok meg a Földet! vizuálisan gyönyörködtető: a színek szépek, nagyon élénkek; a fiatal színészek is szemre valók; a hangulat igazán remek. Sajnos a zene rendkívül furcsa, disszonáns semmi, amit ellensúlyoz a sokszor hallható zongorajáték, meg a néha a szereplők által hallgatott muzsika. És bár sok a pozitívum, ezek összekeverednek a szerintem felesleges művészieskedéssel, az erőltetettnek tűnő dokumentum-forgatással, plusz adott még a történet hiánya, melynek folyományaképpen a nagy kérdésekre nem kapunk válaszokat: Kivel beszélgetnek a gyerekek? Kivel chatel Mása? Kibe szerelmes Szenya? Mi lesz velük az érettségi után?

Apró szpojlerek

A harmadik kérdésre azért mégis akad válasz: A fiú a rövid hajú csajba van beleesve, az egyedül tollasozom-jelenet vége talán azt jelenti, hogy végül egymásra találhatnak, de a befejezés mást sugall.

Szpojlerkék vége

A készítőkről: Cikkem tárgya nagyrészt egy személy munkája, ez Kateryna Gornostai, aki író, rendező, vágó és szereposztó is volt. Saját magát alakítja művében, a bulizós jelenetben a kerek szemüveges, hosszú hajú lány. Rögvest érthetővé válik a Stop-Zemlia különössége, ha utánanézünk Gornostai-nak, ez ugyanis a legelső egész estés rendezése, korábban pedig dokumentumfilmeket és rövidfilmeket készített. Vagyis jól ért a néhány perces szekvenciák komponálásához, ez nyilvánvaló abból, hogy az Állítsátok meg a Földet! inkább egymás mellé tett jelenetek sora; valamint magyarázza az interjús részleteket, hiszen az meg mintha dokumentum-moziból lenne. A szemrevaló képeket Oleksandr Roshchynnak köszönhetjük, a számomra visszatetsző zenét Maryanna Klochko szerezte.

Érdekességek: A cím egy játékra utal, amit többször is játszanak a srácok. A rendezőnő egy éven át kereste a megfelelő személyeket az általa kreált karakterekhez, a kiválasztottaknak pedig egy két hónapos színészeti kurzust tartottak a forgatás előtt. A figurákat a forgatókönyvben csupán a cselekedeteik határozták meg, sok jellemzőt azután tettek hozzájuk, hogy megtalálták az életre keltőiket. Az eseménysor fiktív, megrendezett, de improvizáltnak látszik, ez is ad a hangulathoz. A Stop-Zemlia nagy sikereket ért el, a Berlini Filmfesztiválon mutatták be (ezév január 22-én), ahol rögtön megkapta a Kristály Medvét, amely a 14+-os korosztályt bemutató filmek legjobbjának jár. Az Odesszai Filmfesztivál Nagydíját is "hazavihette", Kateryna Gornostai-nak pedig odaítélték a Herceg-díjat, amely a legjobb egész estés mozinak adható. Az ukránoknak is tetszett, ezt a Taras Shevchenko Nemzeti Kitüntetéssel fejezték ki. Bár a kb. 250 millió Forintos költségeinek csupán a negyedét hozta vissza, a kritikusoknak mindenütt tetszett.

Én viszont azt hiszem, hogy a Macskajáték ukrán, fiatalkori változatát láttam, amit talán igazán csak azok érthetnek, akik éppen abban a korosztályban vannak, mint a hősök. Már voltam tini és találtam olyat cikkem tárgyában, ami nosztalgiával töltött el, az egész mégis számomra idegen – lehet, hogy ehhez ukránnak kellene lenni? Ezek ellenére egyáltalán nem tartom rossznak, csak rendkívül szokatlan, így inkább eltekintek a pontozásától.

imdb: 7.3

A port.hun még nem kapott szavazatot.