5 éven át dolgoztam egy múzeumban, ennek kapcsán rengeteg helyre eljutottam, sok érdekességet láttam és megszemlélhettem a történelem emlékeit a színfalak mögül. Ez maradandó hatást gyakorolt rám, azóta is nagyon érdekelnek bizonyos korszakok hazánk és a világ históriájából, tehát érthető, hogy mikor megláttam cikkem tárgyának leírását a port.hu-n, rögtön látni akartam. A Kisváros után elmeséltem Mozsárágyúnak, hogy miről szól, azt válaszolta, ő bármit megnéz, amiben Haumann Péter benne van, szóval kialakult az esti programunk. És micsoda program volt! 

Az 1900-as évek legelején járunk, egy névtelen magyar kisvárosban. Az elöljárók mind a holnapi ünnepségre készülnek, A Nagy Fejedelem szobrának avatására. Sokat köszönhetnek neki, hiszen az ő révén ismerik a városkát, azonban mindez valójában a Tudós (H.P.) érdeme, aki évtizedeken át kutatta és publikálta a fejedelem életrajzát, tetteit, építette legendáját, behozta az uralkodót a köztudatba. Viszont éppen most, a levéltáros (Bocsárdi László) hírneves kollégája kezébe ad egy kötegnyi 600 éves iratot, amely bizonyítja: minden, amit eddig a címszereplőről állítottak, hazugság vagy tévedés volt. A Tudós megkezdi egyszemélyes csatáját, hogy elpusztítsa az általa kreált hamis alakot, ám az egész város (beleértve a saját családját) ellene van, mert ha a fejedelem megsemmisül, azzal minden más is tönkremegy. Mérlegre kerül az igazság, ám a másik serpenyőbe érdekek és sok-sok pénz halmozódik fel. Vajon melyik irányba billen a nyelv? 

„Feltámadt, mert én feltámasztottam.” 

E 62 perces tv-játék korát elég hamar be lehet határolni, a Nagy Háború előtt járunk, amikor még Osztrák-Magyar Monarchia volt, de egyre erősödtek a nemzeti érzelmek. Ilyenkor jól jönnek a régi hősök alakjai, kellemes dolog visszaemlékezni dicső elődeinkre. Egy pozitív példa a régmúltból segítheti az összefogást, a közös ügyet, és bizony fel lehet használni politikai meg egyéb célokra. Szerencsés az a nemzet, akinek vannak ilyen hősei, és Magyarország különleges helyzetben van, hiszen olyan régóta létezünk, hogy számtalan legendás alak közül lehet választani. A Nagy Fejedelmet az elhangzó 600 év miatt az 1400-as évekre tehetjük, egyfajta Mátyás király vagy Hunyadi János-allegóriaként is lehet rá tekinteni (pláne mivel most ért véget a Mátyás-emlékév). Ez a kitalált ember viszont a semmiből tűnt fel, neve nyilván ismert volt korábban, de jelentőségét a Tudóson kívül senki sem ismerte fel. 

Felvetül az első probléma, amit Walter, a levéltáros jelképez. Ő ugyanis igen régóta tudja: minden, amit a köz gondol a címszereplőről, az hazugság. Vele azt mutatják be, hogy a névtelen kutató bizonyítékai nem állnak meg hírneves társáéval szemben, akkor sem, ha azok az igazságot tartalmazzák. A Tudós meggyőződésből bebizonyítja Walter első dokumentumának hamisságát, tehát Haumann figurájának szándékai nemesek, csak tévúton jár. A Polgármester (Hunyadi László – beszédes név, figyelemre méltó alak) viszont magából kikelve állítja, a levéltáros tette „merénylet” volt. Végülis melyik település akarná, hogy híres szülöttjéről kiderüljön valami csúnya dolog? Megcsappan az idegenforgalom… 

A második probléma akkor jelentkezik, mikor a Tudós szembesül az iratköteggel. Szakértőként rögtön felismeri, hogy amit a kezében tart, az valódi és már rövid tanulmányozás után rájön, mekkora jelentősége van. Hihetetlen erényről tesz tanúbizonyságot, amikor első gondolatként mindenkinek el akarja mondani, amit talált, ugyanis ezzel teljes addigi pályafutását bevágná a szemétbe, évjáradékkal, kitüntetésekkel, jó hírnévvel meg a családja jövőjével egyetemben. És mégis erre készül, mert számára a történelmi tény és a szakmai hitelesség mindennél fontosabb. 

„Minden uralom zsarnokság.” 

Ezen a pontos felmerül, hogy létezik-e történelmi igazság? Mitől lesz valakiből pozitív hős, mitől átkoznak el másokat? Személyes véleményem - ami „kutatásaimon” alapszik - szerint mindennek/mindenkinek többféle megítélése van, és éppen az uralkodó elvek/vezetők döntik el, kiből válik követendő és kiből elrettentő példa. (Helyi eset: Hóman Bálint.) Az itt tárgyalt filmben viszont olyan helyzet merül fel, ami a valóságban rendkívül ritka, egy már megállapodott helyzetben lévő, hősnek titulált emberről derül ki, hogy közel sem volt az, aminek beállítják. De nem azért jutott ide, mert direkt elferdítették a tényeket róla, hanem mert nem akadt elég bizonyíték az állítások ellenkezőjére. A főhős jóhiszeműen járt el, tiszteletre méltó az elkötelezettsége szakmája iránt; tévedéseit viszont a hatalom gyakorlói önös érdekből felhasználják. 

„A népnek mese kell, nem igazság.” 

A vezetőket hidegen hagyja, mit állítanak a tények, mindössze az fontos, amivel a szekerüket tolhatják. A tévedésből hazugságot fabrikálnak, tudatosan hamisítanak, és mindenki benne van, mert kapnak valamit: A Polgármester saját hírnevét építi a Tudós meg a fejedelem vállára támaszkodva, ezalatt jól megszedi magát. Az elöljárók karrierjük érdekében támogatják; a Tudományos Társaság elnöke (Lohinszky Loránd) a konszenzus megtartásáért fáradozik; és van egy kis ide fűzhető szerelmi mellékszál is. Marika (Haumann Petra) és Ferenc (Selmeczi Roland) házassága – előbbi a Tudós lánya, utóbbi a Polgármester fia, nem mellesleg pedig a szobrász, aki A Nagy Fejedelmet kifaragta. A lány anyja és a fiú apja egymáshoz akarják kényszeríti gyermekeiket, ők meg közben tényleg szeretik egymást, minden adott a boldogsághoz, de ha hirtelen a Tudós eldobja magától az addigi életét, a fiatalok szépnek ígérkező jövője meghiúsul. A szituáció tehát egyértelmű: Mindenáron meg kell akadályozni a főhőst abban, hogy napvilágra hozza felfedezését. Ez a harmadik probléma.

Most politizálhatunk egy kicsit: A Hunyadi László által életre keltett Polgármester akár egy kommunista propagandafilm kizsákmányoló földesura is lehetne, karikatúraszerű, kövér, nagyhangú, érdekorientált. A levéltáros a kisember, akinek kiabálása nem hallatszik fel a trónszékig, aki maga alatt vágja a fát, ha kiáll a sorból és beszélni mer. Ferencben megtestesül a támogatott művész, aki szerencsés háttérrel indulhat, aztán átlényegül a szerelmessé, akinek mindennél fontosabb, hogy megkaphassa választottját. Az elnök a részrehajló értelmiségi, aki kiszolgálja a rendszert; a Szerkesztő (Ács János) a sajtó, ami csak akkor beszél, ha érdeke úgy kívánja és hallgat, ha megfizetik; a költő (Dengyel Iván) meg az uralkodó(ka)t kiszolgáló alkotó. Sajnos ezekkel az archetípusokkal ma is találkozhatunk a világban, hadd ne mondjak neveket… 

„Hazudni kell a köz érdekében.” 

Az egyetlen idealizált karaktert Haumann Péter játssza. Ilyen ember a valóságban már talán nincs is, hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze; a jó lehetőségekért majdnem bárki sutba dobja a lelkiismeretét; a szakmai alázat szinte ismeretlen; pénz beszél, kutya ugat, stb. Természetes, hogy a Tudóshoz hasonló személyek magukra vannak utalva és ilyen vagy olyan bukásuk elkerülhetetlen. Érdekes párhuzam vonható közte és a Spawn-képregényben szereplő megbolondult katona között: Mind a ketten egy századokkal korábban élt zsarnok szellemével viaskodnak, akit valódinak látnak. Ha már víziók, ennek a filmnek az egyik legkülönlegesebb motívuma a zene, amit az azt szerző Lajkó Félix jelképez. A hegedűs a semmiből, az éjszaka közepén jelenik meg, elkezdi játszani különös dallamait, és egyre biztosabb, hogy nem valódi, csak a Tudós látja, csak ő hallja, és ahogy lejjebb csúszik a kétségbeesésbe, úgy válik a dallam bonyolultabbá, összetettebbé, mely végül a végestáblista alatt teljesedik ki. A muzsika egyébként egyre jobb lesz, kicsit nehéz megérteni az elején, mit akar ez a pasi a hangszerével, de amint rájössz, kicsoda, a zenéje is tetszeni fog. Még egy pici apróság, hogy a főhős és lánya a valóságban ugyanilyen rokoni kötelékben van egymással. 

A cselekmény kb. 24 óra alatt egy fő téren játszódik, aminek egyik felén van a levéltár meg a polgármesteri hivatal, a másikon a Tudós háza; és középütt magasodik fehér lepel alatt a szobor. A környezet hiteles, a jelmezek szintén azok. A játékidő első felét tömegesebb jelenetek teszik ki, majd miképp a végkifejlet felé haladunk, úgy lesz egyre kevesebb ember a képernyőn, végül csak Haumann marad, egyedül az éjszakában a teremtményével. Különösen erőteljes az utolsó jelenet a Himnusszal, és amikor a merénylő szembenéz a fejedelemmel a misztikus félhomályban. Egyébként a színészekre semmi panasz nem lehet, mindenki jól teljesít. 

Néhány adat a készítőkről: A rendező Sós Mária, aki együtt írta a forgatókönyvet a szerkesztő Mezey Emőkével Lengyel Menyhért 1907-es azonos című színműve alapján. A szerzőnek ez volt az első darabja, amit bemutattak, egyébként figyelemre méltó fickó volt. 94 évet élt, számos országban megfordult, írt a Nyugatba, Az Estbe, a Pesti Naplóba; az ő egyik munkáján alapul Bartók Béla A csodálatos mandarinja; egy másikon pedig az 1939-es Ninocska című film, Greta Garboval a főszerepben. Ács Jánost láthattunk a Régi idők focijában, ahol ő Színes Géza (aki csúnyát mondott), Bocsárdi Lászlónak máig ez az egyetlen mozgóképes szerepe. 

Röviden a lényeg újra: Elgondolkodtató, korunkban is aktuális történet, amit röviden, velősen, kitűnő színészek adnak elő. A történelem és kutatása iránt érdeklődőknek, illetve Haumann Péter tisztelőinek kihagyhatatlan darab!

Pontozás: 

imdb: 7.8 (10-est adtam rá.) [Egy év alatt még 4 szavazat érkezett rá.]

port.hu: 7.2 (Én nyomtam fel 5.4-ről.) [Egy év alatt 0.4-et emelkedett.]

Szerintem: 5/5 

Továbbra is várható a Fordítsd oda a másik orcádat is!

Ha tetszett a cikk, nézd meg a regényemet!