Tavaly láttam valahol egy cikket, amiben arról számoltak be, hogy film készül a The Loud House-sorozatból. Azelőtt sosem hallottam róla, de a kép alapján jópofának tűnt. Aztán december második felében kapcsolgattam a tévét, majd a Nickelodeonra lépve belebotlottam egy epizódba és ott ragadtam. Három részt megnéztem a nálunk A Lármás-családnak nevezett tizenhárom tagú família kalandjaiból, aztán a neten folytattam angolul. Tegnap (vagyis 01.06.) értem az 5 évad végére, úgyhogy már csak a két film maradt hátra. Ebben a cikkben először a sorozatról beszélek majd, utána az egész estés rajzfilmről, végül az élőszereplős moziról:

I. A sorozat

Aki nem ismerné, a The Loud House egy 2016-ban indult rajzfilm, ami a Nickelodeon égisze alatt fut (a saját generációm tagjainak ez még a Rockot, a MacsEbet, A titkos templom legendáit, Ren & Stimpy-t jelentette, ma már egész más), a középpontjában pedig a címben szereplő család áll: anya, apa és tizenegy saját gyerek. Egy fiú meg tíz lány:) Ezen a különös alap-felvetésen túl a széria nagyjából a realitásunk paródiája, Loudék mindennapjai korántsem különböznek annyira a mieinktől (főleg, ha mi is egyesült államokbeliek vagyunk, ami feltehetően kevés olvasómra igaz). A főszereplő kezdetben egyértelműen a fiú, Lincoln (ejtsd: Linkin, első eredeti hangja Grant Palmer, később Collin Dean, Tex Hammond és Asher Bishop), akinek minden napja kalandos ebben a különös háztartásban.

A fő show-elem a tíztagú húgok és nővérek kara, ők: Lori (Catherine Taber), Leni (Liliana Mumy, a Babylon 5 Lennier-jének, Bill Mumy-nak a lánya), Luna (Nika Futterman), Luan (Christina Pucelli), Lynn (Jessica DiCicco), Lucy (szintén Jessica DiCicco), az ikerpár Lana és Lola (mindketten Grey Griffin), Lisa (Lara Jill Miller) és Lily (ő is Grey Griffin). Plusz még van az anyuka (Rita – Jill Talley) és az apuka (Lynn Sr. – Brian Stepanek). Mindenkinek megvan a maga személyisége, ugyanakkor klisé-figurák is: Lori a telefonfüggő tini, Leni a buta szőke, Luna a rocker, Luan a humorzsák, Lynn a sport megszállottja, Lucy a goth, Lana a fiús lány, Lola a lányos lány, Lisa a zseni, Lily a kisbaba. A személyiségükből/külsejükből/hobbijaikból fakadó ellentét remek táptalaja a humornak, miközben az egyes részek általában valamilyen pozitív üzenetet hordoznak (pl.: aki hazudott, az a végén beismeri, ezért végül nem kap büntetést).

Ez az alapfelállás már rengeteg lehetőséget tartogat jópofa konfliktusokra meg remek viccekre (Leni butaságán vagy Lana gusztustalanságán jókat szoktam röhögni), ám van egy bökkenő: a hétköznapiság. Bármennyire érdekesek a figurák, a valóság határait csak néhány apróság feszegeti (pl. Lisa gyakorlatilag a rajzfilmes Dexter lány változatban), ezért a reális sokszor unalmas lesz. Az első két évadról ezt még aligha lehet elmondani, de a harmadiktól csökken a színvonal…

Szóval adott egy alapvetően kedves, nevettető és mondhatni valóságos rajzfilm-sorozat, amiben egyébként marhajó rockzene szól a legtöbb esetben. Minden megvan a szórakoztatáshoz – ám a liberális mocsok sajnos ide is elért. Az első évadban a teljes propagandát Lincoln legjobb barátja, Clyde és az ő családja jelképezi: Clyde fekete (Loudék fehérek), a szülei pedig két férfi, akik házasok, egyikük fekete, a másik fehér. Itt még azt mondom, hogy oké, legyen, mert igazából egyikük sem taszító: a srác a tipikus vesztes, szemüveges, gyenge fizikumú, a lányok észre se veszik, ráadásul tele van fóbiákkal meg allergiákkal, tehát az a hollywoodi klisé, akin elvileg röhögni kellene. Elbotladozik az életben, sosem adja fel, megmarad a vidámsága és bár sosem szerettem, mégsem tudtam utálni. A szüleivel csak annyi bajom van, hogy a nekik szánt poénok szerintem laposak.

Ha a széria itt megállt volna a propagandával, akkor elnézhető lett volna, de a második évadtól ráerősítenek: Elsőként leszbikussá tették Lunát, aki az egyik legmenőbb a Loud-lányok közül – az első évadban ő ugyanúgy belezúg a szépfiú Hugh-ba, mint a nővérei/húgai; valamint a Mick Jaggeren alapuló Mick Swagger legnagyobb rajongója. A fordulatot egyébként kedves módon, egy meglepő csavarral tálalják, utána azonban baromi frusztrálóvá válik, hogy az egyébként király rockerlány epizódjai bármikor átcsaphatnak homokos-fesztiválba… A negyedik évad a mélypont, ahol az eddig meglévő két melegpárt összehozták egy közös epizódba, ahol Luna vigyáz Clyde szüleinek a macskáira a barátnőjével; illetve a Lynn amerikai foci-csapatának párkapcsolatait bemutató részben a másik négy csaj mind az övétől különböző rasszba tartozó párral jár, az egyikük pedig leszbikus. Mondanom sem kell, ezeket a részeket átpörgettem.

A szenny mellett sokkal nagyobb gond, hogy az eleve baromi népes főszereplői kört (a 13 Loud + Clyde-ék hárman) folyamatosan bővítették, aztán elkezdték az új szereplőket állítani a középpontba. Megjelent Pop Pop (az anyuka apja, tehát a Nagypapi), az öreg szomszéd Mr. Grouse, Lori szerelme Bobby (aki mexikói), Bobby kishúga Ronnie Anne (aki Lincoln "barátnője" lesz), majd az ő komplett famíliájuk. Ez utóbbi annyira nevetségesen erőltetett, hogy az egyik késői évad első hat vagy hét része kizárólag róluk szól. Ők a Casagrande-család, akik aztán később önálló sorozatot kaptak – ennek annyi pozitívuma volt, hogy az egyébként kedvelhető, csak unalmas Bobby eltűnt, mert átrakták a másik szériába. Aztán a mellékszereplők száma csak nőtt tovább: Lincoln unalmas haverjai (a vörös hajú gyerek, a parasztgyerek, a szemüveges gyerek meg az ázsiai lány), Lynn még unalmasabb csapattársai (az egyiknek állandóan el van törve a lába, mégis játszhat mindent), Leni munkatársai (a fiú nyilvánvalóan buzi), Lana állatai, Luna zenekara (Chunk jó fej, őt bírom), Flip (róla nem kívánok külön beszélni) az apuka haveri köre (velük nincs bajom), Luan színész-társai (rájuk szerencsére még egyetlen epizódot se hegyeztek ki), Lola, Lily és Lisa pedig folyton valami új emberrel ismerkednek meg, ezek a sztorik pedig csak róluk szólnak.

Az egyetlen igazi pozitívum itt az egyébként is rajongói favorit Lucy baráti köre, a Mortician's Club, vagyis a Temetkezési Vállalkozók Klubja, amiben hat általános iskolás goth gyűlik össze. Ők egyrészt menők, másrészt aranyosak, harmadrészt minden rájuk épülő rész nagyon szórakoztató volt számomra. Lucy egyébként is kedves a szívemnek, hiszen olyan, mintha Wednesday Addams-et és a Tini Titánok Ravenjét Tim Burton olvasztotta volna egybe. Minden olyan történet, ami rá épül, az baromijó, kivétel nélkül. (2023-as toldás: A hajókirándulás és a 2022-es halloweeni rész már sajnos kivételt képeznek...)

Miután az első évadban nagyjából kiaknázták az összes lehetőséget a 11 Lármás-gyerek közös szerepeltetésére, lassan áttértek a kisebb csoportokra, aztán az egyéni fókuszra, végül áthangolódtak a mellékalakok központi szereplővé tételére (az ötletek fogyását jól jelzi, hogy az ötödik évadban szinte minden részben jelentős szerep jut a már említett Flipnek, akit szerintem senki se kedvel, mert nem lehet kedvelni, mégis nyomják valamiért).

Szóval 5 év és 5 évad alatt a The Loud House valamennyire kifáradt, ez sokban köszönhető annak is, hogy az eredeti alkotó Chris Savinot szexuális zaklatás vádjával kirúgták a Nickelodeontól. Nyilvánvaló, hogy a mostani irányítóknak a negyedik évadtól már fogalmuk sincs, mihez kezdjenek a figurákkal; a széria viszont még mindig tud brillírozni, ha visszatér a régi formulájához és a teljes Loud-családot szerepelteti közös kalandokban (ilyen például a fantasztikus Camped az 5. évadban), ha a jól kidolgozott alakokat jól megírt szituációkba ülteti (amikor az ikrek helyet cserélnek) vagy ha a népszerű figurákat állítják a középpontba (Lucy, Leni, Luna vagy az ikrek – utóbbiak általában csak együtt működnek igazán jól).

Néhány érdekesség, szpojlerek nélkül: Chris Savino a saját családjáról mintázta Loudékat, neki öt fiú- és négy lánytestvére van. Az első évadot 2016-ban sugározták, a legutóbbi tavaly ment le, ebben az évben jön a hatodik. Lármásék a széria megszokott részei mellett néhány rövidített epizódban, képregényekben és videojátékokban is életre keltek már. A helyszínül szolgáló Royal Woods fiktív városka az USA Michigan államában fekszik. Nagyon erősen érezhető a Peanuts hatása, egyes epizódokban könnyen felfedezhetőek az utalások (hozzájuk meglehetősen hasonló karaktereket néznek a tévében, az első évadban a szülők arca sosem látszik, az egyik részben Lana a Peanuts-féle trombita-hangeffektet hallja, amikor beszélnek hozzá, Lucy elveszi Lincoln elől a labdát, stb.). A harmadik évadban lévő White Hare című rész azt mutatja be, milyennek képzelte Savino eredetileg Loudékat: nyulaknak:D A sorozat rengeteg méltatást kapott a homokos fekete-fehér házaspár pozitív módú szerepeltetése miatt; ám a nép köréből inkább tiltakozást váltottak ki.

Összesítésben: Eredeti ötletre épülő, alapvetőn jó szándékú, szórakoztató, vicces sorozat, aminek jó zenéje van, fantasztikus az eredeti szinkronja, plusz számos imádni való karakterrel bír. Az eredeti alkotók lecseréléséből meg a túlságosan elnyúló évadokból fakadó unalmassága, kiegészülve a néha irritálóan erőltetett liberális propagandával meg a kismillió érdektelen mellékszereplő középpontba állításával viszont az utóbbi években rosszat tett neki. Viszont a legrosszabb epizódjaiban is magasan a Tini Titánok, harcra fel! pillanatnyi színvonala felett száll. (Az imdbn a széria 6.8-on áll, ami átlagosnak számít.)

Szeretem a The Loud House-t, úgyhogy nagyon érdekel, milyen lesz a két film!

II. The Loud House Movie (A Lármás-család: A film, 2021)

Előbb-utóbb a legnagyobb presztízsű rajzfilm-sorozatokból film készül, ez alól a The Loud House sem kivétel. Viszont egy olyan szériából, aminek az átlagos történetei 10 percesek, a különleges adásai pedig 20, nem lehet könnyű másfél órás mozit fabrikálni. Ám ha van egy jó ötlet, a többi már érkezik magától, hiszen a figurák élnek, megvan a személyiségük és az emberek ismerik őket, tehát a bemutatással se kell vesződni.

Igyekeztem elkerülni a szpojlereket ezzel a mozgóképpel kapcsolatban, így a bevezetőhöz se olvastam el mindent, amit lehetett. Annyit tudtam, hogy a 4. évadhoz kapcsolható a cselekménye, és láttam egy posztert, amin egy várban vannak – plusz Liliana Mumy imdbs adatlapján észrevettem, hogy a szereposztásban Leni mellett "1600-as évekbeli Lenit" is alakított. Arra gondoltam, talán időutazás lesz benne, de tévedtem – legalábbis az időt illetően…

A nyitány egy remek zenével aláfestett visszatekintés a múltba, ami megmutatja, hogy a Loud-szülők (Jill Talley és Brian Stepanek hangján szólalnak meg) miként találkoztak, hogy házasodtak össze és aztán láthatjuk, amint sorban jöttek a gyerekek. Végül megérkezünk a jelenbe, ahol egy szokásos vicces reggelizést láthatunk (már az első öt percben összeverekednek a kaja miatt:D), utána pedig indul a nap: Mindegyik lánynak valamilyen fontos megmérettetése van, ezért az egész család siet. Ezúttal viszont Lincoln (Asher Bishop, a figura harmadik megszólaltatója) a fő szervező, csakhogy a végén ő az egyetlen, aki nem nyer semmit, lemarad a közös fotóról és még az emberek sem ismerik, pedig a testvérei mind híresek Royal Woods-ban. Egy beszélgetés után rájön, hogy a megoldás szorult helyzetére a múltjában keresendő, ha ugyanis megtudja, honnan jöttek a Loudok, akkor találkozhat a rokonaival és talán tanulhat tőlük valamit. Közös erővel sikerül kideríteni, hogy Lynn Sr. ősei Skóciából érkeztek, így Lármásék felkerekednek, hogy megismerjék a família történetét…

Röviden a lényeg annyi, hogy 400 évvel korábban az őseik alapították Loch Loud városkáját, és most, hogy az alapítók visszatértek, mindenki az életük javulását várja. A település szélén álló hatalmas kastélypark gondnoka (David Tennant) és a házfelügyelő (vagy valami ilyesmi, Michelle Gomez) azonban más-más módon állnak az érkezettekhez: Előbbi segíteni, utóbbi elüldözni akarja őket. Lincoln pedig rájön, hogy hatalmas lehetőség előtt áll, végre ő lehet a legkülönlegesebb! Vajon sikerrel jár majd és ha igen, ez milyen hatással lesz a családjára meg a helyiekre?

Az első 20 perc, ameddig Royal Woods-ban vagyunk, nagyon hangulatos, igazi Loud House-érzést kelt a jobbik időszakból (1.-2. évadok). Az, hogy Lincoln énekel, újdonság, ez általában Luna reszortja. Mikor Bobby és Ronnie Anne felbukkantak, akkor megijedtem, hogy Casagrande-ékat ide is benyomják, de szerencsére nem így történt.

Az animáció szép, a kétdimenziós figurákat 3D-effektekkel támogatják, a zene is jó. A nyitány megható és jópofa, plusz néma szerepben, csak beugrókként megjelennek ismert pofák a sorozatból: Flip, Mr. Grouse és Kotaro. Az egyetlen mellékalak, aki szöveget is kapott, az a rendkívül utálatos Scoots (ugyanaz a Grey Griffin szólaltatja meg, aki Lolát, Lanát és Lily-t), de hála Istennek, ő jó gyorsan eltűnik. Én a 4. évadra tippeltem az időszál szempontjából, de az imdb szerint a 4. és az 5. évad között játszódik a cselekmény.

SZPOJLEREK ITT

Cikkem tárgya több másik műre is hajaz: Az első TTG-mozira (a főszereplő fiú akar a középpontban lenni; van egy utalás a főcímdalra; a központi karakter dalra fakad, pedig ez tőle szokatlan), az Addams Family-re (sok tagból álló, különös család, akiket egy nagy házból akarnak kitúrni; még közelebbről a 2019-es animált Galád Családra, ahol a főgonosz szintén egy nagy hajjal rendelkező asszonyság), a Trónok Harcára (őrült uralkodónő sárkányháton) és a Demóna 2-re (feltűnően sok néger van Skóciában, akadnak muszlimok is).

A sztorival két problémám van, az első, hogy miért a srác a herceg és miért nem az apja? Ez történelmileg hiteltelen meg logikátlan. A második, hogy mivel a fókusz egyértelműen Lincolnen van, ezért a család többi tagja, bár megtartják a legfőbb vonásaikat (Anyu a határozott, Leni a buta, stb.), mégis a történet szolgálatába állnak. Ez alatt azt kell érteni, hogy míg a szériában gyakran szívatják egymást meg az egyetlen fiút, itt annyit csinálnak, hogy önmagukat adják, amitől az emberek rajongani kezdenek értük, ez pedig elhomályosítja a főhőst. Akarattal azonban egyszer sem tesznek keresztbe neki, sőt, szinte a segédeivé válnak. Amikor meg kell győzni a családot, hogy költözzenek Skóciába, Anyut kivéve mindenki azonnal rááll a dologra – egyikük se akar harcolni a régi életéért. Nincs veszekedés, az egyébként rendkívül egoista Lola se akarja átvenni a hatalmat, tehát végső soron senki se viselkedik úgy teljes mértékben, ahogy elvárható volna.

Feltűnő még, hogy az egyébként szinte minden epizódban felbukkanó gusztustalan poénokat gyakorlatilag teljesen eltüntették, illetve az 5. évadban egyre gyakoribbá váló természetfeletti aspektus itt minden korábbinál erősebb (varázskő, sárkány, kísértetek) – az egy dolog, hogy Lucy-t nem zavarják ezek a dolgok, de a többiek is mind úgy reagálnak, mintha ezek teljesen hétköznapi dolgok lennének (kivéve Apukát, aki az első felbukkanásokkor elájul).

Végül még annyi, hogy a nyitányban ugye láthatjuk Bobby-t, nos van még egy felbukkanása, ami óriási poén:D

SZPOJLEREK VÉGE

Az egyik csúcspont egyértelműen a főcím átalakított változata, a Loud Castle, ez az egyik olyan jelenet, amiben van éneklés, de nem a szereplők énekelnek. Az animációt egy másik cég csinálta, mint az eredeti sorozatot, ez főleg akkor feltűnő, amikor a figurákat profilból mutatják (itt egy újabb kapcsolat, ezúttal a TTG vs TT-vel), ám különösképpen nem zavaró a dolog. A sztori cuki, mint egy mese a mesekönyvből és kitűnő dolog, hogy nincs propaganda (leszámítva azt, amit a Demóna 2-vel kapcsolatban a szpojlerek közt írtam).

A készítőkről: A rendező David Needhamnek ez az első direktori munkája, korábban művészeti vezetőként, valamint storyboard-rajzolóként dolgozott, például egyik régebbi nagy kedvencemen a Robotboy-on. Az írók egyike a The Loud House-on a kezdetektől fogva dolgozó Kevin Sullivan, aki összesen 80 epizód írásában vett részt; a másik a Nickelodeonnál már jó régóta foglalkoztatott Chris Viscardi, aki a Hóból is megárt a sok, valamint a Pete & Kis Pete írója (itt pedig még producer is volt). A zenéket Christopher Lennertz és Philip White szerezték.

Az eredeti szinkronhangok egytől-egyig megtalálhatóak a szereplők között, a korábban már felsoroltak mellett Catherine Taber (Lori), Liliana Mumy (Leni), Nika Futterman (Luna), Christina Pucelli (Luan), Jessica DiCicco (Lucy és Lynn), Lara Jill Miller (Lisa) és Andre Robinson (Clyde második hangja). Ki kell még emelnem új hangként Katy Townsendet, aki Lucille, Mrs. Scroggins (a folyton megszólaló tömegbeli skót asszony) és Old Aggie (Morag felmenője).

(A képen látható az animáció feltűnő különbsége, a bal oldali a szériabeli eredeti, a jobb oldali a filmbeli.) Érdekességek, amiket magam vettem észre: A segítő Angus-t megszólaltató David Tennant a 10. Doktor volt a Doctor Whoban, a rossz szándékú Morag hangja pedig a női Master, vagyis Missy ugyaninnen, Michelle Gomez. Utóbbi figura még a külsejében is hasonlít Missy-re, olyasmi ruhái vannak és olyan nagy, boglyas haja. A nyitánynál meg a vége-főcím alatt fotókat láthatunk a Lármás-család albumjából, ezek között fel lehet fedezni a sorozatban visszatérő zenélő rókát Lori mellett.

Néhány dolog, amit a képek szerkesztése során vettem észre: Lincoln ágyán egy Ace Savvy-figura ül, ő a fiktív szuperhős, aki a kissrác kedvence (ez a játék a sorozatban nincs benne). Lola nem tapsol, hanem erősen gondolkodik a divatbemutatón (ez az ő szakterülete is). Luna nem a szokott bandájával (Moon Goats) lép fel, a basszusgitárosa/barátnője, Sam a tömegben áll Lincoln mellett. Vajon az történelem-hamisítás, hogy az 1600-as évek Franciaországában egy néger nőnek üzlete volt? Mert itt ezt mutatják… Bobby laptopján az asztalon egy kivételével minden mappa Loriról szól:D Ám amikor fogadja a hívást, a hívó fél neve Babe-ként jelenik meg, így becézi Lorit, de a mappákon mégsem így van. Bobby felemeli a laptopot, pedig erre semmi oka sincs, ráadásul úgy tartja, hogy a kamera lássa a képet, de közben a valóságban az ő webkamerája most éppen egy teljesen rossz szöget mutat (szakmai ártalom, elnézést). A Loud-kastélyban a lovagpáncélokon skótszoknya van:) Az utazás Skóciába napokat vesz igénybe, mert három országon át, busszal, vonattal, hőlégballonnal és tengeralattjáróval mennek; ehhez jön még a híd felépítésének ideje, mégis azt ismételgetik, hogy egy hét múlva megyünk haza. Vagyis az idő múlását szinte semmi sem érzékelteti. A fókák a szigeten hasonlítanak Loudékra: van egy szemüveges Lisa hajával, egy fehér hajtincses mint Lincoln, egy hiányzó fogú mint az ikrek, plusz egy fogszabályzós mint Luan. Leni és Scott aprócska szerelmi szála nagyon cuki:) Jó tanács: Érdemes maradni a vége-stáblista alatt!

Egyéb érdekességek: A munkálatok 2017-ben, még a 2. évad alatt kezdődtek meg az eredeti alkotó, Chris Savino irányításával. Savinot, ahogy az I. részben már említettem, ugyanezen évben kirúgták, mégis kapott egy megjelölést, hogy az általa alkotott karaktereken alapul a film. Az első bemutató 2020-ban lett volna, a Paramount égisze alatt, ám ez az ismert stúdió végül kihátrált a projekt mögül, így a The Loud House Movie nem került a mozikba, helyette a Netflixen debütált tavaly. A széria animációjáért felelős Jam Filled Entertainment nem tudta vállalni a mozi elkészítését, mert a The Loud House mellett a Casagrandes-t is csinálniuk kellett. Mivel a filmszínházakba nem jutott el, ezért cikkem tárgyának bevétele sincsen; a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, negatívumként a történetet rótták fel.

Ennél többet aligha lehet mondani erről az alkotásról: Jópofa, vicces és kedves, mint egy régi mese. Az animáció szép, a dalok kellemesek, főleg a főcím újra-értelmezése; ám a sztori, a gonosz meg a látványvilág korántsem annyira grandiózus, mint az első TTG-mozinál. Szóval szép meg jó, de felejthető.

Pontozás:

imdb: 6.1 (2023-ra 0.2-t esett vissza.)

Szerintem: 4/5

III. A Loud House Christmas (2021)

A rajzfilmekben az a pláne, hogy a karakterek olyan dolgokra képesek, amiket egy valódi ember nem tud: kiesni az emeletről komolyabb sérülés nélkül, elővenni valamit a semmiből, robotot építeni egy kertvárosi házban, stb., stb. De mi van akkor, ha az animált alakokat hús-vér szereplőkkel akarjuk helyettesíteni? A The Loud House a valóságban gyökerezik, ezért itt nem volt annyira nehéz dolguk az alkotóknak, azonban egy meglévő rajongótábort kellett kielégíteniük, ehhez pedig korántsem elég az, ha a figurák hasonlítanak magukra…

Közeledik a karácsony, és Lincoln Loud (Wolfgang Shaeffer) már nagyon várja a Szentestét, mikor odaadhatja családjának a tizenhárom fős szánkót, amire egész évben gyűjtött. Ám tíz testvérének más tervei vannak: Lori (Lexi DiBenedetto) inkább a párja családjához menne karácsonyozni, Luna (Sophia Woodward) a barátnője famíliájával készül síelni menni, Luan (Catherine Ashmore Bradley) pedig az öregek otthonába készül, fellépésre. A többiek meg Miamiba akarnak utazni egy kis vakációra. Lincoln ezt nem hagyhatja, attól fél, hogy a család szétesik, ezért kiterveli, hogyan tartson otthon mindenkit, ehhez pedig legjobb barátja, Clyde (Jahzir Bruno) segítségét kéri. A két kissrác terve azonban olyan jól sül el, hogy az nemcsak az utazást, de immár az egész royal woods-i ünnepet veszélyezteti. Vajon sikerül helyrehozni a dolgokat, mielőtt katasztrófába torkollik a Szenteste?

Valami nagyon pocsékra számítottam, műröhögéssel aláfestett ripacskodásra, de nagy meglepetésre nem ezt kaptam. A külsőségeket sikerült eltalálni, a ház gyakorlatilag tökéletes lett, a figurák pedig szinte tökéletesek. A záró stáblistáig meg voltam győződve róla, hogy a főhőst, Clyde-ot és Lisát a saját szinkronhangjaik alakítják, pedig nem így van! Igazából egyszerűbb felsorolni azokat, akik nem működnek, ez pedig végülis Lucy. Egyrészt semmi olyasmit nem csinál, ami elvárható lenne tőle (az elején kétszer megijeszti Lincolnt, aztán teljesen háttérbe szorul), másrészt se a hangja, se az arcszerkezete nem illik a karakterhez. A legnagyobb gond viszont az, hogy láthatóan örül a többiek balszerencséjének, és ez a kárörvendés inkább Lolára jellemző. A többiek szerencsére jó választásnak bizonyultak.

A játékidő alig több mint 1 óra, ezalatt viszont sikerül egy igazi sztorit összehozni, egyszerű konfliktussal, jópofa, a The Loud House-ra jellemző "megoldással", miközben az apró mellékalakok felbukkanásai (pl. Nagypapi, Scoots, Rip Hardcore:D) tovább fokozzák a hasonlóságot. Sajnos a rövid játékidő és a feltehetőleg limitált költségvetés miatt Lucy mellett három másik testvér is teljesen háttérbe szorul: Lola (Ella Allan), Lana (Mia Allan) és Lynn (Morgan McGill) – utóbbiért nem olyan nagy kár, bár itt jelentősen jobban néz ki, mint a szériában, de az előbbi kettő, akiket nagyon bírok a rajzfilmben, alig szerepel. Lolának nincs autója, nincs nála rengeteg pénz, nem ordítozik, nem verekszik; Lana nem koszos, nem szerel, nem csinál semmi gusztustalanságot. Ezért azonban kárpótlás, hogy mindkettejüknek hiányoznak az első fogai, ahogy az eredeti figuráknak is – Lincoln törött fogát kivéve egyébként mindenkinek megvan a maga sajátossága (Luan fogszabályzója, Lisa köpködő beszéde), a fiúnak viszont megcsinálták a felkunkorodó hajtincsét. Pici kötözködés, hogy Lily-nek (Charlotte Ann Tucker az elején és Lainey Jane Knowles a végén) túl sok haja van, illetve, hogy a Lisát alakító egyébként remek színésznő (Lexi Janicek) túl idős a szerepéhez.

A humor, ami a széria fontos része, jól működik az esetek nagy többségben, a poénok azonban inkább a megmosolyogtató kategóriába esnek, mint a hangos röhögést kiváltókba. A színészek kicsit túljátsszák a szerepüket, ez különösen érezhető Wolfgang Shaeffernél és Catherine Ashmore Bradley-nél. Szerencsére a liberális mocsok kimarad, mert bár mind Sam, mind Clyde szülei megjelennek, alig van szerepük. (Kis érdekesség, hogy az amerikai trend ellenére úgy tűnik, a homokos házaspárt nem homokos színészekkel játszatták el; a Bobby-t életre keltő Matt Van Smith pedig szerintem nem mexikói.) Fontos elem még a zene, ezt is eltalálták, Luna háromszor is játszik valamit a népnek, a végén van nagy közös éneklés, az elején meg a főcímdal karácsonyra átírt verzióját hallhatjuk. A sorozat hangulatát tisztességesen sikerült visszaadni, bár sok dolog kimaradt (gusztustalan poénok, az állatok, Lucy és Lana különcségei, stb.).

Nézzük sorban a szereplőket! Wolfgang Shaeffernek ez az első filmje, mind hangjában, mind külsejében jó választás. Jahzir Brunonak a harmadik egész estés munkája, egyszer már szinkronizálta Clyde-ot a Secret Marriage című miniepizódban, ő is kitűnő mind megjelenésében, mind hangjában (bár Dr. Lopez meg a papírzacskók kimaradtak). Lexi DiBenedetto a Nickelodeon élőszereplős sorozataiban, más sorozatokban és kisebb filmszerepekben már kipróbálta magát ez előtt, róla kevésbé ordít, hogy ő Lori. Dora Dolphinnak (Leni) szintén ez az első filmje, korábban szinkronszínészként már játszott egy animációs sorozatban. Sophia Woodward sorozat-színésznő, ő néz ki talán a legjobban a Loud-lányok közül és maga énekelte a dalait. Catherine Ashmore Bradley kis élőszereplős és kis szinkronszerepekben próbálta ki magát eddig. Morgan McGillnek is ez az első filmje. Aubin Bradley és Lexi Janicek számára cikkem tárgya a második egész estés mozgókép volt, amiben részt vettek. Ella és Mia Allan tényleg ikrek, számos sorozatban játszottak már, Lexi DiBenedetto mellett nekik van a leghosszabb rezüméjük az imdbn. Anyut Muretta Moss, Nagypapit Bill Southworth, Scoots-ot Jill Jane Clements, Rip Hardcore-t Brian Patrick Wade keltette életre (utóbbi nagyon jó választás volt:D).

Az eredeti sorozatból három színész is itt van: Brian Stepanek Lynn Sr. hangja és ő játssza a figurát (valamennyire hasonlítanak egymásra, bár a sorozatban hangosabban, érzelem-dúsabban beszél), a tévériporter Katherine Mulligant az eredeti hangja, a Lorit is megszólaltató Catherine Taber alakítja; a csak posztereken és hangjában megjelenő Mick Swaggert pedig a szériabeli szinkronja, Jeff Bennett kelti életre. A rendező-producer Jonathan Judge főként élőszereplős Nickelodeon-sorozatokon dolgozik; az író Liza Maccie viszont furcsa módon nem igazán gyerekeknek való filmeket írt eddig. A zenét Nick Urata szerezte. 

Érdekességek: 2020. elején kezdődtek a munkálatok az A Loud House Christmas-en, a premier azonban 2020. végéről 2021. november 26-ára csúszott (hogy miért nem karácsonykor adták, az jó kérdés). A széria Michiganben játszódik, a képsorokat viszont Atlantában vették fel. Lincoln 13 személyes szánján a befejezéskor 14-en ülnek:P

Érdekességek, amiket a kulisszák mögötti videóból tudtam meg: A készítők rengeteg energiát fektettek a helyszínbe, a sok tárgyba, amik a szobákban vannak, de ezek nagy része egyáltalán nem látszik (pl.: Luna hangszerei, Luan hülye szemüvege/rugós bokszkesztyűje/az egykerekű biciklije, minden autentikus). A hógolyózást tavaszi melegben vették fel, a stáb pólóban és rövidgatyában volt, a hó valódi darált jégből van.  Aubrin jópofa, de nem áll neki jól Lucy szerepe. "Lucy" eredetileg barna, "Lisa" szőke. Tanya, a próbababa, benne van a sorozatban (nem emlékeztem rá). Érezhető, hogy a gyerekszínészek mennyire szeretik a nekik adott figurákat (a Lynnt alakító színésznő szinte egyáltalán nem szerepel a videóban). Ezt látva szinte biztos, hogy egy egyszeri filmbe nem öltek volna bele ennyi melót, szóval szerintem lesz folytatás.

Összesítésben: Ez az egy órás próbálkozás arra, hogy a valóságba ültessék át a Lármás-családot, szerintem úgy 80%-ban sikerült. A hangulat megfelelő, a humor jó, a zene jó, a szereplők nagy része legalább külsejében felismerhető, néhányan (Lincoln, Clyde, Lisa, Rip Hardcore, Apuka) tökéletes választásnak bizonyultak. Sajnos a játékidő rövidsége miatt négyen a tizenegyből háttérbe szorulnak, Lucy-t pedig nem tudták kifogástalanul életre kelteni. Ezekkel együtt is sokkal jobb lett, mint amire számítottam, úgyhogy aki rajong a sorozatért, az adjon egy esélyt neki!

Pontozás:

imdb: 4.3 (Azért ennyire nem rossz.) [2023-ra 0.3-at emelkedett!]

Szerintem: 4/5

Hírek:

- Asher Bishop szerepet kapott a 4. Hotel Transylvaniában. Hogy erről miként tudnak ennyi bőrt lehúzni, miközben már a második se volt túl jó, az nagyon érdekelne.

- Jahzir Bruno lesz az új Clyde a 6. évadban, amely feltehetően ebben az évben indul.

Végül néhány érdekesség a sorozatról, csak rajongóknak, mert valamennyire szpojlerek is:

Lincoln neve megegyezik azzal az utcával, ahol Chris Savino felnőtt. Bun-Bun, a fiú játék-állatkája jeleníti meg, hogy miként nézett volna ki Lincoln nyúlként az eredeti koncepcióban. Tex Hammond, Lincoln jelenlegi hangja Grey Griffin fia. Lenit az Egerek és emberek egyik főszereplőjéről, Lennie Smallról nevezték el. Lori, Luan, Lynn, Lana és Lisa Chris Savino testvéreiről kapták a nevüket; Luna meg Lola pedig a Savino-családban tartott kutyákról. Lucy és Lily olyan nevek, amiket Chris a feleségével a gyermeküknek adtak volna, ha született volna lányuk. Luna homokossá tétele éppen a Meleg Büszkeség Hónapjában történt, valószínűleg a Savino helyére lépő Michael Rubinernek "köszönhető". Lynn Sr. apja és a drámatanár Ms. Bernardo külsejükben megváltoztak az évadok alatt. A The Loud House azon kevés Nickelodeon-sorozatok egyike, amikben van vér.

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg a könyveimet:   Kék szemek   A lány a tűzesőben

2023-as megjegyzés a 6. évadról: Ahogy várható volt, ez az évad rendkívül felejthető és unalmas. Állandóan az érdektelen mellékalakokkal operálnak és bár vannak jó ötletek (például, amikor Lynn és a parasztgyerek a suliban együtt őrzik a folyosókat) a végeredmény mégis majdnem mindig teljes hidegen hagyott. Megnéztem a mappámat, amibe az ebben az évadban kedvelt részeket lementettem és csupán egyet tudok valamilyen részletességgel felidézni, ez az időutazós hosszú rész, ami viszont tényleg remek. Valamiért nem ebbe az irányba mennek, a meglévő központi karakterek "egymásnak ugrasztása" helyett mindig béna konfliktusokat találnak ki, amikben a 11 gyerek közül az egyik mellékszereplőként benne van. Szerintem nem így kellene csinálni. Azt nem tudom, hogy vajon meghosszabbítják-e a The Loud House-t még egy évaddal, de ha mégsem így lenne, nem lenne kár érte.