Augusztus 20.: mindenki tudja, hogy munkaszüneti nap, 2020-ban „Boldog Születésnapot, Magyarország!” vagy valami hasonló szlogen jellemezte és elmaradt a tűzijáték, ami egyébként hozzátartozik az ünnephez. De mit ünneplünk ekkor?

Augusztus 20. mára igazán kevert valamivé vált, a kiindulási pontja Szent István, az államalapító király emléknapja. István a legendák szerint 1038. augusztus 15-én, Szűz Mária napján hunyt el, és mivel eddigre a fiai (Szent Imre és Ottó, ők azok, akiket név szerint ismerünk) már távoztak az élők sorából, ezért földi örökös híján a Mennyek Királynőjének, Jézus Krisztus szülőanyjának adományozta a Szent Koronát, vele együtt pedig az országot. (Ebből lett később a Regnum Marianum, azaz Mária Országa hagyománykör, Istvánt pedig az unokaöccse, Orseolo Péter követte a trónon). 1083-ban aztán Szent László, részben legitimációs érdekből, részben tiszteletből szentté avattatta Istvánt és Imrét, előbbit augusztus 20-án emelték oltárra, vagyis azon a napon emelték ki a testét szülővárosom, Székesfehérvár földjéből. Ez a nap így emlékezés Szent István halálára, valamint mennyei újjászületésének és a szentek sorába lépésének ünnepe - az államalapítás napja, az új kenyér és a tűzijáték már mind a későbbi korokban rakódtak rá…

Aki magyar, magyarnak vallja magát vagy hosszabb ideje él itt, az mind ismeri Szent István nevét, ha máshonnan nem, akkor a számos róla elnevezett utcáról, településről, intézményről, szoborról, a 10 000-es bankjegyen lévő képéről vagy a Szent István sörről, de az átlagembernek ennél nem jelent többet. Nekem viszont igen, mert 2013-ban, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban rendezett István, a Szent Király című monumentális kiállításon találkozhattam Vele. Ez talán hihetetlennek hangzik, de tényleg így volt, mert a kiállítás fő termében, évszázadok után először egy légtérbe került számos Szent István-ereklye, köztük a három legnagyobb fejereklye-tartó: a székesfehérvári, a kalocsai és a zágrábi. A sötét teremben szinte éteri fény világította meg a király csontereklyéit az egyik falon, középen pedig az 1938-as emlékév képei peregtek a plafonon, mialatt liturgikus jellegű zene szólt és a három herma elé járulva, a több száz éves szobrok szemébe nézve és a több mint ezer éves csontokra tekintve úgy éreztem, ott állok Szent István előtt, aki a trónszékéről tekint le rám. Óriási élmény volt, azóta nagyon tisztelem őt és rengeteget olvasok róla.

Ezért úgy gondolom, hogy augusztus 20-nak minden körülmények között arról kellene szólnia, hogy erre a rendkívüli férfira emlékezzünk, akit a saját korában is megbecsülés övezett, hát még később. A vallás mára háttérbe szorult, a szünnap alatt pedig a legtöbben valami kikapcsolódást keresnek (ebben az évben magam is vitorlázni voltam), de azért én minden augusztus 20-án találok valami módot arra, hogy legalább fél órában megemlékezzem Szent Istvánról. Pár éve erre remek alkalmat nyújtott az István király című tévéfilm – a Duna Tv az egyetlen magyar nyelvű adó, ami ilyenkor legalább egy témába vágó mozit ad, ez azért elég siralmas – idén pedig jött cikkem tárgya, amit kis híján egy héttel később tudtam csak megnézni a munkám miatt. De ez is nagyszerű volt, kár, hogy 22:25-ös kezdéssel kellett vetíteni…

994 ősze, Esztergom. Géza fejedelem (Koncz Gábor) udvarába összegyűlnek az európai keresztény államok követei, hogy részt vehessenek az uralkodó fiának, Vajknak (Kovács Titusz) a keresztelőjén. Miközben a fejedelem azon van, hogy szó szerint bármilyen eszközzel biztosítsa népe kereszténnyé válását, a régi rend két öreg képviselője, az erdélyi Gyula (Sinkovits Imre), Vajk nagyapja és a vele jó barátságban lévő, megcsonkított arcú veterán Bönge (Polgár Géza) a kalandozásokat emlegeti. A vár népe velük együtt utálja a sok külföldit, főleg a németeket, akik négy évtizeddel ezelőtt csúnya vereséget, majd féktelen megtorlást mértek vitézeinkre Augsburgnál. Ez a négy férfi, a nagyapa, az apa, a fiú és a történelmi csata utolsó hírmondója kerül szembe egymással ezen az estén, amikor mindenki valamilyen teljesen érthető okból a saját igazát védi, egyikük azonban a többiekénél sokkal hosszabb távú terveket kovácsol magában - nagyon hosszú, ezer éves tervet…

Ez a film Szabó Magda azonos című színdarabjának feldolgozása, a történet második mozgóképes megörökítése (az első egy 1976-os színházi felvétel). A rendező Szőnyi G. Sándor (Csak semmi pánik), az említett négy alak eljátszói mellett pedig felbukkan még néhány ismerős arc: Jordán Tamás – Tata/Deodatus, Bujtor István – Hermann gróf, valamint FH, tehát főiskolai hallgató megjelöléssel Szerednyey Béla (egyetlen kis jelenete van) és Ábrahám Edit (a Barátok közt Claudia-ja), utóbbi énekli a dalt, amiből a cím származik.

„én a békére készülök, nem a harcra”

A történet fő szálai a négy központi férfit követik, a játékidő viszont olyan hosszú (több mint 2 óra), hogy mellékalakokból főszereplők lesznek és viszont. A kezdésnél például Vajk csupán apró háttérfigura, aztán egyre nagyobb tér jut neki; Gyula pedig vele ellentétes irányba mozog, az elején nagyon sokat szerepel, aztán egyre kevesebbet. A főhősök közül a torzképű veterán kivételével mindenki történelmileg bizonyíthatóan létezett, Sinkovits figurájának eredetijét viszont csupán mellékesen említik a könyvek, mint egyikét azoknak, akik István ellen lázadtak – emlékét elhomályosítja Ajtony és Koppány vezéreké, főleg az utóbbi, akit a híres rockopera óta a szent király legfőbb ellenfeleként tart számon a népi emlékezet. Gyula (akit a valóságban talán nem is így hívtak, lévén ez a rangjának a megnevezése [is] volt) és Géza mindketten érdekes karakterek, a fejedelem filmes megjelenése külön izgalmas, hiszen őt általában jóval kevesebb rivaldafény éri, mint a fiát.

Pici szpojler

Aki járatos a történelemben, az tudhatja, hogy a históriások feljegyezték Gézáról, miszerint meg volt keresztelve, de pogány módra élt; Gyula pedig a bizánci kereszténység híve volt (elvileg). Itt mind a ketten elregélik, miért kezdték el követni Krisztust, lényegében ugyanazért: érdekből. Ezt a csupán névleges hithűséget jelzi, hogy gyilkolnak, mialatt Vajk kezéhez nem tapad vér – pont, mint a legendáiban. Az igazi Istvánnak bizony szavak meg törvények mellett karddal is kellett térítenie, de a szentté avatáshoz fel kellett menteni őt az élet kioltásának bűne alól. Ezt bizonyítja a történet, amikor Gézának álmában megjelenik István protomártír, aki elmondja neki, hogy nem lehet belőle az első apostoli uralkodó, mivel vér tapad a kezéhez, ám a fia tiszta, ezért koronát kap majd, a földön és az égben egyaránt. Cikkem tárgyában ugyanígy láthatjuk István tisztaságát és a gyilkosságok okozta lemoshatatlan szennyet a felmenőin.

Szpojler vége

„Nyugat leszünk mi is.”

A pogány itt annyit tesz: nem keresztény, ami 2020-ban gyakorlatilag semmit se jelent, 1000 évvel ezelőtt azonban igen fontos volt – elég csak arra gondolni, mi okozta a nyugati meg a keleti egyház közti szakadást vagy hogy mikor államvallás-váltás történt valahol, akkor ott mindig minimum felzúdulás volt (de inkább vér folyt). A fejedelmi udvarban, ami a film helyszíne, a keresztény idegen, az idegen isten pedig szomorú, hívei tele vannak bűntudattal. A legrosszabb viszont, hogy korábban mind ellenségeink voltak: Bönge dalaiból kiderül, hogyan tettek nekünk keresztbe a franciák meg a németek (akkor is, meg most is…).

„Megbékéltünk. Aki nem hajlandó tudomásul venni, arra nehéz napok jönnek.”

A súlyos dráma elején a két öreg múltidézése meg a jelen iránti zsémbelődésük közben azért van néhány humoros megjegyzés („amit csinált, azt úgy mondják: nagypolitika”), aztán jön Gyula megváltozása. Ez a rész bizonyítja, hogy a férfias Koncz Gábor milyen jó választás fejedelemnek, magabiztosságot, eltökéltséget sugároz, hihető róla a harcosi mivolta is, pedig ezt végülis nem mutatják meg. Sinkovits Imre pedig fél óra leforgása alatt a haláltól sem tartó, elveihez kitartóan ragaszkodó veteránból törődött öregember, majd szép szavú bizánci diplomata lesz, és mindezt elsőrangúan adja elő. A legjobb azonban minden kétséget kizáróan Polgár Géza, aki leszorított orral, nyilvánvaló kényelmetlenség közepette hihetetlen átéléssel adja vissza az öreg katonát, aki testén viseli a nyomát annak a pokolnak, amiről a többiek csak beszélnek, akit azért csonkított meg saját népe, mert életben maradt és akit azért tartanak nemkívánatosnak mindenütt, mert kimondja, amit gondol. Talán ő a legérdekesebb figura is – érdemes belegondolni, hogy egy hozzá hasonló veterán ma milyen kitüntetett pozícióban lehet, míg Bönge puszta létezése is rossz emlékeket kelt mindenkiben körülötte. De sem ő, sem Gyula nem tettek olyat, amivel kiérdemelték volna azt, ami végül jut nekik…

„sikerem volt, az bántott titeket”

A darab 1975-ben készült el, amikor már „puha diktatúra” volt, a film 1981-es, ekkoriban a rendszerváltás előszelei fújtak és van azért itt egyfajta kontextus, amiről beszélnünk kell – ez félig saját, félig Mozsárágyútól származó ötlet: Augsburg és 1956 párhuzamáról. Utóbbi esetében e mozgókép gyártásakor még jóval frissebb volt az emlék, mint a történet szerint a kalandozó magyarok vereségénél, de ugyanaz a helyzet állt fenn, azokkal kellett barátságban lennünk, akik akkor, régen, gyilkoltak bennünket. Bönge az utolsó a hét gyászvitéz közül, akiket az ellenség direkt hagyott életben, hírmondónak, ezt a stigmát pedig egész életében viselnie kell – testileg, lelkileg. Izgalmas, ahogy Gyula szerepében az 1956-os hangadásáért később meghurcolt Sinkovits Imre azt mondja: „ledobtok, felemeltek, aztán megint ledobtok”, ez könnyen lehet a szocialista rezsim módszerére tett utalás. Sinkovits kitűnő példa erre, a tehetségét senki sem vitathatja, kitűnő orgánuma, nagyszerű kiállása elsőrangú színésszé tették, közkedvelt volt ’56 előtt (felemelt), aztán kirúgták a Nemzetiből, nem engedték színpadra (ledobott). A másik kiemelkedő kijelentés, amit szintén Gyula mond: „Mi az a nemzetközi jog? (…) Mindenki megsértheti, csak mi nem?” A darab bemutatója óta közel 50 év telt el, ám ez a helyzet máig fennáll…

„Amikor belekezdtem, nem hittem, hogy ilyen iszonyú lesz.„

A legfőbb mondanivaló viszont a régi meg az új ellentéte, a fennálló rendszer védőinek összecsapása az új rend képviselőivel. Utólag könnyű azt mondani: Géza és István terve sikerült, előrelátó, gondos uralkodók voltak – akkor biztosan nem volt ennyire egyszerű a megítélésük. Ugyanígy lehet, hogy a két nagy rendszer, a szocializmus és a nácizmus épülése közben szintén akadtak olyanok, akik teljes szívvel hittek a sikerében – most már látjuk, egyik sem működhet (bár ez még néhány fejben nem világos). A filmben a múlt meg a jövő összeütközik, a történet bemutatja, milyen óriási áldozatot kellett hoznia Gézának és Istvánnak valami olyanért, amit talán majd csak az unokáik élvezhetnek. Szabó Magda szerint apa és fia különböző indokból tették ugyanazt, a végső párbeszédnél kiderül, kit mi vezetett.

„nekem nem kell Bizánc, de a pápa se érezze nyeregben magát”

Érdekességek: Az Az a szép fényes nap tévéfilm. Az alapjául szolgáló darab 1976-os díszbemutatóján Sinkovits Imre alakította Gézát. Kovács Titusz felhagyott a színészettel, Polgár Géza pedig mindössze 56 évesen halt meg 1987-ben. Jópofa, de logikus mozzanat, amikor a fejedelem az új ruháját a kifényesített lándzsájának pengéjében nézi meg – a nagy harcos tükre a fegyvere. A téma ellenére a realizmus miatt elég sok a halott. Szerintem az Adalbert püspököt játszó Horesnyi László rossz volt, a többiek nagyon jók, Mozsárágyúnak nem tetszett Kovács Titusz hangja, azt mondta, ez az orgánum a többi színész nagyszerű tónusa mellett elrontotta számára Vajkot.

„a nép majd megtanulja, mi van a javára”

Néhány remek komment a port.huról (vigyázat, szpojlerek):

Mélie írja:

(…) a főszereplők játéka briliáns (a szövegmondásuk is csodálatos, tiszta)! Ebből a darabból is kiviláglik Szabó Magda zsenialitása, ahogy ütközteti a két álláspontot (maradjon-e a régi, vagy legyen új rend)! És az emberi vívódások ábrázolása...(Géza és Gyula), akiknek tényleg meg kell küzdeniük magukkal, és ez életük legnagyobb, legkegyetlenebb dilemmája, ami halálukig elkíséri őket, de a távlati célok (a nép megmaradása) érdekében belátják, hogy nincsen más út, és ennek a célnak az érdekében gyilkolni is képesek (hideg fejjel, és nem "hirtelen felindulásból")...! (Érdekes, ahogy Istvánt/Vajkot ellentétként állítja: "civilizált" külsejű, latinos műveltségű ifjú, akinek a darab folyamán mindvégig tiszta marad(hat) a keze, aki lehet idealista... pedig tudjuk, hogy a darabban bemutatott eseményeket követően neki is azt kellett folytatnia, amit az apja félbehagyott, és ugyanolyan, ha nem keményebb eszközökkel (bár azt nem tudhatjuk, gyilkolt-e később saját kezűleg)... Először az ember egyébként hajlamos megrökönyödni ezeken a dolgokon, pedig több korabeli forrás szerint is sokkal kevésbé volt kegyetlen pl. Szent István, mint a kortárs uralkodók Európában... érdemes ebből kiindulni... Meg kell próbálni az adott korba beleképzelni magunkat, az akkori emberek mentalitásába, értékrendjébe... szerintem Szabó Magdának ez tökéletesen sikerült, a darabon átjövő korrajz tökéletes, azt hiszem valóban így történhettek ezek az események, ahogy õ elképzeli!

(…) annak ellenére, hogy Gézát, és egyáltalán az Istvánnál idősebb generációt, akik valójában csak eszközként tekintenek az új rendre, de maguk egyáltalán nem hisznek benne, eleinte elég "vadembereknek" láttatja, akik "gondolkodás nélkül" (valójában nagyon is átgondoltan) ölnek, ha kell, a történet kibontakozásával kiderül, hogy nagyon is reálpolitikusok (képesek távlatokban gondolkodni), és semmivel nem maradnak le a kortárs "kollégáiktól", sőt hosszútávú koncepció tekintetében a mai magyar politikus generáció 80-90%-át bőven maguk mögé utasítják... csak abban nem különböznek, hogy "a cél szentesíti az eszközt"...

Egyébként az is eszembe jutott , hogy Szent Istvánnak talán éppen azért sikerült véghez vinni az államalapítást, azt, amit Géza elkezdett, de nem tudott befejezni, és Géza életében azért nem fejeződhetett be a folyamat, mert apjával ellentétben õ hitt benne, meggyőződése volt, és nem csak valami "kisebbik, kötelező rossznak” tekintette. Valószínű hogy igaz az, hogy ha valaki nem hisz abban, amit csinál, akkor nem lehet sikeres...

napraforgó írja:

Nekem pont az tetszett, hogy annyira modern volt. A politikai intrikák, a párbeszédek, stb. 1981-ben vették fel, de akár ma is lehetett volna, semmit nem fakult.

Pl. zseniális jelenet volt, ahogy Géza visszahívja a politikai porondra a félreállított Gyulát. Beöltözteti a bizánci díszruhájába és rábírja, hogy részt vegyen a hivatalos rendezvényeken, sejtelmesen mosolyogva. A követekkel az időjárásról és a magyar népművészetről cseveghet csak, semmi érdemiről... Megmutatja, hogy a hatalom - de még csak a hatalom ígérete is - mennyire képes megváltoztatni az embert, pl. pont Gyula öli meg az egyetlen hűséges emberét, Böngét, amit ugye 1 órával korábban sem ő maga, sem más nem tartott lehetségesnek.

far vik írja

Zseniális darab, fantasztikus előadás. Tényleg gyakran meg lehet nézni és elgondolkodni a bőséges és aktuális mondanivalón. Polgár Gézát Bönge szerepében nagyon szeretem, keveset beszélnek ma már erről a csodálatos színészről a többi nagyok mellett.

bumpee válasza erre: Méltán jutalmazták emiatt a szerepe miatt nívódíjjal.

(Szpojlerek vége)

Nincs más hátra, mint a lezárás! Míg az István király államalapítónk karrierjének legvégét mutatta be, addig az Az a szép fényes nap a kezdetét, azt, amikor a nevében még pogány, de szívében, lelkében és elméjében már keresztény hercegből uralkodó válik – István, a későbbi Szent István. Ő és Géza fejedelem mindennel szembementek, ami addig a miénk volt, ami meghatározott minket, de cserébe jövőt adtak, ami most még biztosnak tűnik… Érdekes, fordulatos dráma, ahol a nagyszerű szövegek, a villogó tekintetek és a kitűnő színészi játék mozgatják a cselekményt. Aki méltóképpen akar emlékezni őseinkre, az jó lóra tesz cikkem tárgyával, de a színház-rajongók is bátran tehetnek vele egy próbát, megéri!

Pontozás:

port.hu: 8.3

imdb: 8.6 (1 év alatt 0.4-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 (A legeleje kicsit furcsa, de hamar belerázódik a néző a helyzetbe.)