Aki van olyan szerencsés és nem tudja, mi az a Titans, az kattintson ide, hogy megtudja, kicsoda Teagan Croft, mert miatta néztem meg ezt a filmet. Nem ezzel terveztem nyitni a blog 15. születésnapi ünnepségét, de mivel most volt a premier, így éppen kapóra jött.

Életrajzi filmek… Általában olyan embert választanak témának, aki már halott, ezért nem tud beleszólni a folyamatokba. És hogy kiről meg miért készülhet ilyen mozi, az érdekes kérdés, hiszen mitől lesz valaki igazán figyelemreméltó? Tennie kellett valamit, valami kiemelkedőt, valami szörnyűségeset vagy valami felemelőt. Lehet alkotó, gondolkodó vagy mint esetünkben, sportoló. Az utóbbi kategória talán a leghálásabb mind közül, mivel ezeknek a moziknak az a lényege, hogy emléket állítanak egy nagyszerű karriernek vagy egy kiemelkedő teljesítménynek, ezzel inspirációként szolgálnak.

Cikkem tárgyában egy számomra korábban ismeretlen sportolóról, Jessica Watsonról van szó, aki több okból is különleges: 1. Még életben van (sőt, fiatalabb nálam). 2. A tett, amit végrehajtott, az egészen közeli múltban történt (2009-2010). 3. Nem amerikai, hanem ausztrál-új-zélandi. 4. Fehér és nincsenek szexuális devianciái. Vagy ha vannak is, az nem derül ki sehonnan. No, de mi az a dolog, ami miatt híres lett? 16 évesen, egyedül körbehajózta a Földet egy apró vitorláshajón…

2009-ben indulunk el, amikor az Ausztráliában már valamennyire ismert 16 éves Jessica Watson (Teagan Croft) egy ideje arra vállalkozik, hogy példaképét, Jesse Martint követve a legfiatalabb emberként körbevitorlázza az egész Földet! Bár már évek óta készül erre, számos körülmény hátráltatja, például a kora miatt támadják őt meg a családját, kevés a pénz, balesetek is érik, ráadásul diszlexiás, ezért néha összekeverednek előtte a betűk meg a számok, ami sose jó, ha az embernek térképről kell navigálnia az óceán közepén. A True Spirit azt követi nyomon, hogyan támogatja őt a családja (anya – Anna Paquin [az egyetlen igazán ismert név a szereplők közt], apa - Josh Lawson és van még 3 tesója, de közülük egyedül a legkisebbet játszó Vivien Turner érdemel kiemelést) és az „edzője” (Cliff Curtis); miközben hazája közvéleménye kezdetben ellene van. Ám a siker végülis nem marad el, hiszen a modern technikának köszönhetően Jess közvetíteni tudja a világnak, miket él át a hét hónap alatt, amíg csak telefonban hallhat emberi szót és a saját arcán kívül nem láthatja senki másét. Az utazás pedig merész vállalkozásból halálos veszéllyé fajul, így immár a néző is rághatja a körmét (amennyiben nem néz utána a valós eseményeknek), hogy vajon sikerül-e a lánynak a terve vagy elbukik és alámerül a hullámsírba…

„Nehéz megélni az álmainkat.”

A téma mindjárt érthetőbbé válik, ha megnézzük, hol készült ez a film, ugyanis Ausztráliában Jessica Watson nemzeti hős, akit máig nagyon szeretnek, kb. olyan, mint nálunk Egerszegi Krisztina. Watsonról a saját népe csinálta ezt a nagyrészt valós, viszont sokban fiktív mesét, ami azért jó, mert nagy valószínűséggel a közönség (hozzám hasonlóan) nem ismeri a valódi eseménysort. Ha pedig úgy ugrasz bele a True Spirit megnézésébe, ahogy én tettem, vagyis kicsit se nézel utána, akkor tudsz szurkolni igazán Jess-nek, főleg az utolsó 40 percben érkező súlyos konfliktusnál.

Sajnos a kiindulási pont egyben hátrány is, mert a tényleges utazás 7 hónapig tartott, ám a mozi kerete véges, csupán 1 óra és kb. 25 perc fér bele. Ilyenkor az a probléma, hogy a készítőknek mérlegelniük kell, mit mutatnak meg és mit hagynak ki. Nos, cikkem tárgyánál magából az utazásból csupán a legemberpróbálóbb részleteit meg a legszebb pillanatokat mutatják meg, igyekeznek újraalkotni Watson blogjából a videókat és végülis ez a része jól működik. Emellé vannak hosszabb visszaemlékező jelenetsorok a múltból, ahol a Teagan Crofthoz hasonlóan helyes és tehetséges Alyla Browne alakítja a hősnőt; ezekben láthatjuk, miként határozta el magát, miként tanulta meg a hajózást, bár főleg inkább arra hegyezik ki az egészet, hogy Jess túl kicsi, túl gyenge, túl fiatal és még lány is, biztosan el fog bukni. Mivel az összes fő stábtag nő volt meg a főhős is nő, ezért nyilvánvaló, hogy elsősorban fiatal lányoknak akartak inspirációt adni. Ezzel sincs gond, főleg mivel Browne és Cliff Curtis remekül jelenítik meg a tántoríthatatlan gyerek meg a mogorva tengeri medve viszonyát (mellesleg ugyanilyen jópofa Curtis és Vivien Turner kettőse). Ezeken túl még sokat láthatjuk Jessica családját, hogy ők miként reagálnak az útra, a házuk előtt tanyát verő sajtóra és a távolban, egyedül küzdő szerettük megpróbáltatásaira. És mindezt együtt mutatják be.

Külön-külön mindegyik működik, a szárazföldön játszódó részeknél a nagyjából ismeretlen arcokból álló szereplőgárda hitelesen adja elő azt, mi mehet végbe egy hattagú családban, ahonnan az egyik lány veszélyes kalandra távozik, a helyére érkező férfi nem igazán akar közéjük illeszkedni és hogy miként reagál mondjuk a tizennégy éves fiú vagy a tízéves hugi arra, hogy éppen mi van a nővérükkel. A Watsonékat alakító színészek jól összetartanak, hihető, hogy összetartoznak, régen együtt élnek. Ben, az „edző”, igazából több ember összegyúrásából keletkezett, ő egyrészt a tenger könyörtelenségét képviseli szóban, másrészt új-zélandiként az ausztrál szigetvilág őslakosait, akik tudvalevőleg évezredek óta együtt élnek a tengerrel. Ez a fajta reprezentáció azonban fele annyira se zavaró, mint amit az egyesült államokbeli mozikban láthatunk. A múltbeli részek pedig amint már említettem, elsősorban Alyla Browne-ra épülnek, aki bár nem igazán hasonlít Teagan Croftra, mégis szinte azonnal belopta magát a szívembe. Viszont mindez az út rovására megy, mert minden egyes perc, amit a szárazföldön töltünk, az elvesz a vitorlás fedélzetén játszódó szekvenciáktól. Ugyanakkor az is benne van, hogy a készítők talán nem annyira az utazást akarták bemutatni, hanem inkább annak hatását Watsonékra és Ausztráliára.

Szóval a színészi játék jó, de mi van a megvalósítással? Nos, a kicsit túl szépnek, túl mesésnek mutatott utazásnál észrevehetőek apró hibák: az ütközéses rész ijesztő, de a konténerszállító óriáshajónak nincs felírva a hátuljára a neve és lobogója sincs. A WeShare.net, ahol Jess nővére nézegeti a kommenteket, az valójában valamilyen időbeosztó program és valószínűleg a Facebookot akarja helyettesíteni. Ez azért furcsa, mert a Netflixet irányító (?) Apple terméke, a MacBook igen prominensen szerepel, a családi tv Samsung, a videokamera, amivel a lány rögzíti a kalandjait, pedig Panasonic. Ezek mind észrevehetőek, szóval nem tudom, hogy a Facebook miért nem fért bele? Amikor Croft a hajón van, akkor sokszor látható, hogy a környezetet digitálisan illesztették mögé, ez főleg a legvégén feltűnő, ahol a 2010-es valódi tévéközvetítés képeit vegyítik a 2023-as filmével.

A színek szépek, élénkek, ez kell is, ha a tengert mutatjuk be, néha azonban a kézi kamera a szárazföldi jeleneteknél indokolatlanul mozog - igazából egy jelenetet tudnék mondani, amikor ez tényleg feltűnt; viszont a hajón, amikor az össze-vissza dülöngél, a kamera mégis sziklaszilárdan áll. Gondolkodtam a Converse-cipőn is, amit Jess általában visel, nem néztem utána, hogy ez jellemző-e rá, de a végén, mikor a valódi partraszállást láthatjuk, akkor az igazi Watson nem ilyet visel. Szóval ez szponzor volt-e, vagy csak menőbbé akarták tenni a hősnőt? Kell, hogy legyen speciális, tengerre tervezett cipő, tehát miért ezen spóroltak volna? Az idő múlása alig érezhető, mert kizárólag Jess haja nő meg, a többiek folyamatosan ugyanúgy néznek ki, csak a feliratok meg a szereplők szövegei szólnak igazán arról, hogy hány nap, hét vagy hónap telt el eddig. Ha már haj: Teagané túl világos, mindenki más a családban inkább barna, vöröses. A nagyzenekari kíséret jó, de az elhangzó dalok egy kivételével túlságosan ömlengősek. Aki szemfüles, az talán kiszúrhatta, hogy 1 óra 25 percet írtam a játékidőhöz, pedig a film kis híján 1 óra 50 perc – nos, az a 15 perc a végén a stáblista, ami alá az igazi Jessica videói vannak bevágva. Itt ugyanakkor amellett, hogy a kis bevágások tényleg hangulatosak és megmutatják nekünk az igazi embert, akiről szó volt, a készítők lábon lövik önmagukat, mert minden olyasmi kiderül, amit megmásítottak. Csak két példa: A hajón nincsenek napelemek, a partraszállásnál pedig a hugi nem volt ott.

Pozitívum, hogy talán a valóságban is csomagolt neki valaki karácsonyi díszeket (talán a saját ötlete volt), ezen kívül a szétszórt limlomok között gyakran ki lehet szúrni tisztasági betétet, ami nyilvánvalóan igen fontos egy fiatal nőnek. A hugi állatkái, főleg a főbb szerepben lévő koala jópofa, ez a kis részlet is tetszett. A hősnő diszlexiája még egy olyan kis adalék, ami már talán túlzsúfolttá teszi az egész sztorit, mert annyira érintőlegesen van csak róla szó és kizárólag akkor jön a képbe, amikor kapóra jön az íróknak – bár, ha figyelünk, akkor ezzel meg lehet magyarázni, miért nem vitt magával könyveket és miért nem olvas az egy hetes veszteglés során. A feliratoknál a kiemelős színezéssel visszautalnak az olvasási nehézségre. Figyelemre méltó még a klisé-riporter, akit Todd Lasance kelt életre, ő az induláskor a tipikus hollywoodi tévés seggfej, aki belerondít mások dolgába, hajhássza a szenzációt és kontextusából kiragadva próbál meg botrányt gyártani ilyen-olyan dolgokból. Aztán viszont megváltozik, mert ahogy Jessica egyre híresebb lesz, egyre többen szurkolnak neki, így lassan ő is megszereti. Ez a pofa jeleníti meg a világot, a közvéleményt – vannak mások, akiket pillanatokra láthatunk, mondjuk külföldi csatornák híradósai vagy a blogra küldött válaszvideók a világ különböző pontjairól, ám mégis én úgy érzem, inkább a riporter-paliban testesül meg, hogy „a nép” éppen hogyan érez a főszereplő iránt.

Kis kitérőként meg akarom említeni, hogy Anna Paquin még mindig jól néz ki, bár úgy tűnik, megcsináltatta a fogait. Szerepeltetésével a True Spiritben az X-Men Vadóca játssza a Titans Ravenjének anyját.

Pár szót a készítőkről: Az alapot Jessica Watson 2010-es könyve, a True Spirit: The Aussie Girl Who Took On The World szolgáltatta. A rendező-író Sarah Spillane, akihez 4, nagyjából ismeretlen film, illetve a Christina Ricci nevével reklámozott Around the Block fűzhető, amely 5.4 az imdbn és annyira érdektelennek tűnik, hogy tavalyelőtt nem is válogattam be a C.R.-blokkba. A másik két forgatókönyvíró Rebecca Banner (ez a második munkája) és Cathy Randall (harmadik munkája). A zenét Nick Wales szerezte, a vezető operatőr Danny Ruhlmann volt.

Néhány érdekesség: Ezt a filmet a Netflix forgalmazza, akik a nagyobb produkcióik egy részét eljuttatják a mozikba, így a True Spiritet néhány ausztrál filmszínház még most is játssza. A hajót, amit Teagan karaktere használ, az igazi Jessica Watsonnak adták ajándékba. A főhőst rázósabb jelenetek során egy kaszkadőr is megtestesítette, Bridget Burt, illetve a vitorlázós szekvenciák egy részében a vitorlázási tanácsadóként működő Danielle Hutcheson állt be Croft kisasszony helyett (akit elvileg ő tanított be).

„A kapitány meghozta a döntését.”

Az igazi Jessica Watson 1993-ban született, ausztrál és új-zélandi állampolgár. Tényleg három testvére van, akiknek a nevei ugyanazok, mint a filmben. A család öt évig élt egy 16 méteres vitorlás fedélzetén és mindegyik gyerek vett vitorlázó leckéket. Ezek után, ahogy az cikkem tárgyában elhangzik párszor, egy emeletes buszban laktak, amivel bejárták Ausztráliát. Jessica 12 évesen döntötte el, hogy körbehajózza a Földet, Jesse Martin önéletrajzi könyvének hatására, amit az anyja olvasott fel neki. A teljes távnak minimum 21 600 tengeri mérföldnek kell lennie, át kell haladni az Egyenlítőn és ekkor nevezhető hivatalosan Föld-kerülésnek. Tilos megállni, bárki mástól bármit elfogadni és nem köthet ki sem kikötőben, sem másik hajó mellett. A rádiós kommunikáció szabad. Az akkoriban érvényes szabályok szerint azonban az életkora miatt Watson akkor sem kaphatott volna hivatalos rekordot, ha teljesíti ezt a távot. Ezt a szabályt azóta eltörölték, viszont már rekordot se lehet dönteni életkor alapján.

A hajóját Ella’s Pink Lady-nek (Ella Rózsaszín Hölgye) nevezik, az Ella pedig nem családtag, hanem a fő szponzor Ella Baché francia szépítőszer-márka. Ez a vitorlás egy feljavított, módosított 10 méteres Sparkman & Stephens 34-es modell, pont olyan, amivel Jesse Martin is megtette az utat. Az ütközés tényleg lezajlott a valóságban is, a konténerhajót Silver Yangnak hívták. Az eredeti Pink Lady a Queenslandi Hajózási Múzeumba került, az ausztrál kormány 300.000 dollárért vette meg.

A filmből nem derül ki, de végülis Jessicának nem sikerült rekordot felállítania, mert a táv, amit megtett, rövidebb volt az előírtnál és az életkora is ellene dolgozott. A sok kritika mellett jelentős népszerűség övezi, a film végén kiírtak szerint két könyve is megjelent és több vitorlás-versenyen eredményesen indult, főleg csapatban. Manapság egy Deckee nevű internetes oldal kommunikációs vezetője, amely hajózási fórum és vállalkozási segédlet is.  A True Spirit mellett a dokumentumfilm 210 Days – Around the World with Jessica Watson is bemutatja a történetét. Arról nem szól a fáma, hogy volt-e beleszólása cikkem tárgyának megalkotásába, az biztos, hogy jelen volt a forgatás során.

A True Spirit 02.03. óta elérhető a Netflixen, mint ilyen, bevétellel végülis nem kell rendelkeznie. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, főleg a rendezőnőt dicsérték.

2021-ben én is vitorláztam egy napot, egy egészen pici hajón a volt kollégáimmal és tényleg rendkívüli élmény volt megtanulni, merre kell forgatni a vitorlát, hogyan kell állnia a kormánynak, miként fordul a hajó, stb. Filmnézés közben többször eszembe jutott ez az emlék és amikor Jess a halál torkában van, az tényleg ijesztő, szurkoltam érte, viszont összesítésben a True Spirit egy langyos, délutáni mozi. Kicsit ömlengős, kicsit megszépített, igazán az utolsó negyven percéért érdemes megnézni, az tényleg jó.

Pontozás:

imdb: 6.8 (Ez biztos, hogy csökkenni fog. - Valóban csökkent, de csak 0.2-t, egy év alatt.)

Szerintem: 4/5 (Nem hinném, hogy újra megnézném.)

Végezetül egy videó, amiben Teagan és Jessica válaszolnak pár kérdésre: