Múlt hónapban a kollégám eladta a lakást, amiben azelőtt az édesanyja élt, kipakolt és lomtalanított belőle egy csomó dolgot, köztük DVD-ket is. Négy lemezt hoztam el, ezek között volt a Piedone 200 Ft-os kiadása (amin először hallottam a Bujtor István-féle remek szinkront), A Holló (amit jó egy évtizeddel ezelőtt tekinthettem meg utoljára és újfent nagyon tetszett), cikkem mostani tárgya, meg még valami (ami egyelőre maradjon titok). Hogy miért választottam éppen A bukást, ami 18 éven át hidegen hagyott és amiről szerintem nagyon sokaknak az interneten keringő Hitler-mémek jutnak eszébe? Mert kíváncsi voltam rá, hogy vajon lehetséges-e a németeknek objektíven bemutatni valami olyat, amiről kizárólag elítélően szabad beszélni?

Napokig gondolkodtam, még a film megtekintése előtt, hogy miként vezessem be ezt a témát. Tény, hogy Adolf Hitler a XX. század egyik legismertebb embere, jellegzetes vonásai pedig az egyetemes emberi történelem egyik legikonikusabb arcává állnak össze, amit a világ minden táján felismernek. Ő a legendás Gonosz, az Antikrisztus, aki 77 évvel (hivatalosan elfogadott?) halála után is naponta felbukkan ilyen vagy olyan módon az életünkben. Elrettentő példa, paródiák központi alakja, nevét használják rágalmazó jelzőként, könyveket és dokumentumfilmeket készítenek sokat vitatott életéről; miközben az a Hitler, akit „ismerünk”, már régen nem az, akit a név eredetileg takart. Ő a mesék örök rossza, akit még mindig elő lehet húzni aduászként, ha meg akarjuk indokolni, miért rossz a nacionalizmus, a jobboldali politika, az elvakultság, a fanatizmus, stb., stb. Már senki se él, aki találkozott vele, emlékezne rá vagy behatóbban ismerte volna; ezért ma már azt mondunk róla, amit akarunk – mitikus lénnyé vált, az Ördög szinonimájává ebben a kereszténységtől elforduló világban.

Ezek miatt könnyű róla rosszat mondani, álhíreket terjeszteni (egy heréje volt, lepaktált az űrlényekkel, fekete mágiát űzött, stb.), de nagyon nehéz objektívnek lenni vele, mert az elvárás az, hogy ostorozzuk. Éppen ettől lesz érdekes a Der Untergang, mert megkísérel ítéletmondás nélkül beszélni Hitlerről – és ráadásul németek csinálták. Az egyetlen kérdés, ami felmerült bennem a megnézése előtt csupán annyi volt, hogy vajon mennyire lesznek képesek a németek objektívnek maradni abban a témában, amiért most, hét évtized távlatából is kötelező bűnösnek érezniük magukat, még ha semmilyen módon nem voltak érintettek benne, akkor is?

1945. április vége, Berlin. A Kancellária alatt elhelyezkedő Führerbunkerben zsúfolódnak össze azok, akik a II. Világháború utolsó napjaiban a német nép sorsáról döntenek. Ide vonult vissza Adolf Hitler (Bruno Ganz), aki nem hajlandó elhagyni összeomló birodalma fővárosát, mellette pedig magas rangú tisztviselők, tábornokok, hűséges katonák és lelkiismeretes tisztviselők gyülekeznek. Miközben a világ vérbe és lángokba borul, számos ember sorsát láthatjuk, akik megpróbálnak boldogulni ebben a lehetetlen helyzetben. Mindenkit ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak: Menjünk vagy maradjunk? Megadjuk magunkat vagy harcoljunk? Kitartsunk az elveink, a becsület, az ideológia mellett vagy mentsük az irhánkat? De mindegy, ki hogyan dönt, a Sors akaratát már nem lehet megváltoztatni. Így az idő előrehaladtával a sok égető kérdést felváltja egy, nagy dilemma: Mi lesz majd a bukás után?

„A történelem nem felejt.”

A két és félórás játékidő a pillanatnyilag mozikban futó Marvel-izékkel ellentétben ezúttal teljesen indokolt, mert a magyar alcím ellenére ez a mozgókép korántsem csak Hitlerről szól. Számos valóban létezett ember nagyrészt valóságos cselekedeteinek állít emléket, akik közül kiemelkednek: Traudl Junge, a Führer titkárnője (Alexandra Maria Lara); Eva Braun, a diktátor szerelme (Juliane Köhler); Joseph Goebbels propagandaminiszter (Ulrich Matthes); Magda Goebbels, előbbi felesége (Corinna Harfouch); Ernst-Günther Schenck, SS-doktor (Christian Berkel); Helmut Weidling (Michael Mendl) és Wilhelm Mohnke (André Hennicke) tábornokok; Albert Speer birodalmi építész és fegyverkezési miniszter (Heino Ferch); Otto Günsche, Hitler szárnysegédje (Götz Otto); Hermann Fegelein, Himmler szárnyegédje (Thomas Kretschmann); valamint a 12 éves Peter Kranz (Donevan Gunia), aki a Hitlerjugend tagjaként keveredik a háborúba. Mindnyájan érdekes, figyelemre méltó személyiségek, akiket csodálatos színészi játékkal tesznek valóságossá. Mellettük még számos aprócska sors jelenik meg, akik reprezentálják a Berlinben zajló pusztítást: gyilkosok és áldozatok, gyávák és bátrak, fontos kisemberek és lényegtelen hatalmasságok.

Számomra két dolog volt nagyon érdekes a Der Untergangban, az első a nyomasztó hangulat. Ez valahogy semmihez sem hasonlítható, egyfajta kilátástalanság, amit a szereplők (a nézőkkel együtt) éreznek, miközben az emberi természet meg aközött őrlődnek, amit helyesnek tartanak. A túlélés ösztöne azt diktálná, hogy meneküljenek, a tábornokok mégsem adják meg magukat, a kiszolgáló személyzet sem akar elmenni, sőt, többen kifejezetten Berlinbe jönnek, mert ott akarnak lenni Hitler mellett, amikor a legnagyobb a szükség. Speer azt mondja Traudl Jungénak: „Ahová a Führer megy, oda nincs szüksége társaságra.” Ganz karaktere többször megerősíti ezt a többiek felé: nincs tovább, vége van, ám senki se megy el. Persze láthatjuk, mi lesz Fegeleinnal, aki mégis lelép…

A következő aspektus azonban még figyelemfelkeltőbb, ez pedig a karakterek személyes, emberi tragédiáinak bemutatása. Mindazok, akiket az általános megítélés emberbőrbe bújt szörnyetegeknek tart, itt most esendő, hibázó halandók; akik fekete vagy sárga egyenruháikban, fegyverrel vagy szavakkal harcolva, de mind borzalmas döntésekre kényszerülnek. Mindannyiukat lehet sajnálni, hiába tudjuk, hiába látjuk, amit tettek/tesznek; bennem felmerült, hogy „ő vajon mit érezhet most?”, és ez kétségkívül a kimagasló színészi játéknak köszönhető. A számos öngyilkosság is teljesen érthetővé válik, bármennyire őrültnek tűnnek az elkövetőik, a diplomata, a katonatiszt, az egyszerű népfelkelő, vagy a Goebbels-család; utóbbiaknak a lehető legrészletesebben, legsokkolóbban ábrázolták a pusztulását. És igen, a fenevad Goebbels-t is lehet sajnálni, hiszen el sem lehet képzelni, mit érezhetett akkor – hát még a felesége…

A valósághű megjelenítéshez hozzátartozik, hogy mindenki egyfolytában bagózik, a „minden mindegy”-alapon rendezett részeges tivornyák is igen realisztikusak, plusz megjelennek az apró részletek, amiket a történelemben járatosak értékelhetnek: Hitler szemüvege, az általa elfogyasztott sok sütemény, Goebbels dongalába, meg a hírhedt arcok felismerhetősége (a csupán egyetlen jelenetben látható, szöveg nélküli Göring [Mathias Gnädinger] vagy a behízelgő modorú Himmler [Ulrich Noethen]). Számos esetben csak az arcok meg a tettek beszélnek, három kitűnő példa: Az első szekvencia, ahol Traudl jelentkezik az állásra; a gránátos vacsora és a bunkerben utoljára ottmaradó távírótiszt jelenetei. Mindezt csupán néhány másodpercig kitartott, nagyon hatásos képek fokozzák, amik bemutatják, milyen kicsi az individuum egy ilyen mindent felfaló rendszer vaskos betonfalai között…

„(…) egy ilyen háborúban nincsenek civilek.”

Az 1943-as nyitány, mikor öt nő jelentkezik a meghirdetett állásra, igazán remek bemutatása annak, miről szól ez a film, hogy milyen volt az élet németként Hitler uralmának csúcspontja körül: Látszik, mennyire tisztelik, félik a Führert, aki viszont kedves, nyugodt, teljesen normális. Traudl megkapja a munkát, a többiek pedig együtt örülnek vele, gratulálnak neki, senki se gyűlölködik, irigykedik, pedig ők ugyanúgy akarják az állást. Ez előtt a valódi Traudl nagyjából azt mondja: „nem tudom megbocsátani magamnak, hogy munkát vállaltam az ország legnagyobb hatalmú emberénél”. Akkoriban persze senki sem hitte közülük, hogy elveszíthetik a háborút.

Az elkerülhetetlen katasztrófát az mutatja, amikor a valóságot valamiért minden áron figyelmen kívül hagyó Vezér a tábornokaival tanácskozik. Közülük is kiemelkedik az egyenesen a felszíni harcokból érkező Weidling és Monhke, akik a józanság szavait szólják az őrület közepén. Fegelein többször, többféleképp akarja rávenni Hitlert a távozásra, viszont mind ő, mind a magas rangú katonák egyszerűen megkapják a választ, hogy nem - mindenféle racionális indoklás nélkül. Fegelein azért nem megy messzebbre, mert félti a felesége nővérét, Eva Braunt, aki még mindig a bunkerben van; Monhke és Weidling pedig katonabecsületből maradnak, harcolnak tovább, még ha tudják is, hogy nincs értelme. Schenck hasonlóképp marad, sőt, a baj közepe felé halad, hogy segíthessen a lakosságon, akiknek az oroszok mellett még a náci fanatikusoktól is tartaniuk kell. Közben az abszurdumba hajlik, hogy miután már maga Hitler is bevallja, elbuktak, a vég közel van; még mindig parancsot ad arra, hogy Göringet le kell váltani, lehetőleg ki kell végezni; utána Himmlert is; sőt, Fegeleint is, pedig őérte Eva Braun könyörög: „Mi értelme van ennek?” „Mert ezt akarom!” Ennyi a lényeg, az van, amit Hitler akar, senki se mer neki nemet mondani; ő hozza a jelentős döntéseket a szakértők helyett, mialatt rá is erősít erre a tényre („én nem végeztem akadémiát”).

Szpojlerek és „hibák”

Néhány dolog feltűnt, ami talán kissé túlzás. Először is, Schenck belépőjekor a minisztériumot legalább 100 katona üríti ki éppen. Ennyi embert be lehetett fogni ilyesmire? Nem kellett mindenkinek a frontokon lennie? A Hitlerjugendes tipikus német szép kislány szintén valahogy nem illik oda; azt tudom, hogy a Vörös Hadseregben harcoltak nők, de itt mégis idegennek hat a jelenléte. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a Führer elismerte volna a közelgő véget – mielőtt megölte magát, akkor már biztosan, de vajon ki is mondta-e? A gyógyszer-függőségeit nem mutatják meg, holott ezekre van bizonyíték. Goebbels arca kitűnő, ám az őt alakító színész nagyon magas a szerephez képest; illetve kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg a Vezérük után ölték-e meg magukat a családjával?

Szpojlerek vége

Az, ahogyan Traudl még a legutolsó percekben is kitart főnöke mellett, jól mutatja, hogy Hitler uralma alatt egy olyan szintű összefogás és együttműködés volt, amilyet sem azelőtt, sem azután nem tapasztalhatott meg a világ. A nemzetiszocializmus eszméje vakbuzgalommal, félelemmel, terrorral, jutalmazással, agymosással, így vagy úgy, de igazi egységbe kovácsolta a németeket, ezt a Der Untergang nagyon világosan mutatja meg. Tudják, hogy rossz irányba mennek; tudják, hogy nagy esélye van a halálnak; mégis ennek ellenében cselekszenek és beszélnek. Ma már egy ilyen lélekállapot felfoghatatlan…

„Akkor a német nép arra a sorsra jut, amit maga választott magának.”

Pár szót a lemezről: Egyszerű, de nagyszerű kiadás, ami tömve van extrákkal. Egy 20 perces werkfilm, trailer, tv-spot, mini interjú-morzsák, számítógépen nehezen kezelhető Képgaléria meg egy maroknyi kedvcsináló bemutató van rajta. Sajnos az én kópiámnak van valami kis baja, ezért pár jelenetnek lemaradt néhány másodperc a végéből. Az Így készült…-ből tudtam meg a következő adatokat: A forgatás Szentpéterváron zajlott. Sokszor kézi kamerát használtak, ám ez egyáltalán nem feltűnő; a bunker makettje méretarányos volt és csak olyan fényeket használtak benne, ami a valódiban is benne lehetett. Amennyire ki tudtam venni, a kamerának nem építettek extra helyeket, minden kb. akkora volt, ahogy annak idején, ott kellett elférnie az operatőrnek a színészekkel.

Idézetek a készítőktől/szereplőktől: Oliver Hirschbieger, a direktor, szavai: „(…) rendezőként az a dolgom, hogy reálisan mutassam be (…)” Ganz mondja: „tömeggyilkost alakítson, mert végül az is csak egy ember”, „az a legszörnyűbb a III. Birodalomban, hogy mindezt emberek tették”, „szenvedély nélkül nem lehet játszani”. Alexandra Maria Lara nyilatkozza: „Traudl csak egy fiatal lány volt” – ezt az említett a záráskor megcáfolja, szerinte a fiatalság nem menti fel a felelősség alól az embereket. Utólag persze ezt mondta, mert ezt kellett mondania… Corinna Harfouch megállapítása a náci fanatistákról: „a Vezér leveszi a felelősséget a vállukról, amiért még a saját életüket se képesek alakítani”. Végül Ulrich Matthes szól Goebbels-ről: „a gonoszt nem lehet eljátszani, hiszen ő nem tartotta magát gonosznak”.

Az alkotókról: A rendező Oliver Hirschbieger a Rex felügyelő mellett egy csomó másik sorozaton dolgozott, nevéhez fűzhető még A kísérlet meg a Naomi Watts-os Diana-film. Az író-producer Bernd Eichinger a végén a lezáró szövegek felolvasója is; ő készítette a Parfüm: Egy gyilkos története, valamint a Cinemaxon most is sugárzott A Baader-Meinhof csoport forgatókönyvét. Pénzével olyan bulikba szállt be, mint A kaptár-filmek, a DOA, a Fantasztikus Négyes 1-2, A rózsa neve, meg egy csomó szex-vígjáték. A másik író Joachim Fest, aki saját könyvét, a Der Untergang: Hitler und das Ende des Dritten Reiches-t dolgozta fel; korábban több Hitlerről szóló dokumentumfilmen dolgozott. Az archív felvételen megjelenő Traudl Junge közvetlenül nem vett részt a munkálatokban, viszont a Melissa Müllerrel közösen szerzett Bis zur letzten Stunde című könyve alapjául szolgált a történetnek. A memóriánkba beleégő képeket Rainer Klausmann operatőrnek köszönhetjük.

A színészekről: Bruno Ganz számomra az 1979-es Nosferatu Jonathan Harkerje, a The Big Ben Cinematic Universe című humoros jellegű internetes paródia-sorozatban még egyszer eljátszotta Hitlert. Alexandra Maria Lara román születésű, az angol színész Sam Riley felesége. Corinna Harfouch benne volt a furcsa Finsterworldben. Az itt Goebbels-ként látható Ulrich Matthes 2021-ben Hitlert alakította a Münchenben. Ulrich Noethen A véresen valódi valóság Hitlerről nevű vígjátékban ismét Himmler bőrébe bújt. Götz Otto egy kis szerepben felbukkant a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3-ban; illetve visszatérő alak a remek A katedrális mini-szériában. Thomas Kretschmann Az árulás csapdájábanban Goebbels-t, a 2007-es Eichmannban pedig a címszereplőt játszotta; ő a nagy kedvencem, az Immortel (ad vitam) főszereplője, de láttam még a Penge 2-ben meg a Kaptár 2-ben is. Donevan Gunianak ez az egyetlen szerepe. A fentebb felsoroltak közül szinte mindenki felbukkant a Tetthely és Az ’Öreg’ című krimisorozatokban is.

Érdekességek: Cikkem tárgya német-osztrák-olasz koprodukció, Szentpétervár mellett Berlinben és Münchenben is vettek hozzá fel jeleneteket. Bernd Eichinger 20 éve tervezte, hogy megvalósítson egy filmet Hitlerről és a Náci Pártról, de az óriási feladat sokáig visszariasztotta. Joachim Fest könyve mellett Albert Speer memoárja, Gerhard Boldt 1973-as Hitler utolsó napjai: Egy szemtanú vallomása című műve, Ernst-Günther Schenck 1995-ben megjelent visszaemlékezése és Siegfried Knappe 1992-ben kiadott Soldat: Egy német katona reflexiói 1936-1949 névre hallgató munkája segítette a forgatókönyv születését. Oliver Hirschbieger ezen visszaemlékezések és szemtanúi leírások segítségével álmodta vászonra a ’40-es évek Berlinjét, amit szinte teljesen makettekkel és kameratrükkökkel hozott vissza – mindössze a lerombolt Reichstagot kellett számítógépes grafikával megjeleníteni (nekem ez fel se tűnt). Eichinger direkt hagyta ki a műből a holokausztot, amire mindössze egyetlen mondat emlékeztet a lezárás során. A direktor elmondása szerint már a kezdetektől küzdöttek azzal a problémával, hogy szabad-e egyáltalán a szörnyetegeket emberként bemutatni?

Bruno Ganz először nem akarta elvállalni a felkérést, utána viszont rájött a figurában rejlő kiaknázatlan lehetőségekre. Egy svéd kórházban tanulmányozta a Parkinson-kórban szenvedőket, mert elvileg a náci diktátornak is ez a betegsége volt; egy fiatal, felső-ausztriai színész segített neki megtanulni az osztrák akcentust; Hitler normál beszédhangját pedig egy finn hangmérnök által titokban rögzített ritka felvétel többszöri meghallgatásával sajátította el (ezt beteszem a cikk végére). A mondatok, amiket Ganz mond, nagyrészt valóban a Vezér szájából hangzottak el, csak éppen korábbi időpontokban.

Hitler Nagy Frigyes portréját szemléli, akit példaképének tartott. A távirat, amiben Göring felajánlja, hogy átveszi a Birodalom irányítását, a valóságban egy amerikai kapitánynál kezdte rögös pályafutását, aki elemelte azt a bunkerből, majd a fiára hagyta; amaz pedig ajándékként a Dél-Karolinai Citadella Katonai Akadémia egyik professzorának adta. Ő egy diákjára hagyományozta, aki aztán 2015-ben egy aukción 55 000 dollárért adta el valakinek. A jelvény, amit a diktátor Magda Goebbels-nek ajándékoz, szintén túlélte a háborút és az oroszok kezébe került, akik egy katonai archívumba süllyesztették. 1996-ban aztán elismerték a létezését és 2005-ben ki is állították, egy ismeretlen, merész tolvaj azonban széttörte a jelvényt védő üveget, aztán meglépett a relikviával, amely a mai napig sem került elő. Különlegessége, hogy csak azok kaphattak ilyet, akik 1925-től fogva az NSDAP (a náci párt) tagjai voltak és ez volt az 1-es számú, pedig korántsem Hitler volt az első párttag.

A filmben megjelenő történelmi alakok közül Traudl Junge megérte a bemutató napját, de már a kórházban haldokolva. Az operatőr Rainer Klausmann meglátogatta a premier után és elmesélte neki a sikert, mire Traudl állítólag azt mondta: „Az életművem végre teljes. Most már elmehetek.”, aztán néhány órával később, 82 évesen elhunyt – rákban. (Junge Hitler négy titkárnője közül a legfiatalabb volt, az apja még a ’20-as években támogatta a nácikat, a férje SS-tiszt volt, mégsem hurcolták meg.) A másik, aki viszont még láthatta is a Der Untergangot, az a távírászként látható Rochus Misch; ő ugyanis még bőven élt ekkor; sőt, sikerült túlélnie az őt alakító Heinrich Schmiedert is, akinek mindössze 40 év adatott meg. Misch 96. életévében távozott közülünk 2013-ban.

Láthatjuk, amikor Magda Goebbels levelet ír a fiának, aki viszont nincs a többi gyermekével a bunkerben. Ez a fiú akkor már 18 éves volt, Harald Quandtnak hívták és az asszony első házasságából származott; egyetlenként élte túl a háborút a hét csemete közül. Speer vallomása a búcsújakor a fegyverkezési miniszter memoárján alapszik, amiről azonban egy történész bebizonyította, hogy valószínűleg fikció, mert az eredeti kéziratban egyáltalán nincs benne. Az 1945-ben kéznél lévő ciánkapszulákat különös módon éppen a koncentrációs táborokban gyártották, ahol azonban gyakran szabotálták őket. Ezért van az, hogy több magas rangú német is bevette a kapszulát, aztán a biztonság kedvéért fejbe is lőtte magát, hátha a kapszulája csak placebo.

A forgatáson a filmben is érezhető sötét, nyomasztó hangulat uralkodott, amin a színészek meg az alkotók különböző módokon próbáltak úrrá lenni, például közös programokkal (focizás), zenehallgatással (Bach, a rendező módszere) vagy az egyes jelenet közti visszavonult pihenéssel (Ganz). Különös módon a Keitel tábornok szárnysegédjét alakító statiszta, bizonyos Karl Richter a német NPD (Német Nemzeti Demokrata Párt) tagja, ami erősen nacionalista, szélsőséges szervezet. Azok, akik felvették a rövid szerepre, nem is tudták Richterről a tagságát, aki pedig büszkén feszített a náci egyenruhában, karlendítve harsogta a Heil Hitler!-t, aztán később több helyen elmesélte az élményét. Amint a bevezetőben említettem, a Der Untergang rengeteg mémet szült, a magából kikelve ordítozó Hitlert számos felirattal, összevágásokkal színesítve kezdték el felrakni a netre. A filmet birtokló Constantine Films megkísérelte útját állni ennek, ám sikertelennek bizonyult, mert akkor a videó-készítők őket kezdték parodizálni Hitlerrel. Oliver Hirschbiegel azt nyilatkozta, neki kifejezetten tetszenek ezek a paródiák, így 2010 óta már legálisan is lehet őket terjeszteni (ezek közül is beteszek egyet a befejezéshez). Elvileg cikkem tárgyából létezik egy extra változat, ami 22 perccel hosszabb a már így is 2 és fél órás játékidőnél.

Szpojlerek itt, avagy történelmi tévedés-tár

Az imdb érdekességek szekciójából összeszedtem az éles szemű megfigyelők észrevételei közül párat: Magda Goebbels több forrás szerint sem volt jelen, amikor Hitler elbúcsúzott a munkatársaitól, így az ott látható kifakadása fiktív. Hasonlóan fabrikált az a rész is, amikor Speer bemegy Magdához a szobájába, ekkor ugyanis az asszony alig szólalt meg, mivel a férje is ott volt, aki szemmel tartotta. A gyerekek leszedálását az SS által kirendelt fogorvos injekciókkal végezte el, a ciánkapszula pedig akár öt percnyi kínszenvedést is okozhat, tehát a valóságban teljesen másképp zajlott az egész. A már szóba került 1-es számú párttag-jelvény két darabból állt, a hátsó részt a ruha belsejébe kellett tenni és csak így lehetett kitűzni, tehát korántsem lett volna ennyire egyszerű átadni. A híres felvétel újrajátszásakor Hitler kitünteti a Hitlerjugend tagjait, láthatjuk is a katonát, aki felveszi; ám Ganz rossz irányba halad, az igazi diktátor balról jobbra ment, ő meg jobbról balra:D Az öngyilkosság után Traudl meglátja a pisztolyt a padlón, ám az nincs felhúzva. Az igazi Walther PPK a lövés után visszaáll felhúzott módba, hogy ismét használni lehessen.

Szpojlerek vége

A bukás 15 millió amerikai dollárnak megfelelő euróból készült és 92.2 millió amerikai dollárnyi összeget hozott vissza, Németországban négy és félmillióan látták, hazánkban legalább 200 000-en. A kritikusoknak tetszett, bár a közönség (jó indoktrináltságának megmutatására) kritizálta, hogy felháborító, miszerint Hitlert emberként mutatják be.

Pedig az volt. Sok halál szárad a lelkén, de amint a Der Untergang is bemutatja, korántsem volt a mítoszok egyheréjű, kaki-pisi-szexet imádó, drogfüggő, elmebeteg tébolyultja. Aki nem hiszi, járjon utána, csak ne a Discovery meg a History Channel adásait vagy a Hihetetlen Magazin cikkeit vegye alapul:)

Pontozás:

imdb: 8.2

Szerintem: 5/5

Végül két videó, először a humor, telefonbetyárkodás a bunkerben:

Aztán az ismeretterjesztés, a hangfelvétel, amin Hitler normál beszédhangja van, hozzá némi magyarázat, mindez angolul: