Tim Burton… Emlékeztek még, mikor mekkora szám volt egy közelgő film, ha ő rendezte? Ez a kitűnő pasas önhibáján kívül hozta létre az úgynevezett blockbuster-kategóriát A Denevéremberrel, azokat a mozgóképeket, amiket ma a legtöbben néztek a mozikban: A lényeg a minél nagyobb bevétel, amit nem csak a vetítéssel, hanem a hozzá kapcsolódó cuccok árusításával csinálnak meg. A ’90-es években és a 2000-es évek legelején Burton úr még igen nagy vonzerővel bírt, de aztán valamiért a tengerentúlon megunták őt és aztán csak olyasmiket készíthetett, amik senkit se érdekeltek (ez az alábbi három mozi: Vándorsólyom kisasszony igen hosszúnevű akárkicsodái, Dumbo és Nagy szemek), úgyhogy egy ideig eltűnt az A-listáról. Tavaly azonban visszaküzdötte magát a Wednesday-sorozattal, aminek az elejét ő rendezte, illetve elég nagy szerepe volt a látványvilágban, stb. Sajnos a Wednesday-en már érezhető az új idők ébredő szele, de ugorjunk vissza az időben kis híján két évtizedet és máris megérkezünk abba a korba, amikor még azért (is) készültek filmek, mert valaki egy sztorit akart elmesélni:

1993-ban mutatták be a kultikus Karácsonyi lidércnyomást, amely nem felelt meg a Disney-nek, mára azonban óriási elismertségnek örvend. Nem csak a horror, a musical és a vígjáték remek vegyítése miatt maradandó, hanem a hihetetlen látványvilága miatt is, amit az úgynevezett stop motion technikával hoztak létre. Ekkor a szereplőket, szörnyeket, fantasztikus lényeket nem rajzolják vagy emberekkel játszatják el, hanem bábokkal. Ezek a bábok nagyon részletesek, mozgathatóak és a mozdulataikat fázisonként fotózzák le, ezeket a fotókat pedig gyorsan egymás után lejátsszák, így mozognak. Hosszadalmas, embert próbáló feladat egy ilyen karakter animálása – hát még egy egész filmé!

Viszont ugye 1993 éppen 30 éve volt, de kivételesen nem azért írtam ezt, mert nem tudok számolni, hanem mert ez a kiindulópontja cikkem tárgyának, a 2005-ös Corpse Bride-nak. Pályája és hírneve csúcsán Tim Burton ismét elővette a szívének oly kedves stop motion animációt és mivel ekkor bármelyik stúdió szívesen adott neki súlyos pénzeket, ezért elkészíthette a The Nightmare Before Christmas eszmei örökösét, amely pedig egyfajta „Tim Burton legjobbjai összesítve” is lett. Nézzük először a történetet:

Victor (Johnny Depp hangján szólal meg) egy dúsgazdag halkereskedő fia, akit a családja össze akar adni Victoriával (Emily Watson), egy nemesi família lányával; ezzel mindkét család jól járna, hiszen az alacsony rangúak biztosíthatnák fiuknak a nemesi rangot, az előkelők pedig fenntarthatnák a további fényűző életet, ugyanis jól titkolják, de eladósodtak. Minden adott, csupán az ifjú pár férfitagja bizonytalan, még az esküvői fogalmakat se tudja helyesen megtanulni. Egy katasztrofális próba-ceremónia után Victor az erdőbe menekül, ahol hosszasan sétál és közben gyakorolja szövegét, amelyet végül sikerül kitűnően előadnia, s a próba végén felhúzza a gyűrűt egy kiszáradt fa ágára. Azonban legnagyobb rémületére kiderül, hogy az ág valójában a Halott Menyasszony (Helena Bonham Carter) keze volt, akit így akaratán kívül feleségül vett! Az újdonsült ara pedig hazaviszi párját a Túlvilágra és innen kezdődik csak az igazi kaland!

Alapvetően ez egy dráma arról, hogy milyen lehetett az élet akkor, amikor még a családok határozták el, kihez adják a sarjaikat, s a házasság elsősorban a vagyon átmentéséről, a társadalmi létrán való feljebb kapaszkodásról és a név fennmaradásáról szólt. Érdekes módon szinte minden film azt sugalmazza, hogy ez az eljárás a házasulandóknak rossz, a szülőket pedig – akik a hagyományoknak engedelmeskednek – negatív színben állítja be. Aztán a főszereplő persze megtalálja a párját, aki még véletlenül se az, akit kinéztek neki – de nem A halott menyasszonyban! Itt ugyanis az a helyzet, hogy az érzékeny lelkű, jóképű (?) fiatalember és a szépséges (?), kedves ifjú hölgy nagyon is egymás kedvére valók, csak éppen a tradíciók, az elvárások és az egymással gyűlölködő szülői párok állnak közéjük. (Az már más kérdés, hogy vajon az elrendezett házasságok a valóságban tovább maradtak-e fenn, mint a szerelemből fogantak?)

A másik nagy témakör a halál, amit azonban érdekes módon jár körbe ez a történet. A régebbi korok emberei másként viseltettek az élet elmúlása iránt, hiszen az oly gyakori volt, ez valamennyire itt is megjelenik, főleg a végjátéknál, amikor kiderül, hogy a halott meg az élő nem is annyira különböző. Főleg nem, ha előbbi Tim Burton Túlvilágáról jön, amely színes, mozgalmas és jópofa hely. Victor személyében elutazhatunk odaátra és megnézhetjük, mi vár ránk a halál után – annyira nem tűnik rossznak, sőt! De az életet nehéz csak úgy eldobni, pláne, ha az ember szerelmes, hősünk pedig a felvilágba vágyik, jövendőbelije után… És itt jön be a második történetszál, ugyanis amíg Victor az alvilágban küzd a saját érzéseivel meg a túlontúl odaadó kék bőrű arájával, addig az Idő kereke nem áll meg és a családok tovább szervezkednek. Ha nincs meg ez a vőlegény, jó lesz egy másik is, főleg, ha az sokkal jóképűbb, érettebb, udvariasabb és feltehetőleg tele van pénzzel (ez Lord Barkis, megszólaltatója Richard E. Grant, akire egyébként egészen hasonlít is külsőleg).

Az igazi gond csak az, hogy a címszereplő, Emily, korántsem annyira visszataszító, mint első ránézésre tűnik. Bár a szépségét szó szerint megrágta az elmúlás, kedves, jólelkű, tanult és odafigyel Victorra. Itt persze lehetne mindenfélét belemagyarázni, hogy a halott az csak allegória a más kultúrára, de Tim Burtonnél mégsem így van. A halott az halott. Szóval a fiatalember egy idő után nem akarja megsérteni Emily érzéseit, de közben Victoria után vágyakozik, hármójuk közül pedig csak kettő lehet boldog, minden attól függ, hogyan döntenek egymásról. Esetleg el lehet gondolkodni azon, hogy vajon mi hajtja ennyire a még élő lányt, hiszen alig töltenek együtt némi időt a főhőssel, aki ezalatt eléggé ügyetlennek, kishitűnek és tehetetlennek látszik? A címszereplő sokkal jobban megismeri őt és érthetőbb, ha beleszeret – de ha azt vesszük, hogy emberünk valószínűleg ennek a groteszk világnak a fiatal Johnny Deppje, akkor talán elég a külsőség meg az, hogy kedves és a nők a lába elé omlanak (néha szó szerint is).

Ha már külsőség, nézzük a látványt! A karikatúraszerű figurák külseje sok korábbi Tim Burton-karaktert felidéz: Victor testalkata és ruházata Jacket idézi a Karácsonyi lidércnyomásból, az arca és az, hogy Johnny Depp játssza, Ichabod Crane-re hajaz Az Álmosvölgy Legendájából. Victoria apja felidézi a Pingvinembert; a Túlvilágon megjelenő számos alak pedig mintha az 1989 és 1991 között futó Beetlejuice rajzfilm-sorozatból lépett volna elő (ilyen a beszélő pók, a bajuszos csontváz vagy a francia akcentusú élőhalott); illetve a Beetlejuice filmet idézik azok, akiken látszik, hogyan haltak meg (a kettévágott pasas, a két vezér-csontváz). Az élőholtak remek poénforrások és ötletes a külsejük is, ugyanúgy szerethetőek, mint a Nightmare Before Christmas-beli rokonaik, csak szebbek, jobban kidolgozottak. Az élők valahogy sokkal groteszkebbek, mint a halottak, érdemes csak az S-alakúra görbült szolgálónőre, a harang alakú kikiáltóra vagy Victoria feltűnően fordított herezacskó alakú hajkoronával bíró anyukájára gondolni. A két világot a színek is elválasztják egymástól, az élőké szürke, mindenki szürke, fehér és fekete ruhákat visel (mint Az Álmosvölgy Legendájában); míg a holtaké színes, mozgalmas, izgalmasabb (mint a Beetlejuice-ban). Plusz egy, amit nem vettem észre: Emily félig szétrohadt arca a Támad a Mars! kémnőjére emlékeztet, amikor megsérül.

A „Tim Burton legjobbjaira” történő többi utalás: Az Álmosvölgy Legendája – Van Dort, Victor családneve, emlékeztet az ottani nevekre; Michael Gough karakterének háza tele könyvekkel, iratokkal; Ichabod a nyitányban szabadon engedi a vörösbegyet, itt pedig Victor a pillangót (ez utóbbi nem saját észrevétel). Charlie és a Csokigyár – A főhőst a helyszínen olyan emberek veszik körül, akiket alapvetően nem lehet kedvelni, mindegyikük valamilyen rossz emberi tulajdonság megtestesítője. Beetlejuice rajzfilm-sorozat - A szóviccek a halottakkal (a FőPincéren például nagyot nevettem), az önmagukat szét- majd újra összerakni képes járkáló hullák. Utóbbi összefüggés a Karácsonyi lidércnyomással is, ehhez tartozik még az élőholt kutyus, a főhős kedvence (ez egyben utal a két Frankenweenie-re is), és a stop motion animáció. Végül pedig mindhárom említett horrort összeköti a Corpse Bride-dal az átjárás a két világ között – Álmosvölgyben és Peaceful Pines-ban szómágiával működik a dolog; míg Jack, mint egy ünnep megtestesítője, magától át tud lépni a valóságok határán. Leginkább azonban mégis a Nightmare Before Christmas „újrájának”, szellemi utódjának tekinthető A halott menyasszony, ami viszont a kitűnő történet, az elsőrangúan elegyített műfajok és a rövid játékidő révén mégsem jut arra a sorsra, mint hasonló kollégái (300 2, Sin City 2, Avatar 2).

A néznivalóba rengeteg munkát öltek bele, a szereplőkön sok kis apróság van, amit észre lehet venni, ilyen mondjuk a kukac bal szemében a vörös ér vagy a táncoló csontvázak teljesen különböző koponyái. A hajak tényleg jól néznek ki, az élőkét szinte tapintani lehet, Emily-é meg egészen olyan, mintha fonalból lenne, ami valamiféle játék-szerű kvalitást ad neki, ezzel is erősítve a fiatalabb nézőkben, hogy ne féljenek tőle. A ruhák egy része közelről úgy néz ki, mint a plüssállatok bőre, ez is egy aranyos dolog, hiszen arra utal, hogy amit itt látunk, az csak fikció.

Még nem esett szó a zenéről, ami igen fontos itt, hiszen a három főszereplő közti kapcsolatot a zongorajáték adja meg (az első zongora Harryhausen márkájú, utalva ezzel a stop motion régi nagymesterére, Ray Harryhausenre), a figurák pedig néha dalra fakadnak. A nyitányban hallható négyes ének sajnos szerintem nem túl jó, ez felütésként talán elveszi a kedvet a filmtől, de hát anno a Nightmare…-ben is folyton énekeltek. Szerencsére a Corpse Bride nem annyira musical-szerű, és a későbbi néhány dalbetét már sokkal jobb. A zenét és a számok szövegeit ezúttal is Danny Elfman szolgáltatta, hallhatjuk is énekelni a csontváz-zenekar vezetőjeként.

Szpojler itt

A felemelő, szép befejezés magyarázata egy imdb-s érdekesség szerint a pillangóban keresendő. Az elején elengedett pillangó színe egyezik azzal, amit Emily és Victor látnak, mikor kilépnek a Túlvilágról, valamint azokkal is, amikké a Halott Menyasszony átváltozik a végén. Ezek a pillangók a szabadságot jelképezik, hogy a fiatalember szabaddá teszi a holt hölgyet.

Ugyanakkor azon felül, hogy az addig a hőshöz és környezetéhez sehogy sem kötődő gonosz elnyeri méltó büntetését és a hozzá szintén semmilyen szálon nem köthető Emily pedig megszabadul, végülis ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: A két család összeköttetik, a két fiatal összeházasodik és ugyanúgy szeretik egymást. A kérdés viszont az, hogy ha a Halott Menyasszony felmehet az égbe (a Mennybe?), akkor vajon a Túlvilágon rekedt összes többieket is ki lehetne onnan szabadítani? Akkor ez valamiféle Purgatórium vagy Pokol lenne?

Szpojler vége

Lássuk a szinkronszínészeket, akik eddig még nem kerültek szóba! Victor anyja és Hildegard, a bejárónő Tracey Ullman (pl. Robin Hood, a fuszeklik fejedelme) hangján szólalnak meg. Victor apját, a köhögő kocsist és a FőPincért Paul Whitehouse szólaltatta meg. Victoria szülei Joanna Lumley (az anyuka) és Albert Finney (az apa, Ewan McGregor karakterének apja a Nagy Halban). A pap Christopher Lee, Bonesapart tábornok Deep Roy (az Oompa Loomák megformálója a Charlie és a Csokigyárban), a kukac és a kikiáltó Enn Reitel (ez egy pasas), a pók és az élőholt szakácsnő pedig Jane Horrocks (Magrat a Vészbanyákból).

Az alkotókról: A közhiedelemmel ellentétben a Nightmare…-t nem Tim Burton rendezte, ezt viszont igen, karöltve az animátor Mike Johnsonnal, aki anno az említett előző mozinál mozgatta a bábokat. Burton úr íróként (a karakterek kitalálójaként) és producerként is részt vett a munkálatokban, az előző folyamatban segítette Carlos Grangel (ő tervezte például az Egyiptom hercege és a Hotel Transylvania alakjait). A forgatókönyvet John August (Frankenweenie, Éjsötét Árnyék, Charlie és a Csokigyár, Titan A.E.), Caroline Thompson (Karácsonyi lidércnyomás, Szikraváros, 1991-es Addams Family, Ollókezű Edward, Úton hazafelé) és Pamela Pettler (tv-sorozatok) írták.

Érdekességek: A történet alapja egy XVII. vagy XIX. századi orosz-zsidó népmese, amivel az egyik producer, Joe Ranft ismertette meg Burtont, még a Nightmare… munkálatai alatt. 2003-ban kezdődött el a munka a filmen, amit egyszerre forgattak a Charlie és a Csokigyárral. A cselekmény egy fiktív angliai faluban zajlik, az 1800-as évek végén.

A bábok állítólag 25-28 cm magasak voltak, de ez szerintem nem igaz, hiszen látható, hogy például a pap mindenki fölé tornyosul, még a süvege nélkül is, szóval ő biztosan magasabb volt a többieknél, míg mondjuk a két gyerekcsontváz meg Bonesapart tábornok nyilván sokkal kisebbek (nem beszélve Victoria apjáról). Egyes díszletek olyan hatalmasak voltak, hogy az animátorok guggolva átfértek az ajtókon (gondolom a nemesi ház meg a templom volt ilyen óriási). A stop motion animáció során hagyományosan kicserélhető fejjel vagy kicserélhető szájakkal építik meg a figurákat, itt azonban egyedi technológiával, fogaskerekekkel mozgatott arckifejezésekkel dolgoztak, amitől mindenki még élethűbb lett, de a munka is sokkal nehezebbé vált a precíziót kívánó beállítások miatt, amiket a fejekbe elrejtett kulcsos lyukakkal lehetett aktiválni. Mivel több csoport egyszerre dolgozott, akár ugyanazokkal a karakterekkel, így a főhősökből több darab készült: 14 Victor, 14 Emily és 13 Victoria. A bábok rozsdamentes acél „csontvázzal” és szilikon bőrrel bírtak. Eredetileg 12 bábmestert vettek fel, de a számuk a produkció végére megháromszorozódott. Néhány kiegészítő dolgot, például a varjakat vagy a lepkék hadát számítógéppel rajzolták.

Mivel nem volt lehetőség az újraforgatásra, ezért a storyboardokon (rajzolt látványtervek) kísérletezték ki a jeleneteket. Mikor minden készen állt, a bábokat beállították a díszletekbe, majd próbafotókat készítettek, hogy a világítás meg a kép megfelelő lesz-e, ha igen, akkor elkezdődhetett a tényleges fotósorozat. A szereplőket nem kamerával, hanem profi fényképezőgépekkel rögzítették, Canon EOS-1Ds MARK II SLR modellekkel, amikre filmezésnél használt Nikon lencséket illesztettek, így a képi világ egészen mozi-szerűvé vált. 32 kamerával 35 díszletben fotózták a bábokat. A fényképezőgépek egyszerre maximum 100 fotót tudtak eltárolni, ezeket egy gyors-feltöltő rendszerrel vitték be számítógépekbe, ahol vissza tudták játszani, hogy ellenőrizhessék a jelenetsorokat. Mike Johnson néha eljátszotta az animátoroknak, hogy mit akar majd látni a báboktól a felvétel előtt. A forgatás valamivel több mint egy évig tartott, ezalatt több mint 109 ezer képet rögzítettek. Az animátorok néhol a színészek előre felvett szövegeit használták a figurák „vezetéséhez”, mint a régi típusú rajzfilmek készítésekor.

A zenekarvezető csontváz szerepére nem találtak senkit, ezért Danny Elfman maga énekelte fel a szövegeit, ez azonban annyira megterhelte a hangszálait, hogy minden felvétel után berekedt. Albert Finney lett volna a Charlie és a Csokigyárban Joe nagypapa, de Burton nem akart nagy neveket Johnny Deppen kívül, így az itteni felkéréssel kért elnézést, amiért kihagyta őt. Ez volt Johnny Depp és Helena Bonham Carter első egész estés szinkronszerepe. Mivel a Charlie… és a Corpse Bride egy időben készültek, így Tim Burton azt mondta, hogy Depp „Nappal Willy Wonka volt, este Victor, szóval kicsit tudathasadásosnak érezhette magát”. A rendező elmondta, hogy Albert Finney és Joanna Lumley néhány jelenetet együtt vettek fel, ám az összes többi színész sosem találkozott egymással. A kukac külsejében és viselkedésében a híres horror-színész Peter Lorre-t idézi. A zenélő csontvázak fekete emberek akarnak lenni, a zenekarvezető Bill Robinsonon, a zongorista Ray Charles-on alapul, az egész zenekar Cab Calloway bandájára is hajaz, akik többször megjelentek a Betty Boop-sorozatban, illetve ihletül szolgált még hozzájuk az 1929-es The Skeleton Dance című rajzfilm. A párbaj-jelenet a Hamlet párbaját eleveníti fel. A Corpse Bride az egyetlen Warner stop motion mozi. A forgatás ideje alatt autóbaleset következtében elhunyt ötletgazda-producer, Joe Ranft emlékének szentelték. Cikkem tárgya 40 millió dollárból készült, nemzetközileg kis híján 120 milliót hozott vissza, amihez hozzájön még megközelítőleg 40 milliónyi bevétel mindenfajta adathordozón történő kiadása után. A kritikusok egyöntetűen pozitívan reagáltak rá.

A klasszikus Tim Burton-mozik rajongójaként nem tudom nem szeretni ezt az alkotást, amely a rendező úr tisztelgésének fogható fel saját maga előtt. Minden benne van, amitől a munkáit szeretni lehet, mert izgalmas, drámai, vicces, jó a zenéje és számos jó fej figurát vonultat fel. Mellette szól még a baráti játékidő (1 óra 17 perc), illetve a korunkra jellemző felébredt propaganda hiánya. Aki szerette a Nightmare Before Christmas-t, az ezt se hagyja ki!

Pontozás:

imdb: 7.4 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Tim Burton elérkezettnek látja az időt egy Beetlejuice 2-re. Tulajdonképpen a technikai fejlődés valóban indokolttá teszi a jó öreg élőholt újbóli feltámasztását, de csak akkor, ha nem válik az ideológiai agymosás egyik újabb zászlóvivőjévé… A zenét ismét Danny Elfman fogja szerezni, a női főszerepet Jenna Ortegára osztották – lehetnék mérges is, ha a hölgy nem lenne eszeveszett vonzó és remek színésznő egyben:P Ha már Ms. Ortega, a Wednesday szintén folytatódik, de Burtont szinte biztosan ki fogják tenni a saját sorozatából, mert akkor több mocskot lehet belegyömöszölni (lásd az 5. részt, amit már nem ő rendezett…).

- Bizonyíték arra, hogy a filmipar már mennyire nevetséges: John August készíti a forgatókönyvet a Toto: The Dog-Gone Amazing Story of the Wizard of Oz című izéhez. Mindegy, hogy a legutóbbi eredet-történet megbukott, jöjjön még egy, ami Dorothy kutyáját mutatja be…