Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: tomzameth@gmail.com

Kategóriák

18+ (1) akció (151) áldokumentum (7) animációs (71) bekategorizálhatatlan (6) dokumentum (15) dráma (346) fantasy (145) háborús (20) hill (20) hírek (91) horror (201) kaland (80) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (88) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (11) rövidfilm (14) sci fi (150) spencer (26) sport (39) szatíra (11) szuperhős (108) thriller (64) történelmi (42) vígjáték (492) western (11) zene (63)

Kék Szemek és A lány a tűzesőben Facebook Oldal

Friss topikok

  • Tévésámán: @Liberális Artúr: Köszönjük:) (2024.02.10. 13:04) 16. születésnapi bejegyzés I. – Összefoglaló 2023-ról
  • Tévésámán: @Gerberus: Az animáció egy része tényleg nagyon ronda, erre legjobb példa a felügyelő, de a pirami... (2024.01.18. 21:06) Halhatatlanok [Immortel (ad vitam), 2004]
  • Pedrolacarte9213: Szerintem egy igazi klasszikus. Számomra érthetetlen, hogy miért nem kapott Oscar-díjat. Összessé... (2024.01.11. 08:58) Excalibur (1981)
  • gigabursch: Ezek szerint a film kiválóan bemutatja, hogy az orvosi arrogancia nem mai találmány, viszont a gye... (2023.12.07. 14:04) Semmelweis (2023)
  • gigabursch: @Tévésámán: Kb három évtizede láttam. Orrba-szájba kerestem mindenféle megosztó oldalon, de sehol... (2023.09.15. 21:14) Csontváry (1980)

2016.02.11. 10:01 Tévésámán

8 éves születésnapi megabejegyzés: Nosferatu, Eine Symphonie des Grauens (1922)

2008-ban ezen a napon született meg az első bejegyzés ezen az oldalon, így e jeles dátumot minden évben megünneplem valamilyen különleges cikkel. 2016-ban a választásom egy filmtörténeti mérföldkőre esett, a horror- és vámpírfilm ősatyjára, a Nosferatura. 

FIGYELEM: Nagyon hosszú cikk következik, csak az álljon neki, akinek van legalább húsz perce és tényleg végig akarja olvasni!

nosferatu.jpg

Első találkozásom ezzel a művel a 2000-es évek elején történt, amikor karácsonyi ajándékként megkaptam az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz névre hallgató könyvet. Ebben olvastam róla és aztán meg is néztem. Anno nagyon tetszett, és hála a Queen meg David Bowie közös számának, az Under Pressure-nek, a tévében gyakran láthattuk a Mozsárágyú által csak Bazinagy Vámpírként emlegetett címszereplőt. Annak ellenére, hogy régen sok rémisztgetős mozit néztem, mégsem vagyok a vérszívó-zsáner szerelmese. Azonban ebben a műfajban is akadnak szép számmal olyan alkotások, amiket érdemes megnézni, függetlenül attól, hogy kedveljük-e az Éjszaka Gyermekeiről szóló történeteket, és korántsem véletlenül, ezek mind Bram Stoker Drakula gróf válogatott rémtettein alapulnak… 

Előjáték: A kezdetek 

albin.jpg

A spiritiszta és művész Albin Graunak az I. Világháborúban töltött szolgálata során egy szerb paraszt mesélt arról, hogy az apja élőholttá, vámpírrá változott halála után. Grauban annyira megmaradt ez a történet, hogy elhatározta, filmet készít belőle. 1921-ben Enrico Dieckmannal megalapították a Prana Film stúdiót, abból a célból, hogy okkult, természetfeletti dolgokkal foglalkozó mozikat gyártsanak. Első alkotásuk alapanyagaként kinézték maguknak Stoker regényét, azonban jogdíjakat már nem akartak utána fizetni. A forgatókönyvírást a szintén legendás Der Golem mindkét változatán dolgozó Henrik Galeenre bízták, aki amellett, hogy remek expresszionista műveket adott ki a kezéből, egyszerű, de nagyszerű változtatásokat eszközölt a történeten. Elsősorban a szereplők nevét változtatta meg (Drakulából így Orlok, Harkerből Hutter lett), a cselekményt pedig Angliából áthelyezte egy fiktív németországi kisvárosba, Wisborgba. Ugyanakkor számos dolgot kihagyott Stoker sztorijából (pl. Lucy Westenra teljes szálát, a fokhagymát, és Van Helsinget), de hozzátette a hajókon, patkányokkal érkező pestist. A Nosferatuvá átkeresztelt vámpír életre keltéséhez már csak a rendező hiányzott; a választás Friedrich Wilhelm Murnaura esett, aki abban az időben szürreális, misztikus filmeket készített (például a Jekyll és Hyde-esetet feldolgozó Janusfej).

I. felvonás: A forgatás 

Összeállt a szereplőgárda. A pozitív hős Huttert (vagyis Jonathan Harkert) Gustav von Wangenheim játszotta; feleségét, Ellent (vagyis Minát) Greta Schröder; Hutter őrült főnökét, Knockot (Renfieldet) Alexander Granack; a grófot (Drakulát) pedig Max Schreck alakította. Schröder már dolgozott együtt Galeennal a Der Golemben (elvileg ő volt a kislány a virággal?), Schreck pedig híres volt arról, hogy a színpadon a normálistól eltérő, öreg, groteszk figurákat keltett életre. Egyfajta német Lon Chaney-ként nagyon vonzotta őt a jelmezek és maszkok világa, ráadásul 191 cm-es magassága is kiemelte az átlagból. Hans Erdmann nagyzenekari művet komponált, amit a film nyilvános vetítéseire szántak; Albin Grau pedig megtervezte a díszleteket, a kosztümöket, a reklámanyagokat és Orlok kártevő-szerű, kórosan sovány véznaságát. Grau és Dieckmann adták a pénzt. 

tumblr_mbjgnnnuwa1rf1hlxo1_500.jpg

A kor szokásaitól eltérően Murnau rengeteget forgatott külső helyszíneken, ezen kívül sokat használta az expresszionizmusra oly jellemző fény-árnyék-együtthatót, valamint mozgatta is a kamerát. Az Erdélyben játszódó részeket Szlovákiában vették fel, a többit különböző német városokban. A kiadások csökkentése miatt az operatőr Fritz Arno Wagnernek csak egyetlen kamerát adtak, így mindössze egyetlen negatív készült el. Galeen igen precíz instrukciókkal látta el Murnaut a világítással meg a felvételekkel kapcsolatban, ő pedig gondosan követte ezeket, ám 12 oldalnyit teljesen átírt a forgatókönyvből, miután a saját példányát hiányosan kapta meg. Ez a 12 oldal a befejezést tartalmazta. Grau rajzolt néhány storyboardot, a direktor szintén, a színészek időzítését pedig egy metronóm ritmusa segítette.

II. felvonás: A cselekmény 

alexander-granach.jpg

Az ifjú, naiv Huttert felettese, Knock megbízza, hogy menjen el a messzi Transylvaniába, és adjon el egy Wisborgban álló házat a gazdag Orlok grófnak. A fiatalember elindul és tudomást sem vesz felesége, Ellen rossz előérzetéről, majd a helyszínre megérkezve a helyiek rémtörténeteiről, meg a szállását biztosító fogadóban talált babonás könyvecskéről sem – utóbbi a sírból kikelő Nosferaturól szól, akinek egyetlen célja, hogy az élők vérét szívja. Azonban az események nem várt fordulatot vesznek, mikor a fura, ám túlontúl szívélyes Orlok bezárja hősünket a kastélyába, Hutter nyakán pedig fura sebek jelennek meg – mindennek tetejébe Wisborgban Knock megbolondul, Ellent pedig szörnyű látomások kínozzák. Az üzlet megköttetik, majd a gróf elindul, hogy birtokba vegye új házát, és megkeresse a rabságban sínylődő ifjú asszonyát, akit egy képen látott korábban. A vérszopó csomagjait 6 koporsó teszi ki, melyekben föld és patkányok hada utazik – a célállomásra vezető hosszú hajóút alatt pestis tör ki a matrózok között, az első tiszt pedig egy rejtélyes potyautasról beszél, aki a raktérben kísért. Hutter kiszabadítja magát, de elkésett, mert a szörny jóval előtte érkezik meg, és már csak egyvalaki marad, aki megállíthatja: a tiszta és bűn nélküli Ellen… 

III. felvonás: A névtelen narrátor gondolatai, avagy véleményem a filmről 

Az eredeti megtekintésből nem sok emlékem maradt meg, ám az interneten lépten-nyomon bele lehet ütközni a Nosferatuból származó képekbe vagy utalásokba. A jeles szülinapi alkalomra megrendeltem külföldről a limitált példányszámú Steelbookok egyikét, amely blu-rayen tartalmazza a tökéletesen felújított filmet 1080-as képminőséggel, az eredeti Erdmann-muzsikával, újraírt német nyelvű feliratokkal és kétféle választható audiokommentárral; valamint jár hozzá ugyanez dvd-formátumban és egy 50 oldalas kis könyvecske. 

um9yhup.jpg

Ez a ma már 94 éves alkotás igen erős hatást gyakorol a nézőre. Max Schreck Orlokja még ma is földöntúlinak, valódinak látszik, a színészek kifejező mozgása és arcjátéka fenomenális, mindezt csak tovább erősíti a különleges muzsika, amit ebben a formában egy emberöltővel ezelőtt vagy még régebben hallhatott utoljára a közönség. A technikai megoldások akkoriban elképesztőnek számítottak, a maguktól mozgó tárgyak, az eltűnő vámpír vagy a természetellenes gyorsasággal robogó fekete hintó biztosan borzongással töltötték el a ’20-as évek publikumát. Ezen felül a kamera mozog, ami akkoriban ritkaságszámba ment. A szép természeti képek, a hatalmas hegyek, a tenger, a rejtélyes kastély vagy az állatok (pók, húsevő növény és mikroszkopikus méretű polip) bemutatása a színek hiánya ellenére szépséget sugároz. A nyomasztó atmoszféra végig belengi az alkotást, a hús-vér hősökért őszintén lehet izgulni, a gonosztól meg retteghetünk. Orlok annak ellenére szörnyen erőteljes, hogy senkit sem ken falhoz, sőt, fejeket se tép le. Külön kiemelném Alexander Granach alakítását, aki rendkívül fura külsőt kapott, és nagyon jól mutatja be, hogy Knocknak micsoda energiát kölcsönöz az őrülete. Biztos, hogy ezzel a palival egyébként még Nosferatu machinációi előtt se volt minden rendben… 

Észrevételeim: A címet úgy lehet lefordítani, hogy Nosferatu, a Borzalmak Szimfóniája; ennek ellenére hazánkban Nosferatu – Drakulaként ismerik. Orlok látszólag egyszer sem pislog, de az internet szerint az első felvonás végén a színész egyszer mégis becsukta a szemét, ez azonban nem tűnt fel. Különlegessége a karakternek, hogy a szemfogai helyett a két metszőfoga lett nagy és hegyes. Valahol azt olvastam, hogy Hutternek Thomas a keresztneve, de szerintem ez marhaság, hiszen a saját feleségétől elvárható lenne, hogy azon szólítsa. A vérfarkast egy hiéna keltette életre, azt viszont nagyon szeretném tudni, hogy a mikroszkopikus polipkát vajon hogyan vették fel ezekkel a kezdetleges eszközökkel? A könyv, amiben minden Nosferatuval kapcsolatos kérdésre válasz rejlik, egyszerűen ott van Hutter szobájában a fogadóban, és ő magával viszi, annak ellenére, hogy babonának tartja az egészet. Ellen ebből értesül a vámpír legyőzésének módjáról, gyakorlatilag ez helyettesíti Van Helsinget. De semmit sem tudunk meg róla, még azt se, hogy ki írta. Ugyanígy rejtély marad a narrátor személye: A szöveges betétekben úgy ír, mintha neki magának mesélték volna a történteket, de sose tudjuk meg, hogy vajon kicsoda? Talán maga Stoker? Még három dolog, amiről nem tudom, hogy honnan vették: A helyszínként Brémát jelölik meg, miközben a városka neve Wisborg. A Magyar Fangoria és az említett 1001 film… is azt mondja, hogy a fekete hintónak nincsen kocsisa, pedig az én változatomban egy hatalmas kabát alá rejtőzve maga Orlok hajtja a lovakat. Ezekre magyarázat lehet a felújítás: az „új” feliratok nevén nevezik a fiktív helyszínt, a korábbi cenzúrázott verziók (erről még lesz szó) pedig talán tényleg kocsis nélkül ábrázolták a hintót. 

nosferatu_1.jpg

Nézzük a különbségeket a forrásmű és az Eine Symphonie des Grauens között, először saját észrevételeim jönnek: Renfield a regényben nem szabadul ki, ha jól emlékszem. Az orvos eredetileg fiatalember. A vámpír külsejét nagyon megváltoztatták (pl. nincs haja és bajusza se). Kimaradtak a gróf cigányai és a „telekspekulációk” (vagyis hogy Drakula több helyen vesz magának házat). Néhány toldalék az internetről: A cselekmény az 1890-es évek helyett 1838-ban játszódik. Orlok új vámpírok létrehozása helyett minden esetben megöli az áldozatait, ám ezeket a halálokat a város lakói a pestisre fogják. (Erről még értekezek később.) Az eredeti Drakulát csak meggyengíti a napfény, de nem pusztítja el. (Ez aztán végképp kiment a fejemből…) 

Érdekességek: A legkorábbi, bizonyíthatóan létező Drakula-film a magyar Drakula halála. Ez egy évvel előzi meg cikkem tárgyát. Az imdb szerint „a közelmúltban végbement magyarországi kutatások kimutatták, hogy nem Stoker regényén alapul.” A történet szerint egy fiatal nő látogatást tesz egy elmegyógyintézetben, ahol a páciensek közül valaki Drakulának vallja magát. Ezután a hősnőt szörnyű víziók kezdik gyötörni, ő pedig képtelen eldönteni, hogy a borzalmak tényleg megtörténnek vele, vagy csak képzelődik? A Drakula halála sajnos elveszett film… 

A mozikban anno levetített, vágott verzió 65 perces, a helyreállított 93. Érdemes figyelni a filmben a szerződést, amin Knock és Orlok szerződnek, ezt ugyanis énoki (angyali?), hermetikus és alkimista szimbólumok alkotják, amiket Grau csempészett oda. Hans Erdmann kísérőzenéjét sohasem rögzítették korábban, mindig csak élőben játszották. Galeen forgatókönyve költészeti szempontból ritmikus. Az Egyesült Államokban a Nosferatut jelenleg semmilyen copyright nem védi, Európában azonban igen, ha jól tudom, a Friedrich-Wilhelm-Murnau-Alapítványhoz tartozik. Murnau mester tragikusan fiatalon, 42 évesen halt meg, sírját tavaly feldúlták és ellopták a koponyáját.

max_schreck_1922.jpg

KözjátékTörténelmi arcképcsarnok-rovat: Max Schreck (1879 – 1936) 

Friedrich Gustav Maximilian Schreck saját korának ünnepelt színpadi színésze volt. Megközelítőleg 1902-től haláláig játszott a világot jelentő deszkákon, filmes karrierje 1920-ban indult be. Leginkább kisebb szerepeket kapott, munkáinak jelentős része mára elérhetetlen. Állítólag visszavonult életet élt, különös humora volt és szeretett hosszú sétákat tenni a természetben. Felesége, a szintén színész Fanny Schreck látható a Nosferatuban, mint a nővér, aki Huttert ápolja. Hosszú ideje tartja magát a városi legenda, miszerint azért játszotta annyira jól Orlokot, mert tényleg vámpír volt – ezt dolgozza fel a 2000-ben készült Shadow of the Vampire, amelyben Willem Dafoe keltette őt életre. Továbbá Schreck előtti főhajtás, hogy a Batman visszatérben Christopher Walken gátlástalan üzletember-figurája az övével megegyező nevet kapott. 

Közjáték II - A Nosferatu kritikai fogadtatása és hatása a populáris kultúrára 

Az interneten számos, egymásnak ellentmondó dolgot találtam ebben a témában. A wikipedia F.W. Murnau-oldala szerint „saját idejében a szürrealista művészeknek és íróknak tetszett, az általános megítélése azonban vegyes volt”. Cikkem tárgyának oldalán az olvasható, hogy „túlnyomórészt pozitív kritikákat kapott”, ám bírálatok is érték: Gyakran rótták fel neki, hogy a technikai tökéletessége és a képek tisztasága nem illik össze a horror-vonulattal; illetve azt is írták róla, hogy a vámpír túlságosan valóságos és túl fényesen világították meg ahhoz, hogy tényleg ijesztő legyen. Közben viszont a természeti képeket és a látványvilág stílusát kiemelten magasztalták – tán ez az egyik előfutára a mai nagy látványfilmeknek? Lehet, de közben viszont egyáltalán nem üres, mint ahogy azok… Mára a Nosferatut nagy hatású filmremekként tartják számon. Roger Ebert, a neves kritikus azt írta róla: „a ”Nosferatu” máig hatásos maradt. Nem ijeszt meg minket, de kísérteni fog.” 

tumblr_m4nbebkanv1r358mv.jpg

Az általam nagyon kedvelt White Wolf Studio World of Darkness-világában játszódó Vampire-játékokban az egyik választható klán a Nosferatu, akik külsőleg szörnyen csúnya, eltorzult alakok, pont, mint a nevüket adó gróf. 1995-ben musical, 2005-ben opera formájában is napvilágot látott az Eine Symphonie des Grauens, utóbbit csak CD-n adták ki. 2012-ben rádiójáték formájában kelt új életre. Magyar vonatkozás, hogy a valószínűleg hazánkból elszármazott képregény-készítő Louis Pecsi 2009-ben megjelentette a Nosferatu: The Untold Origin című munkáját, amely Orlok gróf eredetével ismertet meg minket; 2014-ben pedig a spanyol Caspervek Trio többek közt Sopronban mutatta be a filmhez szerzett muzsikáját.

IV. felvonás: A per

1922-ben Bram Stoker már nem élt, azonban az özvegye, Florence Stoker még igen, és ő volt az irodalmi hagyaték gondozója. A Prana Film nem kért engedélyt tőle a férje munkájának használatára és jogdíjakat sem fizetett neki. A hölgy figyelmét elkerülte a Nosferatu létezése, egészen egy Berlinben feladott névtelen levél megérkezéséig, ami beszámolt az egyik nagyszabású vetítésről. Akkoriban Florence asszony anyagilag rossz helyzetben volt, így pláne feldühödött azon, hogy semmit sem fizettek neki a Drakula használati jogáért, úgyhogy gyorsan beperelte a német filmes csapatot. A per elhúzódott, a Prana pedig csődöt jelentett, hogy ne keljen kifizetniük az esetleges büntetéseket. (Albin Grau cége tehát egyetlen filmet adott ki, mielőtt megszűnt volna…) Az ügy végül 1925 júliusában Mrs. Stoker győzelmével zárult. A bíróság arra kötelezte az alpereseket, hogy minden létező kópiát és negatívot át kell adniuk az özvegynek megsemmisítésre. A wikipedia szerint a producerek gyorsan eladták minden rendelkezésükre álló tekercset a Deutsche Film Produktionnak, ezzel tehermentesítve magukat, illetve az Angliában kiadott bírói rendelkezést nehéz volt betartatni Németországban, így több kiadás fennmaradt. A ’20-as évek végén már több helyen létezett belőle egy-két példány, 1929-ben pedig az USA-ban is bemutatták. A helyreállított, 93 perces kiadást több ilyen kópia felhasználásával rakták össze (erre még visszatérünk.)

V. felvonás: Szakirodalom, adalékok és egyéb vélemények 

Új Oxford Filmenciklopédia (2004) 150. oldal

„A Nosferatuban (1921) a német expresszionista film egyik legszínesebb képét teremtette meg. A jelenet, ahogy Nosferatu árnyéka leereszkedik a lépcsőn a nőhöz, aki várja, a filmgyártás egy egész korszakát és műfaját kifejezi. (…) a „horror szimfóniája”, melyben a természetellenes behatol a hétköznapi világba, mint mikor Nosferatu hajója besiklik a kikötőbe rémes rakományával, a koporsókkal, patkányokkal, matrózok holttestével és pestissel. Murnau hatásos helyszíni felvételeihez hasonlót akkoriban ritkán láthattak német filmekben. Lotte Eisner (1969) szerint Murnau volt a legnagyobb expresszionista rendező, mivel képes volt a horrort a stúdión kívül megjeleníteni. Nosferatut furcsa effektek kísérik, minden egyes példa a szokatlanság különlegességét mutatja. A sorrend, amely negatívba fordul, miután Nosferatu kocsija Jonathant áthozza a hídon a vámpír kastélya felé, később idézetként felbukkan Cocteau Orpheusz (Orphée) és Godard Alphaville című filmjeiben. Max Schreck Nosferatuja passzív ragadozó, a filmes expresszionizmus megtestesítője.” [A gróf igazából felfelé megy a lépcsőn, a hajón meg csak a kapitány holtteste van.] 

lwrxh7oe.jpg

1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz (2003) 46. oldal

„(…) minden idők egyik leghatásosabb némafilmjét (…). Kísérteties módon, az alaptémát és az új médiumot mintha csak egymásnak teremtették volna. A nagyrészt levél formájában íródott regény kevés dialógust és sok leírást tartalmaz, ami a képi történetmesélésre épülő némafilm számára tökéletes. A fény és a sötétség örök harcáról szóló történet szintén nagyszerűen illik ahhoz a formátumhoz, amely szinte kizárólag a fény és a sötétség közjátékával dolgozik. (…) Murnau (…) a címet azért változtatta meg, mert az író örökösei perrel fenyegették. (Ami azt illeti, a kész film éppencsak hogy elkerülte a megsemmisítést elrendelő bírói végzést.) Végül a szereplők nevén kívül csak keveset változtattak az eredeti történeten, és a Nosferatu nyomán született több tucat Drakula-feldolgozást már valóban büntető szankciókkal sújtották.” [Stokernek volt egy fia is. A „keveset változtattakkal” meg lehet vitatkozni…] 

„Ám a Nosferatu még ennyi év után is kiemelkedik a Drakula-filmek sorából. Az egyik döntő tényező a címszereplő Max Schreck, akinek vezetékneve „félelmet” jelent. Schreck csaknem vadállatias egyszerűséggel játssza a vámpírt. A sötétség teremtménye az ő megformálásában alig különbözik a hatalmában álló patkányoktól, ösztönösen, szinte leplezetlen sóvárgással vonzza a vér látványa.” [Werner Herzog Nosferatu, Phantom der Nachtjában még jobban kiemelkedik Orlok patkányszerűsége.] „ A Nosferatuban Murnau megalkotta a filmművészet néhány legmaradandóbb, a mai napig kísértő képsorát: Orlok félelmetes árnyakat vetve oson keresztül kastélyán Hutter nyomában; a gróf merev bábként kiemelkedik koporsójából; a gróf, a napsugár fogságában, halálra váltan vonaglik, mielőtt semmivé foszlana. Murnau filmje számos olyan vámpírmítoszt is elterjesztett, amely nemcsak a Drakula-mozikba, hanem a tömegkultúrába is beszivárgott.”

Magyar Fangoria 9. szám 2005. VI. december-január 40-41. oldal

„(…) Nosferatu, enie Symphonie de Grauens címet viselő alapmű, amely 1921 végén készült mindössze pár hónap leforgása alatt, majd 1922-ben került a korabeli filmszínházakba. (…) A Nosferatuval a korai mozgóképeken még ritkásan feltűnő vámpír-mítosz vizuális kanonizációját is neki köszönheti a zsáner rajongótábora.” [Az elején a címet a lapban hibásan közölték le, ezért én is így írtam le.] „Természetesen nem a Nosferatu az első vámpírmozi, hiszen a hazánk fia, Lajthay Károly rendezte Drakula (1921) megelőzte azt, nem beszélve a vérszívó figurájának kezdetleges megjelenéseiről, példának okáért mondjuk a francia George Mélies által levezényelt 1896-os rövidke etűdben, Az ördög kastélyában. Vizuális megfogalmazásában azonban mégis az első olyan mozgóképnek tekinthető, melyben a mítosz egyes apró darabkái jellegzetes képpé formálódtak. Ilyen például (…) amikor a hajnal felkelő sugarai lángok formájában megsemmisítik a vérszívót, vagy mikor Drakula a fizika törvényeinek ellentmondva emelkedik ki koporsójából. Ezzel a Nosferatu hivatkozási pont lett a vámpírfilmek terén (…) ez a nagyon fontos alkotás éppenhogy csak elkerülte a megsemmisítő bírósági végzést, viszont több utóvágására, csonkítására került sor ellensúlyozásképpen. Ennek tudható be, hogy a film restaurálása közben olyan mementókra bukkantak, amelyek a Nosferatu egy óra 33 perces változatáról emlékeznek meg, amit teljes egészében sohasem sikerült összerakni.” [8 évvel később ez mégis összejött, mi már ebben a formában láthattuk.]

184289.jpg

„Az Orklokra keresztelt Drakula gróf figurája tökéletesen megfelelt Murnau fixa ideájának: határhelyzetek metszetében vergődő lény; kettősségek sorozatából épül fel alakja, amit a fény és a sötétség váltakozása, az élet és a halál határmezsgyéjén való létezés határoz meg. A Nosferatuban nyoma sincs a későbbi horror-ikon Lugosi Béla snájdig vámpíralakjának, vagy az Interjú a vámpírral modell külsejű vérszívójának (…). A Max Schreck által játszott Orlok gróf rettentően visszataszító külsejű, szinte nem is emberi formájú gonosz. Schreck (akinek a neve mellesleg németül „terrort” jelent, és ha már szóetimológiáról beszélünk, a Nosferatu cím a görög nosophoros szóból származik, amely vírushordozót jelent) alakítása hihetetlenül erős, messze a legösztönösebb, legállatiasabb vámpír a filmtörténetben, még akkor is, ha összesen kevesebb, mint 10 perc (!!!) erejéig van a vásznon. Schreck az 1.91 méter magas termetével és szuggesztív mimikájával igazán rémisztő figurát varázsolt Orlok grófból, amit csak tovább hangsúlyozott, hogy a rendezői utasításoknak megfelelően egyetlen jelenetben sem pislogott a színész, gesztusait pedig a stílusirány által megkövetelt teatralitás határáig fokozta.” [A mi hosszabb verziókban talán a gróf is többet szerepel, és ahogy már említettem, elvileg egyszer mégis pislog.] „A Nosferatu vizuálisan igazán kimagasló alkotás. (…) Megdöbbentően erős képek ezek, melyek első látás után beleégnek a néző agyába. (…) Kreatív és találékony kameramozgásokkal a Nosferatuban is találkozhatunk, amelyet még a korszakban abszolút életképes, alapvető technikai trükkökkel és tökéletes díszletvilággal is megfejelt a direktor. A felvételek nagy része egyébként nappal készült, a képeket utólag színeztette ki Murnau kékkel, hogy azok éjszakai hatást keltsenek, a nappali felvételeket pedig barnás színűre retusálták.” 

„A Nosferatu jó szociohorrorhoz méltóan tökéletesen megtestesíti a kor német társadalmának kollektív félelmeit (világháborús veszteségek, nyomor, kiábrándultság (…) igazi mozgatórugója mégis a felszín alatt meghúzódó, elfojtott szexualitás. Ennek a szemszögnek többféle értelmezése is létezik. Az egyik az, amely szerint az ösztönlény Orlok gróf Hutter naiv és tiszta figurájának ellentéte és kiegészítője is egyben, egymás komplementerei, együtt alkotnak egy teljes egészet, csakúgy, ahogy Dr. Jekyll és Mr. Hyde. (…) Ugyanakkor érdekes lehet az a megközelítése is a műnek, amely szerint Murnau homoszexuális volt, így Orlok figurája nem más, mint egy jókora fallikus szimbólum, amellyel a hősnek szembe kell néznie, meg kell vele küzdenie. Ezzel magyarázható, hogy Hutter szinte teljességgel aszexuális viszonyt ápol a feleségével, ellentétben a vágytól égő Orlokkal, és ez az interpretáció helytálló a filmben felbukkanó homoerotikus felhangok esetében is. Gondolok itt arra, mikor Orlok nem bír ellenállni Hutter vérző ujjainak: ez esetben a vér a szexuális aktus metaforájaként is értelmezhető.” 

„A Nosferatu mai szemmel nem túlságosan ijesztő horrorköltemény, amelynek igazi erénye sokkal inkább a technikai megvalósításban és a szokatlanul mély, szerteágazó tartalmában, illetve kidolgozott szimbólumrendszerében (a hálójában terpeszkedő pók párhuzama Orlokkal az egyik leghíresebb a filmtörténetben) keresendő, mintsem az ijesztgetésben (…). Érdekes a hasonlóság a rendező és Orlok gróf sorsa között, hiszen mind a ketten vágyuk tárgyáért utazták át a „nagy vizet” (a direktor a náci diktatúra elől emigrált Amerikába, ahol a Fox stúdió szerződtette), csak éppen Friedrich Wilhelm Murnau esetében nem Ellennek, hanem mozgóképnek hívták ezt a szerelmet. (…) ránk, horror- és filmrajongókra hagyományozza ezt a kiváló borzalomszimfóniát, amely igazi gyöngyszeme a film több mint egy évszázados történetének.” 

A Cinegore magyar horror-oldal idevágó cikkéből idézek:

„A Max Shreck által alakított vámpír immár kultikus ikon lett, a horror, valamint általában a filmkészítés történelmének egyik legjobban felismerhető alakja. (…) Még eltelik pár nap, ami alatt a gróf sikertelenül próbál táplálkozni Hutter véréből, mivel egész különös mód Hutter felesége telepatikusan megérzi otthonról a bajt, és kiáltásai során a vámpír erőtlenné válik Hutterrel szemben. (…) ő minden ami az elmúlás, a halál, de az igaz emberi érzelmekkel szemben már tehetetlen.” [A középső gondolat nagyon érdekes, miszerint Ellen otthonról védelmezi a férjét, lehetséges, hogy a feleség akarata tartja őt életben.] 

funko_pop-nosferatu-movies-vinyl-figur-nosferatu-eine-symphonie-des-grauens-fk4786_incredible_figures-001jpg.jpg

Dorian Gray írja a port.hun:

„nem ez volt az első film erről a történetről. 1917-ben vagy '18-ban készült egy változat még Szovjet-Oroszorszgban (abban az időben még ilyen átmeneti neve volt), de a polgárháborúban elveszett/megsemmisült az összes kópiája.” [Ennek semmilyen nyomát nem találtam meg. Írtam a kommentelőnek, de egy hét alatt semmilyen válasz sem érkezett tőle…] 

Twillight írja ugyanott:

„Ez a film zseniális, és nagyon érdekes kontrasztot alkot a Lugosi-féle Drakula-feldolgozással. A díszdoboz igazán egyedi, és a benne lévő két filmmel már nem is tűnik olyan borsosnak az ára (nemrég vitték le 10K-ról 5K-ra).” [2010-ben volt. Bevallom, én sosem láttam a Nosferatut itthon dvdn, de már más is írta, hogy kapható. Nyilván persze nem a teljes változat…A díszdobozban az 1922-es változat, a Phantom der Nacht és a Shadow of the Vampire volt, ha jól tudom.]

VI. felvonás: A Limitált Kiadású Kétlemezes Steelbook Változat meséi 

dsc_0104.JPG

1.lemez: A borítón egy eredeti Albin Grau-plakát látható, ami mindkét korong felszínén felbukkan. A zöldes árnyalatú a dvd-változat, ezen van maga a film, valamint egy 53 perces dokumentumfilm, a The Language of Shadows és két kisebb monológ (Abel Ferrara, Kevin Jackson). A menü hangtalan, nincs benne animáció se. A rendező Abel Ferrara 12 percben beszél a vámpír-mítoszról, saját idevágó alkotása, a The Addiction kapcsán. Ez a 2007-es felvétel vágatlan, ugyanakkor rossz minőségű és felirat sincs hozzá. Azt mondja, hogy a vámpír mai szexi, kedvelhető változatát sosem tudta megérteni, és hogy a vérivó figura a világ minden táján, minden mítoszban megtalálható. Említ példákat is, és azt mondja, a vámpír maga a Sátán. De a Nosferaturól egy szót sem ejt. 

Kevin Jackson író viszont már konkrétan erről beszél 20 percben. Először Grauról és az okkultizmusról. A prana szó jelentése az élet lehelete. Megemlíti, hogy Galeen is okkultista volt. A Van Helsing-karakter egy Paracelsus-t követő orvos, amit a feliratokban kiemeltek, de ennek a jelentősége csak annak tűnik fel, aki jártas ezen a téren. Murnau gyerekkorából származik a hajózás emléke, mint az egyetlen fizikai dolog, amit csinált. Láthatunk festményeket, amik a film egyes képeit ihlették. Kiemeli, hogy Murnau homoszexuális volt, említi a Nosferatu in Love című novellát, amely arról szól, hogy a rendezőre miként hatott szerelmének halála a háborúban. A direktor nagyon kemény főnöknek bizonyult, de mégsem volt kellemetlen vele dolgozni. A Nosferatu egy ragadozóról szól, és fontos benne a sok állat. Eredetileg terveztek pislogó fát és ember méretű hollót a műbe. A táj maga is él. Utalások a homoszexualitásra: A heteroszexuális pár, amit egy külső erő fenyeget. A vérivós részben mintha szexuális izgalom hajtaná a grófot. A vámpír kívülálló, mint aki nem illik a társadalomba (ahogy akkoriban a melegek). Jackson nagyon jónak tartja a vágást. Murnau leírta a forgatás előtt, hogy kb. hány méter filmet akar egy-egy jelenethez felhasználni. A kész film Németországban alig hozott be pénzt, az USA-beli kritikusok baromi unalmasnak tartották. 

friedrich_wilhelm_murnau_2.jpg

The Language of Shadows (Az árnyak nyelve): 2007-es dokumentumfilm a rendező korai műveiről, amelyben többek közt láthatjuk a Nosferatu helyszíneit, ahogy manapság kinéznek. Németül van, beépített angol felirattal, Luciano Berriatúa a rendező. Megszólalnak még élő leszármazottak a készítők családjaiból. Murnau evés közben is olvasott, mint én:) Eredetileg Plumpe-nak hívták, művésznevét viszont nem az a hely adta, ahol született, hanem ahol művész barátaival vakációzott. Gyakran dolgozott együtt Conrad Veidttel. A Janusfejben Lugosi Béla is felbukkan! Léteznek a rendezőről készült festett portrék. Ő maga rajzolt, próbált festeni is, de nem ment neki. A szeretőit „barátnak” nevezik a filmben. Albin Grauval együtt dolgoztak már 1920-ban. Grau személyesen ismerte Aleister Crowley-t. Murnau természeti képei a figurái lelkiállapotát tükrözik. Enrico Dieckmann is okkultista volt. A prana jelentése életerő. Láthatjuk Grau rajzait. A vérben van a lélek és az élet, ez népszerű elképzelés volt a XIX. században, mikor Bram Stoker a regényét írta. A fogadóra, ahol Hutter megszáll, az van kiírva, hogy „Korcsma”:) A ház, amit Orlok megvesz, a wismari sóraktárak épülete. Az ablakon kinéző kamerához rácsot szereltek a lencse elé. Hutter háza mellett tényleg volt egy templom, de annak szolgálói nem járultak hozzá, hogy benne legyen a filmben, így egy másik városban felvett templomot kellett berakni helyette. A vámpír elsétál előtte, vagyis a szent hely nem hat rá. 

Az árnyékok elárulják, hogy ugyanazokon a helyszíneken az éjszakát és a nappalt ábrázoló felvételek közt csak alig pár óra telt el. Minden alkalommal megtudjuk, hová és mire állították a kamerát, a dokumentumfilmesek megcsinálják ugyanazokat a beállításokat színesben. A hintót hajtó emberek nem színészek voltak. A hintót fehér szövettel takarták le, hogy a negatívon fekete legyen. A szlovákok féltek Schrecktől. Murnau ismerte a kameralencséket, így mindig volt elképzelése róla, melyiket mikor akarja használni. Mutatnak egy ritkaságot, egy kétszer felvett részt. A tutajosok, akik szintén igaziak voltak, ódzkodtak a koporsók szállításától. A befejezéskor látható romvár képe nem szerepelt a forgatókönyvben, improvizálták. Albin Grau írta, hogy „A film az árnyékok nyelve.” Az árnyék a világ sötét, gonosz másik oldala. Hallhatunk a világosítási technikákról és a díszletekben elrejtett okkult jelekről. A szerződéseken rózsakeresztes és egyéb középkori titkosírás is szerepel. 

Az audiokommentárokat ezúttal se hallgattam meg, a Ferrarás kivételével az extrák nagyon informatívak voltak!

2. lemez: 100%-ban ugyanaz, mint az első, de szürke árnyalatú és ez már blu-ray. Hogy ennek így mi értelme van, azt nem tudom…

c8053a430190521ddbe57d46af4e94a3.jpg

A könyvecske:

1. rész: The Deadly Space Between – Gilberto Perez, filmkritikus, főiskolai tanár 

„ F.W. Murnau Nosferatuja (…) talán a legnagyszerűbb film a Weimari Köztársaságból, újabb válasz volt az I. Világháborúra, de nem az őrült hatalomra reagált, amely elszabadította a háborút, hanem a halálra, amit elkerülhetetlenné tett. [A másik „válasz” a Das Kabinnet des Dr. Caligari volt.] Murnau filmje máig az egyik legjobban zengő hangú és legfelkavaróbb válasz a művészet világából a halál kérdésére, amely mindnyájunkat kikerülhetetlenül elér. A Nosferatu egyedülálló a weimari filmek közt, mert borzongató történetét (…) főként természeti helyszíneken adja elő (…).” A képi világra a korai svéd filmek, E.T.A. Hoffmann írásai és Caspar David Friedrich festményei hatottak. „Az expresszionizmus romantikus gyökerei sehol sem annyira nyilvánvalóak, mint ebben a filmben.” Az itt látható természeti képeket stúdióban lehetetlenség reprodukálni. „A Nosferatu kifelé tekint: az én ablakán át Murnau kamerája félénken pillant a kinti világba, amely (…) engesztelhetetlenül baljósnak és sötétnek tűnik. (…) Nosferatu, a vámpír, nem is annyira karakter, inkább szimbolikus megtestesülése a kinti félelmetes világnak. (…) ez nem egy szexi vámpír – bár ez korántsem állította meg a vele kapcsolatos szexuális értelmezések áradatát.” Külsejében egy emberi csontváz és egy patkány keveréke – szellem és ragály-hordozó. 

Orlok a halál erejét használja (politikai tartalommal felruházni hibás lépés), ki lehet térni előle, de sosem menekülhetsz meg tőle. Éppen ezért mozog lassan, nem kell sietnie. „(…) ennek a halálos figurának az ereje mintha minden irányba elérne a képen belül és kívül is.” Murnau és Galeen tudatosan kerülték a vámpír-mítosz kliséit; sem a túlvilágba vetett hit, sem a harapás után lehetséges élőholt lét nem kínál megváltást az elmúlás elől. Van Helsing háttérbe szorulásával elveszett a tudomány fontossága a filmből. „A Nosferatu az én allegóriája, amit bedobtak a világba, ahol a halál várja.” Ha a vámpír jeleníti meg a halált, akkor a többi szereplő az elmúlásra való válasz módjait. A szerző szerint a mesélő egy történész, aki a városban dúló járványt örökítette meg. Hutter „jelképezi a figurát, aki nem gondol a halálra.” Számára „a halál olyan, ami másokkal történik, valami, ami még messze van ahhoz, hogy rágódjon rajta.” A férj utazása a valóságból a túlvilág felé ismert horror-elem. 

nosferatueinesymphoniedesgrauens-filmszene-164758.jpg

Az első támadásnál, mikor Orlok belép a szobába, az őt körülvevő ajtó olyanná teszi a képet, mintha a szörny egy koporsóban feküdne. Itt találkozik a Perez által az Eine Symphonie des Grauens két legfontosabb szimbólumának tartott dolga, a kapu (amin áthaladunk az életünk során) és a koporsó (a végső állomás). Ezért „minden átjáró az életben átjáró a halálba”. Itt Ellen tényleg megállítja Orlok támadását a messzeségből, de a szerző azt mondja, hogy valójában nem érte, hanem Hutterért nyúl ki, csakhogy amaz elájult és képtelen válaszolni neki. Ezért a kapcsolat a gróf és a feleség közt jön létre. A negatívba forduló képsor egyfelől megzavarja a valóságot, másrészt a világ törékenységét, elmúlt dolgokat reprezentál, mint egy halotti maszk. „A Nosferatuban a tudás szintén nem megnyugtató, hiszen ez a tudás a közelgő végről szól.” Először Hutteren van a hangsúly, őt követjük a misztikumba, majd az onnan visszafelé vezető úton több szálra szakad a narratíva, és az egyes szálakat váltakozva láthatjuk. A keresztvágások a Nosferatuban arra szolgálnak, hogy bemutassák, a halál, miként a pók hálója, vagy a polip karjai, mindenhová elér. Ellen várakozása és kinyilatkoztatása („Elé kell mennem! Itt van!”) érthető mind a vámpírra, mind a férjre. A kapu és a koporsó ismét találkoznak, amikor Orlok, hóna alatt „fekhelyével” átvonul a kikötőn, majd a templom kapuja előtt. A gróf eltűnése után olyan, mintha beleolvadna a városkába, amelyet utána megtizedel a ragály. „(…) a Nosferatuban a természet az üresség, aminek szélén az én egyensúlyoz.” 

„A képek Murnaunál (…) tünékenynek és befejezetlennek látszanak, a láthatatlan fenyegeti őket, átmeneti kompozíciók, amiket bármikor megzavarhatnak. (…) A film médiumában a bemutatás a képen kívülire támaszkodik; egy nem látható helyhez és annak tartalmához viszonyulva reméli, hogy a képen bemutatott dolgok értelmet nyernek.” Murnaunál a képen kívüli és a képen lévő nagy üresség egybemosódik. A befejezetlenség vezet át a képen túliba, ott azonban félelmetes terep várakozik. Minden részlet beállított, minden előre vetíti, hogy mi következik majd. Az összes képet a külső világ ostromolja. Mikor a várost a pestis tizedeli, se a szörnyet, se a hozzá köthető természetfeletti dolgokat nem látjuk, így az egész olyan, mintha természetes eredetű lenne. „(…) a koporsó, amiben a vámpír alszik, előre jelzi az egész városnak az örök álmot. Mintha a város alvása a reggeli napsugarakkal észrevétlenül menne át a halálba.” Az ajtókat megjelölő férfi a kapukból koporsókat varázsol, míg aztán az utolsó ajtó kinyílik és azon keresztül egy igazi koporsót hoznak elő - a két motívum újfent találkozik. Úgy látszik, hogy Hutter – mivel rettentően fél - mindenki elől eltitkolja, hogy sejti, a vámpír itt van közöttük és ő okozza a rontást. Csak Ellen és Knock mernek szembenézni az igazsággal. Knock szemszögéből az utcára tóduló tömeg egy rakás rovarnak tűnik, amik készen állnak, hogy a pók hálójába ragadjanak. Ellen meglepően hasonló szemszögből látja, hogy mi lesz velük, ha ez megtörténik: ablakából a hosszú sorokban haladó halottszállítókat nézi. 

tumblr_nvvdrrerco1qmemvwo1_500.jpg

Perez szerint a nagytotáloknál a kép elmosódott, nincsenek kivehető részletek, nincs egy konkrét dolog, amibe a szem „belekapaszkodhat”, ezért a néző a látványt a saját érzéseivel tölti fel. A nagytotálban mutatott halálnál a néző a saját elmúlásától fél. „Murnau kamerája (…) egy vizuális narrátor, ami nézőpontja miatt mintha egy, a karakterektől független tudat lenne (…).” „Christian Metz és mások azt állítják, hogy egy film nézése közben elsősorban nem a karakterekkel, hanem a kamerával azonosítjuk önmagunkat. Ez akár így van, akár nem, hatványozottan igaz arra az élményre, amit egy Murnau-mű nézése közben érzünk.” A néző és a néznivaló közti űr a kulcsa ennek, ami beleviszi a nézőt a cselekménybe. A rendező munkássága többek közt John Fordra és Alfred Hitchcockra is hatott. Utóbbi bevallottan a Nosferatuból merített A gyanú árnyékában című alkotásához, melyben a nagybácsi és az unokaöcs viszonya Orlok és Ellen viszonyához hasonlít. Mivel mind a vallást, mind a tudományt mellőzi, az Eine Symphonie des Grauens leginkább Heidegger egzisztencialista világlátásához közelít. Ellen áldozata nem az isteneknek szóló bocsánatkérő bűnhődés, hanem az ember tette, aki „bátran szembe mer nézni a rá váró véggel.” Az asszony az egyetlen, akinek be kell hívnia a bestiát, csak hozzá nem képes magától bemenni. A befejezéskor a korábban a halál ideáját, aztán a megmagyarázhatatlan rémületet, majd a természeti csapást reprezentáló Orlokból az egyéni elmúlás jelképe lesz – mivel Ellen bátran szembenéz vele, így sebezhetővé, törékennyé válik. 

„A vámpírok félelmetessége a Drakulában a szexualitástól, elsősorban a női szexualitástól való félelmet jelképezi. A Nosferatu magányos vérszívója nem a szexualitás veszélyét, hanem a halálét szimbolizálja. A Nosferatuban, amiben nincsenek női vámpírok, egy nő a vámpír legfőbb ellenfele és végül elpusztítója. A vámpír áldozatai között a filmben – azok közül, akiket látunk, és nem csak utalnak rájuk – egyetlen nő sincs, amíg csak a feleség a végén fel nem ajánlja a vérét. Az a jelenet, amiben [Orlok] elmegy a hálószobájába és ő [Ellen] ott tartja maga mellett hajnalhasadtáig, az egyetlen, amiben a vámpír ölelése szexuális töltetet kap, de még itt sem ez a lényeg. (…) a szexualitás a Nosferatu utolsó jelenetében az önmagát nyugtalanul, de szabadon elfogadó ’halál-felé-haladás’ állapotának metaforája. A nő a Nosferatuban nem elsősorban szexuális lényként fontos, hanem mint egy létezésében valódi emberi alak. (…) A feleség a Nosferatuban azt szimbolizálja, ami az egzisztencialista életfelfogás szerint a legjobb módja az emberi létnek a legfontosabb állomásnál, a halállal való egyé váláskor. (…) szabad akaratából találkozik a halállal, de remegve és rettegve. (…) Figyelemreméltó kapcsolata a vámpírral, és ereje, amivel kordában tudja tartani ezt a halál-karaktert, talán azt (…) a hatalmat szimbolizálja, amit valaki azáltal nyer, hogy a halálát magáévá teszi.” A vámpír maga is meghal, de ekkor már nem az egyetemes halált jelképezi, hanem az egyénit, amit a nő legyőz azzal, hogy magához öleli, és a sajátjává teszi.

 „(…) az árnyék (…), amit a vásznon mozogni látunk, az a világ kísértete.” A fény, amely elpusztítja a vérszívót, ugyanazon az ablakon jön be, ahol korábban maga a gonosz érkezett. „Ideillő módon a fény az, ami elpusztítja a vámpírt; amely eloszlatja az árnyékát, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az árnyak médiumának a fénye.” Robin Wood szerint Orlok az ember sötét oldala, amit elnyom a civilizáció és az, ahogy átlép a kapukon, az elnyomott felszínre törését jelképezi. Dudley Andrew szerint Murnau „rettegve tekint a jövőbe”. A városba beúszó hajó jelenete ugyanebben a formában megtalálható az 1979-es Nosferatu – Phantom der Nachtban, ott azonban nem működik, mert nincs előtte feszültség, amit ’a hajó hordoz’. A rendező korai halála után munkássága feledésbe merült, egészen az ’50-es évekig, amikor Lotte Eisner vezetésével Franciaországban megkísérelték visszaemelni munkáit a köztudatba.

tumblr_static_2nwtidgtw3eows8g4kkswgsg.jpg

2. rész: Vampires – Albin Grau 1921-ben megjelent cikke 

Ebben a rövid kis írásban a szerző beszámol arról, hogy a Nosferatut egy szerb paraszt története ihlette, amit a háború alatt mesélt el neki és négy társának. Állítólag az eset a sírból visszatérő apával Romániában történt, 1884-ben, és ott az emberek Nosferatunak nevezték a vámpírokat. Véletlenül még a végzés is az úriember zsebében volt arról, hogy a hatóságok anno felnyitották a sírját és végeztek a vérszívóval. Ez a rész azért már túl szép, hogy igaz legyen… Végül még annyit, hogy a szerző megemlíti, Prágában találkozott egyik katonatársával, aki ott volt vele azon az éjszakán, és a találkozás örömére magyar bort ittak egy kocsmában:)

3. rész – A film helyreállításáról 

A lemezeken található filmet egy évig (2005-2006) tartott restaurálni, a munkát a The Language of Shadows-t rendező Luciano Berriatúa végezte el. A kész mozit az alábbi darabokból rakták össze: 1922-es francia feliratos darab a Cinématéque Francaise-től, 1939-es másodpéldány a Bundesarchiv-Filmarchiv Berlin/Koblenz gyűjteményéből, 1930-as évekbeli A Tizenkettedik Óra néven forgalmazott francia darab szintén a Cinématéque Francaise-től. A feliratokat egy 1962-es másodpéldány szolgáltatta, a már említett Bundesarchiv-Filmarchiv Berlin/Koblenz-től. A hiányzó feliratokat és beillesztett képeket a berlini trickWilknél készítették el, ezeket a játékidő során megjelölték, hogy könnyű legyen megkülönböztetni őket az eredetiektől. Az angol nyelvű felirat friss (2013-as) fordítás. 

4. rész – Útban a Nosferatu felé, írta Enno Patalas, a müncheni Városi Múzeum/Filmmúzeum egykori igazgatója

Cikkem tárgyának teljes, 1922-es állapotának visszaállításához számos, az évek során feltűnt különböző verzióját rakosgatták össze. Az 1926-ban vagy ’27-ben elkészült második francia változat amerikai fordításának köszönhető, hogy a köztudatban a helyszín Brémaként szerepel, itt ugyanis a helyszínt és a szereplők nevét is megváltoztatták. Ez a darab aztán visszakerült Európába, ahol angolból visszafordították németre az olvasnivaló részeket. Később pedig, vicces módon a németet, amit angolból fordítottak, amit azelőtt viszont franciából vettek át, visszafordították franciára:) Minden egyes újabb átalakítással a képek minősége egyre csökkent… Az 1950-es évekig a franciák nem foglalkoztak a feliratok és beillesztett részletek megőrzésével, így azok jelentős része az idők során elveszett, megváltozott. Azonban a Nosferatuban a feliratoknak különösen fontos a szerepük. Három könyv bukkan fel: az ismeretlen naplója, a vámpírokról szóló kötet és a hajónapló; amik ahelyett, hogy előre vinnék a sztorit, inkább homályosabbá teszik azt, ami látható, mind a szereplők, mind a néző számára. 

A napló szerzője eredetileg névtelen, aláírásként három keresztet használ, de van olyan változat, amiben az író a helyszínt adó város „korábbi elöljárója és születési helyének ügyes történetírója”. A kereszt-aláírás viszont arra mutat, hogy a „beszélő” egy hang a túlvilágról, aki akár a gróf is lehet. Orlok maga a húsevő növény, félúton az élet és a halál között; Ellen pedig a nyitánykor azt kérdezi csokorral hazatérő férjétől, hogy miért ölte meg a virágokat – ez talán előrejelzi a férfi ártatlanságának elvesztését. A Német Demokratikus Köztársaság Filmarchívumában létezik egy különleges változata a filmnek, melyben Albin Grau mintázta meg a betűket. Ebben a feliratok a kamerával felvett, ténylegesen leírt mondatok, elsötétítéssel jelennek meg és tűnnek el, a könyvek lapjait pedig lapozzák. Másik érdekes változat az 1930-as években készült A Tizenkettedik Óra, amelyet Dr. Waldemar Roger készített azzal a szándékkal, hogy hangosfilmet faragjon a némából. Új feliratokat gyártott, a hangot gramofonról játszotta le, és számos változtatást eszközölt a jelenetekben, például boldog befejezést fabrikált a sztori végére. 

tumblr_mukpt77g6o1qazanuo1_1280.jpg

Bár alapjában véve fekete-fehér filmről beszélünk, az utólagos színezés mégis rendkívüli jelentőségű, hiszen ezzel lehet egyértelműen megkülönböztetni az éjszakai és nappali részleteket. (Természetesen mindent nappal vettek fel.) A színezést a korabeli másolt példányok esetében direkt hagyták ki, úgy gondolták, nem fontos, azonban ha teljesen monokróm a képi világ, akkor szinte lehetetlenség megmondani, mikor melyik napszak van. Illetve előáll az a helyzet, hogy Orlok vígan masírozik a napfényben, ami pedig tönkreteszi a befejezést. 1980-ban felbukkant egy 1922-es francia kópia a Cinématéque Francaise raktárából, ami hiányos és rossz állapotú volt, viszont látszódott rajta, hogy anno melyik részt és milyen színűre festették ki utólag. Erről majdnem biztosan állítható, hogy a színezett német változaton alapul, így teljesen visszaadja az eredeti képi világot. Az éjszakai jelenetek kékek vagy zöldek, de még akkor is, mikor lámpa világít rajtuk és az ember ezért sárgát várna. A szobabelsők az esti időpontokban sárgák, kivéve a befejezéskor, mikor kint kék, bent zöld fény van. A zöld fény a gonosz karaktert ’veszi körül’. A hajnali részletek rózsaszínben pompáztak, kivéve a narancssárgára színezett húsevő növényes részt. 

A zenét a mozizás hajnalán nem a történet részeként kezelték, hanem a nézőknek nyújtott extra szolgáltatásként. Franciaországban például sokszor úgy vetítették a némafilmeket, hogy csak egyetlen zongora kísérte őket. F.W. Murnau azonban másként állt hozzá a kérdéshez. Hans Erdmann kísérőzenéjét teljes nagyzenekari és kisebb szalonzenekari változatban is lejegyezte. A Fantastisch-Romantische Suite névre keresztelt, 10 tételből álló szerzeményt Erdmann a filmszínházakra bízta, azzal az instrukcióval, hogy nem kell őket „minden esetben ugyanebben a formában játszani. Ez persze lehetséges, de semmiképpen sem kötelező.” Éppen ezért a hatás néha bejött, másszor nem. Azonban a szerző megjegyzi, hogy a pontosan játszott kísérőzene meglepő módon nagyszerűen erősíti a film színezését, és viszont. 

5. rész – A híd, írta a feliratokat fordító és a dvdt pénzelő Craig Keller

Keller arra hívja fel a figyelmet, hogy abban a teljesen lényegtelennek tűnő jelenetben, ahol Hutter átmegy a fahídon, látható egy kis részlet, ami a hozzá kapcsolódó olvasnivalóval együtt félelmetes jelentést kap. A felirat szerint „Mikor átkelt a hídon, hátborzongató víziók kezdték gyötörni.” A fiatalember séta közben hátranéz a kamera felé, ám ahhoz túl messze van, hogy pontosan lássuk az arcára kiülő különös ábrázatot. A szerző azt mondja, lehet, hogy Hutter mosolyogva pillant a kamera felé, de az is elképzelhető, hogy a szó szerint arcnak lefordítható német das Gesicht szó ebben az esetben arra vonatkozik, hogy a hátborzongató víziók miatt pofákat vág. Ráadásul egyenesen belenéz a néző szemébe, ezzel azt mondva, hogy ’most már te is benne vagy ebben a világban, amiben én.’ Ugyanakkor a szekvencia úgy is értelmezhető, hogy Hutter átkel a szellemek világába, ami ugyan nem tűnik másnak, mint az innenső oldal, a valódi világ, de a mesélő (a felirat) azt mondja, így mégis elhisszük neki.

nosferatu_eine_symphonie_des_grauens_szenenbilder_04_72dpi.jpg

Utóhang 

A Nosferatu megkerülhetetlen műalkotás. Jelentősége többszörös, hiszen a weimari Németország egyik ritka és felbecsülhetetlen értékű dokumentuma, valamint úttörő a némafilmek és a filmművészet terén. Aztán még a Drakula-történet ős-filmje; a horror egyik nagypapája, meg a vámpír-mítosz egyik gyökere. Nézhető Bram Stoker regényének feldolgozásaképpen, fantasztikummal megtöltött némafilmként, vagy akár erotikával telített okkult borzalomként. Fontos megjegyezni, hogy aki látni akarja, az válassza a 93 perces verziót, ne érje be a 65 percessel! 

Pontozás: 

imdb: 8/10 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Már jó ideje várható egy újabb feldolgozás az 1979-es Phantom der Nacht után, ezúttal az amerikaiaktól. A Nosferatu elvileg ebben az évben elkészülhet…

Ebben az évben még egy hasonlóan nagy léptékű projektet tervezek nyárra, azt viszont lehet, hogy több bejegyzésben valósítom meg. Továbbá sajnálom, hogy a több hétig kint lévő szavazásra egyetlen szavazat sem érkezett… Végül pedig a már emlegetett Queen és David Bowie-szám, az Under Pressure: A videót levették...

1 komment

Címkék: horror dráma néma


A bejegyzés trackback címe:

https://transfesser.blog.hu/api/trackback/id/tr338381350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása