"He's a real nowhere man,
Sitting in his Nowhere Land,
Making all his nowhere plans
for nobody."

     Énekelte John Lennon (saját magáról) 1965-ben a Rubber Soul nevezetű korongon. A film szerint - meg nyilván így is volt - felnőtté válása során hasonlóan érezhette magát, csak akkor még nem tudta igazán dalban megfogalmazni.

     Az 50-es évek derekán Lennon (Aaron Johnson) szigorú, ám őt nagyon is szerető nagynénjével, Mimivel (Kristin Scott Thomas) él Liverpoolban. A sztori szerint nagybátyja temetésén találkozik akkor már évek óta nem látott anyjával, Juliával (Anne-Marie Duff). Egy nap meglátogatja és innentől kezdetét veszi életének egyik legvidámabb, de túl rövid időszaka. Miközben Mimitől csak azt hallja, amit Lenin elvtárs is gyakran ismételgetett (Tanulni, tanulni, tanulni!), és mindent megtilt számára, addig anyja gyakorlatilag legjobb barátjává válik. Megismeri Elvist, a rock 'n rollt, és egyszerűen elvan az anyjával, akit mindenki imád, mert vibráló és vidám személyiség. Épp ezért került annak idején a kis John a nagynénjéhez, ám ezekről a régi családi titkokról ő mit sem sejt. Miközben beleveti magát a csinos lányokkal és az őrületes zenekari fellépésekkel teli új életébe, lassan ráeszmél arra, hogy ő maga a Nowhere Boy, nem tartozik senkihez és semmihez.

     Tehát egyértelműen az anyjával való kapcsolatára helyeződik a hangsúly, a zene valójában másodlagos szerepet tölt csak be. A főszereplő gyerek hihetetlenül hasonlít Lennon haveromra, vagy csak sokat gyakorolt a szerepre. A szarkasztikus poénokhoz vágott feje, meg a hangja, a mozgása, minden klappolt. Szóval jól néz ki, mint az eredeti. (Ezt pedig észrevette a rendezőnő Sam Taylor-Wood is, mert azóta összeházasodtak és született egy lányuk.) Kristin Scott Thomas szerintem a kisujjából rázta ki Mimi néni alakjának megformálását. Azt hiszem a Lennon iránt rajongók szeretnek úgy gondolni Mimire, mint valami szörnyeteg hárpiára, de tuti, hogy inkább olyan lehetett, mint a filmbéli. Julia esetében már nem vagyok olyan jó véleményen, nála fordult elő leginkább, hogy forgattam a szemeim, mondván, jaj de bénuska. Volt benne valami idegesítő.

     A filmnek egész jó hangulata van, helyenként előbukkannak unalmas részek, de nem vészes mennyiségben. Jól eltalálták a valódi Lennon tinédzserkori "báját", amitől a tanárok kifutottak volna a világból, meg aminek jó sok kicsapásközeli élményt köszönhetett.

     A kicsi McCartney-t játszó Thomas Brodie-Sangstert említeném még meg, ő is tűrhető. Az Igazából szerelem nevű izében volt ő az a kissrác, akitől szerintem minden normális ember azonnal rosszul lett, annyira idegesítő volt. Egyébként Johnson és a kicsi George Harrisont alakító Sam Bell énekli a dalokat. Meglepően jól. Bár a Quarrymen (ez volt Lennon első bandája, ha valaki nem tudná) nótái mégsem bonyolult éneklést igénylő művek, de kit érdekel, mikor jó kis nóták. Akkor most mindezt minek írtam le? A megfelelő zenei aláfestésről ezen kívül még Screamin' Jay Hawkins, Jerry Lee Lewis, meg Elvis gondoskodik, többek között.

     Köszi Dávidkának, aki lehetővé tette számomra a film megnézeletét!

     Én ennél sokkal rosszabbra számítottam, jó kis film ez. Aki meg kíváncsi, mit érezhetett John Lennon életének nagy részében szüleivel kapcsolatban, annak ezt a dalt ajánlom:

https://www.youtube.com/watch?v=eDVkkwl6aJo