Még általános iskolás koromban, Péter barátom révén ismerkedtem meg a Korongvilággal, Terry Pratchett humoros fantasy-multiverzumával. Péternek szinte az összes rész megvolt a regénysorozatból, és miután elolvasta őket, kölcsönadta, aztán együtt röhögtünk rajtuk. Máig nagyon bírom ezt a szériát és el is kezdtem gyűjteni.
Anno nagyon örültem, mikor az HBO leadta A postamestert – ez volt az első találkozásom a Korongvilággal mozgóképes formában. Bár utólag elmondhatom, hogy az a leggyengébb mind közül (pusztán a történetből adódóan), mégis igazán jól szórakoztam rajta, örültem az ismerős karaktereknek, Ankh-Morporknak, stb. Ezért aztán gyorsan megnéztem a többi elérhető filmet, a Varázsaput meg A mágia színét; aztán sajnáltam, hogy nincs több. Egyszer azonban felfedeztem, hogy az általam olvasott egyik (talán a) legjobb Pratchett-regényből, a Gördülő Kövekből is van filmes változat, csak éppen rajzolt. Felírtam a listámra, aztán annyiban maradt a dolog… Most viszont itt az ünnepi hét, újfent túl kevés időm maradt valamilyen blu-ray-t rendelni, aztán az jutott eszembe, hogy a régi, letöltött filmjeim közül választok valamit, majd beugrott a lista. Amint megláttam, nyomban eldöntöttem, igen, a Soul Music méltó lesz erre az ünnepi alkalomra! Szóval vágjunk is bele, hangerőt fel, szóljon a kőzene!
Imp (Andy Hockley hangján szólal meg) szenvedélyes hárfás, ám szülőfalujában ezzel inkább csak idegesíti a családját, meg aztán lehetőségei sem adódnak tehetsége fitogtatására. Egy napon aztán elege lesz az esőből meg a dilettáns közönségből, ezért elindul A Városba, vagyis a Korongvilág központjába, Ankh-Morporkba, hogy ott a valaha élt legnagyobb zenésszé váljon! Véletlenül összetalálkozik egy nagy dumájú törpével, a szaxofonos Gloddal (Rob Rackstraw) és a köveken játszó trollal, Lias-szal (George Harris), együtt pedig – egy újabb véletlen folytán – megalakítják az első kőzenét (vagyis rockot) játszó bandát…
Ezalatt A Halál (Christopher Lee) elveszti fogadott lányát és vejét, ez az eset aztán gondolkodóba ejti. Mi végre történik minden? Miért úgy vannak a dolgok, ahogy? Miért kell emlékeznie arra, ami holnap történik? Úgy dönt, otthagyja a munkáját, hogy felejthessen – bármit kipróbál, amit a Korong legnagyobb bölcse javasolt neki. Ám a Dolgok menetét nem lehet csak így megváltoztatni, szükség van valakire, aki elvégzi A Halál feladatát. Erre csupán egyetlen alkalmas személy létezik: Zsuzsa (vagy Susan - Debra Gillet), a Nagy Kaszás unokája. A különös leány egyik pillanatról a másikra nagyapja helyére kerül, viszont korántsem ez lenne az életcélja, úgyhogy két lélek Túlvilágra segítése között felkerekedik, hogy megtalálja rég nem látott felmenőjét, hátha ezzel minden visszakerül a maga medrébe…
És mindeközben hódít a kőzene, ami érthető, hiszen tök jó; de a Láthatatlan Egyetem arkrektora, Mustrum (Graham Crowden) zsigerből utálja, pláne miután a tantestületének tagjai is rajongókká válnak. Mind ő, mind az időközben zenekarrá alakult trió rájön, hogy a kő sokkal több, mint aminek látszik. Él és akar valamit – talán veszélyes. De ki fogja megállítani, és hogyan?
Pár szót a regényről: A Gördülő Köveket jó régen olvastam, nagyon szerettem. Arról szól, hogy mi lesz akkor, ha a mágiával átitatott pszeudo-középkorban hirtelen megjelenik a rockzene. A sztoriból csak három dolog maradt meg, a Zene hatása, az amikor A Halál gitározik a végén, meg Zsuzsa jelenléte. Igazából a Kaszás körüli könyvek a legjobbak, ő talán a legkirályabb figura a Korongon, nagy rajongója vagyok, de bírom Susant és Albertet, A Halál inasát is. Ezek a figurák most mind megjelennek, plusz felbukkannak az Őrség tagjai, jön Ráteszem-A-Kést-A-Saját-Torkomra Himpellér; a varázslók; a Törött Dob kocsma és közönsége; vagyis minden, ami egy jó Discworld-kalandhoz kell!
A Soul Music a többi Pratchett-adaptációhoz hasonlóan nem egyetlen film, hanem minisorozat, aminek 7, egyenként kb. 22 perces része van. Egy ősi torrent-változatát találtam meg, amiben a hét részt egy félórás interjú egészít ki az íróval, és annyira tetszett, hogy rögtön végignéztem az egészet. Miként a leírás mutatja, az eseménysor három nagy szálra bontható: A zenekar (angolul Band With Rocks In, sajnos a magyar nevükre nem emlékszem), az arkrektor harca a Zenével, és A Halál meg az utána kajtató pereputty. Az első sok humorral megfűszerezett karikatúrája a rockzene 1950-től kb. 1980-ig terjedő korszakának – külön tetszettek benne a fantasy-rasszista poénok („Nem elf vagy, véletlenül?”, „Én troll vagyok, úgyhogy lehetek előítéletes a trollokkal szemben!”) és a Zenészcéh képviselőiben testet öltő cenzúrabizottság/lemezkiadó-vállalat kritikája. A második szál a leggyengébb, a könyvben ez sokkal jobban muzsikált, de Mustrum és a Könyvtáros jópofák (előbbi rástartol Zsuzsára, utóbbi meg ördögi tehetségű zongorista lesz). A harmadik szál a leg-Korongosabb, de csak azért, mert az ebben megjelenő figurák több könyv főhősei. Személy szerint a háromból kettőt nagyon élveztem, a varázslók viszont nem zavartak.
Maga a regény és a sorozat is sajátos módon a rockzene születését mutatja be, ám ami a mi valóságunkban évtizedekbe telt, az a Korongon úgy egy hétig tart csupán. Kis apróság, hogy én mindig úgy képzeltem, a banda heavy metalt játszik, itt viszont a készítők végigjáratják velük a rock nagy lépcsőfokait: Beatles, Blues Brothers, Elvis, Jimmy Hendrix, Woodstock – ezek csak azok, amiket felismertem (a többiről később). A Soul Music viszont nem véletlenül Lélek Zene – ez a Zene él, és valójában ő játszik a zenészeken! Ha jól emlékszem, akkor a könyvben benne van, hogy ez ténylegesen miként hozhatja el a világvégét vagy valami ilyesmit, itt csak Imp – vagy később Buddy – lelkéért (meg egy zsák pénzért) megy a harc. A pénz iránti vágy három alakban ölt testet: A Zenészcéh főnöke (szerinte a muzsikálás pénzszerzési forma és semmi esetre sem szabad ingyen csinálni vagy megengedni, hogy mások ingyen csinálják), a troll klubtulajdonos (az alvilág, ami minden szórakoztató dologra ráteszi a kezét) és Himpellér (tipikus menedzser a ’70-es évekből, aki zsebre rakja a haszon 99%-át). Azért azt tegyük hozzá, hogy az engedélyhez kötött zenélés bizonyos esetekben jót tenne a mi valóságunkban…
„-A coach with liver on it.
-Livery.
-That too.”
A képi világról még semmit se mondtam, de a mellékelt illusztrációk önmagukért beszélnek. Ez 22-23 évvel ezelőtt készült, amikor a számítógépes rajzolás még gyerekcipőben járt (lásd mondjuk Babylon 5), ezért hagyományos animációt láthatunk, amit azonban néhol 3D-vel vegyítenek. Párszor átvezetésként láthatunk egy koponyát, ami teljesen CGI, ehhez hasonlóan a Zene lelke az utolsó epizódban, valamint a nyitó/záró szekvencia minden rész végén szintén gépi rajz. A Halált megidéző rítushoz és „a korábbi részekben…” montázsokhoz a két stílust keverik. A főcím zenéje lett egyébként a kedvencem az összes szám közül, igazán megkedveltem, és érdemes figyelni a kis részletekre a Korong bemutatásakor – a Napot például csak a negyedik résznél vettem észre. Az apró figyelmességek egyébként mindenütt megjelennek, ilyen a lányiskolában a törpe lány bajsza, Lias/Cliff szeme a napszemüveg mögött, Himpellér „szivarja” vagy az Idegenlégiósok feledékenységének számos jele. Az íróra jellemző nyelvtani humort többé-kevésbé sikerült átültetni a vászonra, ennek példája, hogy a kőzene attól kő, hogy a „dobos” köveket üt egymáshoz; és hasonlóan kitűnő poén az, amikor a troll „kemény anyagot” fogyaszt az öltözőben.
Pár szót a készítőkről meg néhány érdekesség: A rendező-producer Jean Flynn, Andy Hockley és Rob Rackstraw együtt dolgoztak a Soul Music párján, a Wyrd Sisters-ön (a Vészbanyák feldolgozása). A forgatókönyvet készítő Martin Jamesonnak ez az egyetlen filmes munkája. A kitűnő zenét Phil Bush és Keith Hopwood szerezték. Az Albertet megszólaltató Bryan Pringle a Nászéjszaka kísértetekkelből az inas. A Band With Rocks In Itet a The Beatles-ről mintázták, elvileg a könyvben is rájuk hajaznak, itt meg még inkább. Mivel le akarták rövidíteni a játékidőt/a készítésre szánt időt, ezért a visszatérő figurák (mint mondjuk Lord Vetinari), a belső poénok, meg a mellékszálak egy része kimaradt. A Gördülő Kövek 1994-ben jelent meg először.
A mellékelt fél órás Terry Pratchett-interjúból: Mikor írt, a karakterekből inkább a hangjukat tudta elképzelni az arcuk helyett. Mivel a mozgóképes animációhoz nem értett, így olyan embereket keresett, akik szerinte jók voltak ebben a műfajban és rájuk bízta a dolgot anélkül, hogy túl sokat szólt volna bele. A feldolgozást készítők munkájához néha ezt-azt azért hozzátett, átalakíttatott a végső produktumon. Lee és Gillet hangja nagyon tetszett neki. A készítők a zenéknél nem csak a hangzást, hanem az adott korszakra jellemző technikát is felhasználták. Terry bácsi sosem akart filmhez vagy sorozathoz forgatókönyvet írni, mert úgy gondolta, nincs értelme a könyvektől átlépni egy másik műfajba, ahol maximum közepeset tudna csak nyújtani. Ő mindössze az ötleteket adta és életben tartotta a sorozatot, amit majd valaki más feldolgoz. Sokszor meglepődött az adaptációkat hallgatva/nézve, hogy milyen jó vicceket írt, és nevetett rajtuk. Frappánsan úgy gondolta, hogy a Soul Music „Legrosszabb esetben jó lesz, jó esetben fantasztikus!”.
Néhány megjegyzés az imdb komment-részlegéből, avagy olyan dolgok, amiket nem vettem észre: Apogee_ szerint „(...) az újrafelhasznált karakterek (például a Láthatatlan Egyetem cselédjei) lehettek volna jobbak. Nem kellett volna jeleneteket ismételgetniük, stb.” Ebben van valami, több szekvencia észrevehetően megismétlődik, de ez a régi sorozatokban bevett szokás volt; a klón-figurák helyett engem inkább a sok hasonló hangú alak jobban zavart (Rob Rackstraw például 17 különböző szereplőt szólaltatott meg). Apogee_ a megidézett előadók közt említi még Jerry Lee Lewis-t és a Van Halent. Headrock írja: „Más könyv-alapú sorozatokkal ellentétben, ha ezt azután látod, hogy már olvastad a regényt, biztosan nem fogsz csalódni, mert Pratchett segítette a rendezést, így a legapróbb részletekig visszaadta a Korongvilágot, pont, mint az írásaiban.” Az interjúban az író inkább csökkenteni próbálta a saját szerepét… Idézet DanielWPow véleményéből: „A kísérőzene igazi műremek. Bárcsak rátették volna a teljes számokat a dvdre!” A kísérőzenét csak jóval később adták ki lemezen. ronc-5 felhívja a figyelmet arra, hogy „párszor a vágással megöltek egy-egy viccet, például amikor Nobby és Colon őrmester [nem tudom a magyar nevét] azt mondják ’ott megy – Zsuzsa Halál’, ez érthetetlen, mert az eleje lemaradt. ’Ez nem A Halál volt?’ ’Nem tudom, nekem inkább egy Zsuzsának tűnt.’” Igaz, fogalmam se volt, honnan tudják a lány nevét. A kommentelők szinte mindegyike egyébként a Dékánt és a Varjút idegesítőnek, az animációt gyengének/kezdetlegesnek találta. Én kedveltem a Varjút, jó szövege volt, a Dékán hangjától viszont megértem, ha valaki a földet kaparja. A látványvilággal azonban semmi bajom.
Összesítésben nagyon tetszett, újabb kellemes estét szerzett nekem a Korongvilág! Ajánlom azoknak, akik olvasták a Gördülő Köveket, vagy rajongói a Discworld-szériának – alig várom, hogy lássam a Wyrd Sisters-t, bár az állítólag rosszabb ennél…
Pontozás:
imdb: 7.5 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)
Szerintem: 5/5 (Talán még mehet feljebb.)
Hírek:
- Ha minden igaz, ebben az évben láthatjuk a Terry Pratchett és Neil Gaiman közös regényén alapuló Good Omens című hat részes minisorozatot, a főszerepben David Tennanttel és Michael Sheennel. (Egy rész kivételével nagyszerű volt, bár pár mellékalak rohadtul idegesített.)
- Bár Christopher Lee már lassan 4 éve halott, egy munkája még mindig bemutatásra vár. A The Time War egy nácis sci-fi, aminek Lee úr volt a narrátora, bemutatási dátumot még nem tűztek ki hozzá…
Várható írások: Fordítsd oda a másik orcádat is!
Ha tetszett a cikk, nézd meg a könyvemet is!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.