A prequel az, amikor egy ismert történetnek csinálnak egy előzményt, a sequel pedig a folytatás. De mi a túrónak nevezzük azt, mikor egy előzménynek csinálnak folytatást, ami egyben remake, vagyis újragondolás is? Pár napja még úgy hittem, a helyes válasz a bukás szó, de most, hogy láttam, örömmel jelenthetem be, hogy a Maleficent 2 egyáltalán nem annyira pocsék, mint egy manapság szokásos hollywoodi trágyahalom, amit filmnek neveznek. Azért korántsem tökéletes, de ne szaladjunk ennyire előre…

Szóval, ahogy az a folytatásoknál lenni szokott, kell valami, aki újabb bonyodalmat okoz, ez rendszerint egy rokon váratlan felbukkanása vagy egy szerelem. Itt mind a kettő adott, a kiindulópont viszont az, hogy Aurora hercegnő (Elle Fanning) és a herceg (akit eredetileg szerintem Herceg Fehér Lovonnak neveztek, de itt már Fülöp – Harris Dickinson) szeretnének összeházasodni. Csak hát egyikük a tündérek, a másikuk meg az emberek birodalmának leendő örököse, és a két nép még mindig nem tűri meg egymást, pedig az első rész azzal ért véget, hogy szent a béke. De mégse, sőt, egyesek mindkét oldalon háborút akarnak szítani („minálunk” a Királyné, Michelle Pfeiffer, odaát meg Ed Skrein), ehhez pedig kell egy bűnbak/csodafegyver – ez lesz a címszereplő Demóna (Angelina Jolie)…

A történet elég komplex, mert a legtöbb karakternek legalább valamilyen minimális motivációja és személyisége van. Például az első részben szinte alig látható herceg (a színészt egyébként lecserélték) egy a jövőbe derűlátóan tekintő ifjú, aki nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy méltó az apja örökébe lépni, közben pedig igazán boldog, mért elveheti szíve választottját. Még konfliktus is jut neki, hiszen le akarja csillapítani a címszereplőt meg a Királynét, ráadásul bíznia kell Aurorában, hinnie kell neki. És ez csak egy mellékszereplő.

Ugyanakkor a kiindulópont, ahogy ezt feljebb említettem, egy klisé, a folytatásokban használt kötelező házasság az (lásd még pl.: Télapu 2, Neveletlen hercegnő 2); plusz ott az ismeretlen rokon(ok) felbukkanása, ami ugyanilyen jól bejáratott mechanizmus (Addams Family). Közben folyton ismétlődnek a szituációk az előző epizódból: Demóna képtelen féken tartani a mágiáját, a tündér keresztszülők (köztük kedvenc színésznőm, Juno Temple) ügyetlenkednek, Holló (a jobb sorsra érdemes Sam Riley) próbál közvetíteni az emberek és Jolie karaktere közt; sőt, még konkrét visszaemlékezések is vannak, ahol bejátszanak nekünk pillanatokat a Maleficentből.

Általánosságban elmondható, hogy az egy perc híján két órás játékidő számtalan olyan hosszasan kitartott jelenetet tartalmaz, amikben semmi lényeges nem történik, csupán a látvány dominál (pl. a híd az emberek világába, ismerkedés a Sötét Árnyak barlangjával, utóbbiak harci tánca, a teljes „add vissza a koronámat”-szekvencia, stb.). Szerencsére az animáció igazán jó lett, a mesebeli lények valóságosnak tűnnek, miközben megőrzik egyfajta rajzfilmes bájukat (a legjobb példa erre a cuki sül-tündérke), a Sötét Árnyak változatos tollazata és szárnyaik remekül néznek ki, a fantasy-építményekre se lehet panasz. A 3D a vége felé érkező hamvak-jelenetnél működött leginkább, egyébként viszont teljesen felesleges, ahogy az lenni szokott.

Ellenben az már baj, hogy a közönség szinte egyáltalán nem nevetett a poénokon, amiknek a drámát kellett volna megtörniük, egyes események kitalálhatóak (a gáz a templomban, a hamvak „végzete”), ezen kívül pedig utólagosan teljesen új alapokra helyezik Demónát. Gyakorlatilag tisztára mosnak egy gonosz rajzfilmfigurát, mert a producerek egyike játssza őt… Ezen kívül a kétségtelenül szép külső mögött végső soron ugyanaz a sztori szerepel, mint az első részben: Adott Maleficent, akit egy uralkodó ki akar csinálni. Ő közben segíteni akar másokon, pedig gonosznak hiszik, mialatt az emberek meg a tündérek összeférhetetlensége háborúhoz vezet; de aztán jön a hercegnő és megsegíti a keresztanyját, aki végül megmenti a világot…

A sztoriban érezhető egy nagyon erős háború-ellenes üzenet: Aurora és Fülöp esküvője alapot adna a békéhez, a fekete tündér békét akar, a Királynő, az uszító tündér meg a főparancsnok (David Gyasi) háborúzni kívánnak, az öreg király (Robert Lindsay) szintén beszüntetné a harcot, és szinte végig arról van szó, hogy legyen-e csata vagy ne legyen? Közben ott van még a „barbárok” és „civilizáltak” ellentéte, ebben az esetben szó szerint kell érteni az első kifejezést, hiszen ezt anno a rómaiak azokra használták, akik nem beszélik a nyelvüket, a Királyné pedig kimondja, hogy a tündérek nem tudnak beszélni; ám a Sötét Árnyak a bennszülötteket is jelképezhetik, míg az emberek az európai hódítókat, de mivel mindkét csapat utálja a másikat, még rasszizmusról is beszélhetünk. (Amúgy megint adott a kérdés, hogy ha ezek a szárnyas lények valójában a természet őrzői, tulajdonképpen pozitív hatású faj, akkor miért van ilyen baljós nevük? Ezt nem értettem az előző részben sem, miért van ennyire baljóslatú neve a tündérek országát védelmező pozitív alaknak?)

Az előző rész kétségtelenül feminista buzdítás volt (a szárnyak levágása = megerőszakolás, az igaz szeretet csókja egy nőtől jön, stb.), itt ehelyett olyan fokú diverzitás van, ami már vicc kategóriába megy át. Bár majdnem az összes főszereplő fehér, rajtuk kívül azonban mindenütt feketéket, hispánokat és ázsiaiakat lehet látni a szolgák, katonák, a nép egyszerű tagjai között. Ez abszolút belefér, lévén a helyszín nem ugyanaz, mint az első Maleficentben, ez egy másik birodalom. De ha ez egy középkori állam mintáját követi, akkor a katonaság vezetője semmi esetre sem lehetne fekete, az udvarmester meg pláne nem lehetne nő… (Érdekes módon a szokásos vetítés előtti bemutatókból kiderült, hogy a közelgő Jégvarázs 2-ben ugyanígy egy fekete férfi vezeti a hadsereget.) Az udvarmester még megérdemel pár mondatot: Külsejét tekintve (hölgyismerősöm szavaival) olyan, mint egy rajzfilmfigura, az arca mintha viaszból lenne és teljes mértékben androgén megjelenésű. Gyakorlatilag csak akkor lehet rájönni, hogy ez egy nő, mikor megszólal – pedig az őt alakító Jenn Murray a valóságban sokkal szebb.

Még egy dolog a diverzitásról: A Sötét Árnyak szinte mind „kisebbségiek”, Jolie, Skrein és egy nagyon magas fickó kivételével csak elszórtan, egy-egy villanásnyi időre láthatunk köztük fehéreket. Az ő esetükben azzal magyarázható mindez, hogy a világ más-más pontjairól származnak, ezért néznek ki úgy, ahogy – viszont akkor a sivatagiak mondjuk miért nem arabok? (Közel-keleti külsejű figurák egyébként nincsenek.) Aztán van egy-két elgondolkodtató mondat a fajokról. Az uszító szerint „az emberek már évek óta üldöznek minket”, a Királynő azt mondja, „a béke csak álom”, később vadállatnak nevezi Demónát. És az is érdekes, hogy szembekerül egymással a nép és a faj: A címszereplő elvileg most ismeri meg a saját fajtáját, de közben a tündérekkel, akik elvileg a népe, teljesen közömbös, aztán végülis egy ember, Aurora mellett sem teszi le a voksát. Az említett hercegnő inkább a mesebeli lényeket választja, mint az embereket – akár Optimus a Transformers-filmekben, saját faja ellen dolgozik, bár itt „mi” mégsem fizetünk rá annyira, amennyire az Alakváltók ott. Azért érdekes megfigyelni, hogy a hollywoodi pénzemberek hogyan képzelik el az ideális társadalmat, hiszen ez a sok dolog, amit felsoroltam, mind ennek a lenyomata.

Sajnos a politikai üzeneteket se lehetett elkerülni. A hercegnő azt mondja, a kastélyát „a népnek adományoztuk”, ő maga pedig gyakorlatilag elment egy mocsárba lakni. Aszkétizmus? Hippi-kommuna? Ne adj Isten, kommunizmus? A Warwick Davis által nagyszerűen életre keltett gnóm tudós kísérletezése az élő alanyokkal, a vegyi fegyver fejlesztése újabb felszólalás a háború ellen, és közben teljes mértékű lenyúlása a Roger nyúl a pácban emlékezetes jelenetének, mikor a Bíró megsemmisít egy szegény firkát. (Esetleg utalás Mengele doktorra.) Elgondolkodtató Pfeiffer alakjának tirádája a békeszerető férfiak ellen. Ezzel vajon mit akartak mondani? Hogy a béke rossz? Az szintén fura, hogy egy nő szájából hangzik el ez. A negatív figurák mindegyike megjavul, kivéve a kék szemű, szőke Királynét, aki mindenképpen háborúzni akar… A leginkább felháborító viszont a templomi szekvencia, ahol az Isten házába bezárt lényeket, akiket a gonosz karakterek lenéznek és nem tekintik őket velük egyenrangúnak, szó szerint elgázosítja egy hófehér bőrű figura, miközben orgonazene szól. Ez felidézi a holokausztot, de lehet kirohanás az egyház ellen, és még talán a közismerten antiszemita Richard Wagnernek is odasóznak egyet a zenével. A végén van még egy kis szúrás a tradíciók felé, mikor nő vezeti oltárhoz a menyasszonyt.

Pár szót a színészekről: Sajnos a tündér keresztanyák ezúttal csak mellékszereplők, és egyszer sem veszik fel az emberi alakjukat. Szerencsére a stáblista utáni első jelenetben már benne vannak, de így is túl keveset szerepelnek – szóval örültem volna, ha többet láthatom Juno Temple-t. Elle Fanning még mindig elképesztően szép, ő a megtestesült Disney-hercegnő, és éles kontrasztban van az egykori szexbomba Angelina Jolie-val, nem csupán az életkorbeli különbség miatt. Fura módon Jolie melleit megnagyobbították – mint ismert, a mellráktól való félelmében levetette őket. Ez és a rengeteg maszk, amivel Demóna idegenségét jelenítették meg, valahogy földönkívülivé avanzsálja az egyébként személyiségében rendkívül visszataszító színésznőt. Chiwetel Ejiofor tehetséges fickó, ide viszont egyrészt a bőrszíne, másrészt az Oscar-díja miatt került be, szerintem ezt a figurát bárki más is el tudta volna ugyanígy játszani. Ed Skrein mindent belead, de nála már maga a maszk és a speciális effektek elegendőek a fenyegető jelenléthez. Sam Riley az egyik legjobb, bár ő meg csak a hatalmas orra meg a különös arcszerkezete miatt került ide, szintén nem a tehetsége révén. Michelle Pfeiffer nagyszerűen árasztja magából a hidegséget, hiába, régi motoros, akit nem csak a szépsége juttatott az A-listás sztárok közé. Ki kell még emelni visszatérő szereplőként a másik két tündér keresztanyát, Leslie Manville-t és Imelda Stauntont (sajnos alig láthatjuk őket); illetve a statiszták közt találtam egy Russell Balogh nevű angol színjátszót, aki valószínűleg magyar felmenőkkel bír.

Az alkotókról: A rendező az a Joachim Ronning, aki a megbukott Karib-tenger kalózai 5-öt és a kereskedelmi tévék által imádott Las Bandidas-t dirigálta (egyiket se láttam, szóval nem tudom, ezúttal jobb volt-e, mint korábban). Az első író a Disney-nél régóta szolgáló Linda Woolverton, aki az eredeti Az Oroszlánkirályt, a nagyon aranyos Úton hazafelét, a különös Tim Burton-féle Alice Csodaországbant, annak szintén megbukott második részét, plusz az első Demónát írta. Mellé vették fel a Noah Harpster-Micah Fitzerman-Blue írópárost, akik nyilvánvalóan nem a tehetségük miatt kerültek ebbe a privilegizált helyzetbe, hanem mert írtak valami drámai forgatókönyvet 2013-ban egy az Egyesült Államokban ismert tévés személyiségről, ami senkinek se kellett. Most viszont csináltak belőle egy filmet Tom Hanks-szel, de ezt még senki se láthatta… Ahogy már szóba került, a producerek egyike Angelina Jolie.

Néhány érdekes megfigyelés: A Királyné azt kérdezi az első rész negatív főszereplőjére utalva, hogy „Meghalt… vagy megölték?”. Ez talán egy apró fricska a Disney felé, ahol minden gonosz szereplő úgy hal meg, hogy leesik valahonnan – a csúcs az, hogy ez még így is megtörténik itt, az udvarmesterrel. (El tudom képzelni, amint a „cenzorok” ezt a pici bökést egyébként nem veszik észre és benne hagyják.) A királyi fogadás másik figyelemre méltó momentuma, amikor a kis sült szárnyasokat leteszik a vendégek elé (Holló reakciója az egyik poén, amin nevettünk), ekkor Demóna azt mondja viszolyogva, hogy „Madár.”, de közben a homloka közepén ott egy madárkoponya. Persze azt a szerencsétlen elhullott állatot nyilván nem ő ölte és ette meg, csak ez azért furán jön ki. (Hiába meresztettem a szemem, képtelen voltam eldönteni, hogy a szintén csontszínű „gallér”, ami a ruháját felül keretezi, az madárkoponyákból vagy csontokból állt-e. A poszter szerint igen...) Ha már madarak, akkor jön a vacsora dicstelen vége, mikor a két fekete ruhás vendég repülve távozik, ekkor a boszorkányt lelövik, elveszti az eszméletét és ezért megtörik a varázs, ami Hollót állat-alakban tartja, visszaváltozik emberré. (Amúgy ennek nem fordítva kellene lennie, hiszen ő alapvetően szárnyas, és a mágia változtatta át?) A fickó lezuhan az égből mondjuk 45 méter magasból, amihez hozzájön a repülés lendülete; és egy karcolás nélkül megússza. Ez hogy a francba’ lehetséges? Ha jól emlékszem, esés közben fehér színű lesz, ami azt jelzi, talán meztelenné válik. Akkor honnan szerez ruhákat, ráadásul pont olyan holló-szerűeket, később? És mi módon jut haza? De a legérthetetlenebb az, hogy erről az egészről egy árva szót se szól Aurorának. Miért nem? Ha én lennék Holló, akkor nekem bizony úgy tűnne, az úrnőm direkt változtatott át, hogy ne tudjam követni. Ezt csak elmondanám a királynőmnek…

Az utólagos mítosz-megmásítás miatt homályos, hogy ki mit tud: Ha Ejiofor figurája ismeri Jolie-énak a származását, akkor tudja, mi fog történni vele a végén? Ha igen, akkor az áldozata tulajdonképpen hiábavaló (persze, persze, motiváció, stb…). Látható módon Demóna sosem sejtette, hogy vannak még hozzá hasonlóak a világon, ezért utána teljesen megalapozatlanul tudja, hol van a temetkezési helyük. Azt se értettem, hogy Aurora honnan ismeri a sírvirágot, mert ez feltételezi, tisztában van azzal, miért hívják így és miként kötődik a keresztanyjához. A gnóm a hosszú fülei ellenére valószínűleg süket, hiszen nem hallja meg, ahogy a hozzá képest hatalmas hercegnő besétál a laboratóriumába mögötte. Emberi kollégái, a királyt vizsgáló orvosok pedig feltehetően vakok, hiszen nem találták meg a gigászi tűszúrásnyomot az uralkodó karján… Nem világos, hogy mindegyik Sötét Árny tudja-e irányítani a természet erőit, vagy csak egy maroknyi kiválasztott? És ha a helyzet az utóbbi, akkor mi alapján bír egy-egy közülük ezzel a képességgel? Teljesen logikátlan, hogy a tündér keresztanyák miért nem változnak emberré és veszik fel úgy a harcot az udvarmesterrel. Hárman simán elbánnának vele… Demóna fogsora a történet kezdetén hegyes, ragadozó-szerű, a befejezéskor már normális.

SZPOJLEREK ITT

A központi alak a régi Csipkerózsika-rajzfilm egyértelműen gonosz figurája, akit már az első részben felmentenek; itt azonban utólag még azt is megmagyarázzák, hogy nem is ő átkozta el a hercegnőt, hanem a velejéig romlott Királyné… Ez az egész meglepően hasonlít Az Álmosvölgy Legendájához, ahol a boszorkánysággal vádolt nemes kisasszony szív, amiért a gazdag földbirtokos számító felesége mágiát használ ellene, mert meg akar torolni egy gyerekként őt ért sérelmet. A főnix (ami amúgy rohadtjó) és a könny meg a Harry Potter lenyúlása. Se a herceget, se a királyt nem zavarja a Királyné végzete; senkit se érdekelnek az áldozatok - bár embereket nem látunk meghalni, a tündérek meg csak átváltoznak. Hölgyismerősöm szerint Demónának a végén vissza kellett volna változtatnia az elgázosított tündéreket.

SZPOJLEREK VÉGE

Érdekességek az internetről: A Mistress of Evilt a Disney Csipkerózsikájának 60. születésnapján mutatták be. Demóna azt mondja egy helyütt: „milyen kellemetlen helyzet”, ez benne van az első részben is, úgymond a szavajárása. A fekete tündér így szól: „emlékezz, ki vagy”, ezt pedig Mufasa mondja Az Oroszlánkirályban, aminek az írója ugyanaz, mint cikkem tárgyának. Az alcím jelentése A Gonoszság Úrnője, ám számos országban már az első részt is így nevezték, ezért ezeken a helyeken csak szimplán Demóna 2-ként vetítik e filmet. Az IMAX-verzió képe szélesebb, mint a rendes mozisé, ezért mind felül, mind alul többet lehet látni az egyes képkockákból (valószínűleg olyan sokat nem tesz hozzá az élményhez). A Maleficent 2 megközelítőleg 185 millió dollárból lett, még mindig vetítik, eddig több mint 430 milliót hozott vissza. A kritikai fogadtatásáról nem találtam adatokat, de amennyit láttam, az alapján közepesnek ítélik a cikkírók.

Összesítésben ez a film felülmúlja az előzőt, mint fantasy-történet, plusz ezúttal a sokkal szimpatikusabb Aurora hercegnő az igazi főszereplő, ahogy annak a Csipkerózsikánál lennie kell. A látványvilág szép és hihető, a színészek többsége jól teljesít, viszont a humor nem igazán működik, és túl sok lyuk van a történetben. Ettől függetlenül nekünk kellemes esti kikapcsolódást jelentett, de biztosan nem válik majd a kedvenceim egyikévé. (Mellékesen a két jegyért, a 3D-hez szükséges két szemüvegért, 2 pattogatott kukoricáért és egy üveg buborékmentes ásványvízért kis híján 6100-at szurkoltunk le…)

Utólagos szerkesztés: A wikipedia-oldalát elfelejtettem elolvasni, úgyhogy jöjjön néhány extra adat innen! Az első rész 2014-es, az új öt évvel későbbi, és a filmben el is hangzik, hogy öt év telt el a korábbi események óta. A teljes forgatás alig több mint egy hónapot vett igénybe. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, a színészek játékát elismerték, és ugyanúgy kritizálták a történetet, ahogy én. Nekik azonban az effektek se tetszettek. Remek mondat a Rotten Tomatoes-ról: „(…) túl ritkán támogatja lenyűgöző szereplőgárdáját és látványvilágát egy varázslatos történettel ahhoz, hogy indokolt legyen a létezése.”

Pontozás:

imdb: 6.6/10 (1 év alatt 0.4-et esett vissza.)

Szerintem: 3/5 (Túl hosszú, túl sok benne a sztori szempontjából lényegtelen jelenet, kellően nagy számú dologra nincs magyarázat.)

Hírek:

- Elle Fanning az idők szavára hallgatva elvállalta a Veled minden hely ragyogó című nagyon fontos tinidráma főszerepét, ami egy fekete fiú és egy fehér lány szerelméről szól. Sőt, még a pénzével is támogatja ezt a valamit…

- Warwick Davis egy a Willow-n alapuló tévésorozat készítésén fáradozik. Vajon George Lucas-t is bevonja?

Várható írások: Pretenders (aligha mondható, hogy szeretném ezt látni…).