Mióta az eszemet tudom, mindig érdekelt két nagy történelmi korszak: a lovagkor és az ősi Egyiptom. Az ókori Egyiptom a valaha volt talán legnagyobb hatású emberi civilizáció, amely több mint 4000 éve él a köztudatban. Ha jobban belegondolunk, szerintem senki se tudná fejből megmondani, hogy kik ülnek ma a „mindössze” 1100 éves Magyarország parlamentjében, de még a legtudatlanabbak is hallották már Ramszesz, Kleopátra vagy Tutanhamon neveit. Ennél fogva ez a nagyszerű civilizáció mindig jó alapul szolgált filmekhez, szóval mikor a Twitteren láttam, hogy egyiptológusok reklámozzák ezt a helyes animációs mozit, azt gondoltam, miért ne nézzem meg én is? Vicces módon jelenleg a Cinema City-ben vetítik, de közben adja az HBO – választásom az utóbbira esett.

Elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy nem tudom kizárni egy ilyen elemzésből a „professzionális” énemet, így attól függetlenül, hogy gyerekfilmről van szó, ahol kell, ott kritizálni fogom; szóval aki azt akarja tudni, hogy elvigye-e rá a csemetéit, az ugorjon a végén az értékeléshez! A többiek meg akkor ugorjanak fel velem egy képzeletbeli harci szekérre és vessük bele magunkat a Momias-ba!

Napjaink Egyiptoma alatt, mélyen elrejtve a föld gyomrában lakozik egy ősi város, ahová az ókori múmiák menekültek el a modern világ elől. Ebben a világban él három főszereplőnk, a kocsihajtó Thut (angol hangja Joe Thomas), a hercegnő Nefer (Eleanor Tomlinson) és Thut öccse, Sekher (Santiago Winder). Ők hárman és a kissrác háziállata, Kroki, a véletlenek összjátéka folytán eljutnak a modern Londonba, ahol egy kapzsi múzeum-tulajdonos, Lord Carnaby (Hugh Boneville) élő relikviákként akarja mutogatni őket. Ha ez nem lenne elég, még vissza kell szerezniük tőle a fáraótól kapott gyűrűt is, amely súlyos próba elé állítja a két fiatalt: egy balul sikerült jóslat miatt ugyanis össze kellene házasodniuk...

Három szempontból szeretnék beszélni cikkem tárgyáról, az első a technikai megoldások bemutatása: A figurák aranyosak, bár erősen érezhető a L’ecsó (az ikrek) és a Derült égből fasírt (Thut) hatása. Tetszett, hogy Nefer és a fáraó arcában egyértelműen meg lehet látni azt a klasszikus egyiptomi arcot, ami az emberek fejében él. Az apró részletek nagyon szépek, például az éjszakai égbolt, a fény-árnyék hatások vagy az ismerős monumentális építmények színei. A készítők fejet hajtottak önmaguk előtt, amikor a beöltözős jelenetben a főhősök spanyol ruhákat vesznek magukra. A fáraó magyar hangja nagyon jó, sajnos nem tudom, ki „játszotta”. A nyitó- és záró stáblista alatt „hagyományos” animációt is láthatunk, ez az Addams Family-re emlékeztetett. Vajon miért nem csinálnak filmeket ilyen stílusban?

Nézzük a történelmi hitelességet! (Igen, ez egy gyerekeknek szóló mese, tehát a történelmi tényeket veszi alapul, de nem ragaszkodik hozzájuk, viszont mégis, „amatőr egyiptológusként” azért van miről beszélnem.) Jópofák a karakterek nevei, a Thut egyértelműen a Tutra, Tutanhamon amerikai becenevére utal, a Nefer pedig nyilván Nefertitire, Ehnaton főfeleségére és társuralkodójára. [2024-es megjegyzés: A nefer azt jelenti, hogy "szép".] Sekher ifjúság-tincset visel, ez a gyermekkor jelképe. A Lord Carnaby Lord Carnarvonra emlékeztet, ő szponzorálta Howard Carter ásatásait; ugyanakkor egyértelmű kritikának fogható fel a jó ideje erőteljes támadásoknak kitett British Museum felé is, hiszen a „múmiarabló” múzeuma egyértelműen a világ minden tájáról kétes módszerekkel összeszedett műkincs-gyűjtemény allegóriája. A számtalan ősi isten közül Ré, Hathor, Hórusz és Ozirisz neve hangzik el, a történet szempontjából csak Hathornak és Rének van jelentősége, viszont érdekes módon az istenek tényleges létére talán csak a főnixmadár utal – ami azonban nem a szerelem istennőjéhez volt köthető és korántsem ebben a formában élt az egyiptomi mitológiában. Nekem a kocsiverseny is sántít, ez inkább a Római Birodalom sajátossága volt, amennyire tudom, az ókori Egyiptomban nem rendeztek kocsiversenyeket, ha pedig mégis, akkor sem olyan arénában, amit elénk tárnak. Az egyes szereplők szövegei érdekes helyzetet teremtenek, hiszen Londonban Thut azt mondja, ez a Római Birodalom, tehát akkor ők a Ptolemaida-dinasztia előtt éltek, ameddig Egyiptom még önálló volt; az őrök viszont azt jelentik a fáraónak, hogy itt vannak az élők a fémszörnyeikkel. Szóval akkor tudnak a modern világról, mégsem ismerik a repülőgépeket, meg azt se tudják, hogy már nincs Római Birodalom? Ez így együtt nem lehetséges. Végül egy olyan kérdés, ami az alkotókban nyilván nem merült fel: hogy váltják egymást a fáraók az öröklétben?

Most pedig vessünk egy pillantást a történetre, a cselekményre és a szövegkönyvre! Maga az alaphelyzet elég furcsa, bár a spanyol ajkú népeknek más a hozzáállása a halálhoz, készítőink pedig spanyolok, de azért mégis, a főszereplőink élőhalottak, ami ki is derül. Ehhez még hozzájön, hogy Thutot azzal fenyegetik, ha elveszti a gyűrűt. kinyomják a szemeit és kivágják a nyelvét – ez történelmileg lehet valamennyire hiteles (bár inkább a kora középkori Európát idézi), viszont gyerekeknek talán túlzás. Ugyanígy szóba kerül, hogy kivégezhetik a szerencsétlen főhőst, egyszer pedig azt kiabálja, hogy „meghalunk”, miközben az már megtörtént. Az alkotók nem játszottak rá arra, hogy a szereplőik már nem élnek, pedig ezt lehetett volna akár viccforrásként is használni.

„… még vonzó is lehetne, de hiába, hiszen horkol!”

A modern világ csodáinak ókori verziói talán a kicsiknek viccesek, felnőttként viszont inkább fárasztó klisének hatnak (kőtáblákat használnak telefonok helyett, a forgalomirányító rendőr „egyiptomi” mozdulattal irányítja a szekereket, stb.). A sztoriba számos elemet máshonnan lopkodtak össze; például az egész úgy indul, mint egy gagyi, Izaura TV-s romantikus film: a szerelmespár egyik fele kis híján elüti a másikat, majd ugyanilyen szinten folytatódik, ahol a gazdag egyik fél és a nem gazdag másik kezdetben utálják egymást, aztán egymásba szeretnek… A hercegnő nem akar férjhez menni, ahogy Merida se akart, de egy mondat után lemond erről az akaratáról; viszont újkori kolléganőihez hasonlóan ő is el akarja hagyni a megszokottat, a hagyományost, valami újat akar, mégpedig az álmait szeretné megvalósítani. Ez meg olyan hollywoodi… Nefer már az „ókorban” sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, a modern világban pedig túlságosan odaillően viselkedik. Thut teljesen hiteles mindkét világban, Sekher pedig gyorsan alkalmazkodik, ahogy a gyerekek szoktak. Kifejezetten pozitívum, hogy Kroki a legkevésbé sem idegesítő, nem erőltetik a jelenlétét és beszélni se beszél.

Furcsa módon Thut központi problémája tulajdonképpen poszttraumás stressz szindróma. Talán a játékidő rövidségével magyarázható, hogy a múmiák nem félnek semmitől a modern világban (nem volt idő vagy tehetség kitalálni, miként reagálnak az egyes dolgokra), csupán az „erős fehér fény” a gyengeségük, mert akkor láthatóvá válik a valódi arcuk. Ez végülis egyedi, csak olyan légből kapott, nincs rá ok vagy magyarázat. Ugyanilyen rejtélyes, hogy Sekher vajon hová tudja eltenni a ruházatában a bumerángját vagy hogy a figurák néha teleportálnak (a hercegnő valahogy odakerül a palotából a kijárathoz, aztán a hajóra; a krokodil hirtelen ott van a buszban; az elején hirtelen ott vannak a furgon hátuljában). Hasonlóan misztikus jelenség az idő kérdése, Thut ugyanis folyton sürgeti Nefert, hogy eljár az idő, viszont vagy én nem figyeltem, vagy valójában senki sem mondta, hogy mikor is lesz az esküvő. Ha a leánykérés után már másnap, akkor így is, úgy is elkéstek, ha meg nem akkor, akkor mikor van?

Engem egyedül az ikrek idegesítettek, akik a lordnak dolgoznak, de ők se mindig, csak néha. Az említett főgonosz a végén a Disney-mozikban szokásos halált kap, ez se eredeti húzás. A modern világban nem tetszett, hogy az Aida-előadáson a két főszereplő énekes fekete, a rendező meg köcsög, az ekkor a lorddal meg az anyjával egy páholyban ülő Prince-klón pedig pár percen belül a főszereplők első számú segítőjévé válik. Ekkor kiderül, hogy az álmaid beteljesülnek, ha több millióan tekintenek meg téged a YouTube-on, aztán jönnek a gagyi popslágerek is, van egy visszatérő dal, amit a filmhez szereztek, meg a Walk Like An Egyiptian felújított változata – hangsúlyoznom kell viszont, hogy ezek sokkal jobbak, mint amik manapság szólnak a rádióból. A kísérőzenei mélypont azonban a Nickelback együttes egyik számának használata…

Párszor a karakterek cselekedetei elég logikátlanok: Thut futva kis híján utolér egy autót; majd mikor mégsem jön ez össze, akkor megmondja a Prince-klónnak, hogy „Nem akarlak többet látni!”, utána megparancsolja Sekhernek, hogy „Te szépen itt maradsz!”, és ott hagyja. Egy olyan város közepén, amit egyikőjük sem ismer, azzal a palival, akivel nem akar többször találkozni… A lord, akinek saját múzeuma és páholya van az operában, összesen 2 beosztottal bír (ennek valószínűleg pénzügyi okai voltak, mert nem akartak még több karaktert meganimálni, ez a kettő is ugyanaz, csak más színű hajjal és ruhával) és azok is teljesen használhatatlanok. Az említett kiállítóhelyen, ami a Prince-klón szerint „olyan, mint egy erőd” egy, azaz 1 darab biztonsági őr van, aki egyetlen, huszonöt másodperces megjelenés után nyom nélkül eltűnik; az ajtók nincsenek bezárva, nincs mozgásérzékelő vagy üvegtörés-jelző se. (Ezt meg azért emelem ki, mert 5 és fél évet dolgoztam múzeumban.) Az itt látható restaurátoros poénnal elkéstek pár évet, de helyette van pár igazán nevettető pillanat (mondjuk a hirdetőtáblán a hirdetések vagy az első dalbetét befejezése, de volt még legalább két alkalom, mikor jót nevettem, csak sajnos a viccek eléggé messzire vannak egymástól.) Szerencsére kapunk egy pici feminizmust is, hiszen Nefer megjegyzi, hogy miért ne lehetne Ré, a napisten nő? Végülis a legtöbb istennek volt egy istennő párja, aki hasonló attribútumokkal bírt, de a főisten mindig férfi volt az ókori Egyiptomban; ugyanakkor, ha erős női istenséget akart valaki imádni, akkor ott volt mondjuk Ízisz.

Ismerkedjünk meg a készítőkkel! A rendező Juan Jesús García Galochanak ez az első egész estés munkája, korábban művészeti vezetőként dolgozott író kollégáival, Jordi Gasullal és Javier López Barreiraval a spanyol animált Indiana Jones-paródia, Tadeus Jones kalandjain (eddig háromszor indult útnak, egy rövidfilmben 2007-ben, majd egy egész estés moziban 2012-ben és 2017-ben; az utóbbi kettőben inka aranyat és Midász király kincsét keresi). A Múmiákból egy spanyol és egy angol nyelvű változat létezik, az HBO az utóbbit sugározta, ebben a korábban már említettek mellett az alábbi hangok hallhatóak még eredetileg: Celia Imrie – Mamika (a St. Trinian’s 1-2-ben a felügyelőnő) és Sean Bean – a fáraó. A zenét Fernando Velázquez szerezte.

Pár érdekesség: A filmet eredetileg 2021-ben mutatták volna be, a végén ez az évszám szerepel, de aztán két évre parkolópályára állították, ameddig utómunkálatokat végeztek rajta. A stáblistából kiderül, hogy a produkció ideje alatt 2 baba született és 5-en haltak meg a stábtagok családjaiból. Miután ez a lista lemegy, még van egy jelenet, ami aranyos poén, de korántsem fontos. Nekem nem tűnt fel, de Thut valamiért római írásjelekkel dedikál egy olyan társadalomban, ahol még a gyerekek is hieroglifákat használnak; illetve az se, hogy Kroki egy az egyben megegyezik a Tinkerbell animációs filmek bébi krokodiljával (mivel ezek közül egyet se láttam). Cikkem tárgyának 12 millió dollár volt a készítési költsége, mostanáig már majdnem 53 milliót hozott vissza.

A Momias egy egyedi és kedvelhető kis filmecske, ami bár sem történetileg, sem humorban nem annyira acélos, mégis lekötött arra a másfél órára. Ha másra nem is, arra jó, hogy a kisgyerekekben felkeltheti az érdeklődést az ókori Egyiptom fantasztikus világa iránt!

Pontozás:

imdb: 5.9

Szerintem: 4/5 (Egy ponttal feljebb húztam végül, mert tulajdonképpen nem tudok haragudni a hibáira.)

És most egy kis gyűlölködés a végére… Az HBO már tényleg egy pöcegödörre hasonlít. 14:55-kor kezdődött ez a film, 14:50-kor kapcsoltam oda és megnézhettem három reklámot. Az ajánlóra, amiben homokosokról szóló sorozatot, illetve viccesnek egyáltalán nem vicces „vígjáték”-szériákat reklámoztak, nem érdemes szót pazarolni, de mikor felbukkant az Eurosport-reklám, akkor azért nagyot néztem. 10 vagy 20 éve elképzelhetetlen lett volna, hogy az HBO ne önmagát ajánlja a saját reklámblokkjában, most már ezt is megértük. Sőt, egyre inkább afelé próbálják terelni a nézőket, hogy váltson mindenki az HBO Maxra, mert hát az sokkal jobb, és olyan nagyszerű izék vannak rajta, mint a hármas számú reklámban hirdetett Nagy Katalin életén alapuló The Great. Úristen, mi ez a szemét?! Tényleg nagyon tetszik Elle Fanning, de ez még úgy is rendkívül izzadtságszagúnak és idegesítőnek tűnt, hogy a reklámot hang nélkül néztem. És mi a frászt keres az 1700-as évek Oroszországában, a cárnői udvarban egy néger?! Hagyjuk már ezt a baromságot… Emmy-díjat ennek, közben a Victoria anno semmit se kapott és a harmadik évadát már le se adták?! És azt se értem, hogy miként mehet ez most már ki tudja, hányadik évaddal, miközben elvileg minden, ami orosz, az most fúj-fúj?