Előző bejelentésem sajnos nem lett valósággá, miszerint szerdán az I Woke Up Early The Day I Diedot nézem, mivel ez egyelőre elérhetetlen számomra. Viszont egyre inkább érdekel, mert Ed Wood forgatókönyvéből készült, és Ron Perlman az egyik főszereplő, aki kedvenc férfiszínészeim közé tartozik. Tegnap pedig lusta voltam filmet nézni... De inkább térjünk rá az itt megjelenő első magyar alkotásra, ami nem is akármilyen: Az eddigi egyetlen Oscar-díjas magyar mozgókép (bár, ha akarjuk, idevehetjük A légy c. rajzfilmet is).

Hendrik Höfgen (Klaus Maria Brandauer - bár az imdb Hoefgennek írja, én maradok a magyar leírási módnál) Hamburg színházában játszik. Ha felmegy a színpadra, minden tekintet rá szegeződik, remekül ért a munkájához, elkápráztatja a közönséget. Mindene megvan, ami egy viszonylag jó élethez elég: vezető színész a városában, szép felesége (Krystyna Janda) és egzotikus szeretője (Karin Boyd) van, a valóságban azonban nem nagyon találja a helyét. Gesztusokat tesz a teátrum dívájának irányába, hogy megőrizze biztos sikerét, de szíve mélyén többre vágyik - a fővárosba, Berlinbe. Hamburgban látványosan kigúnyolja, majd el is távolíttatja a társulat egyik fiatal tagját (Cserhalmi György), aki az újonnan szerveződött nemzetiszocialista párt tagja. Az ezek után végbemenő náci hatalomátvétellel nem törődik, mondván ő csak egy színész, mi köze a politikához? Végül felkerül Berlinbe, de láthatjuk még Hamburgban, ahogy egy közismert kommunista színházban többször is fellép. Budapesten forgat, amikor tanácsolják neki, hogy ne menjen vissza, ő azonban nem hallgat senkire. A náci Berlin színpadjain egyre följebb ível a Faust Mephistojával közismertté váló Höfgen pályája, de közben szépen lassan a diktatórikus gépezet propaganda-eszközévé válik...

Nem is tudom mit mondhatnék e filmről. Brandauer nagyon jó benne, ez tény, külön tetszik mikor Mephistoként van a színpadon, a sminkje remek és ahogy eljátssza a Sátánt, fantasztikus. Másik nagyon jó jelenet, mikor olvasópróbát tartanak Cserhalmival és ott civil ruhában ismét megnézhetjük, amit egyszer már láttunk kosztümökben, sminkkel. Cserhalmi figurája egyszer sem játszhatja el Faustot közönség előtt, mert látva a rendszer működését, ellen akar állni neki. Próbálja maga mellé állítani Höfgent, de ő most is elzavarja, mint akkor, mikor a pártot védte. Vagyis Mephisto (a miniszterelnök így nevezi őt) a saját korábbi énjének ellentétévé válik. Túl gyáva a harchoz, ezért behódol, és csak akkor jön rá, hogy valójában a siker meg a csillogás semmit nem ér, amikor már intendánsként másodszor szeretné kiszabadíttatni kommunista barátját, de a miniszterelnök ráüvölt: "Takarodjon innen, maga színész!" Minden ember elhagyja Höfgent, aki mellette állt, nemcsak őt, de Németországot is a hátuk mögött hagyják. Először a felesége, aztán a szeretője; egykori pályatársai pedig sorra tűnnek el. Akiről azt hitte, hogy a pártfogója, valójában semmibe veszi őt. "Mit akarnak tőlem? Én csak egy színész vagyok!" - ezzel a kijelentéssel zárul a film egy nagyon hatásos jelenetben. Höfgen nem hajlandó elfogadni a felelősségét, még szinte a vég kapujában sem. Ez a befejezés, de ki tudja, mi a történet valódi vége...

1982-ben Szabó István ezen alkotása a Legjobb Idegen Nyelvű Film kategóriájában nyerte el Hollywood legrangosabb kitüntetését. Nem szervesen, de mégis folytatásának tekinthető a Redl ezredes, ami a jövő héten lesz az m2-n, de valószínűleg kihagyom.

Nem szokásom azt mondani filmdrámákra, hogy tetszett. Van köztük néhány amiről fenntartás nélkül megállapítható, hogy jó volt, de ez... Mindenképpen elgondolkodtató, miközben nyomasztó dolgokra döbbenti rá a nézőt, viszont mégsem olyan, amit bárkinek tudnék ajánlani. Sokan élveznék, de a többség feltehetően másképp volna vele. Számomra az a mondanivalója, hogy lehetetlenség nem tudomást venni a világról. Lehetetlen életünkből kizárni azokat a dolgokat, amik hidegen hagynak, mert azok ettől még léteznek és egyszer csak a nyakunkba szakadhatnak. A világról alkotott nézeteimet nem változtatta meg, de ha már magyarok vagyunk, akkor csak azért is érdemes megnézni a Mephistot, mert büszkék lehetünk rá!

Pontozás:

imdb: 7.7/10 (2023-ra 0.2-t csökkent.)

port.hu: 7/10 (2023-ra 1-gyel nőtt a pontszáma.)

FilmO: 4.6/5 (Ezt már nem tudom ellenőrizni...)

Szerkesztés: Ez az első mozi, ami pontszám nélkül maradt. Megnézésekor nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy nem jó. Semmi rosszat se tudnék rá mondani, de ami az én szempontomból érdekes vagy jó, olyat se. Ezért nem kapott pontot.

2023-as toldás: 15 év után újból megnéztem az első egész estés, Oscar-díjas filmünket. Az eltelt idő alatt jelentős történelmi tudást szedtem fel, valamint megváltozott a szemléletem is, így tulajdonképpen három szemszögből néztem a Mephistot: 1. Miért kapott Oscart? 2. Mit lehet elmondani a történetéről? 3. Milyenek a technikai megoldásai?

Az 1. kérdésre a válasz nem annyira egyszerű. Azt talán mégsem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy már 42 éve is olyan szempontok vezényelték a Filmakadémiát, mint most, ám a Saul fiához rendkívül hasonló mivolta korántsem lehet véletlen. Ehhez még hozzájön, hogy a fehér főszereplő férfinak néger szeretője van (érdekes kérdés, hogy vajon tényleg létezhettek-e a ’30-as években fekete német állampolgárok Németországban?), az első negyven percben még a kommunisták szekerét tolja, később segít egy bajba került kommunista barátján, elbújtatja egy zsidó kollégáját és bennem az is felmerült, hogy Bánsági Ildikó karaktere talán leszbikus? De ezek mellett se szabad azt mondani, hogy Szabó István filmje propaganda-darab.

A 2. kérdésre válaszolva a Mephisto lazán összefűzött jelenetek sora, amik bár kiadnak egy lineárisan futó történetet, mégis a legtöbb részletnek csak annyi köze van egymáshoz, hogy mindegyik Hendrik Höfgen körül forog. Ennek ékes példái a „lassú gyorsított felvétel” montázsok, az elsőben Höfgen szerepeit, a másodikban a berlini színház vezetőjének titkárnőjét, a harmadikban az intendáns úr mindennapjait láthatjuk. Ezek az alig egy-másfél perces jelenetek akár éveket is felölelhetnek, egyszerűségükben tökéletesek – ez releváns a 3. kérdésre nézve is. A különböző szekvenciák általában igencsak eltérnek egymástól, ezen felül mindegyik hordoz valamilyen belső ellentmondást. Az első közös rész Juliette-tel például elég sokáig kétségek közt tartja a nézőt: Szeretők vagy diák és tanítvány? Esetleg mindkettő? A furcsa szerelmi aktust se igazán lehet hová tenni, amit megelőz Klaus Maria Brandauer túlerőltetett tánca; ezalatt megtudjuk, hogy Höfgenen még a szeretője is röhög.

A Mephisto ugyanakkor jellemrajz is, egy olyan férfié, aki a való életben meggyőződés nélkül szolgál eszméket; utolsó erejéig küzd a színház-művészetért minden és mindenki ellen; csalfa, egoista, közben jelentéktelen és jellegtelen; aztán egyik pillanatról a másikra első rangú agitátorrá vagy tökéletes Sátánná alakul – a kettő pedig lehet, hogy ugyanaz a szerep. Nincstelen csepűrágóként híres színésznők farvizén jut előre; amíg nincs pénze, addig szívesen lép fel a munkások előtt, a burzsoáziát becsmérlő dalokkal; aztán feleségül vesz egy gazdag nőt és onnantól a legkevésbé se érdekli a melósok sorsa. Ostoba tehénnek nevezi az egyik kollégáját és veszélyes gazembernek a fiatal Cserhalmi György által kitűnően életre keltett másikat, majd, amikor érdeke úgy kívánja, akkor hajbókol az elsőnek, viszont nem hajlandó segíteni a másiknak a pálfordulásában. Mindent megtesz, amit a hatalom akar, miközben fogalma sincs róla, hogy ugyanez a hatalom mit tesz másokkal – még akkor se, mikor a helyzet a közvetlen környezetében élőket (Juliette, Böck, Ulrichs) érinti. Végig szerepeket játszik, amikből egyet se vesz komolyan; az előadása tökéletes, ám egy ponton túl („Takarodjon innen, maga SZÍNÉSZ!”) már hiába próbálkozik bármivel. Mert ahogy a Faust címszereplője az előadásban eladja a lelkét az ördögnek, úgy Höfgen is eladja magát a náciknak… Brandauer pedig valahogy eléri, hogy ezt a rendkívül érdekes, de legkevésbé sem szerethető embert mégsem tudjuk megutálni.

Ez már elvezet minket a 3. kérdéshez. Koltai Lajos első rangú operatőri munkája révén hatásos képeket láthatunk (ismét az ellentétek, pl. a hatalmas horogkereszt alatt zajló finom, nyugodt bál; a tábornok elvonulását váró mozdulatlanul álló „bulizók”; az általunk néha nem látott személyhez beszélő szereplők), amiket elképesztően jól megírt szövegek kísérnek. Annyi olyan mondatot hallottam, amiket mind szerettem volna leírni! Érdemes még megemlíteni a folyton visszatérő tükröket, amiken keresztül a főhös önmagához vagy valaki máshoz beszél, amik ott vannak az öltözőkben meg a női szobákban. Mi mindent jelenthetnek még? Egy másik kiemelkedő részlet a lagziban megjelenő álarcosok körtánca, amiben én a Körhinta legendás jelenetének groteszk mását bírtam felfedezni – itt a vidám háttérzene és az alig pár perce távozott egyenruhás náci tisztek emléke okoz ellentmondást a látszólag felhőtlen szórakozással.

Két kérdés azokhoz, akik már látták ezt: I. A tábornagy/miniszterelnök az Göring lenne? Külsejében is emlékeztet rá, meg egyszer azt mondja, hogy „pilóta-humor”, és Göring az I. VH-ban ász-pilóta volt. II. Vajon az angol újságíró szövegénél miért nincsen felirat? Höfgen bevallottan nem érti ezt a nyelvet és 1981-ben valószínűleg a magyar meg az osztrák közönség nagy része is hozzá hasonló cipőben járt. Ez a felújítás „hibája” lenne?

Az egyetlen dolog, amit fel tudnék hozni cikkem tárgya ellenében, az a befejezés, ami tulajdonképpen nincs. Az utolsó jelenetet többféleképpen lehet értelmezni, ám Szabó István mégsem adja meg nekünk a katarzist. Művészi szempontól ez kifejezetten pozitívum, hiszen nem mond ítéletet Höfgen fejére, ezt meghagyja az adott kor nézőjének – aki viszont talán éppen ezért kicsit átverve érezheti magát, pláne, hogy kis híján három órán át figyelte, hogyan alakul a figura sorsa.

2023-as eszemmel azt mondhatom, ez a mű megérdemelte a nemzetközi elismerést és még ma is élményt nyújt, függetlenül attól, hogy mit gondolunk az egyes politikai irányzatokról, a készítőkről vagy a témáról. Érdemes tehát megnézni, akár többször is! (És ezzel most ellent mondok 15 évvel ezelőtti önmagamnak.)