Nem régóta lehet csak beszélni a szovjet munkatáborokról, szerintem sokan csak ennek a filmnek okán hallottak először ilyesmiről... Mert akkora nemzetközi visszhangja volt, hogy csak na! Jó, hogy elkészült, mivel gondolatokat ébreszt, kérdéseket tesz föl erről a szörnyű témáról; van, amit meg is válaszol. De többet biztos, hogy nem nézem meg pénzért sem.

1944 karácsonya van. Megismerjük Valter Irént (Gera Marina), a férjét egy fényképről (a fronton van), szüleit (Für Anikó és Gáspár Tibor). Van egy kislánya is, aki Szenteste kijelenti, hogy ő nagyon jól tudja, hogy az apja soha nem fog hazatérni. Ezért kap egy pofont az édesanyjától, aki ezt azonnal meg is bánja... Azért mégis, hogy mondhat ilyet a gyerek?!

Még mindig tél van, érkezik a behívó a munkaszolgálatra. A család egyetlen igazán munkaképes tagja Irén, ha ő nem megy, behívják bármelyik másik családtagot... Tehát megy. Elbúcsúzik szeretteitől - habár a lánya még mindig haragszik rá a pofon miatt - és az őt lökdösve sürgető szovjet katona szidalmaitól kísérve elhagyja a takaros kiskertet. Jön egy A hetedik pecsétet idéző jelenet, amint sok falubeli asszonnyal együtt ballagnak csomagjaikkal a domboldalon, árnylényekként... Nagyon szép kép, még volt egy hasonló később is. Az egész filmről elmondható, hogy erős képi kontrasztok váltják egymást, sok a fekete, sötétszürke, mélykék részlet, mind visszautalva a címre. Ezek a színek erős hatásúak, többször volt, hogy a szereplők hirtelen fénnyel szembesülnek, ez a néző szemének is fájhatott. Az operatőri munkáért Nagy András a felelős.

Szóval egyenesen a marhavagonba kerülünk mi is az asszonyokkal együtt, akik mind svábok, ezt meg is beszélik. Nem a "klasszikus" gulag rabjai lesznek, ahová a politikai meg köztörvényes rabok kerültek, hanem a gupviba mennek, ahová bírói ítélet nélkül küldtek hadifoglyokat, internáltakat, nőket is. Ők a németek háborús bűnei miatt végzik majd azt a bizonyos "málenkij robotot", ami minden volt, csak nem málenkij, azaz kicsi. El is hangzik a tábor vezetőjétől érzekésük alkalmával, hogy ők azért jöttek, hogy "helyrehozzák" Hitler pusztítását. Nem minden mondatot fordít az asszonyoknak és a nézőnek Éva (Kiss Diána Magdolna) - aki ruszin származású, csak a férje miatt sváb -, de sejthetjük, mik hangzottak még el, tekintve, hogy mindenki arcára kiül a félelem meg a zavartság.

Megérkeznek tehát, és amint átlépik a tábor kapuját, egy halom hulla "megy" kifelé egy nagy talicskán. Ha ez nem lett volna elég, több borízű hang üvölt velük/rájuk, ki tudja mit. Teljes a kétségbeesés. Mi lesz velem? Mi lesz a családommal? Mindjárt megfagyok! Ilyen gondolatok cikázhatnak a fejükben, Irén talán az apjától kapott Bibliára is gondol, hogy azt el ne hagyja. De sokáig nem gondolkozhat, mert kényszerítik, hogy teljesen levetkőzzön a -30 fokos völgybe épült tábor "orvosi" szobájában. Bele is vágnak valami injekciót, aztán elküldik egy szörnyű, sötét és nagyon hideg istállószerű valamibe, ahol megmosakodhat. Még a faluból kifelé összebarátkozott egy siket kolduslánnyal, Annával (Döbrösi Laura), akit pártfogásába vesz, mert látja, hogy egyedül semmire nem képes. Irén keserves sírásba kezd, egész teste rázkódik, ám amint megérkezik a lány, erőt vesz magán és megpróbál megnyugodni. Az anyai ösztön, a női empátia, a másokon való segítés kényszere dolgozik még benne, ezeket nem tudták elvenni tőle, csak a ruháit... Irén hatalmas átalakuláson megy keresztül a megpróbáltatások közepette; egyik napról a másikra kezd el élni, az evés lesz számára legfontosabb a világon. Mint mindenki, ő is megtanul alkalmazkodni a helyzethez. Szenet lapátol egész nap egy szűkös aknában, keserű tapasztalat árán megtanulja, kiben bízhat meg, kiben nem. Szomorú és megrázó jelenet, amint a tífuszos Annát végül több értelemben is elveszti... Eddig a pontig teljesen meg voltam győződve, hogy ez tényleg egy fantasztikus film.

Innentől kezdve viszont egyre lassabb és vontatottabb lett minden; lehet, hogy azért is, mert érzékeltetni akarta a rendező (Szász Attila), hogy itt a valóságban is ólomlábakon haladt az idő. De nekem gyanús, hogy az immár két főszereplő ugyanúgy vontatta a játékidőt, ugyanis megjelent egy férfi Irén oldalán, ő Rajmund (Csányi Sándor), aki délvidéki magyar, szintén családos ember, ő aztán megtanulta, mik is azok a farkastörvények. Neki köszönhetően az asszony egyrészt felgyógyul súlyos betegségéből, másrészt megtanulja, mit kell tennie a túlélés érdekében. Csakhogy egyre nehezebb erre koncentrálni, miután megtudja, hogy Hitler meghalt... Óriási a csalódás, amikor kiderül, hogy ettől független az ő és minden rabtársa sorsa... Maradnak. Irénnek pedig nincs veszítenivalója, elkezd berendezkedni az új életére, Rajmund és közte szerelem szövődik. Évának már gyermeke is született az egyik szovjet tiszttől, itt is zajlik az élet, ezt semmilyen diktatúra nem tudja megakadályozni. És az ember belső világát nem teheti tönkre a legsötétebb hatalom sem... Ez a film fő mondanivalója, hálivúdiasan: soha ne add föl!

A történet tálalásával, a megvalósítással semmi probléma, a mellékszereplők pedig egytől egyig nagyon jól megírt, erős és emlékezetes figurák. Szülővárosom, Székesfehérvár színész szülöttei Kiss Diána Magdolna és Kurta Niké (ő egy mellbevágó halált kapott a filmvásznon) keveset szerepelnek, de kiválóak. Ahogy az általunk látott egyetlen cigány rab, akit Farkas Franciska alakít - egyszerre együttérző és a jég hátán megélő, kegyetlen hidegvérű csajt játszik, marha meggyőző volt.

És ami a legfontosabb: minden mellékszereplő érthetően, artikuláltan, de normálisan beszélt. Végig. Sajnos két főszereplőnkről ezt már nem tudom elmondani, ekkora amatőrséget, mint ebben a filmben, keveset látni, illetve hallani. Vissza kellett pörgetnem többször is, mert nem értettem, hogy mint mondtak, motyogtak, nem nyitották ki a szájukat. Bár a Csányi a Kontrollban sem volt már mindig érthető... Nem tudom, oktatják-e még a szép beszédet a Színművészetin vagy az már nem is fontos, mert túlságosan a régi iskolára utal? Ha Sulyok Mária felkelne a sírjából, akkor elszégyellné magát! De utószinkron, az sem létezik már? Vagy ez szempont volt, hogy ne értsük minden szavukat, mert hogy halkan beszéltek? De ilyen nincs... Kiemelném még a két óriási ellenpéldát, Für Anikót és Gáspár Tibort, élvezet volt minden perc, amit a vásznon töltöttek. Egyszerű parasztemberek, szigorú vonásokkal, semmi flanc - és mindenkit lejátszottak.

De mindenképpen le a kalappal Gera Marina előtt, mert ez bizonyára egy elég összetett szerep volt. Rendben van az alakítása, de az jut eszembe róla, amit a Charlie Sheenről olvastam egyszer; hogy minél meggyőzőbb legyen a pár perces szerepében, ami egy szakadt drogos volt (Meglógtam a Ferrarival), aki előzetesbe került valami stikliért, ezért nem aludt két napig, és úgy nézett ki, mint egy szakadt drogos... De esetleg akár el is játszhatta volna, hogy ő egy szakadt drogos! Ez jutott eszembe Gera Marináról is - látszólag nagyon beleélte magát Irén szenvedéseibe, majd megfagyott a fürdős jelentnél, nézett a nagy szemével, szörnyen lefogyott... Ettől én rosszul vagyok, amikor ezt említik, mint különös színészi képességet. Fizikailag helyt állt a szerepben, de nekem nem volt olyan érzésem, hogy lelkileg is. Szemét vagyok, de nem érte el az ingerküszöbömet ez az alakítás, nem éreztem együtt Irénnel. A film körítése nagyon beszippantott, ám Marina játéka cseppet sem. Csányi meg semmit nem tett hozzá a filmhez, csak a kötelező szerelmi szál egyik összetevője volt és kész. Az utolsó jelenetben, amikor egy világ omlott össze Rajmundban valamiért, amit nem szpojlereznék - hát az egyenesen gagyi lett...

Nem szeretném elvenni senki kedvét a film megnézéstől, mert fontos témát dolgoz föl. Kicsit én még vágtam volna rajta, kb. 30 percet, de a főszereplők fura, érthetetlen beszédétől eltekintve jó lett. Mindezek ellenére tényleg nem fogom többet megnézni pénzért se, mert sajnos a végére már nézegettem az órámat. Ja! És a zenéje valami iszonyatos!