Az M3-on reklámozták ezt a filmet, pedig a Duna World adta. Most, hogy augusztus 20. közeleg, ideje emlékeznünk államalapító apostoli királyunkra, Szent Istvánra. Mert most nem csak a szocializmusban bevezetett új kenyér ünnepe van és nem csupán Magyarország „születésnapja”, hanem egyházi ünnepek sora. Szent István országfelajánlására, halálára és fiával, Imrével közös szentté avatására emlékezünk mostanában – és elgondolkodhatunk azon, hogy kereszténységre épült hazánk hová jutott, mióta sajnos kezdjük elfelejteni a fundamentumot, melyen a magyarság falai nyugodnak…

Nagy királyunk utolsó két napját nézhetjük meg ebben a tévéfilmben, amely Sík Sándor 1934-ben napvilágot látott tragédiáján alapul. István (Gálffi László) érzi, hogy az Úr hamarosan magához fogja szólítani, ám mivel évekkel korábban elvesztette fiát, a trónörökös Imrét, így most nehéz döntés előtt áll. Kire hagyja koronáját s vele nagy művét, a keresztény Magyarországot? Szíve szerint pogány, kicsapongó öccsét, Vazult (Cserhalmi György) választaná, de közben a papság a hithű, ám idegen Pétert (Hirtling István) támogatná. István e nehéz órákban csak önmagára és Istenre számíthat. Ki lesz hát a magyarok első embere, s milyen sors felé kormányozza majd népét? 

A 2013-as István, a szent király című elképesztő erejű kiállítás többszöri megtekintése óta nagyon közel érzem magamhoz első koronás főnket, azóta igyekszem minél többet megtudni róla. Elmondhatom magamról, hogy több ereklyéjét is láttam, álltam a sírjánál, a szentté avatásához használt szarkofágnál, sőt még meg is tisztítottam azt a helyet, ahol közel 40 éven át nyugodott. Államalapítónkat az a csapás érte, mely egy szülő számára a legkegyetlenebb: túlélte gyermekeit (nem Imre volt az egyetlen sarja), így képtelenné vált fiúágon tovább adni a hatalmat az Árpád-nemzetségben (amit mellesleg saját korában Turul-háznak vagy Atilla-háznak neveztek). Lehetne rajta filozofálgatni, hogy mi történik, ha Szent Imre herceg trónra lép, de róla annyira keveset tudunk, hogy lehetetlenség megmondani, milyen király lett volna… 

Sík műve a néző elé tárja István többé-kevésbé valós dilemmáját: Férfiágon a hozzá legközelebbi élő rokona megkeresztelt, mégis pogány, parázna, iszákos és vérszomjas, de fejedelemnek mégsem rossz; női ágon unokafivére buzgó keresztény, elsőrendű lovag, ám nem itt született, gyökerei más földbe ágyazódnak s a nép sem szereti. Vazul győzelemre vezetné a magyarokat, vissza az ősi útra, ám ezzel romba döntené az államot s a világot nemzete ellen fordítaná. Péter erős szövetségesekre lelne, biztos kézzel kormányozná az országot az egyházzal karöltve, ám Isten mellett a német-római császárnak is hűséget fogadna, ezzel feladná a magyarok önállóságát. „Oly nehéz a választás…” 

Az első, ami megfogott az a hangulatos egyházi zene, mely a nyitányt aláfesti. Sajnos nem tudom, mi az ének címe, de a történet szerint esti imádságként éneklik a papok, akikkel István együtt könyörög Istenhez. Ezek után a helyszín varázsolt el, az Esztergomi Vármúzeum. A gyönyörű középkori épületbelsők, a festett falak, az oszlopok és a boltívek tényleg visszaröpítettek a XI. század elejére, ráadásul a cselekmény szerint otthonomba, Székesfehérvárra. Innentől fogva Gálffi László fenomenális játéka tartotta fogva a figyelmemet. Külseje mellett - amely az idealizált Szent István-kép tökéletes hasonmása – lenyűgöző játékot mutat be. Megjeleníti a király vallásos „révületét”, rendíthetetlen hitét és erős akaratát; ábrázolja az országáért aggódó apostolt, a nyájáért szenvedő pásztort; meg a megtört szívű apát. Bár fiatalabb, mint ahány évet az uralkodó élt, meggyőz minket, hogy ő maga Szent István. 

Cserhalmi György és Hirtling István szintén remek teljesítményt nyújtanak, felébresztik a nézőben a szimpátiát két olyan történelmi alak iránt, akikre minimum kétes személyekként emlékezünk. A lázadó Vazul mint hitetlen, az ország ellensége maradt meg az emlékezetben; a rövid ideig uralkodó Péterre meg szinte senki sem emlékszik. Itt viszont azt látjuk, hogy előbbit – aki tényleg szereti a bort, a nőket és a viadalt – érdekli nemzete sorsa, ám nem tűrheti a keresztény rabigát, melyet „svábok és tótok” tettek a hon nyakába. Utóbbi letörné a pogányokat, megőrizné a hitet, betartatná az istváni törvényeket, de alárendeltté tenné a néhány évtizede még hódító, győztes, erős népet. A mindenhová elérő kereszténység leple alatt pedig pogánykodás rejtőzik s emiatt mind az egyik, mind a másik jelölt jó, de egyben rossz is…

Mai szemmel nézve meglepően kevés női szereplő akad. Szám szerint mindössze ketten vannak: Venczel Vera (Gizella, István felesége) és Bacsa Ildikó (Ilona, Imre özvegye). Utóbbi nagyon szép, előbbi szinte elsikkad, pedig mindent belead abban a néhány jelenetben, amit kapott. Középkori szempontból viszont ez a kevés női alak érthető, hiszen általában a férfiak alakították a történelem menetét, s inkább az ő tetteiket, jellemüket jegyezték le a nekik dolgozó krónikások. A mellékszereplők közt láthatunk néhány ismert szinkronszínészt: Kőszegi Ákos (Szalók), Kaszás Gergő (Sebős) és Mádi Szabó Gábor (Aba Sámuel). Illetve van egyetlen alakunk a Szomszédokból, Szoboszlay Sándor, aki az összes ottani szereplő által ismert építészt játszotta – ő az esztergomi érsek, neki csupán pár pillanat jut. A rendező Esztergályos Károly (Az ember melegségre vágyik) volt, a stáblistában pedig találtam két vicces nevű urat (sajnos a munkáik megjelölésére nem emlékszem): Zsömle László és Krautwurst Tibor. 

Érdekességek: A történetnek van egy 2001-es verziója, ez egy színházi közvetítés, ha egyszer adják, majd azt is megnézem. A cselekményt a Dies irae különböző részletei festik alá, ami többféle dologra utalhat. A vége felé, mikor István teljes királyi díszbe öltözik, a külseje a kalocsai fejereklyetartót idézi fel. A kezében tartott jogar és az Országalma az ő korában még nem léteztek, a Szent Koronán pedig még egyenes volt a kereszt. [Utólagos szerkesztés: Egyes források szerint a jogar már létezett, ám még nem volt uralkodói jelkép, csupán a lándzsa eltűnése után vált azzá; a keresztet pedig jóval István uralma után rögzítették a Szent Koronára.] Fura módon maga a király említi a „szent lándzsát”, mint a hatalom jelét Péternek, ám ebben a részben mégsem adnak neki lándzsát, pedig Istvánnak ez volt az uralkodási jelképe.

Néhány komment a port.hu fórumáról: 

Mélie írja: „A diákoknak látnia kell(ett volna), h általa jobban megértsék ezt a hatalmas dilemmát, a kor aktuálpolitikai problémáit! Nagyon világosan és jól körüljárta a kérdést, minden szempontot megvilágítva! (Talán csak Szabó Magda hasonló témájú darabja - Az a szép fényes nap - mélyebb...) (…) Gálffi Lászlónak nagyon jól állt a szerep, hitelesen tudta eljátszani! És persze Cserhalmi a másik nagyágyú, szintén. Kár, h Venczel Vera Gizellaként csak mellékszereplő. A helyszín szintén nagyon igényes volt, jó, h figyeltek erre is!” 

Egy mára már törölt felhasználó posztja: „Nagyszerű volt, szerintem is elfért volna a köztévé főműsoridejében ezen a napon. Eleve maga Sík Sándor drámája is ismeretlen, ami eléggé szégyen. A magyar drámairodalom élvonalában lenne a helye. Igaz, hogy nagyon kevés benne az akció, és nagyon sok a dikció -- gyakorlatilag minden a fejekben zajlik. Sokkal több figyelmet igényel a befogadása, mint amihez mondjuk a mai tizen-huszonéves néző hozzá van szokva. De ezek a párbeszédek nagyon át vannak gondolva és meg vannak írva. Gálffyn nem lepődtem meg, az ő neve garancia a színvonalra. Cserhalmit viszont nem szeretem alapból, és először kétkedve fogadtam őt, mint Vazult, de meggyőzött, remek volt ő is. (…) Őszintén szólva elképzelhetetlennek tartom, hogy ma elkészüljön egy ilyen jellegű tévéjáték... Lehet bármilyen ünnep, csak a konzervanyagokat veszik elő évről évre. Ezt viszont most láttam először, és érdemes volt megnézni.” 

Végül mérlegelő írása: ’Kevés eszközzel, mégis/vagy: épp azért nagyerejű, színvonalas rendezés – mélyen elgondolkodtató, szuggesztív, remek dráma (miért nem ismerjük jobban??!?) – Gálffi Szent Istvánja pedig csak a legnagyobbakhoz – pontosabban a legnagyobbakKAL mérhető! „10 pont”’ 

Az első megjegyzések 2011-ben születtek, aztán 2012-ben is, tehát feltehetőleg 5 év telt el a legutóbbi vetítése óta. Az eddigiek alapján egyértelmű, hogy mindenkinek tetszik ez a film, amely gondolkodásra késztet, szépen ábrázol és megidézi azt a Szent Istvánt, aki minden magyar szívében él. Augusztus 20-án, főműsoridőben kellene adni, mert méltó rá! 

Utólagos szerkesztés: Rendkívül érdekes a felajánlási jelenet, hiszen nem egészen úgy történik, ahogy azt az ember elképzelné, sőt, még csak nem is annak történik a felajánlás, akinek a hagyomány mondja...

Pontozás: 

Port.hu: 8.3 (2 hónap alatt 0.1-et csökkent.)

imdb: 8.5 

Szerintem: 5/5 (Sajnálom, hogy gyakorlatilag nincsenek használható képek belőle a neten...)

Megjegyzés: Pénteken láttam a Székesfehérváron immár hagyománnyá vált Koronázási Szertartásjátékot, amely idén III. Bélát idézte meg. Cikkem tárgyával az hozza kapcsolatba, hogy Hirtling István alakította a főszereplőt. Jó színész, szép orgánummal bír, de szerintem nem őt kellett volna választani…

Még egy megjegyzés: A történelmi hitelességhez hozzátartozik, hogy Vazul Istvánnak csak az unokatestvére volt, nem a fivére; a megvakíttatás Gizella királyné parancsára történt; az ólom-a-fülbe pedig megalapozatlan híresztelés. Szóval a szerző néhány dologban tévedett.