Szerintem ez egy nehéz téma, ami mégis könnyen fogyasztható filmes köntösben. Több mint 2 órás, de nekem elrepült az idő közben. 

Koltai Lajos, aki például a Tengerre, Tata! című vígjáték operatőre volt, ezúttal rendező. Látszik is, hogy egy operatőr volt a főnök, mert egészen elképesztő a látványvilág (Nagy András az operatőr). 

Az a baj, hogy nem hiszem, hogy ellőhetném azt a szokványos mondatot, hogy a film címszereplőjét senkinek nem kell bemutatni. Mert sajnos nem ez a helyzet, mindenki ismeri a nevét, és talán tudja, hogy „az anyák megmentőjeként” emlegetik, de ezen felül állítom, hogy az egészségügyi dolgozókon kívül szinte senkinek fogalma sincs arról, hogy nélküle egész más lenne a világunk. És lehet, hogy én se meg a kedves olvasó se érte volna meg a felnőttkort, ha a mufurc professzor rá nem jön az úgynevezett gyermekágyi láz okára. Ez a film lényege, hogy mindenkit rádöbbentsen arra, hogy az orvostudomány sötét középkorában ő volt az, aki megmutatta, merre van a fény; életében még el akarták lehetetleníteni, de többek között az ő kutatásai nyomán indulhatott el a tudományos vita a kórokozók valódi természetéről. Akkoriban – és erre a film is rávilágít – a nagy tekintélyű orvosprofesszorok akár a bolygók együtt állását is okolták bizonyos járványok kirobbanásáért... Ma ezt már úgy neveznénk, baromság. 

Szóval Semmelweis Ignác 1847-ben 29 éves volt és közel hasonló korban van Vecsei H. Miklós, akinek átható kék szeme rögtön megfogja az embert. De még mielőtt ez megtörténne, a film feltűnően egyszerű sötét háttérrel kezd, fehér betűkkel pedig felvillannak a főbb készítők és szereplők. Gondolkodtam is, hogy ilyen flanc nélküli főcímet ritkán látni manapság... Aztán jön a kezdés, egy vajúdó nő elementáris ordítása tölti be a termet és a vásznat, ruházata szegényes, menekül valakik elől – valami kritikában olvastam, hogy nehéz érzelmileg kötődni a filmhez, hát itt azért elég nehéz nem kötődni szerintem valamiképpen. Aztán amint megragadják többen is, miközben folyamatosan kiabál és átkozza az épületet, amibe be akarják cipelni, elhangzik a szájából, hogy ő ugyan be nem megy oda meghalni – mondja ezt egy gyermekáldás előtt álló fiatal nő. A bécsi klinikáról van szó, ahol félelmetes halálozási ráta rajzolódott ki az utóbbi években, egy pár évvel ezelőtti, ugrásszerű növekedéssel.  

Mindenki járványra gyanakszik, kivéve Semmelweis Ignácot, aki hatásos szöveggel fogadja a vajúdó kurtizánt; senki sem kényszeríti, hogy itt szüljön, felőle aztán mehet bárhová, de pár órán belül mindketten meghalnak a baba farfekvése miatt, ha nem engedi, hogy segítsen. Tehát ő sem viselkedik kevésbé durván az utcalánnyal, viszont lényegre törő bunkóságának köszönhetően megérti a nő, hogy nincs más választása, egyszersmind valahogy meg is nyugtatja higgadt közlésmódjával. Egyből látható: ez az ember egy fanatikus, aki a hivatásáért él, nem ér rá normálisnak lenni sem a beteggel sem a kollégákkal, ő a szülészeten életekért küzd, közben pedig fáradhatatlanul kutatja a járvány okait. Mindez pár perc, a gyermek megszületik és a néző örül a babasírásnak, akárcsak a doktorunk. Ugyanolyan csapzott hajjal, megkínzottan, ám boldogan nézi az újszülöttet, mint az anyuka. Lélekben azonban kínlódik, hiszen nem tudhatja, vajon megérik-e a holnapot... 

Ezzel szemben az osztály egyéb orvosai mindig elegánsan, megfésülködve jönnek-mennek, látjuk, hogy tele vannak előítéletekkel a betegek irányába, amelyeknek hangot is adnak. Klein professzor (Gálffi László) az osztályvezető, egy rendkívül barátságtalan tuskó, aki nem csak a közvetlen beosztottakat, az egész világot utálja... Később megtudjuk, nyomós oka van erre. Közvetlen jobbkeze Kollár (Kovács Tamás), egy nagyvilági ficsúr, aki szereti felsőbbrendűségét hangoztatni. Mindketten osztrákok, eleve utálják a magyar orvosokat, így Semmelweist is – ezt a folyamatosan fennálló osztrák-magyar feszültséget és a halálozások okozta pánikhangulatot nagyon jól érzékeltette a film. Olyannyira, hogy kisebb enyhítő, nevettető jelenetek sokáig nem nagyon akadtak, a zene is síron túli volt (Pacsay Attila a zeneszerző). 

Ennek ellensúlyozására van egy szerelmi szál, mely a kevés fiktív részlet egyike a filmben. Egy félénknek tűnő nővér érkezik a bécsi bábaképzőből, akinek a felvételi elbeszélgetése mutatja, milyen helyzetben volt egy nővér a nagy hatalmú főorvosokkal szemben; semminek nézték őket. Semmelweis mellé veszik föl, aki rögtön mélyvízbe dobja Hoffmann kisasszonyt (Nagy Katica), de ő feltalálja magát a sorozatos próbatételek közepette. Csak Vecsei szeme lehetetlenül kékjének villanásából sejtjük egy idő elteltével, hogy a nővérke igencsak rendben van szakmailag – Emmának ezt persze nem adja tudtára, ezért ő teper és teper, még a doktor élhetetlen életmódjához is alkalmazkodik, amikor egész éjjel halálozási adatokat jegyzetel neki. Semmelweis szeme alatt csak gyarapodnak az árkok meg a karikák, amint krimibe illő konokságával kutatja az okokat, összefüggéseket. De ezek a sötét árkok sem tudják a néző elől elbújtatni, hogy a tekintete miként változik, amint Emma kisasszonyra néz. Végig olyan közel vannak hozzánk a szereplők, főként a két főszereplő, mintha csak előttünk állnának, szinte nehéz állni a tekintetüket. Minden összeesküszik ellenük, az édesanyák és gyermekeik még mindig veszélyben vannak az épület falain belül; nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire valóságos az a feszültség, ami bennük lakozik, beszippantja az embert – persze nem mindenkit, a szemem sarkából láttam néhány okostelefon képernyőjének felvillanását. 

A szerelmi szál azért is kellett, mert a nő segítségével jön rá a férfi a megoldásra, ez volt az első kivitelezés, aminél azt gondoltam, „ez olyan amerikaifilmes”, és volt még néhány ilyesmi. Nem sok, de volt. Szóval, ha nem jön Emma kisasszony őzike szemeivel, Ignác talán közel került volna a megtébolyodáshoz, de a klórmeszes kézfertőtlenítéshez viszont semmiképp. A valóságban ez minden bizonnyal másként történt, sebaj. Volt lehetősége a színészeknek alaposan kidolgozni ezt a két főszerepet, mert mindkettejüknek a jó és a rossz oldala egyaránt megmutatkozik. A mellékszereplő karakterek is színesek, mivel senki sem olyan, mint amilyennek első látásra tűnik: Klein tüskés személyisége mögötti törött szívét Gálffi László nagyon sokáig elrejti, csak egy szükséges gonosz mellékszereplőnek hihetjük. Emma egyik nővértársa, Julia (Mészáros Blanka) egy ártatlan nebáncsvirágnak tűnik, igazából viszont számító nőszemély. 

A mellékalakok között érdekes választás volt a Hoffmann húgát alakító Kizlinger Lilla, aki nekem jó értelemben amatőrnek tűnt, pedig nem az. De tényleg olyan esetlen, mint egy 13 éves, a beszédtechnikája olyan faragatlan, de olyannyira nem amatőr, hogy már rendezőként is bemutatkozott. Szóval hozta nagyon a figurát. Kiemelném még Kovács Lajost, aki egy hullaszállító kisiparos, úgy érdeklődik a halottak száma felől, mintha az eladnivaló krumpliról beszélgetne valakivel. Szó szerint lelombozódik, amikor Semmelweis az elméletének mentén szabad kezet kap, és a szülészeten új szabályok bevezetésével visszaszorítja a halálozást a nullára! Merthogy ez történik. Ami fordulat pedig ezután jön, szintén olyan amerikaifilmes megoldás, de nagyon frappáns. A forgatókönyvet Maruszki Balázs és Kormos Anett írta, van egy sodrása az egész filmnek, nekik köszönhető. 

A legeslegvégén, amikor Semmelweis ellen fegyelmit indítanak, ott olyan képi megvalósítások hemzsegtek, amiktől rosszul vagyok – ez az egy bajom van csak a filmmel. Tapsol a nép az előadóteremben, amikor a jó legyőzi a rosszat, illetve egy kismama bevitte újszülöttjét és mutatja, hogy neki köszönhetik az életüket. Ez mi volt? Meg egy drámainak szánt kifakadás a fent említett Julia karakterétől. Gyanítom, hogy ezek miatt zsebelt be már most sok amcsi meg kanadai díjat a film, ez arrafelé príma megoldás, amire vevő a nép. Idehaza ez nagyon fura. Na, ezek a végén kicsit azért rontják az élményt. 

Illetve nekem a happy end nem kellett a végére. Tudom, hogy így kerek a történet és örül mindenki, én is örültem, de szerintem sokkal jobb lett volna, és itt most szpojlerezek: ha nem megy főhősünk után a Pestre tartó hajóra Emma és a testvére. Én biztos, hogy valami meglepő befejezést írtam volna, és valamelyest éreztettem volna, hogy egy újabb küzdelem vár az orvosra; meg kell győznie a világot az igazáról! Mert ez volt a valódi harc és csak hasonlóan fanatikus kollégáinak köszönhetően derült ki, mik rejtőznek a mikroszkóp alatt, és hogy az orvosok nem mindenhatók. 

A nehéz téma (vagy témák), ami(k)ről az elején írtam, többféleképpen megközelíthető(ek): egyrészt, ez a bizonyos, Semmelweis-reflex, melyet róla neveztek el, nos ez súlyosan hátráltatja nem csak a tudomány fejlődését, de az élet területén mind a mai napig fellelhető, természetes emberi reakció. Az azonnali elutasítás és tagadás valami új, ismeretlen megismerésekor. Akkor is jelentkezik, amikor tudjuk, hogy ez az új dolog szükséges valamilyen cél eléréséhez. Nehéz belekezdeni és még nehezebb beletanulni, de utólag belátjuk azért a legtöbb esetben, hogy nem csak muszáj volt ezt az új valamit megtenni, de még többek is lettünk általa. Sokszor viszont többet nyom a latban, hogy lusták vagyunk vagy tekintélyelvűek, esetleg félünk... Ebben a filmben azonban jól látszik, hogy az ember egy igazán fontos célért hajlandó letérni a járt útról és félre tudja tenni egyéni sérelmeit. Persze nem mindenki, de ezen a téren szerintem bárki fejlesztheti önmagát. Intelligencia kérdése.

Fontos téma még, hogy ma milyen tévhitek keringenek az egészségügyet illetően. Azt hiszem, még rosszabb helyzetben vagyunk, mint 150 éve, gondoljunk csak vissza a koronavírus idején keringő álhírekre, vírustagadókra (Semmelweis-reflex volt a javából), az inkább veszélyes, semmint egészséges fura diétákra... Ehhez képest az, hogy az orvosok sok száz évig a levegő egészségtelenségét okolták mindenért, vagy vizeletkúrát javasoltak gyomorbajokra, nem is akkora marhaság. Az internet korában pedig sokkal nagyobb károkat okoznak ezek a nézetek, mint akkoriban. 

Még megvizsgálhatjuk, mi a helyzet a jelenben. Mi változott 150 évvel ezelőtthöz képest és mi nem? Nos, annyit elárulhatok, hogy jómagam egy 42 éve végzett orvossal néztem a filmet, és ő még használt olyan fából készült sztetoszkópot, amit látunk a filmben. De ez csak egy érdekes adalék. Viszont mi a helyzet manapság az orvos-nővér-viszonnyal? Bizonyos, hogy jó irányba változott az évtizedek során, de a hierarchikus rendszer vélhetően szükséges a mindennapi működéshez, soha nem lesznek egyenrangúak. 

Aztán itt van az a kérdés, miként ítéli meg ma az orvost egy átlagember? Pár évtizede még félisten volt, ma már úgy mennek be a rendelésre a betegek, (tisztelet a kivételnek) hogy saját magukat diagnosztizálták már a neten és követelik (!) a gyógyszert. Megbeszélik egymás közt, milyen hülyeségeket beszélnek a dokik, hogy mindenhol trágya a kórházi helyzet, hogy ezer évig kell várni egy időpontra, hogy milyen szörnyű a modoruk... Én meg azt vallom, hogy ha már 6 évig járt az egyetemre, csak jobban ért hozzá, mint én! És inkább legyen bunkó az orvosom, de lássa meg az összefüggéseket, aztán a megfelelő kezelést válassza ki nekem! Semmelweis olyan lehetett, mint a sorozatban Dr. House; mindenki rosszul volt tőle, de kibogozhatatlan eseteket oldott meg, sok-sok életet mentett meg. A cél pedig szentesíti az eszközt. 

Ha pedig politizálni akarunk, megnézhetjük, hogy az elmúlt 34 évben mi történt vagy mi nem történt az egészségügyben, ezzel kapcsolatos viták indítására is alkalmas ez a film, de ne nagyon éljük bele magunkat, hogy bármi változni fog (azon kívül, hogy mindig változtatnak valamit), akármelyik párt van hatalmon. Az egészségügy csak nagyon hosszú távon adja vissza a befektetett pénzt, ezért nehéz bármilyen pozitív változást elérni, ha nincs meg rá egy adott időkeret. 

Az a szerencsénk, hogy voltak és ma is vannak olyan szakemberek, akik a fent említett részletkérdéseken túl látnak és az emberek gyógyításának, megmentésének szentelték az életüket. Semmelweis szintén ilyen volt, ez a film pedig közelebb hoz minket a hozzá hasonló emberekhez. Erről a Vecseiről pedig még biztos, hogy sokat fogunk hallani, színésznek született a fiatalember, ez biztos.