Valamikor, több mint 15 évvel ezelőtt, de valószínűleg még annál is régebben már láttam ezt, de csak egyetlen aprócska részlet maradt meg belőle, mert azt értettem meg gyerekként, az tetszett csak igazán (erre még visszatérek). Éppen ezért akartam újra látni, de felkészültem rá, hogy pocsék lesz.

Csak pocsék lehetett, hiszen semmi sem indokolja, hogy egy 30 évvel korábbi filmnek folytatást csináljanak, pláne, ha az A Tanú. Annak volt eleje, vége, teljes, kerek történet, ami még ma is megállja a helyét, pedig most már 50 éves is elmúlt… Sajnos ezek közül csupán a patinás kor mondható el a Megint tanúról, egyébként semmi másban nem hasonlít elődjére, pedig iszonyatosan erőlködik…

Pelikán József (Kállai Ferenc) túlélte Rákosit, Kádárt és a szocializmust, most már csak boldog nyugdíjas-évekre vágyik. Azonban nincs szerencséje, mert akaratán kívül ezúttal is az események középpontjába kerül, ugyanis két rivális politikai/pénzügyi/hatalmi erő szeretné kisajátítani az otthonául szolgáló Oroszvár nevű kis szigetet; ehhez pedig szükségük van egy polgármesterre, aki engedélyezi, amit csak akarnak. Ki legyen a polgármester Oroszvárott? Hát Pelikán József!

„Fogkefét vigyek?”

A valódi élet alakulása miatt az első rész nagy szakértőjének számító Mozsárágyú nélkül néztük itthon a Magyar Mozi TV-n ezt a valamit, de A Tanút még én is elégszer láttam ahhoz, hogy felismerjem az utalásokat – pláne, ha abból ennyire indokolatlanul sok van. Az előzményre utaló szövegeket, beállításokat, helyszíneket, szereplőket egyszerűen túlzásba viszik! És ez itt a lényeg: A Megint tanú túlzó és indokolatlan. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy idegesítő, unalmas, az előzőhöz képest túl trágár és mindezek folyományaképp még hosszú is, akkor nem nagyon marad bármi pozitívum…

Az első húsz perc megalapozza, mire kell számítanunk: A békésen horgászó Pelikán arra lesz figyelmes, hogy egy, majd még több koporsó úszik le a Dunán. Ez egy nagyon érdekes képsor, kellőképpen abszurd, majd, amikor kiderül, hogy a koporsókban migránsok utaznak (komolyan), akkor még rendkívül aktuális is lesz a szituáció. 1994-ben, amikor a film készült, valószínűleg ugyanúgy téma volt az illegális bevándorlók kérdése, mint most, ráadásul úgy tűnik, akkor szintén a déli szomszédaink jöttek hozzánk hívatlanul. A rádió később bangladesi határsértőket emleget, ami igencsak fura. Ezek után jön egy megmagyarázhatatlan rész, ahol az öreg főszereplő fiatal önmagát látja fekete-fehérben egy lidércnyomás keretein belül, majd tangás, félmeztelen lányok kényeztetik egy pezsgőfürdős kádban. A hiányos öltözetű hölgyek ellen semmi kifogásom, de valahogy egy Tanú-filmben nem vártam, hogy találkozom velük.

Elkezd kibontakozni a cselekmény, mikor megjelenik Cserhalmi György - akit a székesfehérvári színházban rendezett botrányosan giccses, tönkretett Tizenkét dühös ember-rendezése óta a legkevésbé sem kedvelek -, ő játssza a valószínűleg viccesnek szánt nevű Szipák Béla pénzembert, aki talán Fenyő János-karikatúra (újabb aktualitás). Szipáknak rengeteg gempája van, csak azok a csúnya törvények akadályozzák, ezért kellene neki a polgármester, aki engedélyezi, hogy Oroszvárból üdülőszigetet csináljon. Bár erre magamtól nem jöttem rá, de utánaolvasás során kiderült, hogy ő képviseli a maffiát – pénzember = maffiózó, szinte elképzelhetetlen, ugye? Viszont, nagy csavarként bejön a képbe a stáblista szerint Búgócsigagyáros nevű illető, akit Czintos József alakít – róla végig meg voltam győződve, hogy Kránitz Lajos, mert egy az egyben olyan a hangja, külsőre felidézi Bud Spencert az első Piedone-ból, szóval nagy csalódás, hogy mégsem ő az. Czintos figurája a rivális üzletember, aki egyben fegyverkereskedő, de MIÉP-es/Kisgazdapárti politikus is. Neki a polgármester azért kell, nehogy a külföldi (kínai! – megint egy aktualitás napjainkra) pénzre épülő projekt kapjon engedélyt, mert magyar földre magyar ipar kell, legyen tehát búgócsigagyár, hogy a magyar gyerekeknek magyar játéka legyen! Hit, Haza, Haladás – ezek a jelszavai.

„Európába vittem magát”

Sajnos Pelikán (aki már úr) most sem érti az idők szavát, ahogy nem értette az ’50-es években sem. De mivel elhalmozzák ajándékokkal, figyelemmel és jelentős tartozással, így kénytelen-kelletlen, belemegy a játékba. Tehát a szocializmus után most a kapitalizmus akarja elvinni, Volga helyett Mercedes-szel.

„bolsevik Gestapo”

A történet leírva talán könnyen követhető, nézve viszont már jóval kevésbé. A Tanún azért nevetünk, mert tudjuk, mennyire igaz, amit bemutat, az abszurditásban az átlagember a humorba menekül („Tapsolj, kopasz, mert elvisznek!”), de közben a poénok mindegyike a valóságban gyökerezik („Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet.”). Utódjánál szintén megelevenedik a ’90-es évek legelejének Magyarországa, mégis, az egész csak egymás után következő, egymásba kuszálódó, a semmiből érkező és „a nagy büdös semmibe” tovaszálló cselekményszálak pókhálója. Egy darabig úgy tűnik, hogy Szipák koporsós biznisze lesz az, amin elindulunk majd, erről aztán lehetne tanúskodni, meg aztán mindenhová odaviszi a főhőst, ahol amaz elkövethet hasonló hibákat, mint annak idején – megzavarja a vezérét úszás közben, savanyú narancsot produkál, nem a szövegét mondja, stb. Viszont ez a szál nem vezet sehová, csak úgy megindul, aztán kap egy lezárást, ami aligha mondható kielégítőnek (vagy értelmesnek). Jó, hogy a milliomos gazember azért pályázik Pelikánra, mert az tényleg feddhetetlen és „mindegyik rendszer alatt ült”, de fele ekkora erőfeszítéssel megnyerhetett volna magának valaki mást is, aki értelmesebb, irányíthatóbb, jobban megfelel a céljainak.

A búgócsigás mellékszál teljesen háttérbe kerül a Szipák-szállal ellentétben és a pofa csak megjelenik a kocsmában, úgy beszél a főszereplővel, mintha 1000 éve ismerné, aztán ugyanott zárul le a sztorija, ahol a másik pénzemberé. Vagyis hosszú távon ennek sincs értelme – kivéve a kaszinóavatást, ahol végre megjelenik az egyik általam legjobban várt szereplő (alakítója Bicskey Károly). Azonban még ennél a kettőnél is erőltetettebb a harmadik mellékszál, amelyben Virág elvtárs fia, ifj. Virág Árpád (Szacsvay László) zaklatja Pelikán urat. Ez a rész valahogy Az ember melegségre vágyik Őze Lajos-os részletének még torzabb paródiája, ahol Szacsvay a legnagyobb átéléssel utánozza az eredeti Virágot – sajnos ekkor Őze Lajos igazi fia, a szintén színész Őze Áron túl fiatal volt, hogy eljátszhasson egy ’50-es években született embert. Ifjabb Virág azonban szó szerint eltűnik a süllyesztőben, miután Szipák őt bérli fel (?), hogy tegye el láb alól a polgármester-jelöltet, ezért az ő szála se vezet sehová. Itt a Szoborparkos részlet tetszett, ez ugyanis hazánk egyik méltatlanul alulértékelt múzeuma, ami sokkal több támogatást és látogatót érdemelne.

„Mi az a karvalytőke?”

Ha a sztori baromság, azon még mindig lehet segíteni például a nevettető jelenetekkel. Itt azonban több mint 20 percet kell várni az első poénra („Maga kínai?”), a továbbiakban pedig sokszor azért nem nevettem, mert rájöttem, mi lesz a csattanó („Én is tüzelek!”), vagy hogy megint jön egy utalás az előző részre. Ezek az utalások azonban, amint már említettem, túlságosan a néző arcába tolt, ormótlan valamik, amik közül csupán a legkisebbek izgalmasak, amiket talán egy picivel nehezebb észre venni („Dezső, Dezső…”). Legtöbbször viszont csinálnak egy komplett jelenetet, ami csak arra szolgál, hogy valamelyik szereplő elmondhassa a szállóigék egyikét, ha nem is teljesen pontosan (az úszómedence, Pelikán narancsot ad Hédikének, Pelikán a fa tetején ül, Pelikán besétál az építkezésre, stb.). Ezekkel a legnagyobb baj az, hogy semmit se tesznek hozzá a cselekményhez, ellenben a játékidőt bizony megnyújtják. Aranyos kis poén viszont a kutya neve, ami el is gondolkodtat, hiszen ez talán arra utal, hogy a nyugdíjas gátőr mégsem gyűlölte annyira a szocializmust, mint ahogy az megérdemelte volna.

Az eleve kevésbé izmos felütést követő, gyenge lábakon ácsorgó történetnek nem tesznek jót a burleszkbe illő, a fizikai valóságot totálisan meghazudtoló részek (a robbantás, a fekete zsákos utazás); valamint a nyilvánvaló hibák. Utóbbira példa, hogy a feleség kb. fél órára eltűnik, nincs sehol, csak akkor jelenik meg, ha már a cselekmény megkívánja; illetve Pelikán azt mondja Hédikének, hogy 1928-ban született; a koporsóra 1926-ot írnak; a betanult szövegben 1924-et mond. Persze mindet meg lehet magyarázni: Malvin visszamegy a saját házába, valamiért; a pénzemberek nem tudják biztosan Pelikán születési dátumát (vagy csak nem érdekli őket); neki pedig nyilván hazudnia kell, ezért mond másik évszámot. A Virág-szekvenciában, mikor Szacsvay utoljára van képernyőn, még bemondja, hogy „maga lesz a vád tanúja”, ekkor már legalább 1 órája ment a film, de mégis elkezdtem reménykedni. Végül lesz tanúskodás? Hát nem…

„Az igazság a részletekben van.”

Visszatérő motívum a feléledő halott: A nyitánynál a koporsóból kimászó balkáni később megjelenik a ravatalon; a már halottnak nyilvánított főhőst megpróbálják megölni, ám túléli ezt is, így végülis kétszeresen halott, mégis él. Az ételosztás ugyanígy megjelenik két alkalommal, mint az uralkodó osztály régi módszere, amivel szó szerint lekenyerezheti az alacsonyabb néprétegeket. Érdekes volt látni a semmiből énekelve felbukkanó Lakodalmas Lajost, aki most éppen a börtönben haldoklik; valamint azt a részletet, amit a Parlamentben vettek fel. Vajon ma beengednének oda egy stábot? Nehéz elmenni a nyilvánvaló EU-s utalás mellett, hiszen Szipák logója egy az egyben az Unió jelképe; ezen felül vannak nagyon észrevehető reklámok, a legjobban az Unicumot nyomják a képünkbe. Ezek után aligha meglepő módon a Zwack felfedezhető a vége-stáblistában a szponzorok között, ahogy az OTP és az Európa Tanács is. Utóbbihoz adalék, hogy hazánk fiai és lányai mellett németek meg olaszok dolgoztak ezen a filmen – vajon annak idején az Unióban mit gondoltak az őket jelképező Szipákról?

„Aki elmegy kurvának, ne sírjon, ha dugják! Ez a kapitalizmus.”

Színészi kihívás terén az idős Kállai Ferencnek (akinek most már fehér, de még mindig mű a fogsora) valószínűleg mindent bele kellett adnia, ugyanakkor karakterét megverik, megdobálják és valahogy emberként is lealacsonyítják. Jó lenne tudni, hogy vajon csak a pénzért vállalta, vagy neki ez az egész tényleg tetszett? A férfi színészek közül még meg kell említeni a pici, de fontos visszatérő szerepben lévő Bodrogi Gyulát (Szalai, a színész, aki minden szerepére felkészíti Pelikánt), Galkó Balázst (Marci, az oroszvári amatőr együttes kellemes hangú énekese), Benkő Gyulát (Gyula gróf, aki együtt ült a főszereplővel, de nem az előző részben) és Both Bélát, aki ezúttal Gyásztábornok Úrként tér vissza (hogy mi az a gyásztábornok, azt már gyerekként se értettem). A gyengébbik nemet a szépséges Fehér Anna (Hédike, Alma a Szomszédokból) és Lázár Kati (Malvin, Pelikán felesége) képviseli. Valahol elvileg láthatjuk világhírű kaszkadőrünket, Piroch Gábort; a Szomszédok-kapcsolat pedig nem ér véget Fehér Annával, ugyanis fényképészként felbukkan Kaszás „Receptklubos” Géza; a gyászházat pedig az a fickó védi, aki anno hasba vágta egy kocsmai verekedés során Mágenheim doktort, később pedig drogot sóz Ferire (sajnos nem tudom, mi a neve, de remek szinkronszínész). Bár látni nem látjuk, de hallhatjuk Vukán György zenéjét, ő szerezte az említett sorozat kísérő-dallamait is.

„Mert búgócsiga is kell a magyarnak és koporsó is!”

Az egyik író meg a rendező ugyanaz a Bacsó Péter, aki az eredeti Tanút csinálta, a másik író viszont Fábry Sándor, akinek a nevére rá kellett kattintanom a port.hun, hogy rájöjjek, kicsoda. Igen, ez az a Fábry Sándor, aki még ma, a hatodik X-én túl is vezeti a valószínűleg szinte egyetlen nézővel sem bíró showját a közszolgálati tévén. Egyébként nincsen problémám vele, bár az biztos, hogy kb. 20 éven át mondta ugyanazt a hihetetlenül elnyújtott, vietnámi balzsamos monológját és már régen vissza kellett volna vonulnia, mert egyszerűen unalmas; de korábban még tényleg tudott szórakoztató, vicces lenni. Azonban biztos vagyok benne, hogy ami rossz a Megint tanúban, azt neki köszönhetjük.

Pár kiegészítés a netről, kezdetnek port.hu, részlet a cikkből, amiben bemutatnak 5 kevésbé ismert, de nagyon rossz magyar filmet: „(…) az ősbűn, mely zöld utat adott a kulturális hullarablásnak [itt az indokolatlan folytatásokra utalnak], már 1995-ben megfogant. Ha van valami, ami korábban csak legrosszabb rémálmainkban tárult elénk, az Pelikán József egy Unicum-reklámban, amint félmeztelen csajok rángatják le róla a gumicsizmát. Bacsó Péter (és Fábry Sándor társ-forgatókönyvíró) ilyen és ehhez hasonló avantgárd agyrémekkel próbálták karikírozni a rendszerváltást követő éveket, és bizarr törekvésük bizonyos értelemben célt is ért. A Megint tanú után biztosak voltunk benne: inkább lennénk petróleummal lelocsolt fél disznó az 50-esekben, ha a 90-es évek filmgyártása ebbe az irányba tart.” Pár mondat a port.hu fórumról = efes nevű felhasználó írja: „hát most nézem másodszor. elõször anno a filmszemlén nagyon nem tetszett, otthagytam a közepén. most nézem, nézem, értem én, de miért nem röhögök?????” Sajnos a poénok jelentős része tényleg nem működik.

Sztrogacsev véleményéből: „A fennálló új rendszerrel szembeni kritika most is megnyilvánul, de korántsem olyan átütõ erejû. (…) Én nem tudtam hova tenni a régi szállóigékre való sok utalást, valahogy izzadság szagú volt (mondjuk ez az egész filmre igaz). Nagyon próbáltak a régi filmbõl építkezni, mind forgatókönyvileg, mind poénokban, mind szereplõkben. Ez egyrészt érthetõ, de másfelõl önkéntelenül is összehasonlításra ösztönöz, amiben a "Megint Tanú" óhatatlanul alul marad. (…) jellemzõ az új nemzedék elvakult, kötelezõnek érzett ítélete a múlt felett: lásd Virág fia gyûlöli apját. (…) Az új rendszer kritikája nyilvánul meg a parlamenti jeleneten is: kong az ürességtõl, egy képviselõ teljes átéléssel ecseteli Pelikán jelentéktelen ügyét, ami senkit nem érdekel. (…) Értem a koncepciót mögötte, de valahogy nem sikerült.” CsengoZoli írja: „Egyébként a dolog pikantériája,hogy a filmben felvázolt üzletek,gyakorlatilag egészpontosan megjósolták elõre a Bajnai féle libaüzletelést és a Sukorói kaszinóbiznict :)” Meg még másokat is, lásd feljebb.

tesz-vesz elemzéséből: (…) jelzem a Tanú c. filmet a magyar kultúra részének tartom, hiába kádárék gúnyolódtak benne a rákosi rendszeren. (…) a tanú elsõ részében nem véletlenül nem szólaltak meg a keretlegények a fekete autóval, mert nem igazi színészek voltak, ilyenek megszólalása csak ront a film minõségén, a 2. részben már nem volt ilyen önkritikája az alkotóknak. de az se árt, ha a maffiozó maffiónak néz ki, szemre. vagy mi ez, blues brothers?” A Blues Brothers nekem is eszembe jutott, már csak az említettek testalkata miatt is. Matthias meglátásaiból: „Nem akarom összehasonlítani az első résszel, ez önállóan önmagában nem állja meg a helyét. (…) Értem én, hogy ez a rendszerváltás utáni újgazdag réteget akarta volna kifigurázni, de nem hiteles, mivel ilyenek nem történtek sehol, senkivel, az emberek nem viselkedtek így, a vállalkozók se, akik nagy befektetéseket remélve próbáltak meggazdagodni. És mivel ilyen és hasonló dolgok miatt nem hiteles, nem is jön át amit esetlegesen szerettek volna mondani vagy mutatni vele.” Korábban még nem emeltem ki valaki más gondolatát, de ez itt most nagyon igaz. Végezetül az imdbn található egyetlen véleményből, magyarra fordítva = thatmaninblack klaviatúrájáról: „A főszereplő színész nagyon megöregedett, ettől a film kicsit szomorúbb, mint amilyennek lennie kéne. A figurája viszont még mindig ugyanaz, egy zavarodott kisember, aki képtelen megérteni az őt körülvevő politika értelmetlenségét.”

Az egyetlen érdekesség, amit találtam annyi, hogy a történet elvileg már 1992-ben könyvként létezett. A magyar nyelvű wikipédia szerint Pelikán nem születhetett 1928-ban, mert Kállai Ferenc 44 éves volt az első rész forgatásának idején, holott ebben az esetben mindössze a húszas éveiben kellett volna járnia, ám akkor pedig nem lehetett volna felnőtt lánya. Viszont akkor meg itt kellene jóval idősebbnek lennie, tehát ez sehogy se klappol. Ehhez hozzájön, hogy ha Malvin ugyanaz a feleség, akit az előző részben említ (erre nem emlékeztem), akkor neki is több mint 30 évvel korábban kellett lelépnie, mert Pelikán már az ’50-es években megemlíti, hogy az asszony ott hagyta.

„Ezt is elcsesztük, Pelikán!”

Cikkem tárgyára a koronát az értelmetlen befejezés teszi fel: A főhős, akire mindkét oldal igen sok pénzt áldozott, majd halottnak nyilvánították, el is temették, az áradó Dunában áll a zenekarával és boldogan klarinétozik, miközben Hédike a háromkerekű biciklin ülve csodálja. Vagyis semminek nincsen semmiféle következménye. A mondanivaló az, amit édesanyám nagyon találóan foglalt össze: ’A dolgok ugyanúgy maradnak, csak mások a szereplők.’ Viszont sem a megvalósítás, sem a forgatókönyv nem segít azon, hogy ez a szituáció hitelessé váljon, pláne akkor, ha úgy nézzük, hogy mi magunk is éltünk abban a korszakban.

Summa summarum ez egy fölösleges, erőltetett és az eredetihez méltatlan folytatás, aminek két órás játékideje alatt nagyon kevés olyasmi akad, mely miatt érdemes lenne megnézni. Mindezt nagyon jól tükrözi a hazai és nemzetközi pontszáma:

port.hu: 5.5 (Az eredeti: 9.6)

imdb: 4.6 (Az eredeti: 8.6 [Az eredeti 0.1-et csökkent 1 év alatt.])

Szerintem: 2/5 (Both Béla, Bicskey Károly, Fehér Anna és a maroknyi tényleg jó poén miatt.)