Sokszor van, hogy az első fél óra után én már lekapcsolnám az adott filmet, ilyenkor kb. 50%-ban döntök így vagy úgy, hogy nézem tovább, hátha. Most néztem inkább. 

És így azt mondom, hogy inkább javaslom másnak is A gyilkos járatot. Majdnem kamaradráma-szerű a helyzet, mert végig egy vonaton játszódik a történet, akció és vérfröccsenés van dögivel, a kezdethez képest pedig egyértelműen felfelé ível a humor minősége, mert abban a bizonyos első 30-40 percben a következő szóval tudnám csak jellemezni megjelenését: szánalmas. Ahogy a szereplőket megismerteti velünk a forgatókönyvíró (Zak Olkiewicz, akinél 4 film szerepel az Imdb-n, ebből ez az egyik, a másik 3 nem tudom mi), az minden csak nem érdekes és a legkevésbé sem szórakoztató. Pocsék, színtelen-szagtalan izé ez, nem humor. Ennél még az is jobb lehet, ha Ben Stiller az Adam Sandlerrel együtt mosogat valahol… 

Mindenki, aki erre a vonatra nem azért száll föl, hogy eljusson A-ból B-be, az azért jött, hogy bosszút álljon valamiért, valakiért. Kivéve 3 fickót, a Katica fedőnevűt (Brad Pitt), Citromot (Bryan Tyree Henry) meg Mandarint (Aaron Taylor-Johnson). Ők pénzért tesznek el embereket láb alól vagy teljesítenek szupertitkos feladatokat, amikkel szupertitkos emberek bízzák meg őket. (A forgatókönyv egyébként egy japán író, Kotaro Isaka műve alapján készült, gyanús, hogy ami tetszett nekem benne, az hozzá köthető.)

Mellettük csupa olyan figurával találkozunk, akik belső indíttatásból, bosszúra éhesen akarnak valakit eltenni láb alól. Itt van Kimura (Andrew Koji), akinek fiát lelökte egy ház tetejéről egy csaj, akit csak Hercegnek neveznek (Joey King). Hogy miért? Mert Kimurát akarja megbízni, hogy valakit öljön meg – nehogy már ő piszkolja be a kezét. Kimura meg persze őt akarja minél előbb elintézni. Az ő apja, akit csak Az Idősebb néven ismerünk, szintén meg fog jelenni a járművön egy későbbi időpontban. Ő már évtizedek óta tervezi bosszúszomjas tervét, legyen elég ennyi. Van még két, szerintem rettentő gagyi karakter, aki közül az egyik szintén bérgyilkos, de el is felejtettem őt megnevezni, annyira semmilyen... Ő a Darázs (Zazie Beets), aki nevéhez hűen egy szúrós fecskendős tűvel mászkál, amiben gyorsan ölő méreg van. Sok szempontból ő a kiindulási pont egyébként az egész cselekményt illetően, de mégis elég keveset szerepel, az is elég rossz színészi szempontból, szerintem. Meg még egy állatunk van, a Farkas (Bad Bunny – ezek szerint ő egyébként is egy állat :D), aki elsőként akadályozza meg, hogy főszereplőnk, a Katica egy egyszerű bőröndlopás után leszállhasson a száguldó járatról... És neki köszönhetően nem kapcsoltam le, mert innen indul el igazából a sztori, de ezzel ki is veséztük pozitív tulajdonságait. A szereplők általában elég jól néznek ki, filmvászonra termettek, de ez a pali... Most gyorsan megnéztem, ő egy rapper... Ezzel mindent el is mondtam színészi kvalitásairól. Tényleg annyira gagyi volt, hogy arra gondoltam már, hogy a rendezőnek lehet rokona (aki egyébként David Leitch). 

Lényeg, hogy beindulnak az események, és valaki nekiállt poénokat is gyártani a stábból, mert egyre élvezhetőbb lett a film. Tele van kicsi, ötletes szösszenetekkel, ezek megszakították az állandó pörgést, ami egy kicsit már sok volt, 2 órán keresztül mindig olyan sebességben volt a mű, mint a középpontban lévő Sinkanszen nevű vonat (az eredeti cím találó ebből a szempontból, mert azt jelenti: sebesség – Tévésámán megjegyzése: A film neve a Sinkanszen angol megnevezése, szó szerint golyó-vonat, golyó, mint pisztolygolyó, tehát igen ötletes választás egy akciófilmhez.). Ezek a kis kitérők legalább megszakították a kellő pillanatokban a gyorsulást, jó volt ezeken röhögni. Akadt például egy külön családi- vagy gyerekvagon, amiben nagy szemű, vigyorgó lénynek öltözött emberek ügyeltek a hangulatra, na, az itt játszódó jelenetek telitalálatok. 

Anélkül, hogy bármit különösebben elárulnék a cselekményről, egy érdekes dolgot ki kell emelnem: a szerencse és pech körül gyakran forognak a főszereplő gondolatai, sokszor erről van szó a filmben. Érdekes belegondolni, mikor mit tekinthetünk szerencsének, balszerencsének – lehet, hogy csak az agyunk játszik velünk aljas játékokat és igazából nem is vagyunk pechesek. Ami nekem szerencse, másnak a teljes csőd. A japánok szerint a katica a balszerencsét jelképezi, a nyugati világnak pont az ellenkezőjét. Ebből a szempontból is értékelhetjük a főszereplő megmozdulásait, utólag érdekes belegondolni, milyen kevésen múlt nála, hogy életben marad-e vagy hogy ki áll mellé vagy ki akarja kinyírni... Katica egyébként pszichológushoz jár, ez többször elhangzik, szintén elég szánalmasan jelenik meg a filmben, nagyon a képünkbe akarják tolni, amit az amcsi filmekben egyébiránt többször, hogy „csak el kell menni egy agyturkászhoz és már a született pszichopata (amilyen általában egy bérgyilkos) is elgondolkozik majd az élet értelmén és a jobb emberré válás felé tekintget egész hátralévő életében... Persze. És ebből olyan béna poénok születtek, hogy én éreztem magam kellemetlenül már... Nagyon erőltetett volt. Akárcsak Citrom és Mandarin legtöbb párbeszéde – szerintem ők külön-külön viszont nagyon jó figurák, ilyenekre szoktak építeni egész filmeket, részletesen kidolgozottak, jobban látszódott náluk a valódi személyiségük, mint Katicánál. Szinkronosan néztem, az ő szinkronhangjaiknál (Gémes Antos, Makranczi Zalán) gondoltam legtöbbször, hogy állati jó a szinkron! Gondolom, így nem érvényesült egyes szereplők akcentusa, de sebaj. Szóval jól megírt szerepek voltak, de mindkettőnél olyan érzésem volt, hogy valakit utánoznak... Nem tudom nem a Ponyvaregényes csávókat-e, akiket elfelejtettem, hogy hívtak, mert én tagja vagyok azon kisebbségnek, akik nem szeretik azt a filmet… 

A japán szereplők, akikhez poénok egyébként egyáltalán nem köthetők, kiválóak. Ők a valódi emberek személyiségének megtestesítői, a sok szenny és a véráztatta vonatpadló fölött emelkednek ki erkölcsi győztesekként. Mindenki más vagy meghal vagy semmi változás nem történik életükben, tehát fejlődést másnál nem tapasztalhatunk. Ők a valódi főszereplők.

Brad Pitt szerintem sose nézett ki még ilyen jól – én nem kedvelem őt semennyire, szóval ez egy bók volt. Nem nagyon tudok semmit se mondani az alakítására, azon kívül, hogy fizikailag biztos nagy melója volt benne, a szokásos eszköztelen játékot „hozta”. Aaron-Taylor Johnson és Joey King ellenben színt vitt a filmbe, habár utóbbi sokáig érzelemmentes alakot játszott, de meggyőző volt mindkettejük. Előbbit én láttam egy John Lennonos filmben, hát ég és föld azóta a srác, bár eltelt tizenvalahány év. 

A zenék nem olyan jellegzetesek, pedig azt gondoltam, ebben ütős nóták lesznek. A végén a japán Bonnie Tyler-dalverzió, az valami iszonyatos volt. Gyakorlatilag észrevétlen maradt az aláfestő zene, pedig én ezekre érzékeny fülű vagyok. A humor, mint már említettem egyre jobb és jobb lesz, olyan száraz helyenként, hogy a sok fröcsögő vér se enyhít ezen. Az utolsó 10 percben már nagyon sok volt nekem ebből is, hogy még mindig jött egy újabb piroshetes, ami mindent vitt – unalmas, csakúgy, mint a „még egy újabb váratlan fordulat”. Ezekből is volt vagy 5-6. És ha már a vége... Sandra Bullock, aki addig csak hangját adta a filmhez, megjelenik 2 percre. Nem tudom, hogy direkt-e vagy valami történt vele a sebészek kezei közt, de olyan ijesztő az arca, előnytelen az egész megjelenése és ezáltal a játéka is, hogy nehéz volt nézni. 

Összességében nagyon vegyes érzésekkel fejeztem be a filmet, tetszett is meg nem is. A Blöff és a Totál káosz keverékének mondanám.