Most már, úgy tűnik, a helovén beépült a magyar köztudatba – viszont a farsang megmaradt, úgyhogy nekünk akkor két ilyen „ünnepünk” is van. Csütörtök este választhattam volna a legújabb-kori Halloweenek első részét, de aztán úgy gondoltam, inkább megnézem azt a filmet, amit az elmúlt mondjuk 5-7 évben először akartam látni a mozik kínálatából.

Az első Agymanók egy aranyos, szórakoztató és vicces mozgókép, amibe azért igen nagy mennyiségű drámát nyomorgattak bele. Legalább kétszer láttam eddig, sose okozott csalódást. Amikor megtudtam, hogy készítenek hozzá folytatást, rögtön rossz érzésem lett: Mi van, ha elrontják? Mert ez egyáltalán nem nehéz, főleg az animációs filmeknél, ahol a karakterek megvannak, a számítógépen keresztül pedig parancsokat lehet nekik osztogatni – azt csinálják, amit mondanak nekik, ellenvetés nélkül. Magyarul egy ilyen típusú mozgókép esetén a készítőknek gyakorlatilag nincsen semmiféle fékező mechanizmusa, egyedül a pénzeszsákok szólhatnak (és szólnak) bele a tartalomba. A végeredmény pedig valami olyan lesz, mint a Lightyear, amit nem ok nélkül utálnak. Szóval ezzel az előzetes félelemmel vágtam bele az Agymanók második kalandjába – bizonyos szinten a félelmeim beigazolódtak, viszont mégis kitűnően szórakoztam. Hogy lehet ez? Megtudhatjátok a történet felvázolása után:

Két évvel az első rész után visszatérünk a Fejhadiszállásra, Riley (hangja ezúttal Kensington Tallman) Elméjébe, ahol Derű (Amy Poehler), Bánat (Phyllis Smith), Harag (Lewis Black), Majré (Tony Hale) és Undor (Liza Lapira) nagy eseményre készülnek. „Otthonuk” ugyanis lehetőséget kap a középiskola menő hokicsapatától, mindössze bizonyítania kell egy három napos edzőtáborban. Azonban a katasztrófa ismét beüt a pubertás indulásával, aminek következménye négy új Fő Érzelem megjelenése: Pánik (Maya Hawke), Irigység (Ayo Edebiri), Unalom (Adéle Exarchopuolos) és Szégyen (Paul Walter Hauser) teljesen felforgatják a korábbi manók világát, nem beszélve a veszélyről, amit hordoznak. Riley-nak ugyanis mostanra kialakultak a Meggyőződései, amely a Személyiségét alkotja, ám a vezéri babérokra törő Pánik ezt és korábbi hőseinket is kidobja az Elme Hátuljába. Szerinte újabb Meggyőződésekre van szükség, mert ezek biztosítják a 13 éves lány jövőjét. Derű és csapata így ismét kénytelen bejárni a Tudat különböző zugait, hogy megpróbálják visszaállítani a régi rendet. De vajon lehetséges-e ez egyáltalán?

Ha röviden akarom összefoglalni az Inside Out 2-t, akkor olyan, mintha valaki megnézte volna az elsőt, utána a Kerge kacsák-trilógiát, majd arra gondolt, hogy ezek tök jól illenének egymáshoz, de a Demóna 2. alkotóit kérte volna fel az egyesítésre…

SZPOJLEREK INNENTŐL

Először muszáj beszélni a multikultiról… Egyszerűen nevetséges, hogy a hét elején mentem az utcán, balról jött három 40-es nő, jobbról egy autóba szállt be egy fiatal pár, pici gyerekkel. A jobb oldaliak cigányok, a bal oldaliak ukránok voltak. Október 23-án a Parlamentnél az egyik őr azt mondta, örül, ha magyar szót hall; a sorban közvetlenül előttünk három olasz állt, előttük egy igen barna fiatal asszony nála jóval világosabb bőrű párjával és tejeskávé-színű kislányukkal, őelőttük 8 mongol-tatár, akik oroszul beszéltek. Az ’56-os emlékműnél a várakozókhoz odalépő, angolul megszólaló 60 körüli asszonynak az előttünk álldogáló 45-50 éves külföldiek őszintén bevallották, fogalmuk sincs, mi ez az emlékhely, nem is tudták, mi az, amit meg akartak nézni. Odalent fekete fiatalember sétált, egy-két másodpercet töltött az angolul is olvasható szövegek előtt, látható volt rajta, hogy egyáltalán nem fogja meg, mi történt itt 68 éve. A Parlament folyosóján nem lehetett elférni az önmagukat fotózó, főként közel-keleti és indiai turistáktól. Aztán hazaérve szembejött egy echte néger család, apa, anya babakocsival, mellettük bongyorhajú kislány…

Értem, hogy a világ efelé tart és sokan azt gondolják, elkerülhetetlenül nagy népi olvasztótégely lesz Európa, ahogy az USA és Kanada már régen az, de nem tudom elfogadni, hogy egyszerűen MUSZÁJ egy GYEREKEKNEK készülő filmet ilyen szinten telerakni reprezentációval. A történet szempontjából SEMMILYEN jelentősége nincs, csakhogy a „helyszínt” adó szőke, kék szemű, fehér apától és fehér anyától született Riley-t nem lehet lecserélni. Ezért körbe rakták „kisebbségiekkel”, viszont olyan elviselhetetlen mértékig, hogy ténylegesen keresni kell a fehér embereket körülötte. Vágjunk bele a részletezésbe:

Lehetne kötözködni azzal, hogy miért éppen jéghokit játszik e leányzó, de Minnesotából jött, ott pedig ez „nemzeti” sport, úgyhogy elfogadom. Na most, képzeljünk magunk elé egy hokijátékost, szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek Wayne Gretzky ugrik be, aztán egy edzőt, szülővárosom csapatánál például egy kopasz, szakállas, szemüveges pali van, aki tök fehér és vagy amerikai vagy valamelyik északi államból jött. Itt mit látunk? Időrendi sorrendben ezt tárják elénk: Lány hokicsapat. A bíró néger, az ellenfélnél van egy néger játékos, még egy néger játékos a saját csapatban (a „nagyon segítőkész” jelenetnél); újabb néger, ez már lány, gondolom hősnőnk legjobb barátnőinek egyike lesz – így van, a másik csaj meg valami indián lehet vagy ázsiai. 5 percnél járunk… Aztán: Bree a kapus, ő ugye néger, van még legalább 4 néger a csapatban, és már az edző is egy néger nő rövid hajjal. Az álom-hokicsapatban is van 2 néger, a kapitány latin-amerikai. Eddig nekem az se volt egyértelmű, hogy Riley lány-ligában játszik, lásd a már említett Kerge kacsákat, ahol vegyes csapat volt.

18. perc: a középiskola. Balra egy kerekesszékes, jobbra egy hidzsábot viselő lány. Ezek egyáltalán nem lényegesek a sztori szempontjából, de mégis direkt beletették őket, nem véletlenül vannak ott, időt és energiát áldoztak rá, hogy benne legyenek! A kerekesszékes különösen idegesítő, mert tudatosan nem látod meg, csak ha éppen akkor megállítod a lejátszást. De legalább nem tették be a hokicsapatba, ellentétben A Lármás-családdal, ahol az örökké törött lábú, bottal menő leány egyike a futballistáknak, sőt, pályára is lép minden meccsen. A diverzitás jegyében a három új segéd (róluk később lesz szó) közül Bloofy-t fekete színész, Lance-et egy ázsiai, a Legsötétebb Titkot fehér ember játssza; a négy új Érzelem (őket is később tárgyalom) közül három nő, a háromból egy fekete.

Val, a szupermenő latin-amerikai lány nagyon kedves Riley-val, felajánlja neki, hogy beviszi a barátnői körébe. Kikből áll ez a kör? Az említett latin-amerikai mellett van a hidzsábos, egy leszbikusnak tűnő fehér, egy néger és egy ázsiai. A telefon-elkobzásnál pedig ott ül egy kiköpött indiai lány is. A fehéreket egy alapvetően fehérek által játszott sportban KERESNI KELL, Riley mellett csak a hol eltűnő, hol újra megjelenő „leszbi” meg egy, a háttérben egyetlen jelenetig látszódó szemüveges csaj van, mindenki más fekete vagy barna. De ez nem elég, ugyanis most már az Elmében dolgozó munkások között is rengeteg nő van, akad, akinek nagy, boglyas afrofrizurát rajzoltak, mert hát az egységesen kék, kitalált figurák között is kell lennie négernek… Az abszolút mélypont pedig az, hogy a nyilvánvalóan tehetséges, fehér, kék szemű kislányt beválogatják a menő suli menő csapatába, miközben a kevésbé tehetséges fekete és ázsiai barátnői másik suliba, másik csapatba mennek; ezt ellensúlyozandó a sztori vége felé a kék szemű, szőke, fehér lány bocsánatot kér a két barna szemű, barna bőrű kisebbségitől, akiket „elnyomott” a saját önző érdekéből. Szerintem nincs olyan érv, ami mindezt elengedhetetlennek tüntetné fel, ami meg tudná magyarázni, miért MUSZÁJ ez ide. „Kit érdekel?” „Nem számít.” De, igenis számít, mert MINDENHOVÁ odateszik és nincs semmi szerepe, azon felül, hogy propaganda legyen!

Másodszor, a Disney-nek itt ez a jó kis trilógiája, a Mighty Ducks, amely gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye és az ugyanilyen multikulti, „felvilágosult”. Van belőle három rész, plusz egy sorozat, amit valószínűleg senki se nézett, tehát miért kell még egy ilyen film? Az Inside Out 2 annyi mindent tartalmaz, ami benne volt a Kerge kacsákban, hogy csak na: 1. A hős be akar kerülni a menő csapatba, ezért faképnél hagyja a vesztesnek ítélt barátait (3. rész). 2. A szedett-vedett srácok képviselik az értékeket, a menő csapat pedig végülis nem ér annyit, mint ezek az értékek (mindhárom rész). 3. Az edző túl szigorú (3. rész) – ezt azonban nem bontják ki, semmi se lesz belőle, a figura is elfelejtődik a cselekmény végére (a mór szó szerint megtette a dolgát, úgyhogy mehet). 4. "A hobbim lesz a munkám, túl komolyan veszem, elfelejtem, hogy ez szórakozás kellene legyen" (2. rész). 5. Charlie büntetőjének mozdulatai az 1. részből benne vannak Riley víziójában és az utána következő szekvenciában. 6. Val azt a trükköt csinálja a koronggal, mint a cowboy srác a 2. részben. 7. Az edzés előtti edzés szintén jelen van a Mighty Ducks-nál.

Van viszont pár klisé, ami kimarad: A menő gyerekek valójában seggfejek (mindhárom rész) – ebbe az irányba a készítők nem mertek elmenni, mert ha már reprezentálunk, akkor azt csakis pozitívan lehet.  A vágyott menő példakép gonosszá válik – ez egy bejáratott Disney-klisé, ám Val egyszerűen túlzottan tökéletes, ami különösen ellenszenvessé válik annak tükrében, amiken Riley-nak keresztül kell mennie. A puska-a-falon a vörös füzet, egy 2000-ben vagy azelőtt készült filmben ezt a menő lányok nyomására szerezné meg a hősnő, itt saját elhatározásból. És mivel a normális családot jelképező Anyu meg Apu ici-pici fél perces jelenetekben látható csak, így a valóság síkján zajló eseménysort össze lehetne foglalni úgy, mintha a Kerge kacsák 4-et néznénk, ahol Charlie lány, a fehér ember pedig valószínűleg kisebbségbe került.

Oké, DE és ez egy nagyon fontos DE, a készítők azt a módszert használták, mint az An Adventure in Space and Time alkotói: A kötelező „felvilágosult” mocskot 90%-ban összesűrítették a felvezetésbe, így a néző kikerülhetetlenül, nagy adagban kapja a propagandát; viszont, ha lemegy a torkunkon, akkor az elkövetkezendő kb. 1 órában semmi ilyesmi nem lesz!

SZPOJLEREK VÉGE

Merthogy átlépünk az Elme síkjára, ahol már a nyitány nagyon jó, dinamikus rockzene szól, az ismert figurák egy-egy kis részlete jelzi, visszatértek a kedves manók. A 8. percig az alkotók ellőttek mindent, ami az előző részben volt: Minden manó kapott egy-egy jellemző pillanatot, megvolt a felvezetés, a majom-utánzás, a „most minden tök jó” és a néző várhatja, amikor minden tökre megy majd. Mindezek kötelező körök egy folytatásnál – és most megint jöhetne egy de, de egyelőre nem jön.

Mert először elmondom inkább, hogy az Agymanók 2. nagyon vicces. A 10. percig már kétszer tudtam felnőtt fejjel röhögni, de később jöttek még sokkal jobb poénok is („Elnyomott érzelmek vagyunk!”, Lance megpróbál kijönni a páncélteremből, a szarkazmus hatása vagy az a vicc, amire nem számítasz, de mégis számítasz). A humor-források 95%-a tényleg vicces, ha akarom, akkor is csak a stáblista utáni legvégső jelenetet tudom megnevezni, ami számomra nem működött. Ez már óriási pozitívum!

A következő jó pont az új Érzelmekért jár, ők négyen vannak: Pánik, aki csak elnagyoltan antropomorf, azt se lehet megmondani, lány vagy fiú, amíg meg nem szólal; Irigység, aki nagyon aranyos; Szégyen, aki igazán szeretetre méltó és Unalom, aki… hát, nem túl érdekes. A négyből számomra kettő kedvelhető, kettő pedig semleges. (Kis megjegyzés a nevekhez: Mivel angolul néztem, nem tudom, mi a hivatalos magyar nevük.) 

ÚJABB SZPOJLEREK

Megint felmerült bennem ugyanaz, mint az első résznél: Mi a manók tényleges szerepe? Ki vagy mi irányítja Riley-t? Mert nagyon úgy látszik, hogy tök jól elvan magában is, az Elme-dolgozók meg a Fejhadiszálláson kívülről származó parancsokat követnek. Ki vagy mi adja ezeket a parancsokat? Ha ez az Elme, akkor a test adja a parancsokat? Az első részben még a Személyiség-szigetektől származtathattuk ezeket, ám itt a szigetek teljesen lényegtelenné válnak, csak a 8 perces bevezetőben láthatóak, utána soha többet, helyüket átveszi a Meggyőződés-rendszer, ami eddig nem volt. Tehát elvileg mindig akad egy a manóknál hatalmasabb erőnek számító dolog, csakhogy a személyiség előtt nincs semmi. Lehet, hogy Derű és kompániája igazán csak addig kellenek, amíg a nagyobb erők kialakulnak?

Azon szintén lehet agyalni kicsit, hogy mikor és miért veszik át a manók az irányítást? Majré és Harag az egész játékidő során egyetlen alkalommal érhetnek a konzolhoz, Undor és Bánat kétszer vagy háromszor, Szégyen talán négyszer, Irigység egyszer. Az összes többi időben Pánik „vezet” és ő egy percre se hagyja ott a „parancsnoki széket”. Vajon lehetséges, hogy a test megtagadja a parancsot?

Harmadik gondolat-mag pedig a manók rangja, ugyanis az építőmunkások, a rendőrök és a Memóriában dolgozók láthatóan ignorálják őket, semmit se tudnak róluk; míg például Pánik úgy mutatkozik be Derűnek, mint annak „nagy rajongója”, a „Párnavárban” pedig az ottaniak izgalommal vegyes csodálattal bámulják Derűt. Akkor híresek vagy nem? Ők a főnökök vagy nem? Vagy csak Derű híres, a többiek meg az alárendeltjei, akikről a kutya se tudja, kicsodák? Sajnos az utóbbi tűnik valószínűnek, amire a film rájátszik azzal, hogy az előző epizódban igen fontos Bánattól elveszi a képességét, majd a figurát teljesen háttérbe állítja; Harag feje csak az átépítésig lángol párszor, a játékidő többi részében meglepően nyugodt, megfontolt és kedves; viszont, ha a jellemének megfelelően cselekszik, akkor a vele lévő két nő folyton leugatja. Majré szerepe kimerül annyiba, hogy ugyanazt a becsmérlő mondatot ismételgeti, valamint egyszer megmenti a csapatot; Undor pedig inkább vonzalmat jelképez (tehát ugyanazt csinálja, mint a Fejhadiszálláson maradt Irigység).

Az újabb négyes ugyancsak kiegyensúlyozatlan. A fókusz egyértelműen Pánikra kerül, ő a legjobban kidolgozott személyiség; Irigység meg mindössze a segédje, akivel megbeszélheti a dolgokat, ám a döntés jogát sose adja át neki, ő meg nem is akar dönteni. Unalom tökéletesen beolvad a háttérbe, kétszer lényeges szerepe van, egyébként viszont csak poénforrásként használják. Szégyen a második legfontosabb az újak közül, nála a mozdulatok, szem- és arcjáték adják ki az alakját, mivel sosem szólal meg. Számomra ő volt a legkiemelkedőbb a „jövevények” közül, a sztori szempontjából is kiemelten fontos. Kérdés, hogy egy amerikai lány fejében az Unalom miért francia, nos erre magyarázat az eredeti neve az "Ennui", amely franciául az unalom és a fáradtság sajátos elegyét jelentő, nehezen lefordítható állapot. Ennek folyománya, hogy Irigység angolul Envy (envi), az Ennuit pedig úgy mondják, hogy en-vhji, ami nagyon hasonlít rá, ezért én egy darabig meg is voltam győződve róla, hogy ugyanúgy hívják őket, csak Unalom franciásan ejti ki a nevét. A játékidő normális hossza (másfél óra) miatt a négy új központi alakra nem jut elég idő, ha külön-külön jöttek volna, sokkal jobban be lehetett volna mutatni a hatásukat. Ezen felül hiányolom, hogy az új beosztottak közül igazából csak Szégyen tesz valamit, mikor úgy hiszi, hogy a főnöke túlmegy bizonyos határokon, a másik kettő ráhagyja.

Miközben néztem a filmet, mindig volt, amiért izgulni lehetett: Mi lesz az új Meggyőződés-halom, amit Pánik kreál? Riley-ból tényleg szuper-hokis válik? Vajon újdonsült „barátai” ellene fordulnak majd? Mi a Legsötétebb Titok? Ezen kívül Derűt valahogy nem lehet utálni és bár Majré meg Undor közömbösek számomra, Haragot meg a partvonalra állították, mégis szurkoltam nekik, hogy megtalálják, amit keresnek, aztán visszaérjenek vele épségben.

Utólag azonban elmondhatom, hogy pontosan ugyanaz történik itt, mint a szintén Disney-tulajdon Az Ébredő Erőben: Fogták a régi, nagy sikerű első rész sztoriját, kicserélték benne a neveket, beletettek pár új mellékszereplőt, aztán lejátszották nekünk újra. Az Inside Outban eltűnik a Fejhadiszállásról Riley Legfőbb Emlékeinek gyűjteménye, Derűnek el kell hagynia munkahelyét, hogy az általa ismert, de igazából sosem látott „vidéken” megkeresse őket, a kénytelen-kelletlen társává váló kollégája, Bánat, pedig csak púp a hátán. Minden egyes út, ami látszólag visszaviszi őket a célhoz, újabb akadályt gördít eléjük, mialatt az Elme veszélyeit kell átvészelniük egy nem-Érzelem, de mégis számukra ismerős segítő, Bing Bong közreműködésével. A segítő erőfeszítéseinek hála Derű és társa visszajut a Fejhadiszállásba, ahol kiderül, hogy a korábban általa alkalmazott gyakorlat helytelen, helyet kell adnia a kollégái befolyásának is. A végén még van egy jó poén és ennyi.

Az Inside Out 2-ben eltűnik a Fejhadiszállásról Riley Meggyőződéseinek halmaza, Derűnek pedig el kell hagynia munkahelyét, hogy az általa ismertnek hitt „vidéken” megkeresse azt, miközben a kényszerből mellette lévő kollégái csak púpok a hátán. Minden egyes út, ami látszólag eljuttattatja őket a célhoz, újabb akadályt hoz, mialatt Pánik ellenük dolgozik és a visszaút sem biztosított. Szerencséjükre ezúttal több nem-Érzelem, de általuk ismert karakter is segítségükre siet, így kiszabadulnak a fogságból, visszajutnak a Fejhadiszállásra, ahol kiderül, hogy mindkét „főnök” tévedett, és a korábban általuk alkalmazott módszer helytelen, oda kell engedniük egymást meg a beosztottjaikat a konzolhoz. Aztán van még két poén és ennyi. Ehhez jön, hogy Riley álmai ugyanúgy összetörni látszanak, mint 2 évvel ezelőtt, ismét megsemmisül a korábbi önmaga, ha csak egy rövid időre is, Derű pedig újfent önkényesen szelektál az emlékek közt, mialatt parancsolgat a többieknek.

A cselekmény lényegében ugyanaz: adott a főhős, akinek a messzeségből kell megszereznie valamit, amit vissza kell vinnie a kiindulópontra, ahol olyanok vannak, akik inkompetensek. Egy helyett most három segítője akad, de ők együtt teszik ki Bánatot komplexitásban, aki éppen azért került háttérbe, mert az előző részben a másodlagos főszereplő volt. A régi figurákat félreállítják az újak miatt, ahogy a régi alkotó Pete Doctert is; az egészet mégis az eredeti főhős oldja meg és mozgatja, a végén azért ő nyer.

Az egész Meggyőződés-rendszer érdekes ötlet, mert végső soron a fő-manó által kiválasztott Emlékekből alakul ki, pont ahogy a Személyiség-szigetek a Fő Emlékekből – valószínűleg minden, ami Meggyőződéssé válik, Fő Emlék is egyben. Lehetett volna elmenni többféle irányba az indító Meggyőződés-rendszerrel, azonban (szerencsére) ezt nem tették meg. A „változz, ha győztes akarsz lenni” ősi klisé, ami általában úgy végződik, hogy az illető, aki eldobja korábbi önmagát, végül visszatér ahhoz, jelen esetben azonban mégsem egészen ez történik. A sport-eredményért végzett megerőltető munkát szerintem jól mutatják be, ugyanakkor Riley-nak sokkal fáradtabbnak kellene lennie. Megfogalmazódhat az a kérdés is bennünk, hogy milyen a jó ember és megéri-e feladni az elveinket a sikerért? Az új Személyiséget viszont a szorongás uralja, ez pedig tönkretesz mindent – a végső üzenet tehát pozitívnak tekinthető (ne aggódj annyit!).

Az új mellékszereplők nem tudják pótolni Bing Bongot, de közülük mindenképpen kiemelkedik Lance Slashblade (Yong Yea), akit a Final Fantasy főszereplőjéről mintáztak. Jópofa a kissé elnagyolt, régi stílusú animációja, a túldramatizált beszédmódja és gesztikulációi, a Metroidot és Sonic-ot idéző „speciális támadása”, illetve a már korábban említett poén, amikor ki akar jönni a „zárkából”, hát ott hosszasan röhögtem:D Őt a felnőtt közönségnek csinálták. A Legsötétebb Titoknál tudtam, hogy ez valami humorra kihegyezett alak, ám a végén, amikor „leleplezik”, az már korántsem ütött akkorát. A harmadik alak a piciknek rajzolt 2D-s tévés figurák paródiája, Bloofy (az egyik inspirálójának neve Bluey, aki szintén kutya), őt a megjelenítési módja meg a görbe tükör-jellege miatt tudtam értékelni. Hozzá tartozik a beszélő Övtáska, aki végülis a tényleges segítség lesz. Kicsi, visszatérő alak Nosztalgia, egy Fő Érzelem, aki túl korán jelenik meg – nagyon aranyos és jópofa, sajnáltam, hogy nem állhatott be a többiek közé, de tudtam, hogy fogjuk még látni!

Amint a korábbi epizódban, most újfent van egy szekvencia, amiben új animációs stílust láthatunk, ezen kívül Bloofy és az Övtáska 2D-sként léteznek a körülöttük lévő 3D-s világban, amit érdekes volt látni. Feltűnt, hogy Derű és Szomorúság haja ugyanolyan, valamint észrevettem a két első részbeli cameo-hang helyét, ők a Muppets-es Frank Oz és Dave Goelz, akik ezúttal is két Elme-rendőrt játszanak, felcserélt keresztnevekkel (Frank játssza a Dave nevűt, Dave a Frank nevűt). Ezek a jelenetek az elmében tényleg szórakoztatóak, de a való világban lévők már hagynak kívánnivalót maguk után…

A befejezés nyitott, nem tudjuk pontosan, hogy mi lett végül, odaképzelhetjük, mi az, aminek Riley örül – de talán nem is ez a fontos, hanem hogy miken mentünk keresztül a címszereplőkkel együtt. A stáblista elején van egy jópofa kis jelenetsor, illetve utána jön a Legsötétebb Titok titka. Ez a tényleges befejezés kicsit olyan, mint az egész film…

Néhány furcsaság (saját gyűjtés): Amikor bekerülnek a páncélterembe, minek a zseblámpa? Derű folyamatosan világít… A Fejhadiszállásba besurranó „ügynöknek” miért nem Majrét küldik? Tele van cuccokkal, mindenre felkészült, vékony és könnyen elbújik. Helyette a nagydarab, lassú, könnyen demoralizálódó és ügyetlen Bánat megy… Pánik honnan tudja, hogy az „emlék-ledobó” létezik? Amikor Derű megépítette, még nem volt ott, tehát nem láthatta és ez egy újítás, ezért leírást se olvashatott róla. Majré valamiért nem izgul a robbantás előtt, pedig ez lenne a dolga. Derű visszatartja a levegőt a „víz” alatt, de minek? Ő egy absztrakt létező, nem hinném, hogy levegőre van szüksége. A nagy meccs alatt miért van sötét az elmében, ha Riley ébren van? Ez a játszma leáll addig, amíg Grace és Bree vigasztalják Riley-t, utána meg mindenki úgy tesz, mintha semmi se történt volna. Elhangzik az alábbi mondat: „Mi nem dönthetjük el, kicsoda Riley…” Hát eddig nagyon úgy tűnt, hogy mégis. Vajon a sárga boldogság-górénak mennyi krízis kell még a változáshoz? A többiek úgy látszik, gyorsabban tanulnak nála. Érdekes, hogy az eredetiben Derű azonnal felismeri Bing Bongot, míg a trezorban lévő hármas közül csak Bloofy-t ismeri, Lance-re Undornak kell emlékeztetnie a többieket (pedig az ő feladata a gyűlölt dolgok megjegyzése lenne), a Legsötétebb Titkot pedig egyikük se ismeri.

SZPOJLEREK VÉGE 

Lássuk most az alkotói gárdát! A történet egyik kitalálója és a rendező a korábban storyboard (egyfajta rajzolt forgatókönyv, a beállításokat, a jeleneteket tartalmazza) rajzolóként és kreatív konzultánsként dolgozó Kelsey Mann (mivel számomra nem volt egyértelmű, így elárulom: ez egy igen ronda pasas), akihez pár animációs tv-sorozat epizódjai (pl. Megas XLR) és két propagandisztikus egész estés alkotás (Lightyear, Pirula panda) köthető. A másik sztori-kovács és a forgatókönyv első írója Meg LeFauve, aki dolgozott az Agymanókon, meg a Marvel Kapitányon (innen jön a „görl páör”). Viszont itt egy harmadik pofa, aki egyáltalán nem illik ide, a forgatókönyv másik készítője, Dave Holstein. Neki semmiféle animációs munkája nem volt korábban, semmilyen gyerekeknek szóló dologban sem vett részt. Az egyértelmű, miért vették fel, és szerintem neki köszönhetjük az első szpojlerekben leírt mocskot… Az első részt tető alá hozó Pete Doctert száműzték a társproducer székébe, ahonnan aligha lehetett sok befolyása a végeredményre, illetve meghagyták neki az egyetlen jelenetben hallható Apu Haragja szerepet.

Érdekességek: Az eredeti öt manó hangjai közül Mindy Kaling (Undor) és Bill Hader (Majré) nem vállalták a felkérést, mert Amy Poehler Derűként elképesztően nagy összeget, 5 millió dollárt plusz a bevételek százalékát kapta, míg az összes többieknek mindössze 100.000 dollárt ajánlottak fel. Phyllis Smith (Bánat) már nyugdíjba vonult, de mégis vállalta a visszatérést, azonban nem volt hajlandó Los Angeles-be utazni, ezért csak neki kibéreltek egy stúdiót Missouriban, ahol felmondhatta a szövegét, rajta kívül Lewis Black, Diane Lane és Kyle MacLachlan maradtak meg az első moziból, utóbbi kettő alig szerepel.  

A sztori és az új karakterek felépítéséhez a stúdió igénybe vette Lisa Damour klinikai pszichológus segítségét, aki három könyvet írt a tinilányok pszichéjéről; valamint Dacher Keltner pszichológia-professzorét, aki elvileg az első részben is segítséget nyújtott. Mellettük egy kilenc tinilányból álló csapat („Riley Brigádja”) szintén segített (róluk nincs kép sehol, pedig nagyon érdekelt volna, hogy néznek ki). Pete Docter eredetileg összesen 27 Érzelmet álmodott meg, itt pedig 9 új alakot terveztek bemutatni, de ezt leszűkítették 4-re. Keltner érdeme, hogy például a szintén Szégyenként fordítható „Shame” nem került be, a lányok pedig együtt találták ki Nosztalgiát. Egy rövid pillanatra bepillanthatunk a manók hálótermébe, itt Harag polcán káromkodás-üveg van (az Egyesült Államokból eredő szokás, ha káromkodsz, bele kell dobnod egy érmét, viszont itt a pénz mint olyan, nem létezik), Derűén pedig egy agyagból készült Bing Bong-szobor.

SZPOJLEREK ITT

Amikor bezárják az eredeti ötöst a nagy befőttes-üvegbe, akkor Harag simán tudná a lángoló fejét használni, hogy kijuttassa őket, de ez valamiért egyiküknek se jut eszébe. A szülők elméjébe tett utolsó betekintés alapján a Pánik felnőttként is megmarad, de a többi Érzelem kordában tudja tartani; míg a másik három már nincs ott, tehát a jelentőségük az idő előrehaladtával elenyészik. Az, ahogyan az egyes manók a saját Érzelmeiktől eltérőket élnek át (Derű dühös, Harag empatikus, Undor szenvedélyes, Majré bátor) azt mutatja be, miszerint ők is együtt nőnek fel Riley-val. Felröppentek hírek arról, hogy az elsődleges elképzelés szerint Riley leszbikus lett volna és szerelmes lesz Valbe, ebből a rajongásból még mindig nagyon sok érezhető, de a Lightyearbe erőltetett homoszexuális propaganda utáni erős negatív visszhangok miatt ezt megváltoztatták. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én elhiszem.

A nép hangjai-rovat

kareshu írja a port.hu fórumán: „Az első tíz másodpercben megnyomták a vészcsengőt a mi agymanóink, hogy rossz mozira ültünk be. Az első rész klassz volt, de a második nem az 50+-osoknak készült. A mai idők jegyében ez a második rész inkább az összes kötelező píszi tartalmat kínálja. Eleve tinik a szereplők. Abból is csak a (szupiképességes) lányka neműek. (Kiráz a hideg a kamaszfilmektől, plusz a csaj-dominanciától.) Természetesen kőkemény férfisportot űznek: jéghokit éltre-halálra. (Kiráz a hideg a sportfilmektől is.) Alap, hogy csajszinknak afro ill. latin öri-barija van. És jön finoman a mostanság trendi "girl lamour" vonal is: hisztikrisztink belezúg a costaricai/kubai kinézetű mentor csajába. Szíve jaj vadul ver, míg a kezét foghatja! Na, ilyesmi feelingje van az elejének. Fél óráig tudom ezt bizton állítani. Mert ott én már nekikészülődtem egy kellemes szunyának. De nőm végleg megunta nézni, és kiparancsolt bennünket a napvilágra... Szemüveggel 5800 Ft volt a két jegy - hát inkább ettük volna el egy vendéglőben! :( Ja, 3D varázs aztán semmi, nem tudnék egyetlen wau effektet sem felidézni. Ja 2, poén sincs nagyon benne. Ettől függetlenül egyszer majd megnézem tévén, de hogy moziba nem áldoznék rá pénzt, az tuti. Legyen 5/10. De mégse, mert nyomtak rá 10-et, és nekem kompenzálni kell a valóság felé, ezért csak 1. [A humor tekintetében nem értünk egyet, de mivel ő csak az elejét látta, így nem tudhatja, miről maradt le. Sajnos tény, hogy a filmek/sorozatok így készülnek, vagy az elejét nyomják tele „píszivel” vagy hirtelen a közepére teszik be, vagy apránként szórják el, de mindig ott van. A látványvilágról korábban nem beszéltem, nekem megfelelt, Lance és Bloofy animációja kifejezetten tetszett.]

pajo68 véleményéből: „Pedig nekem nem is jött be az elsö!” [De azért a másodikat megnézted, moziban, pénzért. És annyi ilyen ember van! „Befizettem a sztríming szörvisz-díját, a sorozat első három része szar volt, de azért végignéztem, a többi is szar volt, de azért megnéztem a második évadot és azt is végig. Az is szar.”]

Az imdbről, angolból fordítva, elsőkén Ryoma_Nagare írásából: „Az első részben még az Érzelmek valamennyire befolyásolták Riley-t, itt inkább olyanok, mint a Power Rangers egy beszélő Megazordban. (…) A film valami olyasmit próbál belénk magyarázni, hogy Pánik ’attól védi meg Riley-t, amit nem láthat’, de Majré pont ezt csinálta az első részben.” [Valami hasonló nekem is eszembe jutott, a különbség az, hogy Majré a felkészülés mellett az utolsó pillanatban mindig közbelép; Pánik pedig teljesen a felkészülésre fókuszál, de amúgy Ryomának van igaza.]

Imalena írja: „Unalomnak és Irigységnek semmi értelme. Ezek az érzelmek nem így működnek. Az unalom a túl alacsony stimuláció eredménye és Unalom mindig a nagyon magas stimulációs helyzetben lép akcióba. Irigység meg inkább csodálat.”  

strawberrymills hosszabban kifejti a problémáit: „Az új ’érzelmek’ valójában a régiek toldalékai, mert akkor szorongsz, ha félsz valamitől, szégyenünkben megint csak félünk vagy undorodunk önmagunktól, irigynek lenni pedig düh, szomorúság vagy önutálat, a szituációtól függően. [Itt érdekes belegondolni, hogy a visszahúzódó Szégyen akkor vajon miért éppen Bánattal azonosul?] A nosztalgia a bánat és az öröm sajátos elegye, talán az Enhui [ő így írta le] eredeti? De ő meg semmit se csinál. Amúgy meg ezeket az érzelmeket minden korosztály átéli, Riley tényleg nem unatkozott, szorongott vagy irigykedett 13 éves koráig? Komolyan? Mondhatjuk, hogy átélte ezeket korábban, de nem olyan intenzitással, hogy megjelenjenek a Fejhadiszállásban, de az unalom meg az irigység irtó gyakori a kicsiknél… Lehetetlen, hogy ne érezte volna magát baromira unottnak vagy irigynek legalább egyszer… (…) Irigység, Unalom és Szégyen [érdekes, az angol nevük mind E-vel kezdődik, és az Anxiety-t, vagyis a pánikot is engzájetinek kell mondani] olyan kevés szöveggel rendelkeznek, hogy ha kivennénk őket a cselekményből, ennek semmilyen hatása nem lenne. [Azért Szégyennek fontos szerepe van, bár tényleg nem a beszélt részekben.] Az egyetlen új Érzelem, aki tényleg csinál valamit, az Pánik. Ahogy egy másik értékelő írta előttem, egyszer se láthatjuk az irigység sötét, féltékeny, megkeseredett oldalát, csak a ’jaj, olyan menő vagy!’ oldalát. [És a fehér lány fejében a fekete nő által megszólaltatott érzelem a latin-amerikaiért rajong.] Emiatt inkább csodálat, mint irigység és Enhui meg csak akkor csinál bármit, amikor nagyon erős stimulációs helyzet adódik Riley számára, miközben az unalom akkor lép működésbe, ha alacsony a stimulációs szint.” [Ez utóbbi nekem és valószínűleg a legtöbb egyéb nézőnek se tűnt fel, pedig milyen igaz, itt már másodszor olvastam!]

Végül craigmills-02167 billentyűzetéről: „De hogy egy olyan folytatást csináljanak, ami a Ruby Gillman, tinikráken elemeiből építkezik, az rossz döntés volt. Az animáció nagyon fura, a tinédzser élet sztoriját pedig a Ruby Gillman ötletei közül vették. Az emeryville-i srácok [a Pixar] megfigyelték, mit csinált Kirk és Faryn [Kirk DeMicco és Faryn Pearl, a Ruby Gillman alkotói] Ruby-ért, majd azzal válaszoltak rá, hogy folytatták egy korábbi sikerüket.” [Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, az említett másik animáció mozit szerintem alig látta valaki.]

Pár utólagos megfigyelés a képválogatás során: A felvezetésben látható szivárványos pólóról is hallottam, hogy azt tervezték, Riley ezt fogja viselni majd, de az, hogy kinőtt belőle, talán jelzés, hogy legalább az LBGBTLMNOP-t vissza fogják fogni a jövőben az animációs mozikban. A hegyen lévő négy arc közül az egyik fekete, ezt valahogy félig-meddig megjegyeztem, pedig csak Lance arcára fókuszáltam - erről beszéltem a hatásról írtam feljebb, látod, de mégse látod, a tudatalattidra hat. Az utolsó robbantásnál a detonátor 2D-s, de a 3D-s figurák aktiválják, az egy egészen Roger nyúl a pácban-szerű részlet. Pánik haja talán nem is haj, mert reagál a mozdulataira/hangulatára. Az interneten olvastam, hogy a "Párnavár"-jelenet az 1984-re reflektál, valamint hogy sokan nem találták elég hitelesnek a pánikroham megjelenítését, főleg mivel Riley egy olyan, az érzékekre ható gyakorlatot hajt végre a legyőzésére, amit csak tanulni lehet.

SZPOJLEREK VÉGE

Az Agymanók 2 200 millió dolláros költségvetéséből 1 milliárd 696 millió dolláros bevételt produkált, ezzel jelen pillanatban minden idők legnagyobb bevételt hozó animációs mozijává vált; vezeti 2024 legmagasabb összeget fialó filmjeinek listáját és most éppen minden idők 8. legnagyobb bevételű filmje. A kritikusoktól szinte egyöntetű pozitív megítélésben részesült.

Én úgy gondolom, van miért szeretni az Inside Out 2-t, ahogy elődjét is volt miért; de azzal ellentétben itt már van ok a fanyalgásra és az utálatra. Az „üzenet” szerencsére háttérbe szorul, de olyan erős, hogy nem lehet mellette elmenni, reménykedem benne, hogy a többség inkább azt szűri le belőle, hogy az idegeskedéssel, szorongással, pánikolással nem megyünk semmire és – ahogy korábban már hallhattuk – érdemes minden érzelmet teljességében átélnünk!

Pontozás:

imdb: 7.6 (Az eredeti 8.1.)

port.hu: 8.1 (Az első 8.4.)

Szerintem: 4/5 (A hibái megbocsáthatóak, ám a bele ültetett propaganda már nem.)

Hírek:

- Azt hiszem, eddig csak Merida kerülte el, hogy sorozat készüljön belőle, ennek szellemében jön a Dream Productions című mini-sorozat (ez annyit tesz, hogy egy évadot terveznek belőle), amelyben „A sikeres rendező Paula Persimmon összeáll egy feltörekvő elkalandozás-rendezővel, hogy megalkossák Riley következő nagy álmát az Álom-gyárban.” Nos, a Paula Persimmon az egy Elme-lakó, aki szintén Riley fejében van. Gondolom, a manók csak mellékszereplők lesznek, vagy az sem, a politikai korrektség pedig garantált. Ha legalább a humor-színvonalat tudják tartani, akkor viszont megnézném…

Nem tudom eldönteni, hogy ez figyelemfelhívó cím-e vagy semmitmondó. A film is ilyen meghatározhatatlan és gyanítom, hogy amint a cím, maga a mű is vagy tetszik valakinek, vagy elalszik rajta. Én az előbbi kategóriába tartozom, lehet, hogy azért, mert nem éltem abban a korban, amikor május elsején táblákkal kellett vonulni.

A munka ünnepe előtt érkezik Péter (Halmágyi Sándor) egy olyan településre, melynek vasútállomásán ő az egyedüli leszálló. A vonaton játszódik a nyitójelenet, rengeteg idősebb nép teszi meg szokásos útját A-ból B-be, ez a nyikhaj meg óriási kofferekkel állja útjukat a kocsin belül, amiből még ki is hullik vagy 30 db könyv. (Mármint a kofferből, nem a kocsiból.) A társaság egyik része inkább italozik és beszélget tovább, de néhányan a hosszú útra elkérnek egy-egy példányt, Péter meg szívesen adja nekik örökbe. Kis életkép rajzolódik ki előttünk egyszerű, a való életben előforduló figurákkal, az egész film is hasonló jelenetek sora, hangulatok ezek inkább, semmint igazi történetrészletek. 

Megérkezik a friss diplomás népművelő (ezen a helyiek elámulnak, hogy micsoda foglalkozás ez?!) egy Isten háta mögötti gyárba, egy nem is létező álláshirdetésre. Belecsöppen gyorsan a mindennapokba, óriási fazonok közé; az igazgatón (Sinkovits Imre) rögtön látszik, hogy kicsit bolond, de irányításra született, a könyvtáros (Őze Lajos) napszemüvegben ül a tárgyalóban, minden bizonnyal módosult tudatállapotban (bár ez utóbbi mindenkiről elmondható a teremben, azt hiszem). Az új munkaerő köszöntésére gyorsan koccintanak egyet, biztos, ami biztos. Itt van még egy láthatóan fontos beosztású ember (Andorai Péter, üzemmérnök a szerep szerint), aki már idegeskedik a május elsejei felvonulás szervezése miatt. Mindenki sürög-forog, vagy csak lélekben van jelen, viszont biztos, hogy nem foglalkozik különösebben az új kollégával. 

De hamar megismerik, mert technikai problémák miatt a nagy, emberekből kialakított „Eljen Május 1.” feliratból kimaradt ékezetet helyettesíti óriási lélekjelenlétről tanúskodva. Hatalmas üdvrivalgás és ezután jön egy újabb kis szösszenet, csak emiatt a negyed óra miatt már érdemes megnézni a filmet; a majálist hivatalosan is megnyitja igazgatónk. Folyik a sör, megjelenik a prímás, a „TEKECSAPAT” (csak így nagy betűvel :D) megmutatja, mit tud – nagyon vicces és egyben szomorú is, hogy a főmufti állandóan velük példálózik, mint ami jól működik a gyárban és a kollektívát erősíti. Más tényleg nem igazán működik, inkább csak úgy megyeget... Na és a lényeg, amikor már esteledik (marha sötét a film, nem ártana felújítani!), sokan már otthon vagy az asztalra borulva pihenik ki az ünnep fáradalmait, Sinkovits rágyújt egy-két nótára. Zseniális. Olyan igazi ez a pár perc, hogy szinte megható. Ha valaki kíváncsi, mi is az a magyar nóta, ezt a kis jelenetet mutatnám meg neki. 

Mint említettem, különösebb történet nincs, de a népművelő azért teszi, amit lelkiismerete diktál, tehát terjeszti a kultúrát bizonyos szinten. Az öreg pecásnak, aki szállást adott neki, megmutatja Hemingway-t, a képzőművészeti kört akaratlanul ugyan, de felpezsdíti a könyvtáros nőjével (aki itt azt hiszem, mindenkinek a nője), aki miatt sokan kíváncsiak lesznek az emberi test ábrázolásának módjaira. Egy-egy jól irányzott mondattal ráébreszt másokat fontos meglátásokra, a művészetek útján, de nem csak a művészeteket illetően. Mindenkivel megtalálja a megfelelő hangnemet, a legtöbben vevők az újféle látásmódjára, a mélyebb társalgásra vagy csak a bolondozásra - de nem a legjobb helyre jött osztani az észt. A gyári kollektíva alkalmatlan az új dolgok befogadására, azaz inkább nem hajlandóak változtatni a jól bejáratott fogaskerekek megolajozásának eddigi módján. De úgy is értelmezhetjük a történteket, hogy egy fecske nem csinál nyarat, a frissdiplomás hülyegyerek nagyon okosnak gondolja magát, de ha vért izzad, sem tud változtatni bizonyos dolgokon. Például azon, ha valakit azért küldtek le ide az Isten háta mögé a tanári állásból, mert mondott néhány „butaságot”. Vagy azon, hogy valaki nála nagyobb élettapasztalattal rendelkezik, ezért átlát az okosságain. Amiket egyébként teljesen jóindulattal mondogat, meg tényleg szeretne értelmes elfoglaltságot találni a dolgozóknak, de a szürke hétköznapok erősebbek.

Egyedül a Szirtes Ádám által megformált gondnok az, aki hasonlóan elvarázsolt lelkű, mint a Péter. Ő kénytelenül csöppent ebbe a közösségbe, fárasztják a kötelezettségek, az emberi rosszindulat, ő csak megtermeli a betevőt, elvégzi a munkát, de az igazi szenvedélyét senki nem érti meg, csak a főhősünk. A gólyák. Sok éven át laktak a házához közel, nélkülük már el sem tudta képzelni az életét, aztán egyik évben nem jött a gólya-család. A következőben sem. Megértik egymást, eliddogálnak, éneklik a „Gólya, gólya, füstös lábú gólya” kezdetű nótát és álmodoznak arról, hogy a madarak megint eljönnek. Mert már májusban járunk és nincsenek sehol. Amikor mégis előkerül a pár, gondnokunk gondtalan kisgyerekként fut utánuk a mezőn, ez igazán maradandó jelenet, Szörényi Levente aláfestő zenéjével. 

Sinkovits felülmúlhatatlan, ilyen szatirikusan ábrázolt figuraként ritkán látni őt. Őze Lajost már inkább, neki összesen van 6 vagy 7 perc játékideje, de az erős 6-7 perc. Sokszor nótáznak a filmben, Szörényi zenéje pedig nagyon illik minden jelenethez, kedvencem volt a némafilmeket idéző dallam, ami alatt felgyorsítva látjuk felülnézetből, amint az igazgató kergeti a fiát. Kardos István írta a forgatókönyvet, aki például a Kopaszkutyáét is – egészen hasonló a két film, ha jobban belegondolok; szösszenetek egymás után, a történet nem annyira rajzolódik ki, nem is fontos. Kardos Ferenc, a forgatókönyvíró testvére a rendező, akinek semmi más filmjét nem láttam még, de az sokat elmond azt hiszem, hogy a Roncsfilm létrejöttéhez producerként járult hozzá pár évvel később és ahogy néztem a munkásságát, elég sok olyan művet jegyez, amit nem játszottak agyon, úgymond, témájukat tekintve neccesek voltak és ma is azok. Mint az Ékezet. 

És ezzel ellent mondtam magamnak, mert azt írtam, hogy nem nagyon szól semmiről a film. De azt hiszem lényegében arról szól, hogy nem szól semmiről, mert egy ilyen helyen, mint ez a gyár is, megállt annak idején az idő. Az szintén érdekes kérdés, hogy pontosan mikor játszódik a történet, mert a raktárhelyiségként használt egykori művházban sok rákosista képet meg hirdetőtáblát tárolnak már egy ideje, de ki tudja, mióta? A termelés folyt, a dolgozók ettek ebédidőben, ittak, amikor tudtak, de semmi egyéb nem történt. Maga a sivár valóság ez, a hatvanas-hetvenes évekből. És ezért nagyon „szerethették” ezt a filmet az okosok odafönt.

Július 3-án megszűnt a munkahelyem, azóta állást keresek és arra gondoltam, majd nézek filmeket is, de nem tudom, merre induljak el? Van egy ötletem, csak tájékozódni kellene hozzá, viszont az utóbbi egy hónapban ennek (se) álltam neki. Ellenben megláttam a mai műsorban ezt, amire halványan emlékeztem gyerekkoromból, úgyhogy nekiültem, reménykedve, hogy jobb lesz, mint mondjuk a Charleston. Szerencsém volt, kellemes kis másfél órában lehetett részem hazánk örök kedvence, Bud Spencer révén!

Ismét az USA-ban járunk, a főhősünk, „Bull” Webster (B.S., a bull amúgy bikát jelent), egy kis taxitársaság tulajdonosa, ahol maga is sofőrként dolgozik, de nincs túl jó passzban anyagilag, mert jelentős összeggel tartozik a Rockwood Társaságnak, akik „svájci frank hitelt” adtak neki. Az egyetlen megoldás az lenne, ha eladná a cégét áron alul Rockwoodnak, azonban ezt sem a büszkesége, sem a családja, sem a szívének kedves beosztottjai miatt nem teheti meg. Itt már csak a csoda segíthet és mit ad Isten, tényleg úton van a csoda, ugyanis egy éppen készpénzzavarral küszködő utas egy maréknyi talán használható izével meg 10 dollárral fizet Bullnak, az egyik ilyen izé pedig az a lottószelvény, amivel szerencsés tulajdonosa 150 milliót kaszálhat! Ettől a kis papírszelettől sokak élete, sorsa függ, ezért a természetfeletti hatalmak is beszállnak a kezdődő játszmába: A Mennyből leküldik a házaló Biblia-árusnak álcázott Victort (Thierry Lhermitte), a Pokolból pedig feljön a csábító Lángelika Boszi (Carol Alt) – mindkettejüknek néhány napja van, hogy a megváltás vagy a kárhozat felé tereljék a mit sem sejtő taxist. Ha ez még nem lenne elég, a szelvénynek nyoma vész, Bull feleségét elrabolják és még kínaiak is feltűnnek. Vajon le vagy felfelé vezet emberünk útja, gazdagság és boldogság vagy szenvedés és nélkülözés várja?

„Ha nem lennének a Földön kísértések, mi szükség lenne a szabad akaratra?”

Bud Spencertől nem állt távol a természetfölöttivel való találkozás, hiszen A sheriff és az idegenekben űrlényekkel hozza össze a végzet, míg az Aladdinban ő maga is földöntúli jelenséggé, dzsinné avanzsált. A Fél lábbal a Paradicsombanban egy klasszikus toposz éled ismét újjá, az ember lelkéért folyó örök harc, aminek későbbi feldolgozása például A bájkeverő, de ugyanilyen a rajzfilmekben, amikor a hős egyik válla felett kisördög, a másik felett angyalka jelenik meg, hogy tanácsokat osszanak neki. Mindehhez hozzájön még a kb. 1950 óta fennálló „amerikai álom”, hiszen amint az …és megint dühbe jövünk!-nél vagy a Nyomás utána! esetében, ezúttal is az Egyesült Államok adja a helyszínt. Az viszont újdonság, hogy Bud karakterének ezúttal van családja, felesége (Betty - Sharon Madden) és egy lánya (Candice - akit a valódi lánya, Diamy Spencer [vagyis Diamante Pedersoli] alakított). Most így fejből csak a Bunyó karácsonyigot tudnám megnevezni, amiben ugyanez a kiindulási pont.

Ha már kiindulási pont, a sztori végülis háromszor indul be: A legelején, ami bemutatja nekünk az angyalt, az ördögöt/démont és a taxisofőrt. Ekkor van pár érdekes apróság, például, hogy Victor az egyik amerikai űrsikló fedélzetén jön a Földre, de nem ám akármelyiken, hanem a Challengeren – ami 1991-ben, mikor cikkem tárgya készült, már régen nem létezett (le lehet olvasni a sikló oldaláról a nevet, nyilván elfekvő filmanyagot használtak, de a tény az tény). A „rosszlány”, akit az imdb szerint eredetileg Veronica Flame-nek, tehát Láng Veronikának hívtak, hazai szinkronban a Lángelika Boszi nevet kapta, ami egyfelől elmés (láng és Angelika, ami angyal[i]t jelent, szóval ő a bukott angyal), másfelől rettentően ostoba (főleg mivel mindenki úgy nevezi, hogy „Ms. Boszi”). Az ő érkezése még jobb, mert a csatornából mászik ki egy autóroncsokkal, szeméttel teli utcán, miközben egy csöves bámulja – mind a két érkezés a Spawn-képregényt juttatta eszembe, ahol az égieknek űrállomásuk van, az alvilágiak meg a föld alól jönnek ki. No, de Lángelika érkezésekor van egy humoros jelenet, mert jön két rendőrautó, amiből kiszáll három zsaru (mind férfiak, ahogy a régi világban volt), aztán megkérdezik, mit keres itt, honnan jött, de közben mosolyognak rá, meg minden, mert hát jó nő, tiszta fiatal Paulina Porizkova. Viszont az önvédelem kérdésén túl az egyik megjegyzi: „Ez egy katonai övezet.” Igen? De azért vannak szeméthegyek, csövesek és a nő megjelenik a semmiből két tömött kofferral, de a zsarukat ez nem izgatja? A legjobb poén viszont az, hogy a néger rendőrnek kell cipekednie, miközben a két fehér pasi a nőt kíséri – kíváncsi vagyok, hogy ez direkt így volt-e megrendezve?:D

Az alap-felállás szerintem jó, Bud az Bud, a csaj jól néz ki, az angyal pedig kedvelhető. Az ezután érkező második „beindulás” egy kb. félórás rész, ami azzal megy el, hogy bemutatja, amint a jó meg a rossz megpróbál hatni a főhősre, viszont a lottó-nyeremény még messze van. Ez végülis különleges, mert nem arra próbálják rávenni, hogy a nyakába szakadó vagyont erre vagy arra költse el, sőt, a nő igazából semmit se csinál vele. Már az elején elmondja a Sátánnak (Ian Bannen, aki valamiért meglepően hasonlít Hugh Hefnerre), hogy ezzel a palival nincs mit csinálni, csak a kaja hat rá, de az nem elég és… Ennyi. Innentől átáll a Rockwoodnak dolgozó ügyvédre (Sean Arnold), akit 2 jelenet alatt az ujja köré csavar, majd mindketten eltűnnek. Ellenben Victor számos módon próbálja rávezetni Bullt arra, hogy ha megfogadja a Szentírás szavait, Istennek tetsző gondolatai vannak, stb., akkor minden jobb lesz neki.

Erre példa a kissé hosszú hegedülős jelenet, ahol emberünk bejelenti: „Egy nagyon híres magyar darabot adok elő nektek.” Ez vajon a hazai szinkron leleménye? A melódia egyébként a Kis éji zenére emlékeztet, csak kicsit megváltoztatták. Itt vannak dolgok, amik miatt megértem, miért hagyták benne ezt a szekvenciát, ám a történet egészéhez semmit se tesz hozzá. Az időkitöltésre jó példa még Candice és a kisfia. A gyereknek nincs apja, de ebből mégsem alakul ki konfliktus (talán ez is Bull pozitív karakterére mutat?), Candice pedig kb. három jelenetben van benne, mint háttéralak. Emberünknek út közben meg kell állnia egyszer, hogy bepelenkázza az unokáját, ez viszont szintén csak ürügy, mert a lényeg az angyal és a démon első találkozása. Ez egy tök jó kis jelenet, csak megtörténhetett volna bárhol máshol. Persze értem, hogy Bud szerepeltetni szerette volna a lányát, ám ezeket a részeket simán ki lehetne vágni.

Sokkal jobb viszont a kommunikáció módja, ahogy a két küldött kapcsolatba lép a feletteseikkel. A nyitányban hallhatjuk Sinkovits Imrét a Teremtő hangjaként, ám később már nem ő a „főnök”, hanem a Bács Ferenc által szinkronizált Nagy Testvér (Jean Sorel, angolban Holy Brother, vagyis Szent Testvér). Victor bármelyik telefonon tud vele beszélni, csak fel kell vennie a kagylót és beleszólnia, ez akkor is működik, ha a készülék rossz, erre láthatunk példát – közben viszont furcsa módon az első alkalommal egy harmadik fél nem hallja a Nagy Testvért, a másodiknál igen (ez lehet a szinkron hibája), a harmadiknál meg Bull veszi fel a kagylót, aki, mint különleges személy, talán tényleg hallja az angyali beszédet. Erről jut eszembe az űrsikló fedélzetén lévő egyetlen jelenet, ott egy pasas véletlenül látja Victort, aki meg is beszéli vele, hogy nem kellene látnia, majd eltűnik. Talán a Menny álcázása néha kihagy:) Lángelika viszont sose akar beszélni a góréjával, aki maga Lucifer, tehát itt nincs köztes közvetítő; ám amaz állandóan megjelenik, a legképtelenebb helyzetekben is – mindig egy tükörben és csak a démon látja/hallja. Érdemes még kiemelni azt a részt, amikor Victor a babára vigyáz, közben ellenfele feltűnik a tévé képernyőjén, amit nem lehet kikapcsolni. Ez végülis egy tipikus horrorfilmes toposz, viszont társadalom-kritikának is felfogható, hiszen az ördög azt mondja, ők uralják a tévét. A filmesek kikarikírozták a mozi akkori legnagyobb vetélytársát vagy ez a fogyasztói társadalom ellen szól? Vagy csak egy poén?

„összetévesztettem egy mocskos gazemberrel”

A cselekmény a harmadik indulástól lesz igazán fordulatos, pörgős meg vicces, mert Bull megtudja: nyert. Már csak a szelvény kéne, ezért elindul egy végtelennek tűnő, őrületes hajszára, de a milliókat érő sorsjegy sose ott van, ahol lennie kellene. Az Un piede in paradiso még fel tud vonultatni olyan poénokat, mik 33 év után is kacagtatnak, majd jön a csúcsjelenet, a nagy döntés, ahol kiderül, melyik földöntúli kreatúra nyer – ennél a résznél marhajó trükk-effektet láthatunk, de nekem mindegyik speciális effekt tetszett (csak a semmiből kitörő viharnál látszik az elején, hogy a csapadék nem igazán az égből jön). A kísérőzene is nagyon jó, számomra a ’80-as éveket idézte, főleg a főcímzene tetszett. Az utolsó félórában van egy régi időket idéző bunyós jelenetsor is, ahol Bud még talán utoljára beleadott mindent – ha úgy vesszük, Bullnak nem szabad annyit verekednie, mert végső soron jó ember. A befejezés meg egyszerűen aranyos:)

SZPOJLEREK ITT

Nem hinném, hogy van, akinek ezzel elronthatom az élményét, de azért ott a figyelmeztetés. Jöjjenek akkor a hibák: 1. A kiinduló konfliktus Bull szempontjából a tartozása, ha ezt vesszük figyelembe, akkor a gonosz Rockwood. Őt képviseli az ügyvéd, de az első jeleneten kívül, amikor bemegy a taxitársasághoz, soha többet nem kerül szóba az adósság, azt senki se akarja behajtani, Rockwood többé elő se jön, meg se bűnhődik és a befejezésnél sincs utalás arra, hogy a főhős kifizette a pénzt vagy esetleg beperelte a fickót, aki átvágta? 2. A country klubban Victor közli: „Kitűnő a látásom!” Akkor minek a szemüveg? Igaz, a kocsmában később már nincs rajta, de akkor is. 3. Az angyal semmit se reagál arra, hogy Bull otthagyja a feleségét megkötözve abban a bányában vagy miben, meg se kísérli kiszabadítani. Ez azért csak fontos egy lélek megítélésnek szempontjából! 4. A roncstelepes résznél Bull egyszer csak kint van az autóból, de szerintem nem mutatják, mikor száll ki – vagy éppen nem figyeltem, mikor megteszi, ám mivel üldözik, nincs értelme kiszállnia. 5. Mindig a sofőr-ülés felől szállnak be mind a ketten a taxiba, de miért? 6. Lángelika az ügyvéd „meggyőzése” után kb. fél órára felszívódik, aztán a végén újból megjelenik. Ahogy feljebb értekeztem róla, tulajdonképpen semmit se tesz annak érdekében, hogy a központi karakter rossz útra térjen, kivéve, ha az a terve, hogy megutáltatja vele Victort az összezártságukkal. 7. A „gyerek”, akitől Bull a szelvényt kapja, visszatér a végén és hálálkodik neki, de ez sincs igazán megoldva, mert mi lett vele? Ő mit kapott, ha a pénz jelentős része elment az új cégre meg a tartozásra? Ha meg nem kapott semmit, miért van ott, miért hálás? Miért nem perel?:D

SZPOJLEREK VÉGE

Nézzük a készítőket! A rendező az E.B. Clutcher álnév alatt rejtőző Enzo Barboni, akinek a Nincs kettő négy nélkült, A keményfejűt, a Nyomás utána!-t, Az ördög jobb és bal keze 1-2-t, Az angyalok is esznek babotot, az Egy zseni, két hever, egy baleket, no meg a Bűnvadászokat köszönhetjük (az utolsónál forgatókönyvíró, a többinél direktor). Az egyik író Marco Barboni, Enzo fia; aki a Doc West-szérián, A keményfejűn, a Nyomás utána!-n, a Nincs kettő négy nélkülön és az Extralarge-on dolgozott ugyanebben a szerepkörben. A második író pedig Giuseppe Pedersoli, Bud fia, aki producer is volt. Hozzá még a Bud Spencer & Terence Hill: Slaps and Beans 1-2 videojátékok (nem is tudtam, hogy van ilyen:D), a Recipe for Crime (Spencer utolsó filmes munkája), az Atyai pofonosztó, az Őrangyalok-sorozat, a Bunyó karácsonyig, meg az Extralarge köthető; pici szerepekben néha látható is, például az …és megint dühbe jövünk!-ben, a Rabló-pandúrban vagy az Aladdinban (utóbbiban és az Extralarge-ban Diamy Spencer is szerepelt). A vörös taxisok vezetője, akivel Bull többször is összetűzésbe kerül, az Ricardo Pizzutti, a Spencer-Hill-mozik legendás mellékszereplője (pl. „A Fogas” az …és megint dühbe jövünk!-ben vagy Dr. Spider a Nyomás utána!-ban), ő volt a kaszkadőrök főnöke is. A zenét Giancarlo Bigazzi szerezte.

Pár érdekesség: Az egyik producer-cég, amely részt vett cikkem tárgyának létrehozásában, az a Silvio Berlusconi Communications. Az olaszok megint úgy láttatják Amerikát, hogy kellenek indiánok, feketék és kínaiak (mennyivel megelőzték ezzel a korukat!). A főhős teljes neve John Bartholomew „Bull” Webster. Szövegei között két olyan eset is van, ami utalás lehet egy-egy korábbi Bud Spencer-mozira, az egyik az „azért beszélek úgy, mint egy kamionsofőr, mert kamionsofőr vagyok” – ez az …és megint dühbe jövünk!-re mutat; a másik meg az amerikaifocis csevegés az első fuvarnál, ez lehet az Akit Bulldózernek hívtakra utalás. Candice szobájában van Prince- és Rocky Horror Picture Show-poszter. Angolban elvileg a Rockwood Társaságot The Spider Company-nak (A Pók Társaság) nevezik. Nem először, de itt ismét együtt hallható Bud két nagy magyar hangja, Bujtor István Bullként, illetve Kránitz Lajos a rivális taxisofőr-vezérként. Ez Barboni és Spencer utolsó közös munkája. Victort eredetileg Terence Hill játszotta volna, de a Lucky Luke-sorozat miatt nem tudott részt venni cikkem tárgyának létrehozásában. (Szerintem, ha a cselekmény ugyanilyen marad, akkor nem sokat számított volna a jelenléte.) Végül egy igen régi komment a port.huról, Moldávia bánata nevű felhasználó írta: „Szép szöveg volt a 78. percben is, mikor a sárga-fehér taxit közrefogta 7 piros. Ekkor szólalt meg Bull Webster mellett, az anyósülésen Viktor: - Át kell törnünk a taxis blokádot! Na most, ez a film 1991-ben készült, kb. 1992-ben mutatták be nálunk... :D”

A Fél lábbal a Paradicsomban egy a korhoz képest igényes látványvilágú, szórakoztató mű, amiben a jópofa sztorit kellemes muzsika kíséri, van egy kis bunyó, van jó csaj, pár remek poén („Van magánál pénz?”), szóval minden, ami kell. A lyukacsos, kissé túlbonyolított sztori miatt nincs szívem pontot levonni – remélhetőleg ezt majd beszámítják nekem a végső, nagy számadásnál;)

Pontozás:

imdb: 5.9

port.hu: 8.9 (Mint látható, Bud nálunk nemzeti kincs.)

Ha tetszett a cikk, olvasd el a könyveimet is!

Múlt vasárnap, amikor A héten a tvben-listát állítottam össze, megakadt a szemem ezen a címen és azt gondoltam, nahát, ez egy Örkény-egyperces címe! Rákattintottam, kiderült, tényleg ez az alapja, de eddig valahogy elkerülte a figyelmemet – pedig Örkény István a kedvenc íróm!

Ebben az alig több mint 1 órás (68 perces) tévéfilmben hét novellát és/vagy egyperces novellát dolgoztak fel, amik az író munkásságának drámai részéből merítenek (kivéve egyet), köztük pedig laza kapcsot jelent a hétből háromban megjelenő Bodrogi Gyula, aki mind a háromszor orvost alakít, de mindenütt másik karaktert.

„Malinovszki? Nem ismerem.”

Kezdünk az általam nem igazán kedvelt Budai böjttel, ahol a II. Világháborúban, a budapesti kitörés előtt járunk, a főváros ostroma alatt. Egy korábbi nagypolgár család nyomorog egy romos lakásban, várva a bizonytalan jövőt (apa – Avar István, anya - Andai Györgyi, nagyapa – Greguss Zoltán). Egyedül a fiatal, szép lányuk (Krisztin – Götz Anna) tekint bizakodva az előtte álló időkbe, hiszen fülig szerelmes a jóképű katonába, Ivánba (Tóth Tamás). Az orvos apa meg van győződve róla, hogy csupán egyetlen kiút létezik ebből a szenvedésből, ám a család többi tagja más véleményen van…

„A művészet ott kezdődik, ahol a helyeslés végződik.”

Következik a Szédülés, ami már a háború után játszódik, ismét nagypolgári környezetben. Egy baráti társaság ül össze, bújtatók és akiket elbújtattak (Koltai János, Miklósy Judit, Ráczkevei Anna, ifj és idősebb Ujlaky László), egyikük, az orvos (B. Gy.) azonban késik, ezért, mikor megérkezik, annak az egy férfinak, akit nem ismer, nem mutatkozik be. Elkezd mesélni egy történetet egy gerincműtétről és a lányról, akit megmentett – vagy mégsem?

A törzsvendég a két súlyos dráma után könnyedebb darab, melyben egy gyanútlan ifjú (Pusztaszeri Kornél) a zsúfolt étteremben egy idős hölggyel (Tolnay Klári) szemben kap helyet, és a pincérnő (Varga Mária) megkéri, olvassa fel a néninek az étlapot. Amaz viszont mindenről beszél, csak arról nem, hogy mit fog kérni…

A Honvédkórház az egyik kedvenc Örkény-novellám. Itt Bodrogi immár egy ezredesi rangban lévő sebész, aki egy mindössze őrnagyként szolgáló katonatársának (Sárosi Gábor) mondja el, hogy rákos feleségét nem tudják megmenteni – csakhogy az asszonynak erről nem szabad tudnia, ezért pontosan úgy kell őt kezelni, mint odahaza…

„Régen volt, igaz se volt.”

Az Ólmos eső egy nehezebben leírható darab, mert az, ami történik, két mondatban összefoglalható, csakhogy itt nem az a lényeg, ami történik, hanem az, amit a főszereplő Szirtes Ádám elmond, meg az, ahogy mondja. Röviden talán annyit mesélnék erről, hogy egy egykoron rendkívül fontos ember visszatér pályafutásának korai helyszínére, ahol sokan sokat köszönhetnek neki, de már senki se akarja meg- vagy elismerni…

„Ne haragudj, Sári, én nem tudok így élni.”

A Fohász a leghosszabb, legrészletesebb darab, melyben egy idősödő, származásuk és/vagy foglalkozásuk miatt mellőzött házaspár (Ruttkai Éva és Garas Dezső) szembesülnek azzal, hogy egy ismeretlen holttest talán az eltűntnek hitt fiuk és azt láthatjuk, amint ez az esemény új mederbe tereli azt az egyetlen napot, amit láthatunk az életükből.

„Azelőtt Kaufmann volt a családi nevünk.”

Végül jön egy másik kedvelt írásom mozgóképesítése, ez az Ákos és Zsolt, melyben egy ereje teljében lévő, tettre kész testvérpár (Jakab Tamás és Zsótér Sándor) Párizsba készül utazni gazdag rokonukhoz, ám mielőtt még elmennének, az apjuk (az újból orvost játszó B. Gy.) elmond nekik egy titkot, aminek meg kellene változtatnia az egész addigi életüket – de csak ha elfogadják azt.

Elindult a film és megpróbáltam felidézni az írásokat. A Budai böjtből nem sokra emlékeztem, csak arra, mi az apa szándéka; a Szédüléshez nagy elvárásaim voltak; A törzsvendég idegesítő (de elvileg annak is kell lennie); a Honvédkórház sajnos nagyon nem olyan, mint elvártam; az Ólmos eső (amire egyáltalán nem emlékeztem) viszont meglepően jó lett. A Fohászt nem szeretem, ez a véleményem most sem változott meg; az Ákos és Zsoltnál pedig az ebbe átkötött fenomenális befejezés tetszett legjobban!

Az első történetben megragadott Götz Anna szépsége és Greguss Zoltán kitűnő alakítása; valamint feltűnt, hogy az ostrom meg a nélkülözés közepette a nők haja mégis tökéletes. Ezt a novellát viszont sose szerettem. A Szédülés azért nem működik, mert az írott formának jelentős részét a narráció teszi ki, ami itt kimarad, ezért nem tudjuk meg, hogy az orvos felesége terhes, vagy hogy a költő mióta nem írt már semmit; ezzel együtt pedig kiveszik az írás rendkívüli feszültsége. Sajnos ehhez Koltai János se tesz hozzá, illetve a készítők valamiért lehagyták a befejezést, amiből kétféle is létezik, így a konfliktus megoldatlan marad. A harmadiknak kellene a hangulati váltást hoznia, de az egyetlen igazán jó dolog benne Varga Mária szépsége, aki csupán pár pillanatig látható… (Senki se értsen félre, se Tolnay, se Pusztaszeri játékával nincs bajom, mindössze sose kedveltem ezt az írást, hiszen idegesít.) A Honvédkórház alapjaiban véve letaglózó, mégis nevetséges helyzetet fest le, ám ez a feldolgozás már ott megbukik, hogy Sárosi Gábor semennyire sem hasonlít a szövegben szereplő őrnagyra. Erre még rádob egy lapáttal a befejezésnél következő teljesen hiteltelen „veszekedés”, ahol női hangot nem is hallhatunk – Bodrogi Gyula hiába brillírozik, ez így sajnos nagyon pocsék.

Ellenben az Ólmos eső baromijó, mert Szirtes Ádám baromijó. Ez igazán jól visszaadja Örkény hihetetlen elbeszélő-képességét, hiszen igazából itt nem arról van szó, hogy valaki nagypofájúskodik vagy hogy mások bunkók vele, és nem is arról, hogy egy pénzzel kibélelt elvtársnak randalírozni támad kedve. Nekem a Koránkelő emberek jutott eszembe róla, Örkény egyik korai riport-kötete, amely Dunaújváros felépítését meséli el fennkölt, „hiszek a szocializmusban”-stílusban; de benne van még az író későbbi eszmélése, amihez kellett az ’56-os forradalom. Minden időszakban volt és van egy korábbi rendszer, amire egyesek nosztalgiával, mások utálkozva tekintenek vissza. Akinek a múltban nagy tekintélye volt, azt később talán le se köpték és fordítva, senkikből lettek magas beosztású káderek; aki viszont nyilvánvalóan az előző rendszer hozadéka volt, azt sosem kezelték a helyén, még akkor sem, ha - mint ahogy az itt megjelenő Tóth elvtárs esetében van -, tényleg sokat tett másokért. Legalábbis én ezt így értelmezem.

A Fohászt most, nézve értettem meg igazán, legalábbis, hogy mit takar a cím és bár szeretem, ha egy feldolgozás hű az eredetihez, ez a rész sokkal jobban működne, ha az úton lassan sétáló párral véget is érne. Ruttkai Éva és Garas Dezső kiváló színészek voltak, de sajnos ez a történet túl hosszúra nyúlik – az első fele nagyszerű, a másodikat már oda nem illőnek éreztem –, viszont menő az ekkor látható kihúzható lemezjátszó. Az utolsó (előtti) sztoriról, az Ákos és Zsoltról nem tudnám megmondani, miért szeretem, de szívesen olvasom el újra meg újra. A feldolgozása szintén tetszett, bár a fiúk nem úgy néznek ki, mint az írásban; viszont nyitánynak hallhatjuk a Men Without Hats Safety Dance-ének befejező traktusait, valamint még két, nekem ismeretlen ’80-as évekbeli pop-számot; Bodrogit pedig az Isten is erre a szerepre teremtette. A narráció hiánya ezúttal kevésbé zavart, ez az elmaradt jellegzetesség a nyomtatott lapokon azonban sokat tesz hozzá a hangulathoz. Tetszett a Bodrogi mögött elhúzó jellegzetesen kék ZIL:) Ezek után viszont van még valami, az utolsó egyperces, ami a címadó darab; ez egy elsőrangú, nagyon hatásos befejezés, ahol az egyébként számomra kevésbé érdekes Befejezetlen ragozás új értelmet nyer.

Ha a látottakat rangsorolni kellene, akkor az Ólmos eső a legjobb, amit az Ákos és Zsolt követ; harmadik helyre tenném a Fohászt (főleg az elejét); a Budai böjtöt és a Szédülést egy lépcsőfokra helyezném (az elsőt Greguss Zoltán, a másodikat Bodrogi Gyula viszi el a hátán); az utolsó előtti helyre A törzsvendéget raknám (elsősorban személyes okokból), a sereghajtó meg a Honvédkórház.

A készítőkről: A forgatókönyvet Esztergályos Károly írta, ő volt a rendező is, filmográfiájában ott találhatjuk az általam látott másik Örkény-feldolgozást, Az ember melegségre vágyikot, a számomra még ismeretlen Örkény-lexikont, végül pedig a kiváló István királyt. Az operatőr Bíró Miklós az utóbbi kettőn szintén együtt dolgozott Esztergályossal. Nézzük azokat a színészeket, akik még nem kerültek említésre! A Szédüléshez mind Ujlaky Lászlót, mind ifj. Ujlaky Lászlót megemlítik a stáblistában, csakhogy a szobában három férfi és két nő ül, a három közül pedig csak egy van, akit nem ismertem, szóval vagy én nem figyeltem, vagy volt ott egy negyedik pasas, aki csöndben maradt. Hogy az orvossal szemben ülő bajuszos vajon az idősebb vagy az ifjabb Ujlaky, azt nem tudom… A Honvédkórházban csak hátulról látható, egyetlen mondattal bíró nővért Bojti Judit alakította. Az Ólmos esőben a fiatal sofőr Lippai László, Kuncz elvtárs Hollósi Frigyes, a főpincér Tyll Attila. A Fohász rendőre Várnagy Zoltán, a csupán pár pillanatig látható Sanyi pedig Baracsi Ferenc. Ici-pici szerep még az Ákos és Zsoltban a Bodrogit útba igazítani akaró csöves, ő Györi Ilona. Érdekesség, hogy ez Tolnay Klári utolsó filmje, amiben még látható, utána már csak szinkronizált.

A novellák utólagos összehasonlítása a látottakkal:

Budai böjt – Ez egy 1948-as kötet címadó darabja és mint ilyen, a Szédüléshez hasonlóan kétféle változatban van meg. A korábbi írás nagyon részletes, ezt olvasva érthető igazán, hogy bár a konfliktus egyértelmű, a hangulat meg minden egyéb kiveszik a filmből. A forgatókönyv valamiért nagy hangsúlyt helyezett az anya és Iván közti szerelmi kapcsolat bemutatására már a legelején, holott ennek csak később van egy pici jelentősége; ám a sokkal fontosabb „el kellett jönni Szentendréről” kimarad. A narrátor hiánya miatt a családtagok közti kapcsolatot nem ismerjük meg igazán, azt se, mi vezette őket ebbe a lakásba, ami egyébként Iváné és a nyomtatott lapokon ezerszer rosszabb állapotban van. És miért vannak itt egyáltalán? Hát mert az apa nem hajlandó lemenni a pincébe, az emeletes ház többi lakója közé, mert megalázónak érzi. Valószínűleg költségvetési korlátok miatt csupán hanghatások mutatják, hogy háborúban vagyunk, ezzel ellentétben a leírásban a helyszín, a fények meg a párbeszédek adják meg a borús hangulatot. Vannak apró jelenetek, amik a filmből kimaradnak, ezek között viszont akadnak fontosak is, mint Iván visszaemlékezése az ütegek működtetéséről, vagy az, hogy a nagyapa utolsó jelenetének mi az értelme. Nem emlékszem, hogy benne hagyták-e azt, amikor az apa bocsánatot kér a nagyapától, de szerintem ez kimaradt. Avar István figurája valahogy gonosznak tűnik, holott, ha elolvassuk a ’48-as változatot, akkor kiderül, hogy súlyos betegségtől szenved, a lánya hamarosan elhagyja őket a szerelméért és ezeket együtt nem tudja elviselni. Ha háború van, ha nincs, ő ezt a döntést hozná, a háború csak ad még egy nyomós érvet (az ország pusztulása) és ezáltal segít, hogy rábeszélje a többieket a tervére. Kérdéses, vajon sejti-e a felesége viszonyát? Az „új” változat ismét kevésbé részletes, Örkény pl. utólag kihúzta az apa I. Világháborús veterán múltját és egy jelenetet a nagypapa problémájáról, amitől viszont a végső jelenete újfent veszít a súlyából. A ’48-as szebb és hatásosabb az újnál, egészen más hangulatú, mint az utódja.

Szédülés – Ebből rendelkezem az 1948-as első verzióval és a későbbi, ismertebbel is. Koltai János az egyetlen, aki Örkény tömör leírásaihoz mérten hasonlít a figurára, akit életre kelt, a haja pontosan olyan, csak az eredeti Turánszkinak nincs bajusza; a többiek viszont nem hasonlítanak. Valóban négy férfi van az asztal körül, ám a házigazda alig szólal meg, a filmből pedig igazán csak Bodrogi és Koltai maradtak meg, szóval abban sem vagyok biztos, hogy a két kevésbé fontos férfi szövegeit nem vonták-e össze. A narrátor kihagyása miatt az orvos felesége háttérbe szorul, holott a novellában gyakorlatilag ő a főszereplő, ezen kívül azt sem tudjuk meg, hogy itt mindenki jómódú: Az orvos nyilván, a költő dohányelosztót vezet, az egyik férfi ügyész, a másik nyugdíjas titkostiszt. Az se derül ki, hogy az egyik nő azért szól közbe hirtelen, mikor a költő a kommunistákat említi, mert az orvos az. A lassúság, amit a narráció ad, feszültséget teremt, megértjük, kik ezek az emberek, mit éreznek egymás iránt, milyen közös múltjuk van, stb. Sajnos csak a narrátor által tudhatjuk meg a cím jelentését is. A látható cselekmény tényleg kb. annyi, mint amennyit itt bemutatnak, leszámítva a hiányzó befejezést, viszont Koltai játékában nincs benne az, amit Örkény leír: „belül csupa izzás és zengés, mint egy vashámor”. A vége felé elkapja a ritmust, csakhogy a karaktere dühét nem adja vissza. Az 1948-as változat részletesebb, drámaibb, érdekesebb és izgalmasabb utódjánál, főleg a vége. Az „új’” verzió rövidebb, sok dolog hiányzik belőle a régiből, a befejezése pedig kevésbé durva. Itt újból el kell mondanom, hogy Esztergályos két különböző lezárásból választhatott volna, ő azonban egyiket se tette bele a filmbe.

A törzsvendég – A szöveg kizárólag párbeszédből áll, semmiféle leírás nincs, ezért végső soron ez a legtökéletesebb feldolgozás.

Honvédkórház – A filmben egybe vonták a novellában megjelenő ápolónőt meg műtősnőt. Újabb hiba, hogy a végén az ezredesnek is ordítania kellene az őrnaggyal.

Ólmos eső – A sofőr neve Józsi. Itt is kimaradnak részek, amik sokat adnak a hangulathoz, például amikor Tóth kifizeti az okozott kárt. Tyll Attila alakja nem főpincér, hanem üzletvezető. A filmben valahogy minden túl gyorsan történik és szerintem kevésbé hangsúlyos Kuncz fontos megjegyzése, az „átdobták a kerítésen”. Szerintem Tóthot a saját elvtársai „nyírták ki”, évekkel később pedig egyik se vállalja a felelősséget.

Fohász – Az asszony a narrátor, ezt meg lehetett volna oldani. Nekem a filmben a férj tűnt főszereplőnek, a nyomtatott oldalakon viszont egyértelműen a feleség az. Bár ez a leghosszabb szekvencia, egy fontos részt mégis kihagytak belőle (a jazz-klubot), az autós mizéria pedig csak a narráció által érthető igazán.

Ákos és Zsolt – A Káldi nevet a Szédülésből kölcsönözték, eredetileg Kolozsvári. A címszereplők ikrek, a helyszínt sokkal több szemét borítja az írott formában és az apa szemét-turkálása kimarad. Esztergályos az évszakot is megváltoztatta, a leírás szerint nagyon meleg van, a képeken Bodrogi kabátban, Jakab és Zsótér pulóverben vannak. A csöves teljesen új szereplő, a novellában nincs benne.

Összességében elmondható, hogy a hiányzó narrátor miatt a szereplőket, múltjukat és motivációikat nem ismerhetjük meg, ráadásul ugyanígy homályban maradnak az érdekes kis mellékszálak. Így a megjelenített embereket csupán a beszédük alapján tudjuk megítélni.

Lényegében a Bevégezetlen ragozás talán egy kicsit jobb, mint Az ember melegségre vágyik, az ideális Örkény-film viszont a kettőből lehetne (és esetleg még a porton elég alacsony pontszámú Örkény-lexikonból, ezt majd a jövőben kommentálom). A rövid játékidő meg a híres színészek miatt ajánlom annak, aki egy jó magyar drámát akar látni és/vagy otthonosan mozog az író munkásságában!

Pontozás:

port.hu: 8.9

imdb: 7.5

Szerintem: 4/5 (Ez a mínusz a Honvédkórházért jár, a többiért nem vonok le, bár az összehasonlítás alapján lehetne...)

Néhány évvel ezelőtt megtekintettem a Szépművészeti Múzeumban a Paul Cézanne műveiből készült kiállítást, de semmire nem emlékszem belőle (csak arra, hogy mindenki rosszul írja a nevét vagy valami ilyesmi). Ellenben igen élesen megmaradt a Gulácsy Lajos és a mostani főszereplőnk, Csontváry Kosztka Tivadar munkáiból nyílt tárlat. Csontváry olyan festményeket hagyott hátra, amiket hiába nézel képen, ott kell lenned velük egy légtérben, hogy érezd a hatásukat – például a Baalbek irdatlan méretei beleégtek az agyamba, de azt is fel tudom idézni, hogy az egyes képei a termekben melyik falon lógtak. Megvettem és elolvastam a Csontváry 170 kiállítási katalógust, utána megrendeltem a Csontváry-emlékkönyvet, ami azóta is itt várja a sorát az asztalomon; végül megnéztem az 1980-as „életrajzi” mozit, amely azonban (nem csak számomra) csalódást okozott. Az arról szóló cikkemhez érkezett kommentjében gigabursch írta: „Egyedül a Ráday-féle tévéjáték az, ami értékelhető.” Ez keltette fel a figyelmemet, valamint a következő hozzászólása: „Kb három évtizede láttam. Orrba-szájba kerestem mindenféle megosztó oldalon, de sehol nem találtam.” Ezért most, hogy az M5 műsorra tűzte, Mozsárágyúval érdeklődve ültünk le elé – kiderült, ő már korábban látta, csak akkor még nem nagyon tudta, ki volt Csontváry…

Erre a kérdésre Várkonyi Gábor (Kisváros; Vivát Benyovszky! – egyébként Várkonyi Zoltán fia) és Kovásznai György (festő, animációs filmek készítője, meg nem értett zseni) keresték a választ Ráday Mihály (Unokáink sem fogják látni, Glória) kamerájának lencséjén keresztül egy 6 részre bontott tévéjáték keretein belül. Míg Huszárik Zoltánnak anno sikerült néhány nagyon szép, emlékezetes pillanatot létrehoznia, az 1980-as Csontváry egészben véve értékelhetetlen; elődjének alkotói azonban felismerték, hogy mitikus festőnk életét úgy lehet a legjobban bemutatni, ha a legfontosabb szituációkat tárják elénk dramatizált, fiktív verzióban – ami viszont végeredményben mégis sokkal valósabbnak tűnik Huszárik látomásánál.

1975-ben viszont az alkotói folyamat, a művek s azok ikonikus helyszínei helyett inkább a címszereplő személyiségét igyekeztek visszaadni az átlagosan 20-25 perces szekvenciákkal (a 6. nagyon rövid, aki tudni akarja miért, az nézze meg): 1. A tréfa – itt a „pályatársak”, a többi művész vélekedik róla (valószínűleg nincs történelmi alapja annak, ki áll vele szemben és ki „támogatja”), 2. Az átok – ebben eléggé leegyszerűsítve látható, miszerint az egyszerű, hétköznapi ember nem kíváncsi Csontváry műveire, 3. A monológ – kis kommunista propaganda (tényleg), 4. A vízió – itt lemerülünk a Huszárik-féle mélységekbe, de mégis valahogy érthetőbben, 5. Az árverés – a hagyaték megmaradásának különös története, 6. Az utóélet – avagy kiknek köszönhetjük e „mesét”. Nézzük meg kicsit részletesebben az egyes részeket!

„Mintha Európa tudna róla, hogy mi a világon vagyunk…”

A tréfa: Helyszínünk tipikus kávéház, valamikor az 1900-as évek legelején, ahol egy légtérben ülnek a korszak magyar festészetének kiemelkedő képviselői és mecénásai – akiket az 1975-ben elérhető színészek krémje alakít. Sztankay István – Pólya Tibor, Inke László – Lechner Ödön, Benkő Gyula – Szinyei Merse Pál, Greguss Zoltán – Ernst Lajos, Bilicsi Tivadar – Fényes Adolf, Zenthe Ferenc – Magyar-Mannheimer Gusztáv, Konrád Antal – Brasch Andor, Somogyvári Rudolf – Nemes Marcell, Gálvölgyi János – Lázár Béla és Juhász Jácint – Szász Zoltán. Aztán néhány perc vita után belép hősünk, akit Őze Lajos testesít meg, igencsak hasonlít a valódi Csontváryra, ahogy pedig az lenni szokott, a játéka ezúttal is kifogástalan. (Nekem egyedül annyi megjegyzésem van, hogy a maszk, amit visel, elég nyilvánvalóan maszk, bár ezt feltehetően a korszak technikájának végessége, illetve a mai kor meglepően jó képfelbontása eredményezi.) Az itteni sztori kevésbé érdekes, hiszen végeredményben telefonbetyárkodásról van szó; viszont a megjelenő neves színjátszók meg a Sztankay és Őze közti párbeszédben hamar bekövetkező fordulat mégis figyelemre méltóvá teszik. Mondanivalója talán az, hogy Kosztka Mihály Tivadar az egész emberiség sorsát szerette volna jobbra fordítani, nem számít, hogy egy nincstelen parasztról vagy éppen a királyról van szó, ám oly módon, amit rajta kívül senki se értett (meg). Csúnyán fogalmazva ő volt korának a Fogarasi Árpádja, csakhogy világmegváltó tervein és ötletein túl le is tett valamit az asztalra – erről lesz szó a következő részben. Kis érdekesség, hogy a telefonálók úgy tartják a készülékeiket, mintha 1975-ben lennének, holott a falra szerelt telefonból kiálló tölcsérbe kellett beszélniük, a leginkább zuhanyfejre hasonlító „hallgatók” alsó felében nem volt mikrofon. Megérzésem szerint Őze itt többször is Csontváry írásaiból idéz, de ezt egyelőre nem tudom megerősíteni.

„Ön ember az embertelenségben.”

Az átok: Egy elképzelt fővárosi utcán a leginkább kisnyugdíjasnak látszó festő személyesen próbál becsalogatni néhány embert a tárlatára, ami teljesen üres. (Se jegyszedő, se őr, se látogató – dolgoztam múzeumban, most már egyáltalán nem így van, de lehet, hogy 100 éve még lehetett így.) A járókelők, a polgárság különböző tagjai azonban nem nagyon akarnak kötélnek állni, megrémülnek tőle vagy kinevetik, így egyik abszurd helyzetet követi a másik: A szerelmi bánatos ifjú, akit Csontváry megment az öngyilkosságtól, már éppen bemenne, mikor a csalfa leány visszarohan hozzá; a mindössze útbaigazítást kérő vidékiek válaszul elbeszélést kapnak egy meg nem értett művész világ körüli utazásáról; a disztingvált úriember (Makay Sándor), aki végül kétszer is végignézi a műveket, tirádás kritikát vág az alkotó fejéhez; végül az ingyen beengedett suhancok kiröhögik, megdobálják a képeket. Tehetetlen dühében az ekkor a társadalmi ranglétra legalsó fokán álló kisembernek látszó hős megátkozza a hálátlan közönséget – ebben az átokban nekem a II. Világháború rajzolódott ki, ami valószínű, hiszen ’75-ben még csak 20 évvel voltak a békekötés után; azonban a korszak miatt szóba jöhet inspirációként az I. Világháború is. Érdekesség, hogy Mozsárágyú megfigyelése szerint az öngyilkossági kísérletnél a jobb felső sarokban látható a belógó mikrofon; számomra viszont az volt izgalmas, amikor „a bolond festő” bemutatta a tárlaton szereplő munkáit: egyiket se látjuk, de a rövid leírás alapján rögtön felidéződtek bennem (ebben sokat segített a film előtt sugárzott félórás ismeretterjesztő, amit véletlenül kaptunk el). A lelombozó lezárásnál Csontváry egyedül húzza el egy szekéren a műveit, amiknek csak a hátuljuk látszik, miközben villámlik és az előző részből ismert festő-társaság bámulja.

„Még harcban állunk, de már van távlatunk.”

A monológ: Eddig nem mondtam, de mindegyik rész előtt van egy kis felvezető kártya, mint A tanúnál, ezúttal kiemelik, hogy ez talán nem így zajlott a valóságban, de…. Egy pártirodában vagyunk, ami egészen konkrétan a Tanácsköztársaság alatt a népművelési népbiztosság direktóriumának irodája, itt a „népbiztos helyettes” (Madaras József) beszél a kanapén ülve csöndben hallgató, immár nagyon idősnek látszó mesterhez. A falon Lenin elvtárs portréja és a 133 nap ismert mozgósító plakátjai, a telefon folyton csörög; átélhető a feszültség, amit tovább fokoz a nagyon kevés érzékelhető vágás. Bár ez eddigi két részben Őze Lajos mindkétszer kapott egy-egy hosszabb beszédet, ezúttal csöndben marad és a szépen teljesítő Madaras hangján kívül csak pár mellékszereplőt hallhatunk egy-egy mondattal. Most már tényleg bizonyosan Csontváry önnön szavait mondják, hiszen a helyettes bejelenti, hogy tőle fog idézni, mielőtt felolvas egy pamfletjéből. Korszellem tekintetében ez a legjobb rész, hiszen hűen visszaadja azt, ahogy a Kádár-rendszer megpróbált hősöket faragni a „proletárdiktatúra” vezéreiből; kis utánajárással pedig kideríthető, hogy az egyetlen, beazonosítható népművelési népbiztos-helyettes a Kun Béla után Rákosit és Kádárt is kiszolgáló Lukács György volt; az angol nyelvű wikipedia szerint Kovásznai György marxista elveket vallott, első önálló animációs filmjének pedig éppen A monológ (1963) volt a címe. Ebben a részben a fennálló rendszer dicsőítése történik (valami ilyesmi volt az 1980-asban is), a nézővel megpróbálják elhitetni, hogy a kitagadott, meghurcolt kommunisták majd felemelik a kitagadott, meghurcolt művészt. Ebből azonban nem lett semmi, mert bár Csontváry megélte a véres 133 nap felét, de akkor már régen nem festett és (amennyire most tudom) semmilyen formában nem fejezte ki támogatását a bolsevikok felé. Ellenben a készítőkkel, akiknek ez vagy konkrét vágya volt, vagy illett valami ilyesmit beletenni egy moziba, ha azt akarták, hogy leadja a tévé.

„A Fehérvári úton van a műterme…”

A vízió: Az előző részben rosszul lesz a mester, akit itt már a kórházi ágyán láthatunk viszont, az orvos pedig közli az éjszakás nővérrel, hogy várhatóan nem éri meg a reggelt. A nővér elmeséli, hogy járt Csontváry műtermében és ott milyen csodákat látott, főleg a figurák fogták meg (szerintem pedig általában azok a képein a leggyengébben kivitelezett dolgok); aztán szóba kerül a „teveháton”, amit láthattunk az 1980-as verzióban, csak én nem értettem, miért van az ott. Most a film előtt sugárzott ismeretterjesztőből kiderült, hogy miután felhagyott a festéssel, még készített vázlatokat, ezek egyike volt a Honfoglalás ábrázolása, amire saját magát is odafestette, teveháton, vezérként. Ekkor láthatunk először bármilyen valódi Csontváry-művet, viszont ebben a részben még csak a kis részleteket mutatják be: az alakok arcait, a fák ágait, a vizek csobogását. Fokozatosan átmegyünk a valóság mögötti területre, a haldokló festő előtt megelevenednek saját alkotásainak szereplői, így például a táncosnők a Zarándoklat a cédrusokhoz Libanonbanról, vagy az első két részben látott festőtársak. Itt újfent hallhatjuk a művész szavait Őze Lajostól, abban a remek jelenetben, amikor a fekete háttér előtt, mozdulatlanul álló figurái között sétálgat. Vajon mit jelenthet az, amikor visszautasítja a koronát, kardot és jogart, majd kijelenti, hogy pogány? Érdekességként annyit, hogy itt látszódnak a korszak technikai határai, például a vetített háttér miatt.

Az árverés: Ez az utolsó látványos rész, amiben mi is eljutunk az immár elhagyatott, rossz állapotú műterembe, ami zsúfolásig van a mester magára maradt alkotásaival. Az örökösök megbeszélik néhány nagydarab piacossal, hogy a holnapi árverésen eladják nekik a jó minőségű külföldi vásznakat ponyvának; de ekkor jön a fiatal, meg nem nevezett Gerlóczy Gedeon, aki úgy dönt, beszáll a licitbe és végül meg is nyeri azt, ezzel megmenti az utókornak Csontváry festészetét. A film előtti ismeretterjesztőben elhangzik, hogy Gerlóczy az örökségül kapott részvényei értékét fektette be ebbe a vállalkozásba, amibe beszállt az egyik Kosztka-rokon is; a vásznak pedig azért kellettek a kofáknak, mert vízállóak voltak, az áruikat akarták letakarni velük. Gerlóczy 55 évet töltött Csontváry műveinek propagálásával. Érdekesség, hogy a filmben a jövendőbeli „örökös” a Fohászkodó üdvözítőt látja meg először, az ismeretterjesztőben azt mondták, A magányos cédrust látta meg. A három, még élő testvére közül Anna kifejezetten örült, hogy valaki megveszi és megőrzi a festményeket, ezt cikkem tárgyában egyetlen apró mosollyal jelzi a feltehetően Annát jelképező színésznő – így kontextusban látva nagyon szép utalás.

Az utóélet pedig „az igazi érték halhatatlansága”, erről ennyit.

Utólag belegondolva az itt felsorolt 5 rész közül egyedül Az árverés az, ami történelmileg teljesen hitelesnek fogható fel, itt semmiféle kifogásolható nincsen, ugyanakkor ez a legkevésbé érdekes, hiszen aki anno a bemutatókor látta, az ugyanúgy tudja, mint a mai néző, hogy a címszereplő munkái megmaradtak, egyikből se lett piaci ponyva, tehát nincs miért izgulni. A tréfa számomra az egy helyen lévő összes festő miatt kevésbé hihető; Az átok megtörténtét valahogy el se bírom képzelni a valóságban; A monológnál pedig maguk az alkotók is bevallják: ez ebben a formában valószínűleg nem történt meg. A vízió a kötelező (?) művészkedés, itt megkísérlik az egyik vizuális művészet erényeivel közvetíteni a másikhoz tartozókat, de, amint azt már leírtam, Csontváry műveit élőben kell látni a hatáshoz.

Nehéz lenne nem összehasonlítani a Jelenések egy festő életébőlt az öt évvel későbbi utódjával, szóval lássuk a kettő közti hasonlóságokat: Mindkettő a festő korát felidéző archív felvételekkel indul és többször operál komolyzenével; a tényleges főhős elég sokára jelenik meg; jön a „teveháton”; a képek (főleg a híres Önarckép) részleteinek közeli, visszatérő képei ismétlődnek; a figurák életre kelnek a festő látomásában; mindkétszer van fura és érthetetlen táncos rész; na meg meztelen nő; a művész írásait olvassák fel; ezeken kívül még a saját figurái és pályatársai között sétál (épp mint Harvey Keitel az Ifjúságban). A ’75-ös tévéjátékban inkább a címszereplő személyiségét építik fel, az alkotói folyamatból vagy az utazásokból semmit se mutatnak; a ’80-as mozifilmben pedig éppen ezek sorakoznak fel: a festmények helyszínei, a helyszíneken megjelenő főhőssel, ám ott meg inkább azt mutatják meg, hogyan megy tönkre az élete (miközben tönkreteszi egy másik emberét is). Várkonyi inkább az 1900-as évek elejének korrajzát viszi vászonra némi kommunista felhanggal, míg Huszárik Csontváry nevével visszaélve forgat egy Szindbád 2-t – ez a két mozi megidézi a művész alakját, vázolja korát és elénk tárja meg nem értett zsenijét; ám se életrajzi-, se dokumentumfilmként nem értelmezhetőek. Különösek, mint az általuk középpontba állított személy.

Pár érdekesség: Kovásznai György és Csontváry Kosztka Tivadar életútjában több párhuzam is felfedezhető, hiszen mindketten festők voltak, de írtak is; valami olyasmit alkottak, amit senki más és saját korukban nem értékelték őket kellőképp. Mindketten beskatulyázhatatlan alakjai a művészetnek. Ráday Mihály négyszer dolgozott együtt Várkonyi Gáborral. A Jelenések egy festő életéből Pap Vera első filmje, ő a lány, aki megijed tőle a 2. részben (köszönet Mozsárágyúnak az észrevételért). A táncosok a Pécsi Balett tagjai voltak. Végül egy vicces név: Laluja Ferenc (ismeretlen szerepben).

Lezárásként annyit tudnék mondani, hogy Bellák Gábor művészettörténész a felvezető ismeretterjesztőben azt kérdezi: „Mi a művészi nagyság mértékegysége?” Erre az 1975-ös Csontváry megtekintése után a válaszom a következő: Olvassa el mindenki A tréfánál említett többi festő nevét és gondolja el, hányat ismer közülük (nekem ez mindössze 3)! De ha azt halljuk, hogy Csontváry? Ennyit erről. Filmként egyértelműen inkább ezt ajánlom, mint az utódját, főleg, ha már ismerjük valamennyire a címszereplőt és életrajzát!

Pontozás:

port: 7.4 (Az 1980-as 7.6.)

imdb: Nincs pontja.

Szerintem: 5/5

Megjegyzés: Sajnos az interneten egyetlen kép sincs belőle, ezért nem tudtam ilyen típusú illusztrációkat hozni.

Ebben a rövid videóban a Baalbeket mutatják be számunkra, érdemes megnézni, főleg a végét, amikor a hölgy odasétál elé:

Egy kedves ismerősömtől tudtam meg az X-en, hogy lesz folytatása ennek a filmnek, amit már legalább egyszer láttam, de úgy tűnik, nincsen nyoma itt, a blogon. Mivel anno nagyon tetszett és jön a második rész, így most, hogy az RTL sugározta, nem hagytam ki, szóval ugorjunk fejest Riley fejébe!

Ki is az a Riley? Egy 11 éves kislány, aki az Egyesült Államokban él a szüleivel (hangja Kaitlyn Dias, az anyukájáé Diane Lane, az apukájáé Kyle MacLachlan) és boldog. Erről gondoskodik a mindennapjait egyengető címszereplő társaság vezetője, a szó szerint sugárzóan vidám Derű (Amy Poehler), meg a mellette/alatta szolgáló négyes: Bánat (Phyllis Smith), Undor (Mindy Kalling), Majré (Bill Hader) és Harag (Lewis Black). Minden Derű tervei szerint halad, ám váratlanul Riley-nak költöznie kell, a család egy másik államba helyezi át a székhelyét, ami már magában elég nagy változás; ehhez viszont még hozzájön, hogy Bánat akaratlanul is szomorúsággal tölti meg a kislány életét. Amikor pedig talán már nem lehetne rosszabb, a boldogság megtestesülése a rosszkedv avatárjával együtt az elme túlsó oldalán landol, náluk van az összes Fő Emlék, amik Riley személyiségének alapját alkotják, a hátramaradó hármasnak pedig korántsem a felhőtlen mindennapok garantálása a szakértelme. Derűnek és Bánatnak vissza kell jutnia a Fejhadiszállásba, mielőtt a gondoktól terhelt leányzó elméje szó szerint összedől – de az emberi elme számos akadályt meg veszélyt rejt, még az Agymanók számára is!

Az Inside Out azon a jópofa ötleten alapszik, hogy vajon mi zajlik egy gyerek fejében akkor, ha az érzelmei élnek, az emlékei üveggolyókra hasonlítanak, a gondolatai vonaton száguldanak (angolul: train of thought;)), a tudatalattijában pedig egy gigászi porszívó randalírozik?

Az első negyedórában megismerjük az alapfelállást: Riley kedvence a jéghoki (ez a kezdő helyszínt adó Minnesota államban nagyon népszerű sport), imád hülyéskedni és szereti a szüleit meg a legjobb barátját, szóval normális gyerek. A gyártó Pixar a Disney égisze alá tartozik, ezért igazán meglepő, hogy a hősnőnek mindkét szülője megvan, sőt, együtt is élnek (most fejből csak Meridát tudnám még hasonlóként megnevezni.) A manók közül a kedvencem egyértelműen Harag, aki már megjelenésében vicces, a szövegei nagyon jók és imádom a nyakkendőjét:) Majré jópofa, engem egy szúnyogra emlékeztet és neki szintén elég jó poénokat adtak, Undor viszont kevésbé érdekes. Bánat aranyos, olyan megölelni-való és ha belegondolunk, akkor azért érzi magát haszontalannak meg feleslegesnek, mert a vele teljesen ellentétes Derű rajta (is) uralkodik. Szinte bármilyen szituáció adódik, a „főnök” megpróbálja a saját érzelmére manipulálni a dolgot, a többiek meg mindig egyetértenek vele, mert jó manipulátorként tudja, kinek mit mondjon - erre kitűnő példa a feladat-kiosztás, ahol az egyértelműen beosztottként viselkedő hármasnak könnyen tud testre szabott elintéznivalót biztosítani; viszont mivel nem érti, mi lenne Bánat funkciója, őt simán megkísérli szó szerint félreállítani. Mindez mondjuk igazán csak most tűnt fel, a második (vagy harmadik?) megnézésnél, viszont nincs vele különösebb baj, mert a játékidő során kiderül, hogy mindenkinek van egy fő érzelme, aki a vezető (Anyánál például Bánat, Apánál Harag ül a kapitányi székben).

„Nagyszerű, ma sem haltunk meg, ez aztán az igazi siker!”

A Fejhadiszállás kb. úgy működik, hogy van egy szituáció és Riley öt Személyiség-szigete ezekre általában magától reagál, viszont a manóknak van beleszólása abba, hogy mit fog a kislány érezni, sőt, általában a tetteit is ez az érzelem határozza meg (például: itt egy lehetőség hülyéskedni, akkor hülyéskedjünk és ettől boldogok leszünk). Némelyik pillanatban úgy tűnik, a címszereplők megfigyelők, akik csak egy bizonyos helyzetre várnak, arra, amit ők tudnak a legjobban megoldani (veszély esetén Majré gondoskodik a biztonságról, a gyerekszemmel igazságtalannak ítélt történésnél pedig Harag beindítja a hisztit); máskor viszont látszik, hogy az ő döntésüktől függ, mit fog tenni Riley és közben mit érez (Undor mondjuk nem tudja úgy kommunikálásra késztetni a hősnőt, hogy az ne tűnjön gúnyolódásnak, ettől a helyzet is fanyar ízt kap). Kérdés, hogy ha nem az ötös tesz valamit, akkor pontosan mi történik? Talán az elme egy jól felépített gépezetként reagál úgy, ahogy az a személyiségtől elvárható, a test pedig követi a cselekvéssel. A konfliktusokat azonban a külső tényezőkön túl az adja, hogy Bánat, aki nem tudja, mit kellene csinálnia és nem hagyják szóhoz jutni, „rossz” hatást gyakorol a már meglévő emlékekre meg az éppen kialakuló szituációkra; Derű közben egész egyszerűen visszaél a hatalmával. Ellenben fő érzelemként ő határozza meg, mi Riley alaphangulata, tehát a többieknek az az érdeke, hogy az ő akarata érvényesüljön. (Vajon a fő érzelmet az idő múlásával felcserélheti egy másik?)

Az emlékek ábrázolása egyszerűségében nagyszerű, mindegyik leginkább üveggolyóra hasonlít, ami a hozzá kötődő érzelem színében ragyog (Derű = sárga, Bánat = kék, Undor = zöld, Majré = lila, Harag = vörös) és egyfolytában önmagát „játssza le”, vagyis a benne tárolt pillanat ismétlődik. Derű előre-hátra tudja pörgetni az emlékeket érintésével, a többieknek viszont látszólag nincs meg ez a képessége; ennek ellensúlyozására Bánat a jelenlétével szomorúvá tud alakítani egy emléket, ha elég ideig elég közel van hozzá.

A történet három fő helyszínen játszódik: A valóságban (itt van a három fő emberi szereplő), a Fejhadiszálláson (innen indul ki a cselekmény, Undor, Harag és Majré végig itt vannak) és a Fejhadiszálláson kívül, de Riley elméjén belül (ide kerül ki a sárga meg a kék manó). Az öt központi érzelem mellett még számos más teremtmény népesíti be Riley fejét, például az álmokban megjelenő lények (a Szivárvány-Unikornis), a képzelet szüleményei (az ideális pasi) és a munkások. Na, őket érdemes külön elemezni, mert nem egészen körülhatárolható, micsodák. Nem érzelmek, inkább funkcióknak lehetne őket nevezni, mindannyian nagyon hasonlítanak egymásra és láthatóan igencsak belefásultak a feladataikba. Számomra irtó különös, hogy a munkások közül senki se figyel fel a két eltévedt érzelemre, pedig azok nagyon másmilyenek, mint ők, elég csak arra gondolni, hogy Derű óriás hozzájuk képest, legalább háromszor magasabb náluk, ráadásul világít. A munkásoknak tisztában kell lenniük az elme felépítésével, tehát tudniuk kell, hogy van Fejhadiszállás, ami irányít, szóval azt is tudniuk kell, hogy van ott valaki, aki a góré. Derűt mégse ismeri fel senki…

Senki, kivéve a harmadik (vagy második?) legfontosabb gondolati karaktert, Bing Bongot (Richard Kind), aki Riley egykori képzeletbeli barátja, ám a cselekmény idejére a pici lány már nagy és nincs rá szüksége, ezért a hosszú távú memóriában tölti az idejét. (Jó kérdés, hogy pontosan mit csinál vagy miért akar egyes emlékeket elvinni a belül nagy, kívül pici zsákjában? Talán meg akarja őket menteni a feledéstől?). Derű meg Bánat összeakadnak ezzel a rózsaszín csodabogárral, aki névről ugyan, de felismeri a fő érzelmet (kék kolléganőjét viszont nem) és megkísérli elkalauzolni őket az elmében. Hármójuk interakcióiban vannak kis humoros részletek, amiket egyértelműen a felnőtteknek szántak, ilyen mondjuk a tény, hogy a főnöknek csak halvány fogalma van arról, mi lehet az irodáján kívül; az unalmas használati utasítások olvasására kárhoztatott beosztottja viszont mindent tud, csak nem érdekli, amit tud. A jó szándékú ismeretlen ismerős meg saját együgyűsége révén csöbörből vödörbe juttatja őket, valahogy egyik ötlet se jön be, amit Bing Bong javasol.

„A csúnya szó, amit ismerünk!”

Vannak még mindenkit érintő dolgok, amiket az Inside Out kifiguráz: A visszatérő álmok, a füledbe beleragadó ostoba dalok vagy a felejtés. Utóbbi az egyik központi elem, mert ha a Fő Emlékek eltűnnek a Fejhadiszállásból, akkor a Személyiség-szigetek leállnak, Riley pedig elfelejti a személyisége alapjait (a majmos hülyéskedést a szülőkkel, a jéghokizást, vagy hogy miként kell beszélni egy baráttal). A munkások látszólag önhatalmúan döntenek arról, melyik emlék fontos és melyik nem, de alapvetően a szürkülők közül választanak, mert ha egy emlék sokáig marad kihasználatlanul, akkor elveszti a színét, vagyis a hozzá társuló érzelmi kapcsolatot. Ekkor aztán a Feledés Árkába kerül, ahol szép lassan porrá omlik… (Újabb izgalmas feltevés, hogy a manók az érzelmük kapcsán összefonódnak-e az emlékekkel? Nagyobb befolyást kap-e egyik vagy másik, ha több hozzá kapcsolódó emlék van? Érzik-e, ha egy „náluk lévő” golyó megsemmisül?) Sajnos a mindenkinek átélhető dolgokhoz kapcsolódik néhány tipikusan egyesült államokbeli klisé is, így a gyerek utált étele a brokkoli, a félelmének tárgya pedig a bohóc.

Az eddig felsorolt érdekes meg drámai dolgok mellett azért nagyon sok nevettető jelenet van, ami elveszi a sztori alapvetően borongós hangulatát: Vannak kifejezetten a kicsiknek szóló viccek (szerintem mondjuk ilyen az összedőlő kártyavár vagy a felhő-emberes részek), a felnőtteknek szánt darabok (a déja vu vagy amikor Majré az álom-felelős), illetve kapunk egy rakás utalást, amit vagy csak az amerikai közönség érthet vagy aki Pixar-imádó (a háttérben elhelyezett szereplők korábbi mozikból vagy az A113-as szám ismétlődése). A legszórakoztatóbbak viszont a mindenkinek szánt viccek, ezek csúcspontja az ebéd-jelenet, ami biztos, hogy bárkit meg tud nevettetni (a brazil pilóta kifejezetten emlékezetes)!

Persze nem Pixar-filmről lenne szó, ha nem lenne benne szívfacsaró rész, ilyenből van elszórva jónéhány, de a csúcspont egyértelműen Bing Bong utolsó jelenete, itt közel a negyvenhez, férfiként is könnybe lábadt a szemem. Ha már könnyek, érdekes apróságként Derű nem tud könnyezni, illetve talán kihagyott ziccer, hogy amikor elönti a szomorúság, akkor a fénye „nem kapcsol le”. Ugyanígy apróság, de nehezen magyarázható, hogy Riley új osztályában miért nincs egyetlen szőke gyerek se, mindenkinek sötét színű haja van (Ha van más, a hősnőhöz hasonló árnyalatú hajzat, akkor a készítők azt hiszik, hogy a néző összekeveri Riley-t valamelyik névtelen háttéralakkal?), valamint szintén itt jön az egyetlen észrevehető fekete karakter, a tanárnő (2015-ben még nem volt kötelező minimum egy fő fekete szereplő, lásd mondjuk a Múmiákban a dj-gyereket, a Jégvarázs 2-ben a katonák vezetőjét, stb., tudjátok, miről beszélek).

Bár a sztori alap-ötlete korántsem teljesen új, az itt látható verziót Pete Docternek köszönhetjük, aki az ötletek kidolgozása mellett a forgatókönyv-írásban is kivette a részét, valamint ő volt az egyik rendező és Apa Haragjának hangja. Filmográfiájában a már említett Merida, a bátor; a csúfosan megbukott Lightyear; a Szörny Rt., a Fel!, a WALL-E és a Toy Story 1-2 szerepel – érdekesség, hogy animátorként részt vett a Disneyworld Cranium Command nevű látványosságának elkészítésében, ami egy kisfiú fejében szolgálatot teljesítő „manóról” szól, bár az Agymanók ötlete állítólag nem innen származik. Docter mellett a másik rendező-ötletgazda Ronnie Del Carmen, aki szintén hallható egy rövid jelenetben, az Absztrakt Gondolatoknál dolgozó munkásként – hozzá a kitűnő Freakazoid-sorozat 7 része köthető. A forgatókönyv elkészítésében részt vett még Meg LeFauve (Marvel Kapitány) és Josh Cooley (Toy Story 4 – őt hallhatjuk a bohóc hangjaként); az ötletek kidolgozásában pedig segített Simon Rich (Saturday Night Live, Csodatévők) és Michael Arndt (A család kicsi kincse, Toy Story 3, Szuper haver, Az Ébredő Erő). Ezeket az embereket látva könnyen lehetett volna cikkem tárgyából is egy Addams Family 2…

A szinkronhangok közül ki kell emelni Amy Poehlert és Bill Hadert, mert ők a szövegkönyv elkészítésén is dolgoztak, Amy pedig Derű kidolgozásában vállalt jelentős részt. A Tudatalatti bejáratát őrző két őr hangja két legendás Muppet-bábos, Frank Oz (az eredeti Yoda) és Dave Goelz; az egyik Álom-gyári zsaru Flea, a Red Hot Chili Peppers gitárosa, az egyéb hangok között pedig megtalálhatjuk Gregg Bergert, aki Garfield kutya-barátjának, Ubulnak a hangja a ’80-as évek óta (pont az álom-jelenetben van egy ugató eb, talán éppen őt játszotta?).

Érdekességek: Pete Docter elmondása szerint az ötlet akkor fogalmazódott meg benne, mikor Elie nevű kislánya fejlődését figyelte, ehhez mind ő, mind Ronnie Del Carmen hozzátették saját élet-tapasztalataikat. Pszichológusok és elme-szakértők segítették Riley tudatának felépítését. A film kb. 5 éven át készült, ebből egy évig tartott a karakterek kidolgozása, a sztorin és az ebédes jeleneten 3 évig dolgoztak, az animáció másfél évig tartott. Az öt manó mindegyike „szőrösnek” látszik, ezt nem tudom másként leírni, nekem olyan, mintha plüssállatok lennének, viszont az effekt lényege az, hogy nincsen egyenletes felszínük, mert bőrük sincs, energiából állnak, részecskék alkotják őket. Eredetileg csak a fő érzelem nézett volna ki így, de a stúdiónak annyira megtetszett, hogy mindegyiküket átalakíttatták. Az alakjuk és színük egy-egy szimpla formából indult ki: Derű csillag, Bánat könnycsepp, Undor brokkoli, Majré egy idegszál, Harag tűzálló tégla; ezen kívül felfedezhető bennük az őket alakító színészek külsejéből is, például szerintem Phyllis Smith arca hasonlít Bánatéra, Harag pedig a standup-humorista Lewis Black színpadi öltözetét viseli, hozzá hasonlóan újságot olvas. Ezekben az újságokban a címlap-hír mindig valami nagy esemény Riley életéből.

Derűnek a sugárzó személyisége miatt nincsen árnyéka:) Harag tűz-effektjét az 1997-es Herkules-rajzfilm Hádésza inspirálta. A fő érzelem külsején dolgoztak a legtöbbet, csak a világító kisugárzás létrehozása 8 hónapot vett igénybe. Elvileg 3 másodpercnyi látnivalót 3 hétig rajzoltak és 33 órán át dolgoztak rajtuk a számítógépek. Az Agymanókhoz készült lokalizáció, vagyis a bemutatás helyétől függően változik egy-egy kis részlet, például Apa fejében nálunk focimeccs megy, Amerikában hoki; és a feliratok magyarul vannak.

Ez az első Pixar-film, amiben nincsen személyként létező negatív szereplő, a nagy ellenség itt a változás. A Hosszú Távú Memóriában lévő végtelennek tűnő, kacskaringós polcok az agy felületét szimbolizálják – ugyanakkor nem „az agyban” vagyunk, hiszen mondjuk ha Riley elesik, akkor nincs „agyrengés” vagy ilyesmi. A két őr a Tudatalatti előtt az őket megszólaltató bábmesterek neveit viseli, de felcserélve: Frank Oz karakterének neve Dave, Dave Goelz alakjának neve Frank. A sapkákról való értelmetlen vitájuk idézheti a Godot-ra várva színdarabot vagy a Stan és Pan-páros mozgóképeit, a központi szereplők mindkettőben hasonló diskurzust folytatnak. Amikor Derű lekapcsolja a költözés-napi álmot és kicseréli egy boldog emlékre, azzal hosszú távon kárt okoz; de ugyanilyen rossz hatással van az is, amikor Bánattal meg Bing Bonggal felébresztik Riley-t: a kislány agya ugyanis nem tudja kellőképp feldolgozni az aznapi történéseket, érzéseket. Hárman is beperelték a Pixart, mondván ez a mozi ellopta az ötleteiket, egy feljelentést elutasítottak, egy ember biztosan nyert (Damon Pourshian, akinek már korábban volt egy Inside Out című filmje, de hogy mit nyert, arról nem szól a fáma), egynél pedig ismeretlen a végkimenetel. A végestáblista elején van még pár humoros jelenetsor: mi rejlik a többiek fejében? Az Agymanók 175 millió dollárból lett, máig megközelítőleg 860 milliót hozott vissza; egyöntetű kritikai elismerésben részesült, sokan 2015 legjobb filmjei közé választották, és megnyerte a Legjobb Animációs Mozgóképnek járó Oscar-díjat (számos másik mellett).

Ez egy aranyos, szórakoztató és nagyon vicces alkotás, ami azonban alapjaiban véve inkább dráma, mint vígjáték. Vannak benne olyan részek, amiket a kisebbek is élvezhetnek, de kell hozzá némi érzelmi érettség, hogy tényleg értékelni tudjuk. Semmiféle igazi negatívumot nem tudnék ellene felhozni, akárhányszor láttam, igazán tetszett, ezért szívből ajánlom!

Pontozás:

imdb: 8.1

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám megint!)

Hírek:

- Van egy közvetlen rövidfilmes folytatás, az Inside Out: Riley’s First Date?, ami igazából az ebédes jelenethez hasonlóan felépített, nagyon vicces szekvencia.

- Állítólag 2023 óta készül egy sorozat-adaptáció cikkem tárgyából.

- Ezen a héten, június 14-én mutatják be az Agymanók 2-t, amiben Riley immár tinédzser és négy új érzelem jelenik meg a Fejhadiszállásban. Pete Docter és Meg LeFauve visszatérnek íróként, de Docter már nem rendező; a fő hangok közül Kaitlyn Diaz és Bill Hader kivételével mindenki újból hallható lesz. Nagyon érdekel, de félek is tőle, mert az első rész annyira jó és az eltelt 9 évben azért nagyot fordult a világ Hollywooddal meg a Disney-vel…

Lóránt Demeter, független magyar filmrendező keresett meg bennünket első készülő nagyjátékfilmje kapcsán.

"Egy rémálmokkal teli házban minden feladat megoldásával egy lépéssel közelebb kerülhetsz ahhoz, hogy visszakapd a családodat… Vagy elveszítsd önmagad."

A Dreamland Awaits egy független magyar arthouse horror nagyjátékfilm, amit Békésszentandráson, angol nyelven rögzítettek nemzetközi szereplőgárdával, április végén. A film jelenleg utómunka fázisban van, a tervek szerint legkésőbb ősszel már látható lesz fesztiválokon, később hazai mozis premierre is számíthatunk, de több mint bizonyosan valamelyik nagy streaming-szolgáltató műsorában is találkozhatunk vele.

A történetről: Josh 20 éve rendőr, azt hitte már megtapasztalta az élet legsötétebb oldalait, de most szembetalálja magát eddigi legnagyobb kihívásával: A családját elrabolták és hogy visszaszerezze őket, be kell költöznie egy furcsa házba, rejtve maradnia és követnie egy titokzatos idegen utasításait. Ha végrehajtja az össze feladatot, akkor visszakaphatja a családját, de rá kell jönnie, hogy igazi ellensége nem az idegen, hanem saját elméje...

Demeter saját szavaival műve "A Babadook és a Jákob Lajtorjája keveréke egy kis Lovecrafttal leöntve." 

A főbb szerepekben Nicolas Hackenberg (Josh - francia színész, FBI: International sorozat, Max [2002-es film, partnerei: John Cusack, Peter Capaldi és Kulka János]), Rebecka Johnston (Sarah - svéd színésznő, Fehér éjszakák, Inferno, Parkoló) és Jonathan C. Nelson (A Nyomozó - amerikai, ez lesz az első filmje).

Lóránt Demeter a film írója, rendezője, producere, operatőre és vágója; a speciális effektekért a másik producer, Sz. Nagy Gábor felel; a zenét a svéd Jimmy Svensson szerezte. 

Néhány érdekesség: A Dreamland Awaits helyszíne a rendező saját háza volt, a forgatás megközelítőleg 20 napot vett igénybe. Az effektek jelentős része kameratrükk és nem számítógépes animáció lesz. A Full Screen Films valójában Lóránt és Sz. Nagy urak közös vállalkozása, a teljes költségvetést ők állították elő, saját pénzből.  

Bővebb információk: A Dreamland Awaits hivatalos weboldala, a stúdió/forgalmazó oldala, a rendező hivatalos Instagram-oldala, a rendező hivatalos Facebook-oldala. 

Végül jöjjön a trailer:

Jön az Ünnepi Könyvhét, ennek kapcsán kiárusítom az eddig írt regényeimet:

Kék szemek - városi fantasy 334 oldal, boltokban nem kapható, bővebb információ itt - 1000 Ft/db + szállítási költség (többféle szállítást vállalok), kétféle választható borítóval.

A lány a tűzesőben - boltokban nem kapható, 670 oldal, két regény (az egyik a Kék szemek) és egy novella van benne, bővebb információ itt, 5000 Ft+szállítás (többféle szállítási lehetőséget vállalok).

Tudok számlát, nyugtát adni, esetleg más könyvet el tudok fogadni cserébe vagy az ár bizonyos részéért. 

Ezzel a vásárlással egy magyar, független írót tudsz támogatni, aki 16 éve alkot, de nincs mögötte milliárdos vállalkozás, hogy futtassa. 

További részletek, megrendelés: tomzameth@gmail.com email-címen vagy a hivatalos Facebook oldalon!

Kapcsolgatom a tévét, egyszer csak hallom, valami fantasztikus zene szól, mondom magamban, ez Ennio Morricone. És ennyi elég is volt, hogy maradjak a csatornán. Tényleg ő a zeneszerző, bár ezt csak a film végén tudtam meg, mert lemaradtam a stáblista elejéről, csak annyit láttam, hogy rendezte: Sergio Corbucci (…és megint dühbe jövünk; Kincs, ami nincs; Szuperzsaru; Django). Aztán megláttam Franco Nero vakító kék szemeit, háttérben a minden bizonnyal spanyol sivataggal (tényleg az), megint gondoltam magamban, ennél több nekem nem kell. 

A sztori pedig a következő: Nero (aki évtizedekkel később eljátszotta Árpád apánkat, ám ebben a filmben kiköpött Vikidál/Koppány vezér) egy lengyel fazont alakít, aki a mexikói polgárháború kellős közepén azzal szórakozik, hogy mindig mások kalapján/állkapcsán/fűzőjén lobbantja lángra gyufáját, hogy aztán halálnyugalomban füstölögjön. Messze földön ismerhetik, mert senkinek nem jelent problémát a fenti szokás, én ezen végig nagyon röhögtem, egyszerűen zseniális. Egy feszült kocsmajelenetben meg is bizonyosodhatunk róla, hogy bizony mindenki ismeri „A Polákot”, Szergej Kowalskyt, és senki nem mer vele ujjat húzni, már csak azért sem, mert nagyon gyorsan mozgatja ujjával a ravaszt. Jack Palance a helyi gonosz, legalábbis úgy tűnik ekkor, de nem voltam magam sem biztos ebben, mert a Fürtös becenévre hallgató ficsúr inkább keltett derültséget, mint félelmet, viszont a kedvenc szokása amellett, hogy szintén zseniális, egyben félelmetes is; akárhol terem egy hulla az ő vagy az emberei kezei által, komótosan keresztet vet. 

Valójában a szó szoros értelmében nincs is története a filmnek, inkább hangulata. A lengyel zsoldos mindenhol a pénzt keresi, az pedig megtalálja, neki még a füle botját sem kell mozdítania. Megbízza egy testvérpár, hogy egy közeli bányában lévő ezüstkészletüket kísérje el A-ból B-be e vészterhes időkben. Az üzlet megköttetett, ezt kihallgatja egyébként a Fürtös… Főszereplőnk eljut A-ba, ott pedig túszul ejti őt Paco (Tony Musante) és forradalmárokból álló csapata. Szorult helyzetéből látszólag nincs kiút, mindenki másnak legalább egy izzadságcsepp végigfutna a halántékán, ha egyszerre 5-6 fegyveres „nézne rá pisztolycsővel”, de neki ez meg se kottyan. Nyilván az üzletnek annyi, ezzel a sztori ezen részének is, szóval mi történik a következő másfél órában? 

Amolyan se veled se nélküled kapcsolat alakul ki a nem annyira bölcs bandavezér és A Polák között, persze jól megszórva pénzzel. A zsoldos ugyanis semmit se csinál addig, míg dohány nem üti a markát; golyózápor közepette is csak akkor áll neki Paco talált gépfegyverét összeszerelni, amikor az leszámol neki 200 dolcsit. Paco meg mindenki más menti az irháját, ahogy tudja, Kowalsky-nak közben épphogy a frizurája sérül csak meg – sokszor nem tudtam eldönteni, hogy ez egy paródia, avagy komoly film. Mindenesetre a főforradalmárnak annyira megtetszik a címszereplő szakértelme a világon gyakorlatilag mindenben, hogy felfogadja őt amolyan tanácsadónak, persze szigorú szerződésben foglaltak szerint. Anyagi okok miatt; hiszen bankot rabolni, gazdagokon bosszút állni ilyen zűrzavaros időkben a legegyszerűbb. 

A film előrehaladtával már nem csak a pénz a fontos Paco számára, egyre inkább előtérbe kerülnek hazafias gondolatai, immár Mexikó szabadságáért is harcol, de ennek megfogalmazása mégsem gagyi vagy nyálas, mint az amcsi filmekben szokás, hanem teljesen hihető. Nem egy okos gyerek ez a Paco, de tisztaszívű és bátor. A Polák mindennek pont az ellentéte, őt nem érdekli se Isten, se ember, még csak bátornak sem mondható, inkább vakmerő vagy talán félelem nélküli pszichopata. Életszerűtlennek hat sok minden, amit tesz, de mindezt érdekesen és látványosan tálalják a filmkészítők. Ilyen ember nincs, minden csávából kikerül, mindig elnézik neki a szemétkedéseit, mindig teljesül minden kívánsága, az embereket orruknál fogva vezeti, ha akarja; mindez nagyon jól áll Franco Neronak. Sok olyan vicces jelenet kapott helyet a filmben, amelyek láttán elkerekedett a szemem, hogy ez most komoly?! Annyira váratlan és olyan nagyon európai humor ez, el tudom képzelni, hogy 1968-ban mekkora röhögés volt a moziban. Ennek ellentmond, hogy váratlanul egyre komolyabb, sötétebb lesz a film hangulata, ahogy közeledünk a végkifejlet felé; a cselekmény pedig fordulatos, egyáltalán nem lehet megmondani, mi fog történni.

Akadnak benne kötelező mozis elemek, amelyeknek viszont nem sok értelme van, így például egy női szerep, Columba (Giovanna Ralli), aki a forradalom tisztaságát, a nemzet egységét szimbolizálja, nagyon szép persze, de kicsit erőltetettnek éreztem a figurát, aki inkább Paco lelkiismeretét „mozgatja” a film cselekményszálai helyett. És nem, zsoldosunkat a csaj sem érdekli, ebben is más ez a film. Azt gondolnánk, lesz nála valami jellembeli változás, fejlődés vagy ilyesmi… De minek? Inkább géppuskazúgást, robbanást, fejlövést dögivel! És szerintem mai szemmel is sokkoló egyik-másik jelenet, hát milyen lehetett ezeket akkoriban látni? Szintén kötelező elemként értelmezhető a történet, vagy olyasféle. Egy filmbe elvileg kell valami cselekmény, de ami van, az se túl fontos, inkább csak csontváz, ami megtartja a kis anekdotákat.  

Olyan szögekből „nézi” a kamera a szereplőket, hogy öröm nézni, például Fürtös a lován ülve tekint vissza valakire, mi meg a talpát látjuk és a fejét!? Ez is olyan váratlan, mert szépnek nem mondható, inkább esetlen, de mégis hatásos. Sokszor közelít nagyon messziről valakire az operatőr Alejandro Ulloa, szinte beleszögezi a nézőt a képernyőbe. A tekintetek nagyon fontosak, sokáig elidőzhetünk rajtuk. Az egyik író Luciano Vincenzoni, aki A Jó, a Rossz és a Csúfon is dolgozott.  

És a zene…. Említettem már, hogy csak ezért néztem meg e filmet, a zene miatt? Hogy milyen leírhatatlanul isteni, tényleg nem lehet szavakkal kifejezni! Minden alkalommal leesett az állam például a fő témán, a füttyszóval kísért darabon. Ilyet hogy lehet írni? Hanyagul elegáns, akár maga a zsoldos, és ugyanolyan kiszámíthatatlan, mint a film. Azt hiszem, csak azért nem lehetett belőle akkora sláger, mint A Jó, a Rossz és Csúf fütyülős dallamából (amit még az is ismer, aki nem látta a filmet), mert ezt átlagember nem tudja elfütyülni, mert nem megy bele a fejbe, lehetetlen, ilyen nincs. Ilyen, mint ez a film, nincs! :D

Azt hiszem, nem túlzás azt írni, hogy ez a világ egyik legjobb operatőri munkája. Illés György (Az ötödik pecsét; Isten hozta, őrnagy úr!; Az elvarázsolt dollár) nevét jegyezze meg mindenki, aki eddig nem tette volna meg! A rendező pedig Makk Károly (Macskajáték, Valahol Európában).  

Fekete-fehér filmünk a Balaton nyugodt vízén ringatózó hajó képével indul, mely így, hogy nem látjuk a szép kékséget, leginkább valami pokolbéli tájnak néz ki. Egykori szovjet foglyok utaznak rajta, sok-sok újra élni akaró emberrel, ügyeskedőkkel, becsületesekkel, betegekkel. Ferencbe (Görbe János) csak hálni jár a lélek; amikor sok év után újra meglát egy élő pontyot, megörül, de vissza is fekszik azon nyomban ideiglenes fekvőhelyére. Barátja, Sándor (Szirtes Ádám) szintén vele érkezik a Badacsony lábához, ő egyértelműen az optimista kettejük közül, rögtön át is futott az agyamon, hogy az ilyen fazonok élték túl a háborút lelki értelemben is, ő maga a XX. századi magyar történelem. Egyébként tényleg olyasmi volt ez a szereplő, mint amilyennek elképzelünk egy úgynevezett „átlagembert”, aki oly sok mindenen keresztül ment kis hazánkban. Néhány jelentben tűnik föl, de mindig az életigenlést látjuk személyéből áradni. Nem úgy főszereplőnkből, aki meggyötörten, soványan jelenik meg szülőfalujában, a háza ablakánál, késő este. Nem kopogtat, csak benéz és rögtön meglátja felesége fekete gyászszalaggal átkötött fényképét a kis helyiség falán. Annyi viszontagság és hosszú út után minden odaveszett – ezt, meg a korábbi évek gyötrelmeit mind látni Görbe János tekintetében. Egyetlen fia várja őt, aki így az utolsó boldogsága már csak az életben. Sógornője, Tera (Psota Irén) is láthatóan nagyon örül hazatérésének, gondoskodik a férfiról, aki betegeskedik, egész nap csak fekszik, Tera ápolja, eteti, epekedik érte. Csak úgy ragyog az egyébként csúnyácska, púpos, szürke kisegér, amióta ilyen fontos feladatai akadtak. Ferenc hálás neki a jóságáért. 

Közben lassan beköszönt a nyár... Az évszakok változásával gyönyörű képek tárulnak elénk végig a film során; a fények és árnyékok, a naplemente, a metszeni való szőlőtőkék, a fekete-fehér igavonó marhák egytől egyik szépek a szó szoros értelmében. A szereplők vonásai is hangsúlyosabbak, és olyan látószögekből látjuk őket, amitől hol kicsi bogárnak, hol egy fenséges sasnak képzelhetjük magunkat, akkoriban ez nem volt mindennapi látvány, azt hiszem. És a zene! Mintha egy néma horrorfilm aláfestése lenne, ez jutott róla eszembe. Szóval igazi film ez, a hőskorból, ha nem tudnék magyarul és nem lett volna feliratom, akkor is teljes az élmény, azt kell, hogy mondjam. A történet szinte „csak” kiszolgálta a látványt. 

Na, de a történetre visszatérve, Ferencnek végül igencsak javasolják, hogy hagyja el az özvegyi „kalapot”, Zsuzsát (Bara Margit) kommendálják neki. Anyja (Orbán Viola) ugyanis gyorsan véget vet Tera „jótékony” segítségének, és kiparancsolja fiát az ágyból, ad neki egy pohár vörösbort, kiülteti a ház elé, ahonnan a világ egyik legpazarabb tája tárul a szem elé, a kisfia meg a hordóban pancsol... Ferenc egy csapásra vissza is nyeri életkedvét ebben a látványos jelenetben, nincs az a nyomorúság, amin nem enyhítene egy ilyen idill. 

Zsuzsa minden szempontból Tera ellentéte, elsősorban gyönyörű nő, szeret nevetni, maga a megtestesült optimizmus. Olyan, mint Sándor; nem Ferenc mellé képzelné el őt a néző, de amint a nő mondja, Ferenc „egy jó ember”, nem telik bele sok idő és igazán megszeretik egymást. Az esküvő után látjuk megint Sándort, aki vidámra itta már magát, húzatja a cigánnyal, óriási jelenet, amint megy a násznép fölfelé a szőlőhegyen, szemben pedig megjelenik Tera, összes ingóságát húzza két ökör. El kell hagynia a félig saját házát, hiszen Ferencnek új asszonya van. A nótázó sereg kikerüli őt, megérkeznek a házhoz, Sándor gratulál. Látni, hogy igazán örül a boldog párnak, pedig tényleg inkább ő illene Zsuzsához habitus szerint. Rendes koma ez a Sándor. Ballag tovább felfelé a prímással, énekel és örül az életnek – Sándor, aki örülni akar az életének, a XX. századi magyar átlagemberek megtestesülése. Sajnos Ferenc ugyanígy valódi példája a háborút átélt nemzedéknek, csak negatív értelemben; a film utolsó mondatával összegzi is majd, hogy mi miért történt. 

A poént pedig nem lőném le, lényeg, hogy Terát nem tűri meg a még élő testvére a saját családja mellett, hiszen meg akarta ölni magát szerelmi bánatában. Szerelmének tárgya pedig természetesen Ferenc. Jogos jussát követelve és mivel mást nem tehet, végül visszatér a házába, ahol már az új, háromtagú család él boldogan, Zsuzsát elfogadta a kisfiú is. Ferenc nem tudja elküldeni az őt megmentő nőt, bármennyire érzi, hogy ez rossz döntés. És hogy mennyire rossz, az egy görög tragédiához hasonlóan gyomorba vágó. De sajnos igazán magyar is, nem csak görög. Az évszakok csak telnek, megkezdődik a kitelepítés (itt megint megjelenik Sándor, aki ezt is jó lehetőségként fogja fel, hiszen ő az újrakezdés nagymestere); Zsuzsa, Tera és Ferenc anyja megkeserítik a férfi és egymás életét is; a fokozódó feszültségben fokozódik a zene, az évszakok csak telnek, telnek, a szereplők életében viszont nem változik semmi. Ferenc egyfajta „puska a falon” jelleggel előrevetíti, mi vethet csak véget a film bonyodalmának; „megtanultam én ölni” a fronton. 

Mintegy keretként az utolsó jelenetben megint látunk egy hajót úszni a Balatonon, ugyanaz a táj, ugyanaz a két barát: Sándor és Ferenc, egymásnak, ezzel együtt a nézőnek mesélik, hogy mi történt velük „a körülmények hatására”. Hatásos lezárás.

A színészekről nem tudnék mást mondani, csak hogy kiválóan teljesítettek. Görbe János és Bara Margit filmvászonra termettek, Psota Irén meg hát a Psota Irén: igazán semmilyen szerepet kapott, egy minden tekintetben szánalomra méltó teremtést, de elképesztő fejlődést vitt bele a figurába – ha nem is szívünknek kedves ez a fejlődés. A film elején még bármitől elsírja magát ez a karakter, látszik, hogy egész életében sanyargatták, de miután rájön, hogy már nincs vesztenivalója, kiáll önmagáért és a tulajdonáért. Az egyetlen élő vérrokonáért, Ferenc fiáért bátran szembeszáll mindenkivel, már nem kér bocsánatot csak azért, mert él. Nem lehet megkedvelni, a néző is leginkább eltüntetné őt egy varázspálcával, Psota mégis emlékezetessé tette Terát.

Bara Margit kortalan szépség volt, mellette pedig kiváló színész, nekem a Bakaruhában megtekintése óta ez egyértelmű. Ha nem magyar földre születik, egy lapon emlegetnék őt ma Greta Garboval vagy Sophia Lorennel. De magyar földre született, rossz időben, ki is csinálták, a mai napig homályos módon, és ha minden igaz, csak egy pályatársa állt ki mellette, Szirtes Ádám. Akinek a figurájáról meg már sokat írtam, pedig összesen talán negyed órát szerepel. Ő is egy igazi tehetség volt, szintén vászonra termett vonásokkal, nagyon szép hanggal. Mellette mindenképpen ki kell emelni Bárdy Györgyöt és Barsy Bélát kicsi, de annál meghatározóbb szerepeik miatt. Előbbi a vadőr, aki szemet vet Zsuzsára, aztán szembesíti őt Ferenc és a néző számára is homályos korábbi életével, Barsy pedig Tera testvére, akinek a tekintetétől én is megborzongtam, nem csak a húga. A tekintetek végig nagyon fontosak, izzik mindenkié, mint a Volt egyszer Vadnyugatban. Gyönyörű ez a film, nem tudom eléggé hangsúlyozni. 

Görbe Jánosról meg csak három szó: egy igazi legenda!

Amikor a blog születésnapja közeleg, mindig azon tanakodok, hogy milyen filmmel kellene ünnepelni? Általában ilyenkor valami olyat választok, amit már láttam és szeretek, mert ki akarna egy ünnepen csalódni? 2016-ban az 1922-es Nosferatut vettem meg bluray-en és ezt mutattam be, 2021-ben összekötöttem a blog évfordulóját kedvenc filmem, az Álomháború 10 éves bemutatásának ünnepével; tavaly Az Álmosvölgy Legendáját szereztem be három kísérővel, idén pedig a választás talán legkedvesebb egész estés rajzfilmemre, a The Iron Giantre esett. (A magyar cím valahogy nem adja vissza a lényegét.)

Sajnos a lemezt megállították a határon, mert Nagy-Britanniából jött, majd befizettettek velem kemény 550 Ft-ot vámként, így február 11. után kaptam kézhez, szóval már nem azon a napon, de még abban a hónapban vagyunk:) Visszatérve a bluray-hez, mocskosul olcsó volt, a nemzetközi szállítással és a vámmal együtt nem tett ki 6000 Ft-ot, ráadásul tömve van extrákkal, szóval nagyon megérte!

Ez a mozi egyébként valahogy mindig az életem része volt; amennyire vissza tudok emlékezni rá, már a bemutatás évében vagy egy évvel azután láttam az HBO-n és azóta a szívembe zártam az Óriást, aki a kisgyermekkori énem álmainak megtestesülése. Milyen kisfiú az, aki nem szeretne magának egy óriásrobot barátot? De még ha elvonatkoztatok a hozzám nagyon közel álló címszereplőtől, akkor is, ezen a filmen nehéz fogást találni.

Már annyiszor láttam, hogy kívülről tudom, mégis 25 évvel a bemutató után ugyanolyan szórakoztató, elgondolkodtató, vicces és csodálatos, mint 1999-ben! A kézzel festett, színpompás hátterek; a kézzel rajzolt figurák; a kitűnő szinkronszínészek; a karikatúra-szerű külsejük ellenére is valósnak ható karakterek; a valódi hangszerekkel játszott nagyzenekari muzsika; a korszakot megidéző tánczene és egy nagyon jól kidolgozott történet együtt adják a The Iron Giant varázsát. Ehhez hozzájön, hogy kedves, látványos, szívfacsaró és izgalmas is tud lenni egyszerre; sci-fi és dráma; vígjáték és korlenyomat; gyerekeket és felnőtteket ugyanúgy meg tud szólítani. Van egy érdekes kiindulási alapja és van üzenete a barátságról, az egymás és önmagunk elfogadásról, valamint arról, hogy vannak dolgok, amiket senki sem tud megváltoztatni; „ellenségek”, amiket nem lehet legyőzni; de ha elfogadod, hogy van, ami felett nincs hatalmad, akkor még mindig dönthetsz úgy, hogy letérsz arról az útról, amit valaki más rendelt számodra. Hogy megtaláld azt az önmagad, amiről te se tudtad, hogy létezik. És hogy nem kell feltétlenül a legnagyobbnak, legerősebbnek és legokosabbnak lenned ahhoz, hogy segíts a bajbajutottakon! (Azért az sose árt, ha esetleg 50 méteres, elpusztíthatatlan, repülő robot vagy, aki szükség esetén megsemmisíthet egy egész hadsereget anyahajóstól, tankostól, repülőgépestől.)

A 2000-es évek elején egy darabig minden évben ezt a filmet néztem december 6-án, a bennem örökké élő gyerek örömére és az elmúlt évtizedben valamikor egy angliai használt játékokat áruló hölgynél megtaláltam a mozgókép alapjául szolgáló vékony kis füzetet, Ted Hughes The Iron Man című komor hangulatú meséjét. Most már tehát megvan a kiindulási alap meg a végeredmény, már csak egy Óriás-figurát kell szereznem:)

Mivel már írtam egy cikket erről a moziról, így ebben a kiegészítésben a könyvet hasonlítom össze a rajzfilmmel, illetve megosztom veletek azokat az információkat, amiket a bluray extráiból tudtam meg.

Az eredeti történet – Ted Hughes = The Iron Man: A Children's Story in Five Nights

Ez a rövid, mindössze 62 oldalas könyvecske először 1968-ban jelent meg Nagy-Britanniában, a szerző otthonában, az általam birtokolt verzió az 1985-ös újra-kiadás (abban nem vagyok biztos, hogy ez a kötet valóban 1985-ös, mert valahogy túl jó állapotú, de elképzelhető). A borítóra ránézve máris megállapítható a két legnagyobb különbség a film meg a nyomtatott változat között: Az első a cím (A Vasember – A Vasóriás), a második a címszereplő sokkal emberszerűbb külseje. Ebben a történetben az Óriásnak van füle, haja, a szeme színe a hangulatától függ, a „bőre” pedig olyan lesz, mint a fém, amit megeszik (vagyis, ha rozsdás fémet fogyaszt, berozsdásodik). A méreteit tekintve Hughes ugyanúgy inkonzisztens, mint a mozi alkotói: A feje akkora, mint egy hálószoba, a kézfejét viszont elbírja egy sirály.

A cím-változásra magyarázatot ad az, hogy mivel az USA-ban már létezett ekkor egy Vasember (igen, az a Vasember), ezért átkeresztelték a rejtélyes fémkolosszust Vasóriásra. Amennyiben a mozgóképes adaptációt készítő Brad Bird a The Iron Mant vette alapul, akkor máris megvan az oka, hogy eltérhessen ettől az egyébként igencsak hihetetlen történettől, hiszen a megnevezés nem teljesen egyezik. Dióhéjban annyi történik, hogy a címszereplő egyszer csak megjelenik egy tengerparti falunál, összetöri magát, de aztán újból összeáll, elkezdi felzabálni a környéken található fémet, erre a farmerek bosszút esküsznek ellene. Hogarth (akinek itt nincs vezetékneve) egy farmer fia, az apja él és van egy kishúga is, utóbbi az anyjával együtt maximum 2 mondatban szerepel. Szóval a földművesek csapdába akarják csalni az Óriást, akinek a jelenléte igen hamar nyilvánvalóvá válik és meglepően gyorsan elfogadják, hogy létezik, azonban a hihetetlen helyzet miatt sem a rendőrséghez, sem a katonasághoz nem fordulhatnak („senki se hitt volna nekik”). Ásnak egy hatalmas gödröt, amibe Hogarth hozzájárulásával esik bele a címszereplő, akit aztán élve eltemetnek, de egy idő után sikerül kiszabadulnia.

A 29. oldalon már Iron Giantnek nevezett szörnyeteget nem tudják megállítani, se megölni, így a kisfiú rábeszéli, hogy ne egyen meg olyat, ami hasznos, majd a farmerek segítségével elvezeti az Óriást a városi roncstelepre, ahol annyit ehet, amennyit csak akar, anélkül, hogy kárt okozna. Ez az első három fejezet (az első három esti mese) röviden. Az elsőre visszatérve, itt a széthulló Óriás össze tudja rakni magát újból, ahogy a filmben is, ott ez sokkal jobb és látványosabb, itt humorosabb („Most már a kéz látott.” – ez a jelenet visszaköszön a Hughes-házban kíváncsiskodó kézzel). Mint látható, az emberek nem tudnak legyőzni valamit, ezért megbékélnek vele – pont, mint a halállal…

Az utolsó két éjszakán érkezik meg az új szereplő, az igazi gonosz, az „űr-denevér-angyal-sárkány”, egy elképesztően nagy, elképzelhetetlenül erős lény, amely az egész világot fenyegeti. Az emberiség természetesen újra a lőjük-szét-módszerrel próbálkozik, ám még a világ egyesült hadsereginek tűzereje sem elég ehhez. Újabb megállíthatatlan, elpusztíthatatlan ellenség. Hogarth a világot fenyegető veszély miatt a Vasemberhez fordul (nem ahhoz), megkéri, hogy tegyen valamit, mert ő az utolsó esély és ha nem segít az embereknek, nem lesz, aki friss roncsfémet hoz a roncstelepre. Ezt hallva az Óriás kieszel egy tervet, majd fajunk segítségével elutazik Ausztráliába, ahol a sárkány várakozik és ott kihívja egy fogadásra. A lenti képen látható egy kis utalás arra, mit is kell egészen pontosan csinálni, a lényeg viszont az, hogy a sárkány, bármennyire erős, bármennyire hatalmas, mégis alul marad, így az Óriás rabszolgája lesz. A befejezés azonban meglepően pozitív, amikor kiderül, hogy pontosan mi is ez a gigászi bestia, akinek immár új feladata lesz a Földön…

Ted Hughes könyve egy modern tündérmese, ami a régi elődjeihez hasonlóan néhol elég ijesztő. Egyértelműen háborúellenes (1968-ban ez nem csoda), az angolszász irodalmat pillanatnyilag sújtó cenzúrának nyoma sincs benne (ennek legjobb példája a világ leírása a sárkány érkezésekor), a címszereplő pedig ezúttal az egész bolygót megmenti nagyszerű tervével, ami azonban kis híján az életébe kerül – ezt is jól sikerült visszaadni a filmben, bár ott mindössze egy apró városka sorsa forog kockán. Mivel én felnőttként olvastam ezt a sztorit, ezért nem tudom megállapítani, vajon hogyan reagálna rá egy gyerek…

Két érdekesség a könyvvel kapcsolatban: A nekem is meglévő változatot Andrew Davidson illusztrálta, ez a kiadás 1985-ben elnyerte az angol Kurt Maschler-díjat, amit „gyermeknek készült fiktív művek” számára osztottak ki, melyekben „a szöveg és az illusztrációk összeolvadnak és jobbá teszik egymást”. Davidson munkái szerintem komor hangulatot árasztanak, de talán ez kell is egy legyőzhetetlen ellenségekkel, pusztítással és fenyegetéssel operáló, békepárti íráshoz. A második érdekesség, hogy a film társproducere, a The Who együttesből ismert Pete Townsend 1989-ben musical formájában feldolgozta a történetet.

A filmről – Újra: Képtelen lennék megmondani, mennyi idő telt el, mióta utoljára láttam a The Iron Giantet, viszont a világ elég nagyot változott ahhoz, hogy észre vegyem, mennyi kis dologból áll össze a tökéletessége. A legutóbbi 2 általam látott animációs mozi (Addams Family 2., Múmiák) után azonnal feltűnt, mennyire jó a zene, olyan, mint egy klasszikus filmé. Ez nem csak a korszakot idézi fel, de a komolysághoz is tesz hozzá, hiszen a sztori végülis dráma. A klasszikus muzsikához hozzájön a montázsokat és könnyedebb jeleneteket aláfestő populáris zene az ’50-es évek USA-jából, ami alapvetően vidám, mozgásra késztető tánczene, ez még jobban felidézi azt, milyen lehetett a hidegháborús korszak a tengerentúlon. Pici részlet, hogy az Óriásnak csak 4 ujja van, ez is mutatja, hogy nem földi lény. Vicces, hogy Kent Mansley, a „rosszfiú”, egy fiktív három betűs ügynökségnek dolgozik, az igazolványán az áll: BUP. Még egy apróság, ami azonban rögtön feltűnt, a fotó a kisfiú szekrényén, mely bizonyítja, hogy az apja katona, pilóta volt és talán magyarázatot ad arra is, miért nincs már velük.

Kifejezetten felüdítő, hogy egy fikarcnyi sincs benne abból a szennyből, ami a feljebb, zárójelben említett mozikat például már elérte és mivel nem Disney-film, hanem az alapvetően sötétebb tónusú rajzfilmeket létrehozó Warner Brothers égisze alatt készült, így belekerülhettek a valóságunkra reflektáló dolgok, amiket egy rajzfilmben izgalmas felfedezni: Hogarth orra vérzik, mikor nekifut a fának; a szarvas lelövése és a többszöri, visszatérő beszélgetés az elmúlásról szokatlan egy gyerekeknek készült műben; az „Atomic Holocaust”-felirat a narrációval ma már elképzelhetetlen; és Mansley fenyegetésein keresztül leleplezik a titkosszolgálatok mocskos módszereit. A poénok közül mindegyik időálló, mondhatni, klasszikus, például a tóba ugrós jelenetsoron akkor is tudtam röhögni, amikor az extrák között harmadszor vagy negyedszer láttam és évekkel ezelőttről emlékeztem is rá! Az érzelmek, amiket a figurák közvetítenek, mind természetesek, valósak és átélhetőek, mindegy, hogy gyerekként vagy felnőttként nézzük. A játékidő első fele a korszakban készült, ma már nevetségesnek ható, ám éppen emiatt annyira sármos sci-fik vegyítése a vígjátékokkal, míg a második etapban átmegyünk a háborúellenes (pont, mint a könyv!) és az élet oktalan kioltása ellen felszólaló drámába.

Hogy ne csak ömlengjek, itt van néhány gyenge pont: Cikkem tárgya annyiban hasonlít egy Disney-filmhez, hogy hiányzik az egyik szülő, tehát nem teljes a család – ellenben azzá válik a végére. Az Óriás méretei nem teljesen konzisztensek, viszont mint láthattuk, a könyvben sem azok. Mivel a címszereplő itt egy ismeretlen technológián alapuló földönkívüli szerkezet, ezért elfogadható, hogy a látható érzékszervek nélküli kéz „láthat” (ez is utalás a nyomtatott oldalakra), de az istállónak, amit a robot megemel, kellene lennie alapozásának, tehát az a részlet abszolút hihetetlen. Belegondolva ugyanilyen valóságtól elrugaszkodott a kapcsoló az erőművön, hiszen ezek szerint a kerítés nélküli, bárkire halálos veszélyt jelentő magasfeszültségű létesítményt igazából akárki akármikor le tudná állítani, ha akarná. Ezekhez a talán zavaró részletekhez tesz hozzá a bluray sajátossága, hogy az 5.1-es angol hangsávban a beszéd valahogy túl halk, de ez az egész audio-szekcióra elmondható (ezen felül román felirat van, magyar nincs).

Ted Hughes még konzultánsként részt vett a munkálatokban, de a bemutatót már nem érhette meg, viszont az egyik extrában látható levele alapján nagyon tetszett neki, amit Brad Bird létrehozott. Ezzel pedig egyet kell értenem, főként a könyv tartalmának ismeretében, ugyanis a filmben adtak az Óriásnak egy eredet-történetet, ami az alapul szolgáló mesében nincs (erre még visszatérek); és megcsinálták számára az egyik legjobb, legpozitívabb, legfelemelőbb befejezést minden film közül! Végső soron a The Iron Giant arról szól, hogy te döntöd el, ki leszel; a döntéseid határoznak meg, nem az, hogy mások mit várnak el tőled. A halálról is mesél, de szép módon és úgy ad át üzenetet, hogy közben nem akar beléd nevelni valamit. Napjaink szenny-áradatában kifejezetten felüdítő, minden szempontból.

The Iron Giant – Signature Edition: Ez a 2015-ben megjelent blu-ray tartalmazza a film mozis verzióját (1 óra 26 perc), a címadó „Ajánlott Verziót” (1 óra 29 perc, feljavított kép és hangminőséggel), valamint legalább 1 órányi, darabokra szabdalt extrát.

Valamiért az utóbbi időkben vásárolt bluray-eimnek nincs normális menüje, mint a régi dvd-knek, amiken animált főmenü vagy legalább almenük vannak (még a Zűr kommandónak is vannak almenüi!), hanem csak fejezetek közül lehet választani, amiknél a hosszból található ki, melyik melyik lehet. Bizony, még nevük sincs, csak annyi, hogy Fejezet 1, Fejezet 2, stb. (Azt, hogy a hátsó borítón beígért audiokommentárt hogyan lehetséges elindítani, még most sem tudom, de a film mindkét változatából van 1-1 néma darab a korongon, feltehetően ezek alá lehet betenni a készítők beszélgetését.) A látvány nagyon szép, bár a menü elég ronda, a hang pedig összesítésben halk (82-es fokozaton kellett hallgatnom a fejhallgatómon, miközben egy idei sorozat-epizód már 50 körül ordít.).

A mozi két verziója között durván 2 percnyi különbség van, ez két új jelenetet jelent, amik közül az egyik annyira lényegtelen, hogy fel se tűnt (az anyuka és Dean beszélgetnek az étkezdében), a másik viszont a remek „az Óriás álma”, amiben láthatunk egy víziót a fémember múltjából, egy bolygó megszállásáról – ez bizonyítja, hogy több is létezik belőle. Ez utóbbi szekvencia azonnal feltűnt, nagyon jó és izgalmas, bár igen rövid; összességében mégis hozzátesz valamennyit a sztori egészéhez.

Az extrákat két csoportra lehet osztani, az első a figurák meg a történet bemutatása, megtervezésük és megvalósításuk; a második mindaz, ami kimaradt, nem valósult meg. Lejátszási sorrendben ezek a következő módon követik egymást: 1. kivágott jelenet, „Az osztályterem”: Cloris Leachman szövegének nagy részét ez a jelenet adta, ő a tanárnő, a kész filmben csak egy mondata van – azért maradt ki, mert lassította a cselekményt. 2. Hogarth és anyukájának eredeti bemutatása: Itt elmondták volna, hogy az apuka nemrég halt meg, de az általam említett kis fénykép mindenkinek világos volt. Ebben lett volna az is, amikor Hogarth meghallja az öreg Earl sztoriját a szörnyről – a játékidő csökkentése miatt maradt ki. 3. „Reggeli fáradtság”: Lett volna még egy teljes nap a sztoriban, ez a szekvencia azt mutatja meg, hogy Kent és Hogarth hogyan próbálnak túljárni egymás eszén akkor reggel – az a nap végül kimaradt, ezért a jelenetet is törölték. 4. „Gyorsulási verseny”: Ez nagyon jópofa és vicces, az első kimaradt jelenet, amiben benne van a címszereplő, kár, hogy csak ötlet maradt, de nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért. Itt hallhatjuk Vin Diesel hangját módosítás nélkül. 5. „Tábortűz”: Ez is vicces, ebben szintén benne van az Óriás, Brad Bird ennél se mondja el, miért maradt ki. 6. Az eredeti nyitójelenet: Itt már másodszor botlik bele a rendező nyelve Hogarth nevébe – maga a szekvencia túl hosszú, túl sok felesleges karaktert vonultat fel, akiknek nincs köze a sztorihoz, de végülis hasonlóan valósult meg, mindössze egy emberrel, kisebb hajóval és „a vihar szeme” nélkül.

Galéria: Rövid összeállítás hátterekből, karaktertervekből, vázlatokból, kezdetleges animációkból; jó zenével. Ebben megnézhetjük, mi hogyan alakult végül az eredeti ötletekhez képest. Ez az extra 2003-as és valamiért kétszer is rajta van a lemezen. „A film eredete”: Pete Townsend musicalt akart belőle csinálni, Des McAnuff producer ajánlotta, hogy inkább rajzfilmet kellene. Brad Bird alapkoncepciója az volt, hogy mi van, ha egy fegyvernek lelke van? Az átdolgozás Bird ötlete, Ted Hughes pedig még olvashatta a forgatókönyv első verzióit. Itt azt állítják, először storyboardokat rajzoltak, ebből lett a forgatókönyv. Bird és McAnuff azt mondják, milyen jó Hogarth és az Óriás kapcsolata a könyvben, de az korántsem olyan erős vagy kidolgozott, mint náluk. Ez a rövidfilm is 2003-as. „Az Óriás eredete”: Joe Johnston és Mark Whiting tervezte a címszereplő külsejét, a keskeny felkar-vastag alkar Popeye-től ered és átterjedt a lábaira is; a külseje egyszerű formákból tevődött össze, de kihangsúlyozták, hogy gép, ami ugyanakkor emberszerű. A végső, elsősorban szögletes alakzatokból álló, ipari jellegű testfelépítése egy ’50-es évekbeli mozdonyhoz teszi hasonlóvá. Akad még itt egy alig 1 perces, nem túl érdekes szösszenet a nyitánynál látható Warner-logóról, aztán áttérünk a zenére: Michael Kamen zeneszerző a Columboból Billy Connolly-t juttattja eszembe (a második karmesteres részből), szerinte Kent Mansley (akit „Manley”-nek nevez) „jobboldali paranoiát képvisel”; azt mondja, sok jelenetnél a látnivaló automatikusan megszólalt a fejében, csak le kellett írnia úgy, hogy vissza tudja adni, amit hallott. A kísérő muzsikát a Cseh Filharmonikusok játszották fel.

Jön az első trailer, ami szerintem túl komoly, nincs benne a felszabadult, vígjátéki jelleg (valamiért ez szintén duplán van a lemezen). Újabb rövid részlet a kézzel rajzolt filmekről; sajnos nekem nem egyértelmű, ki beszél itt, de igaza van: „Azt hiszem nagy veszteség lenne, ha az emberek abbahagynák a kézzel rajzolt filmek gyártását.” Ez sajnos bekövetkezett… Majd jön egy extra, ami az én kópiámon hibás, sokadszorra se tudtam lejátszani élvezhető módon, az elején 21 másodpercig látható Ted Hughes levele 1998 januárjából, utána van még több mint 1 perc valami, de legtöbbször nincs kép, meg is akad. Következik a talán legfőbb extra, a The Making of The Iron Giant: Egy 22 perces dokumentumfilm/kedvcsináló, melyben Vin Diesel a műsorvezető. Utálom Jennifer Anistont, de a hangja tök kellemes. A főhős kisfiú nem szép, a hangját adó gyerek mégis az. Diesel azt mondja, ez egy olyan szerep, ami egyébként is vonzaná: a meg nem értett figura, akinek az ereje az átka. Meglátásom alapján Christopher McDonald mindig csak rosszfiúkat játszik, ellenszenves alakokat, ahogy cikkem tárgyában újfent. Még a tábornok hangja is megszólal, bár ő kevésbé érdekes. Az Óriás CGI, de nem ordít róla, beleilleszkedik a kézzel rajzolt világba. Most már azt állítják, a forgatókönyvből lettek a storyboardok, aztán ezekből állt össze a film. 3 másodpercnyi kép megrajzolása 1 hétig tartott! Ez az extra 1999-es. Kissé elszomorító módon a műsorvezetői státuszában Diesel egyértelműen betanult szöveget mond, színészkedik és emiatt azt sem tudtam neki elhinni, hogy ez a szerep akkor tényleg jelentett valamit számára. Kíváncsi vagyok, vajon az ismételt szinkron-siker Groot révén közelebb hozta-e neki az első animált karakterét, akiből azóta kultikus hős lett. Vajon miként vélekedik Vin bácsi manapság az Óriásról?

Ezt követi a második trailer, amely a Signature Editionhöz készült, ez már sokkal jobb. Pusztán a két bemutató összehasonlításából leszűrhető, hogy saját korában a The Iron Giantet talán nem a legmegfelelőbb módon hirdették a közönségnek…  „Az Óriás életre keltése”: A szemén lévő bezáródó, forgó lemezek rengeteg arckifejezést adnak neki, pedig a feje többi része mozdulatlan. Az egyik producer ötlete volt, hogy az alsó állkapcsa mozogjon, így még kifejezőbb lett a fizimiskája. A storyboardokról szóló részt érdemes nézni, de leírni nehéz, annyi érdekesség azért kiderült, hogy Bird magával hozott egy pár fickót a Simpsons-ból erre a munkára. A harcjelent bemutatása: A direktor szerint mindig túl hosszú volt, számos dolgot kihagytak belőle (pl.: tengeralattjárót) - a robot ugyanúgy megállathatatlan, mint a könyvben.

Következnek az egyes karakterek bemutatásai. Kent: Elsőre McDonaldot képzelte el szinkronként hozzá a rendező. Az animátorok felhasználták a szövege rögzítése közbeni mimikáját a figuráéhoz. Kent arca az ’50-es évek filmjeinek tipikus tökéletes férfijainak eltúlzott karikatúrája. Anyu: Modern nő az ’50-es években, fiatalabb, mint amire számítasz és a hangja sem az, akire számítasz. (Ma már ennek semmi jelentősége, ’99-ben viszont nehéz volt elképzelni a Jóbarátok Racheljét hidegháborús anyukaként.)  Dean: New Orleans-i akcentusa van, és azon emberek keveréke, akikre Brad Bird gyerekként felnézett. Hogarth: Gyerek, de egyben szülő is, hiszen „neveli” az Óriást. A külseje tökéletlen, ettől valóságosabb lesz. Mindenki, aki a tervezésében részt vett, egy ilyen korú, ismerős gyereket vett alapul, belőlük gyúrták össze. Az Óriás hangja: Sajnos egyetlen pillanatot mutatnak meg a felvételekből, pedig kíváncsi lettem volna a többire is, és arról se beszélnek, milyen effekteket kevertek Vin Diesel beszédéhez.

Ha a három itt tárgyalt művet rangsorolni kellene, akkor első helyre a Signature Edition, az 1 óra 29 perces film kerül – bár annyit nem változtat az eredeti mozgóképen, mint az Álomháború Bővített Változata vagy a Watchmen Ultimate Edition, de a feljavított minőség meg az egy lényeges plusz jelenet miatt érdemes ezt beszerezni. Az 1 óra 26 perces mozis változat viszont semmiben sem marad el utódjától, de ha valaki ezt választja, akkor jó nagy felbontású kópiát szerezzen be belőle, hiszen azzal még jobban lehet csodálni azt a látványvilágot, amit jelentős mértékben kézzel rajzoltak meg. A könyv a magyar meséktől eléggé távol áll, érdekességnek jó és érthetővé tesz néhány dolgot a filmből, ám önmagában korántsem annyira érdekes (ellenpélda újfent a Watchmen alapját adó grafikus novella).

Én még mindig nagyon szeretem a The Iron Giantet, amely nem véletlenül szerepel évek óta itt jobb oldalt, a Filmajánló részlegünkön. Aki még nem látta, nézze meg!

A tavalyi évben munkahelyet váltottam, emiatt fél évig jóval több időm volt, mint általában. Ezt azonban leginkább nem filmnézésre fordítottam, viszont miközben kijavítottam a 2023-as írásokat, arra jutottam, hogy a mennyiség helyett ezúttal is inkább a minőség került előtérbe. Eleve már az jelent valamit, hogyha egy mozi eléri azt az ingerküszöböt nálam, hogy leülök megnézni – viszont sajnos ettől még korántsem lesz jó… Mozsárágyú ellenben sokkal több filmet néz, ő viszont csak arról ír, ami megihleti vagy amiről úgy érzi, hogy az megérdemli a megörökítést. Én még mindig tartom magam ahhoz, hogy minden olyanról írok, amit látok, kivételt képeznek ez alól a dokumentumfilmek, azokból elég sokat meg szoktam tekinteni, mégsem értekezem róluk.

A lényeg annyi, hogy 2023-ban az ehhez hasonló születésnapi cikkeken túl összesen 18 új bejegyzés született a blogra, ezek közül 4-et Mozsárágyú írt, a maradék 14-et én. A blog.hu szerkesztőségének nagyon hálásak vagyunk, mert szinte mindegyik írásunk kikerül a főoldalra és ez sokat ad hozzá a látogatottságunkhoz – az elmúlt 16 évben az oldalt sehol se reklámoztuk, bevételünk sem keletkezett belőle, a bármiféle haszonnal járó ajánlatokat pedig elutasítottam, mert nem illettek volna a Filmrajongó profiljába. Azt azért sajnálom, hogy jött egy emailes megkeresés a Magyar Rádióból, ahol felajánlottak egy interjú-lehetőséget, amiből semmi sem lett, máig nem tudom, hogy az illető végül megcsinálta-e a műsort valaki mással vagy a főnökei mégsem engedélyezték neki az ötlete megvalósítását.

(A most következő adatok a 2024.02.09.-ei állást tükrözik.)

2023 legolvasottabb cikke a 2021-es Addams Family 2.-ről szól, erre 442 katt jött. Ebben az évben a kiemelésekkel együtt sem tudtunk 1000 kattintásos cikket írni…

Ha a születésnapi cikkeket nem számolom, akkor a legkisebb érdeklődés a legendás, 1978-as Halloweenről született bejegyzést övezte, erre mindössze 10-en voltak kíváncsiak (pedig mennyit melóztam vele!).

Szerintem a tavalyi évben látott legjobb film A hét szamuráj és az Excalibur, Mozsárágyú kedvence pedig a Rákóczi hadnagya volt.

Az általam látott legpocsékabb mozgókép a Megint tanú, Mozsárágyúnak ugyanebben a kategóriába a Gyilkos járat esik.

A cikkek közül a három legolvasottabb alkotásom vezeti a letöltési listát is: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről 13903 (ebben az évben 93 katt jött rá), Kontroll – filozófiai elemzés 13528 (118 ebben az évben, ezzel ő az első) és A remény rabjai 9954 (2024-ben eddig 90). Érdekesség, hogy az utóbbiból két cikk van az oldalon, mert az említett kis híján 10 ezres letöltést produkáló írásakor elfelejtettem, hogy már értekeztem róla (az első cikket mindössze 36-an olvasták el).

Az elmúlt alig több mint egy hónap legkevesebb lapletöltése 69/nap, a legtöbb 167/nap (utóbbi éppen 01.01.)

A teljes oldal lapletöltéseinek száma jelenleg 1.106.036, ez kb. éves szinten 73 700 kattintást jelent.

2023 legkiemelkedőbb napja 06.20. volt, amikor 216 látogató 239 lapletöltést produkált, ez az egyetlen nap, amikor 200-nál többen néztek be hozzánk. Ekkor éppen a 2016-os A hét mesterlövész volt a legfrissebb írás, ami a blog.hu főoldalára is kikerült, valószínűleg öt nappal később is ez vonzhatta a látogatókat.

Követőink száma 56-ról 60-ra emelkedett, üdv a négy új követőnek!

Számomra a legnagyobb projekt mindenképpen a 3x7 volt (A hét szamuráj, A hét mesterlövész 1960-ból és az említett újra 2016-ból), ezt már több mint fél éve terveztem akkor, mikor megvalósulhatott.

Erre az évre egyelőre semmi nincsen kilátásban. A születésnapi ünnepségre rendeltem egy bluray-t külföldről, de a vám megállította, be kellett fizetnem 550 Forintot és most pont nem fog ideérni vasárnapra… Mindenesetre egy olyan műről van szó, amiről már van cikk, de talán írok belőle még egyet a lemez kapcsán.

Garfieldot biztosan mindenki ismeri Magyarországon, ő ugyanis azon kevés képregény-karakter egyike, aki a rendszerváltás óta megszakítás nélkül jelenik meg idehaza ilyen vagy olyan formában. Annak ellenére, hogy anno a Semic Interprint megszűnt, a Garfield Magazin valahogy túlélte ezt és a mai napig kapható. Még középiskolásként is előfizetője voltam, nagyon sokáig szerettem, de aztán egy idő után, valamikor úgy 2010 környékén egyre unalmasabb lett, ezért többet nem vettem meg.  

Viszont Jim Davis, Garfield megalkotója tudja, hogyan kell az agyszüleményéből pénzt csinálni, ezért az immár több mint 40 éve velünk öregedő narancssárga macska minden elképzelhető formában elérhető: figurák, plüssök, ruházati elemek, kulcstartók, digitális játékok és a ’80-as évek óta szerepel a tévék képernyőin, illetve a mozikban. Ennek a mindenre kiterjedő pénzhajhászásnak része a Garfield miniregények sora, amik közé tartozik az itthon először 2002-ben kiadott Garfield és a Zűr kommandó. Az eredeti széria 1998-ban indult az USA-ban és öt részből áll, hazánkban pedig az ötből négy részt adtak ki: Baljós Kezdet, Patkány Jack visszavág, K-9 – A Brutál Blöki, A Kegyetlen Kombinátor. Az Egyesült Államokban még több Zűr kommandó-képregény kijött, nálunk azonban (amennyire láttam), az ötödik könyvet sose adták ki; pillanatnyilag az Adoc-Semic hivatalos oldalán az első kettő vásárolható meg magyarul. Nekem az első kiadású teljes sorozat megvan, mert amikor kiszanáltam a Garfield-gyűjteményemet, újra elolvastam és úgy gondoltam, ez elég jópofa, maradhat.  

Arról viszont fogalmam se volt, hogy ebből a miniregény-szériából film is készült, és mikor valahogy véletlenül megtudtam a létezését, akkor az imdbn (vagy a port.hun?) kegyetlen alacsony, 2.9-es pontszáma volt, emiatt rögtön megjegyeztem. Tavaly a Media Markt 500 Ft-os kiárusításán a Tébolyult és a St. Trinian’s 2 mellett ezt is megvettem, de hónapokig nem bírtam rávenni magam a megnézésére. Nos, a mostani megtekintés után azt mondom, teljesen érthető volt a habozás, azonban mielőtt belevágnék a film tárgyalásába, lássuk először a négy mini-regényt! 

Az eredeti címén Pet Force (Kiskedvenc Osztag) lényege, hogy Garfield, Ubul, Heléna, Nermál és Mici szuperhősökké válnak egy alternatív univerzumban, amiben Jon alteregója, Jon herceg uralkodik, Binky bohóc mágus, az állatorvos Liz pedig gonosz techno-mágus, Lizboszi néven. Ezt az univerzumot és fő bolygóját, a Poliésztert védelmezi a Zűr kommandó, az öt kiskedvenc alternatív szuperhős változata; azonban még a legelső könyvben a legújabb csatájuk során Lizboszi csapdába csalja és gyakorlatilag megsemmisíti őket. Binky mágus szerencsére varázslattal áthozza a mi valóságunkból a Zűr kommandó itteni megfelelőit, akik, átlépve az új realitásba, rögtön megkapják a szuperhatalmat! Mind a négy könyv a hősök ismertetésével kezdődik, úgyhogy most leírom, mit kellett volna látnunk a filmben: 

„Néhány kedves négylábú – Garfield, Ubul, Heléna, Nermál és Mici – egyik pillanatról a másikra egy másik univerzumban találja magát, ahol egyszeriben szuperhősökké lesznek. Ők – a Zűr kommandó.

Garzooka – Termeténél csak a tekintélye nagyobb. A Zűr kommandó félelmet nem ismerő, falánk parancsnoka. Harcias természetű, borotvaéles karmokkal, kötélidegekkel és egy rendkívül különleges képességgel: ha a helyzet úgy kívánja, gammasugárzású szőrgalacsinokat (és ugyancsak halálos aranyköpéseket) lövell a szájából.

Modul – Nyomozásra teljes mértékben alkalmatlan, ám fantasztikus ereje van. Fegyvere: ultrasíkos nyála és szupernyúlékony nyelve. Elég egy cuppantás és az illető máris teljes agyellágyulásban szenved.

Sztárléna – A szirénhangok dalnoka. Hipnotikus éneke mindenkit révületbe ejt. Csak egyvalaki tud ellenállni e bűvöletnek – Garzooka.

Abnermál – Testhőmérséklete soha nem mozdul el a nulla fokról, így aztán jéghideg mancsának érintésétől ellenségei jégcsappá merevednek. Ráadásul egy sugárbiztos védőpajzsot is képes maga köré vonni, mely nemcsak neki nyújt védelmet, de a Zűr kommandó többi tagjának is. Van még egy fegyvere, aminek Garzooka nem annyira örül: mindenkit halálra idegesít (a kisöcséd sokat tanulhatna tőle).

Robuci – Féli komputer, félig mackó robot. Fantasztikusan leleményes, ő a Zűr kommandó esze, ami ebben a társaságban nem olyan nagy dolog.” 

Mint látható, az ötletek egy része nem újdonság, mégis jópofa módon, az eredeti karakterekhez illően tálalják őket: Garfield, mint főszereplő, a legnagyobb hatalmú, és ahogy a mi világunkban szeret karmolni, úgy itt is; Heléna, akinek legfőbb jellegzetessége a nagy szája, a hangját használja fegyverként; Ubul a tipikus ostoba izomagy („tank”); Mici a tipikus „agyas” robot; Nermál pedig – aki Mici és Heléna mellett szintén nem kapott semmiféle testi erőt – varázslatos hatalommal bír. Érdemes megjegyezni, hogy egyikük se tud repülni, és bár mind Garzooka, mind Modul iszonyú erősek, végülis egyik kommandósnak sincs klisé-ereje, csupán olyan, amit már láttunk (pl.: Superman testi ereje Garzookáé, Plastic Man nyúlékonysága Modul nyelvében van, Sztárléna ugyanazzal az erővel bír, mint Black Canary, Abnermál a Láthatatlan Lány és Jégember hatalmát használja, Robuci meg szuperintelligens, mint egy számítógép).  

Mielőtt tovább lépünk, le kell szögeznem, hogy a Pet Force azért olyan jó, mert végülis nem Jim Davis csinálta, csak „az ő ötlete alapján” készült. Alkotói: Az író Michael Teitelbaum [rengeteg licensz alapján készült könyv szerzője], „munkatársak” Mark Acey [sok-sok Garfield-könyv szerzője] és Gary Barker [a neve tévesen Bakerként van írva mind a négy kötetben, a ’80-as évek óta rajzoló a Garfield-képsoroknál] (ők a történetért meg a karakterekért feleltek); illetve az illusztráló Gary Barker és Larry Fentz [33 éven át vett részt a Garfield-képregények rajzolásában]. Mint látható, Gary Barker két feladatot is ellátott, erre még visszatérünk.  

Nézzük egyenként a sztorikat, illetve az általánosan a Zűr kommandó kalandjaihoz fűződő meglátásaimat! Az 1. kötetben elolvashatjuk, hogy Garfield, aki ebben a világban egy „átlagos” házi macska, nem tartja sokra a képregényeket; ez többszörösen összetett dolog, hiszen egyrészt a tényleges valóságban ő is képregényfigura, másrészt a könyvek „Földjén” a Zűr kommandó is csupán képregényként létezik; harmadrészt pedig a könyvek maguk is illusztráltak. Így tulajdonképpen a legfőbb szereplő már a legelején kritikát mond önnön műfaja felett. Érdekesség, hogy a regényekben egyáltalán nincs benne az, hogy Jon Arbuckle képregény-rajzoló. Itt úgy csinál, mintha a kapcsolata a comics műfajával kimerülne annyiban, hogy „gyerekként nagy rajongója volt”. Érdekes vonás, hogy a főgonosz az állatorvos Liz alteregója, ami abban gyökeredzik, hogy Garfield utálja az állatorvosokat (is); ez az eredeti 1998-as publikálás, illetve a 2002-es magyar első kiadás esetén még teljesen érthető; ám mostanra, 2024-re a Garfield-képsorokban az örök párkapcsolati vesztes Jon és Liz már egy párt alkotnak – erre a film reagál, rögtön a nyitójelenetben, a regényekben viszont még nyoma sincs – mert akkoriban ez elképzelhetetlen volt. (Többek közt ez az egyik olyan dolog, amiért a mostani Garfield már nem jó.) Érdekesség Binky bohóc, aki szerintem már igen hosszú ideje nem része a Garfield-képsoroknak, régen viszont gyakori visszatérő szereplő volt, például ő van az egyik legjobb sorozat-sztoriban, a „Rotundoban”. Ide vág, hogy a regényekben elég sok teljesen új alak vonul fel, a régiek alteregói mellett; közülük a legkiemelkedőbb az első két könyvben kulcsszerepet játszó Patkány Jack.  

A Baljós Kezdetnek az 52. oldalánál kerülnek az általunk ismert állatkák a Zűr kommandó helyére, ezért igen hosszú a felvezetés, pláne, ha hozzátesszük, hogy az egész könyv mindössze 86 oldal; vagyis az 1. kötet az előtörténet, amiben megismerjük azokat a szereplőket, akik egy kivételével mind a három további miniregényben visszatérnek. Itt merült fel bennem a Garfield-világ (nem csak a Pet Force-é, hanem úgy általában) egyik visszatérő inkonzisztenciája, az, hogy a dagi macska és állat-társai végső soron nem tudnak beszélni, hanem csupán gondolják a szövegeiket, viszont Jon néha érti, amit így mondanak, máskor meg nem. Ennek lesz szerepe a 4. kötet történetében, itt viszont csak egy kis megjegyzés. A Zűr kommandó tagjai a saját világukban, mint intelligens teremtmények, természetesen érthetően tudnak beszélni, kommunikációjukat pedig mindenki megérti – kivétel Modul, aki nem tud beszélni, mert annyira buta, mint Ubul, aki a Garfield-képsorokban se tudja kifejezni a gondolatait szövegbuborékokkal. Összesítésben elmondható, hogy a Baljós Kezdet kerek egész minden szempontból, önálló műként is megállja a helyét. 

A 2. kötetben az illusztrációk kapcsán tűnt fel, hogy Sztárlénának és Modulnak három ujja van a kezén, míg mindenki másnak négy – erre még a film tárgyalásánál visszatérünk; illetve észrevettem, hogy a fekete-fehér képek (csak a borítók színesek) nem teljesen követik a szöveget. Például: a szöveg szerint Binky mágus sapkája csúcsán van bojt, a képeken nincs; Sztárlénát gyakran úgy ábrázolják, mintha repülne, holott ilyen képessége nincsen; Patkány Jack falábáról az írott sorokban egyetlen szó sem esik; valamint a gonoszokon akkor is rajta van egyes jellegzetes felszerelési tárgyuk, amikor a sztori szerint elvesztik azokat, ilyen Patkány Jack szemkötője vagy Lizboszi varázs-kristálya. Ez a dolog azért érdekes, mert Gary Barker az illusztrálás mellett a karakterek megalkotásában is részt vett, szóval minimum neki figyelnie kellett volna arra, mit írt le Michael Teitelbaum és mit kell neki meg Larry Fentznek megalkotnia ezek alapján. (Azért Teitelbaumot se kell félteni, ha az inkonzisztenciákról van szó, hiszen a kommandó úrhajója az elején tágas, a 3. vagy 4. kötetben viszont már szűkösnek írja le.) Valamelyik karakter szájából elhangzik, hogy „Jézusom”, ami mindig furcsán hat számomra egy alternatív valóságban, hiszen itt semmi se utal a kereszténység létére – persze elképzelhető, hogy angolban „jeez”-t mondanak, ami a Jézusom lerövidült, ugyanakkor vallásos felhang nélküli verziója és ebben az esetben a fordító Nagy Ágnes a ludas. (Utólagos megjegyzés: Az illusztrátorokat felmenti az, ha ők készítették a rajzokat előbb, amihez aztán az író utólag alkotta meg a szöveget. Ebben az esetben viszont kérdéses, hogy végülis ki találta ki az egészet - mégiscsak Jim Davis az alkotó?)

A Patkány Jack visszavágnál figyeltem fel arra, hogy Heléna az eredeti képsorokban elvileg kóbor macska, nincs gazdája, szóval mit keres Jon házában? A képregényben szerintem Jon és Heléna sohasem találkoztak még; de ugyanilyen érthetetlen, hogy miért van a Nermál tulajdonát képező, bekeretezett képregény Jon házának falán? Nermál egyébként, ha jól emlékszem, akkor Jon szüleinek a macskája és azért jön látogatóba, mert néha Jonnak kell vigyáznia rá, tehát az ő jelenléte még valamennyire érthető. Nos, a Heléna-problémára a 3. kötet választ ad, ott majd visszatérek rá. A 2. kötetnél jegyeztem fel, hogy az igazi Zűr kommandó, tehát akik a Poliészter-univerzumban léteztek, mielőtt Lizboszi kitörölte őket, egy olajozottan működő, elit harcegység; a helyettesítőik viszont inkább egymás szapulásával vannak elfoglalva. Abnermál konkrétan folyamatosan direkt provokálja Garzookát, illetve néha Sztárléna is rászáll a vezérre; Modul pedig annyira buta, hogy ha néha elejtenek egy-két olyan megjegyzést, ami rá nézve sértő, azt meg se érti.  

Lizboszi jellegzetesen minden újabb titkos rejtekhelyének ad valamilyen menő nevet (pl.: Elrettentő Erőd), és a legelső részben még érthető, hogy a hősök tudják, mi a gonosz főhadiszállásának a neve. Azonban a 2. kötettől nincs nyoma annak, hogy a kizárólag a mágikus hatalmú állatorvos által használt neveket a jófiúk honnan tudják meg. Rá van írva nagy betűkkel mindegyikre? Itt az illusztrációk se segítenek… A Patkány Jack visszavág az egyetlen miniregény, amiben nem hangzik el a kommandó jelmondata („Az erőleves velünk van!”); ezen kívül itt érezhető, hogy ez csak egy átvezető sztori, aminél a lényeg a címszereplő végérvényes bukása; emiatt a befejezés kicsit elsietett, utána viszont jön egy Epilógus, ami egyetlen másik kötetben sincsen és annyi a feladata, hogy kedvet csináljon a 3. részhez. 

A 3. kötetnél, ahogy említettem, megmagyarázzák, mit keres Heléna (és Nermál) Jon házában, eszerint ezúttal mind az öten Jon kedvencei (a dolog mindössze ott sántít, hogy Mici Garfield tulajdona, de legalább van magyarázat). Mivel az előző részben a konfliktust és a főgonosz legyőzését Binky mágus főzete idézi elő, így ebben a részben elgondolkodtatott, hogy ha a főzet hatása ebben a két esetben időleges, akkor vajon máskor is az? Erre nincsen több példa, viszont furcsa, hogy amikor Lizboszi kristálya összetörik, nem sokkal később Binky varázslata elveszti a hatását. Van összefüggés vagy nincs? Ha van, miért van? Az itteni konfliktus bizonyos szempontból jópofa és eredeti, más részről viszont bugyuta, ezért felmerült bennem, hogy minden kutya annyi nyakörvet vihet magával, amennyit csak akar? Senki se ellenőrzi vagy limitálja ezt? Számomra az is furcsa, hogy K-Kilences (akit a regényben egyszer se hívnak K-9-nek, csak a borítón nevezik így) miért nem fordul Lizboszi ellen, hiszen végső soron a főgonosz ellentmondásba kerül önmagával, mikor azt parancsolja a kutyaembernek, hogy szabadítsa meg fajtársait az emberi uralom alól – miközben ő emberként éppen parancsol neki, a kutyának. A négy kötetből a K-9 – A Brutál Blöki az egyetlen, amiben az öt hős nem a Zűr kommandó képregény 100. számának borítóján át jut el az alternatív valóságba, viszont annak ellenére, hogy a 4. kötetben megerősítik: a képregény-borító az átjáró egyik fele a „Földön”, ezúttal semmiféle magyarázat nincs arra, hogy miért oldható meg az utazás enélkül is. Ebben a miniregényben ugrunk bele a cselekménybe a leggyorsabban, de annak ellenére, hogy egy harmadik részről beszélünk, Michael Teitelbaum még mindig relatíve sok mondatot pazarol ismétlésre – igaz, hogy a célközönség elsősorban a nagyobb gyerekek köre, csakhogy aki megveszi a harmadik részt egy sorozatból, az már nyilvánvalóan rajongója az adott sorozatnak, tehát már tisztában van egyes dolgokkal. (Itt meg kell jegyeznem, hogy ez az ismétlés igazán csak akkor zavaró, ha gyors egymásutánban olvassuk a folytatásokat, a valóságban akár egy év is eltelhetett az eredeti publikálások között, bár itthon elvileg negyedévente jött ki az újabb rész, tehát akár emlékezhettünk rá anno, hogy micsoda Gorbull vagy hogy mi történt a 2. kötet Epilógusában.) 

A 3. kötetben indokolatlanul sok új nevesített szereplő van, akik közül csupán egy szerepel két fejezetben (egy másik említés szintjén kettőben van, de ténylegesen csak egyben jelenik meg), a többiek mind csupán egyetlen fejezetnyi ideig vannak a színen. Ezúttal akad egy tényleges hiba a szövegben, ami lehet fordítási probléma is: Mikor Abnermál zuhan, azt írják, hogy „Míg az öt szuperhős méltóságteljesen ereszkedett alá, Abnermál úgy húzott el mellettük, mintha ágyúból lőtték volna ki.” A hiba az, hogy a kommandó összlétszáma öt fő, tehát ha Abnermál elhúz a társai mellett, akkor a társai csak négyen vannak. Három kötet kellett, mire az ellenség megtanult védekezni a kommandósok ellen, ami azért elgondolkodtató, mert (ha jól emlékszem) már az 1.-ben azt írják, hogy „emberöltők óta” védelmezi az univerzumot a Pet Force, szóval Lizboszi gyorsabban tanulhatna az ellenségeiről. (Ennek ellentmond az, hogy az 1., a 3. és a 4. kötetben is van olyan csapda, ami kifejezetten a kommandósok képességeinek kivédésére készült; megerősíti viszont, hogy az ágyútöltelék ellenfelek szinte mindig felkészületlenek.) A „Jézusom” után most itt egy „Istenem”, ami még izgalmasabbá válik annak folyományaképp, hogy éppen a K-Kilences mondja, aki nem az egyébként korántsem biztos, hogy ebben a valóságban létező Isten teremtménye, hanem Lizboszié.  

Itt nagyon feltűnő, hogy a csapat egyetlen kutya-tagjának, Modulnak semmiféle hatása nincs a kutya-központú konfliktusra és viszont: Semmilyen szolidaritás nincs benne a többi eb iránt, azok pedig csupán egyszer jegyzik meg, hogy őt is kezelésbe kellene venni; de nem kiemelt célpont és Garzooka egyértelműen kutya-gyűlölő megjegyzései se hatnak rá. Utóbbi még magyarázható Ubul butaságával, előbbi viszont kihagyott ziccer. Külön ki kell emelnem, hogy a 80. oldalon van egy felnőtt fejjel élvezhető poén, ami túlmegy a megmosolyogtató-kategórián, ez Garzooka repülőgépes aranyköpése – sajnos a teljes regényfolyamban ez az egy olyan vicc, amin tudtam nevetni; de hangsúlyozom, nem én vagyok a célközönség. Összesítésben a K-9 – A Brutál Blöki az eddigi legjobb, mivel itt az alapvető bugyutaság valamennyire háttérbe szorul és hiányzik a széria leggyengébb láncszeme, Patkány Jack.  

Viszont még ennél is jobb a magyar nyelven a széria lezárását jelentő 4. kötet! Itt már a nyitánynál megvan az alapkonfliktus, ami egyből érinti az öt eredeti karaktert: ezúttal nem tudnak hazamenni a saját valóságukba. Felmerült bennem, hogy egyáltalán miért akarnak visszamenni? Helénának és Nermálnak itt sokkal jobb dolga van (már amennyiben azt vesszük, hogy az igazi Heléna kóbor macska és hogy Nermálnak végülis rengeteget kell melóznia azon, hogy annyira cuki legyen, nem léphet ki a szerepéből, csak ha Garfieldot szapulhatja); Mici pedig ideát ténylegesen él, míg odaát a szokásos nem-biztos-hogy-tényleg-csak-egy-élettelen-játék kategóriát erősíti. (Utóbbi mondjuk nem kommentálja, hogy ott ragadnak, talán azért sem, mert robot, vagyis nincsenek érzelmei.) Ubul mindkét világban alapvetően boldog, Garfield az egyetlen, akinek talán jobb odaát, de mindent összevetve ez sem igaz. Szóval miért akarnak minden áron visszakerülni a régi, eseménytelen életükbe, ahol végső soron senkik? Ugyanilyen fogas kérdés, hogy Jon miért csodálkozik azon, hogy Garfield meg a többiek két lábon járnak, holott ezt a „mi valóságunkban” is gyakran csinálják? Viszont a tényleg érthető beszéd biztosan sokkolóan hat rá. Ebben a részben kimarad a másik háromban jelenlévő „Binky mágus alap hangereje iszonyúan hangos”-részlet, amit egyébként nem sajnálok; viszont újfent mindenki tudja, hogy hívják Lizboszi legújabb főhadiszállását. Ezeket ellensúlyozandó a címszereplő Kegyetlen Kombinátor az eddigi legjobb főellenség, a sztori egy igazi, hamisítatlan szuperhős-kaland és a mindenütt jelenlévő bugyutaságot is csak Jon Arbuckle képviseli, akinek az ostobaságára kihegyezett poénok ezúttal nem működnek.  

Lezárásképpen elmondható, hogy a Zűr kommandó-sorozat, ami együtt ad ki oldalszámban egy átlagos hosszúságú regényt, szórakoztató, eredeti módon vegyíti egybe a Garfield-képsorok világát egy elképzelt szuperhősös sci-fivel, amit némi mágiával vegyít, mint a legnagyobb comics-vonulatok. Az 1. kötetet a bugyuta alapsztori és Patkány Jack jelenléte rontja; a 2. inkább egyfajta átvezető, mint A Karib-tenger kalózai 2, ami önmagában nem állja meg a helyét; a 3.-nál viszont a bugyuta konfliktust a cselekmény és a nagyon király K-Kilences megfelelően ellensúlyozzák. Ehhez jön a kitűnő 4. kötet és így végső soron az egész élmény pozitív. Most jön viszont a legnagyobb kérdés: Hogy lehet egy ilyen, végső soron igen hosszú és bonyolult „mitológiát” átültetni a tévék képernyőjére? Magyarul: Lehet-e jó Pet Force-filmet csinálni? (Most már tényleg rátérek a filmre!) 

Nos, ha rövid akarok lenni, akkor a válasz az, hogy nem, ennek pedig két oka van: Az ocsmány animáció és Jim Davis. Sajnos sem a borító, sem a leírás nem utal arra, hogy a Garfield’s Pet Force egy háromrészes trilógia befejező darabja. Ez csupán annyiban rontja az összképet, hogy a nézőnek, aki ezen információ nélkül ül le elé, fogalma sincs, miért néz ki az elvileg a mi világunkra hasonlító filmes valóság úgy, ahogy; miért ilyen ocsmányak a háttérfigurák meg a mellékszereplők; mi a túró ez a stúdió és ki a fene ez a sok „ember”, akiket Garfield név szerint ismer, de nekünk fogalmunk sincs róla, hogy kik. Erről a trilógiáról annyit kell tudni, hogy a 2007-es Garfield Gets Reallel kezdődött, amit egy évvel később a Garfield’s Fun Fest, majd újabb egy év múlva cikkem tárgya követett. Itt most a narancssárga macsek egy „Cartoon World”, vagyis Rajzfilm-Világ nevű helyen él, amit csupa rendkívül csúnya ember és megmagyarázhatatlan lény (beszélő állatok, élő szemeteskuka, stb.) népesít be. Garfield munkája az, hogy egy stúdióban róla és barátairól képregényeket készítenek, de hogy kinek, azt nem tudom, mert ha a helyi világ lakosainak készülne, akkor mindannyian híresek lennének, az újságárus viszont úgy kezeli Nermált, mint egy hülyegyereket. Elvileg itt mindenki rajzfilmfigura, ezért olyan paródia-jellegűek, ám a koreai animátoroknak köszönhetően a legtöbb alak egyáltalán nem hasonlít Jonra vagy Lizboszira, akik ugye az eredeti Garfield comics-ból jöttek; de a beszélő állatok se hasonlítanak Ubulra meg a többi általunk is ismert figurára. Tehát minden elképesztően színes, nagyon-nagyon ronda és abszolút érthetetlen. 

A mellékalakok kinézetére nincsen mentség, viszont ebben az esetben a félretájékoztatott néző lehet a hibás, hiszen honnan tudjam, hogy ez egy folytatás? Ugyanakkor a helyszín meg a visszatérő figurák kivételével, amennyire tudom, a Pet Force-nak semmi köze se a Gets Realhez se a Fun Festhez, vagyis folytatás, de mégsem. Arra azonban abszolút nincs mentség, hogy Jim Davis, aki egyedül viseli a forgatókönyvíró megnevezését, mi a frászért fogta és dobta a szemétbe Michael Teitelbaum, Mark Acey és Gary Barker aprólékosan felépített karaktereit, világát és „mitológiáját”? Innentől szpojlerek jönnek, bár nem hiszem, hogy bárki meg akarná nézni ezt a filmet… 

A kezdet legkezdetén már kiderül, hogy az eredetileg angolul is Polyesternek nevezett fő-bolygót átkeresztelték Dorkonra (a dork az kb. ilyen vesztes hülyét jelent), viszont a magyar szinkronban (amit a dvd menüjéből amúgy nem is lehet elérni) még mindig Poliészternek hívják. Nos, a helyszínen Jon hercegen kívül semmi és senki nincs a miniregényekből; Binky mágust pedig lecserélték egy egészen aranyos külsejű Wally professzor nevű tudósra. Ezúttal ez az új szereplő találja fel a génlebontó sugarat, amit itt valami rövidítéssel M.Ó.K.A.-nak hívnak, ezt pedig egy fénylő kristály (ennek is van valami K-betűs neve) lát el energiával. Miközben a professzor bemutatót tart a feltűnően unatkozó hercegnek, Lizboszi besétál a kutyaember testőreivel (ez utalás a 3. kötetre) és nyomban hozzámegy a nőre vágyó uralkodóhoz – tegyük hozzá, hogy még nem ment le 5 perc sem a játékidőből! Ezután elveszi a „bolygó kulcsait”, kinyitja az energia-kalitkát, amibe a M.Ó.K.A. be van zárva és elkezd vele lövöldözni. Szerencsére jön a Zűr kommandó és hát nincs Robuci…  

Ez viszont csak egy dolog, sokkal nagyobb baj az, hogy minden egyes figurát megváltoztattak: Garzooka majdnem olyan, mint a miniregényekben, de sosem használja a karmait; Modultól elvették a hülyítő képességét és nem nyáladzik egyáltalán (ezt mondjuk nem sajnálom); Sztárléna egyenruhájáról hiányzik a két vastag szalag, amik a hátáról csüngenek le és a csuklóihoz vannak erősítve, a képessége pedig tök más, hipnotizáló ének helyett a szeméből tud sugarakat lőni, amivel Abnermál eredeti hatalmához hasonlóan megbénítja az ellenfeleit (nem megfagyasztja, csak szoborrá változtatja őket, de egy pillanat alatt vissza tudja csinálni). Abnermál pedig, aki testfelépítésében is totál máshogy néz ki, ezúttal szimplán Higanyszál lett, vagyis irtó gyors, ám se pajzsot formálni, se fagyasztani nem tud már. Vagyis az ötből egyet kilőttek; a maradék négyből kettő nagyon hasonló, de mégsem ugyanaz, kettő pedig totál más. Ha ehhez hozzájön, hogy a legelső összecsapásnál az elvileg igen profi valódi Zűr kommandó azonnal elbukik és a négy tagból háromnak gyakorlatilag annyi, akkor máris látható, mi itt a probléma: Nem törődtek az alapanyaggal, megelégedtek annyival, hogy a figurák kb. úgy néznek ki, mint ahogy kell, hasonló a nevük és kész.

A szinkronban elég nevetséges módon az angolul Vetvixnek (vet = állatorvos, vixen = boszorka, tehát Állatorvos-Boszi) nevezett Lizboszit valamiért Lezboszinak hívják (nem viccelek, egy gyerekfilmről van szó), nincs varázshatalma, nincs vele se Patkány Jack, se K-Kilences, se Gorbull, nincs titkos főhadiszállása, újabb és újabb gonosz terve, hanem a M.Ó.K.A. segítségével akar mindenkiből agyatlan zombit csinálni. A miniregényekben a harcosai két állat összetételéből születnek (például kígyófejű elefánt), itt a fegyver viszont bármit bármivel össze tud kombinálni (mondjuk egy idős pasast a robogójával), sok embernél azonban semmiféle külső változást nem idéz elő, csak hirtelen mindenki elkezd szót fogadni Lizboszinak. Holott eredetileg Wally professzor semmi ilyesmit nem tudott vele csinálni, a főgonoszt pedig sose látjuk, amint átalakítaná vagy módosítaná a fegyvert.

Ebben a világban Jon állatai simán emberként viselkednek minden tekintetben, de hát rajtuk kívül is vannak beszélő állatok, szóval korántsem lógnak ki a sorból. Az, hogy a bamba Jon herceg miért akar hirtelen feleséget magának és miért mondja, hogy „túl hangyás vagyok”, mikor a miniregényekben visszatérő poén, hogy amint Jon Arbuckle, ő sem tekint önmagára fura szerzetként vagy félnótásként, még ha az is; sehová se vezet, nincs megalapozva sem. Nincs magyarázat rá, hogy a kutyaemberek honnan jöttek, hogy miért nincs Binky mágus vagy hogy miért nincs mágia úgy alapból? A négy állati főhős megvalósítása se az igazi, mert az eredeti karakterekkel ellentétben itt Helénának/Sztárlénának négy ujja van három helyett; Nermál pedig permanensen vigyorog, mint a Joker, ami kissé ijesztő, főleg, mert akkor se lohad le a mosolya, mikor szomorú vagy ideges. Annak azért örülök, hogy a szinkronból kiderült, Nermál egyértelműen fiú, ez a képregényekben sose volt számomra világos. Ha már szinkron, a főszereplők magyar hangjai kiemelkedően teljesítenek. 

A Zűr kommandó-képregény a Cartoon Worldben is létezik, és a legújabb számban benne vannak a főszereplők, mint önmaguk; plusz a borítóján keresztül kerül Garzooka, Jon herceg, Wally professzor és Lizboszi a csatlósaival ide. Ezzel csak az a baj, hogy a miniregényekben a cselekmény sosem játszódott Garfield aktuális világában, hanem mindig átmentek a Poliészter valóságába! Ez a változtatás viszont lehetővé teszi, hogy Garfield és Garzooka találkozzanak, sőt, ők ketten végig külön személyek maradnak, külön testben. Ez egészen a befejezésig nem tetszett, de erre még visszatérek. Ahogy a miniregények ismertetésénél írtam, ott a főszereplőknek mindössze át kell lépniük az alternatív valóságba, ettől rögtön megkapják alteregóik testét meg hatalmát; itt viszont mindhármuknak meg kell innia egy varázsitalt, ami csupán kb. fél óra alatt kezd el hatni. A végén vissza kell alakulniuk eredeti formáikba, a visszaalakító piros főzet azonnal hat, sőt, Abnermálnak meg se kell innia.  

„rajzfilmfigura vagyok (…) végülis ebből élek” 

Amint már említettem, az egyszeri nézőnek fogalma sincs, mi ez a stúdió és ki a franc ez a sok torzszülött, aki körbeveszi Garfieldot. Különösen ijesztően hat a feltűnően nagy mellű és fenekű rendezőasszisztens Betty, aki az első pillanattól fogva intenzíven vonzódik Garzookához. Bár ezt humornak szánták, érthetetlen, hogy kinek szól, mert felnőttként nem vicces, gyerekként nyilván érthetetlen és összesítésben elég zavaró. Jön pár böfögős és fingós poén, amik eléggé alja színvonalat képviselnek – a böfögés sose áll távol Garfieldtól, ám a fingás az már kicsit erős. A bugyuta sztoriban olyan nyilvánvaló marhaságokat hagytak benne, mint hogy a kövér cica megpróbálja elrejteni a jégkockának álcázott, világító erő-kristályt a szájában, de ahelyett, hogy lenyelné és ezzel elejét venné az egész konfliktusnak, inkább csak a szájában tartja, ami irtó feltűnő, így hamar elveszik tőle. A különösen ronda járókelők kb. 30 perc után se reagálnak a város fölött lebegő űrhajóra, csak amikor az elkezd rájuk lőni; Abnermált és Modult nem szólítják a nevükön; a tömegjeleneteknél ismétlődnek a figurák; „A Bolond Bandából” a két nő pedig semmi értelmeset vagy hasznosat nem csinál, amivel segítené a társait vagy a kommandósokat. (Ez a Bonitának nevezett, embernek egyáltalán nem látszó valami elképesztően ronda, felfoghatatlan, hogyan lehet benne mind a három filmben!) 

„Én nem megmentem a napot, hanem átalszom.” 

Az utolsó etapban a négy hős összeolvad, ez felidézi a Kegyetlen Kombinátort; ám az összeolvadt forma szájaiból hallható olyan hang, ami az alap hangok közt nincs; a már eddig is kusza, barmó sztori pedig a végére még átmegy a szokásos USA-beli animációs filmes óriásszörny-klisébe. Bár a szörny jól néz ki, nem illik ide. A befejezésnél a Garzookától függetlenül létező Garfield egyedül ment meg mindenkit, ez az egyetlen igazán jó újítás; majd jön a nagy összeborulás, amit azonban egy megmagyarázhatatlan, hosszú táncjelenet követ, amiben Garfield és Heléna a csillagok közt táncolnak az égen. Értelme nincs, de biztosan a 3D-effekt miatt rakták be. Érdekes, hogy mikor Heléna megcsókolja Garfieldot, azt mutatják, a többi csókot (pl.: Lizboszi és Jon herceg) viszont nem. Mivel az általam megvásárolt korongon a film 2D-s meg 3D-s változata is rajta van, én pedig a 2D-st választottam, ezért azt nem tudom megmondani, hogy a térhatás (2 db ajándék piros-kék szemüveg van a lemezhez, amiket inkább gyerekfejre méreteztek) mennyit tesz hozzá az élményhez, viszont látni lehet a 2D-ben is, hogy valószínűleg hol használták (mondjuk a szörny rombolásánál meg az említett táncnál). Az jó, hogy a játékidő rövid, alig több mint egy órás; de a poénok nem jók, a figurák jelentős része ijesztő, nehéz eldönteni, ki a célközönség és a látottaknak az eredeti regényekhez szinte semmi köze nincsen… 

Szpojlerek vége 

Nézzük, hogy kik követték el ezt a pixel-bűncselekményt! Ahogy már írtam, az író (és az egyik producer) Jim Davis volt, Garfield atyja, aki 1980 óta foglalkozik a mozgóképes Garfield-inkarnációkkal – ezért is érthetetlen, miért olyan pocsék a történet. A rendező-főproducer az a Mark A.Z. Dippé, aki elsősorban vizuális effekt rendező, ebben a minőségében pedig részt vett többek közt a Terminator 2-ben; direktorként ő irányította a Garfield Gets Realt (imdbs pontszáma 4.3), a Garfield’s Fun Festet (szintén 4.3), a legújabb Marmaduke-ot (3.5, legendásan pocsék) és a Spawnt! Mellé mind a három Cartoon World-mozinál az egyik koreai animátort nevezték meg társrendezőnek, ezúttal Wonjae Lee-t, aki storyboard rajzoló volt a Garfield’s Fun Festnél.  

Szinte mindenkinek a hang-isten Frank Welker (vagy ahogy a dvd borítóján megnevezik: „Frank Weller”) a hangja, ő szólaltatta meg Garfieldot, Garzookát, az óriásszörnyet, a narrátort (aki az elején bemutatja a kommandósokat), a tüskés páncélt viselő kutyaember őrt, a kung fu-mozdulatokat bemutató ember őrt, az ügyvédet, az ügyvéddel fejet cserélő kutyát, egy bizonyos Keith-t (nem tudom, ki lehet) és egy „Komputer-hangot” (talán ez szól a fegyverből, amikor átkapcsol „szuper-keverés” módba). Welker volt Garfield hangja a Gets Realben és a Fun Festben, de 1987 óta szinte mindig ő hallható a dagi macsek szövegeiben. Hozzá hasonló régi motoros az Ubul kutyahangját adó Gregg Berger, aki 1982 óta szólaltatja meg a sárga kutyát. Audrey Wasilewski (Heléna), Jason Marsden (Nermál) és Wally Wingert (Jon) szintén visszatérők a Gets Realből és a Fun Festből; új szereplő a Lizboszi hangját kölcsönző Vanessa Marshall. A szintén mindhárom filmben feltűnő ronda mellékalakok visszatérő hangjai Jennifer Darling (Betty és Bonita, előbbi itt szerepelt egyedül), Neil Ross (Wally professzor és Wally, az alteregója), valamint Greg Eagles (Eli, a kötelező fekete szereplő…). Szinte mindenkit összeköt még a Cartoon World-mozikat megelőző The Garfield Show, ami ugyanígy 3D-s, de nincs köze a filmekhez (imdb-s pontszáma 5.5).  

Érdekességek: Az eredeti Pet Force-ban Modul neve Odious (az eredeti Odie-ból, jelentése utálatos, gyűlöletes:D), Jon herceg pedig nem herceg, hanem császár. A 3D-s változat elvileg 5 perccel hosszabb a 2D-snél, mert az elején van egy hosszú, Star Wars-t idéző, úszó szöveg, amit a narrátor felolvas (ezt nem tudom megerősíteni). Állítólag „ez a film nagyon népszerű a furry-k (állatoknak beöltöző perverzek) körében”:D A Garfield’s Pet Force a Cartoon World-trilógia legnagyobb bevételt hozó darabja, összesen 11.4 millió dollárt produkált, ám a készítési költsége ismeretlen. Végül egy idézet a port.hu fórumáról, ahol abertura ezt írja: „Az a legnagyobb baj a filmmel, hogy ez is egy könyvsorozat adaptációja lenne, de a könyv teljesen másképp épül fel. Kérdem én a forgatókönyvírókat, hogy nem olvasnak utána a dolgoknak, történeteknek? Ami nem felnõtt-tartalommal bír, azt le kell tojni? A képregényadaptációknál is nevekkel kapcsolatban is volt probléma, fõleg a szinkron esetében. A könyvsorozatot minden 14 év alatti gyerek kezébe szívesen ajánlom, mert olvastatja magát és humoros. A film pedig szinte csak a karakterekkel kapcsolódik a könyvhöz, de tartalmilag semmennyire, akár a Dragonball filmje.” 

Ez sajnos kitűnően összefoglalja, mi a probléma a Garfield és a Zűr kommandóval: Készítői abszolút fittyet hánytak az alapot adó miniregényekre, amikből sem a hősök képességeit, sem a jól átgondolt ellenségeket, sem az aprólékosan felépített univerzumot nem hozták át ide. Egy alapvetően ronda és érdektelen, viszont olcsón életre kelthető új realitásba helyezték a Pet Force-ot, amit azonban alaposan kiheréltek, körbehintették unalmas, de legalább taszító mellékszereplőkkel, majd mindezt megpróbálták a térhatásra felépítve eladni egy teljesen másik Garfieldért rajongó közönségnek. Felnőttként, aki jól ismeri mind Garfieldot, mind az eredeti Zűr kommandót, ez egy értékelhetetlen valami; és biztos vagyok benne, hogy gyerekként se lehet élvezni. Valószínűsíthetően a két elődje se jobb nála. Száz póknak is egy a térde, ne nézzétek meg, inkább olvassátok el a miniregényeket! 

Pontozás: 

imdb: 4.1 (A legtöbb vélemény meglehetősen pozitív.) 

port.hu: 3.6 (Itt már jelentős előnyben vannak az 1/10-es értékelések.) 

Szerintem: 2/5 (A végső soron majdnem tökéletes Garzookáért 1 pont jár, illetve Garfield világ-megmentéséért és Lizboszi sorsának lezárásáért még 1.) 

Hírek: 

- Ebben az évben kerül(het) a mozikba a The Garfield Movie, mely újfent 3D-s számítógép-animációval kísérli meg életre kelteni kedvenc kövér cicánkat. Azt látva, mire képes Jim Davis, ha CGI-ról van szó, semmiképp sem számítok pozitív végeredményre… 

Végül egy Garfield-inspirálta zene a ’90-es évekből:

A karácsonyi időszakban kapcsolgattam a tévét és az egyik gyerekadón szembejött ez. Csupán egyetlen jelenetet láttam belőle, gyorsan rányomtam, hogy megnézzem, mi a sztori és arra jutottam, hasonlíthat gyerekkori kedvenceimre, a Kerge kacsák-mozikra. Valamennyire ez igaz is, de nem teljesen. Magyar szinkronnal néztem, ez valószínűleg javított az élményen valamennyit, erre a cikk vége felé kitérek, előbb viszont nézzük a történetet! 

[Kis gyűlöletbeszéd, mielőtt kezdenénk: A gyártás éve 2005… Nekem nagyon hiányzik az a világ, ahol nem volt Facebook, tumblr, Instagram meg tiktok, nem voltak okostelefonok, csak sms-eztünk, a lányoknak a középiskolában nem volt 5 centis, ocsmány műkörme, nem voltak teletetoválva és nem volt minden másodiknak olyan gusztustalan orrpiercingje, ott középen, tudjátok. De nem csak a világ volt más, hanem az egyesült államokbeli filmek is, amik ekkor még elsősorban szórakoztatni akartak. Itt például egyik lány se leszbikus, se transznemű (lásd: Jégtörő), egyetlen fekete, dél-amerikai, koreai vagy hasonló szereplő sincs, mindenki fehér és normális. Ilyen mozik ma már nem születnek, még akkor se, ha a célközönség, mint itt is, a gyerekek…] 

A kb. 12 éves Katelin (Jordan Hinson) minden álma, hogy a legjobb műkorcsolyás lehessen, de ehhez szüksége van egy orosz edzőre (ezt mondják a szinkronban). Szerencséjére kiszúrja őt a szakmában óriási névnek számító Natasha (Christine Rose), aki kijelenti, bajnokot fog faragni belőle,  majd elhívja a bentlakásos iskolába, ahol dolgozik - a bökkenő csak annyi, hogy Katelin családjának nincs pénze a tandíjra. A rafkós orosz azonban megfűzi a suli hokicsapatának edzőjét, adja a lánynak a hokis ösztöndíjat. Úgy tűnik, minden rendben lesz, hősnőnknek csak be kell állnia a hokis csajok közé, de mindegy, hiszen végig kispadon lesz. Azonban semmi se úgy alakul, ahogy várná, a műkorcsolyások közt hamar ellenségekre tesz szert, a jégkorongosok is elkezdenek fújni rá, mert nem tud játszani és a két „hobbi” meg a tanulás minden idejét elveszi. Azonban amint egyre jobban beleveti magát a jégkorongba, kiderül, hogy a műkori meg a hoki korántsem összeegyeztethetetlenek – legalábbis egy bizonyos pontig. Amikor pedig mindenki számít rá, Katelinnek meg kell hoznia fiatal élete legnagyobb döntését: Térdvédő vagy flitter?

A gügye magyar cím sajnos nem adja vissza az eredeti remek szójátékát: A figure skating az a műkorcsolya, a figure out pedig a találd ki, jöjj rá; így a Go Figure jelentheti, hogy „Találd ki, mi szeretnél lenni”, vagy „Légy műkoris”, vagy „Találd meg a figurádat/szerepedet”. Nyilvánvalóan nem én vagyok a célközönség, de mégis, már az első percben sikerült megvenniük, mert szó szerint kb. fél percnyire az indulástól van egy nagyon jó, vicces poén, ami kis híján 20 év távlatából is működik. Emellett az „ósdi” tini szleng, a középiskolás éveimet idéző ruhák, hajak meg zenék óriási nosztalgia-faktorral bírnak. [Ehhez még adjuk hozzá azt, ami a nyitánynál az ezekhez hasonló zárójelben van.] Manapság az orosz edző vagy a bármennyire is pozitív szerepben feltüntetett orosz szereplő egy egyesült államokbeli alkotásban elképzelhetetlen, ugyanígy kuriózum, hogy az egyetlen ténylegesen jelenlévő kisebbségit egy pusztán az arcvonásai révén meghatározhatatlan etnikumú lány képviseli, aki a sztori szerint amerikai őslakos indián, maga a színésznő, Tania Gunadi viszont indonéz származású. Rajta kívül egyetlen nem fehér szereplő van, rá még visszatérünk. 

Tetszett, hogy visszatérő motívumként Katelin az ellenfeleit, illetve az éppen ellenségesen viselkedő lányokat Tonyáknak nevezi, ezzel utalva a műkorcsolya hírhedt amerikai alakjára, Tonya Hardingra. Az is jó, hogy már az első fél órában el lehet könyvelni, mi lesz (mondjuk a villogó fogsorú, kék szemű segédedző, Spencer beleszeret a hősnőbe, barátok lesznek a hokisokkal, stb.), de ez olyan kényelmes, kellemes érzés, mert pont valami ilyesmit várnék, aztán azt fogom megkapni. Az már kevésbé tetszett, hogy minden felnőtt rettentően ripacs, de a szinkronhangjaik is, egyetlen üdítő kivétel a szerintem jól alakító Paul Kiernan (a hokiedző). Később aztán a lányok már jobbak, főleg a dagi Ronnie-t játszó Amy Halloran. 

A szinkronban vannak fura dolgok, például a pedellust/mindenest úgy fordították, hogy „hivatalsegéd”; amikor Katelin festékkel leöntve kirohan az ajtón, Spencer bandájának tagjai kifejezéstelen arccal bámulják és meg se szólalnak, a szinkronhangjaik viszont kinevetik, beszélnek róla; illetve Hollywood valódi neve Amy, ellenben magyarban azt mondja, az igazi neve Topanga. A sztoriban van egy felesleges mellékszál, ami egy felesleges szereplőhöz köthető, ez a kistestó, aki idegesítő, idegesítő a hangja meg a haverja, csak helykitöltőnek van és nélküle is teljesen jól működne az egész. Jordan Hinson aranyos, de annyira nem kiemelkedő színészi tehetség, ez főleg akkor jelent problémát, amikor egyedül van a képen; de mikor többen vannak, kevésbé feltűnő. Például a reakciója Kristi Yamaguchira nem túl életszerű, mert ha igazi rajongó lenne (márpedig őt idézgeti), akkor biztosan megőrülne, amiért láthatja, pláne, hogy beszélhet is vele. Viszont mind a már említett Amy Halloran, mind a Hollywoodot alakító Whitney Sloan lemossák a színről. 

Szóba hoztam már a kliséket: Az is klisé, hogy senki se hisz Katelinben; az is, hogy az edző nem járul hozzá nagyban a csapat sikeréhez; de ezek az elnézhető, vágyott klisék. A műkorcsolyás dolgok meg a színelmélet bevonása a hokiba szerintem jópofa, viszont a Kerge kacsákban is voltak műkorisok, akik a képességeiket tudták használni a meccseken, itt azonban csupán egyetlen pillanat van, amikor valaki ilyesmit csinál, de a szinkron szerint az Ronnie és nem Katelin. Jó lett volna, ha több különleges mozdulat kerül át a hokiba, még úgy is, hogy a végén kiderül, ezeket lehetetlenség hokis korival megcsinálni. A jégkorong-csapatban csak 3 beazonosítható tag van hősnőnkön kívül: Hollyood, Ronnie és Mojo; a korizók között csak a nagy ellenfél Pamela (Brittany Curran), Shelby (Sabrina Speer) és Heather (Kadee Leishman, aki a buli után teljesen eltűnik). Az utóbbiaknál ez nem annyira lényeges, de az előbbieknél talán jót tett volna, ha több nevesített, személyiséggel bíró szereplő van. 

Említettem Kristi Yamaguchit, ő olimpiai, egyesült államokbeli és világbajnok műkorcsolyázó, a példakép, az elérendő magasság Katelin lelki szemei előtt. Érdekes módon rajta meg a negatív példa Tonya Hardingon kívül egyetlen másik valós korcsolyázót sem említenek, Yamaguchi neve pedig többször elhangzik pozitív kontextusban, ezért felmerült bennem, hogy vajon neki vagy az ügynökének lehet-e valami köze a filmhez? Azért ez elég jó reklám számára. Van még néhány kérdéses dolog, amire nem találtam választ: 1. A nyitó versenyen, amit a hősnő elveszít, kibomlik a haja, ezért elveszti az egyensúlyát. Vajon ez tényleg lehetséges? A haja kibomlása a váratlansága miatt zavarja meg és azért zökken ki vagy maga a haj valamilyen fizikai módon billenti ki? 2. A hokisok egy részének a vezetékneve, másoknak a keresztneve, megint másoknak a beceneve van kiírva a meze hátára. Ez létező dolog az USA-ban vagy csak a Disney találta ki? Hiszen már a Kerge kacsákban is megjelent. 3. A „Ha ellövöd mellettem”-jelenetben mi a franc történik? Kétszer is megnéztem és nem látszik, Katelin mit csinál, úgy van vágva, hogy lendíti az ütőt, a korong már nincs sehol, csak azt látjuk, hogy kirántja a lábát Spencer alól. 4. A döntő előtt hogyan öltözött át a kocsiban? Vagy megálltak út közben? 5. Ez a Bob (Morgan Lund) homokos akar lenni? Házasok Gingerrel (Ann Sward), de akkor is. 

Néhány egyértelműen észrevehető hiba: 1. A kistesó úgy megy el edzésre, hogy le se menti a Painttel (egészen pontosan Draw-val) csinált ábráját és se a számítógépet nem kapcsolja ki, se a hifi-tornyát. 2. Vezetékes és nem vezetékes telefonnal egyszerre nem lehet ugyanazt a hívást fogadni. 3. A döntőnél nem Jordan Hinson korizik, akit láthatunk, annak egészen más az arca és a testfelépítése alapján jóval idősebb nála. Az is látszik, hogy az ide bevágott közeli képeket nem akkor vették fel. 

SZPOJLEREK ITT

A filmek mindig azt sugallják, hogy a személyes sikerről érdemes lemondani a közös sikerért, de az egyes ember a valóságban nem ilyen és minden szentnek maga felé hajlik a keze (főleg, ha nyílt törése van). A befejezést ismerve pedig ez még érdekfeszítőbb, hiszen a csapat elveszti a bajnokságot, de örülnek annak, hogy eljutnak a döntőig, valamint együtt örvendenek a társuk sikerének, aki végül az egyéni célját mégis be tudja teljesíteni, pedig készen állt az önfeláldozásra. Talán ez utóbbi az igazi jutalom? Persze újabb klisé, hogy a hokisok éltetik Katelin sikerét, míg az egyetlen még jelenlévő műkoris, Pamela, megpróbál neki keresztbe tenni. A tippem a nyitánynál arról, hogy Ronnie lesz a főszereplő legjobb barátnője, végül nem jött be, helyette inkább Hollywood az, de mégsem lesznek elválaszthatatlanok; Spencerrel pedig mégse jönnek össze, mert a fiú láthatóan sokkal idősebb, Katelin meg csak kislány. A befejezés túl szirupos, és egy fél hokimeccs lejátszása után azért ez irreális teljesítmény, de hát a központi alak végig irreális teljesítményt nyújt. 

SZPOJLEREK VÉGE 

Pár szót az alkotókról/szereplőkről: A rendező a csak hasonló műveket dirigáló Francine McDougall, aki 2013 óta már nem dolgozik a filmiparban; a forgatókönyvet a mindig együtt munkálkodó Patrick J. Clifton és Beth Rigazio (Kisanyám - avagy mostantól minden más lesz) írták. Jordan Hinson manapság Jordan Danger néven fut, széjjeltetováltatta magát és legutóbb egy transzvesztitákról szóló filmhez írt sztorit, meg szerepelt is benne. Whitney Sloan 2007-ben abbahagyta a színészkedést; Amy Halloran még aktív, de nincs túl sok cím a rezüméjén; Tania Gunadi pedig sorozat- és szinkronszínész, ráadásul kb. most is ugyanúgy néz ki, mint 19 éve. Christine Rose elsősorban sorozatszínésznő, de 2018-ban visszavonult; Jake Abelt pár nagyobb kaliberű YA-szarságban láthattuk; Sabrina Speernek mindössze 4 filmje volt, közülük ez az utolsó; Kadee Leishman pedig egyetlen másik mozgóképben se kapott szerepet. 

Érdekességek: A nagy öltözői beszédnél érdemes nézni a háttéralakokat, ők azok, akik tényleg lány hokicsapatban játszhatnak – hasonlítsuk őket össze a 4 beazonosítható szereplővel! Amikor Natasha tapsol a pálya szélén, az a jelenet szinte egy az egyben megismétlődik a Sucker Punchban – ott Carla Gugino Madame Gorskija elképesztően hasonlít erre az orosz edzőre, ugyanaz a hajstílus, akcentus és szigorúság jellemzi. Katelin műkoris dublőre Breann Brown volt, illetve valószínűleg néhány jelenetben Erin Reed. Elég sokféle zene hallható a játékidő alatt, a stáblistában mégis csak egyet írnak ki. Jordan Hinson valamilyen szinten megtanult műkorcsolyázni ehhez a munkához, a felkészítője az amerikai olimpiai műkorisok koreográfiáját kidolgozó Sarah Kawahara volt. A Go Figure mindössze félmillió dollárból készült, mivel a Disney Channel a tévében mutatta be, így bevételről, mint olyanról, nem beszélhetünk az esetében. 

Végül jöjjön néhány tinilány véleménye az imdb fórumáról! Összességében elmondható, hogy legtöbbjük kiemeli, mennyire tetszik nekik Jake Abel, van, aki csak miatta nézte meg a filmet többször. Ezen felül kritizálják Hinsont, amiért nem tudott meggyőzően sírni, de ez nekem nem tűnt fel; illetve valószínűleg a magyar hangja sokat dobott a teljesítményén, mert az eredeti hangját többen megszólták, amiért túl magas, sipákoló. A hazai szinkronról egyébként elmondható, hogy főleg a gyerekeké remek lett, a felnőttek viszont a látható színészekhez hasonlíthatóak…) 

snapeing_turtle: „A főszereplő egy tipikus Disney-szőke és talán egyszer majd jó színésznő lesz belőle, de most még nagyon kicsi az érzelmi skálája. Boldog és ajakbiggyesztő. (…) Ez (a film) meg se próbál valósághű lenni. A műkorcsolyás nemzeti válogató nem egy egynapos, egy bemutatós valami. A különleges megvilágítást sem használják (…) Ha legalább annyit megpróbáltak volna, hogy olimpiai felnőttcsapat helyett az ificsapatba kerül be, a film hitelességi foka jelentősen javult volna.”

laurraine: „A műkorcsolyázók általában nem próbálják egymást hátráltatni, vagy legalábbis nem ennyire nyilvánvalóan. Inkább a bajtársiasság jellemzi őket. A nemzeti verseny egy többnapos rendezvény. Minden korcsolyázónak legalább két programot kell bemutatnia. Ezek nem azonos napon vannak. Nem ismerem a sulis hokit, ezért azt se tudom, hogy az ő bajnokságaikat mikor tartják. A nemzeti korcsolyázó bajnokság viszont általában januárban van (a filmben valamikor ősszel lehet). Egy nagy arénában szokták rendezni, nem egy ilyen kicsi jégpályán, mint a filmben. Kicsit az is meglepett, hogy mikor a koris (a főszereplő) megjelent tetőtől-talpig festékesen, senki se kérdezte meg tőle, hogy „veled mi történt?”” Utóbbi nagyon érdekes, mert nekem fel se tűnt, bár én arra gondoltam, hogy az oroszt nem is érdekli, azért nem kérdezi meg, de más is írta ugyanezt. 

prncesslexy: „Emiatt a film miatt akartam műkorcsolyázó lenni. Emiatt a film miatt kipróbáltam a korcsolyázást és ez volt az én REJTETT TERMÉSZETES TEHETSÉGEM, 6 hónap alatt most haladó korcsolyás vagyok egy műkorcsolyázó csapatban, ami már túl van az alapokon és az egyszerű szinten.” 

moonlight100: „LÁNY jéghokiban nincsen check (az, amikor felkenik egymást az üvegre). És nem is BLOKKOLSZ valakinek (ez az egyik kisebb konfliktus forrása). Nem minden lány undorító, rosszindulatú és nagydarab. Én hokizom és csak 125 centi vagyok, mégis hívtak olyan sulikba, mint ami a filmben van. És nem minden hokijátékos utálja a műkorcsolyázókat. Sok mostani hokijátékos lány kezdte műkorisként. És SOKKAL gyorsabban korizunk, mint a filmben. Szégyenkeztem a film miatt, mert úgy állít be minket, mint veszteseket… Bár az igaz, hogy nehéz az átmenet ebben a két sportban, mert a hokis korcsolyán nincsenek fogak (toe pick = az él elején lévő fogazás)… És azok közül a pörgős mozdulatok közül, amiket KAtelin (sic!) csinál a jégen, párat nem lehet megcsinálni egy hokimeccsen. Tulajdonképpen elbuktatta a másikat, ami illigális (sic!).” 

tokyo_chica: (Arról a két dologról ír, ami a legkevésbé tetszett neki.) 1.) Az, hogy ez a Spencer-csávó belezúg. Oké, fúúj. Megnéztem a dátumokat és a valóságban csak kb. négy évvel idősebb nála, de a különbség a „Térdvédő vagy flitterben” sokkal többnek látszik. Jordan egy nagyon szép lány, de a TvF-ben 10-nek vagy 12-nek látszik… Mint egy kisgyerek! Jake Abel (Spencer) úgy néz ki, mint egy főiskolás. 2.) Olyan nincs, hogy Kristi Yamaguchi odautazna azért, hogy egyetlen lánnyal korizzon. Tudom, hogy Katelin jó, meg minden, de eléggé hihetetlennek tűnik, hogy Kristi elutazzon egy bentlakásos iskolába, aminek még csak korcsolyás ösztöndíja sincs, vagy hogy egy suli ilyen összeköttetésekkel rendelkező edzőt alkalmazzon.” 

thewatcher-46166: „(…) a főszereplő annyira beképzelt, hogy már idegesítő. A szüleinek nincs pénze a sulira, erre dühöngeni kezd nekik. És a „romantikus szál” se romantikus egyáltalán. Mintha a készítők erőltették volna a kapcsolatot két plátói emberrel. És a srác sokkal idősebbnek néz ki nála, ettől furcsa és kényelmetlen lesz az egész. És még az edzője is (segédedzője, de akkor is fura és taszító). (…) Úgy látszik, mindenki utálja (Katelint), mert minden más korcsolyázónál jobb, de azt hiszem, bizonyos szempontból ez érthető. Alig öt perce megy a film, amikor azt mondja, érthető, hogy mindenki féltékeny rá, mert ő „a legjobb”.” 

handsprings614: „(…) dióhéjban: ez a film nagyon rossz! olyan, mintha az 1990-es évek gyerekfilmjeinek összes kliséjét, amiktől már mindenki rosszul van, összeturmixolták volna—csak még rosszabb!” Nekem talán éppen ezért tetszett, mert azokat a régi filmeket idézi… 

christyskates: „Sokan azt hiszik, hogy a műkorcsolya önálló sport, ami igaz is, mert nem csapatban van, de a korisok bátorítják, segítik egymást és tanácsokat adnak a másiknak a sikerhez, mikor ugyanazon a pályán lépnek fel. Lehet, hogy vannak köztük ellenségek, de ez minden sportban előfordul. Az a kép, amit a versenyekről, edzőkről és a korisok közti barátságról mutatnak, egyszerűen nem valós.” 

indianprincess9892: „(…) mit keresett ez a szőke Barbie a főszerepben? Tényleg tud korizni, mert ha nem, akkor Disney-ék rossz lányt választottak. Pénzt vesztettek, mert a fogadtatás nem volt olyan jó, mint amire számítottak, ezért nem tudták egyből kiadni DVD-re, tutira miatta volt…” Erre való utalást nem láttam, de lehet, hogy tényleg így történt. 

Összesítésben a Térdvédő vagy flitter egy aranyos kis film, sok-sok klisével meg sztereotípiával, de kedves és nem akar többet, mint szórakoztatni. Aki a 2000-es évek elején volt középiskolás vagy hozzám hasonlóan unja a ma bemutatott, valóságtól elrugaszkodott tinifilmeket és sorozatokat, annak biztosan tetszeni fog. Nem annyira jó koris film, mint a Jéghercegnő és nem annyira jó hokis mozi, mint a Kerge kacsák-trilógia darabjai; viszont szórakoztatóan vegyíti a kettőt. Számos hibája ellenére jó érzés volt végig nézni, lekötött és tetszett, ezért nincs szívem sok pontot levonni tőle. 

Pontozás: 

imdb: 5.6

Szerintem: 4/5 

A következő cikk alanyával valószínűleg nem leszek ennyire elnéző:P

Amikor jönnek a nagy ünnepek és mindenki mindenhol élvezheti az államilag biztosított szabadnapokat, előkerülnek az adott alkalomhoz szabott tematikus filmek. Míg kis hazánkban ez Bud Spencer és Terence Hill legjobbjait takarja, azért az 1500 csatorna közül egyik-másiknak néha van annyi esze, hogy specifikusan karácsonykor játszódó mozit mondjuk december 24 tájékán vetítse. Nálam annak ellenére, hogy alapvetően nem szeretem az Egyesült Államokból érkező kulturális hatásokat, a karácsonyi filmet a Télapu jelenti, amit minden évben várok és egyszerűen képtelen vagyok megunni! 2023-ban aztán úgy gondoltam, hogy ha nem adják ezt, akkor előkerítem Tim Allen másik karácsonyi filmjét, cikkem jelenlegi tárgyát, amiből gyakran szoktam idézni, pedig korántsem olyan remekmű, mint a The Santa Clause. Szerencsémre az RTL úgy döntött, idén levetíti, úgyhogy még a letöltéssel se kellett bajlódnom. Lássuk hát, milyen a Krank-család karácsonya (az eredeti cím kb. így fordítható):

Luther (T.A.) jól kereső irodai állásban dolgozik, felesége, Nora (Jamie Lee Curtis) háztartásbeli, lányuk, Blair (Julie Gonzalo) pedig éppen most repül ki a szülői házból. A hátra maradó középkorú házaspárnak gyermekük távolléte miatt elmegy a kedve a szeretet ünnepétől, ezért Luther úgy dönt, a tavalyi hatalmas kiadások mindössze feléért inkább elutaznak egy karibi luxus hajóútra. Ezzel azonban alaposan belerondítanak a környék családjainak életébe, akik nehezen tűrik, hogy valaki el mer térni a hagyományoktól; illetve számos kereskedő számít arra, hogy idén is ugyanúgy megvesznek majd tőlük mindent, ami a karácsonyozáshoz kell. A Szenteste közeledtével a nyomás egyre nő, főleg mivel az utca kiskirálya, Vic Frohmeyer (Dan Aykroyd) minden követ megmozgat, hogy az egész környék Krankék ellen forduljon. De a legrosszabb csak most jön: Blair ugyanis váratlanul bejelenti, hogy megkérték a kezét és ennek okán hazautazik a szüleihez, mert be akarja mutatni nekik jövendőbelijét és együtt szeretné tölteni velük az ünnepet. Vajon ezek után még lehetséges egy jó kis karácsonyi partit szervezni, vagy Luther és Nora felsülnek imádott lányuk előtt?

Ahogy az ismertetőből látszik, ez nem egy komoly film, csak amolyan „szabad vagy, nézd meg”-jellegű alkotás, aminek az a legfőbb baja, hogy képtelen eldönteni, mi szeretne lenni. De ne rohanjunk ennyire előre, inkább haladjunk szépen sorban: Nekem Tim Allen hangja csakis Szakácsi Sándor lehet, ő szólaltatja meg a Télapuban, a Totál káoszban és itt is. Felmerült bennem, hogy ez a látszólag karácsony-ellenes mozi talán éppen azért került Allen úr filmográfiájába, mert meg akart szabadulni a Télapó-skatulyától (valószínűleg ezt csak én látom bele, hiszen 3 folytatás és egy folytatás-sorozat is készült azóta a Mikulás sztorijából): Vannak a Télapura kihegyezett poénok, a szomszéd „öregfiúzása” a „kiskomámra” emlékeztet, illetve a végjátéknál feltűnő titokzatos Marty (Austin Pendelton) személyazonossága sem véletlen. Egy másik kis utalás, amit talán szintén csak én látok a filmbe, az a „nyomattam egy kis botoxot a homlokom alá” résznél van, mikor Nora azt mondja Luthernek: „Úgy nézel ki, mint Spock a Star Trekből!” Ez esetleg az 1999-es Galaxy Questre utal, ahol a főhős szintén Tim Allen? Ő, mint férfi főszereplő eléggé hasonlóan játszik, mint a Télapuban, Jamie Lee Curtis szerepe pedig nagyjából kimerül annyiban, hogy sokszor és hangosan sikítozik, illetve elcsúszik, kézzel-lábbal erőlködve mászik a földön, stb. Azért a fürdőruhás részben szerintem meglepően jól néz ki, pedig 45 vagy 46 éves volt.

A sztori eleje elég unalmas, addig, amíg meg nem hozzák a döntést, sőt, igazán csak Aykroyd érkezésétől indul be. Az angolul Frosty-nak nevezett, az USA-ban a karácsonnyal összefüggésben felbukkanó hóembert itt elsőrangú magyar fordítással Hópofinak nevezték és bizony a körülötte forgó részek a legjobbak, ezért érdemes igazán látni a Kelekótya karácsonyt:) Mivel jövőre már 20 éves lesz ez a film, kordokumentumnak sem utolsó, hiszen olyan szóbeli poénok hangzanak el benne, amikhez hasonlókat ma egyetlen nyugati műben sem hallhatunk: „Talán zsidók?” „Őskomcsi!” Mai szemmel nézve feltűnő, hogy a szereplők közt egyetlen ázsiai sincsen, a szomszédok közt mindössze 3 fekete van, plusz még 1 Luther irodájában, és szóba se kerül az, hogy ki milyen nemű vagy kikkel szeret összefeküdni. A fehér lány-perui pasas párosítás pedig csak addig lehet különös, amíg ki nem derül, hogy az előbbit alakító Julie Gonzalo a külseje dacára szintén dél-amerikai származású.

A kiindulópont már magában idegesítő, hiszen „a szomszédok nem nézik jó szemmel” azt, amit Krankék művelnek. De mit is csinálnak? Mindössze mást, mint a többiek. Luther képviseli a józan észt, mikor azt mondja, mi közük van hozzá, mit csinálnak a saját házukban, a saját elhatározásukból? Ez így is lenne, ám mégsem így van; az USA-ban elvárás, hogy bizonyos napokon bizonyos módon viselkedj, legalábbis cikkem tárgya ezt sugallja. Viszont sok víz folyt le a Dunán 2004 óta, szóval manapság már talán másként van… Különös ellentmondás a Hópofi-központú ünneplésbe pici mellékszereplőnek behozni egy papot, aki azt mondja „szent ünnep” – és ennyi az utalás arra, hogy december 24-nek egyébként van valami köze a valláshoz. Lehetséges, hogy a Télapuval való összehasonlítás miatt elég sokáig kerülték a Mikulás szerepeltetését, amikor viszont jön, akkor szembesülhetünk a két bekezdéssel ezelőtti megjegyzésemmel: A Christmas with the Kranks nem tudja eldönteni, mi szeretne lenni.

Az első 15 perc rettentő unalmas, azok a poénok, amik ott vannak, talán csak a legkisebb gyerekeknek viccesek. Aztán elindul a vígjáték, aminél a főszál leginkább a Hópofi-részeknél erősödik meg, de közben jönnek a drámai mellékszálak: Luther és a szembe szomszéd öreg Walt (M. Emmet Walsh) közti utálatos viszony; Walt feleségének rákja; az ismeretlen ismerős Marty; és a Luther meg Nora közt kiéleződő viszály. A legfurcsább az egészben viszont az, hogy mindenki Allen figurájára haragszik, vele kerülnek konfliktusba így vagy úgy, miközben Curtis alakját csupán balesetek sújtják; az emberek úgy kezelik őt, mintha csupán belekeveredett volna a férje agyamentségébe. Nora önmagát is próbálja felmenteni a felelősség alól, aztán összevesznek, amikor a férfi nem elég hálás a közösségnek. A külsejükben össze nem illő rendőr-páros és a rajtuk keresztül a történetbe lépő betörő pedig már tényleg teljesen feleslegesek, fárasztó vagy érdektelen részek kötődnek hozzájuk. Az összhatást a legtöbbször indokolatlanul használt, igen pocsék számítógépes grafika még tovább rontja. Lehetne keresgélni a fogyasztói társadalom elleni felszólalásokat („Miért akarsz nyaralás előtt lesülni?”), ám a végső üzenet az, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha egy vagy a közösségből. A közösségen kívüliek (amilyenné ideiglenesen Luther válik, vagy amilyen a betörő) sorsa a megvetés – csakhogy ez korántsem pozitív üzenet!

Pár mondat a készítőkről: A sztori alapját John Grisham 2001-es regénye, a Skipping Christmas adta; ebből Chris Colombus (HP 1-2, Percy Jackson, Reszkessetek, betörők! 1-2) írta a forgatókönyvet; a rendező pedig Joe Roth (Amerika kedvencei) volt. A színészek közül egyértelműen Dan Aykroyd viszi a pálmát, egy nagyon hozzá illő szerepben; a mellékszereplőket pedig innen-onnan más ismerhetjük: M. Emmet Walsh a Vadiúj Vadnyugatban vezeti a különvonatot; Austin Pendletont üldözi mindenki a Szenzáció!-ban; a magasabb rendőrt játszó Jake Busey az egyik gonosz a Sparks-ban; a papot életre keltő Tom Poston pedig a Neveletlen hercegnő 2-ben a hagyományokhoz ragaszkodó, öreg lord. Illetve kb. 3 jelenetben benne van az egyik Született felesegg, Felicity Huffman.

Néhány érdekesség: Az alapot adó regény címe megegyezik az újságban megjelenő cikkével. Joe Roth még a megjelenés előtt olvashatta John Grisham művét, amit az író már akkor felajánlott megfilmesítésre (természetesen nem ingyen). Roth megvette a jogokat, ám közel ugyanekkor Chris Colombus is (értetetlen, hogy ez miképp történhetett meg), azonban Joe bácsi nagy megkönnyebbülésére Chris bácsi átengedte neki a rendezést, mindössze a produceri meg a forgatókönyvírói feladatokat akarta magának. A szövegben van 2 utalás a Szellemirtókra, de ez a magyar szinkronban elveszik.

A teljes utcát felépítették ehhez a mozihoz, 15 hét alatt 16 házat, melyek közül ötöt belül is kiépítettek (legalábbis a földszintjüket). Az elkészült helyszín majdnem 215 méter hosszú volt, ezzel a valaha épült egyik legnagyobb méretű külső helyszínné vált az amerikai filmezés történetében. Ez a szett 8 évig állt, ám a létrehozásához nagyobb mennyiségű mérgező anyagot is felhasználtak, ami egészségügyi kockázatot jelentett a helyi lakosságra; illetve az elvárttal ellentétben alig használták, így 2012-ben lebontották, manapság egy bevásárlóközpont áll a helyén. Vic Frohmeyer neve úgy fordítható, hogy Boldog Birtokos. Bár a történetből nem derül ki, de főiskolai professzor, egyben ő a „körlet buzogánya” is, ezt pedig a ruházata érzékelteti, mert tipikusan katonai egyenruhákhoz használt anyagokból készült. Cikkem tárgya és az azonos évben készült Neveletlen hercegnő 2 Tom Poston utolsó filmjei.

A Christmas with the Kranks 60 millió dollárból készült, a bevétele valamivel több mint 96 millió lett, ám ez nem nevezhető nagy sikernek. A kritikusoktól mindenütt lesújtó véleményeket kapott; a Rotten Tomatoes-on azt írták, a „konformitást reklámozza” – ez sajnos igaz. Érdekes módon viszont a film zenéjét tartalmazó lemez pozitív értékeléseket kapott a rockosított karácsonyi muzsika miatt.

Összesítésben ez nem egy jó mozgókép, ugyanakkor felfogható az anti-Télapuként; és ha másért nem, hát a Hópofi-poénok és Dan Aykroyd brillírozása miatt érdemes egyszer megnézni.

Pontozás:

imdb: 5.5

Szerintem: 3/5 (A fölösleges mellékszálak, az ömlengős jelenetek meg a kissé eltúlzott drámázás miatt.)

Hírek:

- Joe Roth állítólag pénzeli a közelgő Demóna 3-at és az Óz, a hatalmas 2-t. Előbbinél a második rész meglepően jó, ahhoz képest, hogy a semmiből kellett összehozni valamit; utóbbi viszont egy rakás szar, szóval remélem, nem folytatják.

- Chris Colombus írja a ’80-as évek nosztalgiahullámát meglovagoló Szörnyecskék 3-at, ez is nagyon kell...

- Dan Aykroyd jelenleg két újabb Szellemirtók és egy Blues Brothers-újrázás elkészítésén fáradozik. Mibe, hogy utóbbinál az egyikük fekete lesz?

Szerintem ez egy nehéz téma, ami mégis könnyen fogyasztható filmes köntösben. Több mint 2 órás, de nekem elrepült az idő közben. 

Koltai Lajos, aki például a Tengerre, Tata! című vígjáték operatőre volt, ezúttal rendező. Látszik is, hogy egy operatőr volt a főnök, mert egészen elképesztő a látványvilág (Nagy András az operatőr). 

Az a baj, hogy nem hiszem, hogy ellőhetném azt a szokványos mondatot, hogy a film címszereplőjét senkinek nem kell bemutatni. Mert sajnos nem ez a helyzet, mindenki ismeri a nevét, és talán tudja, hogy „az anyák megmentőjeként” emlegetik, de ezen felül állítom, hogy az egészségügyi dolgozókon kívül szinte senkinek fogalma sincs arról, hogy nélküle egész más lenne a világunk. És lehet, hogy én se meg a kedves olvasó se érte volna meg a felnőttkort, ha a mufurc professzor rá nem jön az úgynevezett gyermekágyi láz okára. Ez a film lényege, hogy mindenkit rádöbbentsen arra, hogy az orvostudomány sötét középkorában ő volt az, aki megmutatta, merre van a fény; életében még el akarták lehetetleníteni, de többek között az ő kutatásai nyomán indulhatott el a tudományos vita a kórokozók valódi természetéről. Akkoriban – és erre a film is rávilágít – a nagy tekintélyű orvosprofesszorok akár a bolygók együtt állását is okolták bizonyos járványok kirobbanásáért... Ma ezt már úgy neveznénk, baromság. 

Szóval Semmelweis Ignác 1847-ben 29 éves volt és közel hasonló korban van Vecsei H. Miklós, akinek átható kék szeme rögtön megfogja az embert. De még mielőtt ez megtörténne, a film feltűnően egyszerű sötét háttérrel kezd, fehér betűkkel pedig felvillannak a főbb készítők és szereplők. Gondolkodtam is, hogy ilyen flanc nélküli főcímet ritkán látni manapság... Aztán jön a kezdés, egy vajúdó nő elementáris ordítása tölti be a termet és a vásznat, ruházata szegényes, menekül valakik elől – valami kritikában olvastam, hogy nehéz érzelmileg kötődni a filmhez, hát itt azért elég nehéz nem kötődni szerintem valamiképpen. Aztán amint megragadják többen is, miközben folyamatosan kiabál és átkozza az épületet, amibe be akarják cipelni, elhangzik a szájából, hogy ő ugyan be nem megy oda meghalni – mondja ezt egy gyermekáldás előtt álló fiatal nő. A bécsi klinikáról van szó, ahol félelmetes halálozási ráta rajzolódott ki az utóbbi években, egy pár évvel ezelőtti, ugrásszerű növekedéssel.  

Mindenki járványra gyanakszik, kivéve Semmelweis Ignácot, aki hatásos szöveggel fogadja a vajúdó kurtizánt; senki sem kényszeríti, hogy itt szüljön, felőle aztán mehet bárhová, de pár órán belül mindketten meghalnak a baba farfekvése miatt, ha nem engedi, hogy segítsen. Tehát ő sem viselkedik kevésbé durván az utcalánnyal, viszont lényegre törő bunkóságának köszönhetően megérti a nő, hogy nincs más választása, egyszersmind valahogy meg is nyugtatja higgadt közlésmódjával. Egyből látható: ez az ember egy fanatikus, aki a hivatásáért él, nem ér rá normálisnak lenni sem a beteggel sem a kollégákkal, ő a szülészeten életekért küzd, közben pedig fáradhatatlanul kutatja a járvány okait. Mindez pár perc, a gyermek megszületik és a néző örül a babasírásnak, akárcsak a doktorunk. Ugyanolyan csapzott hajjal, megkínzottan, ám boldogan nézi az újszülöttet, mint az anyuka. Lélekben azonban kínlódik, hiszen nem tudhatja, vajon megérik-e a holnapot... 

Ezzel szemben az osztály egyéb orvosai mindig elegánsan, megfésülködve jönnek-mennek, látjuk, hogy tele vannak előítéletekkel a betegek irányába, amelyeknek hangot is adnak. Klein professzor (Gálffi László) az osztályvezető, egy rendkívül barátságtalan tuskó, aki nem csak a közvetlen beosztottakat, az egész világot utálja... Később megtudjuk, nyomós oka van erre. Közvetlen jobbkeze Kollár (Kovács Tamás), egy nagyvilági ficsúr, aki szereti felsőbbrendűségét hangoztatni. Mindketten osztrákok, eleve utálják a magyar orvosokat, így Semmelweist is – ezt a folyamatosan fennálló osztrák-magyar feszültséget és a halálozások okozta pánikhangulatot nagyon jól érzékeltette a film. Olyannyira, hogy kisebb enyhítő, nevettető jelenetek sokáig nem nagyon akadtak, a zene is síron túli volt (Pacsay Attila a zeneszerző). 

Ennek ellensúlyozására van egy szerelmi szál, mely a kevés fiktív részlet egyike a filmben. Egy félénknek tűnő nővér érkezik a bécsi bábaképzőből, akinek a felvételi elbeszélgetése mutatja, milyen helyzetben volt egy nővér a nagy hatalmú főorvosokkal szemben; semminek nézték őket. Semmelweis mellé veszik föl, aki rögtön mélyvízbe dobja Hoffmann kisasszonyt (Nagy Katica), de ő feltalálja magát a sorozatos próbatételek közepette. Csak Vecsei szeme lehetetlenül kékjének villanásából sejtjük egy idő elteltével, hogy a nővérke igencsak rendben van szakmailag – Emmának ezt persze nem adja tudtára, ezért ő teper és teper, még a doktor élhetetlen életmódjához is alkalmazkodik, amikor egész éjjel halálozási adatokat jegyzetel neki. Semmelweis szeme alatt csak gyarapodnak az árkok meg a karikák, amint krimibe illő konokságával kutatja az okokat, összefüggéseket. De ezek a sötét árkok sem tudják a néző elől elbújtatni, hogy a tekintete miként változik, amint Emma kisasszonyra néz. Végig olyan közel vannak hozzánk a szereplők, főként a két főszereplő, mintha csak előttünk állnának, szinte nehéz állni a tekintetüket. Minden összeesküszik ellenük, az édesanyák és gyermekeik még mindig veszélyben vannak az épület falain belül; nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire valóságos az a feszültség, ami bennük lakozik, beszippantja az embert – persze nem mindenkit, a szemem sarkából láttam néhány okostelefon képernyőjének felvillanását. 

A szerelmi szál azért is kellett, mert a nő segítségével jön rá a férfi a megoldásra, ez volt az első kivitelezés, aminél azt gondoltam, „ez olyan amerikaifilmes”, és volt még néhány ilyesmi. Nem sok, de volt. Szóval, ha nem jön Emma kisasszony őzike szemeivel, Ignác talán közel került volna a megtébolyodáshoz, de a klórmeszes kézfertőtlenítéshez viszont semmiképp. A valóságban ez minden bizonnyal másként történt, sebaj. Volt lehetősége a színészeknek alaposan kidolgozni ezt a két főszerepet, mert mindkettejüknek a jó és a rossz oldala egyaránt megmutatkozik. A mellékszereplő karakterek is színesek, mivel senki sem olyan, mint amilyennek első látásra tűnik: Klein tüskés személyisége mögötti törött szívét Gálffi László nagyon sokáig elrejti, csak egy szükséges gonosz mellékszereplőnek hihetjük. Emma egyik nővértársa, Julia (Mészáros Blanka) egy ártatlan nebáncsvirágnak tűnik, igazából viszont számító nőszemély. 

A mellékalakok között érdekes választás volt a Hoffmann húgát alakító Kizlinger Lilla, aki nekem jó értelemben amatőrnek tűnt, pedig nem az. De tényleg olyan esetlen, mint egy 13 éves, a beszédtechnikája olyan faragatlan, de olyannyira nem amatőr, hogy már rendezőként is bemutatkozott. Szóval hozta nagyon a figurát. Kiemelném még Kovács Lajost, aki egy hullaszállító kisiparos, úgy érdeklődik a halottak száma felől, mintha az eladnivaló krumpliról beszélgetne valakivel. Szó szerint lelombozódik, amikor Semmelweis az elméletének mentén szabad kezet kap, és a szülészeten új szabályok bevezetésével visszaszorítja a halálozást a nullára! Merthogy ez történik. Ami fordulat pedig ezután jön, szintén olyan amerikaifilmes megoldás, de nagyon frappáns. A forgatókönyvet Maruszki Balázs és Kormos Anett írta, van egy sodrása az egész filmnek, nekik köszönhető. 

A legeslegvégén, amikor Semmelweis ellen fegyelmit indítanak, ott olyan képi megvalósítások hemzsegtek, amiktől rosszul vagyok – ez az egy bajom van csak a filmmel. Tapsol a nép az előadóteremben, amikor a jó legyőzi a rosszat, illetve egy kismama bevitte újszülöttjét és mutatja, hogy neki köszönhetik az életüket. Ez mi volt? Meg egy drámainak szánt kifakadás a fent említett Julia karakterétől. Gyanítom, hogy ezek miatt zsebelt be már most sok amcsi meg kanadai díjat a film, ez arrafelé príma megoldás, amire vevő a nép. Idehaza ez nagyon fura. Na, ezek a végén kicsit azért rontják az élményt. 

Illetve nekem a happy end nem kellett a végére. Tudom, hogy így kerek a történet és örül mindenki, én is örültem, de szerintem sokkal jobb lett volna, és itt most szpojlerezek: ha nem megy főhősünk után a Pestre tartó hajóra Emma és a testvére. Én biztos, hogy valami meglepő befejezést írtam volna, és valamelyest éreztettem volna, hogy egy újabb küzdelem vár az orvosra; meg kell győznie a világot az igazáról! Mert ez volt a valódi harc és csak hasonlóan fanatikus kollégáinak köszönhetően derült ki, mik rejtőznek a mikroszkóp alatt, és hogy az orvosok nem mindenhatók. 

A nehéz téma (vagy témák), ami(k)ről az elején írtam, többféleképpen megközelíthető(ek): egyrészt, ez a bizonyos, Semmelweis-reflex, melyet róla neveztek el, nos ez súlyosan hátráltatja nem csak a tudomány fejlődését, de az élet területén mind a mai napig fellelhető, természetes emberi reakció. Az azonnali elutasítás és tagadás valami új, ismeretlen megismerésekor. Akkor is jelentkezik, amikor tudjuk, hogy ez az új dolog szükséges valamilyen cél eléréséhez. Nehéz belekezdeni és még nehezebb beletanulni, de utólag belátjuk azért a legtöbb esetben, hogy nem csak muszáj volt ezt az új valamit megtenni, de még többek is lettünk általa. Sokszor viszont többet nyom a latban, hogy lusták vagyunk vagy tekintélyelvűek, esetleg félünk... Ebben a filmben azonban jól látszik, hogy az ember egy igazán fontos célért hajlandó letérni a járt útról és félre tudja tenni egyéni sérelmeit. Persze nem mindenki, de ezen a téren szerintem bárki fejlesztheti önmagát. Intelligencia kérdése.

Fontos téma még, hogy ma milyen tévhitek keringenek az egészségügyet illetően. Azt hiszem, még rosszabb helyzetben vagyunk, mint 150 éve, gondoljunk csak vissza a koronavírus idején keringő álhírekre, vírustagadókra (Semmelweis-reflex volt a javából), az inkább veszélyes, semmint egészséges fura diétákra... Ehhez képest az, hogy az orvosok sok száz évig a levegő egészségtelenségét okolták mindenért, vagy vizeletkúrát javasoltak gyomorbajokra, nem is akkora marhaság. Az internet korában pedig sokkal nagyobb károkat okoznak ezek a nézetek, mint akkoriban. 

Még megvizsgálhatjuk, mi a helyzet a jelenben. Mi változott 150 évvel ezelőtthöz képest és mi nem? Nos, annyit elárulhatok, hogy jómagam egy 42 éve végzett orvossal néztem a filmet, és ő még használt olyan fából készült sztetoszkópot, amit látunk a filmben. De ez csak egy érdekes adalék. Viszont mi a helyzet manapság az orvos-nővér-viszonnyal? Bizonyos, hogy jó irányba változott az évtizedek során, de a hierarchikus rendszer vélhetően szükséges a mindennapi működéshez, soha nem lesznek egyenrangúak. 

Aztán itt van az a kérdés, miként ítéli meg ma az orvost egy átlagember? Pár évtizede még félisten volt, ma már úgy mennek be a rendelésre a betegek, (tisztelet a kivételnek) hogy saját magukat diagnosztizálták már a neten és követelik (!) a gyógyszert. Megbeszélik egymás közt, milyen hülyeségeket beszélnek a dokik, hogy mindenhol trágya a kórházi helyzet, hogy ezer évig kell várni egy időpontra, hogy milyen szörnyű a modoruk... Én meg azt vallom, hogy ha már 6 évig járt az egyetemre, csak jobban ért hozzá, mint én! És inkább legyen bunkó az orvosom, de lássa meg az összefüggéseket, aztán a megfelelő kezelést válassza ki nekem! Semmelweis olyan lehetett, mint a sorozatban Dr. House; mindenki rosszul volt tőle, de kibogozhatatlan eseteket oldott meg, sok-sok életet mentett meg. A cél pedig szentesíti az eszközt. 

Ha pedig politizálni akarunk, megnézhetjük, hogy az elmúlt 34 évben mi történt vagy mi nem történt az egészségügyben, ezzel kapcsolatos viták indítására is alkalmas ez a film, de ne nagyon éljük bele magunkat, hogy bármi változni fog (azon kívül, hogy mindig változtatnak valamit), akármelyik párt van hatalmon. Az egészségügy csak nagyon hosszú távon adja vissza a befektetett pénzt, ezért nehéz bármilyen pozitív változást elérni, ha nincs meg rá egy adott időkeret. 

Az a szerencsénk, hogy voltak és ma is vannak olyan szakemberek, akik a fent említett részletkérdéseken túl látnak és az emberek gyógyításának, megmentésének szentelték az életüket. Semmelweis szintén ilyen volt, ez a film pedig közelebb hoz minket a hozzá hasonló emberekhez. Erről a Vecseiről pedig még biztos, hogy sokat fogunk hallani, színésznek született a fiatalember, ez biztos.

Tavaly év elején írtam az A Loud House Christmas-ről, aminél megjegyeztem, hogy a produkcióba túl sok pénzt öltek bele ahhoz, hogy csupán egyetlen alkalommal használják a helyszínt, a jelmezeket, stb. És igazam lett! A 6. évaddal már 2 évad óta (szinte) menthetetlenül unalomba fulladt A Lármás-család; a belőle létrehozott, sokszínűség jegyében készült A Casagrande-családra pedig senki se volt kíváncsi, így 3 évad után reszeltek neki. De ahogy a Cartoon Network még mindig görcsösen ragaszkodik a TTG-hez (aminek most a 8. évada fut és már annyira pocsék, hogy a figyelőmből is kivettem a KimCartoonon, mert már nincs értelme odamenni, belepörgetni, elkönyvelni, ez is szar és aztán otthagyni az egészet), így a Nickelodeon se tudja elengedni Loudékat. A sorozat végülis folytatódik, ráadásul élő szereplőkkel! 

A The Really Loud House-t a már említett karácsonyi film vezette be, aztán ez év elején mutatták be az 1. évadot, amelynek 20 részéből 12 elérhető torrent-oldalakon, valamint a magyar Nickelodeon is adja őket. A 12-ből nekem 6 tetszett, a 6-ból 1 van, ami csak a zenéje miatt emelkedett ki a többi közül. Néhány szereplőt lecseréltek az első moziból: Lenit (rossz csere), Lynnt (nagyon-nagyon jó csere), Lily-t (nincs hatása) és Anyukát (nem emlékszem, milyen volt az előző), a többiek viszont maradtak. Összesítésben a sorozat színvonala magasabb, mint az első filmé, a figurák élettel telibbnek tűnnek, viszont ugyanazok a hibák vannak, mint a rajzfilmnél. Túl sok a fölösleges mellékszereplő; ha Lincoln unalmas haverjai meg az iskola áll a középpontban, akkor a rész automatikusan szar; és bár a liberális mocskot visszafogták (Clyde szülei egyetlen kis poénig jelennek meg az egyik jó részben; az egyik rosszban meg nagyon sokat vannak jelen, de az amúgy is pocsék; Luna leszbikusságát teljesen kihagyták), de azért Lincoln, akit egy már-már sápadt fehér, német nevű fiú játszik, természetesen egy fekete kislányba szeret bele, akit úgy próbálnak beállítani, hogy ő a környék legszebb lánya (holott a neve is az, hogy Uggo). Azt, hogy a maradék 8 rész, amit nem láttam, milyen lehet, csak megtippelni tudom, de eddig azt mondom, hogy nem rossz az A Really Loud House – nem olyan jó, mint a rajzfilm első két évada, ahol még az ötletgazda Chris Savino vezényelt, de sokkal jobb, mint az 5. és 6. évadok. 

Szóval az első film tetszett, amennyit az ebből született sorozatból eddig láttam, azzal végülis elégedett vagyok, így nekiültem megnézni a második mozgóképet is – ez, amint a címe mutatja, megint egy nagy ünnep ürügyén készült. Vajon sikerült elérnie az elődje szintjét vagy túl is szárnyalta? 

Elérkezett a halogén napja, ami mindig nagy szám a Lármás-házban (emlékezzünk vissza a rajzfilm második évadának kitűnő részére ebben a témában), ez a nagy család ugyanis mindig nagy műsort ad, amit a környéken mindenki vár. Ebben az évben Lincoln (Wolfgang Schaeffer) és elválaszthatatlan legjobb barátja, Clyde (Jahzir Bruno) azonban úgy döntenek, inkább az iskolájuk legmenőbb srácának buliját választják ahelyett, hogy részt vennének a hagyományos előadáson. Ez, valamint Anyuka (Jolie Jenkins) ötlete, hogy cukorka helyett fogkeféket osszanak a rémisztgetőknek, vicces és furcsa események sorát indítja be, aminek végén a tinibuli résztvevői megostromolják a Lármás-házat. Szerencsére Lincoln kettős ügynökként segíti a családját, ám amikor kiderül, hogy nem csak véletlenül került a támadók közé, mindenki újfent csalódik benne. A fiúk pedig bajba kerülnek, mikor meg akarják védeni a família óriás töklámpását a menő srác bosszújától, ezért Loudéknak össze kell fogniuk, hogy megvédhessék eltévelyedett testvérüket. A végső összecsapás helyszíne a helyi roncstelep lesz, ahol az ijesztő jelmezes főszereplők (a „farkasemberré változott” Apuka [Brian Stepanek] vezetésével) néznek szembe a veszéllyel – természetesen humoros módon.

Az A Loud House Christmas bevezető-epizód volt a későbbi sorozathoz, mint ilyen, akadtak hibái, de jól vissza tudta adni a rajzfilmet. Ezúttal a siker már a kezdetektől garantált volt, hiszen eddigre összeszokott csapattá váltak a színészek, a karakterek többsége pedig nagyon jól eltalált. Nézzük meg először, kiket nézhetünk ez alatt az 1 és negyed óra alatt: Wolfgang Schaefferen, Jahzir Brunon (aki a rajzfilm 7. évadában lesz Clyde hangja) és Brian Stepaneken (Apuka mellett ő a robot Todd megszólaltatója és a rajzfilm kezdete óta kelti életre Lynn Loud Sr.-t) kívül visszatér az első filmből (és az élőszereplős szériából) Sophia Woodward (Luna), Catherine Ashmore Bradley (Luan), Aubin Bradley (Lucy), Ella Allan (Lola), Mia Allan (Lana), Lexi Janicek (Lisa) és Lexi DiBenedetto (Lori). Új szereplő, de régi karaktert kelt életre Eva Carlton (Leni), Annaka Fourneret (Lynn), August Michael Peterson (Lily, amúgy ő lány, csak valamiért fiúneve van) és a már szóba került Jolie Jenkins (Anyuka). Ezek a színészek mind benne vannak az élőszereplős sorozatban, vagyis cikkem tárgya nem az első filmet, hanem a sorozatot folytatja közvetlenül. 

Elmondható, hogy Annaka Fourneret Lynnje sokkal jobb és szebb, mint eddig bármikor, bár a hangja kicsit túlzás, de olyan, mint a rajzolt eredetié. Aubin Bradley jobban beleéli magát Lucy szerepébe, csak még mindig túl élettel teli az eredetihez képest. Mia Allan Lanája tökéletes, Ella Allan Lolaként azonban nem eléggé rikácsoló és erőszakos. Lexi Janicek tökéletes Lisa, a megjelenése mellett a hangjában is, bár nyilván túl idős a szerepére. Anyu és Lori felismerhetetlenek, mindössze a koruk alapján lehet kikövetkeztetni, hogy azok, akik; Catherine Bradley Luanként egyszer káprázatos, máskor kicsit idegesítő és valahogy túl magas; Lily cuki; Sophia Woodward pedig még mindig elképesztően jó Luna. Sajnos Eva Carlton Lenijének poénjai nem működnek, a karakter nem hasonlít önmagára, vele rossz cserét hajtottak végre, meg kellett volna hagyni a korábbit… Említést érdemlő szereplő még a „főgonosz” Xandert játszó Martin Fajadro. 

A rendező-producer ugyanaz a Jonathan Judge, aki az előző filmet meg az élőszereplős sorozatot dirigálta; és a zeneszerzőt is megtartották az A Loud House Christmas-ből, ez Nick Urata. Újak viszont a forgatókönyv-írók: A Tony Gama-Lobo - Rebecca May-páros (King of the Hill, Rise of the Teenage Mutant Ninja Turtles) és Tim Hobert (az élőszereplős sorozatból, másik kiemelkedő munkája a Dokik). Most nézzük a cselekményt meg a látnivalókat! 

A nyitánynál felbukkant a rajzfilm egyik leginkább taszító, érthetetlen okokból gyakorlatilag főszereplővé tett alakja, Flip, aki hála Istennek, mindössze 2 jelenetben szerepel és ott se sokat (a The Really Loud House első évadából elérhető 12 epizód abszolút mélypontját jelentő 11-12-es dupla epizódban ez az alak az egyik központi figura); de mivel halovén van, így nyilvánvalóan az egyik főhős Lucy lesz. Ez így nem teljesen igaz, viszont elég sok jó jelenetet kapott, meg, ahogy feljebb írtam, az őt alakító színésznő ráérzett a figurára, akit ezúttal a forgatókönyv is támogat. Az Esmeraldának nevezett óriás tök, ami fontos része a sztorinak, a kertben hátul álló fával együtt nagyon-nagyon műanyagnak néz ki – a fa esetében még el tudom hinni, hogy az akár dekoráció is lehet, ám a töknél gondosan felépítik, hogy valódi(nak kellene lennie). Hasonlóan művinek hat immár az ikrek hiányzó első két foga, ami talán a szebb képminőség miatt, de nagyon feltűnően festés. Ha már fog: Lincoln jellegzetes törött első foga eltűnt, ez már a sorozatban sincs benne. Amerikai produkcióként rendkívül furcsa, hogy egyik szereplőnek sincs iPhone-ja, a nyitánynál lévő „ijesztő” jelenet a híres Halloween nyitó-montázst idézi; a végén a roncstelep felé száguldó, kidíszített VanZilla a tetején gitározó Lunával meg utalás a Mad Max: Fury Roadra. Ez a két kis kikacsintás egyértelműen a felnőtteknek szól. 

A felvezetés egy picit nyögve nyelős, az első vicces poénra 6 és fél percet kell várni, utólag belegondolva pedig az itt még nagyon erősen nyomatott „Lincoln a narrátor”-dolog később nyomtalanul eltűnik, a film háromnegyede lemegy bármi ilyesmi nélkül. Fontos viszont kiemelni, hogy a főhős kisfiú már a rajzfilm legelső részétől beszél a közönséghez, tehát tudja, hogy nézik, itt azonban új szintre lépünk, amikor Lincoln megfogja és kissé megrázza a kamerát. Eszerint nem csak azzal van tisztában, hogy nézik, hanem még a kamerát is látja, ami megerősíti a kamera konkrét jelenlétét – a sorozatban is érdekes, amikor az egyik részben Clyde átveszi legjobb barátja szerepét, ekkor képes lesz beszélni a nézőknek, ami egyáltalán nincs hatással rá. Vagyis a szereplők talán tudatában vannak önnön fiktív mivoltuknak vagy valósnak hiszik magukat, de nem rendülnek meg attól, hogy nézik őket – sőt, kamera rögzíti a tetteiket. Egy másik részben a nekünk magyarázó Lincolnt a postás és a később megjelenő futár is hallja – ezek persze csak poénnak vannak benne, viszont a család többi tagja sosem veszi észre, amikor a kissrác lebontja a negyedik falat. 

Xander felbukkanása egyrészt bebetonozza a cselekményt az aktuális valóságunkba („super influencer” – milyen világban élünk?!), másrészt pedig előrevetíti a klisét, amit valószínűleg nem csak a rajongók fognak felismerni: Add fel az identitásod valamiért, amiről azt gondolod, hogy hűdejó! A The Really Loud House-ban a klubos és a Ro-Bros részben már láthattuk ezt. Persze minden tini menő akar lenni, azt akarja, hogy szeressék, de nem tudnak kibújni a bőrükből, maximum ideiglenesen, az igazi menők egy idő után úgyis kiutálják őket maguk közül. Az ilyen filmekben és sorozatokban a szereplő, aki feladja önmagát, mindig rájön, hogy butaságot csinált, elnézést kér, aztán visszatér a régi önmagához. Itt bizonyos szinten ez történik, azonban csavarnak egyet a klisén azzal, hogy Lincoln és Clyde tényleg sikerrel teljesítik a küldetésüket, utóbbi még meg is jegyzi: most akarnak az ellen fordulni, aki még utolsóként kedveli őket? 

A rajzfilmet az évadok előrehaladtával egyre jobban átható liberális mocsok itt kimerül annyiban, hogy a legmenőbb gyerek nem fehér (dél-amerikai színészt választottak); a fogkefés jelenetnél egy gügye poénig betették, hogy „tejcukor-érzékeny vagyok!” (ez nem annyira mocsok, de afelé mutat, hiszen mindenki a saját hátrányából próbál manapság identitást kovácsolni); ez előtt pedig az egyértelmű mélypont a kopasz néger nő (de teljesen kopasz), aki beszól, hogy „don’t toothshame my kid!”. Ezt még lefordítani is nehéz, valami olyasmi, hogy „ne bélyegezd meg a gyerekem a fogai miatt” – ez mondjuk lehet egy kis szatíra, hiszen az ilyesmi sajnos igazából is megtörténhet, de engem nagyon zavart. Érdekes, hogy Luna, aki a rajzfilmben nem akart a családjával lenni és Lori, aki valamiért nem Bobby-val tölti a halogént, inkább otthon maradnak a családdal, mint a haverokkal mennek bulizni. Az előző filmben Lincoln akarta egyben tartani az egyébként széthúzó brigádot, amit most pont ő szakít szét. Kamaszodás vagy a készítők elfelejtették, mi az alapanyag? 

A sztori azért működik, mert egy már ismert klisére alapoz, az ostromnál viszont nem fordul át természetfelettibe – a rajzfilm golfos része bizonyítja, hogy a Loud-univerzum erre alkalmatlan. Apuka igen jól előadott vérfarkas-mellékszála a The Loud House-t idézi, azt az epizódot, amiben Lucy egy varázslattal elveszi a testvérei hangját. Itt már az elején látható, hogy miről van szó, a humor ebből ered és ez a mellékszál még a most egyébként teljesen elfogadható „Lincoln unalmas baráti körének” is ad egy jópofa kis sztorit. 

A két csúcs-jelenet a halloweeni műsor és a befejező dal, mindkettőnél nagyon jó a zene, Sophia Woodward hangja remek, a jelmezek kiemelkedőek és a Loud-lányok közös koreográfiája óriási! Négy dolog, ami viszont érthetetlen, vagy ront az összképen: 1. Flip boltjában az egyik gyerek azt mondja a vérfarkasnak, hogy „gyere cica, cica” – ez egy angol szófordulat, de miért mondja egy farkasnak, hogy cica? 2. Apuka (bár magán kívül van) minden jel szerint le tudná venni a nyakörvet, csakhogy valamiért meg se próbálja. 3. A végső nagy bulizásnál a statiszták nem élik bele magukat eléggé. 4. Ugyanitt a Loud-lányok egyszerre több helyen vannak, amire eddig csak Lucy volt képes, itt azonban ez nem poén, hanem átgondolatlanság: Ha Luan ott van kint az utcán, az autó mellett, akkor ki mozgatja a hatalmas Franken-Coconuts-ot? Ha Lola is ugyanott van, ki mozgatja az ablakban a reflektort? +1: A drónos részlet animációja elég béna (ahogy az is, hogy a sorozatban Lincoln matracán már egy képernyő van és nem egy nagy papírlap, amire felrajzolja a terveit). 

Pár érdekesség: A Jenna nevű karaktert (ez valószínűleg a Xander mellett a végsőkig kiálló lány) Summer Schaeffer játssza, aki a Lincolnt alakító Wolfgang Schaeffer testvére. Catherine Bradley és Aubin Bradley viszont elvileg nem rokonai egymásnak (vagy ha mégis, nincs nyoma). Lynn jelmeze itt ugyanaz, mint Lunáé a rajzfilm említett második évadának halovén-részében. Ugyanebben az epizódban Apuka halálosan fél mindentől, itt azonban ez már nincs így – vagy teljesen figyelmen kívül hagyták ezt, vagy sikerült leküzdenie a félelmét (már csak Lynn ijesztései hozzák rá a frászt). Cikkem tárgyának készítési költségéről nincs info a neten, a kritikai megítélése olyan közepes. 

Nekem azért tetszett, mert a forgatókönyv jobban integrálja a rajzfilmes személyiségeket, a színészeknek egy teljes évadnyi sorozat állt rendelkezésére a figuráik kidolgozására, az első mozihoz képest mindenki jobb lett (aki kell, az visszafogja magát) és a liberális szennyet is nagyon-nagyon minimálisra vették. Szóval mindent, ami a szériákban rossz volt, megpróbálták hátra hagyni, ez sikerült. Akinek a korábbi film és/vagy az élőszereplős sorozat tetszett, az ezt is kedvelni fogja; talán a rajzfilm rajongói ugyanígy fognak érezni vele kapcsolatban – csak ne az első két évad színvonalát várjátok! 

Pontozás: 

imdb: 5.4 (Az első film 4.4-en, az élőszereplős sorozat 5.7-en áll.) 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- A The Really Loud House-nak jön a második évada, ám ez nem feltétlenül a sikerének szól… A szereplők közül lehetséges, hogy lesz, akit le fognak cserélni. 

- A Netflix számítógépes animációval készített sorozatot fabrikál éppen a Magic The Gatheringből! Ebben Lexi DiBenedetto szólaltatja majd meg a vörös síkjáró Chandra Nalaart és Brandon Routh a fehér síkjáró Gideon Jurát. Ennyiből azt mondom, még talán jó is lehetne, ha nem tudnám, mennyire elkurvult a Magic az utóbbi években… 

- Jön a The Loud House 7. évada. Hagyni kéne már…

E hét keddjén tartották az angolszász országokban a halovént, ami, mivel mi is az USA befolyás-övezetébe tartozunk, most már lassan itt is nemzeti ünnep lesz. Aznap még vissza akartam tölteni egy torrentet, így arra gondoltam, megnézem a Halloween 4-et, ami pár éve nagyon tetszett; utána elgondolkodtam rajta, hogy ott van még nagy kedvencem, a Rob Zombie-féle újra, és ezekkel nem kellene szórakozni, hiszen már van róluk cikk. Viszont a leges legelsőről még nincsen, ezért, ha neki akarnék vágni a legújabb kori feldolgozásoknak (amikből már három van!), akkor nem ártana először befejezni a klasszikusok taglalását, ezért döntöttem végül A rémület éjszakája mellett.

A „klasszikus” az én olvasatomban „régi, de jót” jelent, viszont, ha a legtöbben meghallják ezt a szót, biztosan a klasszikus zene ugrik be nekik, ami sajnos kissé a „régi és unalmas” felé mozdítja a jelentést (pedig vannak tényleg jó klasszikus zenék is). Ezen tépelődtem, miközben lejött cikkem mostani tárgya, ugyanis anno, amikor egyszer láttam (feltehetőleg 2008 előtt), nem tetszett. Ez valószínűleg ugyanabból az okból ered, ami miatt egy mai tinédzser valószínűleg rendkívül unná vagy kiröhögné az 1978-as Supermant, miközben tátott szájjal, csorgó nyállal bámulja a moziban a legújabb Marvel-trágyát: A mai kor nézőjének más az ingerküszöbe. Ha a Jason X felől közelítesz a Halloweenhez, pláne nagyon fiatalon, akkor úgy járhatsz, mint anno én; viszont 40 felé járva, látva, hogy mivé fajult a mostani mozgóképgyártás, már sokkal jobban tudtam értékelni ezt a klasszikust. John Carpenter 1978-as műve ugyanis megreformálta a horrorfilm műfaját és elszabadította a slasher alműfajt, amiből a ’80-as években megszülethetett Jason Voorhees, Freddy Krueger, majd a nyomdokaikon mondjuk Jigsaw. Ezért műfaj-teremtőként értelmezhető, aminek hatása még ma is érződik (pláne, hogy a belőle indult sorozat legutóbbi része nemrég került a filmszínházakba). [Kis kitérő, mielőtt továbbmennénk: Az új imdb egyértelműen „telefonra” szabott verziója igen pocsék. Persze nem kell annyi mindent egyszerre betölteni, de ha elsiklasz az új csúszkálós menü felett, akkor egy csomó információ rejtve marad előtted.] 

A filmtörténelem részévé vált nyitójelenetben az elkövető szemszögéből láthatunk egy gyilkosságot, egy fiatal lányt valaki leszúr – manapság talán nem nagy szám, de mikor nézed és rájössz, hogy ez nem „a kamera”, tehát a „narrátor”, hanem az egyik szereplő fejéből nézel ki, az biztosan meglepetésként ér. Az igazi sokk viszont a jelenet végén van, mert ekkor a kamera „kijön” a gyilkos fejéből, akiről kiderül, hogy pici, szőke kisfiú, bohócjelmezben… 

Ez 1963-ban történik, aztán 15 évet ugrunk előre az időben, tehát az akkori jelenbe. Haddonfiled tipikus egyesült államokbeli kertváros, ahol három tinilány lesz a központi szereplő: Laurie (Jamie Lee Curtis), Annie (Nancy Kyes) és Lynda (P. J. Soles). A csajok készülnek a Halloween-éjszakára, mert ketten közülük bébiszitterként keresik a zsebpénzüket, ezért a bulizó szülőktől megszabadulva övék a környék két háza. Annie és Lynda azt tervezik, hogy lepasszolják az egyedülálló Laurie-nak az egyik gyerkőcöt, aztán áthívják a pasikat és kezdődhet a hajnalba nyúló orgia – a terv azonban meghiúsulni látszik, mert egyre több furcsaság történik a harmadik lány körül. Egy ijesztő külsejű fickó követi, ismeretlen autó köröz a házánál és még a helyi vegyesboltba is betör valaki. Azonban mintha csak Laurie látná a fehér álarcot viselő zaklatót… 

Eközben megjelenik az izgatott Dr. Loomis (Donald Pleasance), aki közli a helyi sheriffel, hogy a ’63-as gyilkosságot elkövető kisfiú, immár fiatal, túlzottan életerős férfivé érve, kitört az elmegyógyintézetből, ahol az elmúlt 15 évet töltötte és visszatért Haddonfieldbe. A rend őre (Charles Cyphers) pedig Annie-hez és Lyndához hasonlóan szkeptikus. Pedig valaki vagy inkább valami tényleg megérkezett Laurie szülővárosába és hamarosan mindnyájan megtudják, hogy a doktor korántsem túlzott, mikor azt mondta, ez az illető maga a Gonosz! Vajon kik lesznek azok, akik túlélik a rémület éjszakáját? 

Ezt a filmet többféle módon lehet megközelíteni. Ha elvonatkoztatunk a legendás státuszától, akkor ékes példája annak, miként lehet fondorlatos ötletekkel, tehetséggel, felkészültséggel és odaadással szemétből aranyat csinálni: John Carpenter akkori áron 325 ezer dollárból gazdálkodhatott, amely mai árfolyamon kb. 1.4 milliónak felel meg – gondoljunk bele, hogy egy Marvel-film mennyiből készül! És amíg mondjuk az első A hihetetlen Hulkon ma már könnyedén lehet röhögni, a Halloween – nyilvánvaló ’70-es évekbeli atmoszférája ellenére – időtlen darab. Azt az egyszerű alapszituációt vetíti elénk, amikor a szereplők egyik majdnem teljesen átlagos napja rémálommá fordul át, mikor szembesülnek azzal, hogy többé nincsenek biztonságban a saját portájukon. Megmutatja, milyen egyszerű lehetett áldozattá válni a ’70-es években – ekkoriban még nagyon közel volt Ted Bundy vagy John Wayne Gacy ámokfutása az Államokban, talán ettől a korabeli közönség még jobban megrémült Michaeltől. Horrorként nézve pedig felvonultatja előttünk mindazokat az ismerős sémákat, amiket azóta oly sokszor láthattunk viszont: Itt a maszkot viselő, tehát arctalan gyilkos az emblematikus fegyverével; a sheriff, aki nem hisz benne és az egyik lány apja; az öregember a félelmetes sztorijaival; a szakértő, aki ismeri a gyilkost; a bulizni vágyó fiatalok, akik tesznek a veszélyre; a tettes, aki nem bántja a gyerekeket; és az elmaradhatatlan félmeztelen nők. De mindezeket a ma már unalomig ismételt kliséket itt alkalmazták együtt először, sikeresen! 

Hosszú évek filmnézési tapasztalata után pedig láthattam a Halloweent a technikai megvalósítás szemszögéből is. Ha visszahelyezkedünk a ’70-es évek nézői közé a moziszékekbe, akkor el lehet képzelni, milyen izgalmas volt a gyilkos szemszögéből figyelni az eseményeket, ezt akkoriban, mikor a kamerák még igencsak nagy méretű műszerek voltak, korántsem lehetett könnyen megvalósítani. Az általam látott kópiában valamiért a karakter keze homályossá válik, amikor feltűnik; ezt valószínűleg azért csinálták jóval ’78 után, mert állítólag könnyedén észre lehet venni, hogy a forgatókönyvet író és producerként is tevékenykedő Debra Hill kezét láthatjuk, tehát egy női végtagot, holott a gyilkosunk férfi. Ez számomra kicsit megtörte a varázst, ugyanúgy, mint amikor az elkövető két szúrásnyi időre valamiért a kést tartó kezét nézi az áldozat helyett. Itt a látvánnyal nincs baj, csak valahogy nem tudom elképzelni ezt a valóságban, hiszen, ha oldalra néz, akkor hogyan látja, hová bök? Azt viszont rendkívüli teljesítménynek nevezném, hogy a jelenetsorban három vágás is van, ezek közül pedig csak az elsőt lehet igazán észre venni, de azt is csak utólag! (Nekem az se tűnt fel, amit az imdb-n többen kifogásoltak, hogy a Michael szemszögét megtestesítő kamera nyilvánvalóan sokkal magasabbról lát rá a dolgokra, mint egy 6 éves gyerek.)

„Egy ember nem tenne ilyet. Ez nem ember!” 

Az időközben álarcot öltő gyilkos leleplezése a mai nézőt is sokkolhatja, mert senki se számít egy helyes, szőke kisfiúra. Én már legalább egyszer láttam ezt, plusz a Rob Zombie-féle változat újra elmeséli Michael „születésének” pillanatát, tehát tudtam, mire számíthatok. Így viszont az első, tényleg ijesztő pillanat az volt, amikor az egyik gyerek véletlenül nekiszalad a rémnek a sulinál. Érdekesség, hogy a tettest a filmben egyszer sem nevezik a teljes nevén, csak a keresztnevét mondják, de a körülményekből kitalálható a vezetékneve is, a stáblistában pedig a maszkos, kezeslábast viselő késelőt The Shape vagyis Az Alak néven jelenítik meg. Az ő félelmetességét nagyon jól felépíti, hogy az első egy órában csupán pillanatokra láthatjuk. Vagy nagyon gyorsan eltűnik vagy messze áll a kamerától, ha pedig mégis közel van, akkor csupán részleteit mutatják: A vállát vagy a felsőtestét. Amikor mellette állunk, sose nézhetjük meg a fejét és mivel eltelt 15 év a nyitány óta, ezért Loomis doktort kivéve senki se tudja, hogyan néz ki Michael Myers – a néző se. A készítők mindent megtettek, hogy rámutassanak, Az Alak talán nem ember, hanem valami sokkal több, de sokkal kevesebb is: Megjelenését a világhírű, izgalmat fokozó betétdal kíséri és az ikonikus, nehéz légzés a maszk alól. Ez a hang meg a zene óriási mértékben fokozza a hangulatot, mert a látvány korántsem annyira borzasztó, pláne egy mai néző számára. 

Tekintsünk el egy picit a számtalan folytatástól, nézzük meg Michaelt csak azok alapján, amiket itt bemutat! Először is, a testfelépítéséhez képest aránytalanul erős, hiszen puszta ököllel be tud verni egy (vékony) fából készített konyhaajtót; fél kézzel képes felemelni egy megtermett embert és túléli a nyakon szúrást, a szemébe döfött vállfát, a konyhakéses leszúrást meg még a lövéseket is. Az eltűnés-feltűnés trükkjét csakis azzal lehet magyarázni, hogy Jasonhöz hasonlóan teleportál, de ahhoz is kell valami mágikus képesség, hogy egy kisvárosban, fényes nappal senkinek se szúrjon szemet a jelenléte. Carpenter és Hill biztosra akartak menni, ezért Myers nem egy, hanem két kutyát is megöl a játékidő alatt – az átlagos nézőnek az emberi szereplők nem számítanak, a kutyákat viszont mindenki sajnálja, ez így volt ’78-ban, de ma se változott meg… Létezik egy magyarázat arra, honnan tud Az Alak profi módon autót vezetni, amivel jelentős előnybe kerül a kollégáihoz képest: Elleste Loomis-tól, aki ide-oda vitte kivizsgálásokra gyerekként. 

A lányok nekem egy kicsit túl idősnek tűntek a szerepükhöz, kivéve P. J. Soles-t, aki hármójuk közül a legszebb. Bár Jamie Lee Curtis-nek tök jó mély hangja van, de ettől is idősebbnek tűnik, pedig ő a legfiatalabb (19). Férfiszemmel nézve a meztelenkedés sose probléma, itt pedig még az akkori kor divatjának megfelelően a nők nem hordtak melltartót sem, szóval van mit bámulni:D De ez el is várható egy jó slashertől. Feltűnően furcsa, hogy a gyerekek nappal mennek ijesztgetni (ennek nincs köze a valósághoz, mégis könnyen magyarázható), mai szemmel nézve pedig a házak sincsenek agyondíszítve (ennek technikai oka van, amire még visszatérünk). Laurie és Annie autóval mennek a házakhoz, ahol vigyázniuk kell a két lurkóra, út közben találkoznak a sheriff-apukával, aki éppen a már szóba került kirabolt vegyesboltnál helyszínel. Itt lehetne kötözködni azon, ki és miért rámolta ki az ABC-t, de inkább térjünk át arra a sokkal feltűnőbb hibára, hogy mikor elköszönnek aputól, befordulnak a sarkon, Michael pedig követi őket, hirtelen sötét este lesz… 

Valószínűsíthetően Carpenter egy kötelező hosszúságú játékidőt akart elérni, mert néhány jelenet indokolatlanul hosszú (pl. amikor a három lány tovább sétál, miután a gyilkos ott hagyja őket; amikor a gyerkőcöket mutatják a tévé előtt, stb.). Ezek a túl hosszú snittek viszont csupán 5-10 másodpercekkel nyúlnak tovább a kelleténél, csakhogy összeadódva már meghosszabbítják a filmet… Ellenben találkozhatunk egy olyan szekvenciával is, ami meg túl rövidnek hat, ez a fegyverboltos rész, ahol a tulaj megkérdezi „És mire vadászunk?”, ekkor fél másodperccel később már máshol járunk. Bár a borzongató hangulat végig fennáll, a nyitányt követő legelső látható gyilkosság mindössze az 54. percnél jön! Előtte van egy, amit nem mutatnak meg és magyarázat sincs rá, ez a piros kisteherautót vezető „szerelő” halála. Ő miért lett célpont? Mi a jelentősége a gyufás-skatulyának, ami a nővérnél meg a szerelőnél is ott volt? Miért nem cseréli ki Az Alak az autóját, amit Loomis felismerhet? Az én magyarázatom annyi, hogy Michael ettől a pasastól szerzi meg a maszkot meg a ruháját. Pici apróságként feltűnt, hogy a negyedik áldozat hasát figyelve látszik, amint a színész nem tudta visszatartani a lélegzetét hullaként, de ez csak akkor feltűnő, ha direkt oda nézel. Amennyiben pedig visszatérünk a folytatásokban látott dolgokhoz, akkor itt még nyoma sincs annak, hogy Laurie és Michael testvérek lennének – de akkor miért éppen őt követi? 

Érdekességek: John Carpenter volt a rendező, a forgatókönyv egyik írója, az egyik producer, a zeneszerző és Annie fiújának hangja a telefonban. Ács úr pszichológiát hallgatott a főiskolán és ennek keretében tett látogatást évfolyamtársaival egy pszichiátriai intézetben, itt látott egy olyan gyereket, akinek teljesen kifejezéstelen, „gonosz” tekintete volt, ez az élmény pedig mély nyomot hagyott benne. Az imdb szerint 3, a wikipedia szerint 4 nap alatt komponálta a kísérőzenét, állítólag már azt is nyilatkozta, hogy mindössze egy óra alatt összerakta. A stáblistában megjelölt The Bowling Green Philharmonic zenei formáció sosem létezett, valójában Carpenter zongorajátékát hallhatjuk, amit egy másik zeneszerző, Dan Wyman szintetizátoron kísér. A Bowling Green utalás Ács úr szülővárosára. Debra Hill a rendező barátnője volt, ő a másik író és producer. Hill írta a lányok szövegeit (tinédzserként volt bébiszitter), Carpenter pedig Loomis monológjait. Domb kisasszony nem kért fizetséget a munkájáért, csupán a bevétel egy bizonyos százalékát, ezzel utólag nagyon jól járt, Ács úr hozzá hasonlóan kért 10%-ot a bevételből, viszont ő még 10.000 dollárnyi bért is kiharcolt magának. Haddonfield Debra Hill szülővárosának neve, de igazából nem abban az államban van, ahol Myers-é. Az írók visszautasították művük azon értelmezését, miszerint csakis a szűz Laurie győzhette le a szörnyeteget, a szexelő tinik pedig bűnt követnek el, ezért halállal lakolnak. Szerintük csupán arról van szó, hogy a kanos fiúk és tüzes lányok túlságosan el vannak foglalva egymással, ezért elsiklik a figyelmük a gyilkos felett, Laurie azonban egyedül van (és a gyerekekre is figyelnie kell), ezért sokkal éberebb. Carpenter azt mondta: „Egyesek szerint valamiféle morális kinyilatkoztatást tettem. Higgyék el, nem így van. A Halloweenben a karakterek sima, átlagos tiniként viselkednek.” 

Donald Pleasance volt az egyetlen ismert arc a stábból. A doktor szerepére valami híresebb brit színészt szerettek volna, ám mindenki visszautasította őket az alacsony gázsi miatt. Pleasance végül állítólag ezzel a szöveggel fogadta el az állást egy korábbi elutasítás miatt: „Nem tudom, miért szerepelek ebben a filmben és nem ismerem a figurámat. Csak azért vállaltam el, mert gyerektartást kell fizetnem és a lányom, aki Angliában él és egy rock ’n roll-együttesben játszik azt mondta, hogy csúcs A 13-as rendőrőrs ostromának zenéje.” Ez volt Carpenter előző filmje, aminek szintén ő szerezte a muzsikáját, az említett lány pedig gitáron játszott az együttesben. Pleasance 20 vagy 25 ezer dollárt kapott 5 napnyi munkáért, egyes források szerint csak az ő szereplése miatt meg kellett emeltetni a 300 ezer dolláros költségvetést 325 ezerre. Mindössze 18 percet van képernyőn. Amikor a doktor meg a nővér az esőben autóznak az elmegyógyintézethez, azt a jelenetet úgy vették fel, hogy Pleasance előtte leküldött két üvegnyi bort – mindenki nagy szerencséjére ez egyáltalán nem látszik rajta. Dr. Loomis-t a Psychoban szereplő Sam Loomis-ról nevezték el, ugyanakkor az Annie-t alakító Nancy Kyes is Nancy Loomis-ként szerepel a stáblistán. Kyes visszatért a Halloween II-ben és a III-ban is, illetve együtt dolgozott Carpenterrel A 13-as rendőrőrs ostromán és A ködön is. 1992-ben visszavonult a filmezéstől, azóta csak dokumentumfilmekben bukkant fel. P. J. Soles a legújabb Halloween-trilógia első részében szinkronhangként hallható, illetve a Myers-szériát egy időben dirigáló Rob Zombie The Devil’s Rejects-ében megölik, leghíresebb szerepe viszont az itteni Lynda mellett az eredeti Carrie egyik fontos mellékalakja.

Ez Jamie Lee Curtis első filmje. A hölgy elég jó hátszéllel indult a szakmában, hiszen az édesapja hazánk fia, a remek Tony Curtis, az édesanyja pedig a horror műfajban is ismert Janet Leigh. Ezek viszont a rendező úr számára ismeretlen tények voltak, csupán akkor adta neki a női főszerepet, amikor az eredetileg kiszemelt színésznő biztosan nem tudta elvállalni: „Nem ő volt az első jelöltem, fogalmam sem volt, kicsoda. Akkoriban csak 19 volt és egy tévésorozatban szerepelt, de én nem nézek tévét.” (Ez a sorozat az Operation Petticoat volt, amely éppen szünetelt.) Később a direktor aztán arra jutott, hogy jó marketingfogás lesz Janet Leigh lányával reklámozni egy borzongatós alkotást. Debra Hill szerint a „Laurie Strode” Carpenter első barátnőjének neve. A forgatáson Carpenter egy „félelem-mérővel” készítette fel Jamie Lee-t az egyes jelenetekre, mivel azokat nem időrendi sorrendben vették fel, így a karakterének mindig más fokú rettegést kellett mutatnia. Az alacsony költségvetés miatt a színészek a saját ruháikat viselik a vásznon, a főhősnő maga válogatta össze a ruhatárát 100 dollárból. Curtis 8000 dollárt kapott fizetésként.

A sheriffet játszó Charles Cyphers visszatért a Halloween II-ben és a legújabb folytatások egyikében, a Halloween Kills-ben, illetve együtt dolgozott még Carpenterrel A ködön és a Menekülés New Yorkból-on. Az egyik gyerek, a kislányt alakító Kyle Richards szintén benne van a Halloween Kills-ben és annak közvetlen folytatásában, a Halloween Ends-ben; a kisfiút életre keltő Brian Andrews viszont eddig egyetlen másik Myers-moziban se bukkant fel újra. Judith Myers-t a Playboyból ismert Sandy Johnson játszotta – ő a ’70-es évek egyik legjobb nője ebből az újságból, lásd a mellékelt képet:P Ha már képek, a kamera mögött Dean Cundey rejlett, aki a Halloween II-n és III-on, valamint A ködön is dolgozott.

John Carpenter mellett a másik rendkívül sokoldalú pasas a stábban Tommy Lee Wallace volt, aki művészeti vezető, helyszín-felkutató, vágó és kellékmester is volt. Wallace-nak igen kevés pénz állt rendelkezésre, ezért több olcsó maszkkal próbálkozott, mire végül megtalálta az igazit: Egy mindössze 1 dollár 98 centért árusított Kirk kapitány-álarcot, amit átalakított: Leszedte róla a szemöldököt és a barkót, a szemnyílásokat megnagyobbította, a hajat barnára, az arcot pedig kékesfehérre festette; ezzel megteremtette azt az érzelemmentes pofát, ami immár 45 éve riogat bennünket. Wallace később íróként és rendezőként is kipróbálhatta magát a sorozat mélypontjaként megítélt III. részben; illetve az igen sikeres eredeti Az-ban (a minisorozat két része fűződik hozzá).

The Shape-rovat

Legendás gyilkosunk nevét megalkotója attól a férfitól kölcsönözte, aki korábbi filmjét, A 13-as rendőrőrs ostromát forgalmazta Európában és bevétele jelentős részét innen hozta be. Az igazi Myers e furcsa köszönetnyilvánításra reagálva humorosan megjegyezte, hogy Carpenterék elfelejtettek neki jogdíjat fizetni a neve használatáért. Michael három alakban jelenik meg a vásznon, első formája a gyilkos gyermek. Miként már szóba került, az ikonikus nyitánynál Debra Hill formálta meg a tettes karját, a lelepeződéskor pedig Will Sandint láthatjuk. Sandinnek ez volt az egyetlen filmje, később rendőr lett Los Angeles-ben. A második forma a felnőtt, akit szintén csak egyetlen rövid jelenetben, a maszk letépése után láthatunk, ez az arc Tony Morané. A szerep meghatározta a későbbi karrierjét, csupa 3 pontos imdb-értékelésű horrorban bukkant fel később. Az egyik legérdekesebb tény vele kapcsolatban, hogy semmit sem változtattak a fizimiskáján, mindössze egy sebet csináltak a nyakára, mégis, akárki nézi meg a Halloweent, elborzad Michael arcától. A rendező szerint ez azt mutatja, mekkora ereje van a mozgóképeknek, hiszen a néző, aki addigra már egy órája tanúja Myers rémtetteinek, elkönyveli magában, hogy a fehér álarc alatt csakis egy szörnypofa rejtőzhet. 

A harmadik Alakot elsősorban Nick Castle hívta életre, ez a kezeslábasba bújt, maszkos forma. Castle és Carpenter tanulmányaik során barátkoztak össze, előbbi pedig csupán kíváncsi látogatóként ment a forgatásra, mivel a lakóhelyétől nem messze rögzítették a képsorokat. A direktor viszont arra gondolt, hogy haverja elég magas és érdekes járása van, ezért jó lesz Michaelnek. A fizetése napi 25 dollár volt, tehát mindössze 500 dollárral lett gazdagabb, bár ezért legfőképp csak ácsorognia meg sétálgatnia kellett. Castle, Tommy Lee Wallace és John Carpenter együtt alkották a The Coupe de Villes együttest, aminek egyik cím nélküli dalát hallgatja Annie, mikor Laurie beül a kocsijába; illetve hallhatjuk még őket a Nagy zűr Kis-Kínában-ban. Nick Castle-ből Wallace-hoz hasonlóan később író lett, neki köszönhetjük Snake Plissken kalandjait, valamit ő rendezte az eredeti Dennis, a komiszt és a Kőagy őrnagyot. Ezeken túl a legújabb Halloween-trilógia mindhárom részében szerepel. Michael bőrébe még páran belebújtak, hiszen Tony Moran elmondása alapján mindig éppen az játszotta, aki ráért, így tehát Castle mellett James Winburn kaszkadőr (a veszélyes jelenetekben), a rendező (nem tudjuk hol és mikor), Wallace (amikor az általa épített kellékeket kellett összetörni) és még Debra Hill is (mikor Tommy először látja Myers-t) életre keltette. Carpenter azt akarta, hogy a nézők előtt titok maradjon, ki lehet igazából Michael, aki eltűnt, mégis mindenütt ott van; talán ember, talán természetfeletti lény; és senki sem tudja, miért lett olyan, amilyen. Ezért szólalt fel a későbbiekben mindig, mikor utódai különböző eredet-történeteket fabrikáltak a fehér maszkos őrültnek. 

A forgatókönyv és a sztori eredetéről ellentmondásos források vannak. Az egyik szerint eredetileg többnapos cselekmény lett volna, az alacsony költségvetés miatt azonban az eseményeket végülis nagyrészt egyetlen napba kellett sűríteni, így merült fel „az év legborzongatóbb napja” ötletként. Az egyik producer, Frank Yablans azt nyilatkozta, hogy már a kezdetektől Halloween volt a cím, amit megerősített a slasher-műfaj egyik ősét, az eredeti Black Christmas-t megalkotó Bob Clark is: „A forgatókönyvet [Carpenter] már készen kapta, ezzel a címmel.” Yablans szerint csak városi legenda, hogy az első címötlet A bébiszitter-gyilkosságok lett volna. Egy forrás szerint 10 napig, egy másik szerint 21 napig tartott a forgatókönyv írása. Carpenter teljes alkotói szabadságot kért, amit a fő producer Moustapha Akkad meg is adott neki, mivel nagyon örült a rendkívül alacsony költségvetésnek. Yablans annyit kért, hogy „minden tizedik percben legyen valami ijesztés”. 

A Myers-ház egy elhagyatott épület volt Pasadenában. Lelakott, romos állapota miatt először a jelenben játszódó részeket vették fel benne, majd amikor minden ilyen megvolt, akkor az egész stáb összefogott, kitakarították és felújították az épületet, hogy a múltban történő részek hitelesek lehessenek. Még vezetékes vizet meg áramot is sikerült bevezetni. A ház a forgatás után egy ideig csontkovács-rendelőként működött, manapság pedig Halloween-múzeum (elvileg azóta irodaház is lett belőle). A történet szerint Illinois-ban járunk, a tényleges helyszín viszont Kalifornia volt; az évszak ősz helyett tavasz; ezért a stáb papírból készített faleveleket szórt szét, hogy a képsorok hihetőbbnek tűnjenek. Mivel azonban limitált mennyiség állt csak rendelkezésre, ezért a felvételek elkészülte után az ál-leveleket össze kellett gyűjteni, hogy újra szétszórhassák őket. Mind Curtis, mind Carpenter felhívta a figyelmet rá, hogy a háttérben többször láthatóak Illinois-ban egyáltalán nem található pálmafák. Az évszakok eltérése még egy problémát előidézett, ugyanis szinte lehetetlenség volt sütőtököket szerezni a töklámpásokhoz. Összesen három valódi sütőtököt tudtak csak felhajtani, ezért amikor Tommy összetöri a nála lévőt, azt csak egyetlen egyszer lehetett felvenni. A hiányt egy másik fajtájú, zöld tökkel oldották meg, amit narancssárgára festettek, ezek a laposabb, szélesebb darabok. A sötét képsorokat szintén a szükség szülte, ugyanis több reflektorra nem maradt pénz. A nyitó szekvenciát az első forrás szerint egy, a második szerint két napig tartott felvenni. Már említettem, hogy három vágás is van az egynek tűnő jelenetben, ezeket azért kellett betenni, mert a speciális, igen drága Panavision-kamerák csak kb. 5 percnyi anyagot tudtak rögzíteni. A maszk szemnyílásait utólag montírozták rá a képekre. 

A forgatás során minden jelenlévő részt vett az összes munkálatban, tehát ott segítettek, ahol tudtak. Emlékezetes, ahogy Laurie mögött a sötétségben lassan feltűnik Az Alak maszkja, ezt úgy érték el, hogy egy fokozatosan erősödő fényű lámpával világítottak rá, ezzel elérték azt a hatást, amit az éjszakában lassan kitisztuló látás okoz. Az elmegyógyintézetnél Michael a puszta tenyerével töri be a nővér autójának szélvédőjét (szerintem ekkor láthatjuk a gyilkos szerepében Tommy Lee Wallace-t), ennek eléréséhez egy testszínűre festett csavarkulcsot tart – ez viszont látszik, én csak azt vettem észre, hogy egy fekete, téglalap alakú valami van a tenyere közepén. A németjuhász megöléséhez a kutyakiképző felvette, majd letette az ebet, a jelenetet viszont lelassították, ezért tűnik úgy, mintha a blöki elernyedne. A nappali cukorkagyűjtéshez a helyszínül szolgáló környék családjai öltöztek be halloweeni ijesztgetőknek. 

Laurie szobájában van egy elég feltűnő portré a falon, amire rá van írva: James Ensor. Ő egy belga expresszionista festő volt, aki groteszk maszkokat viselő figuráiról lett híres. A főhősnő apjának kocsija (ezen van a Strode-felirat) John Carpenter autója, a piros kisteherautó pedig a stáb felszerelését szállító cégé. A premier idején megjelent a filmet kísérő regény Curtis Richards tollából, ami sokat hozzátesz a gyilkos háttértörténetéhez, azonban ezt ma már nagyon nehéz beszerezni. A másfél órás játékidőt a tévés bemutatáshoz meg kellett hosszabbítani, ezért 1981-ben, a folytatás készítésekor felvettek még néhány jelenetet a visszatérő szereplőkkel, A rémület éjszakájának ez a meghosszabbított változata közel két órás. Állítólag a Synapse Films nevű cégnél van a Halloween teljes fel nem használt képanyaga, negatív filmtekercsek formájában, hang nélkül, ami csak arra vár, hogy egyszer, valamilyen formában majd bemutathassák. Egy érdekes megfigyelés a wikipediáról, Pat Gill filmesztétanő szerint a felnőttek, a szülők teljesen hiányoznak cikkem tárgyából: „Sem a kisgyerekek, sem a bébiszitterek szülei nem hívják fel a szereplőket telefonon, egyikük sem érkezik haza érdeklődve, hogy mi van a sarjaikkal.” Gill azt mondja, ez az amerikai társadalmi normák kritizálása a készítők részéről. 

Pár vicces hiba: A nyitánynál, aközött, mikor odafent kialszik a villany és mikor Judith pasija öltözködve feltűnik a lépcsőn, alig több mint egy perc telik el – ezalatt levetkőznek, szexelnek, majd a fiúnak még visszaöltözni is van ideje:D Mikor Annie megpróbálja kinyitni az autóját a garázsban, zárva találja az ajtót, a kulcsért azonban be kell mennie a házba. Amikor visszajön – és ezt én is észrevettem -, meg se próbálja betenni a kulcsot a zárba, hanem egyből nyitja az ajtót, mintha tudná, hogy most már nyitva lesz – talán a kulcs puszta jelenléte feltárja az ajtót? Pár másodperc múlva kiderül, hogy Michael ott várja a hátsó ülésen, lehet, hogy ő nyitotta ki? De ha igen, hogyan? És a lány ezen miért nem lepődik meg? Van még egy kulcsos mizéria: Amikor először látjuk meg Laurie-t, az ingatlanügynökként dolgozó apja megkéri, hogy vigye oda a kulcsot a Myers-ház lábtörlője alá, mert „majd jönnek megnézni”. Később viszont a sheriff a doktorral csak simán benyit az ajtón, ami nincs zárva, de láthatóan nem is számítanak rá, hogy zárva lehetne. Akkor meg minek kellett a kulcs? És vajon a vásárlók meg Strode apuka mikor értek rá megtekinteni a gyilkos tanyáját? Esetleg ők hagyták nyitva a zárat? Bob és Lynda egy nagy, kék kisbusszal érkeznek ahhoz a házhoz, amiben elvileg Annie várja őket. Miközben a fiú kiemeli a lányt a járgányból, arról beszélnek, hogyan fognak orgiát rendezni odafent: Lynda: „Én letépem a ruhád!” Bob: „Én meg letéped a tied, aztán letépjük Lindsey ruháját is!” Ezt bizony én is meghallottam, ugyanis Bobnak azt kellett volna mondania, hogy „Annie ruháját” – Lindsey a kislány neve!:O Végül egy áldozat-szám: Öt ember és két kutya hal meg a játékidő alatt. 

A Halloween 300 (vagy 325) ezer dolláros költségvetése mellett 70 millió dollárt termelt, így a valaha volt legnagyobb bevételt produkáló független filmek egyike. 2006-ban beválasztották az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába, „kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból„ megőrzendőként. Bár alműfajában megelőzte a Silent Night, Bloody Night (1972), A texasi láncfűrészes mészárlás (1974) és a már említett Black Christmas, mégis ez indította útjára a ’80-as évek slasher-áradatát, valamint meghonosította az olyan bevett fogásokat, mint hogy a gyilkos egy többtagú tinédzser-társaság szexelő vagy tudatmódosító-szerekkel kísérletező tagjait mészárolja le sorban, akik közül kikerül a „final girl”, vagyis „az utolsó lány”, aki majd végül legyőzi.

Összesítésben elmondhatom, hogy A rémület éjszakája sokkal jobb, mint amilyennek fiatalabb koromban találtam. Bár a mai nézőnek már kevésbé sokkoló, a hangulata végig feszült, fenntartja a figyelmet és minden téren pontosan azt adja, amire egy slasher-rajongó vágyik. Ezen felül a technikai megoldásai és horror-történeti jelentősége mellett sem lehet szó nélkül elmenni, véres mivolta ellenére a független filmművészet egyik mesterműve. 

Pontozás: 

imdb: 7.7 

Szerintem: 5/5 (Legközelebb talán még jobban tetszik majd.) 

Hírek: 

- John Carpenter és Debra Hill adatlapjain összesen 5 új Halloween-mozgókép szerepel. 

- Jamie Lee Curtis-t legközelebb a Borderlands-filmben láthatjuk.

Miközben ez a cikk születik, újra megnézem a Rob Zombie-féle változatot meg a folytatását, 2023-as kiegészítő gondolataimat itt olvashatjátok róluk.

Ha azt a nevet látjuk, hogy Huszárik Zoltán, valószínűleg azoknak, akiknek mond valamit ez a név, biztosan a Szindbád ugrik be. Ha azt látjuk, hogy Latinovits Zoltán, akkor sok minden beugorhat, köztük az Isten hozta, őrnagy úr!, Az ötödik pecsét vagy éppen a Szindbád (esetleg még Ruttkay Éva). Ha pedig a két Zoltán nevét együtt látjuk, az csakis az említett, 1971-es mozit jelentheti. Ellenben, ha azt látom, hogy egy filmnek az a címe: Csontváry, akkor én valamiért nem a Szindbád 2-t akarom látni ilyen cím alatt. Márpedig ha nagyon rövid akarok lenni, akkor ez „Csontváry” és nem Csontváry, vagy inkább „Szindbád 2: Csontváry”…

Most, hogy megrendezték a festő Csontváry Kosztka Tivadar születésének 170. évfordulójára a Szépművészeti Múzeumban a látványos emlékkiállítást, egy kicsit megint a köztudatba és a középpontba került ez a meg nem értett, sajátságosan egyedi művész, akit kis hazánk teljes mértékben magáénak tudhat. Akit a kortársai kigúnyoltak, nem vettek komolyan; aki egyetlen festményt sem adott el egész életében; akinek halála után munkáit kocsiponyvának akarták megvenni és aki Magyarországon kívül ismeretlen. Csontváry csak a miénk és azok, akik hozzám hasonlóan élőben láthatták fennmaradt festményeit, elmondhatják, milyen lenyűgöző az, amit hátrahagyott. Visszatérve a bevezetőre, ennél fogva megnéztem volna róla egy életrajzi filmet, valami olyasmit, ami végig kíséri a küldetéstudattól vezérelt művészt, bemutatja konfliktusait meg a szó szerint is nagy művek születését. Azonban Huszárik Zoltántól sajnos nem ezt kaptam.

„Latinovits Zoltán emlékének”

A nyitó montázsban a festmények részletei keverednek az első világháború korabeli felvételeivel, mialatt egy pasas, aki lehet maga Csontváry, egy helyen, ami lehetne akár a Szépművészeti Múzeum is, éjszaka, gyufalángnál szemléli a műveket. Közben egy másik pasas, aki szintén hasonlít Csontváry-ra, megszólítja. Utána jön két pucér nő, pici káromkodás, fura szövegek és még furább zene, míg végül megértettem, hogy az első pali (nevezzük A Színésznek - Ichak Finci) színész, aki Csontváry szerepére készül. Eközben viszont megjelenik maga A Festő (szintén Ichak Finci), aki otthagyja patikáját, elmegy Taorminába, beleáll a jajcai vízesésbe, megmássza a Magas-Tátra hegyeit, beköltözik a helyiek közé Libanonban, közben pedig fest, rajzol – bár az alkotást nem láthatjuk, csupán az eredményét. Mindezt tovább bonyolítja a harmadik pasas, akit A Hosszú Szakállú Férfinak neveznék (Holl István), aki folyton megjelenik A Színésznek, mindig ugyanabban a ruhában, ugyanúgy néz ki. Akkor is látszik, mikor A Színész és A Festő világa között járunk – valami valóságon túli alak. Talán ő az igazi Csontváry?

Aki kezdi elveszíteni a fonalat, az ne csodálkozzon, én húsz perc után nem tudtam volna megmondani, hogy ez a film mi a túróról szól. Anyukám már előre felkészített, azt mondta, hogy unalmas lesz, szerintem ebben nem lett igaza. Korántsem unalmas, csak érthetetlen. Az össze-vissza jelenetek nekem már a Macskajátékban se tetszettek, itt legalább néha meg lehet mondani, hogy a szereplő álmát láthatjuk (A Színész alszik a Ladában, közben jönnek a bevillanások), sokszor azonban nehezen szétválasztható, hogy éppen kinek a mijét tárják elénk. Tetszett, hogy eltartott egy darabig, ameddig rájöttem: A Színész és A Festő is Ichak Finci, akit a kitűnő Rajhona Ádám szinkronja támogat. Az pedig kifejezetten jó, hogy A Festővé válva tényleg hasonlít Csontváry-ra, és pontosan azokra a helyszínekre jut el, ahol ő járt, a kamera azokat a helyeket és azokból a szögekből mutatja, miként a művész anno látta (például a taorminai görög színház romjait vagy a mostari hidat). A látványvilág néha olyan, mint egy festmény, ám aztán a szereplők megmozdulnak, ez sajnos csak a játékidő első felében van; az egyik legjobb jelenetnél pedig egy kompozíció alakjai besétálnak a képbe, megállnak néhány pillanatra úgy, mint a vásznon, majd elmennek. Hasonlóan emlékezetes a bábukból kirakott kompozíció, amit A Festő egy drótkerítés mögül néz, ez bennem az Ifjúságot elevenítette fel, mikor Harvey Keitel rendezőjének megjelennek a karakterei. Ezúttal még kapunk egy kifejezetten horrorba illő elolvadó babát, ami kétszer is megborzongat.

Cikkem tárgyának legjobb részei azok, mikor A Festő világában járunk, ezek szerintem legtöbbször hitelesnek tekinthetőek, hiszen a helyszínek ugyanazok, a képek azt mutatják, amit az ecset felvitt, a kosztümök szépek, beszéd pedig alig van. Mindenki csendben teszi a dolgát, csupán néhány rövidebb mondat hangzik el a szereplőktől, inkább csak a narrátorokat hallhatjuk. Egy nő és egy férfi szólal meg, inkább a nő dominál, és felismerhető, amikor ténylegesen Csontváry-tól idéznek, aki az élete alkonyán abbahagyta a festést, inkább írt. Máskor pedig verseket idéznek, ezt is csak sokára ismertem fel, de ha nem sikerült volna, a stáblistában kiírják, kiktől idéznek (pl. Dante).

A Színész vonalában történet nem nagyon van, de akad itt jó pár pozitív dolog. Esztétikai és művészeti szempontból kiemelkednek az apró, szépséges részletek: Az őszi avarral borított parkban boldogan keringő pár; a liftben a tükörrel megkomponált párbeszéd; vagy a Mama szobájában a varrás. Ez utóbbi rendkívül sokat mond rendkívül kevéssel: A magányosan varró Mamát szótlanul, kérés nélkül megsegíti a fia, aki csókot kap a homlokára, miközben megvarrja anyja ruháját – ezalatt a mögöttük álló tükörben láthatjuk A Színész párját (feleségét?) és fiát, akik ott vannak, de mégis messze. Ebbe a kétszemélyes idillbe ők nem férnek bele.

„Az én életrajzom szerepek hosszú sora.”

Végülis azt mutatják, hogy A Színész nem tud boldog lenni a párjával, a gyerekéről tudomást sem vesz és más nők után kajtat – azonban a kezdő idézetet látva folyamatosan azt figyeltem, hogy ez akkor most Latinovits? Az üres színháznak előadott monológnál még el tudtam hinni, hogy igen; illetve a nővel való viszonyának ábrázolásában is van benne valamennyi, de végső soron Z (ez A Színész „igazi” neve) mégsem Latinovits. Inkább a meg nem értett művész esszenciája, ez járja át A Festőt is, és a Wikipédia alapján a rendező valamennyire önmagát ábrázolja benne. Hármukban (Csontváry, Latinovits és Huszárik) közös volt, hogy egyikük sem érte meg a 70-et, mind ezer fokon égtek a művészetükben és mára mindhármukra legendaként tekintünk. Ám Latinovits nagyon sokat tett hozzá Huszárik halhatatlanságához (és viszont), míg utóbbinak nem sokat sikerült hozzáadnia ezzel a művével a festő renoméjához.

Egy kicsit még kanyarodjunk vissza a jelképekhez! Kétszer is láthatunk a mai korunkban timelapse-nek nevezett felgyorsított képsort, amik mindkétszer egy-egy antik romot mutatnak, az első a taorminai színház-rom, a második talán Baalbek, de nekem az athéni Akropoliszra is hasonlított. Ezek esetleg azt üzenik, hogy egy nap pillanatok alatt lezajlik az örökkévalósághoz képest. Feltűnt még a Ladás álom-rész végén a szembejövő hófehér ló, amit aztán a Hortobágyon a Kilenclyukú hídon lángoló fekete ló vált fel. Hogy ezek mire utalhatnak, arról fogalmam sincs, de nyilvánvalóan összetartoznak. Talán a legjobb mégis egy tényleg pici dolog, ami viszont óriási, ez a tapogatózó kéz. Amikor először látjuk, akkor A Színész keze, aki egy fát érint, miközben a túloldalról jön felé egy női kéz, aztán a tíz ujj kergetni kezdi egymást a kérges felszínen. Mikor a kezet másodszorra látjuk, az már A Festőé, egy sziklán próbál fogást találni, bele akar kapaszkodni, lehet, hogy meg akarja érteni, milyen érzés a szikla, hogy aztán még jobban vissza tudja adni a festményein. A két kéz ugyanazé, de közben mégsem – lehet, hogy mindkettő A Festő, ahogy A Színész elképzeli, vagy mindkettő A Színészé, aki A Festőt játssza; nekem inkább azt jelenti, hogy A Színész a valóságba, az életbe kapaszkodik, míg A Festő a megfoghatatlant, az örökkévalót akarja megragadni. Ez a két kis jelenet összeköti számomra a két fő szálat.

Érdemes még elidőzni A Hosszú Szakállú Férfin, akit szerepe szerint A Bolondnak neveznek. Talán ő hasonlít a legjobban Csontváry-ra, pedig annyira nem erőlködik; I. VH-s kitüntetései vannak és régiesen beszél. Azt mondja A Színésznek: „Azt hittem, megösmersz.” Ott van vele a múzeumban, a Hortobágyon, viszont felbukkan egy olyan jelenetben is, ahol a főszereplők közül egyik sincs jelen, itt pedig azzal a lepkegyűjteménnyel a hátán fut el, ami Csontváry első képét ihlette. Végül a lezáró, megmagyarázhatatlan jelenetben is ott van A Festővel, az egyetlen figuraként, aki önmaga valójában át tud lépni az egyik valóságból a másikba. Ki lehet ez? Szerintem ő az igazi Kosztka Mihály Tivadar, vagy legalábbis a szelleme, aki egy új alkotói folyamatot kísér figyelemmel, a sajátja után „a sajátját”.

„Belőlem nem fogtok Csontváry-t csinálni!”

Sajnos a film valamit félreértett a címadó férfiból, ő ugyanis nem Gulácsy Lajos (akinek szintén most volt kiállítása Budapesten, a Nemzeti Galériában, sorsa pedig sokban közös Csontváry-éval), tehát nem őrült meg. Szerintem csupán kiábrándult a világból, ami sem befogadni, sem elismerni nem volt hajlandó. A film második fele viszont egyértelműen azt mutatja be, hogy A Színész beleőrül a szerepébe, A Festő pedig a háborúba meg a korszakba (tisztára, mint Gulácsy). A Freaks-re emlékeztető hosszú intézeti jelenetsorok, ahol fogyatékosokat meg torzszülötteket mutatnak, valahogy fölöslegesek; szerencsére az akkor még nagyon szép Bánfalvy Ágnes tartogat némi kellemeset a kellemetlenség közepén – az ő alakja, bár egy apáca képében, szintén át tud lépni A Színész világából A Festőébe.

Ha már erről van szó, a korszakok megidézésében A Festő történetének első fele jól teljesít, ezt már részleteztem, A Színészé viszont az elmúlt 100 évben bármikor játszódhatna, hiába van az a sok-sok Lada meg a trapéznadrág, nem éreztem úgy, hogy 1980-at látnám. A sehová se illő jelenetek, például a fa ágain álló pucér nő vagy a cédrus köré önmagát fel- és letekerő férfi szintén kortalanok; néha pedig nehéz eldönteni, hogy Ichak Finci melyik arcát is nézzük éppen (mondjuk a túlzásba vitt száradó saras résznél).

Az utolsó 30 perc valami igazán elvont katyvasz: Egy szép épületben nagy tömegjelenetet láthatunk I. Világháborús katonákkal, katonaruhába bújtatott nőkkel, tevével és félhalott Ferenc Jóskával; aztán a fogyatékosok és torzszülöttek szép, múlt századi ruhákban pacsálnak egy fürdő medencéjében a festményekkel, amik elsüllyednek a vízben, mialatt A Festő A marokkói tanító című képen látható emberhez nagyon hasonló külsővel jár közöttük. Ha a cím Gulácsy volna, talán még meg is tapsolnám…

„Éljen Jézus – Éljen a szocializmus”

A több mint másfél órás játékidő önmagában semmi problémát nem okozna, ám ehhez hozzájön a ’80-as években itthon művészet címen elengedhetetlen pucérság miatt felrakott 16-os karika, ami miatt a késő esti műsorsávban kellett néznem és ellentétben az Excaliburral, 23 óra felé már igencsak ásítoztam alatta. Valószínűleg ez azért van, mert Huszárik Zoltán egyszerre három filmet csinált: Egy Csontváry előtt tisztelegni kívánó, az ő alakját jelképként felidéző alkotást; egy Latinovits Zoltán emlékét felemlegető színész-portrét és egy az ezek összemosásából származó Szindbád 2 vízió-izét. Ha viszont az utóbbiból az általam korábban kiemelt, kb. összesen 5 percet kitevő képsorokat kivéve mindent lehántunk, majd elhagyjuk az egyébként számomra teljesen érdektelen Színész-vonalat is, akkor kapunk egy kb. 40 perces Csontváry-látomást, ami viszont belefullad egy fél órás Gulácsy-ra hajazó megőrülésbe. Vagyis a két fő szál közül csak a másodiknak van köze igazából a címhez, de az se életrajzi film. Az egész élvezeti értékét pedig tovább rontja a rémes zene – egyedül a mostari részben hallható népzene tetszett, az kifejezetten jó volt.

Két kérdés, amire eddig nem kaptam választ, aki tudja, nyugodtan kommenteljen! Első: A képek mindig replikák vagy van, amikor láthatunk eredetit is? Második: Hol lehet az a patika, amiben az altató-kiadást felvették?

Nézzük most az alkotókat! Ez a rendező Huszárik Zoltán második mozifilmje, egyben az utolsó is. A forgatókönyvet elkövetők közt volt az író Császár István; a költő Gyurkovics Tibor (Egy erkölcsös éjszaka); Dobai Péter, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Mephisto és folytatásai vagy a Sátántangó; illetve a szintén költő Tornai József (a két költőt csak az imdb teszi hozzá a stáblistához, a magyar oldalakon nem szerepelnek). A kellemetlen kísérőzenét Kocsár Miklós szerezte, a szép képeket Jankura Péter fényképezte. Rajhona Ádám, Holl István és Bánfalvy Ágnes mellett még ismert színész Drahota Andrea (A Színész párja), Dajka Margit (a Mama), Temessy Hédi (az egyik vendég az ebédnél), Balázs Samu (Ferenc Jóska) és Márkus László („egy úr”, nem ismertem fel).

Mivel a Csontváry nehezen befogadható művészeti alkotás, így segítségül hívok néhány külső gondolatot. Magyar Wikipédia: „[Huszárik] Utolsó alkotásában, a Csontváry című filmben a különcnek tartott festőzseni és saját művészi portréját, hitvallását formálta eggyé, sajátos módon ábrázolva a művészegyéniség és a kor viszonyát. (…) A szerepet Huszárik eredetileg Latinovits Zoltánnak szánta, ám a színész tragikus halála után a kevésbé ismert, bolgár Itzhak Fintzinek adta (…) Z, a nagy sikernek örvendő színész küzdelmét, hogy megértse Csontváryt, akit neki kell a színpadon eljátszania. (…) A festő feladatát akarja beteljesíteni, a színész pedig önmagát meglelni a festőben. Sorsuk az elmebetegek közé vezeti őket: az egyiket, hogy adhasson magából másoknak; a másikat, hogy végre elvegyülhessen.”

A port.hu fórumán Vinogradov nevű felhasználó fantasztikus elemzést írt, ennek legjobb részei következnek: „A hiány dokumentuma. A hiányé, mégpedig egyrészt aképpen, hogy Csontváry Kosztka Tivadarról nemigen lehet filmet csinálni. S a hiányé, amely a Csontváry-féle szellemi kolosszus megmagyarázhatatlanságát bizonyítja. Legalábbis Huszárik-korabeli megmagyarázhatatlanságát...Torzó maradt - idegen és szétesõ. Idegen korától, idegen a magyarságtól, idegen önmagától... A "Csontváry" nem jó film. Minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, bizony, így van. Mondhatnám, hogy el sem lett volna szabad készülnie, de, bizonyos elszigetelt véleményektõl eltekintve, a magyar szellemtörténet nemigen fogadta magába... (…) Mert ha a valahai magyar rendezõk közül valaki, hát éppen Huszárik lett volna egyedül predesztinálva Csontváry megértésére és megértetésére. Õ mindenkinél inkább érzékíteni tudta volna az õ szellemét. Más nem, csak õ. (…) irreleváns! De ez az utolsó Huszárik-mû, ez a kivert gebe, ez a szerencsétlen, korcs semmi, ez a "Csontváry"-nak csúfolt szerencsétlen gnóm is az! (…) Épített magának egy Csontváry-t (amint robotot szokás!), saját képére formálva azt - természetesen. A valóság helyett konstruált egy valóságot - Csontváry-naplórészletekkel, festményekkel és megelevenített (!) piktúrákkal szentesítve a teljes fikciót. Na, és ez a bizonyos szentesítés nem sikerült. Ez csúszott félre, de nagyon. Ez akadályozta meg, hogy az egyetlen magyar mozgóképes, aki hozzá tudott volna szagolni Csontváry-hoz, csinált róla egy olyan filmet, amely sem filmnek nem tekinthetõ, sem Csontváry-nak. Persze végképp igazságtalanok lennénk Huszárikkal, ha nem említenénk meg, hogy õ csak az egyik felét ismerte a hiteles Csontváry-narratívának. (…) Huszárik ismerte Németh Lajost. Bizonyára forgatta az általa szerkesztett vaskos emlékkötetet, bizonyára áttanulmányozta az általa feldolgozott életanyagot is. De nem ismerhette a tíz év múlva fellépõ Papp Gábort [a festő életének másik fő kutatója]. Nem érthette, nem láthatta, hogy mirõl is van itt szó - hogy miért nem játék és miért nem puszta õrület, Csontváry játéka és Csontváry õrülete. (…) Huszárik, aki a Szindbádban õsit és organikusat teremtett, a Csontváryval mesterkéltet és természetelleneset hozott létre. Egy szerencsétlen, groteszk, távirányított bábot, amely ráadásul a történet során még fel is lázad alkotója ellen. Hja, történet - tényleg... Az nem nagyon van! Mert ez itten, kérem, posztmodern. Ez itten, kérem, most nem fontos. Struktúra? Történet? Ok-okozati prioritások? Minek, ha minden - méghozzá teljesen - fiktív? S még öt-tíz percben, ahogy a rövidfilmeknél, elfogadnánk magunknak efféle Csontváry-torzót. Igen, annak lenne létjogosultsága! Mi több, szeretnénk is azt a filmet, mert bevallottan lenne tökéletelen [sic!] és hiányos - és rövid! De nem! Huszárik másfél órán keresztül gyúrja-dagasztja, személyiséget kettõzve, fölösleges álmûvészieskedésbe bonyolódva, túlesztétizálva azt, amit nem kéne túlesztétizálni. Igen, ez a film, hiába esztétikus, ha fiktív - s ezért túlesztétizált, túljáratott, túlpörgetett, hiteltelen. (…) Hiába a tisztelet Huszáriknak, hiába a nagyság és a mûvészi teljesség életmûvében: a Csontváry-kegyetlenül kilóg és nagyon igaztalan. Méltatlan film, hazug film, hiányos film. Nemcsak a hiány dokumentuma, de a teljességé is, ami lehetett volna belõle, s ami végül nem lett, mert nem lehetett. Fájó, fájdalmas, szomorú hiány. Huszárik nagy hiánya...”

Egy rövidebb negatív vélemény southwindtől: „iszonyúan vontatott és a zene az szörnyû, oké, hogy szegénykém eszelõs lett, de a zeneszerzõnek nem kellett volna követni... gerjed a tv-m IS. Ez sajnos nem egy jól sikerült film.” Részlet Tiberio hozzászólásából: „Örök rejtély marad, hogy milyen lett volna Latinovits a kettős szerepben, de a sors talán nem teljesen vak, és ennek így kellett lennie. Ez a csont-és-bőr bolgár színész, akit szerepe szerint élve fölemészt a színészi munka intellektuális gyötrelme, sokkal Csontvárybb nekem.”

Balogh Gyöngyi – Gyürey Vera – Honffy Pál: A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig (Műszaki Könyvkiadó, 2004) 234. oldal: „A rendező ezúttal sem életrajzi filmet készített, hanem a festő életművéhez, alkotói világához igyekezett közel férkőzni. A filmben ezért hiányzik a folyamatos cselekménykövetés, inkább a személyiség élményvilága szabja meg a történések és képek sorrendjét. (…) Latinovitsra emlékezésül a bolgár Ichak Finci azt a színészt alakítja, aki Csontváryt készül eljátszani. Őbenne tehát hol a színészt, hol a festőt látjuk, s ez az alakegyesítés azt a felelősséget is lépten-nyomon érzékelteti, amely az alkotók vállára nehezedett. A színész vívódik a feladat terhével, az azonosulás elviselhetetlen feszültséget kelt benne.”

235. oldal: (…) a rendező nemcsak Csonváry [sic!] művészetét, hanem egyéniségét is fölidézi. Hosszú monológok hangzanak el a festő önvallomásából, de valamennyi szöveg az elhivatottságról beszél. Huszárik nem retten vissza a festő idegrendszeri betegségének ábrázolásától sem, s az ámulatba ejtő látványokat egy-egy életrajzi epizód is megszakítja. [De kinek az életrajzából?] (…) csodálatos természeti képek sorakoznak a filmben káprázatos színekben. A film nem törődik ugyan az objektív idő múlásával, de a festő mégiscsak öregszik. Végül egy hosszas jelképes balettet és jelenetsort látunk, amely utal a korra és a világháborúra, de ez sajnos idegen a mű egészétől, a látvány a giccs felé hajlik. Sok-sok szépsége, nagyszerű festőisége ellenére a Csontváry nem éri el a Szindbád teljességét.”

303 magyar film amit látnod kell mielőtt meghalsz (GABO Könyvkiadó, 2007)

156. oldal: „Művészi elhivatottság, megszállottság, zsenialitás (…) Huszárik Zoltán (…) minden kétséget kizáróan a magyar filmművészet egyéni látásmódú, mély gondolkodású, nagy formátumú egyéniségei közé tartozott. A fenti hívószavak filmmé fogalmazására a magyar festészet páratlan mestere, Csontváry Kosztka Tivadar szolgáltatott apropót, (…) Nem tudni, milyen Csontváry lett volna Latinovits, a helyére lépő Ichak Finci azonban el tudja hitetni, hogy ő az – mindenekelőtt a tekintete révén: szeme mintha Csontváry ismert és a filmben is megjelenő önarcképéből „lépett volna ki”. A bolgár színésznek azonban nem „csak” zseniális festővé kellett válnia, hanem „önmagává”, az élete folyásával és környezete kisstílűségével elégedetlen, feleségétől elidegenedő, s a Csontváry-szereppel küszködő színésszé is (a két művész közös, hasadt énjét a Finciéhez hasonló megjelenésű Holl István testesíti meg). [Mondtam, hogy ő az igazi.] Huszárik műve nem a megszokott festő-életrajz-filmek medrében halad: alig akadnak az életút valóságos állomásait jelző jelenetek és párbeszédek [kár], s kerüli a festés konkrét folyamatának ábrázolását is [mintha egy zenei filmben nem lenne zene]. Annál többet látunk a festő szemével, ami kifejezett operatőri jutalomjátékra ad alkalmat Jankura Péternek: (…) A képek alatt a művész belső hangját halljuk, az önfeledtség művészetének gyakorlásáról, önnön elhivatottságáról, a világ hívságáról [nőként beszél önmagához?]. Amely háborúzni mindig kész, de a zsenivel ritkán tud mit kezdeni. [Talán ezt jelképezi, amikor Ferenc Jóska és kísérete megtorpan a tevén ülő Festő előtt?] Csontváry a maga korában nem kellett. Latinovits nem élhette meg Huszárik Csontváryját, s a rendező sem sokkal élte túl a premiert: 1981-ben, ötvenéves korában öngyilkosságot követett el.”

És végül pár szót a róla szóló filmben elsikkadó címadóról: Csontváry 170 Katalógus (Szépművészeti Múzeum, 2023) 7. oldal: „Csontváry művei „a művészet egész történetének […] máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nem csak nemzeti, vagy századi, hanem világtörténeti jelenség”, és a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia, s meg is fogja tanulni, hogy ki is a magyarok zseniális Csontváryja. (…) Csontváry páratlan jelenség művészetünk történetében. Stílustörténetileg nem besorolható, művészi célkitűzéseinek tekintetében mindenki másnál eredetibb és autonómabb személyiség. Talán az életpályája az, amiben nem áll egyedül a magyarok között: tanulás, szorgalom, tehetség, megfeszített munka, a meg nem értettség, az egyre nagyobbra növő profetikus elhivatottság, végül az elszegényedés, s a halála utáni évtizedekkel kezdődő rajongó csodálat a művészete iránt. Ez az, amiben sokan tipikus magyar sorsnak látják az övét, és (…) él a vágy, hogy a sok kudarc után a világ ismerje el végre ennek a magyar művésznek és vele együtt a magyar művészetnek is a nagyságát.” 13. oldal: „Egy 1853-ban született magyar festő a 19. század nagy romantikusaihoz képest túl fiatal, a századforduló modernista újítóihoz képest túl öreg. Vagy ahogy Romváry Ferenc írta egy tanulmányában: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották.” (…) művészete a kortársak, sőt még a közelebbi utókor szemében is nevetségesnek, dilettánsnak tűnjön. (…) érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene.”

A nevével eladott filmről viszont már korántsem mondható el ez: A Csontváry lehetett volna egy nagyon jó vízió-szerű kisjátékfilm, amely megidézi az alkotót a természetben; más címmel lehetett volna egy Latinovits-allegória, egy Szindbád-folytatás; ezzel a címmel és így viszont, ha finoman akarok fogalmazni, akkor nem jó, nem ezt vártam. Ha pedig nem finoman, akkor ez az izé hosszú és felesleges.

Pontozás:

port: 7.8

imdb: 7

Szerintem: 3/5 (Biztos nem értettem meg eléggé.)

Másodszor adta az M5 ezt a legendás filmet, amit legalább 25 évvel ezelőtt láttam először, mégis egyes részletei rendkívül erősen megmaradtak: Merlin, akit már akkor baromi királynak tartottam; ahogy áll a „jégben” (gyerekként nehéz lett volna megfogalmazni, hogy mi történt vele, olyan, mintha megfagyna); a tóból kinyúló kecses kéz a karddal; de most, az újranézésnél rögtön felismertem az először megjelenő Mordredet, és emlékeztem rá, ki az apja. Pedig tényleg, csak egyszer láttam, évtizedekkel korábban! Sajnos az előző munkám kizárta a lehetőségét, hogy hétköznap, 23 óra után tévét nézhessek, most viszont az itthoni munkavégzés lehetővé tette, hogy fent maradjak fél 2-ig.

A nosztalgia mellett azért is akartam ismét látni e remekművet, mert egy rendkívül ismert mítoszkört dolgoz fel, amely az általam olyannyira kedvelt középkorban játszódik, szóval vannak szó szerint fényes páncélú lovagok, varázslat, véres csaták, tehát minden, ami kell. Az Excalibur alapjául szolgáló Arthur-mondák pedig már a valódi középkorban is nagy rajongótáborral bírtak, hiszen a Kerekasztal vitézei az idealizált lovag példaképeinek illusztris társaságába tartoztak. No de vajon mit tud mondani a korai középkor (kb. V. század) embere a XX. század nézőjének a XV. századi krónikás tolmácsolásában?

A cselekmény igen szerteágazó, egyrészt Arthur király (Nigel Terry) életét meséli el a fogantatásától királlyá válásán és híres csatáin keresztül a haláláig; másrészt ez a címbeli mágikus erejű kard históriája is, láthatjuk, hogyan találják meg, miként vesztik el, hogyan törik el és lesz újra ép. Közben megelevenedik a Szent Grál misztikus keresése; szemtanúi lehetünk a leghíresebb mágus, Merlin (Nicol Williamson) tetteinek; valamint megnézhetjük Lancelot (Nicholas Clay) és Guenevere (Cherie Lunghi) elátkozott szerelmét; Sir Perseval (Paul Geoffrey) hőstetteit; meg a csábító Morgana (Helen Mirren) álnok tervét a királyság elfoglalására.

A ’80-as évek fantasy-mozgóképeinek ellenállhatatlan varázsát a szép helyszínek, a csodás jelmezek meg az ősrégi, ám még mindig hatásos trükkfelvételek adják. Bár a csatákban a korszakra egyáltalán nem jellemző páncélt viselő, címerek hiányában egymástól szinte megkülönböztethetetlen, túlméretezett fegyverekkel csapkodó lovagok látványa elsőre kissé megmosolyogtató; a hangulat néhány perc alatt magával ragad. Az ömlő vér, a lecsonkolt végtagok, a realisztikus hullák és a szimpátiánkat hamar elnyerő vagy elvesztő szereplők jelenléte izgalmassá teszi a viadalokat. Én például azon kaptam magam, hogy egyhelyben végigültem a két órás játékidőt, és a rendkívül késői időpont ellenére se álmosított el. (Egyébként érdekes, hogy a 23 órai időpont ellenére 12-es karikával adnak egy olyan filmet, amiben mutatnak meztelenséget, véres erőszakot, egy holló kivájja egy hulla szemét, később meg még vérfertőzés is van.)

Magyarként nézve külön tetszett az elején a békekötési tivornyánál két szereplő vérszerződése; a történelem iránt rajongó „szakértőként” viszont a nyitó ostromban a lángoló lándzsák, aztán később a lovagi tornán a furcsa, ütő mozdulatok a szálfegyverrel már kevésbé tetszettek. A szereplőkön látható, jóval későbbi időket idéző páncélzatok sajnos a tipikus filmes praktikum áldozataivá váltak, így a sisakok szemnyílásai túlságosan szélesek, a középkori derékvonal aligha van meg, a kerekedő hasi rész pedig lapos. Legjobban viszont az eltúlzott méretű, ormótlan páncél-cipők zavartak, amiket nyilván a színészek meg a kaszkadőrök a lábbelijeikre húztak rá – ritkán látszódnak, de akkor elég nevetségesek. Mivel a készítők a fantasy-jelleget erősítették, így a védőfelszerelés fölé húzott dekoratív ruházatok is hiányoznak, pedig ezek anno fontosak voltak a csatatéren, hiszen a rajtuk lévő címerekből derült ki, ki kivel van. Az első csatában mindenki ugyanolyan vasgúnyát visel, mindössze az ellenséges hercegé kicsit világosabb, az éppen aktuális főhős Uthert (Gabriel Byrne) viszont különleges formájú sisakjáról fel lehet ismerni. Ennek a lónak éppen a másik oldalára esünk át a végső összecsapásnál, ahol az Arthur oldalán állók mind fénylő, csillogó páncélt viselnek, a gonoszak meg feketében vannak. Ezt ellensúlyozandó az arcok igazán jók, bárkit el tudnék képzelni ilyen pofázmányokkal a középkorban (magyarul: nincs oda nem illő ábrázat), az öregedést meg a sérüléseket jelző sminkek kitűnőek, és a jelmezek is jók (pl. Merlin egyszerűségében is méltóságot, különcséget sugalló köpenye meg sisakja; Morgana felejthetetlen mellvértje vagy a parasztok ruhái).

„Gyökeret vert a jelenben a jövő!”

Elsőrangúan sikerült az időtlenség érzékeltetése, hiszen Merlin ugyanúgy néz ki Arthur születése előtt, mint a végső csata napján; Excaliburon nem látszik, hogy kb. 20 évet tölt el egy erdő szélén, beleszúrva egy kőbe; és ameddig az „aranykor” tart, addig látszólag még a hétköznapi szereplők sem öregszenek. Az idő múlását leginkább Arthur külsejének változásán lehet lemérni, viszont a hirtelen nagyobb ugrásokat a jövőbe semmi sem érzékelteti (pl. Lancelot hűséget esküszik a királynak, a következő jelenetben meg már legalább egy évvel később vagyunk). Emiatt viszont a szereplők időtlensége visszaüt, mert el kell telnie egy-két percnek, mire rájövünk, hogy ez már a jövő. A Szent Grál keresésétől mindenkin feltűnően kiütköznek az évei, mindössze a két varázsló marad továbbra is fiatal.

Az effekteket legtöbbször makettek, festmények vagy kameratrükkök lévén érik el, nekem nagyon tetszett, amikor az „álommá vált” Merlin hirtelen eltűnik. Nincsenek villódzó fények, robbanások vagy hangeffekt, egyszerűen eltűnik. Ez az egész filmre jellemző: A mágia nem magamutogató parasztvakítás, csupán a világ törvényeinek felülírása, ami megtörténik akkor is, ha közben nem csapkodnak villámok. Ha már villámok, egyedül a titkos varázsszavak megosztásakor láthatunk néhány rajzolt istennyilát, ezek viszont a mai néző szemének tetszetősek, hiszen igazi retro-hangulatuk van. A készítők kitűnően használták fel a helyszínt adó Írország természeti szépségét, a zöldellő erdőket, a dús mezőket, a virágzó almafákat. A természet gyönyörűsége és az emberi leleményesség együtt igazán hatásos néznivalókat adnak!

Egy ilyen típusú alkotásnál fontosak a külsőségek, ám ha mögöttük nincs semmi, akkor az meglátszik. Ezúttal több mint egy évezrednyi szóban és írásban megőrzött emlékből kapunk egy megszűrt koktélt, amely a legendás dolgok (a címszereplő, Camelot, a Kerekasztal, a Szent Grál) és a legendás események (Arthur kihúzza Excaliburt a kőből, Arthur és Lancelot párbaja, Uther bejut a herceg várába a tengeren át a lován ülve, stb.) mellett inkább az őket használó/cselekvő emberek vannak a középpontban. A legkiemelkedőbb szereplők a király és a mágus mellett Lancelot és Perceval, akiket nagyon megkedveltem. Lancelot a legjobb, mégsem hivalkodik vele, egyenesen bántja, hogy nem akad legyőzőre, aztán mikor ez mégis megtörténik, rögtön szolgálójává válik a győztesnek. Évekig tartja magát, pedig (szó szerint) egyetlen pillantás után beleszeret Guenevere-be, aki hozzá hasonlóan küzd a szíve szava ellen; mindkettejüknek az a legfontosabb, hogy szolgálják a királyukat, ellássák a feladatukat, önmaguk elé helyezve az országot. Aztán amikor szabadjára engedik az érzéseiket, minden, amit addig együtt felépítettek, összeomlik. Merlin minderre előre figyelmezteti Arthurt… Percevalban pedig megtestesül az igazi lovagi eszmény, mert nincstelen erdei tolvajból fegyverhordozó, aztán bátor lovag lesz, aki sohasem adja fel és utolsóként eléri a Szent Grált. Mindkét hőshöz kapcsolódik egy-egy rendkívül brutális és meglepő jelenet: Lancelot harca önmaga ellen (azt a leszúrást nem tudom, hogyan csinálták meg, de elképesztő) és Perceval megmenekülése az akasztottak közül.

A kereszténység is megjelenik, de csak igen finoman. A pap, akit talán háromszor láthatunk, a növényi ággal végzett felszentelés révén nekem a druidákat juttatta eszembe, és bár a kehely szent, a mögötte lévő valaki mégsem Isten vagy Jézus. Ebben a fiktív brit őshonban nincs vallási háború, nincsenek protestánsok és katolikusok, a mágia jelenléte pedig valahogy háttérbe szorítja a keresztény ikonográfiát – pedig Merlin éppen ennek az ellenkezőjét állítja. Magyarként felfedeztem egy hasonlóságot az itt látható apa-fia-páros és az államalapító királyunk meg az ő apja között: A film Uthert véreskezű, brutális, hatalommániás embernek mutatja, míg az örököse egyesíti a királyságokat meg hercegségeket, elhozza a boldog aranykort, ebben azonban az apjának nem lehet része. Szent István legendája szerint Géza azért maradt „csak” nagyfejedelem, azért nem válhatott állam-létrehozó keresztény királlyá, mert a kezéhez vér tapadt…

Egy másik, sokkal egyértelműbb történelmi hasonlóság az első ostrom, amit egy nő megszerzéséért indítanak, ez egyértelműen a trójai háborút idézi fel, a győzelmet (a szexet) ezúttal is csalással szerzik meg (Uther Merlin varázslata lévén jut el Igrayne ágyába). Nagyon fontos a teljes játékidő folyamán a karakterek egymás iránti vágyódása és a szerelem, ez viszi őket előbbre vagy taszítja le őket a mélybe (Uther – Igrayne, Arthur – Guenevere, Lancelot – Guenevere, Merlin – Morgana). Érdemes elgondolkodni A Sárkány motívumán is: Ez Arthur és Uther jelképe (PenDRAGON a vezetéknevük), Camelotban több aranyozott sárkány-szobor áll, a mágus pedig ezt a világot jelképező erőt képes manipulálni. A Sárkány minden varázslat forrása. Merlin egyébként rendkívül érdekes figura, mert megjelenésében bizonyos szempontból hétköznapi, másrészről hóbortos; ő hozza bele azt a pici humort a sztoriba, ami néha kell a véres dráma közepén; és bár elképesztő hatalma van, mégsem mindent tudó vagy mindenható. Hiába halhatatlan, végülis csak egy ember, emberi hibákkal…

„A szerelem nem csak vak, süket is!”

Van néhány furcsaság, amit nehezen lehet megmagyarázni, az első Excalibur mágikus jellege. Uther az, aki a kőbe szúrja és csak az ő fia tudja kihúzni belőle. Ez és az, ahogy ellenáll a számtalan próbálkozásnak meg az időjárás viszontagságainak, egyértelműen mutatja, hogy különleges anyagból van. Arthur viszont mégis el tudja törni – vajon a személye van ilyen hatással vagy a kard fejti ki ezt önmagára a király felszólítására? Én azt gondoltam, hogy mások talán meg sem tudják fogni, ám ez tévedés volt, sőt, a Lancelot megjelenésekor történő párbaj után jó sokáig Excalibur háttérbe szorul. Csak akkor kerül elő újra, amikor Arthur a lebukott szerelmesek közé szúrja egy sziklába, ekkor viszont megint kifejti hatását: A király megbetegszik, megvénül és az ország romlásba dől, a kard pedig valószínűleg elveszti mágikus erejét, hiszen vagy Guenevere vagy Lancelot ki tudja húzni onnan, ahová eredeti gazdája lebökte, mindenfajta következmény nélkül. Mikor a legendás páros (a lovag és a fegyvere) újból találkoznak, már csupán a végső csata van hátra. Arthur sem itt, sem a Lancelot-párbajt kivéve sehol máshol nem használja ki a pengében rejlő varázshatalmat, amiről pedig nyilvánvalóan tud.

Ugyanilyen rejtélyes Morgana és Arthur kapcsolata. Utóbbi már Leondegrance kastélyának ostromától tudja, hogy Uther Pendragon fia és valószínűleg előbb-utóbb valakitől megtudja, ki volt az anyja, ennek azonban semmiféle jelentőséget nem tulajdonít. Még úgy sem, hogy gyakorlatilag házasságon kívül született fattyú, ami azért a középkorban elég volt ahhoz, hogy lenézzenek valakit – még a királyi vér sem jelentett sokat, hiszen Könyves Kálmán állítólagos utószülött fiát, Boriszt sosem ismerték el itthon törvényes örökösnek; Corvin János esetében pedig ez volt az egyik ok, amiért sose lehetett király. Visszatérve a filmre, Morgana egyszer csak megjelenik Camelotban, ahol bemutatkozik Merlinnek, tehát nem titkolja a személyazonosságát, az öccsével (aki végülis csupán a féltestvére) viszont alig van köztük bármiféle interakció. Végülis nem láthatjuk azt, ahogy esetleg bemutatják őket egymásnak, vagy hogy Arthur mit szól a nővére hirtelen felbukkanásához, Morgana csak úgy van. Ez persze azért történik, mert a királynak éppen elég az interakcióra a néhány nevesített lovagja, a felesége, a bajnoka (Lancelot) és Merlin; míg az utóbbinak mindössze Arthur van, ezért inkább mellé csapták oda a történetében is fontossá váló boszorkányt. Az udvarban egyébiránt mintha más sem venne tudomást Mirren alakjának létezéséről – és különben hol volt annyi éven át, mit csinált, kitől tanulta, amit tud? Sajnálom, hogy őt nem ismerhetjük meg jobban.

„Az ember minden hazugsággal megöl valamicskét a világból.”

Az utolsó pedig egy technikai dolog, amit talán meg lehet magyarázni: Amikor Arthur még fegyverhordozóként kihúzza Excaliburt a kőből, aztán Merlint követi az erdőbe, akkor két kameraállás között hirtelen éjszaka lesz. Ekkor jelennek meg a brit földre oda nem illő, ijesztő állatok is, mert végülis Merlin próbára teszi a fiatal uralkodó akaratát. Tehát ez talán egy vízió. Viszont a Grál-keresés során, mikor Perceval rátalál Morganára és Mordredre, akkor a boszorkány egy látomást vetít az agyába, ezt pedig megnézhetjük kívülről, vagyis ekkor a nézőnek nyilvánvaló, hogy a karakter csak képzeli, amit lát, egy próbát áll ki éppen. Az említett állatos résznél ilyen nincs. Akkor ez most vízió vagy nem?

Ha nem is teljes mértékben a filmesek ötletei, néhány részlet igazán hatásos. Ilyen például az az aprócska jelenet, ami Lancelot és Gawain párbaja után a királyi hálószobában zajlik. Amikor néztem, alig tűnt fel, de utólag visszagondolva elsőrangú drámai pillanatokat láthatunk! Ebben a párbeszédben ugyanis sűrítve benne van Arthur teljes sorsa, megmagyarázza, miért nincs gyermeke az uralkodópárnak és még azt is, miért lobban fel a szerelem lángja Guenevere szívében. Merlin utolsó, nagy trükkje, ami valójában nem is varázslat, mégis megfordítja a világ sorsát, óriási; hasonlóan hatásos Lancelot utolsó harca. Morgana végzete pedig nagy valószínűséggel tavaly visszaköszönt a képernyőinken a Trónok Harca vörös papnőjénél.

Az egyetlen igazi negatívum, amit a történet szempontjából fel tudok hozni, az a nyitány és a befejezés együtt. A kezdésnél ugyanis egy csatába kerülünk, ahol senkiről semmit nem tudunk, majd lassacskán kiderülnek a dolgok, elindul a történet, de a film addigra már megy. A lezárásnál egy szintén emlékezetes képen Arthur testét három fehér ruhás nő egy hajón viszi magával, ám hogyha a legendákkal nem vagyunk tisztában, akkor igazából aligha érthető. Kik a nők, hová mennek, mi lett a királlyal, mi lesz Percevallal, stb.? A film lezárul, a sztori azonban nem!

„Vannak világok ezen kívül is. Ennek már nem kellek.”

Nézzük, kik készítették nekünk ezt a csodás filmet! Az író-rendező és producer John Boorman nevéhez az állítólag igazán pocsék Ördögűző 2, illetve a kultikusan szar Zardoz köthető; a legendákat adaptáló forgatókönyvíró Rospo Pallenberg neve pedig az általam kedvelt, de egyértelműen ritka ótvar Druidák stáblistáját díszíti még. A sztori elsősorban az 1485-ben megjelent Arthur halála című prózai művön alapszik, melyben egy Thomas Malory nevű „rab lovag” összegyűjtötte, átdolgozta és sajátosan értelmezte a különböző nyelveken íródott, egymásnak gyakran ellentmondó legendákat. Malory személye különösen érdekes, mert a mai napig nem bizonyított egyértelműen, hogy ki is volt, mivel ezen a néven abban a korszakban több személyt azonosítottak. Tehát egy Shakespeare-hez hasonló, a történelem homályába burkolózó legenda – többek közt cikkem jelenlegi tárgya mellett még a Gyalog galoppot is inspirálta. A szép, emlékezetes képeket Alex Thomsonnak köszönhetjük, az érdekes jelmezeket Bob Ringwoodnak, a többször furcsa, másszor igen jó kísérőzenét pedig Trevor Jones szerezte. Az övéi mellett hallhatjuk még Richard Wagner és Carl Orff szerzeményeit (a Carmina Burana legismertebb kórusműve háromszor csendül fel).

A színészekről nehéz lenne rosszat mondani, ám az nyilvánvaló, hogy Nicol Williamson kiemelkedik közülük. Ő az, akit több mint 20 év távlatából is tűpontosan fel tudtam idézni és miközben néztem, arra gondoltam, hogy hasonlít arra a fickóra, aki a Spawnban játszotta Cogliostrot. Nos, ez azért van, mert ő az, ez volt az utolsó szerepe; illetve láttam még a Columboban, ahol a Gyilkosság telefonhívásra című epizódban a tettest alakította. Nigel Terry jó, de nem maradandó, ha jobban belegondolok, Arthur, a központi szereplő, a háttérbe olvad a többiek mellett. Nicholas Clay jóképű, egyszerűen kellemes ránézni, Paul Geoffrey pedig a számomra talán legszimpatikusabb emberi karaktert kapta, ezért kedveltem meg. Érdekes módon a mára ismertté vált színjátszók csak epizódszerepekben vannak: Liam Neeson Gawain, Patrick Stewart Leondegrance, illetve egy általam beazonosíthatatlan Lot nevű alakként felbukkan Ciarán Hinds is (a vademberek vagy kik vezetője a Trónok Harcában). Az első negyed főszereplője Uther, az őt alakító, azóta szintén elég jól csengő névvé vált Gabriel Byrne talán azért emlékezetes, mert kitűnő ellentéte Arthurnak.

A hölgyek tekintetében is remek a felhozatal: Cherie Lunghi nagyon cuki és bár a karaktere házasságtörést követ el, mégsem lehet utálni. Arthur fogantatásakor és az ezt megelőző táncos részben férfitársaim biztosan megjegyzik majd Katrine Boormant Igrayne-ként (ő a rendező lánya); személyes kedvencem viszont Helen Mirren lett, aki annak idején igazán vonzó volt.

Érdekességek: John Boorman 1969-ben megkísérelt tető alá hozni egy Merlinről szóló filmet, ez azonban nem sikerült. Ekkor Rospo Pallenberggel átnyergeltek A Gyűrűk Urára, azonban ez sem jött össze, jogi és egyéb problémák miatt (sokáig ezt a művet megfilmesíthetetlennek tartották); a Lord of the Rings-hez kitalált díszletek meg képsorok viszont felhasználásra kerültek cikkem tárgyában. A nagy bukás Ördögűző 2-t Boorman azért vállalta el, mert arra számított, hogy nagyot fog szólni és segíthet tető alá hozni ezt; a csúfos leégést követően viszont az Excalibur kellett, hogy helyre állítsa a rendező megtépázott renoméját.

Annak elérésére, hogy a cselekményről ne vonják el a figyelmet, az amerikai közönség előtt nagyjából ismeretlen színészeket szerződtettek, csupán Nicol Williamson volt valamennyire ismerős a tengerentúli publikumnak. A legendákat aszerint válogatták és vonták össze, hogy megteremthessék „a körforgás allegóriáját: születés, élet, hanyatlás és újjászületés”: „Erről szól a történet: A keresztény ember felemelkedéséről és az ősi vallások eltűnéséről, amiket Merlin testesít meg. A babonák meg a varázslat erői elmerülnek a kollektív tudatalattiban.” Mint ilyet, cikkem tárgyát eredetileg Merlinnek akarták nevezni, de akkoriban futott egy ilyen című tévé-sorozat; aztán Lovagok lett volna, ezt a címet azonban már regisztrálták egy végül el nem készült alkotáshoz; így már a forgatás közben találták ki az Excalibur nevet neki.

Nicol Williamson játékát a kritikusok is elismerésre méltónak találták. Ő és Helen Mirren együtt dolgoztak a Royal Shakespeare Company színtársulatban az 1974-75-ös évadban Stratford-upon-Avonben a Macbeth előadásán, ahol rövid afférba keveredtek, ám mind a gyors szétválásuk, mind az előadás sikertelensége miatt meggyűlölték egymást. A rendező direkt ezért választotta ki őket, mert arra számított, hogy a valós konfliktusuk feszültsége majd átsüt a mozivásznon. Mirren azt nyilatkozta, hogy a forgatás során kibékültek Williamsonnal. Hírhedten negatív visszhangot váltott ki az, hogy a direktor a saját lányával játszatta el a megerőszakolt Igrayne-t. Katrine Boorman ezt nyilatkozta: „Mindig azt mondtam, hogy ha egyszer Gabriel Byrne és Corin Redgrave [Cornwall hercegét alakította] teljes páncélzatban megerőszakol, miközben az apád néz, onnantól már csak előre tekintesz az életben.” John Boorman véleménye: „Sokan megkérdezték: Miként érintett, hogy a lányod megerőszakolását kellett instruálnod? Nos, persze igazából nem erőszakolták meg. Ez csak egy filmjelenet volt. Őt nem zavarta, engem se.”

A játékidő második felében lévő, immáron sokkal érzelmesebb szexjelenet szintén negatív élmény volt, ezúttal a benne szereplő színészeknek, mert egyrészt irtó hidegben kellett játszaniuk, másrészt még szúnyogok is megjelentek, ám Cherie Lunghi és Nicholas Clay végigcsinálták anyaszült meztelenül az egészet - a kész műben egyáltalán nem látszik a kellemetlen helyzet. Helen Mirren és Liam Neeson ezen a forgatáson ismerkedtek meg, aztán négy évig éltek együtt. Mikor Morgana szül, akkor egy valódi terhes asszony fekszik az oltáron, a fejét elrejtették egy fekete lepel alá, Mirren pedig az oltár alsó részében bújt meg és egy nyíláson át dugta ki a fejét. A gyermek Mordredet a rendező fia, Charley Boorman játszotta; a Tó Úrnőjének vízből kilátszó keze pedig a rendező másik lányának, Telsche Boormannak a keze. A víz alatt fekvő, teljes alakban látszó Tó Úrnőjét Hilary Joyalle alakította, akinek egyetlen másik filmszerepe sem volt. Gabriel Byrne azt mondta, hogy a megerőszakolási jelenetben ő és Katrine Boorman nem is találkoztak, a közeli felvételeken egy tűpárnával került „intim viszonyba”:D Az ír filmgyártás történetében fontos mérföldkő az Excalibur, mivel a helyszín és a stáb nagy része ír volt, illetve ez indította be Liam Neeson, Ciarán Hinds és Gabriel Byrne nemzetközi pályáit. A szereplők közül karrierjük során többen is szerepeltek még Arthur-király legendákra épülő művekben: Az 1998-as Sam Neill főszereplésével készült Merlin tévé-sorozatban felbukkant Nicholas Clay (mint Lord Leo) és Robert Addie, a felnőtt Mordred életre keltője (mint Sir Gilbert). Liam Neeson az 1983-as Arthur the Kingben egy Grak nevű alak bőrébe bújt, Patrick Stewart pedig a 2019-es The Kid Who Would Be Kingben játszotta el az idős Merlint.

A Sárkány, mint a világ mágikus megtestesülése, egy új ötlet, amit a filmesek találtak ki, ám gyökereit fel lehet fedezni Geoffrey of Monmouth 1150 körül keletkezett Merlin élete című munkájában. Ugyanilyen eredeti újítás a varázsszavak használata, a két mágus ugyanazt a háromsoros kántálást használja minden alkalommal. Ó-ír szavakkal, de hétköznapi betűkkel leírva így néz ki: „Anál nathrach, orth’ bháis's bethad, do chél dénmha.” A magyar szinkronban az utolsó szót valami megjegyezhetetlen módon mondják, de az eredetiben sem a valódi kiejtés szerint olvassák ki a betűket. A jelentése nagyjából az, hogy „Kígyó lehelete, élet s halál bűbája, a teremtés előjele.” A film rajongói közt elterjedt egy elmélet, miszerint a gyerek, aki elcseni Arthur mostohabátyjának kardját, az Merlin, aki alakot váltva csalja el a jövendőbeli királyt Excaliburhoz. Ezt megerősíti, hogy a tolvaj személyére nem derül fény, a varázsló pedig éppen akkor bukkan fel, mikor a nép már látja, hogy Arthur kétszer is ki tudta szabadítani a kardot a kőből. Ugyanebben a jelenetsorban látható a kovácsmester Terry English, aki az összes szereplő páncélzatát kézzel készítette, alumíniumból; ő az, akivel a kovácsok sátránál Arthur egy pillanatra farkasszemet néz.

A forgatást mindennapos esőzések nehezítették, emiatt a fényviszonyok sem voltak igazán megfelelőek, a csillogó páncélokat pedig minden felvétel előtt le kellett sikálni, mert az eső csúnya nyomokat hagyott rajtuk. Az alumínium-jelmezek tükörszerű felszínét reflektorokkal világították meg, hogy még jobban csillogjanak, ám a stáb sokszor visszatükröződött bennük (az imdbn többen több képsort találtak, ahol az operatőr meg a kamera láthatóak a felületeken). Az esőzés hatására viszont a növényzet sokkal szebbnek, élettelibbnek látszik a képeken. Alex Thomson, mint vezető operatőr, csak később csatlakozott a készítőkhöz, az eredeti kamerás ugyanis idegösszeomlást kapott és távozott, miután a nyitó éjszakai csatajelenetet háromszor kellett teljes egészében felvenni, mert rosszul mérték fel a fényviszonyokat, emiatt semmi sem látszódott belőle. Hasonlóan megterhelő volt a hollós rész felvétele, itt napokon át várakoztak egyfolytában forgó kamerákkal, mire valamelyik holló végre úgy döntött, hogy kieszi a bárányhúsból készített halott bárány-szemét.

Camelot díszletei olyan hatalmasak voltak, hogy a stúdió falait ki kellett ütni, hogy elférjenek. A kastély folyosóit háttér-festményekkel tágították ki, a külső falakra aranyfényt vetítettek (a szöveg szerint a vár aranyból és ezüstből épült). Az erdős jelenetekre és az Excalibur-kardra zöld fényt vetítettek, hogy mágikus adottságúnak tüntethessék fel. A Merlin által puszta kézzel kifogott halat egy kőből épült kis csapdában helyezték el a víz alatt, ahonnan nem tudott kiúszni. A rendező megtartotta a Szent Grált, Excaliburt és Morgana mellvértjét, a kard manapság a Londoni Filmmúzeumban tekinthető meg. Cikkem tárgya eredetileg több mint 3 órás volt, manapság a 12-es karikás 120 perces és a 18-as karikás 140 perces változat lelhető fel belőle (én valószínűleg az első verziót láttam).

Szpojlerek itt

Mordred átszúrja Arthurt a lándzsájával, Arthur leböki a fiát Excaliburral, azonban Mordred halála után az Arthur mellkasában lévő lándzsa nyomtalanul eltűnik. Igrayne táncánál egy olyan modern zene szól, amely összetettsége miatt sem az elvileg a korszakot adó V. században, sem Thomas Malory XV. századában nem hangozhatott volna el.

Szpojlerek vége

„Épp azért, mert nem felejtjük el, újra eljöhetnek a szép idők!”

Különbségek a legendák és a film között: A mozgó képeken nem magyarázzák meg, honnan származik Merlin hatalma, a legendákban félig ember, félig démon (cambion); az anyja halandó nő, az apja egy incubus. Williamson és Mirren karakterei határozottan vonzódnak egymáshoz, de mégis megállnak a tanító-tanítvány szinten. A régi forrásokban Merlin gyengéi a fiatal, szépséges nők, Morganával szeretők, a „sztázis”, amibe kerül, viszont nem az ő műve. Mordred eredetileg nem Morgana, hanem annak nővére, Morgause gyermeke, itt viszont a két nővér egybemosódik. Egyedül az Excaliburban látható, hogy Mordred megöli Morganát, illetve, hogy Uther előbb szerzi meg a kardot, mint a fia. Morgana itt előbb hal meg, mint Arthur, a mondákban viszont túléli és egyike azoknak a nővéreknek, akik elviszik a király holttestét Avalon szigetére. A boszorkány neve utalhat arra, hogy eredetileg tengeri szellem (Morgen = ősi wales-i vagy brit nyelven „tengerből született”) vagy egy ősi ír istennő, az alakváltó, viszály-szító Morrígan. A „kőbe szúrt kard” és Excalibur eredetileg két különböző fegyver; a szerelmespár közé ledöfött penge pedig a Trisztán és Izolda-regéből származik. A filmben Perceval méltó egyedül a Grál megtalálására, a XII. század után készült legendákban viszont már Galahad, Lancelot törvénytelen fia szerzi meg a kelyhet. A moziban látható Arthurban egyesül Arthur király, a „Sebzett Király” és a „Halászkirály” figurája a régi írásokból. Ahogy láthatjuk, Guenevere-ből apáca lesz, Lancelotból pedig pap vagy szerzetes. A legendákban az utolsó perceikig hűek maradnak egymáshoz és az öregség okán elhalálozó abbénő Guenevere sírja felett a szerzetes Lancelot mond imát, majd hat hét alatt elsorvad a bánattól és követi szerelmét a túlvilágra. A sok korszakbeli tévedés direkt történik, ugyanis az V. század eseményeit a későbbi korokban elmesélő szerzők mindig áthelyezték a figurákat a saját századaikba, akik így az akkori kor szokásainak megfelelően viselkedtek vagy öltözködtek.

Az Excalibur 11 millió dollárból készült és 35 milliót hozott be, ami mind akkor, mind ma is busás haszonnak számít. A látványt mindenki dicsérte, a történetet és a karaktereket saját korában kritizálták. Nekem viszont nagyon tetszett, hiszen bemutat egy idealizált, mágiával átitatott, mégis hihető középkort, ahol valódi emberek harcolnak valódi, megfogható célokért: hatalomért, hazáért vagy szerelemért. Azonban John Boorman alkotása nem akar történelmi tabló vagy kordokumentum lenni, bevallottan allegorikus mű, melyben benne van a XX. és a XV. század lenyomata – de még a XXI. századi nézőknek is izgalmas, szórakoztató alkotás.

Pontozás:

imdb: 7.3

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Lesz Jeges pokol 2, ahol Liam Neeson ismét beül egy hatalmas kamion volánja mögé, hogy az Isten háta mögött akciózzon. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnik, ha igaz, hogy jön a Csupasz pisztoly újrázása, amiben Neeson úr alakítja majd Frank Drebin J.r-t!

"Keresem Dzsinevrát"-rovat:

Valamikor, több mint 15 évvel ezelőtt, de valószínűleg még annál is régebben már láttam ezt, de csak egyetlen aprócska részlet maradt meg belőle, mert azt értettem meg gyerekként, az tetszett csak igazán (erre még visszatérek). Éppen ezért akartam újra látni, de felkészültem rá, hogy pocsék lesz.

Csak pocsék lehetett, hiszen semmi sem indokolja, hogy egy 30 évvel korábbi filmnek folytatást csináljanak, pláne, ha az A Tanú. Annak volt eleje, vége, teljes, kerek történet, ami még ma is megállja a helyét, pedig most már 50 éves is elmúlt… Sajnos ezek közül csupán a patinás kor mondható el a Megint tanúról, egyébként semmi másban nem hasonlít elődjére, pedig iszonyatosan erőlködik…

Pelikán József (Kállai Ferenc) túlélte Rákosit, Kádárt és a szocializmust, most már csak boldog nyugdíjas-évekre vágyik. Azonban nincs szerencséje, mert akaratán kívül ezúttal is az események középpontjába kerül, ugyanis két rivális politikai/pénzügyi/hatalmi erő szeretné kisajátítani az otthonául szolgáló Oroszvár nevű kis szigetet; ehhez pedig szükségük van egy polgármesterre, aki engedélyezi, amit csak akarnak. Ki legyen a polgármester Oroszvárott? Hát Pelikán József!

„Fogkefét vigyek?”

A valódi élet alakulása miatt az első rész nagy szakértőjének számító Mozsárágyú nélkül néztük itthon a Magyar Mozi TV-n ezt a valamit, de A Tanút még én is elégszer láttam ahhoz, hogy felismerjem az utalásokat – pláne, ha abból ennyire indokolatlanul sok van. Az előzményre utaló szövegeket, beállításokat, helyszíneket, szereplőket egyszerűen túlzásba viszik! És ez itt a lényeg: A Megint tanú túlzó és indokolatlan. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy idegesítő, unalmas, az előzőhöz képest túl trágár és mindezek folyományaképp még hosszú is, akkor nem nagyon marad bármi pozitívum…

Az első húsz perc megalapozza, mire kell számítanunk: A békésen horgászó Pelikán arra lesz figyelmes, hogy egy, majd még több koporsó úszik le a Dunán. Ez egy nagyon érdekes képsor, kellőképpen abszurd, majd, amikor kiderül, hogy a koporsókban migránsok utaznak (komolyan), akkor még rendkívül aktuális is lesz a szituáció. 1994-ben, amikor a film készült, valószínűleg ugyanúgy téma volt az illegális bevándorlók kérdése, mint most, ráadásul úgy tűnik, akkor szintén a déli szomszédaink jöttek hozzánk hívatlanul. A rádió később bangladesi határsértőket emleget, ami igencsak fura. Ezek után jön egy megmagyarázhatatlan rész, ahol az öreg főszereplő fiatal önmagát látja fekete-fehérben egy lidércnyomás keretein belül, majd tangás, félmeztelen lányok kényeztetik egy pezsgőfürdős kádban. A hiányos öltözetű hölgyek ellen semmi kifogásom, de valahogy egy Tanú-filmben nem vártam, hogy találkozom velük.

Elkezd kibontakozni a cselekmény, mikor megjelenik Cserhalmi György - akit a székesfehérvári színházban rendezett botrányosan giccses, tönkretett Tizenkét dühös ember-rendezése óta a legkevésbé sem kedvelek -, ő játssza a valószínűleg viccesnek szánt nevű Szipák Béla pénzembert, aki talán Fenyő János-karikatúra (újabb aktualitás). Szipáknak rengeteg gempája van, csak azok a csúnya törvények akadályozzák, ezért kellene neki a polgármester, aki engedélyezi, hogy Oroszvárból üdülőszigetet csináljon. Bár erre magamtól nem jöttem rá, de utánaolvasás során kiderült, hogy ő képviseli a maffiát – pénzember = maffiózó, szinte elképzelhetetlen, ugye? Viszont, nagy csavarként bejön a képbe a stáblista szerint Búgócsigagyáros nevű illető, akit Czintos József alakít – róla végig meg voltam győződve, hogy Kránitz Lajos, mert egy az egyben olyan a hangja, külsőre felidézi Bud Spencert az első Piedone-ból, szóval nagy csalódás, hogy mégsem ő az. Czintos figurája a rivális üzletember, aki egyben fegyverkereskedő, de MIÉP-es/Kisgazdapárti politikus is. Neki a polgármester azért kell, nehogy a külföldi (kínai! – megint egy aktualitás napjainkra) pénzre épülő projekt kapjon engedélyt, mert magyar földre magyar ipar kell, legyen tehát búgócsigagyár, hogy a magyar gyerekeknek magyar játéka legyen! Hit, Haza, Haladás – ezek a jelszavai.

„Európába vittem magát”

Sajnos Pelikán (aki már úr) most sem érti az idők szavát, ahogy nem értette az ’50-es években sem. De mivel elhalmozzák ajándékokkal, figyelemmel és jelentős tartozással, így kénytelen-kelletlen, belemegy a játékba. Tehát a szocializmus után most a kapitalizmus akarja elvinni, Volga helyett Mercedes-szel.

„bolsevik Gestapo”

A történet leírva talán könnyen követhető, nézve viszont már jóval kevésbé. A Tanún azért nevetünk, mert tudjuk, mennyire igaz, amit bemutat, az abszurditásban az átlagember a humorba menekül („Tapsolj, kopasz, mert elvisznek!”), de közben a poénok mindegyike a valóságban gyökerezik („Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet.”). Utódjánál szintén megelevenedik a ’90-es évek legelejének Magyarországa, mégis, az egész csak egymás után következő, egymásba kuszálódó, a semmiből érkező és „a nagy büdös semmibe” tovaszálló cselekményszálak pókhálója. Egy darabig úgy tűnik, hogy Szipák koporsós biznisze lesz az, amin elindulunk majd, erről aztán lehetne tanúskodni, meg aztán mindenhová odaviszi a főhőst, ahol amaz elkövethet hasonló hibákat, mint annak idején – megzavarja a vezérét úszás közben, savanyú narancsot produkál, nem a szövegét mondja, stb. Viszont ez a szál nem vezet sehová, csak úgy megindul, aztán kap egy lezárást, ami aligha mondható kielégítőnek (vagy értelmesnek). Jó, hogy a milliomos gazember azért pályázik Pelikánra, mert az tényleg feddhetetlen és „mindegyik rendszer alatt ült”, de fele ekkora erőfeszítéssel megnyerhetett volna magának valaki mást is, aki értelmesebb, irányíthatóbb, jobban megfelel a céljainak.

A búgócsigás mellékszál teljesen háttérbe kerül a Szipák-szállal ellentétben és a pofa csak megjelenik a kocsmában, úgy beszél a főszereplővel, mintha 1000 éve ismerné, aztán ugyanott zárul le a sztorija, ahol a másik pénzemberé. Vagyis hosszú távon ennek sincs értelme – kivéve a kaszinóavatást, ahol végre megjelenik az egyik általam legjobban várt szereplő (alakítója Bicskey Károly). Azonban még ennél a kettőnél is erőltetettebb a harmadik mellékszál, amelyben Virág elvtárs fia, ifj. Virág Árpád (Szacsvay László) zaklatja Pelikán urat. Ez a rész valahogy Az ember melegségre vágyik Őze Lajos-os részletének még torzabb paródiája, ahol Szacsvay a legnagyobb átéléssel utánozza az eredeti Virágot – sajnos ekkor Őze Lajos igazi fia, a szintén színész Őze Áron túl fiatal volt, hogy eljátszhasson egy ’50-es években született embert. Ifjabb Virág azonban szó szerint eltűnik a süllyesztőben, miután Szipák őt bérli fel (?), hogy tegye el láb alól a polgármester-jelöltet, ezért az ő szála se vezet sehová. Itt a Szoborparkos részlet tetszett, ez ugyanis hazánk egyik méltatlanul alulértékelt múzeuma, ami sokkal több támogatást és látogatót érdemelne.

„Mi az a karvalytőke?”

Ha a sztori baromság, azon még mindig lehet segíteni például a nevettető jelenetekkel. Itt azonban több mint 20 percet kell várni az első poénra („Maga kínai?”), a továbbiakban pedig sokszor azért nem nevettem, mert rájöttem, mi lesz a csattanó („Én is tüzelek!”), vagy hogy megint jön egy utalás az előző részre. Ezek az utalások azonban, amint már említettem, túlságosan a néző arcába tolt, ormótlan valamik, amik közül csupán a legkisebbek izgalmasak, amiket talán egy picivel nehezebb észre venni („Dezső, Dezső…”). Legtöbbször viszont csinálnak egy komplett jelenetet, ami csak arra szolgál, hogy valamelyik szereplő elmondhassa a szállóigék egyikét, ha nem is teljesen pontosan (az úszómedence, Pelikán narancsot ad Hédikének, Pelikán a fa tetején ül, Pelikán besétál az építkezésre, stb.). Ezekkel a legnagyobb baj az, hogy semmit se tesznek hozzá a cselekményhez, ellenben a játékidőt bizony megnyújtják. Aranyos kis poén viszont a kutya neve, ami el is gondolkodtat, hiszen ez talán arra utal, hogy a nyugdíjas gátőr mégsem gyűlölte annyira a szocializmust, mint ahogy az megérdemelte volna.

Az eleve kevésbé izmos felütést követő, gyenge lábakon ácsorgó történetnek nem tesznek jót a burleszkbe illő, a fizikai valóságot totálisan meghazudtoló részek (a robbantás, a fekete zsákos utazás); valamint a nyilvánvaló hibák. Utóbbira példa, hogy a feleség kb. fél órára eltűnik, nincs sehol, csak akkor jelenik meg, ha már a cselekmény megkívánja; illetve Pelikán azt mondja Hédikének, hogy 1928-ban született; a koporsóra 1926-ot írnak; a betanult szövegben 1924-et mond. Persze mindet meg lehet magyarázni: Malvin visszamegy a saját házába, valamiért; a pénzemberek nem tudják biztosan Pelikán születési dátumát (vagy csak nem érdekli őket); neki pedig nyilván hazudnia kell, ezért mond másik évszámot. A Virág-szekvenciában, mikor Szacsvay utoljára van képernyőn, még bemondja, hogy „maga lesz a vád tanúja”, ekkor már legalább 1 órája ment a film, de mégis elkezdtem reménykedni. Végül lesz tanúskodás? Hát nem…

„Az igazság a részletekben van.”

Visszatérő motívum a feléledő halott: A nyitánynál a koporsóból kimászó balkáni később megjelenik a ravatalon; a már halottnak nyilvánított főhőst megpróbálják megölni, ám túléli ezt is, így végülis kétszeresen halott, mégis él. Az ételosztás ugyanígy megjelenik két alkalommal, mint az uralkodó osztály régi módszere, amivel szó szerint lekenyerezheti az alacsonyabb néprétegeket. Érdekes volt látni a semmiből énekelve felbukkanó Lakodalmas Lajost, aki most éppen a börtönben haldoklik; valamint azt a részletet, amit a Parlamentben vettek fel. Vajon ma beengednének oda egy stábot? Nehéz elmenni a nyilvánvaló EU-s utalás mellett, hiszen Szipák logója egy az egyben az Unió jelképe; ezen felül vannak nagyon észrevehető reklámok, a legjobban az Unicumot nyomják a képünkbe. Ezek után aligha meglepő módon a Zwack felfedezhető a vége-stáblistában a szponzorok között, ahogy az OTP és az Európa Tanács is. Utóbbihoz adalék, hogy hazánk fiai és lányai mellett németek meg olaszok dolgoztak ezen a filmen – vajon annak idején az Unióban mit gondoltak az őket jelképező Szipákról?

„Aki elmegy kurvának, ne sírjon, ha dugják! Ez a kapitalizmus.”

Színészi kihívás terén az idős Kállai Ferencnek (akinek most már fehér, de még mindig mű a fogsora) valószínűleg mindent bele kellett adnia, ugyanakkor karakterét megverik, megdobálják és valahogy emberként is lealacsonyítják. Jó lenne tudni, hogy vajon csak a pénzért vállalta, vagy neki ez az egész tényleg tetszett? A férfi színészek közül még meg kell említeni a pici, de fontos visszatérő szerepben lévő Bodrogi Gyulát (Szalai, a színész, aki minden szerepére felkészíti Pelikánt), Galkó Balázst (Marci, az oroszvári amatőr együttes kellemes hangú énekese), Benkő Gyulát (Gyula gróf, aki együtt ült a főszereplővel, de nem az előző részben) és Both Bélát, aki ezúttal Gyásztábornok Úrként tér vissza (hogy mi az a gyásztábornok, azt már gyerekként se értettem). A gyengébbik nemet a szépséges Fehér Anna (Hédike, Alma a Szomszédokból) és Lázár Kati (Malvin, Pelikán felesége) képviseli. Valahol elvileg láthatjuk világhírű kaszkadőrünket, Piroch Gábort; a Szomszédok-kapcsolat pedig nem ér véget Fehér Annával, ugyanis fényképészként felbukkan Kaszás „Receptklubos” Géza; a gyászházat pedig az a fickó védi, aki anno hasba vágta egy kocsmai verekedés során Mágenheim doktort, később pedig drogot sóz Ferire (sajnos nem tudom, mi a neve, de remek szinkronszínész). Bár látni nem látjuk, de hallhatjuk Vukán György zenéjét, ő szerezte az említett sorozat kísérő-dallamait is.

„Mert búgócsiga is kell a magyarnak és koporsó is!”

Az egyik író meg a rendező ugyanaz a Bacsó Péter, aki az eredeti Tanút csinálta, a másik író viszont Fábry Sándor, akinek a nevére rá kellett kattintanom a port.hun, hogy rájöjjek, kicsoda. Igen, ez az a Fábry Sándor, aki még ma, a hatodik X-én túl is vezeti a valószínűleg szinte egyetlen nézővel sem bíró showját a közszolgálati tévén. Egyébként nincsen problémám vele, bár az biztos, hogy kb. 20 éven át mondta ugyanazt a hihetetlenül elnyújtott, vietnámi balzsamos monológját és már régen vissza kellett volna vonulnia, mert egyszerűen unalmas; de korábban még tényleg tudott szórakoztató, vicces lenni. Azonban biztos vagyok benne, hogy ami rossz a Megint tanúban, azt neki köszönhetjük.

Pár kiegészítés a netről, kezdetnek port.hu, részlet a cikkből, amiben bemutatnak 5 kevésbé ismert, de nagyon rossz magyar filmet: „(…) az ősbűn, mely zöld utat adott a kulturális hullarablásnak [itt az indokolatlan folytatásokra utalnak], már 1995-ben megfogant. Ha van valami, ami korábban csak legrosszabb rémálmainkban tárult elénk, az Pelikán József egy Unicum-reklámban, amint félmeztelen csajok rángatják le róla a gumicsizmát. Bacsó Péter (és Fábry Sándor társ-forgatókönyvíró) ilyen és ehhez hasonló avantgárd agyrémekkel próbálták karikírozni a rendszerváltást követő éveket, és bizarr törekvésük bizonyos értelemben célt is ért. A Megint tanú után biztosak voltunk benne: inkább lennénk petróleummal lelocsolt fél disznó az 50-esekben, ha a 90-es évek filmgyártása ebbe az irányba tart.” Pár mondat a port.hu fórumról = efes nevű felhasználó írja: „hát most nézem másodszor. elõször anno a filmszemlén nagyon nem tetszett, otthagytam a közepén. most nézem, nézem, értem én, de miért nem röhögök?????” Sajnos a poénok jelentős része tényleg nem működik.

Sztrogacsev véleményéből: „A fennálló új rendszerrel szembeni kritika most is megnyilvánul, de korántsem olyan átütõ erejû. (…) Én nem tudtam hova tenni a régi szállóigékre való sok utalást, valahogy izzadság szagú volt (mondjuk ez az egész filmre igaz). Nagyon próbáltak a régi filmbõl építkezni, mind forgatókönyvileg, mind poénokban, mind szereplõkben. Ez egyrészt érthetõ, de másfelõl önkéntelenül is összehasonlításra ösztönöz, amiben a "Megint Tanú" óhatatlanul alul marad. (…) jellemzõ az új nemzedék elvakult, kötelezõnek érzett ítélete a múlt felett: lásd Virág fia gyûlöli apját. (…) Az új rendszer kritikája nyilvánul meg a parlamenti jeleneten is: kong az ürességtõl, egy képviselõ teljes átéléssel ecseteli Pelikán jelentéktelen ügyét, ami senkit nem érdekel. (…) Értem a koncepciót mögötte, de valahogy nem sikerült.” CsengoZoli írja: „Egyébként a dolog pikantériája,hogy a filmben felvázolt üzletek,gyakorlatilag egészpontosan megjósolták elõre a Bajnai féle libaüzletelést és a Sukorói kaszinóbiznict :)” Meg még másokat is, lásd feljebb.

tesz-vesz elemzéséből: (…) jelzem a Tanú c. filmet a magyar kultúra részének tartom, hiába kádárék gúnyolódtak benne a rákosi rendszeren. (…) a tanú elsõ részében nem véletlenül nem szólaltak meg a keretlegények a fekete autóval, mert nem igazi színészek voltak, ilyenek megszólalása csak ront a film minõségén, a 2. részben már nem volt ilyen önkritikája az alkotóknak. de az se árt, ha a maffiozó maffiónak néz ki, szemre. vagy mi ez, blues brothers?” A Blues Brothers nekem is eszembe jutott, már csak az említettek testalkata miatt is. Matthias meglátásaiból: „Nem akarom összehasonlítani az első résszel, ez önállóan önmagában nem állja meg a helyét. (…) Értem én, hogy ez a rendszerváltás utáni újgazdag réteget akarta volna kifigurázni, de nem hiteles, mivel ilyenek nem történtek sehol, senkivel, az emberek nem viselkedtek így, a vállalkozók se, akik nagy befektetéseket remélve próbáltak meggazdagodni. És mivel ilyen és hasonló dolgok miatt nem hiteles, nem is jön át amit esetlegesen szerettek volna mondani vagy mutatni vele.” Korábban még nem emeltem ki valaki más gondolatát, de ez itt most nagyon igaz. Végezetül az imdbn található egyetlen véleményből, magyarra fordítva = thatmaninblack klaviatúrájáról: „A főszereplő színész nagyon megöregedett, ettől a film kicsit szomorúbb, mint amilyennek lennie kéne. A figurája viszont még mindig ugyanaz, egy zavarodott kisember, aki képtelen megérteni az őt körülvevő politika értelmetlenségét.”

Az egyetlen érdekesség, amit találtam annyi, hogy a történet elvileg már 1992-ben könyvként létezett. A magyar nyelvű wikipédia szerint Pelikán nem születhetett 1928-ban, mert Kállai Ferenc 44 éves volt az első rész forgatásának idején, holott ebben az esetben mindössze a húszas éveiben kellett volna járnia, ám akkor pedig nem lehetett volna felnőtt lánya. Viszont akkor meg itt kellene jóval idősebbnek lennie, tehát ez sehogy se klappol. Ehhez hozzájön, hogy ha Malvin ugyanaz a feleség, akit az előző részben említ (erre nem emlékeztem), akkor neki is több mint 30 évvel korábban kellett lelépnie, mert Pelikán már az ’50-es években megemlíti, hogy az asszony ott hagyta.

„Ezt is elcsesztük, Pelikán!”

Cikkem tárgyára a koronát az értelmetlen befejezés teszi fel: A főhős, akire mindkét oldal igen sok pénzt áldozott, majd halottnak nyilvánították, el is temették, az áradó Dunában áll a zenekarával és boldogan klarinétozik, miközben Hédike a háromkerekű biciklin ülve csodálja. Vagyis semminek nincsen semmiféle következménye. A mondanivaló az, amit édesanyám nagyon találóan foglalt össze: ’A dolgok ugyanúgy maradnak, csak mások a szereplők.’ Viszont sem a megvalósítás, sem a forgatókönyv nem segít azon, hogy ez a szituáció hitelessé váljon, pláne akkor, ha úgy nézzük, hogy mi magunk is éltünk abban a korszakban.

Summa summarum ez egy fölösleges, erőltetett és az eredetihez méltatlan folytatás, aminek két órás játékideje alatt nagyon kevés olyasmi akad, mely miatt érdemes lenne megnézni. Mindezt nagyon jól tükrözi a hazai és nemzetközi pontszáma:

port.hu: 5.5 (Az eredeti: 9.6)

imdb: 4.6 (Az eredeti: 8.6 [Az eredeti 0.1-et csökkent 1 év alatt.])

Szerintem: 2/5 (Both Béla, Bicskey Károly, Fehér Anna és a maroknyi tényleg jó poén miatt.)

Majdnem egy év után végre megvalósult a hármas elemzésem terve: A volt kollégámtól kapott eredeti dvd-s A hét szamuráj után megtekintettem a nagy klasszikus A hét mesterlövészt, mely a szamurájokon alapul, végezetül pedig sort kerítettem a western-változat legújabb kori feldolgozására. Ezt a mozit anno azért nem néztem meg, mert a western-műfaj kevésbé érdekel, plusz akkoriban még a korábbi verzióját se láttam és valamiért azt hittem, hogy Quentin Tarantino rendezte, akit sose kedveltem. Nos, így, hogy csak annyit tudtam róla, amennyit, sokkal érdekesebb volt, mint amire számítottam. Vajon milyen lehet egy újrafeldolgozás újrafeldolgozása? Lehet-e még benne az 1954-es japán eredetire utaló nyomokat találni? Pattanjunk nyeregbe, járjunk utána!

1879-ben egy vadnyugati kisvárost rettegésben tart a helyi aranybányát üzemeltető rabló-báró (Peter Sarsgaard), aki azzal fenyegeti meg a lakókat, hogy el kell tűnniük, ha kedves az életük. Miután egy vakmerő fiatal férfi megpróbál fellépni ellene, embereivel lelövöldöznek párat a helyiekből, majd három hetet adnak nekik az eltakarodásra. A bátor ellenszegülő hirtelen özveggyé vált felesége (Haley Bennett) másodmagával elindul a közeli nagyvárosba, segítséget kérni, itt szemtanúi lesznek egy látványos leszámolásnak, amit a szövetségi tiszt Sam (Denzel Washington) hajt végre. A fekete ruhás feketét némi könyörgés árán ráveszik, hogy segítsen, ő pedig összeszed néhány kemény legényt, hogy együtt megkíséreljék megvédeni a városkát. A toborzó út során az egymással se túl rokonszenvesen bánó fegyveresek csapattá kovácsolódnak, aztán felkészítik a lakosságot az ostromra. Talán mind odavesznek, talán nem, de a föld sorsa mindenképpen el fog dőlni…

Valljuk be, egy újra ritkán tud jó lenni, mindössze két célból készülhet el: Az első a kaszálás, a második a tudatlan tömegek szórakoztatása, valamilyen korántsem új ötlettel. Ezúttal szerintem inkább a második eset forog fenn… Bevallom, magamban már előre azt vártam, hogy cikkem tárgya pocsék lesz, ezért elég sokáig sorban jöttek számomra a kellemes csalódások – egy darabig. Aztán történt valami, ami megváltoztatta a véleményemet, de ne rohanjunk ennyire előre!

Eme 2 óra 12 perces mű érdekes, viszont nagyon fura tömegjelenettel indít, ahol nincsenek igazán kiemelkedő alakok, mindenki egyszerre beszél vagy kiabál, robbanások történnek, a néző meg csak néz. A templomi gyűlésnél jött az első kellemes meglepetés, a gyönyörű Haley Bennett, neki örültem, illetve a helyieket elnézve arra jutottam, itt mindenki fehér. Vajon megvalósulhat, amit az előző résznél kérdeztem, hogy ezúttal a fehéreket fogják nem fehérek zaklatni? Nos, a főgonosz belépője után ez nyilvánvalóan másként lett, viszont a banditák egyike indián. Idáig azonban semmiféle hasonlatosság nincsen a korábbi két mozival.

„Ez az ország a demokráciára épül, a kapitalizmusra Istennel, tehát nem csak a kapitalizmus fejlődésének, hanem Istennek is az útjában álltok!” – jelenti ki a bandavezér, aki Eli Wallach-ként is a vallásról beszélt, de míg ott ellene szólalt fel, addig itt felhasználja. Utána viszont eléggé megverik a papot és felgyújtják a templomot, szerintem ez kevésbé a vallás ellen szól, inkább a közösség legfontosabb gyűléstermének elpusztításával a városka összetartását próbálják felmorzsolni (legalábbis jó erre gondolni). A templom előtti gyilkosságok elég mellbe vágóak, itt jön a balta-a-hátba, mint a ’60-as változat végső csatájában, sőt, megölnek egy nőt is. 1960-ból inkább 1954 felé kacsintgatunk, nyoma sincs a komolytalan hangulatnak, ami belengi az előzőt, itt sokkal durvább a helyzet, nem csak kirabolják őket, hanem el akarják venni az életterüket.

(Pici kitérő: Amikor Denzel belovagol a nagyobb városba, akkor egy pár pillanatra látható egy halott egy nyitott koporsóban, odatámasztva valamelyik ház fala elé, a nyakában tábla: TOLVAJ, nagy, feltűnő betűkkel. Ilyet miért nem lehet csinálni manapság? Ma már semminek nincs elrettentő ereje.)

Szóval jön az új vezér, aki ezúttal fekete, újból talpig feketében, mint annak idején Yul Brynner, ráadásul hasonlóan feltűnő pisztolya van és néha érthetetlenül beszél. A méretes bajuszról azt gondoltam, talán utalás a japán Kambei-re, ám a kutatásaim kimutatták, sajnos ebben tévedtem. A négerekkel szembeni rasszizmus uralja a kocsmai jelenetet, unalmas klisé, viszont mindenki jól játszik, szóval elsiklottam felette. Ugyanitt jelenik meg a második lövész, aki most Chris Pratt és ahogy anno Steve McQueen, szintén irtó nyugodt, de ő most nem vesz részt a tényleges akcióban. Sam kisétál a bárból, ekkor jön a következő újítás: Emberünk szövetségi ügynök, aki szökött bűnözőket üldöz. Érdekes ötlet, csakhogy ez is klisé, ugyanígy fekete ügynök van a Totál káoszban, a Vadiúj Vadnyugatban és még talán ide lehet sorolni a Serenity névtelen kardos emberét is. Viszont azt mondom, ezzel sincs baj, később kifejezetten kapóra jön Sam munkája.

„Nem tud engem megfizetni.” – Mintha megint a japán elsőre utalnának. „Ez mindenünk, amink van” – „Sokat ajánlottak már a munkámért, de még sosem ajánlottak fel mindent.” Ez pedig szó szerint jött 1960-ból. Új különbség, hogy a megvédendők küldöttsége most még kevesebb főből áll, mint korábban: ’54-ben legalább négyen voltak, 6 évvel később hárman, 2016-ban már csak ketten, egy nő és egy pali. A pali nem túl meggyőző, inkább csak kísérő, helyette a nő dumál, ő győzi meg Samet is. „Egy nőt küldeni, hogy fegyvereseket gyűjtsön, nem valami lovagias.” – jegyzi meg később Pratt alakja. Ha már nála tartunk, az ő figuráját Faraday-nek nevezik (ezúttal megértettem, kinek mi a neve), hatásos belépőjében kártyatrükkel cselezi ki a túlerőben lévő ellenlábasait. Viszont ennél a résznél két dolog feltűnő, az első a figura viselkedése, ami nekem egyértelműen azt sugalmazta, hogy Pratt ki akart törni a jófiú skatulyájából (A Galaxis Őrzői, A Lego-kaland); a második meg egy szimpla kérdés: Hol volt az a pisztoly, amivel megvédi magát? Ha ott, ahová visszateszi, akkor azt a mögötte menő két gazembernek látnia kellett volna, nem?

Megvan kettő a hétből, közben a szép vöröske kikészíti a térképet a városról, amit meg se kell rajzolni, jöhet az első taktikai értékelés. Ekkor elhangzik, hogy „kevesebb mint 3 hét múlva jön vissza”, így ellentétben a 63 évvel ezelőtti felmenőnél, most létezik időkorlát, ami jelentőséggel bír. A 29. percben a csapat kettéválik, a nő a vezérrel megy, az alkoholt igencsak kedvelő borostás szőke pedig marad a kisvárosi fickóval. Megbeszélik, hol és mikor találkoznak, ez utal az 1960-as elődre, a külön utakon zajló beszervezési akció pedig az ’54-es japánra. Megismerjük a harmadikat a hétből (Manuel Garcia-Rulfo), ő Vasquez, a körözött bűnöző, akit – kiváló ötlet – Sam azzal vesz fel, hogy megígéri, leszáll róla. Ez a koma itt még igencsak ellenszenves, később ebből semmi se marad meg. Feltűnt az akcentusa, csak később derül ki, mexikói, mint anno Chico és Bernardo. A legújabb tag felvételénél láthatjuk, hogy a nőnél is van stukker, de a mexikói honnan tudja ezt?

Jön a negyedik, aki egészen véletlenül párost alkot az ötödikkel. Megismétlődik a konzervdobozos párbaj, a helyi Brittet Billy-nek hívják és ázsiai (Byung-hun Lee), társa pedig egy legendás mesterlövész a függetlenségi háborúból, a beszédes nevű Goodnight (Ethan Hawke). A vezér újfent ismeri az egyik társát korábbról, mivel kiderül, hogy Sam és Goodnight együtt harcoltak az említett háborúban, de a nagy fordulat az, hogy egymás ellen, azonban korántsem ellenségesek egymással. Itt meg kell említenem, hogy Hawke és Washington alakjainak közös múltja, egymáshoz tartozása remekül ábrázolt, hiteles, őszinte, nem csak kettő odavetett mondatból áll, mint Chris és Harry vagy Chris és Lee kapcsolata 1960-ból. Na, de térjünk vissza a párbajhoz, ahol rugós kés vagy kard helyett ezúttal tűhegyes hajtű a gyilkos fegyver, aztán meghallgathatjuk, hogy szegény koreainak (így már nem hihető) ugyanúgy szembe kellett néznie a rasszizmussal. A korábbi változatban az elején a halottaskocsinál megjelent ez a kérdés, ám később nem feszegették tovább, most az első háromnegyed órában kétszer is szóba kerül. Ennek oka majd később világos lesz, ha megnézzük, ki a rendező… Van immár öt mesterlövészünk, akik a nővel meg a kísérőjével együtt mennek a hegyek felé, megtalálni a hatodikat, a híres skalpvadász Jack Horne-t (a számomra felismerhetetlen Vincent D’Onofrio). Megjelenik a visszautasítás, miként korábban Kyuzo, majd később Lee, most Horne se akar csatlakozni – de persze mindannyian meggondolják magukat. Ezúttal a favágás kimarad, ám balta most is van.

„Ne nevezd az aligátort nagyszájúnak, amíg át nem érsz a folyón!”

Az indiánok földjén eltöltött éjszakán azon morfondíroztam, hogy vajon a nőt kísérő Teddy (Luke Grimes) lesz-e a fiatal hetedik? Faraday leteszteli, most taps helyett egy kártyalapot kell elvenni tőle, nekem ez a teszt jobban tetszett, ám csalódnom kellett, a hetedik valaki más… Mégpedig egy indián (Martin Sensmeier, akinek ugyanúgy német hangzású neve van, mint Horst Buchholz-nak 1960-ból), az ő csatlakozásakor nevettem először egy jóízűt, mikor Sam beleharap a nyers húsba, azt a pofát látni kell:D Ekkorra a mai kor majdnem minden követelményének megfelel a The Magnificent Seven, hiszen van néger, nő, ázsiai, mexikói, egy ideillő őslakos – mindössze homokosok nincsenek, szerencsére ezúttal őket teljesen mellőzték… Az indiánt meg a veteránt kivéve mindannyiuknak van egy személyes próbatételük, aminek meg kell felelni, mielőtt csatlakoznának (Horne-nak például a puskáját kell visszaszereznie két tolvajtól); később meg érezhető közöttük némi széthúzás. Ez ismét jó ötlet volt, mert a közvetlen elődben semmi ilyesmi nincs, a gond mindössze annyi, hogy a konfliktusok maguktól eltűnnek (amint már mondtam, a mexikói úriemberré válik, a két egykori hadtéri ellenfélben fel se merül a korábbi ellentét, a skalpvadász meg az indián simán megférnek egymással – az imdb szerint ez a kölcsönös tisztelet miatt van). Ismét megelevenedik a veterán harctéri használhatatlansága, csak sokkal jobban, ez a leghosszabban kifejtett személyes tragédia, amit Hawke első rangúan ad elő.

„Valószínűleg mind meghalunk.”

Kis összehasonlítás az 1960-as és a 2016-os hét között: Sam = Chris, Goodnight = Harry Luck és Lee, Faraday = Vin/Kikuchiyo, Billy = Kyuzo/Britt, Horne is Kikuchiyo, az indián meg a mexikói senkire se hasonlít igazán. Közben képregény-karakterek alakítóinak nagy találkozását is láthatjuk, hiszen Chris Pratt Star-Lord, Byung-hun Lee Viharárny, Peter Sarsgaard Hector Hammond, Vincent D’Onofrio Edgar, az elején hamar lepuffantott férj pedig Matt Bomer, vagyis Negative Man (Doom Patrol). A legtöbben közülük koszosak, bár se az indián, se a néger nem igazán, a háttéralakok közt kitűnő vadnyugati pofázmányokkal lehet találkozni, a hétből viszont igazán talán csak Hawke és D’Onofrio illenek ide. A port.hu fóruma szerint mindenkinek villog a fogsora, kivéve Ethan Hawke-ot, de nekem ez fel se tűnt.

Újdonság a sheriff (Dane Rhodes) jelenléte, ugyanis korábban mindkét esetben falu volt, ezúttal város van, ahová kell rendfenntartó, de – még egy fordulat – a sheriff is a rosszfiúnak dolgozik. Ez talán megjeleníti a hősök konfliktusát a falusiakkal, bár kérdéses, hogy a gazember fizetett fegyveresei mennyire tartoznak a lakosság közé; illetve egy sokkal hitelesebb első csatának is lehetőséget teremt. 1954-ben Kikuchiyo gondatlansága miatt a banditák felderítői észreveszik a hetet, 1960-ban a teljes ellenséges csapat belovagol a városba és itt a hét önszántából fedi fel magát, most kb. ugyanez történik, de itt a gonosznak csupán szövetségesei vannak jelen. Jön tehát az első csata, ahol folyik a vér rendesen, tényleg érezhető, hogy mindenki mesterlövész, bár az indián íjjal lő, Horne és Billy pedig inkább közelharci fegyvereket használnak (balta – kés, mindkettő akár dobva is); Goodnight meg képtelen elsütni a puskáját. Az a részlet igazán tetszett, Hawke és Pratt remekül alakítanak; utólag viszont semmi értelme az egésznek, mert az egy elmenekülő lovason túl az egyik ház alatt bujkáló sheriffet is elengedik, vagyis két külön hírmondó megy a bandavezér felé… Érdekes megfigyelni a pár másodperces enyhe lassítást Sam egyik lövésénél, ez biztosan A hét szamurájra utal; aztán lehet gondolkodni, hogy Billy vajon hazudik-e, mikor azt mondja, a puska csütörtököt mondott. Az első csata után a lövészek számolják, ki mennyivel végzett (erre majd még visszatérünk), Sam aztán kijelenti, hogy most már csak egy hetük maradt (3 nap, amíg a hírvivő odaér a bandavezérhez, egy nap, amíg összeszedi az embereit, három nap, mire visszaérnek ide).

„A hírnév egy szarkofág.”

Amikor a halottakat elszállítják, a temetkezési vállalkozó halkan azt mondja az egyik kocsi vezetőjének: „vigyétek őket a Csizmadombra” vagyis Boot Hillre, így hívták a temetőt 1960-ban is. Kezdődik a kemény kiképzés, a férfiak lőni tanulnak puskákkal, van, aki reménytelenül elbukik, aztán Faraday és Goodnight összetűzésbe kerülnek, mert előbbi sejti, hogy utóbbi valamiért nem mer lőni. Ez is egy kitűnő jelenet, tulajdonképpen kijelenthető, hogy Ethan Hawke brillírozik, ha rajta van a reflektorfény. Míg elődjénél, Lee-nél csupán egyszer van, hogy mások előtt számot kell adnia magáról és akkor is csak a rémálmai miatt, Goodnightnak háromszor kell szembe szállnia önmagával tanúk előtt. A városkában a nők most nem bújnak el a hetek elől úgy, mint a korábbi két inkarnáció esetében; a lakosság menedéket keres az első csatánál, de amikor előjönnek, nincs meg a hamis riadó, sem „Kikuchiyo” számon kérő beszéde; valamint hiányzik a bölcs öreg is.

Utóbbit a Wikipedia szerint a pap (Mark Ashworth) helyettesíti, ennek kapcsán visszatérhetünk a valláshoz! A prédikátor megverése, majd a templom felgyújtása után az erődítések idején valamennyire rendbe teszik a kiégett Isten házát, a helyére kerül a harang, a szertartást viszont furcsa módon az egyébként már szegényesen, de berendezett imaházon kívül tartják meg. A nagy ostrom előtt a lakosság közösen imádkozik; utánuk Sam is meglátogatja a templomot; a harc napjának reggelén Horne imával indítja a napot, sőt, csata közben is a szent szavakat mondja. Furcsa módon a mexikói parasztoknál szóba se került a vallásosság.

Visszatérve az erődítéshez: A hét együtt járja be a várost, többen dobnak be ötleteket, mit és hogyan lehetne csinálni, az is egy remek részlet. Jön a lezuhanós vicc, amit korrigáltak, Pratt ezúttal már csak öt emeletet mond. A címszereplők közül, ahogy korábban, ezúttal is akad kettő, akik háttérbe szorulnak, az első a mexikói, akinek a jelenléte kimerül annyiban, hogy néha csipkelődik kicsit Faraday-jel (viszont neki jut a talán legjobb szóbeli poén, egy disznó vicc 1 óra 25-nél); a másik az indián, aki felderítőként járja a környéket, szóval alig van ott, meg mivel csak Sam érti, amit mond, ezért másokkal szóba se áll (kivéve, mikor a Tolvajtempóból átemelt poén megkívánja). Itt jön az, hogy a városiaktól semmiféle ellenszenves reakció nincsen a hetek irányába: Se a lenézett feketét, se a korábban félelmetes indiánt, se az alávalónak tartott ázsiait nem szidják, még a hátuk mögött se. Ha megtennék, az hitelesebb lenne, viszont egyben tovább rontaná a színvonalat, mert a rasszizmus-kártyát már kétszer előhúzták. A város megerősítése közben marad idő rajtaütni (a banditák tábora helyett) az aranybányán, ahol távolról leszednek minden őrt, kiszabadítják a munkásokat és elhozzák a dinamitot, aminek fontos szerepe lesz.

(Kis közjáték: A városba bevonuló bányászok egyike félkarú, ez nagyon tetszett, mert hitelesebbé teszi őket, mivel robbantással bányásznak. Köztük felbukkan pár néger munkás, a városban viszont csak a gyerekek közt akad fekete. Tetszett, hogy van, aki szivarozik, van, aki cigarettát szív, isznak is, rendesen. Külön kiemelést érdemel a kétszer visszatérő vizuális megoldás, a régi típusú, homályos üvegablakon át rögzített képsorok, ezek még jobban erősítették a hangulatot.)

A bányából szerzett eszközöket használják a védművekhez (legalábbis szerintem), a csapdák elkészítésében Faraday, Horne és Vasquez láthatóan részt vállal. Egyébként a bánya is újdonság, mert a korábbi két esetben semmiféle extra kincs nincsen, ezúttal van, de mindenki úgy csinál, mintha nem lenne – persze lehetséges, hogy egyelőre semmit se találtak odalent. A nő, aki amellett, hogy gyönyörű, tökösebb, mint a városi férfiak, még mesterlövész is – és persze jól megmondja a magáét mindenkinek. Elég kevés olyan színésznő van, mint Bennett, akitől mindez nem zavart – egy darabig, erre majd visszatérünk. Amikor minden kész, Goodnightnak inába száll a bátorsága, Sam hiába próbál a lelkére hatni, lelép, ahogy a karakterét félig-meddig inspiráló Harry is ott hagyja a csapatot a visszatérés előtt. Nagy igyekezetében úgy próbálja meg elkerülni a feltűnést, hogy a város egyetlen utcájának legközepén megy végig a lovával, pontosan amellett a ház mellett, ami előtt a társai üldögélnek (kivéve a bent iszogató Billy-t), majd pontosan a közös imádságon résztvevők háta mögött kb. 5 méterrel megy el. Mondanom se kell, a ló patkói hangosan kopognak…

„Ha Isten nem akarta volna, hogy megnyírják őket, nem teremti őket bárányoknak.”

Végül megkezdődik a nagy csata… Miért és kik harcolnak? Ott van tehát a bánya, ami talán csak értéktelen kövezetet tud kitermelni, a bosszúra éhes városlakók, a hét mesterlövész és valahány ellenfél. Kurosawánál világos volt, hogy 40-en jönnek, de összesen ennyien vannak, vagyis minden megölt rabló maradandó károsodás a bandának. Sturges-nél elvileg szintén ennyien vannak, nála viszont inkább a vezért kell megölni, mindenki más csak bónusz. Itt azonban végtelen mennyiségű ellenfél van… Amikor egymást próbálják túllicitálni az első csata után, akkor Faraday, Billy és Vasquez 7, 6, 6 gyilkolásról számol be, ez 20. A főgonosz később azt mondja, 22 emberét ölték meg, ezt követően megbízza az egyik beosztottját, hogy toborozzon „egy sereget”, a létszám viszont nincs megkötve. Amint megláttam az érkező támadókat, tudtam, hogy bőven többen vannak 40-nél, bevallom, elkezdtem számolgatni, ám szerencsémre az imdbn most is akadt egy kolléga, aki megelőzött. Ő azt írja, 70-en vannak, akik a rohamban részt vesznek, aztán még jön „a kocsi” meg a kísérete, szóval a két csatában minimum 100 bandita leli halálát. A falusiak is hullanak, mint a legyek, aztán… De menjünk sorrendben!

A védekezők háborús taktikákat alkalmaznak, ami az előző változatban aligha érezhető. Ott csak simán lövöldözött mindenki, itt homokzsákokkal megerősített erkélyekről, ugyanígy védelmezhetőbbé tett templomtoronyból, elrejtett lövészárkokból meg sátrakból nyitnak tüzet az ellenfelekre. A sátrak nagyon feltűnőek, a rablók mégis bevágtatnak közéjük… A dinamitos nyitány nagyszerű ötlet, ám annyira sok ellenfél van, hogy hosszú távon semmit sem jelent. Az árkoknál azt hittem, ezek amolyan klasszikus veremcsapdák lesznek, de tévedtem, ez pedig remek húzás, bár talán kissé túl modern – a valódi lövészárkos harcokra az I. VH-ig várni kellett. Tetszett, hogy megmutatták, hová bújtatják el a gyerekeket, ez még több hitelességet ad. Ám aztán az eddig szinte tökéletes film az utolsó fél órájában megbicsaklik, aztán gyorsan tönkremegy…

Szpojlerek itt

Az egész ott indul, hogy mindkét oldalon van egy-egy prominens indián harcos. A jóknál ő a hetedik, ám nem adnak neki nevet úgy, mint a korábbi filmekben. Csak íjjal lő, aztán mikor az kifogy, pisztolyt ránt, viszont ezt egyszer sem láthatjuk, ahogy használja (vagy én nem vettem észre). A másik koma (Jonathan Joss) szintén íjat használ, és a roham kezdetén valahol ott lovagol a többiekkel, ám csodával határos módon átjut a robbanásokon meg a lövéseken, sértetlenül. Ugyanígy az ellenfélnél szolgáló törzs-társát meg a nőt is elkerülik a golyók, pedig mindkettő igen feltűnő célpont a különböző okokból vörös feje miatt. A jó indián egyenesen egy tetőn áll, senki más nincs azon a részen, szóval messziről ki lehetne szúrni, pláne miután a valóságban teljesen használhatatlan lángoló nyilakat lő ki… Vajon ez a két őslakos miért harcol egymás ellen, a fehér ember háborújában? A hetedikről csak annyit tudunk meg, hogy „más úton jár”, a rosszról még ennyit se. Utóbbi nyilván pénzért cselekszik, de valahogy ez annyira irreális.

A két közelharci specialista (Billy és Horne) még ebben a pokoli ostromban is nekiállnak közelharcba bocsátkozni – de nem a taktika miatt, hanem mert ezt tudják, ez a jellemző vonásuk. Jön az első halál: Horne-nal a rossz indián végez, négy nyilat lő bele, mire az öreg kidől. Drámai, de kevésbé realista jelenet, pláne, hogy még beszélni is képes közben. Ez a halál legalább annyira hatásvadász, mint az indiánok néhány másodperces párbaja, majd Goodnight nagy visszatérése – utóbbi viszont helyén való, hiszen Harry ugyanígy lovagol bele a végső ütközetbe 1960-ban.

A második és harmadik halált a három puskát felváltó egy géppuska okozza. Ez a szerkezet nevetségesen messzire lő el, a gonosz pedig nyugisan kivégezteti a saját embereit is, mert ő gonosz. xzsoltzsoltx nevű felhasználó írja a port.hun: „Ja és miután beküldi a darálóba az embereit a fõgonosz, utána jut eszébe, hogy hohooo neki van ám gépágyúja is, amivel mindenkit le lehet kaszálni egy kilóméterrõl. Akkor miért nem ezzel kezdte a fogyatékos? Amikor meg már senki nem mozdul látszólag, begyalogol szétnézni, de minek?” Szóval a nagy visszatérő Goodnight és a végsőkig lojális Billy együtt tartják a frontot a toronyban, mikor megszólal a géppuska, amely mindkettőt elég durva módon szétlyuggatja. Idáig azt mondom, hogy oké, Horne halálát meg lehetett volna oldani egyetlen fejbe lőtt nyílvesszővel (a rossz indián tud célozni, ezt bebizonyítja a negyedik nyíllal), ellenben a toronybeli halálok igen jók lettek, de ami ezután jön…

Ahogy a korábbi két filmnél, itt is ki kell iktatni a puskát. Az imdb Hibák-részlege szerint feltűnő, hogy ennek az úgynevezett Gatling-puskának a lövései a valóságban szétterülnek a cső mozgatása közben, de nem itt, mert ezúttal minden lyuk szinte mértani pontossággal van egymás mellett. Ezen kívül eme hatalmas kapacitású fegyver korántsem hordott olyan messze, mint a vadnyugati ismétlőpuskák. Magyarul ilyen pusztítást nem tudott volna csinálni igazából, pláne nem ekkora távolságról! Tehát a két fickó a toronyból simán ki tudná lőni a kezelőit, csakhogy a negyedik halottnak kellett egy óriási hőstett még a végére, ezért a Winchesterek most nem érik el a Gatlinget.

Abban a valóságban, ahol két társát éppen szitává lőtték, a harmadikkal pedig négy nyíl végez, a nagymenő Faraday – már egy kis ólommal a hasában – lóra pattan és vágtázni kezd a golyószóró felé. Mögötte legalább öt lovas üldözi. Szemből lő a sorozatvető, mögötte lőnek öten és ahogy a ’80-as, ’90-es évek akciófilmjeiben, egyetlen lövedék se találja el. Billy és Goodnight pedig haláluk előtt még gyorsan leszedik az üldözőit. Aztán Faraday kap még egy lövést a Gatling egyik őrzőjétől, lebukik a lováról és valamiért hirtelen ott van kb. 4 méterre az ágyútól. Még egyszer belelőnek, tehát 3 (vagy 4) törzslövést kapott, az egyik tutira a tüdejét érte, előre bukik… És megint felkel. Ezt még Jason Voorhees is megirigyelhetné! Emberünk azonban annyira király, hogy elpatkolás előtt még rá akar gyújtani egy utolsó cigire, ám képtelen meggyújtani a gyufáját. A lovagias gépágyú-parancsnok viszont ad neki tüzet, mire Faraday valahonnan előkap egy dinamitot, meggyújtja és mindannyian felrobbannak. Valószínűleg onnan veszi elő, ahonnan a pisztolyt a kezdetekkor – a háta mögül, az úgynevezett hammerspace-ből (ez a rajzfilm-figurák sajátossága, akiknek a semmiből jelennek meg tárgyak a kezeikben, amiket a klasszikus formula szerint mindig a hátuk mögül húznak elő).

Mondjuk, hogy van 200 halott, a városra csönd telepszik és ahogy xzsoltzsoltx említette, a gonosz még belovagol két testőrével a városba. Itt jön egy Bud Spencer-Terence Hill-filmeket idéző, ott vicces, itt viszont nevetséges jelenet, hogy a két pali beront egy házba, nagyon gyorsan leadott lövések hangja hallatszik, az egyik kijön, majd összeesik, a másikat pedig a zárt ablakon át kirakják. Még csak nem is esik ki, hanem csak félig kilóg. Ki szórakozna ezzel a baromsággal?

Csak itt tűnt fel, hogy Sam fegyverviselési módja direkt hátrányos: a pisztoly markolata kifelé néz, így mikor kihúzza, akkor meg kell pörgetnie, hogy lőni tudjon vele. Csak azért van, hogy felvághasson vele. Ezek után következik viszont az abszolút mélypont, amikor kiderül, hogy a gonosz (aki ránézésre kb. egyidős Sammel) személyesen végeztette ki a fekete ruhás fekete családját, a csupa tisztességes farmert, őt magát pedig felakasztották, de túlélte. Annyira nem illik ide ez az egész, mert a hetek nem a bosszú miatt harcoltak, hanem a becsületért! És amikor már reménykedtem, hogy az egész megfordul, mert a haldokló főgonosz hasba tudja lőni Mr. Tökéletest, a semmiből felbukkan a nő és lepuffantja a főrosszfiút…

De legalább cserébe most először láthatjuk, a sztori harmadik inkarnációjában, hogy melyik mesterlövészt ki lövi le. Korábban mindig arctalan, testetlen kezek húzták meg a láthatatlan puskák ravaszait… Kik élték hát túl az egészet? A három legérdektelenebb karakter: A választékosan beszélő, kifogástalan ruházatú, tökéletesen célzó, a kormányt szolgáló néger; a háttérbe szorított, önálló jellemzőkkel nem rendelkező mexikói, meg az indián. Pontosan, a fehér emberek háborújából a kisebbségiek kerülnek ki győztesen. De hát nem csak ők élik túl, hanem az összes nevesített, ismerős arcú városi (a nő, Teddy, a pap, az idősebb asszony a kisbabával, a kiskamasz fiú, stb.). Hirtelen ott terem vagy 200 ember, mintha mi se történt volna. antibond írja a port.hun: „A városlakók tulajdonképpen meg sem igen köszönik megmentésüket - bár nem sok köszönet volt benne, az is igaz -, s azt sem mondják, legalább pisiljetek egyet, mielõtt ellovagoltok - kötelezõen - a naplementébe, vagy legalább kapjatok be egy hamburgert. Nem, megígérik, hogy feltétlenül el fogják temetni az elesett bajtársakat, oszt jónapot!” Még az se derül ki, hogy vajon a pénzt megkapják-e, megtartják-e és ami a legfájóbb, a „mi vesztettünk, ők nyertek” is kimarad. A négy sírt már csak számítógéppel tudták megcsinálni, itt neveket és jellemző tárgyakat kapnak az elhunytak a fejfáikra és még a magnificent is elhangzik a címből a maximum nyálasság érdekében (Billy sírján nincs jellemző tárgy, akkor mégse kedvelték szegény sárgát?). A végefőcím alatt hallhatjuk a híres betétdalt az 1960-as filmből, miközben mutatják a színészeket a karaktereikként, a stáblistában aztán végig vannak még fotók a hétről és jönnek lövés-effektusok is.

Van még néhány dolog, amit meg kell említenem. Az első a hetes szám, aminek itt még annyi jelentősége sincs, mint az előző részben. 1954-ben négyért indulnak a falusiak, Kambei hatot javasol, végül heten lesznek, mikor Kikuchiyo csatlakozik. 1960-ban Chris meghirdeti a csapatot, aztán kettővel találkozik, ketten jönnek maguktól, kettőt pedig maga mellé állít, feltételezhetően nincs több jelentkező. Most viszont annyi történik, hogy Sam találkozik Faraday-jel, akit végülis megvásárol magának, elküldi Goodnightért, aki hozza magával Billy-t, közben pillanatok alatt maga mellé állít egy bűnözőt, Horne kénytelen csatlakozni a pénz ígérete miatt, az indián meg csak úgy jön. És valamiért annak ellenére, hogy Sam tudja, egy hadseregre lesz szükség, mégis elég neki hét ember. Miért? Úgy, hogy a hetesnek nincs jelentősége, a banditák nincsenek negyvenen és hiányzik a tizenhármas is, a filmből kiveszik a misztikum.

Amint Britt, úgy Billy is elveszíti önmagát a játékidő alatt, az induláskor keveset beszélő, komoly koreai a végére iszik, kiabál, röhögcsél – már se amerikai, se japán elődjére nem hasonlít. Faraday alkoholizmusa eltűnik és semmiféle hibát nem ejt, ami pedig elvárható lenne. Igazából egyikük se hibázik, de ez elmondható a közvetlen elődjeikről is. A városiaknak nincs semmiféle konfliktusuk a hetekkel, se a pénz, se a nők, se az eltérő társadalmi státusz révén. Meghunyászkodnak előttük, még az indián irányába sincs semmiféle gyűlölet, egyedül Billy-t hagyják faképnél a késes kiképzésen, de ez talán inkább poén jellegű esemény. Samet miért csak az érdekli a végén, hogy Faraday él-e? Elsőnek inkább a régi barátja, Goodnight iránt kellene érdeklődnie, nem? Most először nincsen szerelmi szál, Faraday hiába próbál ráhajtani a nőre, az „erős asszony, akinek nincs szüksége férfira”.

Szpojlerek vége

Nézzük a készítőket! A rendező-producer Antoine Fuqua, akiről tudni kell, hogy fekete. 1998-ig videoklipeket csinált, később pedig olyan művek fűződtek a nevéhez, mint a 2004-es Arthur király, meg A Védelmező. Az írók között meg van jelölve az eredeti 1954-es csapat, a ’60-as viszont nincs (ezt talán a forgatókönyves mizéria magyarázza?). A forgatókönyvet Richard Wenk (A Védelmező 1-2) és Nic Pizzolato (a True Detective sorozat atyja, ez az első mozifilmje) írták. Fuqua gyerekkora óta rajong a westernekért, a források eltérnek abban, hogy vajon a The Magnificent Seven a ’60-as előzőnek az újrázása-e vagy A hét szamurájé, az imdb szerint az utóbbié, a wikipedia szerint az előbbié; de tény, hogy mindkét film vonásai felfedezhetőek benne. Fuqua a producerek által felajánlott szereplők közt túl sok fehéret talált, így gyorsan javasolta, hogy vegyék fel Denzel Washingtont (kedvelt, gyakran alkalmazott színészét, akit mindenképpen szerepeltetni akart a westernjében); de ő javasolta az erős nőt, az ázsiait meg az indiánt is: „Volt egy csomó fekete cowboy, egy csomó indián; egy csomó ázsiai dolgozott a vasutakon. A Nyugat valósága modernebb az eddigi filmeknél.” Akár igaz, akár nem, ez mítoszrombolás.

Érdekességek: Az 1960-as film köszön vissza abban, hogy a már elkészült forgatókönyvet jelentős mértékben átíratták John Lee Hancockkal, akit azonban a Forgatókönyvírók Szövetsége nem engedett megjelölni a stáblistában; ezen kívül pedig a színészek is befolyásolták a karakterek megformálóinak kiválasztását. Ethan Hawke A Védelmező premierjén találkozott Antoine-nal és Denzellel, akiket a régi ismeretség (Kiképzés) kapcsán kért meg, hogy ugyan, vegyék már be őt is a buliba, majd az éppen (és még mindig) nagyon menőnek számító Chris Prattel közösen javasolták D’Onofriot Jack Horne-nak.

Washington nem látta az eredeti The Magnificent Sevent, csak A hét szamurájt: „Nem néztem meg, így azt csinálhattam, amit akarok, nem azt, amit valaki már megcsinált.” Sam bajuszát egy valódi fekete vadnyugati törvényőr, Bass Reeves ihlette. Mind a talpig éjszínbe öltözött karakter neve, mind a történet emlékeztet az 1878-79-ben lezajlott Lincoln Megyei Háborúra. Faraday rövid csövű puskája Steve McQueen Wanted: Élve vagy halva-beli alakját idézi, aki ugyanezt használta; a kilovagolása pedig McQueen Hősök pokla című munkája előtt tiszteleg. Goodnight a toronyban Bob Dylant idézi „az apukám…” kezdetű szövegével. Vincent D’Onofrio maga találta ki Horne különös hangját, amivel azt akarta érzékeltetni, hogy ez a pasas éveket töltött a vadonban anélkül, hogy bárkihez is hozzászólt volna. Martin Sensmeiert majdnem térdig érő fekete haja miatt választották ki az indián szerepére, azonban ezt nem mondták meg neki, így ő nyugodtan levágatta. A rendező kénytelen volt improvizálni, ezért tomahawk-frizurát vágatott neki. Sensmeier karakterét Red Harvestnek (Vörös Aratás) hívják, így nevezik azt a Dashiell Hammett-novellát is, amin Akira Kurosawa Yojimboja alapul, ami később az Egy maréknyi dollárértet inspirálta. Elvileg mind Vörös Aratás, mind az ellenséges indián a komancs törzsbe tartoztak, de egy imdbs komment szerint a jó oldalon álló talán ugyanahhoz a klánhoz tartozók frigyének gyümölcse, ami ott törvénytelennek számított, ezért lett kitaszított.

A zenét James Horner szerezte, vagyis őt kérték fel, el is kezdett dolgozni rajta, ám még 2015-ben, magánrepülőgépével lezuhant és életét vesztette. Mindenki meglepetésére egy majdnem kész filmzenét hagyott hátra, amit végül Simon Franglen, Horner szintén zeneszerző barátja fejezett be. James Horner szerezte A hét szamuráj sci-fi-változatának, a Battle Beyond the Stars-nak a zenéjét is. Robert Vaughn, az eredeti mesterlövészek utolsó élő tagja néhány héttel cikkem tárgyának bemutatója után hunyt el. A forgatási helyszínt a louisianai Baton Rouge adta, ahol a terepet több helyen át kellett alakítani, hogy jobban hasonlítson a Vadnyugathoz. Néhányszor az extrém meleg (+40 Celsius), másszor az ítéletidő zavarta a felvételeket. A végső csatát három hét alatt vették fel, ezalatt sokszor az óriási viharok miatt le kellett állítani a forgatást, sőt, párszor a stábnak el kellett hagynia a helyszínt.

Végül pár vicces hiba: A végső csatában a több száz kilőtt golyó és felrobbant dinamitrúd ellenére a csatamezőn sehol sincsenek döglött lovak. A harc befejeztével a lőszerrel korántsem spóroló Sam töltényöve teljesen teli van. A gyerekek által megfestett szélforgók jelölik az „aknazárat”, ám a föld alól a robbantók ezeket nem láthatják, így igazából aligha nyújthatnak nekik segítséget. A főgonosz által használt kapitalizmus szót 1879-ben mindössze gazdaságfilozófusok ismerhették, és közülük is csak azok, akik németül olvastak, ugyanis ekkoriban még csupán Karl Marx írásaiban szerepelt.

A hét mesterlövész 107 millió dollárból lett, teljes nemzetközi bevétele valamivel több mint 162 millió lett, így aligha könyvelhető el nagy sikernek. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, a szereplőket, az akció-jeleneteket meg a zenét pozitívan értékelték (én bizony nem emlékszem a zenére), a történetet meg a forgatókönyvet negatívan. Idézetek a Wikipediaról, először az IGN-nek író Terri Schwartz-tól: „Fuqua belead mindent, hogy a modern közönség igényeinek megfelelően átalakítsa a western műfaját, de nem sikerül belevinnie azt, amitől ezek a filmek olyan nagyszerűek. Az akció nagyszabású és látványos, a karakterek karizmatikusak és a néznivaló gyönyörű, ám ez mégsem olyan film, ami még sokáig veled marad, miután elhagyod a mozit.” A Reelviews-tól James Bernardinelli véleménye: „Ennek a sztorinak már van két jobb verziója, szóval miért érdekeljen ez a középszerű újra-mesélés? A ’pillanatnyilag ismert színészek’ szerepeltetése aligha lehet jó indok.”

Számomra a The Magnificent Seven 2016-os inkarnációja egy igazán jól induló film, amit több mint egy órán át tudtam kedvelni, mert annak ellenére, hogy mennyi mindent megváltoztat, sok dologban hű mindkét elődjéhez, több részletében pedig veri a közvetlen felmenőjét. Azonban a nevetséges utolsó etap, az eltúlzott végső csata és a baromi béna befejezés végül elrontották az egészet. Mindegy, hogy kivel játszatod el a figurákat, ha egy addig teljesen élvezhető, erőteljes drámával megspékelt akciófilmből a végére átmész a rajzfilmek/szuperhősmozik idiotizmusába…

Pontozás:

imdb: 6.9

Szerintem: 3/5

Hírek:

- Antoine Fuqua rendezi A Védelmező 3. részét, valamint a Michael című mozit, ami ezúttal egy szárnyas John Travolta helyett Michael Jacksonról fog szólni.

- Nic Pizzolato írja a legújabb Penge-mozi forgatókönyvét, aminek adatlapján eddig kizárólag fekete színészeket láthatunk az imdbn, plusz a vonzóan fura Mia Goth-ot. Pizzolato készíti a szkriptet az újabb The Magnificent Seven tévé-sorozathoz is, amiben „egy egykori törvényen kívülinek számolnia kell a múltjából érkező fenyegetéssel, hogy megtarthassa a családját és az életét, amiért olyan sokat dolgozott.” Hát ez nem tűnik valami érdekesnek…

- Richard Wenk tollából származik majd a készülő Halálos fegyver 5 története, amit Mel Gibson rendez és Danny Glover is visszatér benne.

- Denzel Washington lesz A Védelmező 3 főszereplője, ezen kívül pedig felbukkan a készülő Gladiátor 2-ben (ez biztosan nagy baromság lesz).

- Jövőre érkezik a legújabb Garfield-mozi, ahol mindenki kedvenc narancssárga cicájának számítógéppel animált változatát Chris Pratt fogja megszólaltatni.

- Vincent D’Onofrio visszatér Wilson Fisk szerepébe a szintén 2024-ben debütáló Daredevil – Born Again sorozatban.

- Byung-hun Lee csatlakozik a nagy sikerű Squid Game című akármihez.

- Haley Bennett szerepet kapott a Borderlands játékokból készülő azonos című moziban.

A film, mint médium, a kezdetektől arra szakosodott, hogy más formátumban már létező történeteket újra elmeséljen (pl.: Utazás a Holdba). Ezzel bizonyos fokig nem is lenne baj, ám aztán Hollywoodban rájöttek, hogy mekkora buli van abban, ha megveszik egy már létező másik film jogait és aztán azt leforgatják saját szereplőkkel, másik helyszíneken, esetleg másik korszakba helyezve a cselekményt. Nincs szükség új, eredeti ötletekre, csupán a meglévőből kell kidobálni, ami fölösleges, aztán beletenni azt, ami kell. Ez egyáltalán nem újdonság, erre itt van legjobb példának mostani cikkem tárgya, amely a nála mindössze 6 évvel idősebb japán A hét szamuráj feldolgozása.

A Vadnyugaton egy kis mexikói falut banditák terrorizálnak. A helyiek megelégelik a dolgot, ám mivel nincsenek fegyvereik, de ha lennének, se tudnák őket kezelni, így egy rendkívül higgadt, fekete ruhás fickó (Yul Brynner) tanácsára felfogadnak néhány zsoldost, hogy védjék meg az otthonukat. Az említett fekete ruhás pedig mindössze 20 dollárért meg napi bőséges étkezésért cserébe elkezdi felkutatni nekik a csapat tagjait. Hamarosan csatlakozik hozzá egy szintén nagyon nyugodt szőke (Steve McQueen), egy túlzottan vehemens fiatal (Horst Buchholz), egy szerencsejátékos (Brad Dexter), egy háborús veterán (Charles Bronson), egy szótlan mesterlövész (James Coburn) meg egy szép ruhás pasas (Robert Vaughn). A hét fegyverforgató bevonul a faluba és hamarosan össze is mérhetik az erejüket a banditákkal, akiket ravasz vezérük (Eli Wallach) a létszámfölényükön túl is igen veszélyes ellenfelekké tesz. Vajon sikerül győzedelmeskedniük a „jóknak” vagy a gonoszoké lesz minden, ahogy korábban?

Nehéz erről a filmről érdemben nyilatkozni, ennek több oka van, egyrészt a bemutató óta eltelt 63 év, másrészt legendás státusza, harmadrészt az újrázás jellege miatt. Mivel korábban sose láttam még és azért érdekelt, mert A hét szamurájból lett, ezért csakis úgy tudok tekinteni rá, mint egy újrára, illetve egy sima mozira. Szóval objektív is leszek, meg nem is…

A nyitánynál tetszett, hogy kiírták a japán eredetit, mint inspirációt. Mivel helyszínt, sőt, földrészt váltunk, ezért annyira nem meglepő, hogy mind a falusiak, mind a banditák mexikóiak – érdekes lehetett volna, ha mondjuk egy csapat fehér farmer lenne, mexikói banditákkal, vagy esetleg fordítva (talán ez lesz majd a legújabb verzióban?). Nekem kicsit túlzás a bandavezér, főleg úgy, hogy az eredetiben három mondat után lelép és szó szerint órákig fel se bukkan. Bírom Eli Wallach-ot, az örök Tucot, de őt nézve Az ördög jobb és bal kezéből ugrott be Mezcal, aki ugyanígy „haverkodik” az ottani közösség elöljárójával, miközben mindenét elveszi.

Az egész szituáció igazán akkor veszíti el a komolyságát, mikor a banditák lelépnek. Azt még értem, hogy a tolvajok vezetője angolul beszél, mert később mondja, hogy régebben átjártak Texas-ba rabolni, viszont most a földijeihez szól, tehát mondhatná spanyolul. De utána a mexikói parasztok egymást között is angolul dumálnak, miközben néha-néha azért odavetnek egy-egy spanyol kifejezést. Ez persze a nézők miatt van, viszont elveszi a hitelességet. Tovább ront a helyzeten, hogy itt igazán csak ez a rabló-csapat van, ami gondot okoz és amennyire látszik, fele annyira se brutálisak, mint a Shichinin no Samurai-beliek, hiszen például nem rabolják el az asszonyokat, „sose viszi(k) el az összes ennivalót, mindig hagy(nak) annyit, hogy éppen megmaradjunk”; ezen kívül nincsenek átvonuló hadseregek, akik rabolnak és a helyi nagyúr adói se sújtják őket. A banditák annyira lazák, hogy csak egy pasast lőnek le, azt is azért, mert provokálja őket. A farmereket játszó színészek nem úgy adják elő a szövegeiket, mintha iszonyatosan szenvednének.

Az első hasonlóság a két mozi között az öregember a faluban, aki ezúttal viszont csak egy pénzzé tehető zsebórát ad, a tanácsa aligha hasznos, aztán a második az út a városba, ám míg a japánok legalább négyen vannak (vagy hatan?) és gyalog mennek, addig a mexikóiak hárman, lóháton jönnek. Ezúttal az ételen túl már pénzt is ajánlanak a fegyvereseknek, bár csupán pár dollárról beszélünk. Jön a következő hasonlóság, a próbatétel, az itteni Kambei színre lépése. Emlékezzünk vissza, mi volt az eredetiben! Mi van itt? Nos, a ’60-as évek legelején járunk, úgyhogy felmerül az ekkoriban meginduló faji kérdés: A helyi temetőbe egy csapat fehér fickó nem engedi, hogy eltemessenek egy nemrég elhunyt indiánt. (Ez a csupán néhány mondatból álló, a cselekmény teljessége szempontjából lényegtelen párbeszéd az elődje azoknak, amik az őslakosok után a feketék, az olaszok, az írek, aztán az ázsiaiak, most meg a mindenfajta deviánsok kirekesztéséről, megkülönböztetéséről azóta is visszhangzanak a filmszínházakban meg az okostelefonok hangszóróiból.) A nagy tett, amit az itteni vezérnek el kell követnie, annyi, hogy felül egy kocsi tetejére, végig gurul a városka egyetlen utcáján, majd megáll a temető előtt. Persze közben a szőkével együtt lelőnek pár martalócot, de végig halálosan nyugodtak maradnak. Semmi csel, semmi furmány, plusz itt ketten oldják meg a helyzetet.

A figuráknak van nevük, majd le is fogom írni őket, de egyszerűen a legtöbb esetben nem tudtam megérteni, hogy Brynner és McQueen mi a bánatot mondanak, pedig felsőfokúm van angolból. Kénytelen voltam folyton visszatekerni és hozzárakni a feliratot, pár jelenetnél viszont hajnali 1 és 2 óra között ez már nem érdekelt. Ennél fogva azt se értettem, hogy kinek mi a neve, úgyhogy a saját eposzi jelzőimmel megyek tovább…

A két órás játékidő ellenére minden túl gyorsan történik – az eredeti műből egy 2 óra 40 perc körüli változat volt ismert anno az USA-ban, tehát majdnem harmadolták a film hosszát, de éppen emiatt nincs súlya az eseményeknek. Míg a japánoknál a parasztok (meg a lassanként csatlakozó szamurájok) fél órán keresztül próbálják összeszedni a csapatot, addig itt annyi van, hogy ők mennek a vezérhez, mert „azt beszélik, embereket keresel”. Tehát a kopasz itt valami ismert arc. A hozzá beállók pedig nem alacsony rangú senkik, bár kell nekik a pénz, legalábbis a veteránnak, a szép ruhásnak és a szőkének; a régi harcostárs viszont most is csak úgy beszáll, a párbajhős szintén, a fiatalt meg nyilván majd eltűrik maguk között. Emberünk kb. kilép az ajtón és máris ketten csatlakoznak hozzá, plusz mind az elegáns, mind a párbajhős már ismerik őt korábbról (nem beszélve a régi haverról).

„- Sok mindent ajánlottak már a munkámért, de még sose ajánlottak fel mindent.

 - És annyi elég lesz?”

Tovább folytatódik a hasonlóságok sora: Szóba kerül, hogy a fegyver értékes (meg az is, aki használni tudja; van, aki büszke magára, van, aki visszafogott), megismétlődik a favágós jelenet (ahol ezúttal szintén 30 banditát mondanak), a teszt, a részeges csatlakozás (most nem vicces) meg a pusztakezes halfogás. Utóbbi három a fiatalemberhez köthető, akiben egyesül Kikuchiyo (az „őrült”) és Katsushiro (a fiatal). Érdekes módon elvileg a vezérnek a becsületesség mintaképének kellene lennie, de nekem sokkal inkább a szőke tűnik annak (plusz hozzá köthetőek a vicces részek). A helyi Kyuzo színre lépése, a párbaj, nagyon jó, ez az első igazán izgalmas rész, ahol még a zene is elhallgat. Ez az új alak az eredeti figura, meg az őt inspiráló Miyamoto Musashi előtti tisztelgésként kést dob a másik párbajozóra. 41 perc alatt elénk tárják a falusiak dilemmáját és a teljes csapat összeszedését, a csatlakozás kb. annyi, hogy „oké, megyek”, de a már beállók nem tartanak a vezérrel, nem laknak együtt az elején, hanem „hol talállak meg?”, „gyere értem ide és oda” van. A válogatás irtó gyorsan megvan, mert végülis nincsen, letudják annyival, hogy ránéznek egy sebhelyes arcúra és az egyik paraszt azt mondja „nekünk az kell, aki ilyenné tette”. Jó ez a sok utalás, de a párbaj kivételével nincs mögötte mondanivaló, a figurák közül pedig gyakorlatilag a késes ember a későbbiekben teljesen háttérbe szorul, az elegáns sokszor félórákra eltűnik, Brynner, McQueen és Bronson alakjai pedig annyira hasonlóan beszélnek, gondolkodnak és cselekszenek, hogy leginkább csak a külsejük által különíthetőek el.

A parasztok viselkedése elég furcsa. Először mindenki kicsit tanácstalannak tűnik, amint már említettem, az egymás közti beszélgetésük olyan, mintha arról lenne szó, ki a soros a szemét kivitelét illetően. Aztán a faluban, ahol az erődítés annyi, hogy felraknak egy kb. fél méter magas kőfalat és kifeszítenek egy hálót („azok új falak” – nem lehet észre venni, mi változik meg), mindenki szó szerint boldogan veti bele magát a lőfegyver-kezelés tudományába. Az erdőben letáborozott 3 felderítőtől szednek el annyi fegyvert, ami elég mindenkinek, ez már csak ránézésre is legalább 5 puska és pisztoly, de miért lenne 3 embernél 10 fegyver?. A régebbi változatban az, hogy honnan, milyen körülmények között kerülnek oda a fegyverek, jelentőséggel bír, itt meg csak úgy „most már van” és ott az emberek láthatóan nem örülnek a harci kiképzésnek. A számomra eddig kissé zavaró zene aztán átvált kellemessé, amikor végig lovagolnak az erdőn és a fiatal csatlakozik, majd hallhatjuk „Öregapa” beszédét a héthez, ami nagyon hasonló a japánhoz, aztán jön a hamis riadó „Kikuchiyo” által. Az utóbbinál sikerült valamennyit visszaadni A hét szamuráj hangulatából.

„– Ez volt a legszebb lövés, amit valaha láttam!

 - A legrosszabb volt! A lóra céloztam!”

A hősök számának nem éreztem a jelentőségét. A régebbiben 4-et akarnak felfogadni, Kambei stratégiai okokból kifolyólag javasolja a 6-ot, Kikuchiyo pedig hozzájuk verődik, így lesznek 7-en. Itt a késest meg a favágót keresik fel, de mindig ugyanaz a kettő, a kopasz meg a szőke; a szerencsejátékos, az elegáns meg a fiatal viszont maguktól jönnek. Hasonlóan értéktelen az idő is, hiszen Japánban egy mezőgazdasági év áll rendelkezésre, az évszakok váltakozását lehet követni, látható, amint a faluból kis erődítmény válik, az emberek pedig felkészülnek; itt a bandavezér annyit mond, hogy „majd visszajövünk a többiért”, ám azt nem közli, mikor. Utána, számomra totál váratlanul, úgy 1 óra 15 perc környékén a teljes rabló-csapat megjelenik a faluban, elbeszélgetnek a hősökkel, aztán egy kiadós lövöldözés után távoznak. Itt hangzik el a fő rosszfiú szájából, hogy „tudhattam volna, mikor az embereim nem jöttek vissza” – milyen főnök az ilyen? Ha a felderítők eltűnnek, ott az ellenség, ezen nem kéne meglepődni, pláne, ha „profik” vagyunk…

Amikor rajtaütnek a felderítőkön, az viszont tetszett, mert megmutatja, hogy még a szakemberek se tévedhetetlenek. Kérdés viszont, hogy ha a banditák tudják, hogy ott van a termény (rizs helyett most kukorica, aminek megy föl az ára), amit direkt hagytak ott, akkor minek küldenek ki felderítőket? Pontosan mit akarnak felderíteni egy olyan faluban, amit már többször, ellenállás nélkül meg tudtak támadni? (A japán verzióban azt figyelték, mikor érik be a vetés, azt hiszem.) Ekkor azt gondoltam, hogy na, akkor mostantól pörög az óra, mert ha a kiküldöttek elmaradnak, a rosszfiúk rájönnek, hogy valami készül és támadnak. Ez meg is történik, csak akkor meg elhangzik az a „tudhattam volna” és még hátra van majdnem egy óra a filmből. Innentől sejtelmem se volt, mire számítsak… Nos, akadt két elég furcsa jelenet, az első, amikor felépítik a félméteres falat. Ez a kameraállás még legalább egyszer jelentkezik és úgy néz ki, mintha egy nappali felvételt utólag sötétítettek volna be. Valószínűleg tévedek, de ha mégsem, akkor ez igencsak feltűnő. Aztán következik a marháskodás, amire értékes percek mennek el, viszont ezt követi a lelepleződés, ahol azonban a lányt nem a teste árulja el, hanem a kalapja alól kibomló hosszú, fonott fürtjei – tehát kimarad a hajlevágás. Kárpótlásul megkapjuk az ételosztást a gyerekeknek, akik ezúttal nem kéregetnek, hanem az egyértelműen a gyerekszerető háborús veterán révén kaphatnak a finomabb falatokból.

Az első jó poén majdnem 1 óránál jön, mikor McQueen feldobja a nőt a lóra, utána a vacsoránál is megnevettetek. Olvastam, hogy mik a szóban elmondott viccek, de én ezek közül egyiket se értettem, mert amint mondtam, a két legfőbb főszereplő számtalanszor érthetetlenül beszél. Ha már humor, valahogy a cselekmény is olyan kis kedveskedő, hiszen a falusiak ünnepelnek, miközben a fejük felett gyűlnek a háború fellegei, az öregember nem akarja elhagyni a házát, ezt egy kis vicces jelenetben beszélik meg, ahol elnevetgélnek egymással, aztán meg a jófiúk halomra lövik a rosszakat úgy 1 óra környékén, miközben közülük senki se sérül meg. A veszély egy jó darabig korántsem tűnik valódinak. Ezt tovább fokozza, hogy a bandavezér ripacskodik (most nem Wallach ellen beszélek, a figura ripacskodó) és hiába állítják be a falusiak úgy, mintha maga az ördög lenne, ha fele annyira se látszik gonosznak vagy félelmetesnek. Az egyetlen igazán jó jelenete a csapdánál tartott beszéd („vigyetek magatokkal bármit!”), odáig viszont nekem Mezcal kollégája volt, akit lehetetlennek tűnt komolyan vennem. Plusz túl sok időt vesztegettek el rá. Mivel mindenki fegyverrel lő és a bitangok közül az összeset tényleg megöli egyetlen lövés bárhova, így a harc se annyira megterhelő, mint Japánban, ahol öt-tíz vagy még több ember szúrkodja halálra a lovasokat, akiket előtte a szamurájok megsebeznek, hogy kiessenek a nyeregből. A falusiak is tök nyugisak, pedig elvileg elesnek közülük páran, de mégsincs se fejvesztett szaladgálás, se pánik, még a gyerekek se sivalkodnak.

Szpojler itt

Az első összecsapás rajzfilmekbe illő. Megjelenik 40 ember lovon, tehát gyorsak, mindegyiknél van pisztoly vagy puska. Szét tudnak szóródni. Mind a hét hős egyenként előbújik és jó hangosan bejelenti magát, tehát látják, célba tudják venni és be tudják keríteni őket. Erre mi történik? Valaki meghúzza az első ravaszt, aztán a 40 lovas ész nélkül kezd össze-vissza vágtatni, itt elvileg 11-en halnak meg közülük, de számomra ez sokkal többnek tűnt. A 40 menekül a hét elöl, akik közül többen (pl. a kopasz) még csak fedezékben sincsenek, hanem a nyílt utca közepén álldogálnak. Brynner karaktere lelő legalább hármat, mialatt ott áll fél percig, mint tiszta célpont, feltűnő, koromfekete ruhákban és egy karcolás se esik rajta…

Szpojler vége

Újabb fura dolog az előző változathoz képest, hogy a régebbi karakterek egyes vonásai és szövegei megjelennek, ám szétszórva. Bronson alakja félig mexikói, így ő számít a paraszti származásúnak, közben viszont az alacsony sorból jövő szamuráj minden más tulajdonsága a fiatal férfihoz került, aki meg külsejében Katsushirot idézi. Viszont a bolondságai itt valahogy furcsák (legjobb példa a tehenes jelenet), míg ott szinte normálisnak hatnak. Kambei szétoszlik a kopaszra meg a szőkére, előbbi mondja a szövegei nagy részét, utóbbi pedig mintha a cselekedeteiben utánozná. A szerencsejátékos a vezér régi harcostársa, de nem úgy viselkedik, ahogy Shichiroji (aki elvileg McQueen karakterével azonos). A késes mesterlövész sajnos mindössze két jelenetben játszik fontos szerepet, utána csak háttéralak, az elegáns pedig a játékidő nagy részében szó szerint nincs sehol. Például: Amikor felkészítik a falusiakat, egyszer se látható; mikor odamennek a banditák elhagyatott táborába, nincs ott, aztán mikor visszajönnek a faluba, akkor sincs, de mikor le kell adni a fegyvereket, hirtelen megjelenik köztük.

Szpojler itt

Annak ellenére, hogy nem kedvelem Robert Vaughnt, ez a figura vált a legérdekesebbé az idő előrehaladtával, mert ő az egyetlen eredeti újítás. Már a külseje kiemeli a többiek közül, mindig mintha skatulyából húzták volna elő, szinte állandóan kesztyű van rajta, viszont nagyon sokáig nem láthatjuk harcolni. Egyszer megmutatják, hogy a lövöldözés közben elbújik, várja, mikor lesz már vége, a legyes trükknél meg korábban is elejt olyan megjegyzéseket, amik arra utalnak, mennyire jó volt a szakmájában régen, és a kopasz szintén kezeskedik érte. Mikor felriad az éjszaka közepén, elgondolkodtam rajta, hogy vajon ki ez a pasas valójában? Csak egy nagystílű álhős, mint a Harry Potter 2. részében a professzor, aki kitörli mások emlékezetét? Csak megjátssza magát, mint Daisy a Violet & Daisy-ben? Nos, a port.hu és a wikipedia szerint ő a valódi háborús veterán, akit megviselt az, amit látott. Ez viszont még mindig nem magyarázza meg, miért nincs soha a vásznon.

Szpojler vége

Az emlékezetes társadalmi különbségekről szóló monológ itt három részre oszlik: Bronson alakja mondja a ma már teljességgel vállalhatatlan elfenekelésnél, hogy milyen bátorság kell a paraszti lét bizonytalanságához; a bandavezér kétszer is a keresztény vallás ellen szólal fel, a másodiknál pedig a gazdagok-szegények ellentétről szól; illetve a falu elhagyása után a fiatal elmondja a „Ki tett minket ilyenné?” kezdetű, kb. három mondatos lényeget. A legelső a háromból igen jól működik, mert a szöveget mondó színész kitűnő, plusz Charles Bronson arcáról el lehet hinni, hogy sok mindent átélt. A második csak úgy elszáll a levegőbe, a legtöbbeknek szerintem fel se tűnik, a harmadik pedig azért nevetséges, mert a fiatal elvileg mexikói, de közben egy német színész, kissé bebarnított arccal és addig a pontig ő a leglelkesebb, ha lövöldözésről van szó. Plusz, ha már nála is előhúzzák a paraszti származás kártyát, akkor adhattak volna neki olyan jeleneteket, ami bemutatja, hogy szolidáris velük, ahogy nagy elődje, ilyenek azonban sehol sincsenek, ez tovább rontja a kifakadásának hitelességét. Ha a figura nevéből nem jössz rá, hogy ő is mexikói, akkor azt se fogod érteni, hogy a kémkedésnél miért tud beolvadni.

„Csak tudni kell lőni. Ebben semmi különös nincsen.”

A hét szamurájból jön még: A szerelmi szál - Azt nem látjuk, ahogy egymásba szeretnek, csak szeretik egymást a második közös jelenettől, itt is a nő kezdeményez; ha figyelembe vesszük a fiatal feltételezett hátterét, akkor pedig csupán egy minimális különbség van köztük (az eredetiben rangbeli és vagyonbeli eltérés volt). Az apa újfent ellenzi, hogy a lánya összeszűrje a levet a fegyveresekkel, csakhogy most ez egyetlen mondatból derül ki, nincs egy nevesített apa-alak, akivel a konfliktus tényleg kiteljesedhetne. Vicces, talán hiba, de a csókjelenetnél a nő karján lévő karperec aranynak látszik. Ha tényleg az, már nem lehetne rajta… A három puska - De hát mindenki lőfegyvert használ, itt tehát korántsem akkora jelentőségűek, a megszerzésükre egész kis csapat megy és egyből elveszik mind a hármat. „Kikuchiyo” magánakciója - Most puska helyett információt hoz, az új fejfedővel, amit viszont ezúttal egy társától kap és később már nem is hordja.

Még pár szpojler

A legváratlanabb fordulat az üres tábor, amikor a banditák az egyik helyi gyávaságából kifolyólag a hősök mögé kerülnek és elfoglalják a falut, amíg ők oda vannak. Ez tetszett, viszont a konfliktus kibontakozása már nem. „Azt akarja, hogy egyenként haljunk meg? (…) túlerőben vannak (…)” Hát eddig vagy 25 banditát lelőttek, közülük meg csak azt a pattogóst nyírták ki az elején, a hét is mind életben van, a halottak fegyverei ott maradnak a faluban, ami meg van erősítve, a banditák éheznek, szóval mi a francért fordulnak hirtelen a hősök ellen a parasztok? Vagyis csak az az egy… De mikor a fiatal felmegy a táborba, ott elég sokan üldögélnek, szóval vagy többen vannak, mint 40, vagy a film csak szimplán fölöslegesnek tartotta a számolást. Míg a régebbiben minden egyes legyőzött gaztevőt feljegyeztek, itt csak az elején számolnak hatig, amíg a hősök hatan lesznek, aztán a táborban a banditák számolják az elesetteket (erről még lesz szó), de a faluban senkit se érdekel, mennyien vannak még. Akkor viszont honnan tudják, hogy túlerőben vannak-e? A kémkedés eredményét is kétkedve fogadják, sőt, talán éppen emiatt fordul az az egy paraszt a hősök ellen.

A tábor, ami ellen rajtaütést terveznek, mint az eredetiben, üres, tehát visszamennek a jófiúk a faluba, ahol körbeveszik őket a rablók. Ekkor pedig nincs mit csinálni, le kell tenni a fegyvert… Nagyon jó, hogy az egyik helyi az áruló (aki azonban ezek után semmiféle büntetést se kap), meg az, hogy kimarad a szokásos titkos fegyver vagy elképesztő fordulat, amivel végül mégis győznek. Ehelyett lelépnek, utána egyikük kiválik, majd a maradék hat megrohamozza a falut – éppen fordítva, mint a Shichinin no Samurai-ban. Ezt a végső csatát mintha valaki más rendezte volna, folyik a vér rendesen és a hősök elkezdenek hullani. Párszor azonban béna dolgok is vannak, például James Coburn olyan természetellenes merevséggel áll a kis fedezéke mögött, mintha nem ő lenne a nagy mesterlövész; Brynner meg egyszer feltűnően más irányba lő, mint kellene. A négy hősi halottból kettő éppen úgy hal meg, ahogy a szamurájok, szavak nélkül, egy kis haláltusával; a másik kettőnek viszont még marad ideje egy-egy haldoklási monológra. Csakhogy mivel közülük egyetlen egy van, akit meg tudtam kedvelni a játékidő folyamán, a hirtelen egymásután történő halálok nem ütöttek szíven… Amint az eredetiben, itt is az első három hős marad csak meg (meglepődtem Bronson alakjának halálán, bár ő ekkor még nem volt akkora sztár), ellenben életben marad az öregember is. A falut viszont csak ketten hagyják el, mert a fiatal ott marad a senioritájával…

Szpojlerek vége

Én egy nagy felbontású blu-ray változatot néztem, ennek pedig igazán szép képe volt, remek színekkel, a kora esti „besötétített” jelenetek kivételével meg se lehetett mondani, hogy ez egy több mint 60 éves film. Általában a hang is jó, főleg az elején, mikor a kocsin ülnek, a lovak patáinak kopogása meg a beszéd együtt remek hatást keltettek.

„Csak a farmerek nyertek. Mi vesztettünk.”

Lássuk a hét mesterlövész valódi neveit! Yul Brynner – Chris, Steve McQueen – Vin, Horst Buchholz – Chico, Charles Bronson – Bernardo, Brad Dexter – Harry, James Coburn – Britt és Robert Vaughn – Lee. Ketten közülük hallható, beszédes vezetéknévvel is bírnak: Bernardo O’Reilly (félig mexikói, félig ír), Harry Luck (luck = szerencse, szerencsejáték, nagy zsozsó). A falusiak közül még név szerint meg kell említenem az öregembert, Vladimir Sokoloffot (ő és Brynner is orosz származásúak voltak) és a fiatal lányt, Rosenda Monteros-t. Illetve kis érdekesség a korosztályomnak: A temetőt őrző egyik fegyveres az a Jim Davis, aki Jock volt a Dallas-ban. A rendező-producer John Sturges sok westernt dirigált, mellette Chris alakítója is részt vett a pénzelésben (erről még lesz szó). A zenét Elmer Bernstein szerezte, a fő téma azóta világhírűvé vált, számos helyen felbukkant, a leghíresebb ezek közül talán a Marlboro reklámjainak sora.

A forgatókönyv megér egy külön misét. Az első változatot az akkoriban kommunista-szimpatizánsként feketelistára helyezett Walter Bernstein írta, ebben a hét mesterlövész sokkal idősebb, mindnyájan a függetlenségi háborúk veteránjai. Azonban Yul Brynner volt a tulajdonosa az egyik cégnek, amin keresztül a pénz érkezett, így sok dologba beleszólt; valamint megjelentek a mexikói cenzorok is, akik az 1954-es Vera Cruz című western óta megszabták, hogyan ábrázolhatják az országukban forgató egyesült államokbeliek Mexikót. (Ennek legfeltűnőbb nyoma, hogy a parasztok mindig patyolattiszta ruhákban vannak, ez gondot is okozott, mert az előre bemocskolt kosztümöket le kellett cserélni.) Bernstein művét a komplikációk miatt először Walter Newmannal íratták újra, aki viszont újabb gondokat okozott, mert nem volt hajlandó a helyszínre utazni, ahol folyton át kellett írni a forgatókönyvet, ezért helyettesíteni kellett. Ekkor lépett a képbe William Roberts (Kőagy őrnagy), aki sokszor a forgatási napok éjszakáin írta át azt, amit a következő nap rögzítettek. Felmerült, hogy munkája elismeréseként Roberts kapjon megjelölést a stáblistában, ez viszont felháborította Newmant, akit már az is zavart, hogy a rendező az általa Yul Brynnernek szánt szövegek egy részét átadta Steve McQueennek és Charles Bronsonnak (erről beszéltem, feltűnő, hogy ez mind „Kambei” szövege). Newman végül levetette saját nevét a stáblistáról, amin Bernstein a feketelistázás miatt eleve nem szerepelhetett; így végül a mindössze átdolgozást végző Roberts kapta a forgatókönyvírói megjelölést egyedül.

Ezen közös munkájuk alatt Yul Brynner és Steve McQueen rivalizálása legendássá vált. Előbbi a produkciós cégén keresztül követelte, hogy utóbbit alkalmazzák, ezt a döntését viszont utána sokáig bánta. Mindkét színész az összes közös jelenetében azt akarta, hogy a néző figyelme rá vetüljön, és mivel Brynner játszotta az abszolút főhőst, így ő előnnyel indult, McQueen viszont megirigyelte a rivaldafényt tőle. A halottaskocsin ülve a kopasz elvileg túl feltűnően gyújtotta meg a szivarját, ezért a szőke levette a kalapját, mintha a karaktere a szél irányát meg a Nap állását próbálná megfigyelni, illetve a puskája töltényeit kezdte rázogatni. McQueen az erdei lovaglás során kihajolt a nyergéből, hogy a kalapját megmerítse a folyó vizében, Brynner pedig a magasságkülönbség miatt kis földkupacot hordott össze magának, hogy ezen állva nagyobbnak tűnjön partnerénél, aki előszeretettel rúgta szét az alkotmányt. A kopasz nem volt hajlandó ugyanabban a jelenetben fegyvert rántani, mint szőke társa, nehogy elterelődjön róla a figyelem. McQueen panaszkodott Robert Vaughnnak, amiért Brynner egy szép, gyöngyház-berakásos markolatú pisztolyt kapott, mert szerinte ez feltűnősködés volt, valamint szóvá tette, hogy Brynner lova nagyobb, mint az övé. McQueen eredetileg jóval kevesebb szöveget kapott, a rendező több kamera-idővel akarta kompenzálni, aztán átadott neki párat Yul szövegeiből (erről már írtam a forgatókönyvnél). Brynner állítólag felfogadott egy asszisztenst, akinek azt kellett számolnia, hányszor érintette meg McQueen a kalapját Brynner szövegei alatt. A két színészlegenda rivalizálása átragadt a többiekre is, akik szintén elkezdtek kis önálló figyelem-elterelő akciókat csinálni, amiknek jelentős része benne maradt a filmben.

McQueen magától is szerepelni akart volna cikkem tárgyában, ám az akkoriban futó, nagy sikerű tévésorozata, a Wanted: Élve vagy halva forgatásáról nem tudott elszakadni. Ezért az ügynöke tanácsára egy megrendezett autóbalesetre hivatkozva betegszabadságra ment és ezalatt vett részt A hét mesterlövészben. Yul Brynner ötlete volt, hogy csinálják meg A hét szamuráj western-változatát. A kopasz színész a forgatás helyszínén vette feleségül Doris Kleinert, az esküvőhöz a falusiak ünnepi díszletét használták fel. Brynnert és McQueent ugyanaz az indián származású színész-fegyvermester, Rodd Redwing tanította lőni. A két színész húsz éven át tartó gyűlölködése 1980-ban ért véget, amikor a haldokló McQueen megköszönte „ellenségének”, amiért kiválasztotta Vin szerepére és minden rossz dacára meg is tartotta őt, mivel ez indította be a mozis karrierjét. Brynner tüdőrákban halt meg, McQueent is hasonló rák vitte el (azbeszt-mérgezés következménye). Bár a karaktereik túlélték a sztorit, mégis ők távoztak a valóságban legelőször – pont mint az eredetinél!

A másik nagy páros a hét alakítói közül James Coburn és Robert Vaughn, ám az ő viszonyuk csupa pozitívum. Együtt jártak iskolába, barátságot kötöttek, ennek révén Vaughn javasolta Coburnt Britt eljátszására. Előbbinek 16, utóbbinak 11 mondata van összesen a két óra alatt. Barátságuk kis híján 50 évig tartott, kölcsönösen segítették egymást szerepekhez jutni, ám soha többet nem dolgoztak ugyanazon a filmen. Coburn nagy rajongója volt az eredeti mozinak, így megpróbálta beépíteni Seiji Miyaguchi játékát a sajátjába. Vaughn karakterét elvileg specifikusan neki írták, ezért nem akarta, hogy elsőként haljon meg a vásznon. Önéletrajzi kötetében leírja, hogy ételmérgezés „pusztított” a forgatáson. Robert Vaughn élt a legtovább a hét közül, 83 évesen, 2016-ban hunyt el, a teljes szereplőgárdából csupán Rosenda Monteros élte túl, ő 2018-ban hagyott itt bennünket.

Akira Kurosawa filmjét eredetileg ugyanazzal a címmel forgalmazták az USA-ban, mint cikkem jelenlegi tárgyát. A The Magnificent Seven valamikor 1880 után játszódik, ám minden szereplő az 1900-as évek elején elterjedt, lelógó pisztolytáskát hord. Hasonló anakronizmus a Vin által hordott Levi’s farmer, Britt olasz stílusú rugós kése, Bernardo farmeringje és a 10 emeletes házas vicc. A városkát és a falut is díszletekből építették fel, mint a japán változatnál. A szereplőket nagyon gyorsan válogatták össze, mert akkoriban a színészek sztrájkot hirdettek, ezért csak olyan forgatások kezdődhettek el, amikre már a sztrájk kezdete előtt leszerződtettek mindenkit. Brynner és Eli Wallach ez előtt sosem szerepelt még westernben, Horst Buchholtz-nak ez az első amerikai filmje. A fiatal férfi alakítója véletlenül lábon lőtte magát vaktölténnyel az egyik jelenetnél, bár nem sérült meg, azért lett rajta egy nagy, vörös horzsolás. A tehenes jelenet improvizáció volt, az állat is véletlenül került a helyszínre. Bernardo neve tisztelgés a chilei Bernardo O'Higgins előtt, aki valóban létezett, tényleg félig spanyol, félig ír volt, és ő szabadította fel Chilét a spanyolok elnyomása alól. Egyedül Vin lő két kézzel, a ballal megtámasztva a jobbat, magasan az arca elé emelve a fegyvert, a többiek csípőből tüzelnek. McQueen fegyver-rajongó volt, így számára természetesnek tűnt, hogy valóban célozzon, ahogy a profik. Brynner a cégén keresztül birtokolta a filmjogokat és elsőre rendezni szeretett volna, így főszereplőnek Anthony Quinnt kérte fel. A dolgok azonban megváltoztak, Quinn elesett a szereptől, amiért jogtalan szerződésbontás címén be is perelte Brynnert, akivel állítólag együtt dolgozták ki az ötleteket, ám mivel írásban nyoma sem volt a köztük lévő szerződésnek, így a kérelmét elutasították.

A banditák alakítói és Eli Wallach hamar összekovácsolódtak. Forgatás előtt, jelmezben minden napjukon együtt lovagoltak egy darabig, és a mexikóiak ragaszkodtak hozzá, hogy ők is ellenőrizhessék „főnökük” lovas felszerelését meg kellék-pisztolyát a felvételek előtt. Wallach maga komponálta karakterének halál-pillanatát. A Star Wars zenéjét szerző John Williams volt a zongorista abban a zenekarban, amit Elmer Bernstein vezényelt. Charles Bronson későbbi karrierje során együtt dolgozott Toshiro Mifunével az 1971-es Red Sunban; illetve Steve McQueennel és James Coburnnel együtt benne volt John Sturges következő nagy sikerében, A nagy szökésben. Utóbbinál éppen A hét mesterlövész óriási hírneve miatt rohamozták meg őket az autogramra éhes rajongók. Coburn, Brad Dexter és Horst Buchholz egymás után haltak meg, négy hónapon belül; az eredeti forgatókönyvet jegyző Walter Bernstein 102 évet élt.

Szpojler itt

Hányan is vannak a banditák? Az imdb szerint összesen 55 fő hal meg a játékidő során, ebben benne van az elején lelőtt paraszt, a négy hős, a három felderítő és a negyven rabló, de ez így csak 48. Ezek szerint 7 paraszt is kidől? Egy másik, szintén imdbs komment szerint az első harc során legalább 13-an halnak meg, a táborban viszont csak 11-et számolnak össze. A végső összecsapásban elvileg 24-en vannak a rosszfiúk. A hétből Vinnek van a legtöbb gyilkos találata, a legkevesebb Harry-nek (csupán egy).

Szpojler vége

Bemutatásakor A hét mesterlövész sem pénzügyileg, sem kritikai szempontból nem volt kiemelkedő hazájában. Az USA-ban főképp vegyes és pozitív értékeléseket kapott, a készítésére szánt 2 millió dollárt többé-kevésbé behozta; az igazi sikert viszont Európában érte el, ahol 7 és félmilliót kaszált, plusz mindenütt ódákat zengtek róla. Akira Kurosawának nagyon tetszett, elismerése jeléül egy díszkardot küldött John Sturges-nek. A The Magnificent Seven a valaha volt legnagyobb bevételt produkáló hollywoodi mozgókép lett a Szovjetunióban és a második az USA-ban a legtöbbször a tévében vetített filmek listáján (az eredeti Óz, a csodák csodája mögött). 2013-ban beválogatták az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába, hogy megőrizzék az utókor számára.

Yul Brynner hat évvel később újból eljátszotta Chris-t a Return of the Sevenben (ez 5.5-ön áll az imdbn), Robert Vaughn és William Roberts pedig együtt dolgoztak az 1998 és 2000 között futó Hét mesterlövész tévésorozaton. Vaughn még két feldolgozásban vállalt szerepet, az első az 1980-as Battle Beyond the Stars, ahol sci-fi környezetbe helyezték a cselekményt (ez is mindössze 5.5-öt kapott), a második a The Magnificent Eleven 2013-ból, ahol modern világunkban a hősökből focisták lesznek (3.4…). Vaughn benne volt a Szuper csapatban, ami A hét mesterlövész és A piszkos tizenkettő összeolvasztásából jött létre. A The Magnificent Sevenen alapszik A három amigo is, aminek szintén Elmer Bernstein szerezte a zenéjét. A Return of the Seven mellett még két közvetlen folytatás született: Guns of the Magnificent Seven (1969) és The Magnificent Seven Ride! (1972). Ezekben az 1960-as szereplők közül már senki sincsen benne, állítólag elég rosszak is.

Miként tudnám értékelni A hét mesterlövészt? Nos, nem vagyok elég járatos a westernekben ahhoz, hogy megállapítsam, vajon a műfajában mennyire állja meg a helyét; újrázásként nagyon más, mint az eredeti; vígjátéknak túl véres; drámának viszont túl komolytalan. A legendás színészek miatt érdemes megnézni és az biztos, hogy egyáltalán nem unalmas, számomra viszont korántsem jelentett akkora élményt, mint azoknak, akik A hét szamurájtól függetlenül, még a hőskorban nézték meg. Tekintettel rájuk és a film patinás mivoltára, a pontozástól eltekintek.

imdb-s pontszáma: 7.7

port.hu-s pontszáma: 9.4 (Lehet, hogy magyarul jobb?)

Várható írások: A hét mesterlövész (2016).

Óh, a mesés Japán, a legkirályabb robotok (Transformers), az animék és a technológia hazája! Manapság nagy divat japánul tanulni, japán trendeket követni és szinte minden fiatal anime-bolond; régebben viszont Japánhoz két dolgot lehetett egyértelműen kötni: a II. Világháborút lezáró, szörnyűséges atombombázást és az ősi kultúrát. Az utóbbit leginkább a szamurájok alakjai jelképezik még ma is, és a fantasy meg a középkori hadtudományok rajongói között örök érvényű dilemma, hogy kik voltak a menőbbek: Európa lovagjai vagy a Távol-Kelet szamurájai? 

Kik voltak a szamurájok? Thomas D. Conlan Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200-1877 (2010) című könyvének 8. és 10. oldalai szerint a manapság képzeletünkben élő nagy harcosokat eredetileg gokenineknek nevezték („nagyurak tiszteletreméltó vazallusai”), akik a nagyurak kíséretébe tartozó fegyvereseket vezettek, és ez utóbbiaknak volt szamuráj a megnevezése: „A szamuráj úgy viszonyult egy gokeninhez mint a fegyverhordozó a lovaghoz.” Az idő múltával viszont utóbbiakra átragadt az előbbiek neve, így A hét szamuráj korszakában (16. század) már eképp neveztettek „a szabadságukat mindennél töbre (sic!) tartó régi harcosok leszármazottai”. Kezdetben főleg lóról harcoló, megállíthatatlan íjászok voltak, aztán fokozatosan tértek át a szálfegyverek, a kardok, végül a puskák és pisztolyok használatára. Az európai és amerikai képzeletet megragadó szamurájok a 16. századiakon alapulnak, akik elvesztették korábbi, a lovagságra is jellemző „földért harcolok” életmódjukat, helyette státusz-szimbólumként hordták a két kardot (a katanát és a vakizasit, a parasztok ekkor már nem viselhettek fegyvert); másrészt rendelkeztek „azzal a (ritkán érvényesített) joggal, hogy levágjanak bárki közrendűt, aki nem viseltetik irántuk kellő alázattal és tisztelettel”. Nagyon fontos volt számukra a felmenőik felemlegetése, büszkék voltak, még akkor is, amikor a modern világban már nem maradt helyük. Az 1800-as évek legvégén tűntek el hivatalosan is a történelem színpadáról, ám emlékezetük tovább élt még az említett II. Világháborúban is, ahol az összes japán tiszt katanát hordott, státuszuk jelképeként, sőt, néha még a repülőgépek pilótái is maguknál tartották a légi harcok során egyébként teljesen haszontalan fegyvert. A szamurájok még ma is itt vannak velünk, filmekben, videojátékokban (pl. Mitsurugi vagy Yoshimitsu a Soul Calibur-szériában, Yasuo és Yone a League of Legends-ben), sorozatokban, animékben és akció-figurákként; kardjaik népszerű dísztárgyak, de sok keleti harcművészetben is szerepet kapnak. 

Ha már ezen túl vagyunk, még két dolgot kell megemlítenem, mielőtt belevágunk: Ezt a filmet eredeti dvd-n kaptam egy volt kollégámtól, aki lakás-eladás után ki akarta dobni. Majdnem egy évnek kellett eltelnie, mire végre rá tudtam venni magam, hogy megnézzem, ez pedig azért van, mert 3 és fél óra hosszú… Viszont jelen esetben ez teljesen indokolt, ellentétben a mai hasonló hosszúságú izékkel – jegyezzük meg jól: azért, mert egy film régi, még nem feltétlenül rossz! Cikkem tárgya pedig ennek fényes példája, merthogy kifejezetten jó! 

1586-ban járunk, Japánban, ahol egy névtelen, apró falut lovas banditák zaklatnak. Miután sikerült túlélni az előző évi támadást, a harcban járatlan földművesek rettegve veszik hírét, hogy a rablóbanda ismét lecsapni készül, amint az árpa beérik. Nagy nehezen eldöntik, hogy felveszik a kesztyűt, de ehhez szükségük volna néhány rátermett fegyverforgatóra, így páran elindulnak a közeli városba, hogy ott megpróbáljanak felfogadni néhány szamurájt. Eredetileg csupán négyet szeretnének, de az elsőként melléjük álló Kambei (Takashi Shimura) mérlegeli a tervet, majd kiötli: hét szamurájra lesz szükség… A higgadt, bölcs és becsületes öreg a falusiak segítségével összegyűjti csapatát, ők: a fiatal, tapasztalatlan Katsushiro (Isao Kimura); a háborúban edzett, lojális Shichiroji (Daisuke Kato); a nem túl ügyes, de annál jobb kedélyű Heihachi (Minoru Chiaki); a kalandvágyó, becsületes Gorobei (Yoshio Inaba); a szűkszavú kardmester Kyuzo (Seiji Miyaguchi); valamint a habókos, hangos és meggondolatlan Kikuchiyo (Toshiro Mifune). A szamurájok kiképzik a falusiakat, vezetésükkel megerősítik a falut, aztán a parasztok meg az alacsony rangú, de büszke harcosok együtt szállnak szembe a vérszomjas banditákkal… 

Mikor betettem a dvd-t, az a furcsa helyzet fogadott, hogy a Beállítások menü nem igazán reagált az utasításokra. Sikerült elindítani a mozit magyar hanggal, de mivel a szinkron az Európába importált vágott változathoz készült, a visszaállított jelenetek pedig kizárólag japánul érhetőek el, így már a harmadik snittnél kiderült, hogy nem értem, mit mondanak. Ugyanis a visszaállítást úgy csinálták meg, hogy szól a magyar hang, ami hangosabb az eredetinél, aztán átvált japánra, de nincsen beépített felirat, vagyis be kell kapcsolni a feliratot, ám az akkor is ott marad, amikor a szinkron miatt nincsen rá szükség… Majdnem fél órás szórakozás után elértem, amit akartam: japán hangok beszéltek, amit sokszor későn megjelenő, jó pár helyesírási problémát tartalmazó magyar szöveg kísért. Ez a film élvezeti értékén nem rontott, a lemezt pedig ingyen kaptam, de hangsúlyozom, hogy ezért valaki valamikor pénzt fizetett! 

„Keressetek magatoknak éhes szamurájt!” 

A fentebbi kis kitérő után vissza a témához! Hazánkban 1954 a sztálini terror alól éppen felszabaduló, de még mindig a Rákosi-rendszert nyögő realitást jelentette, ezalatt Japánban még alig múlt el a szövetséges megszállás, és a második nagy világégés utáni újjáépítés, újrarendezés zajlott. Ebben az időszakban kezdett a pályára csúcsára érni A hét szamurájt író és rendező Akira Kurosawa, aki a nyugati mozik hatását vegyítette hazája hagyományaival, hogy létrehozza egyedi stílusát.

A fekete-fehér Shichinin no Samurai egy olyan korszakba röpíti vissza a nézőt, ami Európában a reneszánsz időszaka, az Újvilág meghódításának ideje; Japánban pedig a bevezetőben említett nagy társadalmi változás ideje. Ekkor kezdett kialakulni az a szamuráj-réteg, akik közül hőseink kikerülnek: földjük már nincs, fegyverük és harci tudásuk van. Büszke őseik hagyományait követve elsősorban gazdag nagyurak szolgálatába vágynak, ám vannak köztük, akik beérik a történetben szereplő falusiak által ígért napi háromszori étkezéssel, szállással és a Kambei szerint rájuk váró harccal, ami azonban „se gazdagságot, se dicsőséget nem hoz”. De ahogy a lovagokat elvileg kötelezte a lovagiasságra a fogadalmuk, úgy a szamurájok útját is irányította a bushido, amit leginkább a becsület, az erény és a tisztelet összesítéseként lehetne leírni. A hét, akik összeállnak, mind rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy nincs igazán vesztenivalójuk, de érdekes végignézni, melyikük miért csatlakozik az elvileg nemes ügyhöz.  

A rendkívül hosszú játékidő első kb. félórája a falusiak dilemmáját tárja elénk, ez még nem egy túl izgalmas rész, viszont máris láthatjuk, hogy mi az, ami az akkori közembernek számított: A föld, amit a föld megterem, a család és legfőképpen az élni akarás. (Legalábbis ekkor még úgy látszik, a kisemmizett, elnyomott parasztoknak csak ennyi jut.) Láthatjuk továbbá, hogy kiemelten kezelik az idősek tiszteletét meg a leányok romlatlanságát. Amint eljutnak a városba és megkezdődik a keresés, akkor kezd érdekessé válni a sztori. Itt már megismerhetjük a szamurájok kettősségét, mert van, aki felháborodik azon, hogy egy földműves egyáltalán meg meri szólítani, míg egy másikat a szedett-vedett szálláson megvernek a munkások, akik ellen veszít szerencsejátékon, ezért a kardjával fenyegeti őket. 

 „Megtanulhatod tőlem, hogy lehet csatát veszteni.” 

A Shichinin no Samurai óriási jelentősége abban áll, hogy először alkalmaztak benne olyan elemeket, amiket ma már megszokottként kezelünk. Ezek egyike a hős megismerése egy szituációban, aminek a későbbi cselekményhez nincsen köze, a másik a csapat összeállítása egymástól független, ám a közös célért összefogó figurákból; de ugyanide tartozik a kulcsmomentumokban a lassítás alkalmazása vagy a kelletlenül hőssé váló alak is. Bár ezek az elemek külön-külön talán már megjelentek korábban, azonban egyszerre itt ötvöződtek először! Mindezekre jó példa Kambei felbukkanása, aki egy nagy csapat bámészkodótól kísérve leborotváltatja a haját (a mostanában oly divatos kis konty anno a szamurájok jelképe volt), ruhát cserél egy pappal, majd kiszabadít egy gyermeket egy sarokba szorított tolvaj karmai közül – utóbbinál a legyőzött tolvaj lassítva zuhan ki az ajtón, ezek után a falusiak kérlelni kezdik Kambei-t, hogy vállalja el a település védelmét, Katsushiro a tanítványa akar lenni, Kikuchiyo pedig a nyomába szegődik. Emberünk igazából kimaradna ebből az egészből, de aztán mégis rááll az alkura… Kambei-nél feltűnő, hogy sokkal több benne a becsület, mint a büszkeség, végig a lelkiismerete vezeti a cselekedeteit.

Izgalmas megfigyelni, hogy az ekkor még a császár által névleg, a sógun által pedig ténylegesen uralt országban milyen tisztelettel közelednek a fegyverforgatókhoz az alacsonyabb rangúak; miként közelednek ők egymáshoz; valamint, hogy milyen könnyű felismerni, ki kicsoda. A fekete-fehér világban is látszik: a tisztelettel övezettek jobb minőségű ruhákban járnak, valamint egy pillanatra se válnak meg státuszuk szimbólumaitól, a fegyverektől, amiknek azért a pénzben mért értékük sem csekély. Érdemes a karakterek lábait nézni, a parasztok legtöbbször egyszerű gyékénypapucsokat hordanak vagy mezítláb járnak, míg a szamurájok (feltételezhetően) bőrből készült lábbeliket viselnek és a lábaik is be vannak bugyolálva. A két társadalmi réteg közti átmenetet képező Kikuchiyo esetében a minőségibb felsőruházathoz a paraszti rétegre jellemző szinte meztelen alsótest társul. 

Az első egy óra második fele a csapat összeállításával telik el, a csúcspont ekkor a 48. perc környékén zajló emlékezetes párbaj, ahol színre lép személyes kedvencem, Kyuzo. Elsőre ő sem vállalja a felkérést… A drámai alapot szerencsére néha megszakítják felhőtlenebb jelenetek, ilyen a teszt, ami elé a kiválasztottakat állítják, majd Kikuchiyo csatlakozása, ahol a néző együtt nevethet a másik hattal a habókos kárára. A „szolgálaton kívüliekből” (roninokból) összeálló csoport végülis így írható le röviden: a borotvált fejű öreg, a bolond, a jókedvű, a komor mester, a fiatal gyerek, az egykori szolgáló szamuráj meg aki barátságból csatlakozik. Utóbbi kettő, név szerint Shichiroji és Gorobei a legkevésbé érdekesek, bár előbbi jó példa rá, hogy nem kell feltétlenül kidolgozott testűnek lenni ahhoz, hogy valaki értsen a harc művészetéhez. 

„Ki tette ilyenné őket?” 

Az első nagy fordulat akkor jön, amikor Kikuchiyo kipuhatolja, hogy a faluban fegyvereket meg páncélokat rejtegetnek. Ő eddig is kilógott a többiek közül, most azonban kiderül, hogy miért: egy erőteljes jelenetben a szamurájok felróják neki meg a parasztoknak, hogy ezeket a felszereléseket haldokló harcosoktól vették el, mire a bolondnak tűnő hetedik kifakad… Sajnos nem tudnám elég jól érzékeltetni a szavait, de a lényege annyi, hogy a földművesek, akik ravaszok, könyörtelenek, mégis gyámoltalannak látszanak, azért ilyenek, mert rákényszerülnek. Az adók, a hatalmasságok visszaélései, a háborúk (ezeket mind a szamurájoktól eredeztetik) mind-mind megtizedelik őket. Pedig csak boldogulni akarnak… Egy másik nagy fordulat, ami a 2023-as nézőnek fel se tűnik, az, amikor Katsushiro felfedezi a fiúnak öltöztetett Shinoról (Keiko Tsushima), hogy lány, ugyanis birkóznak és közben véletlenül megfogja a mellét. Ez teljesen reális helyzet, ám 1954-ben elképesztő merészségnek számított, mind Japánban, mind a világ bármely más filmszínházában. (Manapság meg miket ad a tévé meg a mozi…) Itt probléma bontakozik ki, mert miként már említettem, a leányok ártatlansága nagy kincsnek számított, ezért a falusiak féltik őket a szamurájoktól - egészen az aratásig amazok heten nem is tudják, hogy vannak ilyenek a faluban – kivéve persze a legifjabbat. Ugyanebbe a szálba van beépítve, hogy mekkora kincs a jó étel, főleg, ha egyébként ízetlen, aligha laktató kását kell enni nap mint nap – a városi méltóságos fegyverforgatóknak azonban az ennivalóban mért fizetség derogál. Shino és Katsushiro szerelmi szála tartogat még érdekes pillanatokat, ilyen az öregasszony bosszúja, az erdei „séta”, mielőtt megtalálják a felderítőket vagy az ostrom közepén történő emlékezetes „becsület-elvesztése” szekvencia. Külön érdekesség, hogy itt egyértelműen a nő a kezdeményező fél! 

A végső ostrom majdnem egy órát tart, a valóságban legalább két nap telik el eközben. Itt számos izgalmas jelenetnek lehetünk tanúi, főleg miután a banditák puskákat hoznak magukkal – bizony, a golyóval szemben még a legkitűnőbb kardforgató se számít ellenfélnek… Bár az elesettek leszúrásánál mindig nyilvánvaló, hogy nem sérülnek meg, a harc nagyon valóságosnak látszik, az esőtől dagonyává változott földön a lovak között szegényes ruhákban, kihegyezett karókkal meg dárdákkal harcoló parasztok felidézik, milyen borzalmas lehetett a késő középkor csatáiban lenni. A jó megfigyelő észreveheti, amint 2 óra 46-nál az egyik vágtató lovas igen keményen felökleli az egyik statisztát, nyilván nem direkt, ám a sérülés így is elfordulhatott, szóval milyen lehetett, amikor tényleg egymás megölése a cél? A faluban sokszor nagy tömeg mozog egyszerre, ám sehol se lehet látni eltévedő, hiteltelen vagy ökörködő háttérszereplőt. A puska mellett megjelenik a japán hosszú íj, amely mind lóhátról, mind állva használva súlyos károkat okoz a szemben álló feleknek, a szamurájoknak pedig mindent be kell vetniük, nehogy megtörjön a falusiak morálja. A realizmust tovább fokozza, hogy az összecsapások alatt soha nincsen zene, kizárólag a drámai meg a könnyedebb részek aláfestéseként szólal meg, ám akkor se folyamatosan hallható. Ha már zene, nekem egyedül a hümmögő kórus nem tetszett, de az a szimpla dobolás még hosszan benne maradt a fülemben a végefőcím után is. 

Pár megfigyelés: A városi részben eltűnik a rizs, amire az öreg paraszt vigyázott, aztán Katsushiro odadob nekik egy marék pénzérmét, ám sem ekkor, sem később nem kerül szóba, hogy hová lett az ennivaló. Akkor azt ki vitte el? Párszor feltűnően hallatszik az utószinkron, a nyitánynál a két banditának szerintem ugyanaz a színész a hangja, illetve egyszer mintha Kambei-t se Takashi Shimura szólaltatná meg az egyik beszéde alatt. 1 óra 47 percnél van egy négy perces szünet, amikor a korabeli mozigépész kicserélhette a szalagokat, a nézők pedig kiszaladhattak a mosdóba, vagy csak átmozgathatták magukat. Akadnak mágikus számok: A rablók 40-en vannak, a szamurájok 7-en, a végső csatában 13 lovas ront a falura, az utóbbi szám még egyszer előkerül korábban a családfás poénnál. A befejezésnél az utolsó két halál túl gyorsnak hatott számomra. 

„A győzelem egyedül csak az övék. Mi vesztesek vagyunk.” 

Akira Kurosawa mellett még két forgatókönyvíró dolgozott, ők Shinobu Hashimoto és Hideo Oguni voltak (kis érdekesség, hogy előbbi 100, utóbbi 91 évet élt meg). A hét főhős alakítói közül a leghíresebb színész egyértelműen Toshiro Mifune, aki a ’80-as években a hazánkban is nagy sikert elért Shógun című minisorozat címszereplője volt (ebben Seiji Miyaguchi is szerepelt). A falusiak közül Shino mellett kiemelkedik még néhány szereplő: A fiatal, forrófejű, harcossá váló Rikichi (Yoshio Tsuchiya); a lány apja, a többieknél gazdagabb Manzo (Kamatari Fujiwara); a tehetetlen, folyton felsülő Yohei (Bokuzen Hidari), aki hamar Kikuchiyo figyelmének első számú célpontjává válik; valamint a falu vénje, Öregapa (Kokuten Kodo, aki szerepelt az 1954-es Godzillában). A zenét Fumio Hayasaka szerezte. 

Érdekességek: Két különböző szamuráj-történet is megfogalmazódott Kurosawa fejében, mielőtt a producer Sojiro Motoki megismertette azzal, hogy néhány feljegyzés olyan harcosokról beszél, akik éjszakai őrséget vállaltak falvakban „kosztért és kvártélyért”. Ez már jobban megtetszett neki, így az írók megkezdték a munkát és sikerült kiötölniük hat olyan kardforgatót, akik tetteikben vagy viselkedésükben valódi történelmi hősökkel mutattak rokonságot. Egyedül a hetedik, Kikuchiyo a teljesen saját kitalációjuk. A három forgatókönyv-készítő 45 napig együtt élt, szinte elzárva a világtól, csak a legszükségesebb esetben használták a telefont vagy fogadtak látogatókat. Kurosawa megtervezte a falu mind a 101 lakóját, lerajzolta a családfáikat, ezzel segítette a statisztákat, hogy értsék, milyen viszonyban vannak egymással a figuráik. A címszereplőket és a nevesített falusiakat a direktor minden részletre kiterjedően megtervezte, leírta a ruháikat, az életútjukat, a beszédstílusukat, hogy miként reagálnak a csatában az erőszakra, sőt, még olyan apróságokat is, hogy mi a kedvenc ételük. 

A filmet támogató Toho Stúdió (ahol Godzilla is született, éppen ugyanabban az időben) belső helyszíneket ajánlott fel a rendezőnek, aki azonban a realizmus jegyében felépíttette a teljes falut egy Tagata nevű helyen. Később azt nyilatkozta, hogy „a díszletek minősége meghatározza a színészek teljesítményét (…) Ezért csináltattam mindent valódira. A forgatást megnehezítette, de a hitelességet megnövelte.” Ez egy óriási dolog, pláne, ha a mostani nagy költségvetésű alkotásokkal vetjük össze, ahol 5-10 ember áll gumiruhában egy zöld háttér előtt… (Ugyanezt a túlzott realizmust hozta létre évekkel később Werner Herzog is.) A helyszín viszont csak egy volt azon dolgok sorából, amik miatt a forgatás folyamatosan hosszabbodott, a költségek pedig csak nőttek és nőttek. A stúdió „legalább kétszer” leállította a munkálatokat, amiket viszont végül ismét mindig újrakezdtek. (Az imdbn egy forrás szerint a rendező nem izgatta magát, mert azt gondolta, hogy a Toho túl sok pénzt ölt bele ebbe a projektbe, hogy csak úgy leállíttassa, egy másik szerint viszont éppen Kurosawa járt a nyakukra az újraindítás érdekében.) A legyártásra szánt összeg a produkció vége felé már a négyszeresére nőtt, a felvételeket 148 nap alatt rögzítették. 

Újításnak számított az a praktikum szülte ötlet is, hogy a klasszikus, egy helyen rögzített egyetlen kamera helyett három, különböző pozíciókba elhelyezett felvevőgépet alkalmaztak, így a nagyon összetett, sok-sok embert mozgató szekvenciákat sem kellett újra felvenni, mindegyikből rendelkezésre állt háromféle szalag, háromféle szögből. Kurosawa ötlete volt az ekkoriban még ritkán használt, emiatt elég drága teleobjektívek használata is, amikkel rá lehetett közelíteni a kulcsmomentumokra. 

A harci koreográfiát Yoshio Sugino tanította be a színészeknek, a forgatás elején Junzo Sasamori is segédkezett ebben, de őt később más kötelességei elszólították. A páncélzatok valódiak voltak, nem kellékek. Az ostrom felvételét többször azért kellett szüneteltetni, mert nem tudtak lovakat szerezni a banditák alá. A felgyújtott malom esetében megkísérelték azt az effektet nyújtani, hogy az épület ég, miközben annak valójában semmi baja se esett volna, ám ezzel a technikával a tűz meg se gyulladt. Ezt az életnagyságú makettet háromszor építették fel és égették le, mire meglett az összes szükséges felvétel. Az utolsó csata rögzítésére februárban került sor, a történet szerint zuhogó esőben vívtak egymással, ez pedig kétszeresen borzasztó körülményeket teremtett a helyszínen, ugyanis havazni kezdett. A hóréteget vízzel olvasztották el, ám az amúgy se nyári hőmérséklet mellé a saras föld több helyen megfagyott, emiatt a színészeknek meg a statisztáknak sokszor egy szál papucsban kellett fagyoskodniuk a hosszú munkálatok alatt. A stábtagok sem jártak jobban, nekik ugyanis egyhelyben kellett állniuk a cudar időben. 

A 207 perces játékidővel ez Akira Kurosawa valaha készített leghosszabb filmje. Egy Kenneth Turan nevű úr azt írta erről, hogy a film hossza „tükrözi a mezőgazdasági évet, amely a vetéstől a szépséges virágzáson át a betakarításig tart”. A Tohonál úgy gondolták, hogy az amerikai nézőknek nem lesz türelme ehhez, így 50 perccel megrövidítették a nekik szánt változatot, hozzánk pedig egy még ennél is rövidebb, mindössze 141 perces verzió jutott el. A rendező a forgatási napok alatt, éjszaka dolgozott a vágáson, ezzel kísérelt meg időt spórolni – mint láthattuk, sikertelenül. A kísérőzenét, amit Fumio Hayasaka elkészített, visszautasította, ellenben azonnal megtetszett neki az, ami a komponistának nem, ebből lett végülis ha minden igaz, a dobolásos zene. 

A történet idejét Kikuchiyo „családfájából” számították ki a hozzáértők. Mivel ekkoriban zajlott a „hadakozó fejedelemségek” egyesítése, így gyorsan fogytak a hadurak, akik egymás ellen háborúkat indítottak, ezért sok szamuráj lett ronin, nem volt szükség a kardjukra. Egy Philip Kemp nevű illető azt a megállapítást tette a korszakra nézve, miszerint „a parasztok számára, akiknek a termését megdézsmálták, a házaikat felégették, asszonyaikat és lányaikat elrabolták vagy megerőszakolták, a szamuráj és a bandita megkülönböztetés nem sokat jelentett”. Magyarul: mindkét fél ugyanazt tette velük. Ahogy már korábban volt róla szó, a hétből hatot valódi személyekről mintázták, az imdbn találtam egy részletes leírást Kyuzoról, akit Miyamoto Musashi inspirált. Ez a legendás szamuráj 61 kardpárbajt vívott életében és mindet megnyerte. Az életrajzaiban fennmaradt legelső párbaját örökíti meg Kyuzo belépője, ahol az ellenfele megpróbálja megfélemlíteni, ő viszont egyetlen csapással megöli. Musashi leghíresebb párbajában szintén egy csapással végzett a másik szamurájjal, azonban közben megsérült, ellenfele kardja ugyanis levágta a fejpántját – szóval ugyanabban a pillanatban csaptak egymás fejére. Ezt jelképezi Kyuzo sérülése, a vágás az egyik szemöldökén. Ugyanígy történelmi elődjére utal az, amikor az egyik harc során eldobja a kardját és így teríti le a támadóját, ez Musashi egyik védjegye volt, a vele szemben állók sosem számítottak erre a meglepően halálos trükkre. A Kikuchiyo név fordítása „ezer éves krizantém”, amit olyan fiúknak adtak, akik még nem voltak elég érettek. Ez pedig jól illik a sokszor gyerekesen viselkedő, analfabéta, paraszti származású hetedikre, a többiek igazából ezért nevetnek a névadáson. 

Három szpojler 

Nekem nem tűnt fel, de amikor Katsushiro kimerészkedik a fák közé a szamurájpáncélos bábuval, akkor azt gyors egymásutánban két lövés is éri. Ekkorra azonban a banditák három puskájából már csak egy van náluk, a másik kettőt Kyuzo és Kikuchiyo elvették, a megmaradt utolsóval viszont lehetetlenség lett volna ilyen sebesen kétszer is lőni. Érdekes dolog a már szóba került teszt, amivel megállapítják a jelentkezőkről, hogy alkalmasak-e a feladatra. Gorobei, még mielőtt belépne a szállásra, rájön, hogy a bejárat mögött veszély leselkedik, elvileg észreveszi az ütésre kész fiatal árnyékát. Ez a szövegből nem derül ki, a színész viszont lefelé néz, ott azonban a karaktere semmit se láthat, mert a Nap olyan szögből süt, hogy a rejtőzködő Katsushiro árnyéka befelé vetődik, nem kifelé. Amikor néztem a filmet, arra gondoltam, hogy Gorobei furmányos és pusztán a körülményekből rájön a csapdára – így már nincs is hiba. 

A hétből négyen halnak meg a végére, azonban egyiküket sem tudják becsületes kardpárbajban legyőzni, mindannyian golyótól hullanak a porba. Mindössze Kikuchiyo lő az ellopott puskák egyikével egyszer, de csak vaktában, amivel senkit se talál el. A valóság különös módon éppen ahhoz a három színészhez volt kevésbé kegyes, akik a túlélőket játszhatták, ugyanis ők haltak meg először a hétből: Daisuke Kato 1975-ben, Isao Kimura 1981-ben, Takashi Shimura 1982-ben. A legtovább pedig éppen Minoru Chiaki húzta, aki az elsőként eleső Heihachit keltette életre, ő 1999-ben távozott közülünk. 

Szpojlerek vége 

Akira Kurosawa és Takashi Shimura is szamuráj ősökkel büszkélkedhettek. Kambei szerepére kizárólag Shimurát tudta elképzelni a rendező. Siji Miyaguchi életében nem nyúlt még kardhoz, mikor rá osztották Kyuzo szerepét. A színész részt vett egy gyorstalpaló gyakorlaton, ám a figura győzelmeit a legtöbbször vágásokkal és gondosan megtervezett beállításokkal érték el – például azt sose tárják a nézők elé, miként szerzi meg Kyuzo a puskát. A szerelmi szálban tükrökkel vetítettek fényt Keiko Tsushima szemébe, hogy Shino mindig csillogó tekintetű legyen, a számos újra felvett jelenet miatt azonban ez a módszer károsodást okozott a színésznő szemének (hogy ebből később mi lett, arról nem szól a fáma). Kurosawa és a Gorobei-t játszó Yoshio Inaba rosszul viselték egymás társaságát, a rendező folyton kiabált vele és gúnyolódott rajta. Inabát ez annyira megviselte, hogy bár 1957-ben ismét elvállalt egy munkát Kurosawával, utána szinte alig szerepelt más alkotásokban. Yoshio Tsuchiya, aki Rikichit játszotta, elmesélte, hogy a banditák táborának felgyújtása jelenetnél sokáig kellett várniuk, amíg a szabályzatban előírt tűzoltóautó a helyszínre tudott jönni, ezért addig a stáb tagjai buzgón locsolták a faépítményeket gázolajjal. A tűz emiatt az elvártnál sokkal gyorsabban gyulladt meg, forróbban is égett, ám mivel csak egyetlen lehetőség volt felvenni az egészet, ezért folytatni kellett a munkát. Tsuchiya a forróság miatt megégette a légcsövét, a tűz pedig még a kalyibák mögött álló dombokról is leperzselte a füvet. Az egyik felderítő banditát az a Haruo Nakajima alakította, aki Godzilla első megformálójaként lett világhírű. 

Toshiro Mifune (a képen) azt nyilatkozta, hogy ez volt a kedvenc filmje az összes munkája közül, Kikuchiyo pedig különösen közel állt a szívéhez, mert elmondása szerint mikor őt játszotta, akkor önmaga lehetett. Mivel ennek a figurának nem volt történelmi alapja, ezért Mifunét engedték improvizálni. A színész oroszlánokat tanulmányozott a hetedik szamuráj mozgásának megtervezéséhez, a forgatáson pedig végig karakterében maradt. Attól függetlenül, hogy a végeredményt nagyon szerette, Toshiro úr a forgatást már kevésbé viselte könnyedén. A fagyos februári munkát sokáig felemlegette, mert még sosem fázott annyira, mint akkor; ráadásul állítólag a produkció okozta stressz miatt egyszer ráfogta a karaktere által zsákmányolt puskát a rendezőre.  

Következzék némi irodalmi adalék! A 2005-ben megjelent 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz 304. oldaláról: „Kurosawát John Ford westernjei ihlették meg, és merészen eltávolodott egy jellegzetes japán műfaj, a jidai-geki – kosztümös-kardozós történelmi film, amely a meseországként ábrázolt középkori Japánban játszódik – szűkkeblű hagyományaitól. A hét szamuráj tele van elképesztő akciójelenetekkel, komikus esetekkel, balszerencsés véletlenekkel, társadalmi drámával, pozitív jellemfejlődéssel, valamint a kötelesség és a vágy összeütközéseivel, s mindezt hibátlan realizmussal jeleníti meg. (…) a gyerekek rajonganak a hősökért (…) Számos jelenetet idézhetünk, amelynek döbbenetes vizuális és érzelmi ereje van (…)” Itt megemlítik azt, amit a dvd tokja is hirdet, miszerint két Oscarra jelölt filmmel állunk szemben, egészen pontosan a Legjobb Díszlet és Legjobb Jelmez kategóriákban volt jelölve – ekkor még az Oscar jelentett valamit. 

A 2004-ben kiadott Új Oxford Filmenciklopédiából, 436. oldal: „A háború utáni korszak új rendezői közül Kurosawa Akira a legjelentősebb. Filmjei átvették a nyugati stílusú szerkesztést, hogy drámai módon vizsgálhassák az emberi természet tematikáját. Rendezési technikája érthető volt a külföldi közönség számára, így az egész világ figyelmét ráirányíthatta a japán filmre.” A 748. oldalról: „A japán és a nyugati hatások (…) kombinációja jellegzetes vonása Kurosawa filmjeinek, és nagymértékben hozzájárult folyamatos nyugati népszerűségéhez. Kurosawa azon módszerének dinamizmusa, hogy képeken keresztül meséli el a történetet, mindig témái humanista megközelítésével párosul. Érdeklődése a társadalmi problémák és az emberi természet iránt (…) Filmjei történetkompozíciója, mely a realista leírás és alkalmi romantikus pillanatok kombinációján keresztül halad a tetőpont felé (…) Ezt a klasszikus formát a nyugati stílus – az európai és a hollywoodi módszerek elegye – hozza létre. Sok filmi forma nyugati stílusú montázson alapul Kurosawa filmjeiben. (…) A filmet szórakoztató formaként is továbbfejlesztette. Mély benyomást tett rá Hollywood, különösen John Ford filmjei. Amit Ford a westernnel fejezett ki, az Kurosawánál a jidaigeki (kosztümös filmek) formájában jelent meg: A hét szamuráj (1954) (…) ihletet adott (…) John Sturgesnek (…) A hét mesterlövész (1960) elkészítéséhez; ez is bizonyítéka, hogy Kurosawa művei hatottak az amerikai zsánerfilmek és az európai művészfilm kölcsönös megtermékenyítésére. Kurosawa témáinak középpontjában az emberség áll, s ez a megközelítés alkotta világnézete alapját korai műveitől fogva.” 

Az 1964-es Film Kislexikon 427. oldala ezt írja Kurosawáról: „A haladó japán filmgyártás egyik legkiemelkedőbb művésze, neve méltán bejárta az egész világot. Számos nemzetközi nagydíjat nyert. Műveiben határozottan realista tendenciájú, bár stílusában sajátosan érvényesül a nemzeti stilizáló elem és bizonyos naturális jegyek is. A társadalmi problémák foglalkoztatják és kritikája, valamint ábrázoló képessége fokozatosan mélyült el. (…) Szociális érzékű, szuggesztív művész. Ábrázolásmódja kissé nyers, az indulatok tolmácsolásában néha vad. Legemlékezetesebb munkái (…) a Hét szamuráj ősi legendája (…)” 

A hét szamuráj 210 millió jenből készült, amely megközelítőleg 580 ezer dollárnak felelt meg akkoriban. Japánban több mint 268 millió jent hozott be, az USA-ban pedig 833 ezer dollárt, így a Godzilla mellett ez volt a Toho egyik legnagyobb bevételű filmje 1954-ben. Saját korában sem hazájában, sem nyugaton nem váltott ki túl nagy lelkesedést, ám ahogy az lenni szokott, az évek során elnyerte az őt megillető elismerést, mára pedig az egyik legnagyobb hatású mozgóképnek tartják.

Ez teljesen helytálló, főleg mivel ellentétben sok száz (vagy ezer) másik filmmel, a Shichinin no Samurai felett nem járt el az idő. Az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a tökéletes helyszínek és jelmezek, az első rangú színészi játék, a figyelmet fenntartó cselekmény meg az ízig-vérig valós figurák még 2023-ban is izgalmas élménnyé teszik! A hosszú játékidő ne vegye el a kedvét senkinek, ez a 3 és fél óra sokkal jobban megéri, mint egy hasonló hosszúságú mai valami a mozikban! Kifejezetten örülök, hogy megmentettem ezt a dvd-t a pusztulástól, viszont kérdéses, hogy meg fogom-e nézni valaha még egyszer, hiszen immár ismerem a sztori fordulatait meg az agyamba égtek a képek… 

Pontozás: 

imdb: 8.6 (A port.hun 8.9.) 

Szerintem: 5/5 

Várható írások: A hét mesterlövész.

Mióta az eszemet tudom, mindig érdekelt két nagy történelmi korszak: a lovagkor és az ősi Egyiptom. Az ókori Egyiptom a valaha volt talán legnagyobb hatású emberi civilizáció, amely több mint 4000 éve él a köztudatban. Ha jobban belegondolunk, szerintem senki se tudná fejből megmondani, hogy kik ülnek ma a „mindössze” 1100 éves Magyarország parlamentjében, de még a legtudatlanabbak is hallották már Ramszesz, Kleopátra vagy Tutanhamon neveit. Ennél fogva ez a nagyszerű civilizáció mindig jó alapul szolgált filmekhez, szóval mikor a Twitteren láttam, hogy egyiptológusok reklámozzák ezt a helyes animációs mozit, azt gondoltam, miért ne nézzem meg én is? Vicces módon jelenleg a Cinema City-ben vetítik, de közben adja az HBO – választásom az utóbbira esett.

Elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy nem tudom kizárni egy ilyen elemzésből a „professzionális” énemet, így attól függetlenül, hogy gyerekfilmről van szó, ahol kell, ott kritizálni fogom; szóval aki azt akarja tudni, hogy elvigye-e rá a csemetéit, az ugorjon a végén az értékeléshez! A többiek meg akkor ugorjanak fel velem egy képzeletbeli harci szekérre és vessük bele magunkat a Momias-ba!

Napjaink Egyiptoma alatt, mélyen elrejtve a föld gyomrában lakozik egy ősi város, ahová az ókori múmiák menekültek el a modern világ elől. Ebben a világban él három főszereplőnk, a kocsihajtó Thut (angol hangja Joe Thomas), a hercegnő Nefer (Eleanor Tomlinson) és Thut öccse, Sekher (Santiago Winder). Ők hárman és a kissrác háziállata, Kroki, a véletlenek összjátéka folytán eljutnak a modern Londonba, ahol egy kapzsi múzeum-tulajdonos, Lord Carnaby (Hugh Boneville) élő relikviákként akarja mutogatni őket. Ha ez nem lenne elég, még vissza kell szerezniük tőle a fáraótól kapott gyűrűt is, amely súlyos próba elé állítja a két fiatalt: egy balul sikerült jóslat miatt ugyanis össze kellene házasodniuk...

Három szempontból szeretnék beszélni cikkem tárgyáról, az első a technikai megoldások bemutatása: A figurák aranyosak, bár erősen érezhető a L’ecsó (az ikrek) és a Derült égből fasírt (Thut) hatása. Tetszett, hogy Nefer és a fáraó arcában egyértelműen meg lehet látni azt a klasszikus egyiptomi arcot, ami az emberek fejében él. Az apró részletek nagyon szépek, például az éjszakai égbolt, a fény-árnyék hatások vagy az ismerős monumentális építmények színei. A készítők fejet hajtottak önmaguk előtt, amikor a beöltözős jelenetben a főhősök spanyol ruhákat vesznek magukra. A fáraó magyar hangja nagyon jó, sajnos nem tudom, ki „játszotta”. A nyitó- és záró stáblista alatt „hagyományos” animációt is láthatunk, ez az Addams Family-re emlékeztetett. Vajon miért nem csinálnak filmeket ilyen stílusban?

Nézzük a történelmi hitelességet! (Igen, ez egy gyerekeknek szóló mese, tehát a történelmi tényeket veszi alapul, de nem ragaszkodik hozzájuk, viszont mégis, „amatőr egyiptológusként” azért van miről beszélnem.) Jópofák a karakterek nevei, a Thut egyértelműen a Tutra, Tutanhamon amerikai becenevére utal, a Nefer pedig nyilván Nefertitire, Ehnaton főfeleségére és társuralkodójára. [2024-es megjegyzés: A nefer azt jelenti, hogy "szép".] Sekher ifjúság-tincset visel, ez a gyermekkor jelképe. A Lord Carnaby Lord Carnarvonra emlékeztet, ő szponzorálta Howard Carter ásatásait; ugyanakkor egyértelmű kritikának fogható fel a jó ideje erőteljes támadásoknak kitett British Museum felé is, hiszen a „múmiarabló” múzeuma egyértelműen a világ minden tájáról kétes módszerekkel összeszedett műkincs-gyűjtemény allegóriája. A számtalan ősi isten közül Ré, Hathor, Hórusz és Ozirisz neve hangzik el, a történet szempontjából csak Hathornak és Rének van jelentősége, viszont érdekes módon az istenek tényleges létére talán csak a főnixmadár utal – ami azonban nem a szerelem istennőjéhez volt köthető és korántsem ebben a formában élt az egyiptomi mitológiában. Nekem a kocsiverseny is sántít, ez inkább a Római Birodalom sajátossága volt, amennyire tudom, az ókori Egyiptomban nem rendeztek kocsiversenyeket, ha pedig mégis, akkor sem olyan arénában, amit elénk tárnak. Az egyes szereplők szövegei érdekes helyzetet teremtenek, hiszen Londonban Thut azt mondja, ez a Római Birodalom, tehát akkor ők a Ptolemaida-dinasztia előtt éltek, ameddig Egyiptom még önálló volt; az őrök viszont azt jelentik a fáraónak, hogy itt vannak az élők a fémszörnyeikkel. Szóval akkor tudnak a modern világról, mégsem ismerik a repülőgépeket, meg azt se tudják, hogy már nincs Római Birodalom? Ez így együtt nem lehetséges. Végül egy olyan kérdés, ami az alkotókban nyilván nem merült fel: hogy váltják egymást a fáraók az öröklétben?

Most pedig vessünk egy pillantást a történetre, a cselekményre és a szövegkönyvre! Maga az alaphelyzet elég furcsa, bár a spanyol ajkú népeknek más a hozzáállása a halálhoz, készítőink pedig spanyolok, de azért mégis, a főszereplőink élőhalottak, ami ki is derül. Ehhez még hozzájön, hogy Thutot azzal fenyegetik, ha elveszti a gyűrűt. kinyomják a szemeit és kivágják a nyelvét – ez történelmileg lehet valamennyire hiteles (bár inkább a kora középkori Európát idézi), viszont gyerekeknek talán túlzás. Ugyanígy szóba kerül, hogy kivégezhetik a szerencsétlen főhőst, egyszer pedig azt kiabálja, hogy „meghalunk”, miközben az már megtörtént. Az alkotók nem játszottak rá arra, hogy a szereplőik már nem élnek, pedig ezt lehetett volna akár viccforrásként is használni.

„… még vonzó is lehetne, de hiába, hiszen horkol!”

A modern világ csodáinak ókori verziói talán a kicsiknek viccesek, felnőttként viszont inkább fárasztó klisének hatnak (kőtáblákat használnak telefonok helyett, a forgalomirányító rendőr „egyiptomi” mozdulattal irányítja a szekereket, stb.). A sztoriba számos elemet máshonnan lopkodtak össze; például az egész úgy indul, mint egy gagyi, Izaura TV-s romantikus film: a szerelmespár egyik fele kis híján elüti a másikat, majd ugyanilyen szinten folytatódik, ahol a gazdag egyik fél és a nem gazdag másik kezdetben utálják egymást, aztán egymásba szeretnek… A hercegnő nem akar férjhez menni, ahogy Merida se akart, de egy mondat után lemond erről az akaratáról; viszont újkori kolléganőihez hasonlóan ő is el akarja hagyni a megszokottat, a hagyományost, valami újat akar, mégpedig az álmait szeretné megvalósítani. Ez meg olyan hollywoodi… Nefer már az „ókorban” sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, a modern világban pedig túlságosan odaillően viselkedik. Thut teljesen hiteles mindkét világban, Sekher pedig gyorsan alkalmazkodik, ahogy a gyerekek szoktak. Kifejezetten pozitívum, hogy Kroki a legkevésbé sem idegesítő, nem erőltetik a jelenlétét és beszélni se beszél.

Furcsa módon Thut központi problémája tulajdonképpen poszttraumás stressz szindróma. Talán a játékidő rövidségével magyarázható, hogy a múmiák nem félnek semmitől a modern világban (nem volt idő vagy tehetség kitalálni, miként reagálnak az egyes dolgokra), csupán az „erős fehér fény” a gyengeségük, mert akkor láthatóvá válik a valódi arcuk. Ez végülis egyedi, csak olyan légből kapott, nincs rá ok vagy magyarázat. Ugyanilyen rejtélyes, hogy Sekher vajon hová tudja eltenni a ruházatában a bumerángját vagy hogy a figurák néha teleportálnak (a hercegnő valahogy odakerül a palotából a kijárathoz, aztán a hajóra; a krokodil hirtelen ott van a buszban; az elején hirtelen ott vannak a furgon hátuljában). Hasonlóan misztikus jelenség az idő kérdése, Thut ugyanis folyton sürgeti Nefert, hogy eljár az idő, viszont vagy én nem figyeltem, vagy valójában senki sem mondta, hogy mikor is lesz az esküvő. Ha a leánykérés után már másnap, akkor így is, úgy is elkéstek, ha meg nem akkor, akkor mikor van?

Engem egyedül az ikrek idegesítettek, akik a lordnak dolgoznak, de ők se mindig, csak néha. Az említett főgonosz a végén a Disney-mozikban szokásos halált kap, ez se eredeti húzás. A modern világban nem tetszett, hogy az Aida-előadáson a két főszereplő énekes fekete, a rendező meg köcsög, az ekkor a lorddal meg az anyjával egy páholyban ülő Prince-klón pedig pár percen belül a főszereplők első számú segítőjévé válik. Ekkor kiderül, hogy az álmaid beteljesülnek, ha több millióan tekintenek meg téged a YouTube-on, aztán jönnek a gagyi popslágerek is, van egy visszatérő dal, amit a filmhez szereztek, meg a Walk Like An Egyiptian felújított változata – hangsúlyoznom kell viszont, hogy ezek sokkal jobbak, mint amik manapság szólnak a rádióból. A kísérőzenei mélypont azonban a Nickelback együttes egyik számának használata…

Párszor a karakterek cselekedetei elég logikátlanok: Thut futva kis híján utolér egy autót; majd mikor mégsem jön ez össze, akkor megmondja a Prince-klónnak, hogy „Nem akarlak többet látni!”, utána megparancsolja Sekhernek, hogy „Te szépen itt maradsz!”, és ott hagyja. Egy olyan város közepén, amit egyikőjük sem ismer, azzal a palival, akivel nem akar többször találkozni… A lord, akinek saját múzeuma és páholya van az operában, összesen 2 beosztottal bír (ennek valószínűleg pénzügyi okai voltak, mert nem akartak még több karaktert meganimálni, ez a kettő is ugyanaz, csak más színű hajjal és ruhával) és azok is teljesen használhatatlanok. Az említett kiállítóhelyen, ami a Prince-klón szerint „olyan, mint egy erőd” egy, azaz 1 darab biztonsági őr van, aki egyetlen, huszonöt másodperces megjelenés után nyom nélkül eltűnik; az ajtók nincsenek bezárva, nincs mozgásérzékelő vagy üvegtörés-jelző se. (Ezt meg azért emelem ki, mert 5 és fél évet dolgoztam múzeumban.) Az itt látható restaurátoros poénnal elkéstek pár évet, de helyette van pár igazán nevettető pillanat (mondjuk a hirdetőtáblán a hirdetések vagy az első dalbetét befejezése, de volt még legalább két alkalom, mikor jót nevettem, csak sajnos a viccek eléggé messzire vannak egymástól.) Szerencsére kapunk egy pici feminizmust is, hiszen Nefer megjegyzi, hogy miért ne lehetne Ré, a napisten nő? Végülis a legtöbb istennek volt egy istennő párja, aki hasonló attribútumokkal bírt, de a főisten mindig férfi volt az ókori Egyiptomban; ugyanakkor, ha erős női istenséget akart valaki imádni, akkor ott volt mondjuk Ízisz.

Ismerkedjünk meg a készítőkkel! A rendező Juan Jesús García Galochanak ez az első egész estés munkája, korábban művészeti vezetőként dolgozott író kollégáival, Jordi Gasullal és Javier López Barreiraval a spanyol animált Indiana Jones-paródia, Tadeus Jones kalandjain (eddig háromszor indult útnak, egy rövidfilmben 2007-ben, majd egy egész estés moziban 2012-ben és 2017-ben; az utóbbi kettőben inka aranyat és Midász király kincsét keresi). A Múmiákból egy spanyol és egy angol nyelvű változat létezik, az HBO az utóbbit sugározta, ebben a korábban már említettek mellett az alábbi hangok hallhatóak még eredetileg: Celia Imrie – Mamika (a St. Trinian’s 1-2-ben a felügyelőnő) és Sean Bean – a fáraó. A zenét Fernando Velázquez szerezte.

Pár érdekesség: A filmet eredetileg 2021-ben mutatták volna be, a végén ez az évszám szerepel, de aztán két évre parkolópályára állították, ameddig utómunkálatokat végeztek rajta. A stáblistából kiderül, hogy a produkció ideje alatt 2 baba született és 5-en haltak meg a stábtagok családjaiból. Miután ez a lista lemegy, még van egy jelenet, ami aranyos poén, de korántsem fontos. Nekem nem tűnt fel, de Thut valamiért római írásjelekkel dedikál egy olyan társadalomban, ahol még a gyerekek is hieroglifákat használnak; illetve az se, hogy Kroki egy az egyben megegyezik a Tinkerbell animációs filmek bébi krokodiljával (mivel ezek közül egyet se láttam). Cikkem tárgyának 12 millió dollár volt a készítési költsége, mostanáig már majdnem 53 milliót hozott vissza.

A Momias egy egyedi és kedvelhető kis filmecske, ami bár sem történetileg, sem humorban nem annyira acélos, mégis lekötött arra a másfél órára. Ha másra nem is, arra jó, hogy a kisgyerekekben felkeltheti az érdeklődést az ókori Egyiptom fantasztikus világa iránt!

Pontozás:

imdb: 5.9

Szerintem: 4/5 (Egy ponttal feljebb húztam végül, mert tulajdonképpen nem tudok haragudni a hibáira.)

És most egy kis gyűlölködés a végére… Az HBO már tényleg egy pöcegödörre hasonlít. 14:55-kor kezdődött ez a film, 14:50-kor kapcsoltam oda és megnézhettem három reklámot. Az ajánlóra, amiben homokosokról szóló sorozatot, illetve viccesnek egyáltalán nem vicces „vígjáték”-szériákat reklámoztak, nem érdemes szót pazarolni, de mikor felbukkant az Eurosport-reklám, akkor azért nagyot néztem. 10 vagy 20 éve elképzelhetetlen lett volna, hogy az HBO ne önmagát ajánlja a saját reklámblokkjában, most már ezt is megértük. Sőt, egyre inkább afelé próbálják terelni a nézőket, hogy váltson mindenki az HBO Maxra, mert hát az sokkal jobb, és olyan nagyszerű izék vannak rajta, mint a hármas számú reklámban hirdetett Nagy Katalin életén alapuló The Great. Úristen, mi ez a szemét?! Tényleg nagyon tetszik Elle Fanning, de ez még úgy is rendkívül izzadtságszagúnak és idegesítőnek tűnt, hogy a reklámot hang nélkül néztem. És mi a frászt keres az 1700-as évek Oroszországában, a cárnői udvarban egy néger?! Hagyjuk már ezt a baromságot… Emmy-díjat ennek, közben a Victoria anno semmit se kapott és a harmadik évadát már le se adták?! És azt se értem, hogy miként mehet ez most már ki tudja, hányadik évaddal, miközben elvileg minden, ami orosz, az most fúj-fúj?