Nem tudom eldönteni, hogy ez figyelemfelhívó cím-e vagy semmitmondó. A film is ilyen meghatározhatatlan és gyanítom, hogy amint a cím, maga a mű is vagy tetszik valakinek, vagy elalszik rajta. Én az előbbi kategóriába tartozom, lehet, hogy azért, mert nem éltem abban a korban, amikor május elsején táblákkal kellett vonulni.

A munka ünnepe előtt érkezik Péter (Halmágyi Sándor) egy olyan településre, melynek vasútállomásán ő az egyedüli leszálló. A vonaton játszódik a nyitójelenet, rengeteg idősebb nép teszi meg szokásos útját A-ból B-be, ez a nyikhaj meg óriási kofferekkel állja útjukat a kocsin belül, amiből még ki is hullik vagy 30 db könyv. (Mármint a kofferből, nem a kocsiból.) A társaság egyik része inkább italozik és beszélget tovább, de néhányan a hosszú útra elkérnek egy-egy példányt, Péter meg szívesen adja nekik örökbe. Kis életkép rajzolódik ki előttünk egyszerű, a való életben előforduló figurákkal, az egész film is hasonló jelenetek sora, hangulatok ezek inkább, semmint igazi történetrészletek. 

Megérkezik a friss diplomás népművelő (ezen a helyiek elámulnak, hogy micsoda foglalkozás ez?!) egy Isten háta mögötti gyárba, egy nem is létező álláshirdetésre. Belecsöppen gyorsan a mindennapokba, óriási fazonok közé; az igazgatón (Sinkovits Imre) rögtön látszik, hogy kicsit bolond, de irányításra született, a könyvtáros (Őze Lajos) napszemüvegben ül a tárgyalóban, minden bizonnyal módosult tudatállapotban (bár ez utóbbi mindenkiről elmondható a teremben, azt hiszem). Az új munkaerő köszöntésére gyorsan koccintanak egyet, biztos, ami biztos. Itt van még egy láthatóan fontos beosztású ember (Andorai Péter, üzemmérnök a szerep szerint), aki már idegeskedik a május elsejei felvonulás szervezése miatt. Mindenki sürög-forog, vagy csak lélekben van jelen, viszont biztos, hogy nem foglalkozik különösebben az új kollégával. 

De hamar megismerik, mert technikai problémák miatt a nagy, emberekből kialakított „Eljen Május 1.” feliratból kimaradt ékezetet helyettesíti óriási lélekjelenlétről tanúskodva. Hatalmas üdvrivalgás és ezután jön egy újabb kis szösszenet, csak emiatt a negyed óra miatt már érdemes megnézni a filmet; a majálist hivatalosan is megnyitja igazgatónk. Folyik a sör, megjelenik a prímás, a „TEKECSAPAT” (csak így nagy betűvel :D) megmutatja, mit tud – nagyon vicces és egyben szomorú is, hogy a főmufti állandóan velük példálózik, mint ami jól működik a gyárban és a kollektívát erősíti. Más tényleg nem igazán működik, inkább csak úgy megyeget... Na és a lényeg, amikor már esteledik (marha sötét a film, nem ártana felújítani!), sokan már otthon vagy az asztalra borulva pihenik ki az ünnep fáradalmait, Sinkovits rágyújt egy-két nótára. Zseniális. Olyan igazi ez a pár perc, hogy szinte megható. Ha valaki kíváncsi, mi is az a magyar nóta, ezt a kis jelenetet mutatnám meg neki. 

Mint említettem, különösebb történet nincs, de a népművelő azért teszi, amit lelkiismerete diktál, tehát terjeszti a kultúrát bizonyos szinten. Az öreg pecásnak, aki szállást adott neki, megmutatja Hemingway-t, a képzőművészeti kört akaratlanul ugyan, de felpezsdíti a könyvtáros nőjével (aki itt azt hiszem, mindenkinek a nője), aki miatt sokan kíváncsiak lesznek az emberi test ábrázolásának módjaira. Egy-egy jól irányzott mondattal ráébreszt másokat fontos meglátásokra, a művészetek útján, de nem csak a művészeteket illetően. Mindenkivel megtalálja a megfelelő hangnemet, a legtöbben vevők az újféle látásmódjára, a mélyebb társalgásra vagy csak a bolondozásra - de nem a legjobb helyre jött osztani az észt. A gyári kollektíva alkalmatlan az új dolgok befogadására, azaz inkább nem hajlandóak változtatni a jól bejáratott fogaskerekek megolajozásának eddigi módján. De úgy is értelmezhetjük a történteket, hogy egy fecske nem csinál nyarat, a frissdiplomás hülyegyerek nagyon okosnak gondolja magát, de ha vért izzad, sem tud változtatni bizonyos dolgokon. Például azon, ha valakit azért küldtek le ide az Isten háta mögé a tanári állásból, mert mondott néhány „butaságot”. Vagy azon, hogy valaki nála nagyobb élettapasztalattal rendelkezik, ezért átlát az okosságain. Amiket egyébként teljesen jóindulattal mondogat, meg tényleg szeretne értelmes elfoglaltságot találni a dolgozóknak, de a szürke hétköznapok erősebbek.

Egyedül a Szirtes Ádám által megformált gondnok az, aki hasonlóan elvarázsolt lelkű, mint a Péter. Ő kénytelenül csöppent ebbe a közösségbe, fárasztják a kötelezettségek, az emberi rosszindulat, ő csak megtermeli a betevőt, elvégzi a munkát, de az igazi szenvedélyét senki nem érti meg, csak a főhősünk. A gólyák. Sok éven át laktak a házához közel, nélkülük már el sem tudta képzelni az életét, aztán egyik évben nem jött a gólya-család. A következőben sem. Megértik egymást, eliddogálnak, éneklik a „Gólya, gólya, füstös lábú gólya” kezdetű nótát és álmodoznak arról, hogy a madarak megint eljönnek. Mert már májusban járunk és nincsenek sehol. Amikor mégis előkerül a pár, gondnokunk gondtalan kisgyerekként fut utánuk a mezőn, ez igazán maradandó jelenet, Szörényi Levente aláfestő zenéjével. 

Sinkovits felülmúlhatatlan, ilyen szatirikusan ábrázolt figuraként ritkán látni őt. Őze Lajost már inkább, neki összesen van 6 vagy 7 perc játékideje, de az erős 6-7 perc. Sokszor nótáznak a filmben, Szörényi zenéje pedig nagyon illik minden jelenethez, kedvencem volt a némafilmeket idéző dallam, ami alatt felgyorsítva látjuk felülnézetből, amint az igazgató kergeti a fiát. Kardos István írta a forgatókönyvet, aki például a Kopaszkutyáét is – egészen hasonló a két film, ha jobban belegondolok; szösszenetek egymás után, a történet nem annyira rajzolódik ki, nem is fontos. Kardos Ferenc, a forgatókönyvíró testvére a rendező, akinek semmi más filmjét nem láttam még, de az sokat elmond azt hiszem, hogy a Roncsfilm létrejöttéhez producerként járult hozzá pár évvel később és ahogy néztem a munkásságát, elég sok olyan művet jegyez, amit nem játszottak agyon, úgymond, témájukat tekintve neccesek voltak és ma is azok. Mint az Ékezet. 

És ezzel ellent mondtam magamnak, mert azt írtam, hogy nem nagyon szól semmiről a film. De azt hiszem lényegében arról szól, hogy nem szól semmiről, mert egy ilyen helyen, mint ez a gyár is, megállt annak idején az idő. Az szintén érdekes kérdés, hogy pontosan mikor játszódik a történet, mert a raktárhelyiségként használt egykori művházban sok rákosista képet meg hirdetőtáblát tárolnak már egy ideje, de ki tudja, mióta? A termelés folyt, a dolgozók ettek ebédidőben, ittak, amikor tudtak, de semmi egyéb nem történt. Maga a sivár valóság ez, a hatvanas-hetvenes évekből. És ezért nagyon „szerethették” ezt a filmet az okosok odafönt.