Óh, a mesés Japán, a legkirályabb robotok (Transformers), az animék és a technológia hazája! Manapság nagy divat japánul tanulni, japán trendeket követni és szinte minden fiatal anime-bolond; régebben viszont Japánhoz két dolgot lehetett egyértelműen kötni: a II. Világháborút lezáró, szörnyűséges atombombázást és az ősi kultúrát. Az utóbbit leginkább a szamurájok alakjai jelképezik még ma is, és a fantasy meg a középkori hadtudományok rajongói között örök érvényű dilemma, hogy kik voltak a menőbbek: Európa lovagjai vagy a Távol-Kelet szamurájai? 

Kik voltak a szamurájok? Thomas D. Conlan Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200-1877 (2010) című könyvének 8. és 10. oldalai szerint a manapság képzeletünkben élő nagy harcosokat eredetileg gokenineknek nevezték („nagyurak tiszteletreméltó vazallusai”), akik a nagyurak kíséretébe tartozó fegyvereseket vezettek, és ez utóbbiaknak volt szamuráj a megnevezése: „A szamuráj úgy viszonyult egy gokeninhez mint a fegyverhordozó a lovaghoz.” Az idő múltával viszont utóbbiakra átragadt az előbbiek neve, így A hét szamuráj korszakában (16. század) már eképp neveztettek „a szabadságukat mindennél töbre (sic!) tartó régi harcosok leszármazottai”. Kezdetben főleg lóról harcoló, megállíthatatlan íjászok voltak, aztán fokozatosan tértek át a szálfegyverek, a kardok, végül a puskák és pisztolyok használatára. Az európai és amerikai képzeletet megragadó szamurájok a 16. századiakon alapulnak, akik elvesztették korábbi, a lovagságra is jellemző „földért harcolok” életmódjukat, helyette státusz-szimbólumként hordták a két kardot (a katanát és a vakizasit, a parasztok ekkor már nem viselhettek fegyvert); másrészt rendelkeztek „azzal a (ritkán érvényesített) joggal, hogy levágjanak bárki közrendűt, aki nem viseltetik irántuk kellő alázattal és tisztelettel”. Nagyon fontos volt számukra a felmenőik felemlegetése, büszkék voltak, még akkor is, amikor a modern világban már nem maradt helyük. Az 1800-as évek legvégén tűntek el hivatalosan is a történelem színpadáról, ám emlékezetük tovább élt még az említett II. Világháborúban is, ahol az összes japán tiszt katanát hordott, státuszuk jelképeként, sőt, néha még a repülőgépek pilótái is maguknál tartották a légi harcok során egyébként teljesen haszontalan fegyvert. A szamurájok még ma is itt vannak velünk, filmekben, videojátékokban (pl. Mitsurugi vagy Yoshimitsu a Soul Calibur-szériában, Yasuo és Yone a League of Legends-ben), sorozatokban, animékben és akció-figurákként; kardjaik népszerű dísztárgyak, de sok keleti harcművészetben is szerepet kapnak. 

Ha már ezen túl vagyunk, még két dolgot kell megemlítenem, mielőtt belevágunk: Ezt a filmet eredeti dvd-n kaptam egy volt kollégámtól, aki lakás-eladás után ki akarta dobni. Majdnem egy évnek kellett eltelnie, mire végre rá tudtam venni magam, hogy megnézzem, ez pedig azért van, mert 3 és fél óra hosszú… Viszont jelen esetben ez teljesen indokolt, ellentétben a mai hasonló hosszúságú izékkel – jegyezzük meg jól: azért, mert egy film régi, még nem feltétlenül rossz! Cikkem tárgya pedig ennek fényes példája, merthogy kifejezetten jó! 

1586-ban járunk, Japánban, ahol egy névtelen, apró falut lovas banditák zaklatnak. Miután sikerült túlélni az előző évi támadást, a harcban járatlan földművesek rettegve veszik hírét, hogy a rablóbanda ismét lecsapni készül, amint az árpa beérik. Nagy nehezen eldöntik, hogy felveszik a kesztyűt, de ehhez szükségük volna néhány rátermett fegyverforgatóra, így páran elindulnak a közeli városba, hogy ott megpróbáljanak felfogadni néhány szamurájt. Eredetileg csupán négyet szeretnének, de az elsőként melléjük álló Kambei (Takashi Shimura) mérlegeli a tervet, majd kiötli: hét szamurájra lesz szükség… A higgadt, bölcs és becsületes öreg a falusiak segítségével összegyűjti csapatát, ők: a fiatal, tapasztalatlan Katsushiro (Isao Kimura); a háborúban edzett, lojális Shichiroji (Daisuke Kato); a nem túl ügyes, de annál jobb kedélyű Heihachi (Minoru Chiaki); a kalandvágyó, becsületes Gorobei (Yoshio Inaba); a szűkszavú kardmester Kyuzo (Seiji Miyaguchi); valamint a habókos, hangos és meggondolatlan Kikuchiyo (Toshiro Mifune). A szamurájok kiképzik a falusiakat, vezetésükkel megerősítik a falut, aztán a parasztok meg az alacsony rangú, de büszke harcosok együtt szállnak szembe a vérszomjas banditákkal… 

Mikor betettem a dvd-t, az a furcsa helyzet fogadott, hogy a Beállítások menü nem igazán reagált az utasításokra. Sikerült elindítani a mozit magyar hanggal, de mivel a szinkron az Európába importált vágott változathoz készült, a visszaállított jelenetek pedig kizárólag japánul érhetőek el, így már a harmadik snittnél kiderült, hogy nem értem, mit mondanak. Ugyanis a visszaállítást úgy csinálták meg, hogy szól a magyar hang, ami hangosabb az eredetinél, aztán átvált japánra, de nincsen beépített felirat, vagyis be kell kapcsolni a feliratot, ám az akkor is ott marad, amikor a szinkron miatt nincsen rá szükség… Majdnem fél órás szórakozás után elértem, amit akartam: japán hangok beszéltek, amit sokszor későn megjelenő, jó pár helyesírási problémát tartalmazó magyar szöveg kísért. Ez a film élvezeti értékén nem rontott, a lemezt pedig ingyen kaptam, de hangsúlyozom, hogy ezért valaki valamikor pénzt fizetett! 

„Keressetek magatoknak éhes szamurájt!” 

A fentebbi kis kitérő után vissza a témához! Hazánkban 1954 a sztálini terror alól éppen felszabaduló, de még mindig a Rákosi-rendszert nyögő realitást jelentette, ezalatt Japánban még alig múlt el a szövetséges megszállás, és a második nagy világégés utáni újjáépítés, újrarendezés zajlott. Ebben az időszakban kezdett a pályára csúcsára érni A hét szamurájt író és rendező Akira Kurosawa, aki a nyugati mozik hatását vegyítette hazája hagyományaival, hogy létrehozza egyedi stílusát.

A fekete-fehér Shichinin no Samurai egy olyan korszakba röpíti vissza a nézőt, ami Európában a reneszánsz időszaka, az Újvilág meghódításának ideje; Japánban pedig a bevezetőben említett nagy társadalmi változás ideje. Ekkor kezdett kialakulni az a szamuráj-réteg, akik közül hőseink kikerülnek: földjük már nincs, fegyverük és harci tudásuk van. Büszke őseik hagyományait követve elsősorban gazdag nagyurak szolgálatába vágynak, ám vannak köztük, akik beérik a történetben szereplő falusiak által ígért napi háromszori étkezéssel, szállással és a Kambei szerint rájuk váró harccal, ami azonban „se gazdagságot, se dicsőséget nem hoz”. De ahogy a lovagokat elvileg kötelezte a lovagiasságra a fogadalmuk, úgy a szamurájok útját is irányította a bushido, amit leginkább a becsület, az erény és a tisztelet összesítéseként lehetne leírni. A hét, akik összeállnak, mind rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy nincs igazán vesztenivalójuk, de érdekes végignézni, melyikük miért csatlakozik az elvileg nemes ügyhöz.  

A rendkívül hosszú játékidő első kb. félórája a falusiak dilemmáját tárja elénk, ez még nem egy túl izgalmas rész, viszont máris láthatjuk, hogy mi az, ami az akkori közembernek számított: A föld, amit a föld megterem, a család és legfőképpen az élni akarás. (Legalábbis ekkor még úgy látszik, a kisemmizett, elnyomott parasztoknak csak ennyi jut.) Láthatjuk továbbá, hogy kiemelten kezelik az idősek tiszteletét meg a leányok romlatlanságát. Amint eljutnak a városba és megkezdődik a keresés, akkor kezd érdekessé válni a sztori. Itt már megismerhetjük a szamurájok kettősségét, mert van, aki felháborodik azon, hogy egy földműves egyáltalán meg meri szólítani, míg egy másikat a szedett-vedett szálláson megvernek a munkások, akik ellen veszít szerencsejátékon, ezért a kardjával fenyegeti őket. 

 „Megtanulhatod tőlem, hogy lehet csatát veszteni.” 

A Shichinin no Samurai óriási jelentősége abban áll, hogy először alkalmaztak benne olyan elemeket, amiket ma már megszokottként kezelünk. Ezek egyike a hős megismerése egy szituációban, aminek a későbbi cselekményhez nincsen köze, a másik a csapat összeállítása egymástól független, ám a közös célért összefogó figurákból; de ugyanide tartozik a kulcsmomentumokban a lassítás alkalmazása vagy a kelletlenül hőssé váló alak is. Bár ezek az elemek külön-külön talán már megjelentek korábban, azonban egyszerre itt ötvöződtek először! Mindezekre jó példa Kambei felbukkanása, aki egy nagy csapat bámészkodótól kísérve leborotváltatja a haját (a mostanában oly divatos kis konty anno a szamurájok jelképe volt), ruhát cserél egy pappal, majd kiszabadít egy gyermeket egy sarokba szorított tolvaj karmai közül – utóbbinál a legyőzött tolvaj lassítva zuhan ki az ajtón, ezek után a falusiak kérlelni kezdik Kambei-t, hogy vállalja el a település védelmét, Katsushiro a tanítványa akar lenni, Kikuchiyo pedig a nyomába szegődik. Emberünk igazából kimaradna ebből az egészből, de aztán mégis rááll az alkura… Kambei-nél feltűnő, hogy sokkal több benne a becsület, mint a büszkeség, végig a lelkiismerete vezeti a cselekedeteit.

Izgalmas megfigyelni, hogy az ekkor még a császár által névleg, a sógun által pedig ténylegesen uralt országban milyen tisztelettel közelednek a fegyverforgatókhoz az alacsonyabb rangúak; miként közelednek ők egymáshoz; valamint, hogy milyen könnyű felismerni, ki kicsoda. A fekete-fehér világban is látszik: a tisztelettel övezettek jobb minőségű ruhákban járnak, valamint egy pillanatra se válnak meg státuszuk szimbólumaitól, a fegyverektől, amiknek azért a pénzben mért értékük sem csekély. Érdemes a karakterek lábait nézni, a parasztok legtöbbször egyszerű gyékénypapucsokat hordanak vagy mezítláb járnak, míg a szamurájok (feltételezhetően) bőrből készült lábbeliket viselnek és a lábaik is be vannak bugyolálva. A két társadalmi réteg közti átmenetet képező Kikuchiyo esetében a minőségibb felsőruházathoz a paraszti rétegre jellemző szinte meztelen alsótest társul. 

Az első egy óra második fele a csapat összeállításával telik el, a csúcspont ekkor a 48. perc környékén zajló emlékezetes párbaj, ahol színre lép személyes kedvencem, Kyuzo. Elsőre ő sem vállalja a felkérést… A drámai alapot szerencsére néha megszakítják felhőtlenebb jelenetek, ilyen a teszt, ami elé a kiválasztottakat állítják, majd Kikuchiyo csatlakozása, ahol a néző együtt nevethet a másik hattal a habókos kárára. A „szolgálaton kívüliekből” (roninokból) összeálló csoport végülis így írható le röviden: a borotvált fejű öreg, a bolond, a jókedvű, a komor mester, a fiatal gyerek, az egykori szolgáló szamuráj meg aki barátságból csatlakozik. Utóbbi kettő, név szerint Shichiroji és Gorobei a legkevésbé érdekesek, bár előbbi jó példa rá, hogy nem kell feltétlenül kidolgozott testűnek lenni ahhoz, hogy valaki értsen a harc művészetéhez. 

„Ki tette ilyenné őket?” 

Az első nagy fordulat akkor jön, amikor Kikuchiyo kipuhatolja, hogy a faluban fegyvereket meg páncélokat rejtegetnek. Ő eddig is kilógott a többiek közül, most azonban kiderül, hogy miért: egy erőteljes jelenetben a szamurájok felróják neki meg a parasztoknak, hogy ezeket a felszereléseket haldokló harcosoktól vették el, mire a bolondnak tűnő hetedik kifakad… Sajnos nem tudnám elég jól érzékeltetni a szavait, de a lényege annyi, hogy a földművesek, akik ravaszok, könyörtelenek, mégis gyámoltalannak látszanak, azért ilyenek, mert rákényszerülnek. Az adók, a hatalmasságok visszaélései, a háborúk (ezeket mind a szamurájoktól eredeztetik) mind-mind megtizedelik őket. Pedig csak boldogulni akarnak… Egy másik nagy fordulat, ami a 2023-as nézőnek fel se tűnik, az, amikor Katsushiro felfedezi a fiúnak öltöztetett Shinoról (Keiko Tsushima), hogy lány, ugyanis birkóznak és közben véletlenül megfogja a mellét. Ez teljesen reális helyzet, ám 1954-ben elképesztő merészségnek számított, mind Japánban, mind a világ bármely más filmszínházában. (Manapság meg miket ad a tévé meg a mozi…) Itt probléma bontakozik ki, mert miként már említettem, a leányok ártatlansága nagy kincsnek számított, ezért a falusiak féltik őket a szamurájoktól - egészen az aratásig amazok heten nem is tudják, hogy vannak ilyenek a faluban – kivéve persze a legifjabbat. Ugyanebbe a szálba van beépítve, hogy mekkora kincs a jó étel, főleg, ha egyébként ízetlen, aligha laktató kását kell enni nap mint nap – a városi méltóságos fegyverforgatóknak azonban az ennivalóban mért fizetség derogál. Shino és Katsushiro szerelmi szála tartogat még érdekes pillanatokat, ilyen az öregasszony bosszúja, az erdei „séta”, mielőtt megtalálják a felderítőket vagy az ostrom közepén történő emlékezetes „becsület-elvesztése” szekvencia. Külön érdekesség, hogy itt egyértelműen a nő a kezdeményező fél! 

A végső ostrom majdnem egy órát tart, a valóságban legalább két nap telik el eközben. Itt számos izgalmas jelenetnek lehetünk tanúi, főleg miután a banditák puskákat hoznak magukkal – bizony, a golyóval szemben még a legkitűnőbb kardforgató se számít ellenfélnek… Bár az elesettek leszúrásánál mindig nyilvánvaló, hogy nem sérülnek meg, a harc nagyon valóságosnak látszik, az esőtől dagonyává változott földön a lovak között szegényes ruhákban, kihegyezett karókkal meg dárdákkal harcoló parasztok felidézik, milyen borzalmas lehetett a késő középkor csatáiban lenni. A jó megfigyelő észreveheti, amint 2 óra 46-nál az egyik vágtató lovas igen keményen felökleli az egyik statisztát, nyilván nem direkt, ám a sérülés így is elfordulhatott, szóval milyen lehetett, amikor tényleg egymás megölése a cél? A faluban sokszor nagy tömeg mozog egyszerre, ám sehol se lehet látni eltévedő, hiteltelen vagy ökörködő háttérszereplőt. A puska mellett megjelenik a japán hosszú íj, amely mind lóhátról, mind állva használva súlyos károkat okoz a szemben álló feleknek, a szamurájoknak pedig mindent be kell vetniük, nehogy megtörjön a falusiak morálja. A realizmust tovább fokozza, hogy az összecsapások alatt soha nincsen zene, kizárólag a drámai meg a könnyedebb részek aláfestéseként szólal meg, ám akkor se folyamatosan hallható. Ha már zene, nekem egyedül a hümmögő kórus nem tetszett, de az a szimpla dobolás még hosszan benne maradt a fülemben a végefőcím után is. 

Pár megfigyelés: A városi részben eltűnik a rizs, amire az öreg paraszt vigyázott, aztán Katsushiro odadob nekik egy marék pénzérmét, ám sem ekkor, sem később nem kerül szóba, hogy hová lett az ennivaló. Akkor azt ki vitte el? Párszor feltűnően hallatszik az utószinkron, a nyitánynál a két banditának szerintem ugyanaz a színész a hangja, illetve egyszer mintha Kambei-t se Takashi Shimura szólaltatná meg az egyik beszéde alatt. 1 óra 47 percnél van egy négy perces szünet, amikor a korabeli mozigépész kicserélhette a szalagokat, a nézők pedig kiszaladhattak a mosdóba, vagy csak átmozgathatták magukat. Akadnak mágikus számok: A rablók 40-en vannak, a szamurájok 7-en, a végső csatában 13 lovas ront a falura, az utóbbi szám még egyszer előkerül korábban a családfás poénnál. A befejezésnél az utolsó két halál túl gyorsnak hatott számomra. 

„A győzelem egyedül csak az övék. Mi vesztesek vagyunk.” 

Akira Kurosawa mellett még két forgatókönyvíró dolgozott, ők Shinobu Hashimoto és Hideo Oguni voltak (kis érdekesség, hogy előbbi 100, utóbbi 91 évet élt meg). A hét főhős alakítói közül a leghíresebb színész egyértelműen Toshiro Mifune, aki a ’80-as években a hazánkban is nagy sikert elért Shógun című minisorozat címszereplője volt (ebben Seiji Miyaguchi is szerepelt). A falusiak közül Shino mellett kiemelkedik még néhány szereplő: A fiatal, forrófejű, harcossá váló Rikichi (Yoshio Tsuchiya); a lány apja, a többieknél gazdagabb Manzo (Kamatari Fujiwara); a tehetetlen, folyton felsülő Yohei (Bokuzen Hidari), aki hamar Kikuchiyo figyelmének első számú célpontjává válik; valamint a falu vénje, Öregapa (Kokuten Kodo, aki szerepelt az 1954-es Godzillában). A zenét Fumio Hayasaka szerezte. 

Érdekességek: Két különböző szamuráj-történet is megfogalmazódott Kurosawa fejében, mielőtt a producer Sojiro Motoki megismertette azzal, hogy néhány feljegyzés olyan harcosokról beszél, akik éjszakai őrséget vállaltak falvakban „kosztért és kvártélyért”. Ez már jobban megtetszett neki, így az írók megkezdték a munkát és sikerült kiötölniük hat olyan kardforgatót, akik tetteikben vagy viselkedésükben valódi történelmi hősökkel mutattak rokonságot. Egyedül a hetedik, Kikuchiyo a teljesen saját kitalációjuk. A három forgatókönyv-készítő 45 napig együtt élt, szinte elzárva a világtól, csak a legszükségesebb esetben használták a telefont vagy fogadtak látogatókat. Kurosawa megtervezte a falu mind a 101 lakóját, lerajzolta a családfáikat, ezzel segítette a statisztákat, hogy értsék, milyen viszonyban vannak egymással a figuráik. A címszereplőket és a nevesített falusiakat a direktor minden részletre kiterjedően megtervezte, leírta a ruháikat, az életútjukat, a beszédstílusukat, hogy miként reagálnak a csatában az erőszakra, sőt, még olyan apróságokat is, hogy mi a kedvenc ételük. 

A filmet támogató Toho Stúdió (ahol Godzilla is született, éppen ugyanabban az időben) belső helyszíneket ajánlott fel a rendezőnek, aki azonban a realizmus jegyében felépíttette a teljes falut egy Tagata nevű helyen. Később azt nyilatkozta, hogy „a díszletek minősége meghatározza a színészek teljesítményét (…) Ezért csináltattam mindent valódira. A forgatást megnehezítette, de a hitelességet megnövelte.” Ez egy óriási dolog, pláne, ha a mostani nagy költségvetésű alkotásokkal vetjük össze, ahol 5-10 ember áll gumiruhában egy zöld háttér előtt… (Ugyanezt a túlzott realizmust hozta létre évekkel később Werner Herzog is.) A helyszín viszont csak egy volt azon dolgok sorából, amik miatt a forgatás folyamatosan hosszabbodott, a költségek pedig csak nőttek és nőttek. A stúdió „legalább kétszer” leállította a munkálatokat, amiket viszont végül ismét mindig újrakezdtek. (Az imdbn egy forrás szerint a rendező nem izgatta magát, mert azt gondolta, hogy a Toho túl sok pénzt ölt bele ebbe a projektbe, hogy csak úgy leállíttassa, egy másik szerint viszont éppen Kurosawa járt a nyakukra az újraindítás érdekében.) A legyártásra szánt összeg a produkció vége felé már a négyszeresére nőtt, a felvételeket 148 nap alatt rögzítették. 

Újításnak számított az a praktikum szülte ötlet is, hogy a klasszikus, egy helyen rögzített egyetlen kamera helyett három, különböző pozíciókba elhelyezett felvevőgépet alkalmaztak, így a nagyon összetett, sok-sok embert mozgató szekvenciákat sem kellett újra felvenni, mindegyikből rendelkezésre állt háromféle szalag, háromféle szögből. Kurosawa ötlete volt az ekkoriban még ritkán használt, emiatt elég drága teleobjektívek használata is, amikkel rá lehetett közelíteni a kulcsmomentumokra. 

A harci koreográfiát Yoshio Sugino tanította be a színészeknek, a forgatás elején Junzo Sasamori is segédkezett ebben, de őt később más kötelességei elszólították. A páncélzatok valódiak voltak, nem kellékek. Az ostrom felvételét többször azért kellett szüneteltetni, mert nem tudtak lovakat szerezni a banditák alá. A felgyújtott malom esetében megkísérelték azt az effektet nyújtani, hogy az épület ég, miközben annak valójában semmi baja se esett volna, ám ezzel a technikával a tűz meg se gyulladt. Ezt az életnagyságú makettet háromszor építették fel és égették le, mire meglett az összes szükséges felvétel. Az utolsó csata rögzítésére februárban került sor, a történet szerint zuhogó esőben vívtak egymással, ez pedig kétszeresen borzasztó körülményeket teremtett a helyszínen, ugyanis havazni kezdett. A hóréteget vízzel olvasztották el, ám az amúgy se nyári hőmérséklet mellé a saras föld több helyen megfagyott, emiatt a színészeknek meg a statisztáknak sokszor egy szál papucsban kellett fagyoskodniuk a hosszú munkálatok alatt. A stábtagok sem jártak jobban, nekik ugyanis egyhelyben kellett állniuk a cudar időben. 

A 207 perces játékidővel ez Akira Kurosawa valaha készített leghosszabb filmje. Egy Kenneth Turan nevű úr azt írta erről, hogy a film hossza „tükrözi a mezőgazdasági évet, amely a vetéstől a szépséges virágzáson át a betakarításig tart”. A Tohonál úgy gondolták, hogy az amerikai nézőknek nem lesz türelme ehhez, így 50 perccel megrövidítették a nekik szánt változatot, hozzánk pedig egy még ennél is rövidebb, mindössze 141 perces verzió jutott el. A rendező a forgatási napok alatt, éjszaka dolgozott a vágáson, ezzel kísérelt meg időt spórolni – mint láthattuk, sikertelenül. A kísérőzenét, amit Fumio Hayasaka elkészített, visszautasította, ellenben azonnal megtetszett neki az, ami a komponistának nem, ebből lett végülis ha minden igaz, a dobolásos zene. 

A történet idejét Kikuchiyo „családfájából” számították ki a hozzáértők. Mivel ekkoriban zajlott a „hadakozó fejedelemségek” egyesítése, így gyorsan fogytak a hadurak, akik egymás ellen háborúkat indítottak, ezért sok szamuráj lett ronin, nem volt szükség a kardjukra. Egy Philip Kemp nevű illető azt a megállapítást tette a korszakra nézve, miszerint „a parasztok számára, akiknek a termését megdézsmálták, a házaikat felégették, asszonyaikat és lányaikat elrabolták vagy megerőszakolták, a szamuráj és a bandita megkülönböztetés nem sokat jelentett”. Magyarul: mindkét fél ugyanazt tette velük. Ahogy már korábban volt róla szó, a hétből hatot valódi személyekről mintázták, az imdbn találtam egy részletes leírást Kyuzoról, akit Miyamoto Musashi inspirált. Ez a legendás szamuráj 61 kardpárbajt vívott életében és mindet megnyerte. Az életrajzaiban fennmaradt legelső párbaját örökíti meg Kyuzo belépője, ahol az ellenfele megpróbálja megfélemlíteni, ő viszont egyetlen csapással megöli. Musashi leghíresebb párbajában szintén egy csapással végzett a másik szamurájjal, azonban közben megsérült, ellenfele kardja ugyanis levágta a fejpántját – szóval ugyanabban a pillanatban csaptak egymás fejére. Ezt jelképezi Kyuzo sérülése, a vágás az egyik szemöldökén. Ugyanígy történelmi elődjére utal az, amikor az egyik harc során eldobja a kardját és így teríti le a támadóját, ez Musashi egyik védjegye volt, a vele szemben állók sosem számítottak erre a meglepően halálos trükkre. A Kikuchiyo név fordítása „ezer éves krizantém”, amit olyan fiúknak adtak, akik még nem voltak elég érettek. Ez pedig jól illik a sokszor gyerekesen viselkedő, analfabéta, paraszti származású hetedikre, a többiek igazából ezért nevetnek a névadáson. 

Három szpojler 

Nekem nem tűnt fel, de amikor Katsushiro kimerészkedik a fák közé a szamurájpáncélos bábuval, akkor azt gyors egymásutánban két lövés is éri. Ekkorra azonban a banditák három puskájából már csak egy van náluk, a másik kettőt Kyuzo és Kikuchiyo elvették, a megmaradt utolsóval viszont lehetetlenség lett volna ilyen sebesen kétszer is lőni. Érdekes dolog a már szóba került teszt, amivel megállapítják a jelentkezőkről, hogy alkalmasak-e a feladatra. Gorobei, még mielőtt belépne a szállásra, rájön, hogy a bejárat mögött veszély leselkedik, elvileg észreveszi az ütésre kész fiatal árnyékát. Ez a szövegből nem derül ki, a színész viszont lefelé néz, ott azonban a karaktere semmit se láthat, mert a Nap olyan szögből süt, hogy a rejtőzködő Katsushiro árnyéka befelé vetődik, nem kifelé. Amikor néztem a filmet, arra gondoltam, hogy Gorobei furmányos és pusztán a körülményekből rájön a csapdára – így már nincs is hiba. 

A hétből négyen halnak meg a végére, azonban egyiküket sem tudják becsületes kardpárbajban legyőzni, mindannyian golyótól hullanak a porba. Mindössze Kikuchiyo lő az ellopott puskák egyikével egyszer, de csak vaktában, amivel senkit se talál el. A valóság különös módon éppen ahhoz a három színészhez volt kevésbé kegyes, akik a túlélőket játszhatták, ugyanis ők haltak meg először a hétből: Daisuke Kato 1975-ben, Isao Kimura 1981-ben, Takashi Shimura 1982-ben. A legtovább pedig éppen Minoru Chiaki húzta, aki az elsőként eleső Heihachit keltette életre, ő 1999-ben távozott közülünk. 

Szpojlerek vége 

Akira Kurosawa és Takashi Shimura is szamuráj ősökkel büszkélkedhettek. Kambei szerepére kizárólag Shimurát tudta elképzelni a rendező. Siji Miyaguchi életében nem nyúlt még kardhoz, mikor rá osztották Kyuzo szerepét. A színész részt vett egy gyorstalpaló gyakorlaton, ám a figura győzelmeit a legtöbbször vágásokkal és gondosan megtervezett beállításokkal érték el – például azt sose tárják a nézők elé, miként szerzi meg Kyuzo a puskát. A szerelmi szálban tükrökkel vetítettek fényt Keiko Tsushima szemébe, hogy Shino mindig csillogó tekintetű legyen, a számos újra felvett jelenet miatt azonban ez a módszer károsodást okozott a színésznő szemének (hogy ebből később mi lett, arról nem szól a fáma). Kurosawa és a Gorobei-t játszó Yoshio Inaba rosszul viselték egymás társaságát, a rendező folyton kiabált vele és gúnyolódott rajta. Inabát ez annyira megviselte, hogy bár 1957-ben ismét elvállalt egy munkát Kurosawával, utána szinte alig szerepelt más alkotásokban. Yoshio Tsuchiya, aki Rikichit játszotta, elmesélte, hogy a banditák táborának felgyújtása jelenetnél sokáig kellett várniuk, amíg a szabályzatban előírt tűzoltóautó a helyszínre tudott jönni, ezért addig a stáb tagjai buzgón locsolták a faépítményeket gázolajjal. A tűz emiatt az elvártnál sokkal gyorsabban gyulladt meg, forróbban is égett, ám mivel csak egyetlen lehetőség volt felvenni az egészet, ezért folytatni kellett a munkát. Tsuchiya a forróság miatt megégette a légcsövét, a tűz pedig még a kalyibák mögött álló dombokról is leperzselte a füvet. Az egyik felderítő banditát az a Haruo Nakajima alakította, aki Godzilla első megformálójaként lett világhírű. 

Toshiro Mifune (a képen) azt nyilatkozta, hogy ez volt a kedvenc filmje az összes munkája közül, Kikuchiyo pedig különösen közel állt a szívéhez, mert elmondása szerint mikor őt játszotta, akkor önmaga lehetett. Mivel ennek a figurának nem volt történelmi alapja, ezért Mifunét engedték improvizálni. A színész oroszlánokat tanulmányozott a hetedik szamuráj mozgásának megtervezéséhez, a forgatáson pedig végig karakterében maradt. Attól függetlenül, hogy a végeredményt nagyon szerette, Toshiro úr a forgatást már kevésbé viselte könnyedén. A fagyos februári munkát sokáig felemlegette, mert még sosem fázott annyira, mint akkor; ráadásul állítólag a produkció okozta stressz miatt egyszer ráfogta a karaktere által zsákmányolt puskát a rendezőre.  

Következzék némi irodalmi adalék! A 2005-ben megjelent 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz 304. oldaláról: „Kurosawát John Ford westernjei ihlették meg, és merészen eltávolodott egy jellegzetes japán műfaj, a jidai-geki – kosztümös-kardozós történelmi film, amely a meseországként ábrázolt középkori Japánban játszódik – szűkkeblű hagyományaitól. A hét szamuráj tele van elképesztő akciójelenetekkel, komikus esetekkel, balszerencsés véletlenekkel, társadalmi drámával, pozitív jellemfejlődéssel, valamint a kötelesség és a vágy összeütközéseivel, s mindezt hibátlan realizmussal jeleníti meg. (…) a gyerekek rajonganak a hősökért (…) Számos jelenetet idézhetünk, amelynek döbbenetes vizuális és érzelmi ereje van (…)” Itt megemlítik azt, amit a dvd tokja is hirdet, miszerint két Oscarra jelölt filmmel állunk szemben, egészen pontosan a Legjobb Díszlet és Legjobb Jelmez kategóriákban volt jelölve – ekkor még az Oscar jelentett valamit. 

A 2004-ben kiadott Új Oxford Filmenciklopédiából, 436. oldal: „A háború utáni korszak új rendezői közül Kurosawa Akira a legjelentősebb. Filmjei átvették a nyugati stílusú szerkesztést, hogy drámai módon vizsgálhassák az emberi természet tematikáját. Rendezési technikája érthető volt a külföldi közönség számára, így az egész világ figyelmét ráirányíthatta a japán filmre.” A 748. oldalról: „A japán és a nyugati hatások (…) kombinációja jellegzetes vonása Kurosawa filmjeinek, és nagymértékben hozzájárult folyamatos nyugati népszerűségéhez. Kurosawa azon módszerének dinamizmusa, hogy képeken keresztül meséli el a történetet, mindig témái humanista megközelítésével párosul. Érdeklődése a társadalmi problémák és az emberi természet iránt (…) Filmjei történetkompozíciója, mely a realista leírás és alkalmi romantikus pillanatok kombinációján keresztül halad a tetőpont felé (…) Ezt a klasszikus formát a nyugati stílus – az európai és a hollywoodi módszerek elegye – hozza létre. Sok filmi forma nyugati stílusú montázson alapul Kurosawa filmjeiben. (…) A filmet szórakoztató formaként is továbbfejlesztette. Mély benyomást tett rá Hollywood, különösen John Ford filmjei. Amit Ford a westernnel fejezett ki, az Kurosawánál a jidaigeki (kosztümös filmek) formájában jelent meg: A hét szamuráj (1954) (…) ihletet adott (…) John Sturgesnek (…) A hét mesterlövész (1960) elkészítéséhez; ez is bizonyítéka, hogy Kurosawa művei hatottak az amerikai zsánerfilmek és az európai művészfilm kölcsönös megtermékenyítésére. Kurosawa témáinak középpontjában az emberség áll, s ez a megközelítés alkotta világnézete alapját korai műveitől fogva.” 

Az 1964-es Film Kislexikon 427. oldala ezt írja Kurosawáról: „A haladó japán filmgyártás egyik legkiemelkedőbb művésze, neve méltán bejárta az egész világot. Számos nemzetközi nagydíjat nyert. Műveiben határozottan realista tendenciájú, bár stílusában sajátosan érvényesül a nemzeti stilizáló elem és bizonyos naturális jegyek is. A társadalmi problémák foglalkoztatják és kritikája, valamint ábrázoló képessége fokozatosan mélyült el. (…) Szociális érzékű, szuggesztív művész. Ábrázolásmódja kissé nyers, az indulatok tolmácsolásában néha vad. Legemlékezetesebb munkái (…) a Hét szamuráj ősi legendája (…)” 

A hét szamuráj 210 millió jenből készült, amely megközelítőleg 580 ezer dollárnak felelt meg akkoriban. Japánban több mint 268 millió jent hozott be, az USA-ban pedig 833 ezer dollárt, így a Godzilla mellett ez volt a Toho egyik legnagyobb bevételű filmje 1954-ben. Saját korában sem hazájában, sem nyugaton nem váltott ki túl nagy lelkesedést, ám ahogy az lenni szokott, az évek során elnyerte az őt megillető elismerést, mára pedig az egyik legnagyobb hatású mozgóképnek tartják.

Ez teljesen helytálló, főleg mivel ellentétben sok száz (vagy ezer) másik filmmel, a Shichinin no Samurai felett nem járt el az idő. Az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a tökéletes helyszínek és jelmezek, az első rangú színészi játék, a figyelmet fenntartó cselekmény meg az ízig-vérig valós figurák még 2023-ban is izgalmas élménnyé teszik! A hosszú játékidő ne vegye el a kedvét senkinek, ez a 3 és fél óra sokkal jobban megéri, mint egy hasonló hosszúságú mai valami a mozikban! Kifejezetten örülök, hogy megmentettem ezt a dvd-t a pusztulástól, viszont kérdéses, hogy meg fogom-e nézni valaha még egyszer, hiszen immár ismerem a sztori fordulatait meg az agyamba égtek a képek… 

Pontozás: 

imdb: 8.6 (A port.hun 8.9.) 

Szerintem: 5/5 

Várható írások: A hét mesterlövész.

Mióta az eszemet tudom, mindig érdekelt két nagy történelmi korszak: a lovagkor és az ősi Egyiptom. Az ókori Egyiptom a valaha volt talán legnagyobb hatású emberi civilizáció, amely több mint 4000 éve él a köztudatban. Ha jobban belegondolunk, szerintem senki se tudná fejből megmondani, hogy kik ülnek ma a „mindössze” 1100 éves Magyarország parlamentjében, de még a legtudatlanabbak is hallották már Ramszesz, Kleopátra vagy Tutanhamon neveit. Ennél fogva ez a nagyszerű civilizáció mindig jó alapul szolgált filmekhez, szóval mikor a Twitteren láttam, hogy egyiptológusok reklámozzák ezt a helyes animációs mozit, azt gondoltam, miért ne nézzem meg én is? Vicces módon jelenleg a Cinema City-ben vetítik, de közben adja az HBO – választásom az utóbbira esett.

Elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy nem tudom kizárni egy ilyen elemzésből a „professzionális” énemet, így attól függetlenül, hogy gyerekfilmről van szó, ahol kell, ott kritizálni fogom; szóval aki azt akarja tudni, hogy elvigye-e rá a csemetéit, az ugorjon a végén az értékeléshez! A többiek meg akkor ugorjanak fel velem egy képzeletbeli harci szekérre és vessük bele magunkat a Momias-ba!

Napjaink Egyiptoma alatt, mélyen elrejtve a föld gyomrában lakozik egy ősi város, ahová az ókori múmiák menekültek el a modern világ elől. Ebben a világban él három főszereplőnk, a kocsihajtó Thut (angol hangja Joe Thomas), a hercegnő Nefer (Eleanor Tomlinson) és Thut öccse, Sekher (Santiago Winder). Ők hárman és a kissrác háziállata, Kroki, a véletlenek összjátéka folytán eljutnak a modern Londonba, ahol egy kapzsi múzeum-tulajdonos, Lord Carnaby (Hugh Boneville) élő relikviákként akarja mutogatni őket. Ha ez nem lenne elég, még vissza kell szerezniük tőle a fáraótól kapott gyűrűt is, amely súlyos próba elé állítja a két fiatalt: egy balul sikerült jóslat miatt ugyanis össze kellene házasodniuk...

Három szempontból szeretnék beszélni cikkem tárgyáról, az első a technikai megoldások bemutatása: A figurák aranyosak, bár erősen érezhető a L’ecsó (az ikrek) és a Derült égből fasírt (Thut) hatása. Tetszett, hogy Nefer és a fáraó arcában egyértelműen meg lehet látni azt a klasszikus egyiptomi arcot, ami az emberek fejében él. Az apró részletek nagyon szépek, például az éjszakai égbolt, a fény-árnyék hatások vagy az ismerős monumentális építmények színei. A készítők fejet hajtottak önmaguk előtt, amikor a beöltözős jelenetben a főhősök spanyol ruhákat vesznek magukra. A fáraó magyar hangja nagyon jó, sajnos nem tudom, ki „játszotta”. A nyitó- és záró stáblista alatt „hagyományos” animációt is láthatunk, ez az Addams Family-re emlékeztetett. Vajon miért nem csinálnak filmeket ilyen stílusban?

Nézzük a történelmi hitelességet! (Igen, ez egy gyerekeknek szóló mese, tehát a történelmi tényeket veszi alapul, de nem ragaszkodik hozzájuk, viszont mégis, „amatőr egyiptológusként” azért van miről beszélnem.) Jópofák a karakterek nevei, a Thut egyértelműen a Tutra, Tutanhamon amerikai becenevére utal, a Nefer pedig nyilván Nefertitire, Ehnaton főfeleségére és társuralkodójára. [2024-es megjegyzés: A nefer azt jelenti, hogy "szép".] Sekher ifjúság-tincset visel, ez a gyermekkor jelképe. A Lord Carnaby Lord Carnarvonra emlékeztet, ő szponzorálta Howard Carter ásatásait; ugyanakkor egyértelmű kritikának fogható fel a jó ideje erőteljes támadásoknak kitett British Museum felé is, hiszen a „múmiarabló” múzeuma egyértelműen a világ minden tájáról kétes módszerekkel összeszedett műkincs-gyűjtemény allegóriája. A számtalan ősi isten közül Ré, Hathor, Hórusz és Ozirisz neve hangzik el, a történet szempontjából csak Hathornak és Rének van jelentősége, viszont érdekes módon az istenek tényleges létére talán csak a főnixmadár utal – ami azonban nem a szerelem istennőjéhez volt köthető és korántsem ebben a formában élt az egyiptomi mitológiában. Nekem a kocsiverseny is sántít, ez inkább a Római Birodalom sajátossága volt, amennyire tudom, az ókori Egyiptomban nem rendeztek kocsiversenyeket, ha pedig mégis, akkor sem olyan arénában, amit elénk tárnak. Az egyes szereplők szövegei érdekes helyzetet teremtenek, hiszen Londonban Thut azt mondja, ez a Római Birodalom, tehát akkor ők a Ptolemaida-dinasztia előtt éltek, ameddig Egyiptom még önálló volt; az őrök viszont azt jelentik a fáraónak, hogy itt vannak az élők a fémszörnyeikkel. Szóval akkor tudnak a modern világról, mégsem ismerik a repülőgépeket, meg azt se tudják, hogy már nincs Római Birodalom? Ez így együtt nem lehetséges. Végül egy olyan kérdés, ami az alkotókban nyilván nem merült fel: hogy váltják egymást a fáraók az öröklétben?

Most pedig vessünk egy pillantást a történetre, a cselekményre és a szövegkönyvre! Maga az alaphelyzet elég furcsa, bár a spanyol ajkú népeknek más a hozzáállása a halálhoz, készítőink pedig spanyolok, de azért mégis, a főszereplőink élőhalottak, ami ki is derül. Ehhez még hozzájön, hogy Thutot azzal fenyegetik, ha elveszti a gyűrűt. kinyomják a szemeit és kivágják a nyelvét – ez történelmileg lehet valamennyire hiteles (bár inkább a kora középkori Európát idézi), viszont gyerekeknek talán túlzás. Ugyanígy szóba kerül, hogy kivégezhetik a szerencsétlen főhőst, egyszer pedig azt kiabálja, hogy „meghalunk”, miközben az már megtörtént. Az alkotók nem játszottak rá arra, hogy a szereplőik már nem élnek, pedig ezt lehetett volna akár viccforrásként is használni.

„… még vonzó is lehetne, de hiába, hiszen horkol!”

A modern világ csodáinak ókori verziói talán a kicsiknek viccesek, felnőttként viszont inkább fárasztó klisének hatnak (kőtáblákat használnak telefonok helyett, a forgalomirányító rendőr „egyiptomi” mozdulattal irányítja a szekereket, stb.). A sztoriba számos elemet máshonnan lopkodtak össze; például az egész úgy indul, mint egy gagyi, Izaura TV-s romantikus film: a szerelmespár egyik fele kis híján elüti a másikat, majd ugyanilyen szinten folytatódik, ahol a gazdag egyik fél és a nem gazdag másik kezdetben utálják egymást, aztán egymásba szeretnek… A hercegnő nem akar férjhez menni, ahogy Merida se akart, de egy mondat után lemond erről az akaratáról; viszont újkori kolléganőihez hasonlóan ő is el akarja hagyni a megszokottat, a hagyományost, valami újat akar, mégpedig az álmait szeretné megvalósítani. Ez meg olyan hollywoodi… Nefer már az „ókorban” sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, a modern világban pedig túlságosan odaillően viselkedik. Thut teljesen hiteles mindkét világban, Sekher pedig gyorsan alkalmazkodik, ahogy a gyerekek szoktak. Kifejezetten pozitívum, hogy Kroki a legkevésbé sem idegesítő, nem erőltetik a jelenlétét és beszélni se beszél.

Furcsa módon Thut központi problémája tulajdonképpen poszttraumás stressz szindróma. Talán a játékidő rövidségével magyarázható, hogy a múmiák nem félnek semmitől a modern világban (nem volt idő vagy tehetség kitalálni, miként reagálnak az egyes dolgokra), csupán az „erős fehér fény” a gyengeségük, mert akkor láthatóvá válik a valódi arcuk. Ez végülis egyedi, csak olyan légből kapott, nincs rá ok vagy magyarázat. Ugyanilyen rejtélyes, hogy Sekher vajon hová tudja eltenni a ruházatában a bumerángját vagy hogy a figurák néha teleportálnak (a hercegnő valahogy odakerül a palotából a kijárathoz, aztán a hajóra; a krokodil hirtelen ott van a buszban; az elején hirtelen ott vannak a furgon hátuljában). Hasonlóan misztikus jelenség az idő kérdése, Thut ugyanis folyton sürgeti Nefert, hogy eljár az idő, viszont vagy én nem figyeltem, vagy valójában senki sem mondta, hogy mikor is lesz az esküvő. Ha a leánykérés után már másnap, akkor így is, úgy is elkéstek, ha meg nem akkor, akkor mikor van?

Engem egyedül az ikrek idegesítettek, akik a lordnak dolgoznak, de ők se mindig, csak néha. Az említett főgonosz a végén a Disney-mozikban szokásos halált kap, ez se eredeti húzás. A modern világban nem tetszett, hogy az Aida-előadáson a két főszereplő énekes fekete, a rendező meg köcsög, az ekkor a lorddal meg az anyjával egy páholyban ülő Prince-klón pedig pár percen belül a főszereplők első számú segítőjévé válik. Ekkor kiderül, hogy az álmaid beteljesülnek, ha több millióan tekintenek meg téged a YouTube-on, aztán jönnek a gagyi popslágerek is, van egy visszatérő dal, amit a filmhez szereztek, meg a Walk Like An Egyiptian felújított változata – hangsúlyoznom kell viszont, hogy ezek sokkal jobbak, mint amik manapság szólnak a rádióból. A kísérőzenei mélypont azonban a Nickelback együttes egyik számának használata…

Párszor a karakterek cselekedetei elég logikátlanok: Thut futva kis híján utolér egy autót; majd mikor mégsem jön ez össze, akkor megmondja a Prince-klónnak, hogy „Nem akarlak többet látni!”, utána megparancsolja Sekhernek, hogy „Te szépen itt maradsz!”, és ott hagyja. Egy olyan város közepén, amit egyikőjük sem ismer, azzal a palival, akivel nem akar többször találkozni… A lord, akinek saját múzeuma és páholya van az operában, összesen 2 beosztottal bír (ennek valószínűleg pénzügyi okai voltak, mert nem akartak még több karaktert meganimálni, ez a kettő is ugyanaz, csak más színű hajjal és ruhával) és azok is teljesen használhatatlanok. Az említett kiállítóhelyen, ami a Prince-klón szerint „olyan, mint egy erőd” egy, azaz 1 darab biztonsági őr van, aki egyetlen, huszonöt másodperces megjelenés után nyom nélkül eltűnik; az ajtók nincsenek bezárva, nincs mozgásérzékelő vagy üvegtörés-jelző se. (Ezt meg azért emelem ki, mert 5 és fél évet dolgoztam múzeumban.) Az itt látható restaurátoros poénnal elkéstek pár évet, de helyette van pár igazán nevettető pillanat (mondjuk a hirdetőtáblán a hirdetések vagy az első dalbetét befejezése, de volt még legalább két alkalom, mikor jót nevettem, csak sajnos a viccek eléggé messzire vannak egymástól.) Szerencsére kapunk egy pici feminizmust is, hiszen Nefer megjegyzi, hogy miért ne lehetne Ré, a napisten nő? Végülis a legtöbb istennek volt egy istennő párja, aki hasonló attribútumokkal bírt, de a főisten mindig férfi volt az ókori Egyiptomban; ugyanakkor, ha erős női istenséget akart valaki imádni, akkor ott volt mondjuk Ízisz.

Ismerkedjünk meg a készítőkkel! A rendező Juan Jesús García Galochanak ez az első egész estés munkája, korábban művészeti vezetőként dolgozott író kollégáival, Jordi Gasullal és Javier López Barreiraval a spanyol animált Indiana Jones-paródia, Tadeus Jones kalandjain (eddig háromszor indult útnak, egy rövidfilmben 2007-ben, majd egy egész estés moziban 2012-ben és 2017-ben; az utóbbi kettőben inka aranyat és Midász király kincsét keresi). A Múmiákból egy spanyol és egy angol nyelvű változat létezik, az HBO az utóbbit sugározta, ebben a korábban már említettek mellett az alábbi hangok hallhatóak még eredetileg: Celia Imrie – Mamika (a St. Trinian’s 1-2-ben a felügyelőnő) és Sean Bean – a fáraó. A zenét Fernando Velázquez szerezte.

Pár érdekesség: A filmet eredetileg 2021-ben mutatták volna be, a végén ez az évszám szerepel, de aztán két évre parkolópályára állították, ameddig utómunkálatokat végeztek rajta. A stáblistából kiderül, hogy a produkció ideje alatt 2 baba született és 5-en haltak meg a stábtagok családjaiból. Miután ez a lista lemegy, még van egy jelenet, ami aranyos poén, de korántsem fontos. Nekem nem tűnt fel, de Thut valamiért római írásjelekkel dedikál egy olyan társadalomban, ahol még a gyerekek is hieroglifákat használnak; illetve az se, hogy Kroki egy az egyben megegyezik a Tinkerbell animációs filmek bébi krokodiljával (mivel ezek közül egyet se láttam). Cikkem tárgyának 12 millió dollár volt a készítési költsége, mostanáig már majdnem 53 milliót hozott vissza.

A Momias egy egyedi és kedvelhető kis filmecske, ami bár sem történetileg, sem humorban nem annyira acélos, mégis lekötött arra a másfél órára. Ha másra nem is, arra jó, hogy a kisgyerekekben felkeltheti az érdeklődést az ókori Egyiptom fantasztikus világa iránt!

Pontozás:

imdb: 5.9

Szerintem: 4/5 (Egy ponttal feljebb húztam végül, mert tulajdonképpen nem tudok haragudni a hibáira.)

És most egy kis gyűlölködés a végére… Az HBO már tényleg egy pöcegödörre hasonlít. 14:55-kor kezdődött ez a film, 14:50-kor kapcsoltam oda és megnézhettem három reklámot. Az ajánlóra, amiben homokosokról szóló sorozatot, illetve viccesnek egyáltalán nem vicces „vígjáték”-szériákat reklámoztak, nem érdemes szót pazarolni, de mikor felbukkant az Eurosport-reklám, akkor azért nagyot néztem. 10 vagy 20 éve elképzelhetetlen lett volna, hogy az HBO ne önmagát ajánlja a saját reklámblokkjában, most már ezt is megértük. Sőt, egyre inkább afelé próbálják terelni a nézőket, hogy váltson mindenki az HBO Maxra, mert hát az sokkal jobb, és olyan nagyszerű izék vannak rajta, mint a hármas számú reklámban hirdetett Nagy Katalin életén alapuló The Great. Úristen, mi ez a szemét?! Tényleg nagyon tetszik Elle Fanning, de ez még úgy is rendkívül izzadtságszagúnak és idegesítőnek tűnt, hogy a reklámot hang nélkül néztem. És mi a frászt keres az 1700-as évek Oroszországában, a cárnői udvarban egy néger?! Hagyjuk már ezt a baromságot… Emmy-díjat ennek, közben a Victoria anno semmit se kapott és a harmadik évadát már le se adták?! És azt se értem, hogy miként mehet ez most már ki tudja, hányadik évaddal, miközben elvileg minden, ami orosz, az most fúj-fúj?

Nem is értem, hogy forgathatták le ezt. Az elvtársak lehet, hogy nem tudták, mit jelent az, hogy szatíra? 

Haumann Péter (Bojti Sándor) szerintem egy volt az utolsó úgymond „igazi” színészek közül, nem hiszem, hogy akadt olyan alkalom, amikor nem volt lehengerlő, akár filmen, akár színpadon. Nagyon jól megírt szerepet kapott, jó minőségű vásznat, amire sok-sok ecsetvonással festett részletgazdag képet egy bukott hősről.

Bojti elvtárs feleségével (Szemes Mari) Bécsben nyaral, hirtelen indul a film egy videojátékkal, amiben „le lehet lőni” a vadnyugat valamelyik gonosztevőjét. Ezután színes, zajos vidámpark, nyüzsgő utcák elegáns turistákkal, nagyvilági élet zajlik éppen. Persze Sándorunk nem egy melós, ő a Belvízlevezető Vállalat második embere, nem akárki. De tényleg nem. Bemennek csak úgy nézelődni egy aukciósházba, ahol az úgynevezett Wesselényi-összeesküvés 2 résztvevőjének fejét vevő kard hever egy üveglap alatt. Egy dísztelen, átlagos megmunkálású vas, ami Sándor szerint a magyar történelem egyik legfontosabb fejezetét „készítette elő”, ez az összeesküvés lényegében előfutára a Rákóczi-szabadságharcnak, ami szintén a Habsburgok megszálló politikája elleni fellépés volt. Szabadságunk kivívásának fontos mérföldköve hát e kard. Sok újgazdag külföldi közt itt van egy magyar hivatalnok, aki megváltoztathatja a történelmet azzal, ha intézkedik és megszerzi a kardot a labancoktól a hazának! Próbálkozik a nagykövetséggel, a Nemzeti Múzeummal, senkinek sem kell ez a „nemzeti kincs, ami most épp nem aktuális”, ahogy később elhangzik a filmben. Senki se tudja ki az a Zrínyi Péter meg Frangepán Ferenc! (Holott mindenki ismeri leghíresebb ábrázolásukat – Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben). 

Persze, hogy nem, mert a komcsik egyik kedvenc elfoglaltsága volt a történelem eltörlése, átírása. Bojti őrlődik, a felesége nem tudja lebeszélni arról a mérhetetlen hülyeségről és felelőtlenségről, amelybe végül mégis belevág; eladja odakinn a Bogárautót, amivel kiutaztak és addig licitál, amíg a kard tulajdonosává válik. Hülyeség és felelőtlenség, valóban, de tudjuk mind, hogy Sándorunknak igaza van. Ám, amint a szájából elhangzik: „Az emberiség nem mindig érti meg a nagy igazságokat. A Föld például 2000 évig nem volt gömbölyű.”. Hazautazván a vonaton ugyanis az útleveléből egyértelműen kiderül, ő eladta az autóját. Becsületes emberként persze rögtön elmondja a teljes igazságot a hatóságoknak, akik először csak bolondnak képzelik, később már valutaüzérnek, az állam megkárosítójának nevezik, azonnal eljárás indul ellene. Senki nem hiszi el, hogy ő tényleg azért verte magát adósságba, hogy megmentsen egy történelmi ereklyét, melynek értéke a szakértők szerint is felbecsülhetetlen, hiszen egyértelműen valódi. Olyan lavinát indít el, ami egész addigi életét pillanatok alatt elsöpri; felfüggesztik az állásából, a nejét is elküldik, és igaz, hogy ugyan felmentik a vádak alól és nem kell leülnie 3 évet, mégis... Oda az igazság. A múzeum, az állam, talán Bojtiné is, mindenki semmibe veszi őt és a kardot. Saját magában is csalódik. Egy szép nyári napon elindul hát a kocsmába, ahol a cigánnyal az Én vagyok a falu rossza egyedül kezdetű nótát húzatja (óriási jelenet), főszereplőnk pedig éneklés közben egyre lejjebb és lejjebb süllyed a saját maga által létrehozott posványban, melybe átvitt és valódi értelemben belekerül a kard is. Innentől kezdődik az igazi szatíra, mert amikor úgy dönt, megszabadul minden gond okozójától egy kisebb folyóban, hirtelen változik a széljárás és minden döntéshozó egyöntetű véleménye, hogy meg kell találni a nemzeti kincset! 

A politika képes csak erre: ami tegnap még büntetendő vagy megvetendő volt, az mára a dicsőség jelképe és tűzzel-vassal harcolunk érte. Amikor éppen az előző tűnik kifizetődőnek akkor azt kell szajkózni, amikor az utóbbi, akkor meg azt. Értelme nincs, logikát kár keresni, az emberi természet fura és sokszor ez óriási károkat okoz. Gondoljunk csak arra, amit Bojti is említ, hogy sokáig kivégezték azokat, akik azt merték állítani, hogy a Föld nem lapos. Mindennapos dolog ma is, hogy valakit a hite vagy meggyőződése miatt üldöznek, pár év, évtized és az illető mártírrá nemesül. Gondoljunk csak 1956-ra; nem olyan rég beszélni sem lehetett róla, ma meg már azon civakodnak egyesek, akik ott se voltak, hogy ki volt nagyobb forradalmár. Ez a film pedig abszurd és képtelenség, mégis nagyon jól mutatja, milyen volt a világ idehaza 1976-ban. Én is sok olyan sztorit ismerek rokonoktól, ismerősöktől, amit, ha egy kabaréban hallottam volna, röhögnék nagyokat, de mivel ezek megtörtént esetek, elgondolkodtatóak. 

Manapság egyre több olyan jelenséggel ismertet meg minket akaratlanul is a média, amik 50 éve egy Monty Python-jelenetben elfértek volna, de mivel itt vannak és szembesülünk velük, nemcsak elgondolkodtatóak, sokszor félelmetesek is. Például a szó szerint vérre menő viták arról a fontos kérdésről, hogy csak a nők menstruálhatnak-e vagy éppen az, amikor egy nemzet újabb és újabb fegyverszállítmányokat küldve követeli ordítva a békét. „Békeharc” – ismerős, nemde? Mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy még mindig aktuális témát boncolgat a film, a mai korban is értelmezhető minden történés. Akinek igaza van, az nem szokta ordítva bizonygatni, így van ezzel Bojti is. És akinek igaza van, sokszor nagy problémákat okoz saját magának ezzel. Ha meg épp nem a korszellemnek megfelelő ez az igazság, akkor mindegy, hogy mi is az. 

Az írók közt van a rendező, Dömölky János, Csurka István és Jékely Zoltán. Valamit nagyon értettek a korszellemből, a rendszerkritikát nem is rejtegették, Bojtival kimondatnak sok olyasmit, amiért akkoriban tönkretettek embereket – ha nem is verték már agyon. Valóban, nagyon enyhült a rendszer… A színészekre rátérve, Haumann Péter briliáns, különösen akkor, amikor megjátssza, hogy megbolondult. Természetes a játéka, manapság nem nagyon lehet ilyet látni filmen. Szinte sztárparádéval állunk szemben, ugyanis kisebb szerepekben feltűnik többek között Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Tordy Géza, Rajhona Ádám, Temessy Hédi, Cseke Péter, Lukács Sándor, Dégi István, Szilágyi Tibor, Lázár Kati, Tahi Tóth László. A Szomszédok-rovatba két nevet hoztam, akik szintén felbukkannak a filmben: Dengyel Iván Taki egyik taxis ismerőse volt, aki Mercedesszel fuvarozott, Miklósy György pedig a gyerekorvost játszotta, aki mindig többes szám első személyben beszélt magáról. A zenét Tamássy Zdenkó írta, olyan meseszerű és fura, nem sokszor halljuk, de valahogy még a muzsika is abszurd ebben a filmben, mintha egy vurlitzerből szólna. A dramaturg Fakan Balázs, aki az Ötvös Csöpi-filmekben is közreműködött, az operatőr meg Zsombolyai János, aki pl. A tanú operatőre is volt. meg még sok másik szatírához adta a nevét, amit már láttam, de itt még nem jelent meg róla írás. Szóval már csak az alkotók listáját végig nézve is kihagyhatatlannak mondanám e filmet.

A kard olyan fura színű és sötét, nem ártana felújítani, de ezzel együtt érdekes hangulatot áraszt, olyan, mintha egy kitalált világban lennénk. Bojtin kívül mindenki elnagyolt figura, valamilyen álláspontot nagyon határozottan képvisel (aztán pontosan az ellenkezőjét) és ez is olyan, mint a mesékben, ő a jó, mindenki más a gonosz. Ő a hős, korunk hőse, aki általában megjárja, ha hősködik.

Talán 1989 óta van az, hogy ha egy film sikeresnek mondható (tehát minimum a költségeinek két és félszeresét hozza be), akkor az folytatást kap; és talán úgy 2008 óta van az, hogy csak olyan mozgókép megy a mozikba, aminek már van egy meglévő rajongótábora (szóval minimum ők megnézik majd, még ha egy rakás szemét, akkor is). Ebből a két megállapításból mindkettő igaz a 2019-es Addams Family-re, ami az 1991-ben világhírnévre szert tett galád család legújabb kori animált inkarnációja volt. Addams-ék már 1938-tól jelen voltak az USA-ban, képregény formájában és a ’60-as években egy igen sikeres, élőszereplős tévé-sorozatban elevenedtek meg először; de az említett ’91-es kasszasiker ismertette meg őket a nagyvilággal. Ennél fogva valószínűleg senkinek se kell bemutatnom őket.

Bár a 2019-es verzió korántsem a legjobb, mostanában megnőtt az érdeklődés e rémisztő família iránt, ami a tavaly lement Wednesday-sorozatnak köszönhető. Én viszont nem emiatt ültem le végül a 2021-es második rész elé, hanem mert a Beetlejuice film, majd a Beetlejuice rajzfilm-sorozat után tovább haladtam a gyerekeknek szánt horrorok vonalán és végignéztem a kisiskolás koromban sugárzott 1993-as Addams Family rajzfilm-szériát, majd annak elődjét, az 1973-ast is. Utóbbi kifejezetten jól jött, mert cikkem mostani tárgya ugyanazt az alapot használja fel.

Az előző epizódból ismert famíliában újabb belső krízis üti fel a fejét, aminek kiindulópontja Wednesday (Chloe Grace Moretz hangján szólal meg); ugyanis egy hozzá illő, rendkívül furcsa iskolai kísérlet nyomán felbukkan egy ügyvéd (Wallace Shawn), aki azt állítja, hogy a rémes kislányt anno elcserélték a szülészeten, ezt pedig DNS-teszttel akarja bizonyítani. Ám Gomez (Oscar Isaac) és Morticia (Charlize Theron) nem állnak kötélnek, sőt, elhatározzák, hogy megpróbálják felmelegíteni a mostanság eléggé kihűlt kapcsolatukat a lányukkal; így hát besuvasztanak mindenkit egy óriási lakóautóba és útnak indulnak az Egyesült Államokon keresztül, családi vakáció címszó alatt. Wednesday sejti, hogy valamit titkolnak előle; a kísérlet mellékhatásaként pedig egyre aggasztóbb jeleket mutató Fester (Nick Kroll) előad egy sztorit, ami alátámasztja az ügyvéd elméletét. Lehetséges, hogy a zseniális kislány valóban nem Addams-sarj? De ha mégsem, akkor kivel cserélték össze?

A mostanság készülő animációs filmeknek van egyetlen óriási előnyük a régiekhez képest, ez pedig a computer-animáció, mert így el lehet tárolni az egyes karaktereket, helyszíneket, hangokat, így csupán be kell őket programozni és máris lehet még egy meg még egy mozit kipréselni belőlük (lásd: Gru, Nagyon vadon). Addams-ék esetében viszont két probléma van: 1. Túl sokan vannak. 2. Nem eléggé reprezentatívak. Hogy lehet ezen segíteni? Nos, az első gondot elég gyorsan megoldották a készítők, ugyanis a Nagyit (akit arra a kb. 10 mondatára és 3 jelenetére ismét Bette Midler szólaltatott meg) hátra hagyják, hogy vigyázzon a házra; Festert és a tőle csajozási tanácsokat elfogadó Pugsley-t (ezúttal Javon Walton) teljesen a háttérbe szorítják; Lurch-nek (Conrad Vernon) szinte alig van szerepe; tehát le lehet szűkíteni a kört a Wednesday-Gomez-Morticia-trióra. Meg a reprezentációs célokat szolgáló Itre (aki ismét Snoop Dogg).

Ezzel pedig elérkezünk egy érdekes megfigyeléshez: A 2021-es Addams Family a Wednesday előzményeként is felfogható, mindössze ezúttal írás és cselló helyett tudomány van. Mindkét műben a főszereplővé előlépő lánynak konfliktusa van a szüleivel, mindkétszer egy katasztrófába torkolló iskolai stikli indítja el a cselekményt, Wednesday mindkétszer egyetlen segítőtárssal (itt Lurch, ott Thing) indul önálló kalandra és mindkétszer nyomoz valami után (valódi származása – gyilkosság). Bár mindig is szerettem ezt a figurát, sajnos, ha belegondolunk, ő az egyetlen, aki megfelel a mai kor felvilágosult elvárásainak a családból és a szóbeszéd szerint már dolgoznak a sikeres széria második évadában azon, hogy minimum biszexuálissá is tegyék, szóval lassan „tökéletes” lesz…

Na, de vissza 2021-be! Az Addams Family 2-vel bizony vannak problémák… Az első a félrevezető plakát, amely azt sugallja, hogy valamilyen tengerparti nyaralás lesz az egészből, minimum Hawaii-on. Ebből semmi se igaz, sőt, a figurák ezekkel a virágfüzérekkel egyszer sem láthatóak, Fester sosem ég le, ezt a ruhát se viseli, és igazából engem ez a poszter visszatartott attól, hogy megnézzem a filmet. Ennél viszont sokkal nagyobb baj a „CGI-kór”, ami a fentebb említett, bármikor előhúzható karakter-modellek miatt van: Ugyanis attól, hogy egy figura úgy néz ki, mint X és X-nek nevezik, még nem lesz feltétlenül X. A modellek megvannak és azt csinálják, amit a programozók/producerek mondanak nekik; azonban kiveszik belőlük a személyiség, a lélek. Ezt tovább rontja, hogy ugyanúgy, mint mondjuk a The Loud House Movie esetében, a karakterek túl sokan vannak, ezért néhányat háttérbe szorítanak, párat kiemelnek és aztán mindenkit elvisznek a megszokott környezetükből. Bár anno mind az 1991-es, mind az 1993-as Galád család-mozgókép ugyanezzel a fogással élt, végülis csak a Nagyit és Lurch-öt ültették le a kispadra; utóbbi viszont még így is emlékezetes marad. De mi van akkor, ha a figurák elvesztik önmagukat?

Ez itt a legfőbb probléma, mert például az 1973-as sorozatban úgy tudták mindegyiket Addams-et életre kelteni, hogy a lényegük megmaradt, sőt, a paródiába hajló, TARDIS-szerű képességekkel felruházott lakókocsi révén az egész házat magukkal tudták vinni. És a ház igazából mindig nagyon fontos kellene, hogy legyen – úgymond ő is családtag. Most nagyon gyorsan otthagyjuk a házat meg a Nagyit (utóbbiért nem olyan nagy kár, sose kedveltem), viszont sajnos igazából se az eddigi legjobb Festerből, se Pugsley-ból nem marad semmi. Előbbi elkezd átalakulni, ami szerintem nála nem kellene, hogy hasson, hiszen az eddig általam látottak alapján ő az, aki mindent kipróbál, mindent túlél, semmi se tesz kárt benne. Pugsley-t lealacsonyítják arra a szintre, hogy Wednesday folyton nyilvánosan megalázza (eddig erre nem volt példa), főleg, ha lányok vannak a közelben; ráadásul ezen felül semmiféle testvéri kötelék nincs köztük és a fiúnak a szülőkkel sincs semmilyen érezhető kapcsolata. Lurch általában nincs sehol, csak akkor bukkan fel, ha a forgatókönyvíróknak szükségük van rá egy olcsó poén miatt, Thing a perifériára szorul és valamiért Szókratész, a házi polip is eltűnik. Ellenben pozitívum, hogy Gomeznek sokkal nagyobb a szerepe, viszont Oscar Isaac hiába ad bele mindent úgy, mint az előző részben, Charlize Theron fáradtnak, érdektelennek hangzik.

„Nekünk vannak a legjobb sötét titkaink… Mármint az országunknak.”

A történet valahogy egyszerre érdekes és unalmas, mert van a kirándulás (itt kellene lennie a humornak, ami sajnos legtöbbször nem működik), van a Wednesday-a-mi-lányunk-e-főszál (ez tényleg érdekes, drámai), a Pugsley-csajozna és a Fester-átváltozik apró mellékszálak (humorosnak szánták, szerintem nem jók) és ennyi. Sehol a halál-kultusz, sehol a kellemetlen dolgok imádata, és ezeket nem váltják ki a kissé erőltetett utalások a klasszikus horrorokra (kivétel ez alól az útjelző tábla, amin jót nevettem, igaz, sok helyre nem városok vannak felírva, mert azt már a közönség nem értené). Az érdekes szál végül érdektelenségbe fullad, hiszen kitalálható mind az, hogy a gonosz átveri a jót, mind az átalakulás, a váratlan csavaroknak szánt dolgok pedig oda nem illőek. Az egész mentségére szóljon, hogy a látványvilág tényleg nagyon szép.

Szpojler itt

A csúcsjelenet az egyértelműen nem annak szánt, egyszeri poénként megjelenő gondolatolvasás, amely viszont minden szinten tökéletes. Horrorisztikus, vicces, irtó menő és olyan igazán Addams Family-jellegű. Ilyenek kellettek volna még!

Szpojler vége

Engem legjobban mégis az elviselhetetlenül fos zene zavart. Ezek a hányadék latinos hip-hop-akármik meg a rengeteg néger rap hihetetlenül elüt az Addams-világtól, semmilyen szinten nem illik ide és egyszerűen hallgathatatlan. A jó zenék csak akkor szólnak, amikor Thing az autórádiót hallgatja (vicces, hogy vajon miért nem állítják meg azt a kocsit, amelyikben gyakorlatilag nincs sofőr a volánnál), illetve a több szempontból emlékezetes motoros résznél. A stáblistában, amikor már a feliratok mennek, meglepően jó, nagyzenekari muzsika megy, olyan, amilyennek a játékidő alatt is lennie kellett volna. Szerintem a zeneszerző testvérpár Jeff és Mychael Danna igazából összehoztak egy teljesen korrekt kísérőzenét, amit viszont a producerek nem akartak felhasználni, hiszen nem trendi.

Ellenben a trendek jegyében a háttérben látható fekete bőrű szereplők számát az előző részhez képest minimum a háromszorosára emelték, ez főleg akkor feltűnő, amikor a texasi szépségversenyen a hat induló lányból négy fekete. Texasban!? Plusz ugye az egykori Hogyishívják kuzin, aki a ’73-as rajzfilmben egyetlen jelenettel bír, a ’93-asban szuperkém, a két élőszereplős moziban meg csupán fura rokon, most Snoop Dogg, de nem csak hangban. Emiatt folyton megjelenik, folyton Snoop Dogg-számok szólnak nála és valamiért konfliktusba keveredik Festerrel, aki még a beszédét se érti. Ez teljesen érthetetlen, mert például a ’93-as rajzfilmben oda vannak egymásért. Aztán pedig ott a már említett motoros jelenet, aminél ellövik ugyanazt a Lurch-poént, ami az első részben még vicces volt, ezúttal viszont már nem az, mert nem váratlan. És mert már nem is viccként van jelen, hanem hogy tulajdonképpen egy pillanat alatt megteremtsék nekünk a Kék Osztriga Bár hangulatát – erősen ügyeltek rá, hogy a táncoló párok 90%-a nő-férfi legyen, ám a rózsaszín hajú néger nő és a majdnem kopasz, szőke nő együtt táncolnak az I Will Survive dallamaira, amely a meleg közösség egyik himnusza. Korántsem annyira finom utalás… Még egy fárasztó baromság a főgonosz, aki Steve Jobs és Dr. Moreau keveréke, a hozzá fűződő átverés kilométerekről látszik, aztán meg jön egy korántsem vicces poénnal letudott párbaj, ami pedig óriásszörny-csatába torkollik – valamiért. Ez is jól mutatja, hogy a készítők nem tudták, mit kell csinálniuk, nem értették, mi az Addams-család humorának forrása: A furcsaság.

Pár saját észrevétel: Az első résznél az MGM-logó átalakult Kitty-vé, most ezt kihagyták. A főcím mögött megjelenő szobor az előző részbeli pap-rokont ábrázolja, szárnyakkal. Wednesday fonatai már nem fojtóhurkokban végződnek, hanem egyszerű fonások, nagy, ezüst csatokkal. Gomez zakóján már nincsenek koponya alakú gombok, a szövegében viszont szerepel két olyan becézés a felesége felé, amit a régebbi inkarnációi gyakran használnak (Tish és „kerída”, nem tudom, hogyan kell leírni), ezeket valamiért az elő részben egyszer sem használta. A motorosbanda egyik tagjának a fejére ráesik egy szarvas-trófea a bárban, ám a pasas ezek után valamiért magán hagyja a preparált állatfejet, még vezetés közben se veszi le. Vajon ez hiba vagy vicc?

Újabb szpojlerek itt

Három jelenet van, amit ismert mozikból vettek át: Carrie – a vörös festék (ez benne van a Wednesday-ben is, ráadásul Chloe Moretz eljátszotta Carrie-t), Cápa – a hátuszony a parton, V mint Vérbosszú – a Grand Canyonban. A finoman szólva is érdekes külsejű ügyvéd nem élheti túl a zuhanást, ahogy Steve Jobs is elvileg meghal a végén, ebben az esetben itt ténylegesen van két halál, ráadásul Fester is haldoklik egy ideig és szóba kerül Gomez halála. Viszont a jegyespár, akik háromszor jelennek meg, túlélik azt, amit végülis lehetetlenség túlélni; ám ha ők élnek, akkor talán az ügyvéd is, viszont akkor Steve se halott. De mi lesz vele? Gomez magyarázata a parókáról nem magyarázza azt, hogy a nyálmintája vagy az orrszőr-mintája miért nem egyezik Wednesday-ével. Pugsley csaja, a disznóból létrehozott lány eléggé félreérthető… Néztem, hogy mi lehet az értelme a lakóautó rendszámának – esetleg erre rájött valaki?

Szpojlerek vége

Pár szót a készítőkről: Négy rendező volt, az előző Addams Family-t elkövető Greg Tiernan (2009 óta rengeteg Thomas, a gőzmozdonyos dolgon dolgozik) és Conrad Vernon (producer, Lurch és a Ház Szelleme hangja), illetve Laura Brousseau (fővilágosító az 1. résznél) és Kevin Pavlovic (vágó az 1. részben, szintén Thomas kalandjain munkálkodik 2009 óta). Illetőleg mindnyájukat összeköti a Virsliparti című borzadály, aminek Nick Kroll is oszlopos tagja. Érdemes megnézni, kik voltak az írók, mert talán itt keresendő annak a sok szarságnak a gyökere! A Dan Hernandez-Benji Samit-írópáros főként mexikói jellegű sorozatokra és filmekre specializálódott, de ők írták a Pikachu, a detektív nevű méltán elfeledett, élőszereplős Pokémon-izét is. Ben Queen a Verdák 2-3 révén ért az animációs filmekhez és a folytatásokhoz, Susanna Fogelnek viszont ehhez a műfajhoz semmi köze nincs. Felmerül a kérdés, hogy Queen mellé csak azért vették fel Hernandezt, mert ő mexikói és mivel Gomez révén a család félig az, ezért kellett a reprezentáció? Ugyanez a kérdés Fogel asszonynál, ő meg a nőket képviseli? Az előző rész szinkronjai közül csak Finn Wolfhard hiányzik, aki azóta mutált és így már nem eléggé kisfiús hangzású, illetve meg kell említenem, hogy a Steve Jobs-ot megszólaltató Bill Hader volt Harag az Agymanókban.

Néhány érdekesség: Nekem is feltűnt, hogy az egyetlen, ténylegesen a tengerparton játszódó részben a szülők Bermuda-háromszög feliratú faragott kókuszdiókból isznak, de azt már elfelejtettem, hogy a ’91-es mozi szerint Fester a Bermuda-háromszögben tűnt el anno. Az egyik állomás az úton Sleepy Hollow, vagyis Álmosvölgy, de itt a néven kívül semmi sincs, ami utalna a Fejnélküli Lovas történetére. Amikor Fester felébreszti a nagyon cuki babákat, akkor a dal, ami szól, ugyanaz, mint amit az előző részben elénekel a városlakóknak. A malaclányt Opheliának hívják, amely talán utalás a ’60-as évekbeli szériára, ahol ez volt Morticia nővérének neve, aki egyébként névtelen mellékalakként látható az előző részben, a Mazurkára összegyűlők között. Ez az első alkalom, hogy egy egész estés Addams-moziban férfi a főgonosz – a ’91-es filmben „Gordon” anyja, a ’93-asban Fester felesége, a 2019-esben pedig Margaux (Bár ő egy Donald Trump-paródia, szóval… De hát 2021-ben már csak akkor lehet nő a gonosz, ha minden más szereplő is nő [asszem], másként muszáj középkorú, fehér férfinak lennie). Ebben a részben semmilyen utalás nincs az előző helyszínül szolgáló Assimiliation kisvárosra, de az imdbn többen is azt találgatták, hogy talán Parker, Wednesday barátnője, elköltözött az apjához, ezért nincs ott az elején a suliban. Az Addams Family 2. 120 millió dollárt hozott be, a készítési költségét nem hozták nyilvánosságra, mind a közönség, mind a kritika részéről negatív fogadtatásban részesült. bidish14 írja az imdbn: „Texas kivételével egyetlen helyszín sem adja vissza az adott hely érzését, ez nagy csalódás. (…) A nyomasztó/sötét tónus, amely jellemző az Addams-családra, hiányzik. (…) A popzene a háttérben jópofa (főleg Snoop Dog [sic!]), de sajnos ez nem az a fajta zene, amit az Addams Family rajongói várnának.”

Igen, ez a legfontosabb: nem az, amit a rajongók vártak, mert az alkotóknak sikerült kiölniük a lelket a galád családból. A történet végülis ugyanaz, mint az előző résznél: „nem tartozom közétek” és bár ez lenne az Addams-ek lényege, hogy ők annyira mások, mint mi, nem tartoznak közénk (miközben mégis); mindkét esetben a gyerekek jutnak el oda, hogy „nem tartozom ebbe a családba”. Szerencsére a két film végül ugyanúgy jól végződik, a srácok pedig igazi Addams-ek, a maguk módján. Az üzenet tehát annyi lenne, hogy nem tagadhatod meg önmagad – csak sajnos ott az igencsak érezhető mellékzönge, miszerint „nem a tudomány mondja meg, hogy ki vagy”.  És még egy megjegyzés a végére: A wikipedián lévő egyik idézet szerint ez a humor nem a felnőtteknek szól. Még ha ez igaz, akkor is, ez egy tipikusan olyan film, amin csak akkor fogsz igazán röhögni, ha tömött moziban együtt nevetsz másokkal. Ha viszont egyedül nézed, akkor mutatja meg az igazi arcát…

Pontozás:

imdb: 5.4 (Sajnos teljesen jogosan.)

Szerintem: 3/5 (Elsősorban a Wednesday-fókusz miatt érdemel ilyen "magas" pontszámot.)

Hírek:

- Hála Istennek, Conrad Vernon révén lesz Virsliparti 2…

- Oscar Isaac Francis Ford Coppolát alakítja majd a Francis and The Godfatherben (amit valamiért nem lehetett tavaly megcsinálni, A Keresztapa 50. évfordulójára), illetve teljesen logikusan ő alakítja majd Solid Snake-et a Metal Gear Solid-moziban (ami legalább annyira jó lesz majd, mint az Áncsártid).

- Charlize Theron most a kitüntetett női akciósztár, ebben a mivoltában szerepel a 10. Dö Feszt end dö Fjúriüszben hamarosan.

Tim Burton… Emlékeztek még, mikor mekkora szám volt egy közelgő film, ha ő rendezte? Ez a kitűnő pasas önhibáján kívül hozta létre az úgynevezett blockbuster-kategóriát A Denevéremberrel, azokat a mozgóképeket, amiket ma a legtöbben néztek a mozikban: A lényeg a minél nagyobb bevétel, amit nem csak a vetítéssel, hanem a hozzá kapcsolódó cuccok árusításával csinálnak meg. A ’90-es években és a 2000-es évek legelején Burton úr még igen nagy vonzerővel bírt, de aztán valamiért a tengerentúlon megunták őt és aztán csak olyasmiket készíthetett, amik senkit se érdekeltek (ez az alábbi három mozi: Vándorsólyom kisasszony igen hosszúnevű akárkicsodái, Dumbo és Nagy szemek), úgyhogy egy ideig eltűnt az A-listáról. Tavaly azonban visszaküzdötte magát a Wednesday-sorozattal, aminek az elejét ő rendezte, illetve elég nagy szerepe volt a látványvilágban, stb. Sajnos a Wednesday-en már érezhető az új idők ébredő szele, de ugorjunk vissza az időben kis híján két évtizedet és máris megérkezünk abba a korba, amikor még azért (is) készültek filmek, mert valaki egy sztorit akart elmesélni:

1993-ban mutatták be a kultikus Karácsonyi lidércnyomást, amely nem felelt meg a Disney-nek, mára azonban óriási elismertségnek örvend. Nem csak a horror, a musical és a vígjáték remek vegyítése miatt maradandó, hanem a hihetetlen látványvilága miatt is, amit az úgynevezett stop motion technikával hoztak létre. Ekkor a szereplőket, szörnyeket, fantasztikus lényeket nem rajzolják vagy emberekkel játszatják el, hanem bábokkal. Ezek a bábok nagyon részletesek, mozgathatóak és a mozdulataikat fázisonként fotózzák le, ezeket a fotókat pedig gyorsan egymás után lejátsszák, így mozognak. Hosszadalmas, embert próbáló feladat egy ilyen karakter animálása – hát még egy egész filmé!

Viszont ugye 1993 éppen 30 éve volt, de kivételesen nem azért írtam ezt, mert nem tudok számolni, hanem mert ez a kiindulópontja cikkem tárgyának, a 2005-ös Corpse Bride-nak. Pályája és hírneve csúcsán Tim Burton ismét elővette a szívének oly kedves stop motion animációt és mivel ekkor bármelyik stúdió szívesen adott neki súlyos pénzeket, ezért elkészíthette a The Nightmare Before Christmas eszmei örökösét, amely pedig egyfajta „Tim Burton legjobbjai összesítve” is lett. Nézzük először a történetet:

Victor (Johnny Depp hangján szólal meg) egy dúsgazdag halkereskedő fia, akit a családja össze akar adni Victoriával (Emily Watson), egy nemesi família lányával; ezzel mindkét család jól járna, hiszen az alacsony rangúak biztosíthatnák fiuknak a nemesi rangot, az előkelők pedig fenntarthatnák a további fényűző életet, ugyanis jól titkolják, de eladósodtak. Minden adott, csupán az ifjú pár férfitagja bizonytalan, még az esküvői fogalmakat se tudja helyesen megtanulni. Egy katasztrofális próba-ceremónia után Victor az erdőbe menekül, ahol hosszasan sétál és közben gyakorolja szövegét, amelyet végül sikerül kitűnően előadnia, s a próba végén felhúzza a gyűrűt egy kiszáradt fa ágára. Azonban legnagyobb rémületére kiderül, hogy az ág valójában a Halott Menyasszony (Helena Bonham Carter) keze volt, akit így akaratán kívül feleségül vett! Az újdonsült ara pedig hazaviszi párját a Túlvilágra és innen kezdődik csak az igazi kaland!

Alapvetően ez egy dráma arról, hogy milyen lehetett az élet akkor, amikor még a családok határozták el, kihez adják a sarjaikat, s a házasság elsősorban a vagyon átmentéséről, a társadalmi létrán való feljebb kapaszkodásról és a név fennmaradásáról szólt. Érdekes módon szinte minden film azt sugalmazza, hogy ez az eljárás a házasulandóknak rossz, a szülőket pedig – akik a hagyományoknak engedelmeskednek – negatív színben állítja be. Aztán a főszereplő persze megtalálja a párját, aki még véletlenül se az, akit kinéztek neki – de nem A halott menyasszonyban! Itt ugyanis az a helyzet, hogy az érzékeny lelkű, jóképű (?) fiatalember és a szépséges (?), kedves ifjú hölgy nagyon is egymás kedvére valók, csak éppen a tradíciók, az elvárások és az egymással gyűlölködő szülői párok állnak közéjük. (Az már más kérdés, hogy vajon az elrendezett házasságok a valóságban tovább maradtak-e fenn, mint a szerelemből fogantak?)

A másik nagy témakör a halál, amit azonban érdekes módon jár körbe ez a történet. A régebbi korok emberei másként viseltettek az élet elmúlása iránt, hiszen az oly gyakori volt, ez valamennyire itt is megjelenik, főleg a végjátéknál, amikor kiderül, hogy a halott meg az élő nem is annyira különböző. Főleg nem, ha előbbi Tim Burton Túlvilágáról jön, amely színes, mozgalmas és jópofa hely. Victor személyében elutazhatunk odaátra és megnézhetjük, mi vár ránk a halál után – annyira nem tűnik rossznak, sőt! De az életet nehéz csak úgy eldobni, pláne, ha az ember szerelmes, hősünk pedig a felvilágba vágyik, jövendőbelije után… És itt jön be a második történetszál, ugyanis amíg Victor az alvilágban küzd a saját érzéseivel meg a túlontúl odaadó kék bőrű arájával, addig az Idő kereke nem áll meg és a családok tovább szervezkednek. Ha nincs meg ez a vőlegény, jó lesz egy másik is, főleg, ha az sokkal jóképűbb, érettebb, udvariasabb és feltehetőleg tele van pénzzel (ez Lord Barkis, megszólaltatója Richard E. Grant, akire egyébként egészen hasonlít is külsőleg).

Az igazi gond csak az, hogy a címszereplő, Emily, korántsem annyira visszataszító, mint első ránézésre tűnik. Bár a szépségét szó szerint megrágta az elmúlás, kedves, jólelkű, tanult és odafigyel Victorra. Itt persze lehetne mindenfélét belemagyarázni, hogy a halott az csak allegória a más kultúrára, de Tim Burtonnél mégsem így van. A halott az halott. Szóval a fiatalember egy idő után nem akarja megsérteni Emily érzéseit, de közben Victoria után vágyakozik, hármójuk közül pedig csak kettő lehet boldog, minden attól függ, hogyan döntenek egymásról. Esetleg el lehet gondolkodni azon, hogy vajon mi hajtja ennyire a még élő lányt, hiszen alig töltenek együtt némi időt a főhőssel, aki ezalatt eléggé ügyetlennek, kishitűnek és tehetetlennek látszik? A címszereplő sokkal jobban megismeri őt és érthetőbb, ha beleszeret – de ha azt vesszük, hogy emberünk valószínűleg ennek a groteszk világnak a fiatal Johnny Deppje, akkor talán elég a külsőség meg az, hogy kedves és a nők a lába elé omlanak (néha szó szerint is).

Ha már külsőség, nézzük a látványt! A karikatúraszerű figurák külseje sok korábbi Tim Burton-karaktert felidéz: Victor testalkata és ruházata Jacket idézi a Karácsonyi lidércnyomásból, az arca és az, hogy Johnny Depp játssza, Ichabod Crane-re hajaz Az Álmosvölgy Legendájából. Victoria apja felidézi a Pingvinembert; a Túlvilágon megjelenő számos alak pedig mintha az 1989 és 1991 között futó Beetlejuice rajzfilm-sorozatból lépett volna elő (ilyen a beszélő pók, a bajuszos csontváz vagy a francia akcentusú élőhalott); illetve a Beetlejuice filmet idézik azok, akiken látszik, hogyan haltak meg (a kettévágott pasas, a két vezér-csontváz). Az élőholtak remek poénforrások és ötletes a külsejük is, ugyanúgy szerethetőek, mint a Nightmare Before Christmas-beli rokonaik, csak szebbek, jobban kidolgozottak. Az élők valahogy sokkal groteszkebbek, mint a halottak, érdemes csak az S-alakúra görbült szolgálónőre, a harang alakú kikiáltóra vagy Victoria feltűnően fordított herezacskó alakú hajkoronával bíró anyukájára gondolni. A két világot a színek is elválasztják egymástól, az élőké szürke, mindenki szürke, fehér és fekete ruhákat visel (mint Az Álmosvölgy Legendájában); míg a holtaké színes, mozgalmas, izgalmasabb (mint a Beetlejuice-ban). Plusz egy, amit nem vettem észre: Emily félig szétrohadt arca a Támad a Mars! kémnőjére emlékeztet, amikor megsérül.

A „Tim Burton legjobbjaira” történő többi utalás: Az Álmosvölgy Legendája – Van Dort, Victor családneve, emlékeztet az ottani nevekre; Michael Gough karakterének háza tele könyvekkel, iratokkal; Ichabod a nyitányban szabadon engedi a vörösbegyet, itt pedig Victor a pillangót (ez utóbbi nem saját észrevétel). Charlie és a Csokigyár – A főhőst a helyszínen olyan emberek veszik körül, akiket alapvetően nem lehet kedvelni, mindegyikük valamilyen rossz emberi tulajdonság megtestesítője. Beetlejuice rajzfilm-sorozat - A szóviccek a halottakkal (a FőPincéren például nagyot nevettem), az önmagukat szét- majd újra összerakni képes járkáló hullák. Utóbbi összefüggés a Karácsonyi lidércnyomással is, ehhez tartozik még az élőholt kutyus, a főhős kedvence (ez egyben utal a két Frankenweenie-re is), és a stop motion animáció. Végül pedig mindhárom említett horrort összeköti a Corpse Bride-dal az átjárás a két világ között – Álmosvölgyben és Peaceful Pines-ban szómágiával működik a dolog; míg Jack, mint egy ünnep megtestesítője, magától át tud lépni a valóságok határán. Leginkább azonban mégis a Nightmare Before Christmas „újrájának”, szellemi utódjának tekinthető A halott menyasszony, ami viszont a kitűnő történet, az elsőrangúan elegyített műfajok és a rövid játékidő révén mégsem jut arra a sorsra, mint hasonló kollégái (300 2, Sin City 2, Avatar 2).

A néznivalóba rengeteg munkát öltek bele, a szereplőkön sok kis apróság van, amit észre lehet venni, ilyen mondjuk a kukac bal szemében a vörös ér vagy a táncoló csontvázak teljesen különböző koponyái. A hajak tényleg jól néznek ki, az élőkét szinte tapintani lehet, Emily-é meg egészen olyan, mintha fonalból lenne, ami valamiféle játék-szerű kvalitást ad neki, ezzel is erősítve a fiatalabb nézőkben, hogy ne féljenek tőle. A ruhák egy része közelről úgy néz ki, mint a plüssállatok bőre, ez is egy aranyos dolog, hiszen arra utal, hogy amit itt látunk, az csak fikció.

Még nem esett szó a zenéről, ami igen fontos itt, hiszen a három főszereplő közti kapcsolatot a zongorajáték adja meg (az első zongora Harryhausen márkájú, utalva ezzel a stop motion régi nagymesterére, Ray Harryhausenre), a figurák pedig néha dalra fakadnak. A nyitányban hallható négyes ének sajnos szerintem nem túl jó, ez felütésként talán elveszi a kedvet a filmtől, de hát anno a Nightmare…-ben is folyton énekeltek. Szerencsére a Corpse Bride nem annyira musical-szerű, és a későbbi néhány dalbetét már sokkal jobb. A zenét és a számok szövegeit ezúttal is Danny Elfman szolgáltatta, hallhatjuk is énekelni a csontváz-zenekar vezetőjeként.

Szpojler itt

A felemelő, szép befejezés magyarázata egy imdb-s érdekesség szerint a pillangóban keresendő. Az elején elengedett pillangó színe egyezik azzal, amit Emily és Victor látnak, mikor kilépnek a Túlvilágról, valamint azokkal is, amikké a Halott Menyasszony átváltozik a végén. Ezek a pillangók a szabadságot jelképezik, hogy a fiatalember szabaddá teszi a holt hölgyet.

Ugyanakkor azon felül, hogy az addig a hőshöz és környezetéhez sehogy sem kötődő gonosz elnyeri méltó büntetését és a hozzá szintén semmilyen szálon nem köthető Emily pedig megszabadul, végülis ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: A két család összeköttetik, a két fiatal összeházasodik és ugyanúgy szeretik egymást. A kérdés viszont az, hogy ha a Halott Menyasszony felmehet az égbe (a Mennybe?), akkor vajon a Túlvilágon rekedt összes többieket is ki lehetne onnan szabadítani? Akkor ez valamiféle Purgatórium vagy Pokol lenne?

Szpojler vége

Lássuk a szinkronszínészeket, akik eddig még nem kerültek szóba! Victor anyja és Hildegard, a bejárónő Tracey Ullman (pl. Robin Hood, a fuszeklik fejedelme) hangján szólalnak meg. Victor apját, a köhögő kocsist és a FőPincért Paul Whitehouse szólaltatta meg. Victoria szülei Joanna Lumley (az anyuka) és Albert Finney (az apa, Ewan McGregor karakterének apja a Nagy Halban). A pap Christopher Lee, Bonesapart tábornok Deep Roy (az Oompa Loomák megformálója a Charlie és a Csokigyárban), a kukac és a kikiáltó Enn Reitel (ez egy pasas), a pók és az élőholt szakácsnő pedig Jane Horrocks (Magrat a Vészbanyákból).

Az alkotókról: A közhiedelemmel ellentétben a Nightmare…-t nem Tim Burton rendezte, ezt viszont igen, karöltve az animátor Mike Johnsonnal, aki anno az említett előző mozinál mozgatta a bábokat. Burton úr íróként (a karakterek kitalálójaként) és producerként is részt vett a munkálatokban, az előző folyamatban segítette Carlos Grangel (ő tervezte például az Egyiptom hercege és a Hotel Transylvania alakjait). A forgatókönyvet John August (Frankenweenie, Éjsötét Árnyék, Charlie és a Csokigyár, Titan A.E.), Caroline Thompson (Karácsonyi lidércnyomás, Szikraváros, 1991-es Addams Family, Ollókezű Edward, Úton hazafelé) és Pamela Pettler (tv-sorozatok) írták.

Érdekességek: A történet alapja egy XVII. vagy XIX. századi orosz-zsidó népmese, amivel az egyik producer, Joe Ranft ismertette meg Burtont, még a Nightmare… munkálatai alatt. 2003-ban kezdődött el a munka a filmen, amit egyszerre forgattak a Charlie és a Csokigyárral. A cselekmény egy fiktív angliai faluban zajlik, az 1800-as évek végén.

A bábok állítólag 25-28 cm magasak voltak, de ez szerintem nem igaz, hiszen látható, hogy például a pap mindenki fölé tornyosul, még a süvege nélkül is, szóval ő biztosan magasabb volt a többieknél, míg mondjuk a két gyerekcsontváz meg Bonesapart tábornok nyilván sokkal kisebbek (nem beszélve Victoria apjáról). Egyes díszletek olyan hatalmasak voltak, hogy az animátorok guggolva átfértek az ajtókon (gondolom a nemesi ház meg a templom volt ilyen óriási). A stop motion animáció során hagyományosan kicserélhető fejjel vagy kicserélhető szájakkal építik meg a figurákat, itt azonban egyedi technológiával, fogaskerekekkel mozgatott arckifejezésekkel dolgoztak, amitől mindenki még élethűbb lett, de a munka is sokkal nehezebbé vált a precíziót kívánó beállítások miatt, amiket a fejekbe elrejtett kulcsos lyukakkal lehetett aktiválni. Mivel több csoport egyszerre dolgozott, akár ugyanazokkal a karakterekkel, így a főhősökből több darab készült: 14 Victor, 14 Emily és 13 Victoria. A bábok rozsdamentes acél „csontvázzal” és szilikon bőrrel bírtak. Eredetileg 12 bábmestert vettek fel, de a számuk a produkció végére megháromszorozódott. Néhány kiegészítő dolgot, például a varjakat vagy a lepkék hadát számítógéppel rajzolták.

Mivel nem volt lehetőség az újraforgatásra, ezért a storyboardokon (rajzolt látványtervek) kísérletezték ki a jeleneteket. Mikor minden készen állt, a bábokat beállították a díszletekbe, majd próbafotókat készítettek, hogy a világítás meg a kép megfelelő lesz-e, ha igen, akkor elkezdődhetett a tényleges fotósorozat. A szereplőket nem kamerával, hanem profi fényképezőgépekkel rögzítették, Canon EOS-1Ds MARK II SLR modellekkel, amikre filmezésnél használt Nikon lencséket illesztettek, így a képi világ egészen mozi-szerűvé vált. 32 kamerával 35 díszletben fotózták a bábokat. A fényképezőgépek egyszerre maximum 100 fotót tudtak eltárolni, ezeket egy gyors-feltöltő rendszerrel vitték be számítógépekbe, ahol vissza tudták játszani, hogy ellenőrizhessék a jelenetsorokat. Mike Johnson néha eljátszotta az animátoroknak, hogy mit akar majd látni a báboktól a felvétel előtt. A forgatás valamivel több mint egy évig tartott, ezalatt több mint 109 ezer képet rögzítettek. Az animátorok néhol a színészek előre felvett szövegeit használták a figurák „vezetéséhez”, mint a régi típusú rajzfilmek készítésekor.

A zenekarvezető csontváz szerepére nem találtak senkit, ezért Danny Elfman maga énekelte fel a szövegeit, ez azonban annyira megterhelte a hangszálait, hogy minden felvétel után berekedt. Albert Finney lett volna a Charlie és a Csokigyárban Joe nagypapa, de Burton nem akart nagy neveket Johnny Deppen kívül, így az itteni felkéréssel kért elnézést, amiért kihagyta őt. Ez volt Johnny Depp és Helena Bonham Carter első egész estés szinkronszerepe. Mivel a Charlie… és a Corpse Bride egy időben készültek, így Tim Burton azt mondta, hogy Depp „Nappal Willy Wonka volt, este Victor, szóval kicsit tudathasadásosnak érezhette magát”. A rendező elmondta, hogy Albert Finney és Joanna Lumley néhány jelenetet együtt vettek fel, ám az összes többi színész sosem találkozott egymással. A kukac külsejében és viselkedésében a híres horror-színész Peter Lorre-t idézi. A zenélő csontvázak fekete emberek akarnak lenni, a zenekarvezető Bill Robinsonon, a zongorista Ray Charles-on alapul, az egész zenekar Cab Calloway bandájára is hajaz, akik többször megjelentek a Betty Boop-sorozatban, illetve ihletül szolgált még hozzájuk az 1929-es The Skeleton Dance című rajzfilm. A párbaj-jelenet a Hamlet párbaját eleveníti fel. A Corpse Bride az egyetlen Warner stop motion mozi. A forgatás ideje alatt autóbaleset következtében elhunyt ötletgazda-producer, Joe Ranft emlékének szentelték. Cikkem tárgya 40 millió dollárból készült, nemzetközileg kis híján 120 milliót hozott vissza, amihez hozzájön még megközelítőleg 40 milliónyi bevétel mindenfajta adathordozón történő kiadása után. A kritikusok egyöntetűen pozitívan reagáltak rá.

A klasszikus Tim Burton-mozik rajongójaként nem tudom nem szeretni ezt az alkotást, amely a rendező úr tisztelgésének fogható fel saját maga előtt. Minden benne van, amitől a munkáit szeretni lehet, mert izgalmas, drámai, vicces, jó a zenéje és számos jó fej figurát vonultat fel. Mellette szól még a baráti játékidő (1 óra 17 perc), illetve a korunkra jellemző felébredt propaganda hiánya. Aki szerette a Nightmare Before Christmas-t, az ezt se hagyja ki!

Pontozás:

imdb: 7.4 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Tim Burton elérkezettnek látja az időt egy Beetlejuice 2-re. Tulajdonképpen a technikai fejlődés valóban indokolttá teszi a jó öreg élőholt újbóli feltámasztását, de csak akkor, ha nem válik az ideológiai agymosás egyik újabb zászlóvivőjévé… A zenét ismét Danny Elfman fogja szerezni, a női főszerepet Jenna Ortegára osztották – lehetnék mérges is, ha a hölgy nem lenne eszeveszett vonzó és remek színésznő egyben:P Ha már Ms. Ortega, a Wednesday szintén folytatódik, de Burtont szinte biztosan ki fogják tenni a saját sorozatából, mert akkor több mocskot lehet belegyömöszölni (lásd az 5. részt, amit már nem ő rendezett…).

- Bizonyíték arra, hogy a filmipar már mennyire nevetséges: John August készíti a forgatókönyvet a Toto: The Dog-Gone Amazing Story of the Wizard of Oz című izéhez. Mindegy, hogy a legutóbbi eredet-történet megbukott, jöjjön még egy, ami Dorothy kutyáját mutatja be…

Hasonlóan a nemrég tárgyalt Mágnás Miska c. filmhez, ez szintén szándékosan tartalmaz propagandaszerű elemeket, sőt, történelemhamisítással is találkozhatunk, ám ennek ellenére mégis hazafias alkotásról van szó, ami ugyanúgy kiállta az idők próbáját.

1708-ban járunk, a Rákóczi-féle szabadságharc „felénél”, Réte lakóinak mindennapos életébe pillanthatunk be már a film elején; a labancok feldúlják a parasztházakat, mindent visznek, ami mozdítható, a leányokat, jószágokat próbálják bújtatni előlük, de nem mindenkit sikerül; Bíró Anna (Vass Éva) is tömlöcbe kerül, amiért megpróbált szembe szállni a betolakodókkal – csak a fiatalok csinálnak ilyesmit, a falu többsége már belefáradt az ellenállásba. Anna öccse, Matyi (Gyárfás Endre) például félreveri a harangot a labancok jövetelekor. A hangulatot jól festik le számunkra, Rákóczi emberei máshol vitézkednek, ezért az emberek csak saját magukra számíthatnak. Mégis, a fejedelem (Deák Sándor) személye köré valóságos legenda szövődött, mindenki bízik benne, hogy nem volt hiábavaló az eddigi áldozat, a megszállókat ő tudja egyedül kizavarni az országból.

Hű emberei közt van Bornemissza János (Bitskey Tibor) is, akinek szívét a magyar hazán kívül csak Anna tölti ki. Amikor kiderül, hogy Anna bajban van, nem tud azonnal segítségére sietni, hiszen máshol van szükség helytállására, ezért sokáig nem tudja, mi várja, ha majd hazatér Rétére. A sors összehozza őt Fekete Miskával (Zenthe Ferenc), aki szabadon portyázva harcol a szabadságért, ő annak a harcmodornak a képviselője, amit romantikusan képzelünk, ha erről a korszakról olvasunk; fülig érő szájjal kaszabolja az ellenséget, soha meg nem hátrál, mindig kihúzza önmagát és bárkit a slamasztikából. Sok időbe telik, míg végül ő is szervezett keretek közt segíti a felkelést, nem akárki, hanem Vak Bottyán (Mádi Szabó Gábor) szolgálatába áll, János barátjával együtt. Sok nehéz helyzetben kell feltalálniuk önmagukat, belső ellenségekkel is le kell számolniuk, Jánosnak meg még ott van a kétség is, vajon mi lett mátkájával? Rákóczi sem tétlenkedik, szövetkezne a francia királlyal, ám annak követei (köztük a nagyon fiatal Sinkovits Imre) közlik, hogy gyakorlatilag cserben hagyja Magyarországot a királyuk... Úgy tűnik minden összeesküdött hőseink ellen… 

A trencséni csatát a filmben megnyerjük... Itt a történelemhamisítás, mely a kommunisták kedvelt elfoglaltságai közé tartozott. Sok győzelmünk nem lévén, ennél a résznél egy kicsit csalt tehát a forgatókönyvíró, Barabás Tibor. Az egész filmet körbe lengi a kor fontos mondanivalója, miszerint az egyszerű paraszt (munkás) bármit el tud érni, bármilyen nemest földre tud kényszeríteni. Anna és Matyi figurái mindketten ezt szimbolizálják, Anna ráadásul a szenvedést, rabságot is bátran viseli, Matyi inkább a furmányos, népmesebeli legkisebb fiút jeleníti meg, aki elnyeri méltó jutalmát. Aki nem jártas a magyar történelemben az szerintem ezeket észre se veszi, annyira nem hangsúlyosak – bár az meg nem néz meg ilyen filmeket manapság…

Mai szemmel nézve azt hiszem, hogy lassúnak mondható ez a mozi, néhol nehezebben érthető, mit mondanak a szereplők – de a felújítás ellenére is 70 éves filmről van szó, így ez belefér. Az viszont lenyűgöző, mekkora tömeget voltak képesek akkoriban megmozgatni a filmesek (rendező Bán Frigyes)! Lovasokból annyi volt, hogy a hálivúdi számítógépesek nem tudnak ennyit belezsúfolni ma egy képernyőnyi területbe. Ebben a korban meg a '60-as években ebben verhetetlen volt a magyar filmgyártás. No meg a színészekben! Nem olyan nehéz szerepek ezek, azt hiszem, hiszen sarkítottan jó és rossz figurák jelennek meg, de mégis olyan könnyed játékot látunk, amit nem lehet tanítani. Egyedül Vass Évát mondanám egy picit erőltetettnek, de itt még csak kb. 20 éves volt. Bitskey egy olyan alakot játszik, akit csak szeretnénk, ha létezne, mégis nagyon hihetően keltette életre ezt a hőslelkű Jánost, aki vezérét, Vak Bottyánt még talán Rákóczinál is jobban tiszteli! Mádi Szabó pedig maga a megtestesült nemzeti hős, az igazság bajnoka, aki viselkedésével azt mutatja, ő csak egy a többi kuruc közül, se több, se kevesebb. Mindkettejüknek olyan hangja volt, amit ma már nem hallunk; egyszerűen filmszalagra, színpadra termett hangok voltak ezek, nagyon szépen zengő, bizalmat keltő, finom orgánumokról beszélhetünk mindkettő esetében. Sokan bele se gondolnak, mennyire fontos szerepet játszik egy ember megítélésben az, hogy mennyire tetszik nekünk a hangja, márpedig ők olyan alakokat játszottak, akiket az emberek azonnal a szívükbe zárhattak a valóságban is, nem kis mértékben a meggyőzőképességük, személyiségük vonzereje miatt. Ebben pedig nagy szerepe van a hangnak. Én mindig füllel is „nézek” egy filmet, bennem nagyon megmaradt, ahogy beszéltek. Ha már fül, a zeneszerző Farkas Ferenc, akinek számos más film zenéjét is köszönhetjük, pl. Két félidő a pokolban, Egy magyar nábob, Egri csillagok. Olyan a zene szerintem, mint a jó futballbíró; nem nagyon észrevehető, de kell, hogy jelen legyen. 

Amint a Mágnás Miska, ez is nagyon jól eltalálta, hogyan kell a magyar néplélekhez szólni, bár ebben az esetben komolyabb hangvételben. Az egész film hazafias, tele bátor alakokkal, akik készek bármikor meghalni a hazáért, nagy bennük az összetartás, megdolgoznak és megharcolnak az életben maradásért. Ezek mind ma is fontos értékek, hát még akkor. Azt hiszem, hogy ma nem ez kell a moziba járóknak, hanem a fröcsögő vér, szuperképességek és nihil. A Rákóczi hadnagya viszont egy egyszerűségében is nagyszerű film. A csatajelenetek sokszor megmosolyogtatóak, a hangzás az akkori technikai adottságok miatt nem olyan fantasztikus, mint egy akárhány D moziélményben, de igazi férfiak, igazi nők, igazi érzelmek vonulnak föl, a magyar történelem iránt pedig mindenképpen felkelti az érdeklődést. Mi lett volna, ha „Rákóczi világot hódít”? Miért nem történt ez meg, vajon nem hasonló-e ma is, vagy hasonló volt akár 1000 éve is az ország sorsa? Nekünk itt mindig helyt kellett állni és sokszor úgy, hogy csakis magunkra számíthattunk. A nagyhatalmak mellett nekünk mindig alárendelt szerep jutott, a Rákóczi-szabadságharc kudarccal végződött, a szatmári béke ellenére is. Rákóczi emigrációban halt meg, dolgavégezetlenül, a nép mégis fejedelemként tekintett rá. Ma is így van ez, például az 500-asról ő néz ránk.

A szokásosnak mondható Szomszédok-rovat: Zenthe (Taki bácsi) mellett feltűnik Raksányi Gellért (Kutya) és Szabó Sándor (építész volt, Taki ismerőse). Sok érdekes, korabeli jelmezt látunk, a kihagyhatatlan rizsporos parókával, a kurucok díszes öltözékei nagyon szépek, nagy hangsúlyt fektettek a látványra a készítők, csodás, tágas mezőket találtak a harci jelentekhez – van egy rész, amit egészen magasból mutat a kamera, amint sok-sok lovas halad, ezt nem is tudom, hogyan oldották meg, olyan volt, mintha drónnal csinálták volna!

Szerintem ez egy lenyűgöző alkotás.

Valami jót akartam olvasni és beleakadt a szemem ebbe a könyvbe a polcomon. Négy nap alatt befejeztem és rendkívül sokat nevettem rajta, de hát aki ismeri a Korongvilágot, az tudja, miről beszélek.

1997-ben jelent meg ez az eredetileg hat részes animációs széria, testvérével a Soul Music-kal együtt; azonban elődjével ellentétben a Wyrd Sisters-t később összevágták egy egész filmmé, így még inkább helye van itt.

Aki esetleg nem olvasta valamelyik korábbi Discworld-írásomat (A mágia fénye, Varázsapó, A postamester, Soul Music), annak annyit kell tudnia, hogy ezek Terry Pratchett könyvein alapulnak és a Korongvilág nevű fantasztikus helyen játszódnak. A Korong olyan, mint a mi középkorunk, csak van mágia, istenek, varázslók, szörnyek, multiverzum, meg amit csak el tudtok képzelni egy high fantasy-ben (pl.: Gyűrűk Ura). Viszont ugyanakkor minden a fonákjára fordulva jelenik meg: a varázslók léha, öntelt, láncdohányos alakok, akik egymás hatalmára pályáznak; az istenek kicsinyesek és csak szórakoznak a halandókkal; valamint sokat elmond a világról, hogy az embereket legjobban kedvelő „mindenható” alak maga A Halál, aki gyakorlatilag az összes regényben visszatérő szereplő. Mindezt Pratchett eszelősen jó humora teszi feledhetetlenné, amit igazán csak akkor lehet érzékelni, ha valaki elolvassa a könyveit.

Jelen esetben a középpontban egy apró királyság, az istenek háta mögötti Lancre áll, ahol a királyt meggyilkolja az unokaöccse. Ezzel még semmi gond nem lenne, hiszen a királyok hivatalában az orgyilkosság természetes halálnemnek számít, ám az új uralkodó (Felmet herceg – Rob Rackstraw hangján szólal meg) se az emberek, se a királyság körében nem örvend népszerűségnek. Ez pedig felettébb sok bosszúságot okoz a környéken élő három boszorkánynak (Mállotviksz Néne - Annette Crosby, Ogg Ángyi - June Whitfield és Magrat Beléndek – Jane Horrocks), akik akaratukon kívül (is) belekeverednek az ügybe, mikor a gyilkosság éjszakáján véletlenül náluk köt ki a még pólyás trónörökös meg a király koronája. Úgyhogy nincs mit tenni, ideje beleártaniuk magukat abba, amibe a hagyományok szerint tilos lenne, de Néne szabálya úgy szól: Ha már megszeged a szabályokat, szegd meg őket jól! Ehhez pedig kapóra jön a megölt király bosszúra vágyó szelleme, egy vándorszínész-társulat és persze egy nagy adag mágia. Csakhogy a herceg sem hagyja magát és megkísérli a népet a boszorkányok ellen fordítani. Vajon ki nyeri majd a harcot és ki ülhet Lancre trónjára?

A Soul Music anno nagyon tetszett, olvastam a könyvet is, viszont akkor megvolt az az „előnyöm”, hogy régen volt szerencsém a könyvhöz, ezért az nem tűnt fel, mi minden hiányzott, illetve mit változtattak meg. Ezúttal azonban éppen azon a napon néztem meg a feldolgozást, amin befejeztem a könyvet, úgyhogy még minden emlékem nagyon friss volt – tehát feltűntek a különbségek.

Pratchettet adaptálni azért hálátlan feladat, mert a humor legtöbbje a narrátor szövegében található. A Wyrd Sisters azonban nem alkalmaz narrátort, így az eseménysor leszűkül a cselekményre, emiatt pedig még a kis híján 2 és félórás játékidő ellenére is túl gyorsnak tűnik az egész. Ez viszont mégsem tekinthető hibának, pláne úgy nem, ha hozzátesszük, hogy hagyományos animációval készült a látnivaló, amihez csak néhol toldottak be számítógépes trükköket. Magyarul éppen elég feladat volt a figurák életre keltése és a Korongvilág tévéképernyőre ültetése, valószínűleg éppen azon voltak, hogy leszűkítsék, mi mindent kelljen megmutatniuk.

A külsőségekkel nincs baj: Mállotviksz Néne nagyon jó, őt ilyennek képzeltem, Ogg Ángyit kicsit kevésbé terebélyesnek gondoltam, Magrat meg az első részben talán túl csúnya. Persze a könyvborító sokat befolyásolt nálam az elképzelésükben… A többi alak közül egyedül a Hercegné nem tetszett, mert ő olyan külsővel bír, mint valami sci-fi figura, nem igazán illik a középkori hangulathoz, plusz a ruhái is elég férfiasak. Az effektek igen jók: a szellemek átlátszósága, amikor a király nem tudja elhagyni a kastélyt, az átvezetések az egyes részek között, Néne érzékelésének kiterjesztése a külvilágba, a varázslatok, vagy a kristálygömb remekül működnek. Kiemelném még a démont a démonidézésnél, aki bár erősen túlzás, hiszen a könyvben csupán egy fej jelenik meg, a kinézete marhajó, mert olyan, mintha gumicukorból lenne. Az a jelenet egyébként viccesebb lett, mint a könyvben, bár kimaradt belőle a név-ismétlés, amely sokat elmond Nénéről. Az egyetlen feltűnő probléma az, hogy a figurák nem tartják az arányaikat, ez főként a magasságuknál vehető észre, hiszen például van úgy, hogy Ángyi Néne derekáig ér, máskor meg ugyanakkorák; Tamasján háromévesen úgy néz ki, mint egy miniatűr felnőtt; Hwelről meg szerintem a kocsmai jelenetig az, aki nem olvasta a könyvet, biztosan nem jön rá, hogy törpe.

A cselekmény tökéletesen követi a könyvét, szinte minden fontos dolog benne van és a poénok 90%-át is átemelték, csak éppen nem mindegyik működik – van, ami kizárólag leírva jó igazán.Akadnak jópofa kis részletek, ilyen például Néne seprűjének váltó-hangja vagy hogy a Herceg a pizsamájához is kardot hord. A narrátor hiányát néha úgy oldották meg, hogy a szereplők mondják el azokat a mondatokat, amiket a regényben tőle hallhattunk, viszont néhány egyéb dolog szintén kimaradt, mások pedig kevésbé hasonlítanak arra, amit elképzeltem: A kopogós poén az elején a kapussal például a magyar szövegben szerintem nem érthető, de angolul már igen; a Marx-testvérekre tett utalást pedig csak úgy értettem meg, hogy láttam, hiszen a szövegből nem tudtam felismerni őket. A színházi előadások alatt úgy képzeltem, hogy a boszorkányok sokkal hangosabban beszélgetnek, ezért zavarnak mindenkit. A kastélyban élő szellem-légió, a sétáló menhir, az „átsegítjük a folyón” meg az Ogg-klán segítsége a varázslatnál elmaradt – ezek apróságok és nem annyira lényegesek. Vannak azonban változtatások, amik rosszat tesznek az egésznek:

1. A figurák túl sokat gesztikulálnak beszéd közben, ez főként az első részben zavaró. A színészektől vagy a Bolondtól például ez elvárható lenne, de a boszorkányoktól már nem annyira. 2. Magrat valahogy kevésbé érzelmes, mint a könyvben, ott folyton változik a hangulata; és itt még elég sokáig a három hősnő egymáshoz való viszonyát is nehezen tudták hatásosan visszaadni. Ez később szerencsére nagyjából megoldódik. 3. A szellem az egyik részben nem viseli a koronáját, pedig ez hozzá tartozik. Az animátorok nyilván véletlenül hagyták le, ám ez fontos részlet, hiszen a végső előadásnál azt mondja, hogy „az én koronám van rajta” és ekkor a néző is láthatja, hogy tényleg ugyanazt a koronát viselik, mert a következő epizódban már visszakerül rá. (Arra mondjuk nincs magyarázat, hogy a Tamasján fejére kerülő díszhez hogyan került hozzá az a sapka.) 4. A könyvben a Herceg szájából elhangzó szöveg egy részét valamiért kétszer is átadták a Hercegnének. Ezzel nyilván azt akarták erősíteni, hogy melyikük a dominánsabb, okosabb, viszont így Felmet kevésbé tűnik intelligensnek, pedig az. 5. A véres kéz nagyon erős jelkép a könyvben, amivel Pratchett igen finoman jelezi a herceg megtébolyodását. Ez itt teljesen kimarad. 6. 15 helyett 18 évet mennek előre az időben. Ha jól számolom, akkor elvileg Tamasján 16 vagy 17 éves lehet a könyvben, itt pedig elhangzik, hogy 21. Ez vajon az amerikai piac miatt eszközölt változtatás? 7. A Halál a könyvben nem megy le a nézők közé és csak az előadás közepe táján bukkan fel a kulisszák mögött. 8. A szellem által elfoglalt hely magyarázata kimarad, pedig ott igen jól megindokolja az író, miért nem ül senki az Ángyi melletti „üres” székre. 9. A Megfoltozott Dobban játszódó részt rendkívül elsiették. Tény, hogy azt, ami a könyvben van, nem lehetett volna visszaadni a narrátor nélkül, de az a legjobb rész, amely annyira tetszett, hogy egymás után kétszer is elolvastam. Ugyanez a helyzet a törpe kocsmával, amiből szintén remek poénok maradtak ki – például az asztalukhoz lépő törpe kommentje a nőnek öltöző férfiakról. 10. A sok kihagyott dolog mellé betettek két olyat, ami a könyvben nincs, az első a levágott fejű szellem szerencsétlenkedése a fejével, ő kb. két fejezet alatt eltűnik és sose kerül ismét említésre; a második Krizofrász, a maffiafőnök troll, aki a regényben egyetlen mondatban kerül említésre, ám nem szerepel, itt azonban kétszer előjön és még beszél is. Mintha az első meg az utolsó résznél mások lettek volna a készítők.

Pár néhány másodperces képsor többször is visszatér, főleg az állatokat ábrázolók, illetve van néhány pici animációs hiba (pl.: Ángyi arcáról eltűnik a pír; néha hosszú a körmük, máskor rövid). A főbb szereplők közül egyedül Magrat vált ruhát a teljes játékidő alatt, illetve Nénét és a hercegi párt láthatjuk alvóruhában, egyébként mindenki szinte változatlan (Néne néha leveszi a kalapját, Ángyi pedig a rókaprémjét is).

Ezek mellett azonban nagyon jó a „kolbász kifliben”, ezt a regények rajongói biztosan értékelni fogják, illetve ki kell emelnek Rob Rackstraw teljesítményét, szerintem ő volt a legjobb szinkronszínész. Nézzünk akkor mindenki mást is, név szerint, akikről eddig még nem esett szó: Eleanor Bron (A Hercegné), Les Dennis (A Bolond és Tamasján), Jimmy Hibbert (a szellem) és Christopher Lee (A Halál). A rendező-producer ugyanaz a Jean Flynn volt, aki a Soul Music-ot is dirigálta; a zenét (amiből kiemelkedik a fantasztikus főcímdal) megint Phil Bush és Keith Hopwood szerezték.

Érdekességek: Az alapul szolgáló regény 1988-ban jelent meg először, angol nyelven, az általam birtokolt hazai Cherubion-kiadás 2000-es. Rob Rackstraw-t és Jimmy Hibbertet hallhatjuk a Soul Music-ban is, azonban a stáblistában nem jelölték, ki kit szólaltatott meg ott.

Összesítésben a Wyrd Sisters egy teljesen jó feldolgozása Terry Pratchett könyvének. Bár nehéz beszerezni, hosszú és magyarul nem lehet hozzáférni, azoknak, akik olvasták a regényt, érdemes tenniük vele egy próbát, pláne, ha az emlékek már kissé megfakultak a nyomtatott oldalakkal kapcsolatban. Viszont nincs szívem levonni tőle a maximális pontszámból, hiszen ez egy kordokumentum, abból az időből, amikor a fantasy-t még rajzfilmen lehetett csak megjeleníteni és a rajzfilm ténylegesen kézzel rajzoltat jelentett.

Pontozás:

imdb: 6.9/10 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5

Sokszor van, hogy az első fél óra után én már lekapcsolnám az adott filmet, ilyenkor kb. 50%-ban döntök így vagy úgy, hogy nézem tovább, hátha. Most néztem inkább. 

És így azt mondom, hogy inkább javaslom másnak is A gyilkos járatot. Majdnem kamaradráma-szerű a helyzet, mert végig egy vonaton játszódik a történet, akció és vérfröccsenés van dögivel, a kezdethez képest pedig egyértelműen felfelé ível a humor minősége, mert abban a bizonyos első 30-40 percben a következő szóval tudnám csak jellemezni megjelenését: szánalmas. Ahogy a szereplőket megismerteti velünk a forgatókönyvíró (Zak Olkiewicz, akinél 4 film szerepel az Imdb-n, ebből ez az egyik, a másik 3 nem tudom mi), az minden csak nem érdekes és a legkevésbé sem szórakoztató. Pocsék, színtelen-szagtalan izé ez, nem humor. Ennél még az is jobb lehet, ha Ben Stiller az Adam Sandlerrel együtt mosogat valahol… 

Mindenki, aki erre a vonatra nem azért száll föl, hogy eljusson A-ból B-be, az azért jött, hogy bosszút álljon valamiért, valakiért. Kivéve 3 fickót, a Katica fedőnevűt (Brad Pitt), Citromot (Bryan Tyree Henry) meg Mandarint (Aaron Taylor-Johnson). Ők pénzért tesznek el embereket láb alól vagy teljesítenek szupertitkos feladatokat, amikkel szupertitkos emberek bízzák meg őket. (A forgatókönyv egyébként egy japán író, Kotaro Isaka műve alapján készült, gyanús, hogy ami tetszett nekem benne, az hozzá köthető.)

Mellettük csupa olyan figurával találkozunk, akik belső indíttatásból, bosszúra éhesen akarnak valakit eltenni láb alól. Itt van Kimura (Andrew Koji), akinek fiát lelökte egy ház tetejéről egy csaj, akit csak Hercegnek neveznek (Joey King). Hogy miért? Mert Kimurát akarja megbízni, hogy valakit öljön meg – nehogy már ő piszkolja be a kezét. Kimura meg persze őt akarja minél előbb elintézni. Az ő apja, akit csak Az Idősebb néven ismerünk, szintén meg fog jelenni a járművön egy későbbi időpontban. Ő már évtizedek óta tervezi bosszúszomjas tervét, legyen elég ennyi. Van még két, szerintem rettentő gagyi karakter, aki közül az egyik szintén bérgyilkos, de el is felejtettem őt megnevezni, annyira semmilyen... Ő a Darázs (Zazie Beets), aki nevéhez hűen egy szúrós fecskendős tűvel mászkál, amiben gyorsan ölő méreg van. Sok szempontból ő a kiindulási pont egyébként az egész cselekményt illetően, de mégis elég keveset szerepel, az is elég rossz színészi szempontból, szerintem. Meg még egy állatunk van, a Farkas (Bad Bunny – ezek szerint ő egyébként is egy állat :D), aki elsőként akadályozza meg, hogy főszereplőnk, a Katica egy egyszerű bőröndlopás után leszállhasson a száguldó járatról... És neki köszönhetően nem kapcsoltam le, mert innen indul el igazából a sztori, de ezzel ki is veséztük pozitív tulajdonságait. A szereplők általában elég jól néznek ki, filmvászonra termettek, de ez a pali... Most gyorsan megnéztem, ő egy rapper... Ezzel mindent el is mondtam színészi kvalitásairól. Tényleg annyira gagyi volt, hogy arra gondoltam már, hogy a rendezőnek lehet rokona (aki egyébként David Leitch). 

Lényeg, hogy beindulnak az események, és valaki nekiállt poénokat is gyártani a stábból, mert egyre élvezhetőbb lett a film. Tele van kicsi, ötletes szösszenetekkel, ezek megszakították az állandó pörgést, ami egy kicsit már sok volt, 2 órán keresztül mindig olyan sebességben volt a mű, mint a középpontban lévő Sinkanszen nevű vonat (az eredeti cím találó ebből a szempontból, mert azt jelenti: sebesség – Tévésámán megjegyzése: A film neve a Sinkanszen angol megnevezése, szó szerint golyó-vonat, golyó, mint pisztolygolyó, tehát igen ötletes választás egy akciófilmhez.). Ezek a kis kitérők legalább megszakították a kellő pillanatokban a gyorsulást, jó volt ezeken röhögni. Akadt például egy külön családi- vagy gyerekvagon, amiben nagy szemű, vigyorgó lénynek öltözött emberek ügyeltek a hangulatra, na, az itt játszódó jelenetek telitalálatok. 

Anélkül, hogy bármit különösebben elárulnék a cselekményről, egy érdekes dolgot ki kell emelnem: a szerencse és pech körül gyakran forognak a főszereplő gondolatai, sokszor erről van szó a filmben. Érdekes belegondolni, mikor mit tekinthetünk szerencsének, balszerencsének – lehet, hogy csak az agyunk játszik velünk aljas játékokat és igazából nem is vagyunk pechesek. Ami nekem szerencse, másnak a teljes csőd. A japánok szerint a katica a balszerencsét jelképezi, a nyugati világnak pont az ellenkezőjét. Ebből a szempontból is értékelhetjük a főszereplő megmozdulásait, utólag érdekes belegondolni, milyen kevésen múlt nála, hogy életben marad-e vagy hogy ki áll mellé vagy ki akarja kinyírni... Katica egyébként pszichológushoz jár, ez többször elhangzik, szintén elég szánalmasan jelenik meg a filmben, nagyon a képünkbe akarják tolni, amit az amcsi filmekben egyébiránt többször, hogy „csak el kell menni egy agyturkászhoz és már a született pszichopata (amilyen általában egy bérgyilkos) is elgondolkozik majd az élet értelmén és a jobb emberré válás felé tekintget egész hátralévő életében... Persze. És ebből olyan béna poénok születtek, hogy én éreztem magam kellemetlenül már... Nagyon erőltetett volt. Akárcsak Citrom és Mandarin legtöbb párbeszéde – szerintem ők külön-külön viszont nagyon jó figurák, ilyenekre szoktak építeni egész filmeket, részletesen kidolgozottak, jobban látszódott náluk a valódi személyiségük, mint Katicánál. Szinkronosan néztem, az ő szinkronhangjaiknál (Gémes Antos, Makranczi Zalán) gondoltam legtöbbször, hogy állati jó a szinkron! Gondolom, így nem érvényesült egyes szereplők akcentusa, de sebaj. Szóval jól megírt szerepek voltak, de mindkettőnél olyan érzésem volt, hogy valakit utánoznak... Nem tudom nem a Ponyvaregényes csávókat-e, akiket elfelejtettem, hogy hívtak, mert én tagja vagyok azon kisebbségnek, akik nem szeretik azt a filmet… 

A japán szereplők, akikhez poénok egyébként egyáltalán nem köthetők, kiválóak. Ők a valódi emberek személyiségének megtestesítői, a sok szenny és a véráztatta vonatpadló fölött emelkednek ki erkölcsi győztesekként. Mindenki más vagy meghal vagy semmi változás nem történik életükben, tehát fejlődést másnál nem tapasztalhatunk. Ők a valódi főszereplők.

Brad Pitt szerintem sose nézett ki még ilyen jól – én nem kedvelem őt semennyire, szóval ez egy bók volt. Nem nagyon tudok semmit se mondani az alakítására, azon kívül, hogy fizikailag biztos nagy melója volt benne, a szokásos eszköztelen játékot „hozta”. Aaron-Taylor Johnson és Joey King ellenben színt vitt a filmbe, habár utóbbi sokáig érzelemmentes alakot játszott, de meggyőző volt mindkettejük. Előbbit én láttam egy John Lennonos filmben, hát ég és föld azóta a srác, bár eltelt tizenvalahány év. 

A zenék nem olyan jellegzetesek, pedig azt gondoltam, ebben ütős nóták lesznek. A végén a japán Bonnie Tyler-dalverzió, az valami iszonyatos volt. Gyakorlatilag észrevétlen maradt az aláfestő zene, pedig én ezekre érzékeny fülű vagyok. A humor, mint már említettem egyre jobb és jobb lesz, olyan száraz helyenként, hogy a sok fröcsögő vér se enyhít ezen. Az utolsó 10 percben már nagyon sok volt nekem ebből is, hogy még mindig jött egy újabb piroshetes, ami mindent vitt – unalmas, csakúgy, mint a „még egy újabb váratlan fordulat”. Ezekből is volt vagy 5-6. És ha már a vége... Sandra Bullock, aki addig csak hangját adta a filmhez, megjelenik 2 percre. Nem tudom, hogy direkt-e vagy valami történt vele a sebészek kezei közt, de olyan ijesztő az arca, előnytelen az egész megjelenése és ezáltal a játéka is, hogy nehéz volt nézni. 

Összességében nagyon vegyes érzésekkel fejeztem be a filmet, tetszett is meg nem is. A Blöff és a Totál káosz keverékének mondanám.

Bevallom, hogy egyszerűen nem bírtam magam rávenni egy 3 és félórás film megnézésére, hiába halogatom most már fél éve. Pedig van vele egy tök jó tervem, csak meg kéne nézni végre… Ezen kívül évek óta tervezem újranézni Az Álmosvölgy Legendáját, van belőle egy nagyon jó kis blu-ray-kiadás, amit viszont külföldről lehet csak beszerezni és a szállítási költség miatt irtó drága. Viszont még sosem láttam angolul, nagy felbontásban, tehát ez is egy projekt, amit meg kellene csinálni. De, hogy ne legyen szülinap cikk nélkül, ezúttal bemutatom, hogyan készül egy cikkem!

Milyen filmet nézek?

Úgy 2012 környékén kezdtem el kiábrándulni az egyesült államokbeli alkotásokból és bekerültem egy közösségbe, ami kifejezettem a filmek hibáit meg a bennük elhelyezett propagandát vesézte ki. Nos, ez mindenképpen jót tett, mert az utolsó Resident Evil óta nem voltam moziban és Az Ébredő Erő meg egy már elfelejtett című Predator-könyv után már a bejáratott címekkel ellátott szennyet is kerülöm. Akkor mi marad?

Jó ideje az alapján választok, ki a főszereplő, általában valamelyik kedvenc színésznőmet szeretem látni, mert akkor legalább egy dolog biztosan lesz, ami tetszik majd: Juno Temple, Christina Ricci, Maisie Williams, de még sok mindenkit fel lehetne sorolni. „Sorozatokból” hűséges vagyok az Addams Family-hez és az X-Menhez, bár utóbbiból már jó ideje nem készült semmi, előbbiből meg kihagytam egyet; mást azonban, ami valamihez így vagy úgy kapcsolódik, igyekszem messzire elkerülni. Hogy miért? Lásd mondjuk: Dö Leszt of Ász. (Ezért nem nézek sorozatokat se, a Wednesday ritka kivétel volt, illetve sajnos Juno Temple miatt több baromságot is végig kellett néznem [Dirty John, Ted Lasso, Little Birds].)

Tehát megvan a színésznő, megvan a film.

Hol nézem meg?

Ami engem érdekel, azt itthon nem játsszák és bár van HBO-m, szinte egyáltalán nem nézem, mert a 99%-a fos propaganda. Ezért nincs Netflikszem, Dizniplászom és ÉdzsBíJóGóm se. Marad a torrent, leggyakrabban a RaRBG. Mivel nem okoz gondot az angol nyelv, így teszek rá, hogy van-e felirat vagy nincs (a Wednesday-ben egyszer akadt egy mondat, amit háromszor tekertem vissza, de egyszerűen nem lehetett megérteni, mit mond, ott azért örültem volna neki); ha meg nem angol és nem magyar film kell, akkor irány az nCore (például így szereztem be a Werner Herzog-Klaus Kinski-mozikat). A letöltött filmet a két rendelkezésemre álló laptop valamelyikén nézem VLC Media Playeren, egy JBL Tune 510 BT fejhallgató segítségével. Néhanapján azért nézek tévét is, bár ez igen ritka, ha mégis, akkor Cinemax vagy Cinemax 2, ezeken néha még látni érdekes drámákat.

Hogyan áll össze a mondanivalóm?

Miközben nézek valamit, jegyzetelek. A moziban anno vittem magammal telefont és abba írtam a gondolataimat (érdekes módon így se maradtam le semmiről); ha a tévében nézem, akkor egy kis füzetbe írok tollal; ha pedig letöltöttem, akkor Wordbe. Utóbbi a legegyszerűbb, mert bármikor meg tudom állítani a filmet, csak sokkal tovább is tart. Ha vége a mozizásnak, még talán felírok egy-két mondatot, amennyiben megfogott, elgondolkodtatott – néha még lefekvés után is jönnek ötletek, amiket ilyenkor papírra vetek. Az utóbbi időkben figyelmesen nézem a stáblistákat, mert sokszor olyan dolgok vannak itt, amiket a neten nem lehet megtalálni.

Ideális esetben legalább a cikk háromnegyede az én gondolataimból áll, ez főleg akkor van így, ha valami kis, független mozit nézek, amiről nem ír semmit a világháló. Máskor viszont annyira sok érdekesség van, hogy azt napokig tart összerendezni, lefordítani és mérlegelni, hogy egyáltalán kell-e? Legjobb példa erre a Jégvarázs, ahol legalább 2 napig tartott a rengeteg információ feldolgozása. Ezért is kerülöm a gigászi produkciókat, túl sok velük a munka.

Annak idején persze nem jegyzeteltem le semmit, emlékezetből próbáltam mindent felidézni.

Források

Saját kútfő meg az általam látottak mellett az imdb és a Wikipedia adatait használom. Jó, nem mindig teljesen megbízhatóak, de nekem ennyi elég. Ha igazán legendás filmekről van szó, akkor a könyveim közt kutatok, erre megint jó példa a Herzog-Kinski-filmográfia; régebben használtam még forrásnak a Fangoria-magazint, de abból már egy sincs meg; valamint a VOX Mozimagazint, aminek egy időben előfizetője voltam. Néha az imdb meg a port.hu komment-szekciójában is körbenézek, de ez ritka.

Elsőnek mindig az imdb-s stáblistát nézem meg, innen rájöhetek, X vagy Y honnan volt olyan ismerős és az utóbbi 2-3 évben már rápillantok a zeneszerző meg az operatőr nevére is; a producerek viszont csak akkor érdekelnek, ha egyébként más miatt ismerhetőek, mint hogy pénzeszsákok vagy esetleg az ő eredeti munkáikra épül a film. Ebben a szakaszban gyűjtöm össze a Híreket is, ez 2019 óta kizárólag az imdbről származik (illetve szeretett színésznőimnél saját értesülés máshonnan). A Wikipedián már csak adalékokat keresek, illetve, ha valós eseménysor/valódi személy áll a középpontban (mint mondjuk idén a True Spirit esetében), akkor ezekről is elolvasok mindent – ez sokszor segít megérteni, mi miért történik a mozgóképen, ha arra a történet nem ad választ.

A kiadás-bevétel adatoknál mindig a magasabb összegeket veszem figyelembe, néhány esetben a két oldal közül csak az egyiken van a keresett adat, máskor pedig igazolják egymást. Az érdekességek is általában mindkét helyen szerepelnek, de bevallom, ha így olvasok valamit, nem járok utána, csak akkor igazítok ki dolgokat, ha azt tudom, hogy hülyeség. Igyekszem az olyan extra adalékokat bemutatni, amik szerintem érdekesek és feltételezem, hogy mások számára is azok – ennél fogva, ami számomra érdektelen (például 1873. május 31-én bejelentették, hogy Kis Pista játssza majd Nagy Jánost), az kimarad.

A cikk formája

Igyekszem átfogó képet adni minden alkotásról, amit megnézek, ezért a cikkek egy adott séma szerint épülnek föl: Kezdetben a fölvezetőben elmesélem, miért ezt választottam, utána jön egy rövid kedvcsináló, ahol a történet csavarjainak lelövése nélkül szeretném felkelteni a figyelmet, ezt követi a tárgyalás. Itt, ha egy adott alkotásnál nem lehet szpojler nélkül írni, akkor jelzem, hol kezdődik és hol végződik a szpojler. Amennyiben ilyen nincs, akkor tetszőleges sorrendben írok a történetről, a karakterekről, a megvalósításról és hogy kik készítették nekünk ezt a valamit. Közben itt már mindenütt benne van a véleményem is – mivel már igen régóta csinálom, tudok objektív lenni, de a blog alapvetően arról szól, hogy leírod, amit gondolsz. Márpedig, ha szerintem Az acélember rossz film, akkor meg is indoklom, miért.

Végül jönnek az érdekességek, egy gyors összegzés, aztán a pontozás és a Hírek.

A pontozás

A pontozás 5-ös skálán történik, mint az iskolában, szóval egyértelmű. A 4-estől felfelé vannak a jó filmek, a 3-as még az, amit meg lehet nézni egyszer, ha tényleg akarod, ami ez alatt van, az viszont időrablás. Nálam létezik a 6-os kategória, ez az abszolút favoritoknak és a kifejezett ÉLMÉNYT nyújtó filmeknek szól. Utólag a régebbi cikkeknél maximum felfelé módosítok a pontszámokon, lefelé nem.

Rendkívül idegesítő, amiket a port.hun lehet olvasni a komment-szekcióban, mert sokszor mindenfajta indoklás nélkül maximális pontszámot adnak valamire, máskor nagyon alacsonyat, de nincs ott, miért. A legirritálóbb viszont a „nagyon tetszett, tök jó volt, minden remek benne, 8/10”. Miért?! Szóval nálam le van írva, hosszasan kifejtve, miért tartok valamit jónak vagy nem jónak. A rajongás mára szinte kiveszett belőlem, így olyan elfogult baromságokat, mint a Kick-Ass 2 bejegyzés, valószínűleg nem fogok többet írni… 

A képek és a fordítás

A szöveg megírása a legegyszerűbb feladat, ez 1-3 óra alatt készen van, a legtöbb idő a fordítással meg a képválogatással telik. Ha letöltök egy filmet, akkor általában az 1080-as felbontás bőven elég, blu-rayt csak olyanból szerzek be, amit már láttam és tudom, hogy megéri. Ha a filmet moziban vagy a tévében nézem, akkor a netről szedek össze illusztrációkat – ez ma már nagyon könnyű, mert gyakorlatilag bármiről van kép, de 2008-ban még korántsem így volt… A letöltött mozikat a Free Video to JPG Converter nevű programmal bontom fel képekre, ha fontos, számomra nagyon tetsző műről van szó, akkor minden 10. vagy minden 50. képet kérem, ha nem, akkor elég a 100. vagy 500. kocka is. Van úgy, hogy 30 ezer vagy több képből kell kiválogatnom maximum tízet, ami belefér egy normális cikkbe, ez is 1-3 órás művelet, munka mellett viszont napokig is eltarthat. A kész képeket XnViewMP-vel formázom meg, amennyiben ez szükséges; az oldalra csak azután töltöm fel őket, hogy vázlatban már a teljes cikk ott van előtte. A képeket az oldalon 2010 óta az adott évről elnevezett mappába töltöm fel, régen a nagy projektek külön mappát kaptak az éven belül vagy akár a Képtáron belül.

A fordítás is elvehet néhány napot, főleg, ha a szövegeket témájuk szerint kategorizálni is kell, mondjuk csak a sztori, aztán csak a színészek meg a rendező, utána csak a képi világ, stb. Kerülöm az angol kifejezéseket, ha ez lehetséges, mindent magyarul írok le vagy legalább zárójelben biztosítok fordítást hozzájuk. A szövegkönyvből idézett dolgokat viszont nem az imdbről veszem, hanem magam „kapom el” őket, amikor meghallom. Ezeket is megpróbálom a szövegben releváns részhez hozzátenni, a képeket legtöbbször úgy helyezem be, hogy ahol éppen arról van szó, ott látszódjon is, amiről beszélek. Régebben sok posztert használtam, mostanság már nem annyira, hiszen amik nem mozikba készülnek, azoknak például sokszor nincs ilyenje. Néha a befejezéshez kerül még egy-egy YouTube-videó is.

A javítás

A kezdet kezdetén közvetlenül a blog.hu szerkesztői felületére írtam a cikkeket, ez később áthelyeződött a Jegyzettömbbe, amit aztán átmásoltam a Wordbe, formázás céljából. Aztán rájöttem, hogy a legjobb, ha egyből a Wordbe írom őket. A szöveget minimum egyszer újra elolvasom, de sokszor kétszer is, mielőtt kiteszem. Szerencsére a Word, aztán később az Edge böngésző is segít a nyelvtani hibák megtalálásában, az elírásokat viszont nem mindig veszik észre, mert ha értelmes a szó, akkor nem tudják megállapítani, hogy odaillik-e vagy sem (halott – hallott). Apró hibák így is maradhatnak, felcserélt betűk, extra Space-ek, ezeket a szülinapi javításkor korrigálom (minden év februárjának elején).

Van, hogy kihúzok mondatokat, vagy mert a cikk egészébe nem illenek bele, vagy valami olyan kis dologról van szó bennük, ami összesítésben lényegtelen. Nem tartom magam leütés-megkötéshez, nincs minimális vagy maximális korlát, amihez ragaszkodok. Amennyi jól esik és indokolt, annyi lesz. Azok a filmek, amikről sok adat nincs a világhálón (pl.: A világ legnagyobb tölcsére) párszor meglepően sok gondolatot csalnak elő belőlem, ilyenkor ezért lesz róluk hosszú írás; máskor meg az érdekességek tárgyalása húzza el a terjedelmet.

A publikálás

Van egy határidő a publikálásra, ami a „minél előbb”, ez reális esetben 1-3 nappal a film megnézése után, mert akkor még frissek az emlékek meg a gondolatok. Ha kész, megnézem az Előnézet menüpontban, aztán megy ki. Ez inkább csak megszokás, mert régen másik séma volt az oldalon és akkor egyes képeket meg kellett formázni, hogy jól nézzenek ki, pár cikknél ezért vannak kinyújtott fotók. Választok a bejegyzéshez legalább egy kulcsszót is (hírek), ha több is illik rá, akkor többet. Általában, ha esetleg két cikk feltorlódik (ilyen már rég volt), akkor az elsőnek legalább 3 napot hagyok, hogy mindenki elolvashassa, aki akarja, a következő csak utána jön. A képek közül csak azt tartom meg, ami tetszik, a szövegeket viszont törlöm.

Nos, így készül el egy cikkem. Mint látható, néha napokat vesz igénybe, sokszor egy teljes munkanapnak tűnik, amíg a jegyzetekből publikált bejegyzés lesz – és annyi idő is telik el a kettő között…

Ha végre rászánom magam, akkor jön egy Sleepy Hollow-újra, valamint egy három filmből álló cikksorozat.

A 2022-es év egyértelműen nem az új filmekről szólt nálunk. Bár Mozsárágyú továbbra is aktívan nézett mozikat, én csupán néhány műnek adtam esélyt, olyanoknak, amik tényleg érdekeltek (egy dvd még mindig itt porosodik, lassan fél éve). A mennyiség helyett a minőség számított, valamint, hogy olyasmikről (is) írjunk, amik talán kevésbé jutnak el a nagyközönséghez. Az időmet inkább kisregények írásával töltöttem, két hosszabb munkám született tavaly, az egyik 45, a másik 81 oldalas lett. Ezeket és a rövidebb írásaimat majd a jövőben könyv formájában tervezem megjelentetni, de ez még sokára lesz. Mozsárágyú pedig csak olyasmikről írt, amikhez kedvet kapott, ő ennél sokkal több filmet nézett tavaly. Összesen 14 új, ténylegesen mozgóképekről szóló bejegyzésünk született 2022-ben, ezek közül 7 Mozsárágyútól, 7 tőlem.

Legolvasottabb cikkünk A bukásról szól, erre 02.02-ig 1767 kattintás jött. A megosztó téma és a film ismertsége, valamint a blog.hu főoldalas szereplése miatt lett ennyire népszerű.

A legkevesebbet a fentebb említettek közül a Eurovision Song Contest: The Story of Fire Sagára kattintottatok, csupán 15 ember volt kíváncsi rá 02.02.-ig.

A blog.hu főoldalára a már szóba került A bukás mellett kikerült a Féktelenül, a Mágnás Miska, a Jeges pokol, A sötétség gyermekei, az Állítsátok meg a Földet! és a Lármás-hármas, avagy mindent a The Loud House-ról is. Utóbbi meglepően nagy olvasottsággal bír, 02.02.-ig 757 katt jött rá.

Az általam látott mozikból mindegyik nagyon jó volt, így ebben az évben nem tudok egyet se legrosszabbként megnevezni. Mozsárágyú helyettem is jelölte a „díjra” a Eurovision…-t.

A két legjobb film az évben (a nosztalgia jegyében) a Mágnás Miska és a Dexter’s Laboratory: Ego Trip voltak.

Az év legkiemelkedőbb napja 06.20. volt, amikor 1361 látogató 1684 lapletöltést produkált, ezt A bukásnak és a blog.hu főoldal kiemelésének köszönhetjük.

03.28. és 04.13. között a rendszer karbantartás miatt nem mért statisztikákat, így ezek a napok teljesen elvesztek a 2022-es évből. Ezeken felül a legrosszabb nap 10.30. volt, ahol 3 látogató 3 lapletöltést produkált (én ezt is rendszerhibának gondolom).

Az év elején, egészen júniusig szinte minden nap három számjegyes letöltések voltak, júniustól ez valamelyest gyengült, de novemberben még ismét volt egy erősebb időszak.

02.02.-ai adatok alapján a legtöbb letöltést eddig A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről kapta, ez 59, a tavalyiak közül a Lármás-hármas vezet, 30-cal.

02.02.-ai adatok szerint 1 066 847 lapletöltésünk van a blog indulása óta, ezek szerint tavaly kis híján 53 ezer letöltést produkáltunk.

A korábbi rekordok még mindig nem dőltek meg:

- A három legolvasottabb cikk: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről (12965), Kontroll – filozófiai elemzés (12347) és A remény rabjai (9218).

- A valaha volt legerősebb nap Az elvarázsolt dollár (8284 kattintás) révén 2015.04.19. 7199 letöltéssel.

- Követőink száma 2023-ban továbbra is 56.

Mi várható erre az évre? Elsődlegesen az ünnepi hétre megpróbálok tető alá hozni egy hosszabb cikksorozatot, amit már jó ideje tervezgetek, aztán majd meglátjuk…

Aki van olyan szerencsés és nem tudja, mi az a Titans, az kattintson ide, hogy megtudja, kicsoda Teagan Croft, mert miatta néztem meg ezt a filmet. Nem ezzel terveztem nyitni a blog 15. születésnapi ünnepségét, de mivel most volt a premier, így éppen kapóra jött.

Életrajzi filmek… Általában olyan embert választanak témának, aki már halott, ezért nem tud beleszólni a folyamatokba. És hogy kiről meg miért készülhet ilyen mozi, az érdekes kérdés, hiszen mitől lesz valaki igazán figyelemreméltó? Tennie kellett valamit, valami kiemelkedőt, valami szörnyűségeset vagy valami felemelőt. Lehet alkotó, gondolkodó vagy mint esetünkben, sportoló. Az utóbbi kategória talán a leghálásabb mind közül, mivel ezeknek a moziknak az a lényege, hogy emléket állítanak egy nagyszerű karriernek vagy egy kiemelkedő teljesítménynek, ezzel inspirációként szolgálnak.

Cikkem tárgyában egy számomra korábban ismeretlen sportolóról, Jessica Watsonról van szó, aki több okból is különleges: 1. Még életben van (sőt, fiatalabb nálam). 2. A tett, amit végrehajtott, az egészen közeli múltban történt (2009-2010). 3. Nem amerikai, hanem ausztrál-új-zélandi. 4. Fehér és nincsenek szexuális devianciái. Vagy ha vannak is, az nem derül ki sehonnan. No, de mi az a dolog, ami miatt híres lett? 16 évesen, egyedül körbehajózta a Földet egy apró vitorláshajón…

2009-ben indulunk el, amikor az Ausztráliában már valamennyire ismert 16 éves Jessica Watson (Teagan Croft) egy ideje arra vállalkozik, hogy példaképét, Jesse Martint követve a legfiatalabb emberként körbevitorlázza az egész Földet! Bár már évek óta készül erre, számos körülmény hátráltatja, például a kora miatt támadják őt meg a családját, kevés a pénz, balesetek is érik, ráadásul diszlexiás, ezért néha összekeverednek előtte a betűk meg a számok, ami sose jó, ha az embernek térképről kell navigálnia az óceán közepén. A True Spirit azt követi nyomon, hogyan támogatja őt a családja (anya – Anna Paquin [az egyetlen igazán ismert név a szereplők közt], apa - Josh Lawson és van még 3 tesója, de közülük egyedül a legkisebbet játszó Vivien Turner érdemel kiemelést) és az „edzője” (Cliff Curtis); miközben hazája közvéleménye kezdetben ellene van. Ám a siker végülis nem marad el, hiszen a modern technikának köszönhetően Jess közvetíteni tudja a világnak, miket él át a hét hónap alatt, amíg csak telefonban hallhat emberi szót és a saját arcán kívül nem láthatja senki másét. Az utazás pedig merész vállalkozásból halálos veszéllyé fajul, így immár a néző is rághatja a körmét (amennyiben nem néz utána a valós eseményeknek), hogy vajon sikerül-e a lánynak a terve vagy elbukik és alámerül a hullámsírba…

„Nehéz megélni az álmainkat.”

A téma mindjárt érthetőbbé válik, ha megnézzük, hol készült ez a film, ugyanis Ausztráliában Jessica Watson nemzeti hős, akit máig nagyon szeretnek, kb. olyan, mint nálunk Egerszegi Krisztina. Watsonról a saját népe csinálta ezt a nagyrészt valós, viszont sokban fiktív mesét, ami azért jó, mert nagy valószínűséggel a közönség (hozzám hasonlóan) nem ismeri a valódi eseménysort. Ha pedig úgy ugrasz bele a True Spirit megnézésébe, ahogy én tettem, vagyis kicsit se nézel utána, akkor tudsz szurkolni igazán Jess-nek, főleg az utolsó 40 percben érkező súlyos konfliktusnál.

Sajnos a kiindulási pont egyben hátrány is, mert a tényleges utazás 7 hónapig tartott, ám a mozi kerete véges, csupán 1 óra és kb. 25 perc fér bele. Ilyenkor az a probléma, hogy a készítőknek mérlegelniük kell, mit mutatnak meg és mit hagynak ki. Nos, cikkem tárgyánál magából az utazásból csupán a legemberpróbálóbb részleteit meg a legszebb pillanatokat mutatják meg, igyekeznek újraalkotni Watson blogjából a videókat és végülis ez a része jól működik. Emellé vannak hosszabb visszaemlékező jelenetsorok a múltból, ahol a Teagan Crofthoz hasonlóan helyes és tehetséges Alyla Browne alakítja a hősnőt; ezekben láthatjuk, miként határozta el magát, miként tanulta meg a hajózást, bár főleg inkább arra hegyezik ki az egészet, hogy Jess túl kicsi, túl gyenge, túl fiatal és még lány is, biztosan el fog bukni. Mivel az összes fő stábtag nő volt meg a főhős is nő, ezért nyilvánvaló, hogy elsősorban fiatal lányoknak akartak inspirációt adni. Ezzel sincs gond, főleg mivel Browne és Cliff Curtis remekül jelenítik meg a tántoríthatatlan gyerek meg a mogorva tengeri medve viszonyát (mellesleg ugyanilyen jópofa Curtis és Vivien Turner kettőse). Ezeken túl még sokat láthatjuk Jessica családját, hogy ők miként reagálnak az útra, a házuk előtt tanyát verő sajtóra és a távolban, egyedül küzdő szerettük megpróbáltatásaira. És mindezt együtt mutatják be.

Külön-külön mindegyik működik, a szárazföldön játszódó részeknél a nagyjából ismeretlen arcokból álló szereplőgárda hitelesen adja elő azt, mi mehet végbe egy hattagú családban, ahonnan az egyik lány veszélyes kalandra távozik, a helyére érkező férfi nem igazán akar közéjük illeszkedni és hogy miként reagál mondjuk a tizennégy éves fiú vagy a tízéves hugi arra, hogy éppen mi van a nővérükkel. A Watsonékat alakító színészek jól összetartanak, hihető, hogy összetartoznak, régen együtt élnek. Ben, az „edző”, igazából több ember összegyúrásából keletkezett, ő egyrészt a tenger könyörtelenségét képviseli szóban, másrészt új-zélandiként az ausztrál szigetvilág őslakosait, akik tudvalevőleg évezredek óta együtt élnek a tengerrel. Ez a fajta reprezentáció azonban fele annyira se zavaró, mint amit az egyesült államokbeli mozikban láthatunk. A múltbeli részek pedig amint már említettem, elsősorban Alyla Browne-ra épülnek, aki bár nem igazán hasonlít Teagan Croftra, mégis szinte azonnal belopta magát a szívembe. Viszont mindez az út rovására megy, mert minden egyes perc, amit a szárazföldön töltünk, az elvesz a vitorlás fedélzetén játszódó szekvenciáktól. Ugyanakkor az is benne van, hogy a készítők talán nem annyira az utazást akarták bemutatni, hanem inkább annak hatását Watsonékra és Ausztráliára.

Szóval a színészi játék jó, de mi van a megvalósítással? Nos, a kicsit túl szépnek, túl mesésnek mutatott utazásnál észrevehetőek apró hibák: az ütközéses rész ijesztő, de a konténerszállító óriáshajónak nincs felírva a hátuljára a neve és lobogója sincs. A WeShare.net, ahol Jess nővére nézegeti a kommenteket, az valójában valamilyen időbeosztó program és valószínűleg a Facebookot akarja helyettesíteni. Ez azért furcsa, mert a Netflixet irányító (?) Apple terméke, a MacBook igen prominensen szerepel, a családi tv Samsung, a videokamera, amivel a lány rögzíti a kalandjait, pedig Panasonic. Ezek mind észrevehetőek, szóval nem tudom, hogy a Facebook miért nem fért bele? Amikor Croft a hajón van, akkor sokszor látható, hogy a környezetet digitálisan illesztették mögé, ez főleg a legvégén feltűnő, ahol a 2010-es valódi tévéközvetítés képeit vegyítik a 2023-as filmével.

A színek szépek, élénkek, ez kell is, ha a tengert mutatjuk be, néha azonban a kézi kamera a szárazföldi jeleneteknél indokolatlanul mozog - igazából egy jelenetet tudnék mondani, amikor ez tényleg feltűnt; viszont a hajón, amikor az össze-vissza dülöngél, a kamera mégis sziklaszilárdan áll. Gondolkodtam a Converse-cipőn is, amit Jess általában visel, nem néztem utána, hogy ez jellemző-e rá, de a végén, mikor a valódi partraszállást láthatjuk, akkor az igazi Watson nem ilyet visel. Szóval ez szponzor volt-e, vagy csak menőbbé akarták tenni a hősnőt? Kell, hogy legyen speciális, tengerre tervezett cipő, tehát miért ezen spóroltak volna? Az idő múlása alig érezhető, mert kizárólag Jess haja nő meg, a többiek folyamatosan ugyanúgy néznek ki, csak a feliratok meg a szereplők szövegei szólnak igazán arról, hogy hány nap, hét vagy hónap telt el eddig. Ha már haj: Teagané túl világos, mindenki más a családban inkább barna, vöröses. A nagyzenekari kíséret jó, de az elhangzó dalok egy kivételével túlságosan ömlengősek. Aki szemfüles, az talán kiszúrhatta, hogy 1 óra 25 percet írtam a játékidőhöz, pedig a film kis híján 1 óra 50 perc – nos, az a 15 perc a végén a stáblista, ami alá az igazi Jessica videói vannak bevágva. Itt ugyanakkor amellett, hogy a kis bevágások tényleg hangulatosak és megmutatják nekünk az igazi embert, akiről szó volt, a készítők lábon lövik önmagukat, mert minden olyasmi kiderül, amit megmásítottak. Csak két példa: A hajón nincsenek napelemek, a partraszállásnál pedig a hugi nem volt ott.

Pozitívum, hogy talán a valóságban is csomagolt neki valaki karácsonyi díszeket (talán a saját ötlete volt), ezen kívül a szétszórt limlomok között gyakran ki lehet szúrni tisztasági betétet, ami nyilvánvalóan igen fontos egy fiatal nőnek. A hugi állatkái, főleg a főbb szerepben lévő koala jópofa, ez a kis részlet is tetszett. A hősnő diszlexiája még egy olyan kis adalék, ami már talán túlzsúfolttá teszi az egész sztorit, mert annyira érintőlegesen van csak róla szó és kizárólag akkor jön a képbe, amikor kapóra jön az íróknak – bár, ha figyelünk, akkor ezzel meg lehet magyarázni, miért nem vitt magával könyveket és miért nem olvas az egy hetes veszteglés során. A feliratoknál a kiemelős színezéssel visszautalnak az olvasási nehézségre. Figyelemre méltó még a klisé-riporter, akit Todd Lasance kelt életre, ő az induláskor a tipikus hollywoodi tévés seggfej, aki belerondít mások dolgába, hajhássza a szenzációt és kontextusából kiragadva próbál meg botrányt gyártani ilyen-olyan dolgokból. Aztán viszont megváltozik, mert ahogy Jessica egyre híresebb lesz, egyre többen szurkolnak neki, így lassan ő is megszereti. Ez a pofa jeleníti meg a világot, a közvéleményt – vannak mások, akiket pillanatokra láthatunk, mondjuk külföldi csatornák híradósai vagy a blogra küldött válaszvideók a világ különböző pontjairól, ám mégis én úgy érzem, inkább a riporter-paliban testesül meg, hogy „a nép” éppen hogyan érez a főszereplő iránt.

Kis kitérőként meg akarom említeni, hogy Anna Paquin még mindig jól néz ki, bár úgy tűnik, megcsináltatta a fogait. Szerepeltetésével a True Spiritben az X-Men Vadóca játssza a Titans Ravenjének anyját.

Pár szót a készítőkről: Az alapot Jessica Watson 2010-es könyve, a True Spirit: The Aussie Girl Who Took On The World szolgáltatta. A rendező-író Sarah Spillane, akihez 4, nagyjából ismeretlen film, illetve a Christina Ricci nevével reklámozott Around the Block fűzhető, amely 5.4 az imdbn és annyira érdektelennek tűnik, hogy tavalyelőtt nem is válogattam be a C.R.-blokkba. A másik két forgatókönyvíró Rebecca Banner (ez a második munkája) és Cathy Randall (harmadik munkája). A zenét Nick Wales szerezte, a vezető operatőr Danny Ruhlmann volt.

Néhány érdekesség: Ezt a filmet a Netflix forgalmazza, akik a nagyobb produkcióik egy részét eljuttatják a mozikba, így a True Spiritet néhány ausztrál filmszínház még most is játssza. A hajót, amit Teagan karaktere használ, az igazi Jessica Watsonnak adták ajándékba. A főhőst rázósabb jelenetek során egy kaszkadőr is megtestesítette, Bridget Burt, illetve a vitorlázós szekvenciák egy részében a vitorlázási tanácsadóként működő Danielle Hutcheson állt be Croft kisasszony helyett (akit elvileg ő tanított be).

„A kapitány meghozta a döntését.”

Az igazi Jessica Watson 1993-ban született, ausztrál és új-zélandi állampolgár. Tényleg három testvére van, akiknek a nevei ugyanazok, mint a filmben. A család öt évig élt egy 16 méteres vitorlás fedélzetén és mindegyik gyerek vett vitorlázó leckéket. Ezek után, ahogy az cikkem tárgyában elhangzik párszor, egy emeletes buszban laktak, amivel bejárták Ausztráliát. Jessica 12 évesen döntötte el, hogy körbehajózza a Földet, Jesse Martin önéletrajzi könyvének hatására, amit az anyja olvasott fel neki. A teljes távnak minimum 21 600 tengeri mérföldnek kell lennie, át kell haladni az Egyenlítőn és ekkor nevezhető hivatalosan Föld-kerülésnek. Tilos megállni, bárki mástól bármit elfogadni és nem köthet ki sem kikötőben, sem másik hajó mellett. A rádiós kommunikáció szabad. Az akkoriban érvényes szabályok szerint azonban az életkora miatt Watson akkor sem kaphatott volna hivatalos rekordot, ha teljesíti ezt a távot. Ezt a szabályt azóta eltörölték, viszont már rekordot se lehet dönteni életkor alapján.

A hajóját Ella’s Pink Lady-nek (Ella Rózsaszín Hölgye) nevezik, az Ella pedig nem családtag, hanem a fő szponzor Ella Baché francia szépítőszer-márka. Ez a vitorlás egy feljavított, módosított 10 méteres Sparkman & Stephens 34-es modell, pont olyan, amivel Jesse Martin is megtette az utat. Az ütközés tényleg lezajlott a valóságban is, a konténerhajót Silver Yangnak hívták. Az eredeti Pink Lady a Queenslandi Hajózási Múzeumba került, az ausztrál kormány 300.000 dollárért vette meg.

A filmből nem derül ki, de végülis Jessicának nem sikerült rekordot felállítania, mert a táv, amit megtett, rövidebb volt az előírtnál és az életkora is ellene dolgozott. A sok kritika mellett jelentős népszerűség övezi, a film végén kiírtak szerint két könyve is megjelent és több vitorlás-versenyen eredményesen indult, főleg csapatban. Manapság egy Deckee nevű internetes oldal kommunikációs vezetője, amely hajózási fórum és vállalkozási segédlet is.  A True Spirit mellett a dokumentumfilm 210 Days – Around the World with Jessica Watson is bemutatja a történetét. Arról nem szól a fáma, hogy volt-e beleszólása cikkem tárgyának megalkotásába, az biztos, hogy jelen volt a forgatás során.

A True Spirit 02.03. óta elérhető a Netflixen, mint ilyen, bevétellel végülis nem kell rendelkeznie. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, főleg a rendezőnőt dicsérték.

2021-ben én is vitorláztam egy napot, egy egészen pici hajón a volt kollégáimmal és tényleg rendkívüli élmény volt megtanulni, merre kell forgatni a vitorlát, hogyan kell állnia a kormánynak, miként fordul a hajó, stb. Filmnézés közben többször eszembe jutott ez az emlék és amikor Jess a halál torkában van, az tényleg ijesztő, szurkoltam érte, viszont összesítésben a True Spirit egy langyos, délutáni mozi. Kicsit ömlengős, kicsit megszépített, igazán az utolsó negyven percéért érdemes megnézni, az tényleg jó.

Pontozás:

imdb: 6.8 (Ez biztos, hogy csökkenni fog. - Valóban csökkent, de csak 0.2-t, egy év alatt.)

Szerintem: 4/5 (Nem hinném, hogy újra megnézném.)

Végezetül egy videó, amiben Teagan és Jessica válaszolnak pár kérdésre:

Nem régóta lehet csak beszélni a szovjet munkatáborokról, szerintem sokan csak ennek a filmnek okán hallottak először ilyesmiről... Mert akkora nemzetközi visszhangja volt, hogy csak na! Jó, hogy elkészült, mivel gondolatokat ébreszt, kérdéseket tesz föl erről a szörnyű témáról; van, amit meg is válaszol. De többet biztos, hogy nem nézem meg pénzért sem.

1944 karácsonya van. Megismerjük Valter Irént (Gera Marina), a férjét egy fényképről (a fronton van), szüleit (Für Anikó és Gáspár Tibor). Van egy kislánya is, aki Szenteste kijelenti, hogy ő nagyon jól tudja, hogy az apja soha nem fog hazatérni. Ezért kap egy pofont az édesanyjától, aki ezt azonnal meg is bánja... Azért mégis, hogy mondhat ilyet a gyerek?!

Még mindig tél van, érkezik a behívó a munkaszolgálatra. A család egyetlen igazán munkaképes tagja Irén, ha ő nem megy, behívják bármelyik másik családtagot... Tehát megy. Elbúcsúzik szeretteitől - habár a lánya még mindig haragszik rá a pofon miatt - és az őt lökdösve sürgető szovjet katona szidalmaitól kísérve elhagyja a takaros kiskertet. Jön egy A hetedik pecsétet idéző jelenet, amint sok falubeli asszonnyal együtt ballagnak csomagjaikkal a domboldalon, árnylényekként... Nagyon szép kép, még volt egy hasonló később is. Az egész filmről elmondható, hogy erős képi kontrasztok váltják egymást, sok a fekete, sötétszürke, mélykék részlet, mind visszautalva a címre. Ezek a színek erős hatásúak, többször volt, hogy a szereplők hirtelen fénnyel szembesülnek, ez a néző szemének is fájhatott. Az operatőri munkáért Nagy András a felelős.

Szóval egyenesen a marhavagonba kerülünk mi is az asszonyokkal együtt, akik mind svábok, ezt meg is beszélik. Nem a "klasszikus" gulag rabjai lesznek, ahová a politikai meg köztörvényes rabok kerültek, hanem a gupviba mennek, ahová bírói ítélet nélkül küldtek hadifoglyokat, internáltakat, nőket is. Ők a németek háborús bűnei miatt végzik majd azt a bizonyos "málenkij robotot", ami minden volt, csak nem málenkij, azaz kicsi. El is hangzik a tábor vezetőjétől érzekésük alkalmával, hogy ők azért jöttek, hogy "helyrehozzák" Hitler pusztítását. Nem minden mondatot fordít az asszonyoknak és a nézőnek Éva (Kiss Diána Magdolna) - aki ruszin származású, csak a férje miatt sváb -, de sejthetjük, mik hangzottak még el, tekintve, hogy mindenki arcára kiül a félelem meg a zavartság.

Megérkeznek tehát, és amint átlépik a tábor kapuját, egy halom hulla "megy" kifelé egy nagy talicskán. Ha ez nem lett volna elég, több borízű hang üvölt velük/rájuk, ki tudja mit. Teljes a kétségbeesés. Mi lesz velem? Mi lesz a családommal? Mindjárt megfagyok! Ilyen gondolatok cikázhatnak a fejükben, Irén talán az apjától kapott Bibliára is gondol, hogy azt el ne hagyja. De sokáig nem gondolkozhat, mert kényszerítik, hogy teljesen levetkőzzön a -30 fokos völgybe épült tábor "orvosi" szobájában. Bele is vágnak valami injekciót, aztán elküldik egy szörnyű, sötét és nagyon hideg istállószerű valamibe, ahol megmosakodhat. Még a faluból kifelé összebarátkozott egy siket kolduslánnyal, Annával (Döbrösi Laura), akit pártfogásába vesz, mert látja, hogy egyedül semmire nem képes. Irén keserves sírásba kezd, egész teste rázkódik, ám amint megérkezik a lány, erőt vesz magán és megpróbál megnyugodni. Az anyai ösztön, a női empátia, a másokon való segítés kényszere dolgozik még benne, ezeket nem tudták elvenni tőle, csak a ruháit... Irén hatalmas átalakuláson megy keresztül a megpróbáltatások közepette; egyik napról a másikra kezd el élni, az evés lesz számára legfontosabb a világon. Mint mindenki, ő is megtanul alkalmazkodni a helyzethez. Szenet lapátol egész nap egy szűkös aknában, keserű tapasztalat árán megtanulja, kiben bízhat meg, kiben nem. Szomorú és megrázó jelenet, amint a tífuszos Annát végül több értelemben is elveszti... Eddig a pontig teljesen meg voltam győződve, hogy ez tényleg egy fantasztikus film.

Innentől kezdve viszont egyre lassabb és vontatottabb lett minden; lehet, hogy azért is, mert érzékeltetni akarta a rendező (Szász Attila), hogy itt a valóságban is ólomlábakon haladt az idő. De nekem gyanús, hogy az immár két főszereplő ugyanúgy vontatta a játékidőt, ugyanis megjelent egy férfi Irén oldalán, ő Rajmund (Csányi Sándor), aki délvidéki magyar, szintén családos ember, ő aztán megtanulta, mik is azok a farkastörvények. Neki köszönhetően az asszony egyrészt felgyógyul súlyos betegségéből, másrészt megtanulja, mit kell tennie a túlélés érdekében. Csakhogy egyre nehezebb erre koncentrálni, miután megtudja, hogy Hitler meghalt... Óriási a csalódás, amikor kiderül, hogy ettől független az ő és minden rabtársa sorsa... Maradnak. Irénnek pedig nincs veszítenivalója, elkezd berendezkedni az új életére, Rajmund és közte szerelem szövődik. Évának már gyermeke is született az egyik szovjet tiszttől, itt is zajlik az élet, ezt semmilyen diktatúra nem tudja megakadályozni. És az ember belső világát nem teheti tönkre a legsötétebb hatalom sem... Ez a film fő mondanivalója, hálivúdiasan: soha ne add föl!

A történet tálalásával, a megvalósítással semmi probléma, a mellékszereplők pedig egytől egyig nagyon jól megírt, erős és emlékezetes figurák. Szülővárosom, Székesfehérvár színész szülöttei Kiss Diána Magdolna és Kurta Niké (ő egy mellbevágó halált kapott a filmvásznon) keveset szerepelnek, de kiválóak. Ahogy az általunk látott egyetlen cigány rab, akit Farkas Franciska alakít - egyszerre együttérző és a jég hátán megélő, kegyetlen hidegvérű csajt játszik, marha meggyőző volt.

És ami a legfontosabb: minden mellékszereplő érthetően, artikuláltan, de normálisan beszélt. Végig. Sajnos két főszereplőnkről ezt már nem tudom elmondani, ekkora amatőrséget, mint ebben a filmben, keveset látni, illetve hallani. Vissza kellett pörgetnem többször is, mert nem értettem, hogy mint mondtak, motyogtak, nem nyitották ki a szájukat. Bár a Csányi a Kontrollban sem volt már mindig érthető... Nem tudom, oktatják-e még a szép beszédet a Színművészetin vagy az már nem is fontos, mert túlságosan a régi iskolára utal? Ha Sulyok Mária felkelne a sírjából, akkor elszégyellné magát! De utószinkron, az sem létezik már? Vagy ez szempont volt, hogy ne értsük minden szavukat, mert hogy halkan beszéltek? De ilyen nincs... Kiemelném még a két óriási ellenpéldát, Für Anikót és Gáspár Tibort, élvezet volt minden perc, amit a vásznon töltöttek. Egyszerű parasztemberek, szigorú vonásokkal, semmi flanc - és mindenkit lejátszottak.

De mindenképpen le a kalappal Gera Marina előtt, mert ez bizonyára egy elég összetett szerep volt. Rendben van az alakítása, de az jut eszembe róla, amit a Charlie Sheenről olvastam egyszer; hogy minél meggyőzőbb legyen a pár perces szerepében, ami egy szakadt drogos volt (Meglógtam a Ferrarival), aki előzetesbe került valami stikliért, ezért nem aludt két napig, és úgy nézett ki, mint egy szakadt drogos... De esetleg akár el is játszhatta volna, hogy ő egy szakadt drogos! Ez jutott eszembe Gera Marináról is - látszólag nagyon beleélte magát Irén szenvedéseibe, majd megfagyott a fürdős jelentnél, nézett a nagy szemével, szörnyen lefogyott... Ettől én rosszul vagyok, amikor ezt említik, mint különös színészi képességet. Fizikailag helyt állt a szerepben, de nekem nem volt olyan érzésem, hogy lelkileg is. Szemét vagyok, de nem érte el az ingerküszöbömet ez az alakítás, nem éreztem együtt Irénnel. A film körítése nagyon beszippantott, ám Marina játéka cseppet sem. Csányi meg semmit nem tett hozzá a filmhez, csak a kötelező szerelmi szál egyik összetevője volt és kész. Az utolsó jelenetben, amikor egy világ omlott össze Rajmundban valamiért, amit nem szpojlereznék - hát az egyenesen gagyi lett...

Nem szeretném elvenni senki kedvét a film megnézéstől, mert fontos témát dolgoz föl. Kicsit én még vágtam volna rajta, kb. 30 percet, de a főszereplők fura, érthetetlen beszédétől eltekintve jó lett. Mindezek ellenére tényleg nem fogom többet megnézni pénzért se, mert sajnos a végére már nézegettem az órámat. Ja! És a zenéje valami iszonyatos!

Hivatalos adatok szerint majd’ 10 millióan látták ezt a filmet Magyarországon, ebben a mai napig rekorder ez a propagandisztikus, operettisztikus vígjáték. Tele van valódi színészzsenikkel, máig népszerű dallamokkal, és ami a legnagyszerűbb; mai szemmel is nézhető. 

Szirmai Albert és Bakonyi Károly szerezte az alapjául szolgáló operettet, amit 1916-ban mutatták be, és ha minden igaz, akkoriban is játszódik, az akkori előkelő világ és a cselédség áll szemben egymással a történetben. Operettről van szó, ezért a lényeg a zenén volt és persze a nevetésen. Röviden az alaptörténet: Úgymond úri heccként egy grófi társaság a bolondját akarja járatni Baracs Istvánnal, aki „csak” egy tiszttartó (lényeg, hogy nem gróf, de azért egy tiszttartó se akárki volt annak idején, a filmben ezt is tovább gondolják). Ő pedig azt hiszi, hogy szerelme, a gróf leánya is benne volt a gaz viccben, pedig nem. És visszavágásként megbízza talpraesett lovászát, hogy játssza el, hogy ő egy külföldről sok év után hazatérő előkelő úr, aztán „lássa el” a sznobok baját. Nagy siker volt, persze, hogy készült belőle film. Ez, vagyis az 1949-es már a harmadik változat. Minden bizonnyal nagyon érezte a korszellemet a rendező, Keleti Márton, tehát tudta, mi kell a népnek. A történet valamelyest átalakult, ugyanis…

...az 1940-es évek végén járunk, Magyarországon. A grófi család a Korláthy família (beszélő név), egy szem lánygyermekük Rolla (Németh Marika), aki otthon éppen halálra unja magát az úri hobbik űzése közben, és családja határozott tiltása ellenére elmegy a helyi vásárba. Mi keresnivalója lenne ott, a pórnép közt egy ilyen finom, ifjú hölgynek? A vásárban ott az egész falu természetesen, így a nemrég hazaérkezett Baracs István (Sárdy János) vasútépítő mérnök is, akinek feladata a vasút megépítése. Egészen váratlanul. Kettejük tekintete összetalálkozik a céllövölde környékén és a néző már tudja, amit ők még csak sejtenek; egy szerelem lángra lobbant épp most, a mai szemmel szinte ijesztő közelik hatására talán még a néző is megborzong. (És amit külön szeretek ezekben a filmekben, az az, hogy még egy kis fénnyel ki is emelik ilyen pillanatoknál a főszereplők szembogarát, olyan mesterkélt, de mégis bájos tud lenni ez a módszer. Nem tudom, szaknyelven ez mi, de nagyon érdekes.) Szóval két főszereplőnk nehezen, de elköszön egymástól a nap végén (és egy kis éneklés után), ám Rolla valódi neve nem derül ki, ahogy az sem, hogy grófkisasszony. Baracs ezt inkább amolyan női fortélynak tudja be, nem füllentésnek, számára csak még izgalmasabb a helyzet. Rolla viszont biztos benne, hogy nem akarna vele többé találkozni Baracs, ha szembesülne a helyzettel… 

Másnap már értesülnek Korláthyék a lány „kicsapongásáról”, aki még azt is közli velük, hogy egy vasútépítő mérnökkel találkozott a vásárban. Ez már valami! - csettintenek elismerően, nem szegény ember egy mérnök, nagyon jól választott a gyermek! Meg is jelenik reggel a házban Baracs, a vasút ügyében. Minden jól megy, egészen addig, míg Korláthy ki nem jelenti, hogy a grófi birtokon kell áthaladnia a nyomtávnak, nekik legyen belőle hasznuk. Baracs márpedig a népet kiszolgáló vasutat tervez, a dolgozó nép hasznára kell váljék a befektetés! Ettől nem tágít még egy gróf kedvéért sem! A családfő innentől kezdve nem tekinti őt szívesen látott vendégnek, pláne nem Rolla udvarlójának. Tehát a két szerelmes közti áthatolhatatlannak tűnő ellentét kialakult.

És hogy ne tragédiába torkolljanak a fenti fejlemények, megjelenik egy másik párocska is, ők Miska, a talpraesett és állítólag ütődött lovászfiú (Gábor Miklós), meg az ő menyecskéje, a Marcsa (Mészáros Ági). Kettejük humoros párbeszédei, évődései kitűnően megágyaztak a nevetésnek már a film korábbi szakaszaiban is, igazi jutalomjáték lehetett ez a színészeknek. Mindketten tenyeres-talpas, szeretnivaló figurák, és persze parasztok, a mesebeli legkisebb és legszegényebb fiú/lány megfelelői, akik a sok viszontagság után elnyerik méltó jutalmukat... De mi is lesz ez? Az operetthez hasonlóan Baracs itt szintén az átverés eszközéhez nyúl; ezt a sok burzsujt meg kell leckéztetni, nehogy már azt higgyék, övék a világ, csak azért mert grófnak születtek! Aki nem annak születik, az már nem is ember talán? Na, nem úgy van az... Baracs a grófi udvar egyik épületében lakik az apjával, ők értesülnek egyedül arról, hogy a több évtizede külföldön élő és a szafarin vadászó Eleméry gróf nemsokára vendégségbe érkezik, ám késni fog! A jövetelről már mindenki tud, óriási banzájt rendeznek a nagyon fontos személy tiszteletére, ahová mindenki hivatalos, közel s távol, csak nemesi származású legyen. És a késés okán jön a frappáns ötlet, hogy Baracs beöltözteti az ő hű lovászát, Miskát, hogy legyen ő ez a VIP-személy, viccelje meg a társaságot, törjön borsot mindenki orra alá. Ha még elintézné a vasút ügyét is... Szóval kapják meg a grófék, amit érdemelnek, és mindezt a nép egyszerű fiától, aki túljár az eszükön!

Érzünk némi agitációt, esetleg tukmálást a történet felvázolása után? Hát, még ha nézzük a filmet... Egyértelmű, hogy a propaganda eszközeit rejtették el ebben a kedves vígjátékban, de nem érdekel senkit, mert fantasztikus az egész! És miért? A színészek miatt. A két főszereplő, Sárdy és Németh Marika elsősorban énekesek voltak, nyilván ezért ők a főszereplők, hiszen énekes szerepekről van szó, de nem ők viszik a pálmát. (Ők tisztességesen elvégezték a munkát, és ennyi, kicsit túlzottan tökéletesek is ezek a szerepek, picit idegesítőek.) Viszont mindenki más! Egytől egyig zsenik, vitán felül. Akiket még nem említettem, a grófék közeli ismerősei, Pixi és Mixi grófok, akik megegyezéses alapon nem közelednek Rolla kisasszonyhoz, viszont mindig a közelében tartózkodnak: a két Latabár. Írhatnám a kettőt is nagybetűvel, mert ők intézmények voltak annak idején. Amit ők művelnek... Én egész nap tudnám nézni, annyira elképesztően tehetségesek voltak, igazi színészek, akik még tanultak (vagy már születésüktől kezdve tudtak?) énekelni, táncolni, előadni, artistamutatványoktól sem ijedtek meg... Mindent tudtak, amit erről a szakmáról tudni lehet. A régi iskola képviselői voltak, akik olyan lazasággal tálaltak bármit ebben a filmben, hogy a néző azt hiszi, ezt mindenki meg tudja csinálni – pedig nem! Egy megfordulásban, egy biccentésben, egy tárgy felemelésében évtizedek rutinja bújik meg – valami fenomenálisak! Annyira kell rajtuk röhögni, hogy komolyan figyelni kell közben, hogy meghallja az ember, mit beszélnek, mert a röhögéstől nem hallani. Arról nem beszélve, hogy egy korszak jelképei voltak, főleg a kisebbik, a Kálmán, mert a nép imádta őt. Ezért is volt telitalálat ez a szereposztás. 

No meg Gábor Miklós! Aki éppen a háború utáni években válik közönségkedvenccé, nem nehéz elképzelni, hogy miért... Már a hangja is olyan szép, hogy a női szívek olvadozni kezdenek. Ő azért volt kiváló választás a szerepre, mert Miska csak előadja, hogy ütődött, meg a falu bolondja, mert annak többet lehet, mint másnak... Ezt el is mondja Baracs úrnak. Ezt a „kettős személyiséget” nagyon lehengerlően alakítja Gábor: A szeme se áll jól, nem kell a szomszédba mennie egy kis balhé kedvéért, de a szíve és az esze a helyén van. Ez is nagyon jól illeszkedik a propaganda-gépezetbe egyébként; az egyszerű parasztgyerek mégse olyan egyszerű, nem lehet őt csak úgy félrelökni, érti ő nagyon is a világ dolgait, ezért tudja sikeresen eljátszani az „öreg” grófot. Tehát összetett figura ez a Miska, nagyon jól állt Gábor Miklósnak, meg nagyon jól áll rajta is minden gúnya, amit ráadtak az öltöztetők. Filmre termett volt ő is.

Akárcsak Mészáros Ági, aki kedves, meleg tekintetével és szerethető lényével szintén egy jó ütőkártya a szereposztó rendező kezében. Mindenki imádta őt is, éppen ezért megrázó az a kirekesztés, ami '56-os szerepvállalása miatt érte őt. (Amikor e sorokat írom, november 4-ét írunk, ezért jutott ez most eszembe, érdemes utánaolvasni, mi történt vele.) Marcsa (meg Miska) olyan karakter, akit mindenki ismert, minden faluban akadt ilyen kedves fehérnép, könnyű volt vele azonosulni. A hab a tortán, hogy ő is beöltözik úriasszonynak a film vége felé - feltételezem, akkor mindenki dőlt már a röhögéstől a míves műbőr székekről a moziban. Egy énekes betétben is helyet kap Marcsa Pixivel és Mixivel, ez a Csiribiri kék dolmány – aki ezt nem ismeri, az bizonyára ufó vagy nem kis hazánkban nőtt föl. Óriási játék. 

Még olyan nagy nevek akadnak a stáblistán, mint Pécsi Sándor, Gobbi Hilda, Sulyok Mária, Lehotay Árpád. Gobbi zseniális a kleptomániás nagymama figurájában (36 évesen játszotta), a film vége felé kiderül, hogy ő is olyan, mint a Miska; elsőre csak egy ügyefogyottnak látszik, de egyáltalán nem az. Viszont kiderül, hogy ugyanúgy a jó oldalon áll, mert nem biztos, hogy ízig-vérig nemes – a néző pedig ujjonghat, hogy nem véletlenül volt szimpatikus figura neki már az elejétől fogva... Az írók előtt le a kalappal, kiválóan kerekítették úgy a sztorit, hogy mindvégig az aktuális rendszert is simogatják. De, mint az elején írtam, ez egyáltalán nem zavaró trükk, mert erről is szólt a film, mióta megszületett. Csak néha jobban látszik a propaganda, máskor kevésbé. Nincs új a nap alatt ma sem.

Az is mutatja, hogy ez egy fantasztikus film, hogy ennek kapcsán Gobbi Hildáról csupa jót írtam, nem is tudok semmi rosszat megfogalmazni a Mágnás Miskáról sem. Az eredeti szerzőké az igazi érdem, az alapot ők adták. Keleti Márton és a forgatókönyvíró Békeffi István „csak” aktuálissá formálta. És ez az aktualitás 70 évvel később is fogyasztható, szórakoztató.

A játékidő kb. 2 óra, azaz 120 perc, ebből 10 értékelhető, szóval ne nézd meg!

Már sokszor, sokan mondták nekem, hogy milyen jópofa film, meg hogy paródia, gondoltam, jó lesz ez nekem egy kis agykikapcsolásra. Először már 10 perc körül jött a vállamra a kisördög, hogy "Kapcsold már le!" Hallgatni kell mindig az ember megérzéseire, csak ennyit jegyeznék meg.

Nagyon jó filmet lehetett volna összehozni ebből az ötletből; egy ügyefogyott popduó a véletlennek köszönhetően mehet az Euróvíziós Dalfesztiválra, és röhög rajtuk mindenki, közben pedig maró gúny áldozatává válik ez a gagyi euróvízilovas produkció, ami már évtizedek óta álszent jelszavakat skandálva teszi tönkre a közízlést. De nem. Talán ha britek csinálták volna...

Will Ferrell viszont echte amcsi, ő is az egyik író meg a főszereplő. Lars Ericksong (a név az például nagy poén szerintem) gyerekkora óta arról álmodik, hogy megnyeri a dalversenyt. Izland kemény fickói, köztük az apja (Pierce Brosnan), hülyének nézik ezért, inkább menne el dolgozni! De ő otthon készít dalokat ezeréves jó barátjával, Sigrittel (Rachel McAdams), az egyetlennel, aki pont az álmodozó lelkét szereti, meg természetesen őt magát is, csak ezt hősünk nem veszi észre... Dalaik pontosan olyan mézesmázosak és semmitmondóak, mint a valódi dalok ezen a megmérettetésen, ekkor még azt gondoltam, tényleg jó paródia lehet ebből. Leginkább pedig akkor reménykedtem, hogy lassan érdekelni kezdhet engem a film, amikor felrobbant egy hajó tele az összes létező izlandi popsztárral a fedélzetén - a Fire Saga (ők azok) mehet így ki a nagyversenyre, mert nincs senki más és ők a véletlen folyományaként már a helyi válogatón is elindulhattak Double trouble c. szerzeményükkel. Voltak is próbálkozások, meg tényleg néhány perc vicces is volt, de...

...a film sajnos érzésem szerint komolyan kezdte venni önmagát. Igenis legyen valami mondanivalója, gondolták a készítők. Szerintem nem kellett volna. Politikailag inkorrektek akartak lenni, de nem sikerült. Azt hiszem, hogy az óceán nyugati felén ez már nem megy. Voltak kis odamondogatások egyes nemzetek indulóinak, meg kifigurázták, ahogy mindig szavazatokat ajándékoznak egymásnak az úgymond nyugati országok a verseny végén. De nagyon béna volt az egész, tele olyan figurákkal, akiket már százszor láttunk (elbűvölő homokos, menő producer, aki szlengben beszél, jó csaj, gonosz producer). Semmi, de tényleg semmi eredeti nem volt sajnos - talán csak az elején az a Volcano Man dal, az jó pont. Egy jó pont volt még, Graham Norton megjelenése (én talkshow-madárként ismerem), az ő szarkasztikusságából kellett volna még bőven a filmbe. Jól ábrázolták az egész zenei "euróvíziósságot"; azt, hogy minden dal egy kaptafára készül, hasonló dallamvezetés, hasonló színpadi megjelenés. De nem volt bennük paródia, inkább csak kicsit nevetségesek voltak a szövegek, ezeken tudtam kicsit nevetni.

Ja, igen, és Pierce Brosnan - na ő sokat dob a filmen, egyszerűen a kinézetével és hogy simán lejátszik mindenkit - pedig az ő szerepe se nagyon összetett. Ő Lars apja. Lars meg hát... Láttam már Will Ferrellt máshol is, tehát tudtam, hogy mire (nem) számíthatok, de ez nagyon semmilyen alakítás tőle. Inkább valami igazi szépfiúval játszattam volna el a helyében a szerepet, akkor már eleve lett volna egy érdekes ellentmondás. Rachel McAdams pedig olyan figurát kapott, aki bármilyen valójában komoly, szerelmes filmben is megjelenhet. Azért a képi világot meg kell említenem, lenyűgöző tájakat találtak, de ez inkább Izland érdeme, nem a készítőké, akik csak a film elején használták ki a természet adta lehetőségeket.

A végén, amikor túl komolyan veszi már önmagát a film, végülis valami olyasmit akar nekünk üzenni, hogy mindegy, milyen dallal indul, milyen eredményt ér el valaki - akkor is a saját nemzetét, hazáját képviseli és ez szép és felemelő dolog. Igen, szép is lenne, ha tényleg erről szólna. Én úgy éreztem, hogy nem poént csinált ebből az állításból a Fire Saga, hanem elhitte, hogy ez így is van.

Összességében azt hiszem, hogy tényleg a briteknek kellett volna egy ilyet összehozni. Ők mindig indulnak, mindig lebőgnek, nekik humoruk is van. Ha nyerek a lottón, esküszöm keresek valami producert az ötlethez!

Sok-sok éve láttam, csak az maradt meg, hogy nagyon izgultam, mi lesz a szereplőkkel. Nem gondoltam volna, hogy egyszer újra ugyanez az érzés kerít hatalmába, immár felnőttként!

A kezdés eléggé odaszorítja a nézőt a fotelbe, az eredeti címhez hűen minden nagyon gyorsan történik [Tévésámán megjegyzése: speed = gyorsaság/sebesség]. Egy toronyházban alakul ki meleg helyzet, mert egy "elhivatott" terrorista a mai napot választotta arra, hogy rengeteg pénzt szerezzen illegális úton; robbantással fenyegetőzik. Így ez a mai nap nagyon rosszul kezdődik a bombával felszerelt liftben rekedt kisebb csoportnak, akik csak az utolsó pillanatban menekülnek meg a biztos haláltól, hála a forrófejű Jacknek (Keanu Reeves) meg higgadt és bölcsebb társának, Harrynek (Jeff Daniels), akik együttes erővel rájöttek, hogy az épületben van a fenyegetőző bombamániás (Dennis Hopper) is. Szemtől szembe kerül a két zsaru ezzel a Howard nevű szemétládával, aki biztosra vette, hogy terve sikerül és milliomosként távozik még a délelőtt folyamán a toronyházból. A túszoknak hát mégis jól végződik a nap, Jack és Harry pedig azt gondolja, nekik is... de Howardé kifejezetten szarul, és itt kezdődik el valójában a filmünk.

A bombagyáros ugyanis egy derék pszichopata és mint ilyen, gyorsan felmérte, kiknek köszönheti a félresikerült akcióját; egy hirtelen és meggondolatlanul cselekedő, túlzottan vakmerő sihedernek - ez lenne Jack -, illetve egy "régi bútordarab" bombaszakértő rendőrnek, aki az előbbi mentora, nélküle a vakmerősége katasztrófába torkollna, gondolja Howard. Tehát igazán úgy lehetne bosszút állni kettejükön, ha kihasználná adottságaikat, gyengeségeiket. A bombabiztos (haha) terv pedig a következő: egy menetrend szerinti buszra szerel pokolgépet, amely felrobban, amint a jármű 50 mérföld/óra sebességre lassul - erről értesíti Jacket, aki természetesen terveinek megfelelően azonnal a bajbajutottak segítségére siet, Harry pedig jobb híján telefonon támogatja. Közben telefonon zaklatja őt a terrorista is, mert a pszichikai hadviselés legalább olyan pusztító, mint egy bomba; illetve néhány méter magasból veszi őket valamennyi kereskedelmi tv-adó, Howard így moziélményként nézheti végig, amint sok ember napját teszi pokollá... Ezt vajon hogyan oldják meg főszereplőink?

Tényleg egyfolytában történik valami a filmben, azaz a buszon, egy pillanat szünetet nem ad a nézőnek. Mondhatná erre bárki, hogy nagy dolog, hát egy akciófilmnek ez a dolga; de valamiért tényleg beszippantódtam a sztoriba, mert amikor kitekintünk Howard titkos bázisára vagy odakapcsolnak nekünk a rendőrőrsre, a feszültség akkor is éppen a tetőfokára hág. Dennis Hopper viszi a hátán a filmet, nem is biztos, hogy Keanu Reeves; a főgonosz annyira félelmetes, hogy az ember hátán feláll a szőr. Kegyetlen és gonosz, láthatóan valódi örömöt okoz neki mások szenvedése, és tényleg pszichopata lehet, mindenkiről előre tudja, hogyan fog viselkedni, ez meg egyenesen bámulatos - mert ilyen emberek a valóságban is vannak. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy happy end lesz a film vége, mert semmi jel nem mutatott erre - hacsak az nem, hogy amerikai produkcióról van szó. A figura háttértörténete lassan kivilágosodik a szereplők meg a néző előtt is, pedig kezdetben nem lehet tudni, mit miért csinál, mire lehet még képes.

Jack se tudja ezt, neki nehézséget okoz tiszta fejjel gondolkodni, pontosan Howard ellentéte ebben. Ha meg nekiállna gondolkodni, akkor ott van a buszon vagy 20 hangos, ideges és halálra vált ártatlan utas, akik válaszokra várnak és megoldásra. De az idő előrehaladtával egyre rosszabb lesz a helyzet, a lelkiállapotuk ezzel arányosan egyre jobban hatással van saját magukra és egymásra is. Harry, a hidegfejű, csak telefonon érhető el, a buszt meg épp egy locsogó csaj kénytelen vezetni a sofőr sérülése miatt, őt Sandra Bullock játssza. És engem is idegesített, nem csak Jacket. De ő azért férfiból van és elárulom, hogy lesz happy end, tehát később őt már nem idegesíti. Egyébként szerintem bárki alkalmas lett volna erre a hálás szerepre, Bullock sem visz bele semmi különöset, neki ez igazából egy kiugrás volt a nagy Hálivúdi filmek felé, úgyhogy erre jó volt. Meg kell egy női főszereplő, akit többször is meg kell menteni, mert miért ne. De tényleg semmi egyéb nem mondható el erről a figuráról; bár azt mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy elsőre sikerült neki a buszvezetői teszt, ehhez gratulálok, tényleg a színésznő vezet!

Jack alakja meg talán minden akciófilmbéli Keanu Reeves-szerep alfája és omegája, emiatt osztottak rá később is hasonló "megmentő" szerepeket, mert ebben elég meggyőző volt. Úgy tud nézni, hogy tényleg elhiszi az ember, hogy most rajta múlik a világ (vagy legalábbis sok ember) sorsa és csak egyetlen befejezést ismer, a happy-t, amiért minden áldozatot kész meghozni. Fizikailag is rendben van Mr. Reeves, mert az imdb szerint a kaszkadőrért kiáltó jeleneteket 90%-át saját maga csinálta meg. Amikor pedig azt gondoljuk Jackkel együtt, hogy vége a filmnek, akkor ez a drága terrorista még valamit kitalál azért neki - tehát akkor se áll le a cselekmény, amikor azt gondolnánk, hogy leáll. Ilyen ez a Féktelenül, amiben még a vágások is hasonlóan gyorsak, mint a száguldó busz, ha pislogtam, lehet, hogy már lemaradtam valamiről!

Van azért egy vicces fickó is, akit Glenn Plummer játszik (azt hiszem, talán a Vészhelyzetből ismerem, ebben valami recepciós volt emlékeim szerint), az ő kocsijával ered a busz után Jack a film elején, ő meg, immár az anyósülésen, megállás nélkül üvölt neki, hogy lassítson meg vigyázzon, mert új a járgány - és most olvasom az imdb-n, hogy a forgatás előtt két héttel vették el a színész jogsiját a valóságban.:D A filmben nem kell tőle elvenni, mert totálkáros lesz a menő Jaguár - ennél a jelenetnél volt egyedül lehetőség egy kicsit megszabadulni a nézőnek is a Jack vállán nehezedő gondoktól, ez nagyon jókor került bele a történetbe.

Ez a mozi mai szemmel is nézhető (nekem főleg K.R. miatt), a híres-hírhedt ugratós jelenet ellenére is, ami tényleg sok volt, pedig jómagam megelégszem a Jöttünk, láttunk, visszamennénk c. remekmű számítógépes trükkjeivel.

Aki látogatja az oldalt, annak gondolom feltűnt A héten a tévében rovat. Nos, ezt a filmajánlót jónéhány éve találtam ki, hogy az oldalon belül is legyen ajánlás azoknak a mozgóképeknek, amiket az elkövetkezendő hét napban megnézhet az olvasó. Pár másik weboldal ellopta az ötletet, de engem nem zavar… A lényeg az, hogy ha nincs is új írás, minden vasárnap itt vagyok és átböngészem a virtuális tévé-újságot, aztán kiemelem, amiket szerintem érdemes lesz a jövő héten látnotok. Kezdetben minden szerepelt itt, amiről van cikkünk; aztán már csak olyan, ami 4-es vagy annál magasabb pontszámot kapott; ezévtől újdonságként csak olyat ajánlok, amit fel tudok idézni, illetve én is megnéznék. Miközben a listát készítem, azért rákattintok egy-két érdekesnek tűnő címre – sajnos a leírásaik 99%-ban csalódást okoznak.

Ha pedig az ember másnap 7:25-kor kel és csak 19:40 környékén ér haza, akkor elkezdi megválogatni, hogy a napja végén lévő kb. 3-4 órát mire használja fel. Sokszor szívesen megnéznék valamit, de egyszerűen olyan későn adják, hogy nincs se energiám, se kedvem fennmaradni; illetve a kezdés időpontja a munkaidőmbe esik – emiatt nem tudtam például újranézni a Mephistot, ami most biztosan többet mondana, mint 10 évvel ezelőtt… (Miért nem töltöm le vagy nézem meg a visszajátszásban? Mert annyira nem érdekel, illetve én a ’90-es évek gyereke vagyok, nekem a tévé az, amit éppen adnak.)

Nagy meglepetésemre a politikai korrektség melegágyában, az HBO-n találtam jelenlegi cikkem tárgyát, ami bizony sehogyan sem illik a hollywoodi propagandába. Csodálkoztam is, hogy vajon mit keres ez itt; de hát nyilván a csütörtök esti premier meg a pénteki ismétlés után valószínűleg nagyon sokáig nem láthatjuk újra…

2022, Észtország, egy lepukkant kis lakótelep, valahol a semmi közepén: Itt él hősünk, a tizenkét év körüli Kristjan (Nils Jaagup England), aki kis baráti társaságával (Loore – Rebeka Kask, Ariel – Laura Vahtre, Mia-Margot – Una Marta Soms és Siim – Kimi Reiko Pilipenko) az erdőben megbúvó elhagyatott, romos gyártelepre jár játszani. A srácok nem tudják, milyen veszélyes egy ilyen elhagyatott épület, hiába figyelmeztetik őket a felnőttek – meg különben sincs jobb dolguk. Rájönnek, hogy a játékukban kastélyként szereplő objektumot egy öregember (Elmar - Andres Lepik) őrzi, aki megpróbálja őket távol tartani; és miután Loore kishúga is a nyakukba szakad (Mirja és Mirje Toomsalu), a gondok csak tovább sokasodnak, így elhatározzák, hogy kiiktatják az őrt, aki útban van. A sors váratlanul a segítségükre siet, mikor a nyomukban járó férfi belezuhan egy aknába. Most már szabad a játék – de mi lesz Elmarral?

A Szunnyadó szörny rendkívül érdekes, mert a mi világunkban játszódik, de olyan, mintha mégsem ez lenne a helyzet. A gyerekek közül legalább a főhősnek van okostelefonja, de ezt sohasem használja; a többieknek talán nincs is. A környezetükben talált dolgokkal játszanak, roncs autókon „szörföznek”, hatalmas kábel-dobokról ugrálnak le; vasrács-maradványokkal kardoznak vagy hercegnői lakosztályt építenek szemétből. Egy régi, elveszett világ gyermekei a modern jelenben.

Már a csapat felépítése is szokatlan, hiszen négy lány és két fiú van benne; kezdetben úgy tűnik, hősünk a „főnök”, ám aztán megváltozik a csoportdinamika… Erre még visszatérünk, előtte azonban meg kell említenem, hogy a fiataloknak természetesen vannak konfliktusaik a szüleikkel, ám ezek csak apró részletek. Sokkal lényegesebb a gyermeki világszemlélet: A gyerek úgy gondolkozik, hogy ha valamilyen problémát nem mond el a felnőtteknek, akkor az a probléma olyan, mintha nem lenne és majd egyszer csak megszűnik. Jól emlékszem, amikor anno az intőimet meg az egyeseimet elhallgattam itthon, mert amíg nem tud róla senki, addig nincs fejmosás, veszekedés, számonkérés. Vagy büntetés: A Tagurpidi torn központi szereplői majdnem mind ettől tartanak és végső soron ebből adódik a teljes konfliktus.

Érdemes elidőzni egy kicsit a legfontosabb felnőtt szereplőnél, Elmarnál. Hatvanas éveiben jár, sebes az arca, olcsó ruhákat hord, dadog és a háta mögött azt beszélik, hogy alkoholista. Aztán ez csak tovább fokozódik, mikor bejön a telepre, mert szembesíteni akarja a szülőket a gyerekeik visszatérő szabályszegéseivel. Látjuk, amint a férfiak le se szarják, a nőknek elmondja, amit akar, de határozatlan, maga se tudja igazán kezelni a helyzetet. Ezek után az asszonyok egymást közt kezdik terjeszteni a pletykát, hogy az elhanyagolt külsejű öregember perverz és ez eljut a gyerekek fülébe is. Innentől indul a cím első értelmezési lehetősége: Elmar a szörny, a perverz, öreg alkoholista, akit el kellene zavarni – pedig bennem végig az volt, hogy talán nem csak azért akarja távol tartani a fiatalokat a gyártól, mert ez a munkája, hanem mert meg akarja védeni őket a veszélytől…

„Nem bízhatsz a felnőttekben!”

Ez a lett film azért is volt számomra nagyon érdekes, mert semmi se úgy történik benne, ahogy azt vártam. Például a megszokott amerikai formula szerint a gyerekcsapatban találhatsz magadnak egy alakot, aki önmagadra emlékeztet, ezért megkedveled majd, itt viszont mintha mindegyikükben lenne valami, amihez kötődhetsz: Kristjan a fiúk kalandvágyó természetét jeleníti meg, egyben megtestesíti azt, hogy a fiatal fiúk szeretnék, hogyha komolyan vennék őket az idősebbek, pláne a felnőttek. Loore és Lissandra kapcsolata mutatja a testvérek közti nagy korkülönbség hátrányait, amikor a nagylánynak pesztrálnia kell a kicsit, aki még nem tud vigyázni magára; viszont ettől a hugi teherré válik, probléma-forrássá. Ariel a fiús lány, aki nem akar hercegnő lenni, inkább lenne Lara Croft, ezzel viszont nem teljesíti az anyja elvárását; Siim pedig fél az iszákos (?) apjától, aki puhánynak tartja és talán még veri is. Mia-Margot különösen kedves volt számomra, hiszen olyan, mintha egy álomvilágban élne, egy pillanatra se lép ki a játékból, neki a valóság unalmas hely; ráadásul szemüveges is – mintha csak magamat láttam volna benne:)

A sztori realizmusát növeli az itt-ott elejtett néhány káromkodás, az alkoholról meg a halálról történő értekezések, valamint az olyan apró részletek, mint a főhős bátyjának tavalyi rendőrségi ügye, Siim apjának és Loore anyjának „trendi” külseje vagy a gyerekek sebeinek bemutatása, amiket itt-ott szereznek. Elmar szeretetének megnyilvánulása a kutyája felé vagy Lissandra naivitása szintén olyasmik, amikkel gyakran találkozhatunk saját realitásunkban.

„Te rendes gyerek vagy.”

SZPOJLEREK INNENTŐL

Beszéltem már a cím első értelmezési szintjéről és említettem a csoportdinamika megváltozását is, haladjunk tovább ezen a nyomon! A szörny második értelmezése a bennünk élő szörny, amely hamar kibontakozik a csordaszellem által támogatott ifjakban. Míg Mia-Margot inkább csak sodródik az árral és beleveszi Elmart a fantáziavilágába, addig Lissandra semmit se ért abból, ami történik. Loore viszont fél, hogy az anyja eldobja magától és akkor az apjához kell költöznie, Siim meg a saját apja haragjától tart, a veréstől, amit kap, ha mindez kiderül. Ariel, akit végülis otthon elnyomnak, hamar elnyomóvá válik, belőle lesz a főkolompos, aki a józan ész ellenére kitart amellett, hogy hagyják a szerencsétlen öreget az aknában; eközben a másik két gyerekre hivatkozik, mondván mi lesz ővelük? Kristjan a barátai érdekében visszakozik, ám aztán Ariel és Siim hamar ellene fordulnak. Mia-Margot inkább gyorsan elutazik, hogy ne kelljen részt vennie a konfliktusban, marad hát Loore, aki talán segít majd Elmar megmentésében.

Kis apróságokból látszik, hogy Kristjan és Loore között alakulhat valami, ám a lány végül elárulja a fiút, ez újabb váratlan esemény. Tetszett a befejező buszos jelenetben, amikor a fiú, aki végülis elvileg elviszi az egész balhét a „barátai” helyett, nem vesz tudomás a kétségkívül szép lányról, akinek tetszik és nyitott lenne az irányába – egyszer már elárulta, ezért elvesztette a bizalmát. Közben viszont a főhős meg a bátyja közti kapocs egyértelműen megerősödik, immár mindkettejüknek van „priusza”.

A Szunnyadó szörny azt a kérdést boncolgatja, amit Kristjan feltesz egy beszélgetésben: Te mit tennél, ha ismernél valakit, aki bajban van, de ha segíteni akarnál rajta, akkor azzal másokat, köztük önmagadat is bajba kevernéd? Az öt gyerek öt különböző választ ad erre a kérdésre, ám négyen közülük egyértelműen a gyermeki lét önközpontúsága miatt választják azt, amit. A központi szereplő meglepően érett döntést hoz, mikor rájön, hogy Elmart meg kell menteni, különben meghal. Sutba dobja a saját érdekeit, hogy segítsen, elismeri a felelősségét; sőt, a keretet adó narrációban azt mondja: „nem akadályoztam meg”, pedig láthatjuk, hogy miután hagyta leesni a férfit, onnantól már hiába próbálkozott bármivel. A barátokból fokozatosan ellenségek lesznek, a nyitott befejezés azonban nem hagy kétséget afelől, hogy Kristjan jól döntött, övé az erkölcsi győzelem.

Végül két érdekes megfigyelés: A narráció igazából nem a nézőnek szól, hanem azt halljuk, amikor a főhős elmeséli két rendőrnek, hogy mi is történt. Mikor Kristjan bezárkózik a vasúti kocsiba, ami az őrbódé, akkor abban elvileg ott kellene lennie Elmar telefonjának, amit korábban még látott és hallott is; mégsem jut eszébe, hogy segítséget hívjon vele. Mai társadalmunkat jellemzi, mikor az egyik anyuka azt mondja a gyerekeknek: „Játszatok inkább a telefonnal…” Ők viszont mégis a valódi játékot, a kalandot választják – vesztükre?

SZPOJLEREK VÉGE

Érdekességek: A rendező Jaak Kilmi, az író Aidi Vallik, a sztori pedig semmin sem alapul, eredeti kitaláció! Az észt cím lefordítva azt jelenti: A fejre állt torony, az ipari komplexum valójában rádió-állomásként szolgált.

A Szunnyadó szörny méltó figyelemfelkeltő címéhez: Érdekes, izgalmas történet, ahol végülis nem annyira az eseménysor, mint inkább a szereplők döntései állnak a középpontban. Aki megnézi, az felteheti magának a kérdést, hogy vajon jó gyerek lenne-e az adott helyzetben vagy inkább tartaná a száját? Viselné maga a tetteinek következményeit vagy hagyná, hogy más szenvedjen helyette? Érdekelné-e, mit gondol a másik és ez befolyásolná-e a döntését? Szembe merne szállni a csoport akaratával, ha ezzel helyesen cselekedne? Nehéz kérdések ezek, mindegy, hogy gyerekek vagy felnőttek néznek szembe velük és magunkban biztosan mind azt gondoljuk, hogy igen, mi a helyes útra lépnénk. De vajon tényleg vállalnánk ennek az árát?

Pontozás:

imdb: 6.4 (0.1-et én húztam fel rajta:)) [2023-ra 0.4-et csökkent.]

Szerintem: 5/5

Múlt hónapban a kollégám eladta a lakást, amiben azelőtt az édesanyja élt, kipakolt és lomtalanított belőle egy csomó dolgot, köztük DVD-ket is. Négy lemezt hoztam el, ezek között volt a Piedone 200 Ft-os kiadása (amin először hallottam a Bujtor István-féle remek szinkront), A Holló (amit jó egy évtizeddel ezelőtt tekinthettem meg utoljára és újfent nagyon tetszett), cikkem mostani tárgya, meg még valami (ami egyelőre maradjon titok). Hogy miért választottam éppen A bukást, ami 18 éven át hidegen hagyott és amiről szerintem nagyon sokaknak az interneten keringő Hitler-mémek jutnak eszébe? Mert kíváncsi voltam rá, hogy vajon lehetséges-e a németeknek objektíven bemutatni valami olyat, amiről kizárólag elítélően szabad beszélni?

Napokig gondolkodtam, még a film megtekintése előtt, hogy miként vezessem be ezt a témát. Tény, hogy Adolf Hitler a XX. század egyik legismertebb embere, jellegzetes vonásai pedig az egyetemes emberi történelem egyik legikonikusabb arcává állnak össze, amit a világ minden táján felismernek. Ő a legendás Gonosz, az Antikrisztus, aki 77 évvel (hivatalosan elfogadott?) halála után is naponta felbukkan ilyen vagy olyan módon az életünkben. Elrettentő példa, paródiák központi alakja, nevét használják rágalmazó jelzőként, könyveket és dokumentumfilmeket készítenek sokat vitatott életéről; miközben az a Hitler, akit „ismerünk”, már régen nem az, akit a név eredetileg takart. Ő a mesék örök rossza, akit még mindig elő lehet húzni aduászként, ha meg akarjuk indokolni, miért rossz a nacionalizmus, a jobboldali politika, az elvakultság, a fanatizmus, stb., stb. Már senki se él, aki találkozott vele, emlékezne rá vagy behatóbban ismerte volna; ezért ma már azt mondunk róla, amit akarunk – mitikus lénnyé vált, az Ördög szinonimájává ebben a kereszténységtől elforduló világban.

Ezek miatt könnyű róla rosszat mondani, álhíreket terjeszteni (egy heréje volt, lepaktált az űrlényekkel, fekete mágiát űzött, stb.), de nagyon nehéz objektívnek lenni vele, mert az elvárás az, hogy ostorozzuk. Éppen ettől lesz érdekes a Der Untergang, mert megkísérel ítéletmondás nélkül beszélni Hitlerről – és ráadásul németek csinálták. Az egyetlen kérdés, ami felmerült bennem a megnézése előtt csupán annyi volt, hogy vajon mennyire lesznek képesek a németek objektívnek maradni abban a témában, amiért most, hét évtized távlatából is kötelező bűnösnek érezniük magukat, még ha semmilyen módon nem voltak érintettek benne, akkor is?

1945. április vége, Berlin. A Kancellária alatt elhelyezkedő Führerbunkerben zsúfolódnak össze azok, akik a II. Világháború utolsó napjaiban a német nép sorsáról döntenek. Ide vonult vissza Adolf Hitler (Bruno Ganz), aki nem hajlandó elhagyni összeomló birodalma fővárosát, mellette pedig magas rangú tisztviselők, tábornokok, hűséges katonák és lelkiismeretes tisztviselők gyülekeznek. Miközben a világ vérbe és lángokba borul, számos ember sorsát láthatjuk, akik megpróbálnak boldogulni ebben a lehetetlen helyzetben. Mindenkit ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak: Menjünk vagy maradjunk? Megadjuk magunkat vagy harcoljunk? Kitartsunk az elveink, a becsület, az ideológia mellett vagy mentsük az irhánkat? De mindegy, ki hogyan dönt, a Sors akaratát már nem lehet megváltoztatni. Így az idő előrehaladtával a sok égető kérdést felváltja egy, nagy dilemma: Mi lesz majd a bukás után?

„A történelem nem felejt.”

A két és félórás játékidő a pillanatnyilag mozikban futó Marvel-izékkel ellentétben ezúttal teljesen indokolt, mert a magyar alcím ellenére ez a mozgókép korántsem csak Hitlerről szól. Számos valóban létezett ember nagyrészt valóságos cselekedeteinek állít emléket, akik közül kiemelkednek: Traudl Junge, a Führer titkárnője (Alexandra Maria Lara); Eva Braun, a diktátor szerelme (Juliane Köhler); Joseph Goebbels propagandaminiszter (Ulrich Matthes); Magda Goebbels, előbbi felesége (Corinna Harfouch); Ernst-Günther Schenck, SS-doktor (Christian Berkel); Helmut Weidling (Michael Mendl) és Wilhelm Mohnke (André Hennicke) tábornokok; Albert Speer birodalmi építész és fegyverkezési miniszter (Heino Ferch); Otto Günsche, Hitler szárnysegédje (Götz Otto); Hermann Fegelein, Himmler szárnyegédje (Thomas Kretschmann); valamint a 12 éves Peter Kranz (Donevan Gunia), aki a Hitlerjugend tagjaként keveredik a háborúba. Mindnyájan érdekes, figyelemre méltó személyiségek, akiket csodálatos színészi játékkal tesznek valóságossá. Mellettük még számos aprócska sors jelenik meg, akik reprezentálják a Berlinben zajló pusztítást: gyilkosok és áldozatok, gyávák és bátrak, fontos kisemberek és lényegtelen hatalmasságok.

Számomra két dolog volt nagyon érdekes a Der Untergangban, az első a nyomasztó hangulat. Ez valahogy semmihez sem hasonlítható, egyfajta kilátástalanság, amit a szereplők (a nézőkkel együtt) éreznek, miközben az emberi természet meg aközött őrlődnek, amit helyesnek tartanak. A túlélés ösztöne azt diktálná, hogy meneküljenek, a tábornokok mégsem adják meg magukat, a kiszolgáló személyzet sem akar elmenni, sőt, többen kifejezetten Berlinbe jönnek, mert ott akarnak lenni Hitler mellett, amikor a legnagyobb a szükség. Speer azt mondja Traudl Jungénak: „Ahová a Führer megy, oda nincs szüksége társaságra.” Ganz karaktere többször megerősíti ezt a többiek felé: nincs tovább, vége van, ám senki se megy el. Persze láthatjuk, mi lesz Fegeleinnal, aki mégis lelép…

A következő aspektus azonban még figyelemfelkeltőbb, ez pedig a karakterek személyes, emberi tragédiáinak bemutatása. Mindazok, akiket az általános megítélés emberbőrbe bújt szörnyetegeknek tart, itt most esendő, hibázó halandók; akik fekete vagy sárga egyenruháikban, fegyverrel vagy szavakkal harcolva, de mind borzalmas döntésekre kényszerülnek. Mindannyiukat lehet sajnálni, hiába tudjuk, hiába látjuk, amit tettek/tesznek; bennem felmerült, hogy „ő vajon mit érezhet most?”, és ez kétségkívül a kimagasló színészi játéknak köszönhető. A számos öngyilkosság is teljesen érthetővé válik, bármennyire őrültnek tűnnek az elkövetőik, a diplomata, a katonatiszt, az egyszerű népfelkelő, vagy a Goebbels-család; utóbbiaknak a lehető legrészletesebben, legsokkolóbban ábrázolták a pusztulását. És igen, a fenevad Goebbels-t is lehet sajnálni, hiszen el sem lehet képzelni, mit érezhetett akkor – hát még a felesége…

A valósághű megjelenítéshez hozzátartozik, hogy mindenki egyfolytában bagózik, a „minden mindegy”-alapon rendezett részeges tivornyák is igen realisztikusak, plusz megjelennek az apró részletek, amiket a történelemben járatosak értékelhetnek: Hitler szemüvege, az általa elfogyasztott sok sütemény, Goebbels dongalába, meg a hírhedt arcok felismerhetősége (a csupán egyetlen jelenetben látható, szöveg nélküli Göring [Mathias Gnädinger] vagy a behízelgő modorú Himmler [Ulrich Noethen]). Számos esetben csak az arcok meg a tettek beszélnek, három kitűnő példa: Az első szekvencia, ahol Traudl jelentkezik az állásra; a gránátos vacsora és a bunkerben utoljára ottmaradó távírótiszt jelenetei. Mindezt csupán néhány másodpercig kitartott, nagyon hatásos képek fokozzák, amik bemutatják, milyen kicsi az individuum egy ilyen mindent felfaló rendszer vaskos betonfalai között…

„(…) egy ilyen háborúban nincsenek civilek.”

Az 1943-as nyitány, mikor öt nő jelentkezik a meghirdetett állásra, igazán remek bemutatása annak, miről szól ez a film, hogy milyen volt az élet németként Hitler uralmának csúcspontja körül: Látszik, mennyire tisztelik, félik a Führert, aki viszont kedves, nyugodt, teljesen normális. Traudl megkapja a munkát, a többiek pedig együtt örülnek vele, gratulálnak neki, senki se gyűlölködik, irigykedik, pedig ők ugyanúgy akarják az állást. Ez előtt a valódi Traudl nagyjából azt mondja: „nem tudom megbocsátani magamnak, hogy munkát vállaltam az ország legnagyobb hatalmú emberénél”. Akkoriban persze senki sem hitte közülük, hogy elveszíthetik a háborút.

Az elkerülhetetlen katasztrófát az mutatja, amikor a valóságot valamiért minden áron figyelmen kívül hagyó Vezér a tábornokaival tanácskozik. Közülük is kiemelkedik az egyenesen a felszíni harcokból érkező Weidling és Monhke, akik a józanság szavait szólják az őrület közepén. Fegelein többször, többféleképp akarja rávenni Hitlert a távozásra, viszont mind ő, mind a magas rangú katonák egyszerűen megkapják a választ, hogy nem - mindenféle racionális indoklás nélkül. Fegelein azért nem megy messzebbre, mert félti a felesége nővérét, Eva Braunt, aki még mindig a bunkerben van; Monhke és Weidling pedig katonabecsületből maradnak, harcolnak tovább, még ha tudják is, hogy nincs értelme. Schenck hasonlóképp marad, sőt, a baj közepe felé halad, hogy segíthessen a lakosságon, akiknek az oroszok mellett még a náci fanatikusoktól is tartaniuk kell. Közben az abszurdumba hajlik, hogy miután már maga Hitler is bevallja, elbuktak, a vég közel van; még mindig parancsot ad arra, hogy Göringet le kell váltani, lehetőleg ki kell végezni; utána Himmlert is; sőt, Fegeleint is, pedig őérte Eva Braun könyörög: „Mi értelme van ennek?” „Mert ezt akarom!” Ennyi a lényeg, az van, amit Hitler akar, senki se mer neki nemet mondani; ő hozza a jelentős döntéseket a szakértők helyett, mialatt rá is erősít erre a tényre („én nem végeztem akadémiát”).

Szpojlerek és „hibák”

Néhány dolog feltűnt, ami talán kissé túlzás. Először is, Schenck belépőjekor a minisztériumot legalább 100 katona üríti ki éppen. Ennyi embert be lehetett fogni ilyesmire? Nem kellett mindenkinek a frontokon lennie? A Hitlerjugendes tipikus német szép kislány szintén valahogy nem illik oda; azt tudom, hogy a Vörös Hadseregben harcoltak nők, de itt mégis idegennek hat a jelenléte. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a Führer elismerte volna a közelgő véget – mielőtt megölte magát, akkor már biztosan, de vajon ki is mondta-e? A gyógyszer-függőségeit nem mutatják meg, holott ezekre van bizonyíték. Goebbels arca kitűnő, ám az őt alakító színész nagyon magas a szerephez képest; illetve kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg a Vezérük után ölték-e meg magukat a családjával?

Szpojlerek vége

Az, ahogyan Traudl még a legutolsó percekben is kitart főnöke mellett, jól mutatja, hogy Hitler uralma alatt egy olyan szintű összefogás és együttműködés volt, amilyet sem azelőtt, sem azután nem tapasztalhatott meg a világ. A nemzetiszocializmus eszméje vakbuzgalommal, félelemmel, terrorral, jutalmazással, agymosással, így vagy úgy, de igazi egységbe kovácsolta a németeket, ezt a Der Untergang nagyon világosan mutatja meg. Tudják, hogy rossz irányba mennek; tudják, hogy nagy esélye van a halálnak; mégis ennek ellenében cselekszenek és beszélnek. Ma már egy ilyen lélekállapot felfoghatatlan…

„Akkor a német nép arra a sorsra jut, amit maga választott magának.”

Pár szót a lemezről: Egyszerű, de nagyszerű kiadás, ami tömve van extrákkal. Egy 20 perces werkfilm, trailer, tv-spot, mini interjú-morzsák, számítógépen nehezen kezelhető Képgaléria meg egy maroknyi kedvcsináló bemutató van rajta. Sajnos az én kópiámnak van valami kis baja, ezért pár jelenetnek lemaradt néhány másodperc a végéből. Az Így készült…-ből tudtam meg a következő adatokat: A forgatás Szentpéterváron zajlott. Sokszor kézi kamerát használtak, ám ez egyáltalán nem feltűnő; a bunker makettje méretarányos volt és csak olyan fényeket használtak benne, ami a valódiban is benne lehetett. Amennyire ki tudtam venni, a kamerának nem építettek extra helyeket, minden kb. akkora volt, ahogy annak idején, ott kellett elférnie az operatőrnek a színészekkel.

Idézetek a készítőktől/szereplőktől: Oliver Hirschbieger, a direktor, szavai: „(…) rendezőként az a dolgom, hogy reálisan mutassam be (…)” Ganz mondja: „tömeggyilkost alakítson, mert végül az is csak egy ember”, „az a legszörnyűbb a III. Birodalomban, hogy mindezt emberek tették”, „szenvedély nélkül nem lehet játszani”. Alexandra Maria Lara nyilatkozza: „Traudl csak egy fiatal lány volt” – ezt az említett a záráskor megcáfolja, szerinte a fiatalság nem menti fel a felelősség alól az embereket. Utólag persze ezt mondta, mert ezt kellett mondania… Corinna Harfouch megállapítása a náci fanatistákról: „a Vezér leveszi a felelősséget a vállukról, amiért még a saját életüket se képesek alakítani”. Végül Ulrich Matthes szól Goebbels-ről: „a gonoszt nem lehet eljátszani, hiszen ő nem tartotta magát gonosznak”.

Az alkotókról: A rendező Oliver Hirschbieger a Rex felügyelő mellett egy csomó másik sorozaton dolgozott, nevéhez fűzhető még A kísérlet meg a Naomi Watts-os Diana-film. Az író-producer Bernd Eichinger a végén a lezáró szövegek felolvasója is; ő készítette a Parfüm: Egy gyilkos története, valamint a Cinemaxon most is sugárzott A Baader-Meinhof csoport forgatókönyvét. Pénzével olyan bulikba szállt be, mint A kaptár-filmek, a DOA, a Fantasztikus Négyes 1-2, A rózsa neve, meg egy csomó szex-vígjáték. A másik író Joachim Fest, aki saját könyvét, a Der Untergang: Hitler und das Ende des Dritten Reiches-t dolgozta fel; korábban több Hitlerről szóló dokumentumfilmen dolgozott. Az archív felvételen megjelenő Traudl Junge közvetlenül nem vett részt a munkálatokban, viszont a Melissa Müllerrel közösen szerzett Bis zur letzten Stunde című könyve alapjául szolgált a történetnek. A memóriánkba beleégő képeket Rainer Klausmann operatőrnek köszönhetjük.

A színészekről: Bruno Ganz számomra az 1979-es Nosferatu Jonathan Harkerje, a The Big Ben Cinematic Universe című humoros jellegű internetes paródia-sorozatban még egyszer eljátszotta Hitlert. Alexandra Maria Lara román születésű, az angol színész Sam Riley felesége. Corinna Harfouch benne volt a furcsa Finsterworldben. Az itt Goebbels-ként látható Ulrich Matthes 2021-ben Hitlert alakította a Münchenben. Ulrich Noethen A véresen valódi valóság Hitlerről nevű vígjátékban ismét Himmler bőrébe bújt. Götz Otto egy kis szerepben felbukkant a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3-ban; illetve visszatérő alak a remek A katedrális mini-szériában. Thomas Kretschmann Az árulás csapdájábanban Goebbels-t, a 2007-es Eichmannban pedig a címszereplőt játszotta; ő a nagy kedvencem, az Immortel (ad vitam) főszereplője, de láttam még a Penge 2-ben meg a Kaptár 2-ben is. Donevan Gunianak ez az egyetlen szerepe. A fentebb felsoroltak közül szinte mindenki felbukkant a Tetthely és Az ’Öreg’ című krimisorozatokban is.

Érdekességek: Cikkem tárgya német-osztrák-olasz koprodukció, Szentpétervár mellett Berlinben és Münchenben is vettek hozzá fel jeleneteket. Bernd Eichinger 20 éve tervezte, hogy megvalósítson egy filmet Hitlerről és a Náci Pártról, de az óriási feladat sokáig visszariasztotta. Joachim Fest könyve mellett Albert Speer memoárja, Gerhard Boldt 1973-as Hitler utolsó napjai: Egy szemtanú vallomása című műve, Ernst-Günther Schenck 1995-ben megjelent visszaemlékezése és Siegfried Knappe 1992-ben kiadott Soldat: Egy német katona reflexiói 1936-1949 névre hallgató munkája segítette a forgatókönyv születését. Oliver Hirschbieger ezen visszaemlékezések és szemtanúi leírások segítségével álmodta vászonra a ’40-es évek Berlinjét, amit szinte teljesen makettekkel és kameratrükkökkel hozott vissza – mindössze a lerombolt Reichstagot kellett számítógépes grafikával megjeleníteni (nekem ez fel se tűnt). Eichinger direkt hagyta ki a műből a holokausztot, amire mindössze egyetlen mondat emlékeztet a lezárás során. A direktor elmondása szerint már a kezdetektől küzdöttek azzal a problémával, hogy szabad-e egyáltalán a szörnyetegeket emberként bemutatni?

Bruno Ganz először nem akarta elvállalni a felkérést, utána viszont rájött a figurában rejlő kiaknázatlan lehetőségekre. Egy svéd kórházban tanulmányozta a Parkinson-kórban szenvedőket, mert elvileg a náci diktátornak is ez a betegsége volt; egy fiatal, felső-ausztriai színész segített neki megtanulni az osztrák akcentust; Hitler normál beszédhangját pedig egy finn hangmérnök által titokban rögzített ritka felvétel többszöri meghallgatásával sajátította el (ezt beteszem a cikk végére). A mondatok, amiket Ganz mond, nagyrészt valóban a Vezér szájából hangzottak el, csak éppen korábbi időpontokban.

Hitler Nagy Frigyes portréját szemléli, akit példaképének tartott. A távirat, amiben Göring felajánlja, hogy átveszi a Birodalom irányítását, a valóságban egy amerikai kapitánynál kezdte rögös pályafutását, aki elemelte azt a bunkerből, majd a fiára hagyta; amaz pedig ajándékként a Dél-Karolinai Citadella Katonai Akadémia egyik professzorának adta. Ő egy diákjára hagyományozta, aki aztán 2015-ben egy aukción 55 000 dollárért adta el valakinek. A jelvény, amit a diktátor Magda Goebbels-nek ajándékoz, szintén túlélte a háborút és az oroszok kezébe került, akik egy katonai archívumba süllyesztették. 1996-ban aztán elismerték a létezését és 2005-ben ki is állították, egy ismeretlen, merész tolvaj azonban széttörte a jelvényt védő üveget, aztán meglépett a relikviával, amely a mai napig sem került elő. Különlegessége, hogy csak azok kaphattak ilyet, akik 1925-től fogva az NSDAP (a náci párt) tagjai voltak és ez volt az 1-es számú, pedig korántsem Hitler volt az első párttag.

A filmben megjelenő történelmi alakok közül Traudl Junge megérte a bemutató napját, de már a kórházban haldokolva. Az operatőr Rainer Klausmann meglátogatta a premier után és elmesélte neki a sikert, mire Traudl állítólag azt mondta: „Az életművem végre teljes. Most már elmehetek.”, aztán néhány órával később, 82 évesen elhunyt – rákban. (Junge Hitler négy titkárnője közül a legfiatalabb volt, az apja még a ’20-as években támogatta a nácikat, a férje SS-tiszt volt, mégsem hurcolták meg.) A másik, aki viszont még láthatta is a Der Untergangot, az a távírászként látható Rochus Misch; ő ugyanis még bőven élt ekkor; sőt, sikerült túlélnie az őt alakító Heinrich Schmiedert is, akinek mindössze 40 év adatott meg. Misch 96. életévében távozott közülünk 2013-ban.

Láthatjuk, amikor Magda Goebbels levelet ír a fiának, aki viszont nincs a többi gyermekével a bunkerben. Ez a fiú akkor már 18 éves volt, Harald Quandtnak hívták és az asszony első házasságából származott; egyetlenként élte túl a háborút a hét csemete közül. Speer vallomása a búcsújakor a fegyverkezési miniszter memoárján alapszik, amiről azonban egy történész bebizonyította, hogy valószínűleg fikció, mert az eredeti kéziratban egyáltalán nincs benne. Az 1945-ben kéznél lévő ciánkapszulákat különös módon éppen a koncentrációs táborokban gyártották, ahol azonban gyakran szabotálták őket. Ezért van az, hogy több magas rangú német is bevette a kapszulát, aztán a biztonság kedvéért fejbe is lőtte magát, hátha a kapszulája csak placebo.

A forgatáson a filmben is érezhető sötét, nyomasztó hangulat uralkodott, amin a színészek meg az alkotók különböző módokon próbáltak úrrá lenni, például közös programokkal (focizás), zenehallgatással (Bach, a rendező módszere) vagy az egyes jelenet közti visszavonult pihenéssel (Ganz). Különös módon a Keitel tábornok szárnysegédjét alakító statiszta, bizonyos Karl Richter a német NPD (Német Nemzeti Demokrata Párt) tagja, ami erősen nacionalista, szélsőséges szervezet. Azok, akik felvették a rövid szerepre, nem is tudták Richterről a tagságát, aki pedig büszkén feszített a náci egyenruhában, karlendítve harsogta a Heil Hitler!-t, aztán később több helyen elmesélte az élményét. Amint a bevezetőben említettem, a Der Untergang rengeteg mémet szült, a magából kikelve ordítozó Hitlert számos felirattal, összevágásokkal színesítve kezdték el felrakni a netre. A filmet birtokló Constantine Films megkísérelte útját állni ennek, ám sikertelennek bizonyult, mert akkor a videó-készítők őket kezdték parodizálni Hitlerrel. Oliver Hirschbiegel azt nyilatkozta, neki kifejezetten tetszenek ezek a paródiák, így 2010 óta már legálisan is lehet őket terjeszteni (ezek közül is beteszek egyet a befejezéshez). Elvileg cikkem tárgyából létezik egy extra változat, ami 22 perccel hosszabb a már így is 2 és fél órás játékidőnél.

Szpojlerek itt, avagy történelmi tévedés-tár

Az imdb érdekességek szekciójából összeszedtem az éles szemű megfigyelők észrevételei közül párat: Magda Goebbels több forrás szerint sem volt jelen, amikor Hitler elbúcsúzott a munkatársaitól, így az ott látható kifakadása fiktív. Hasonlóan fabrikált az a rész is, amikor Speer bemegy Magdához a szobájába, ekkor ugyanis az asszony alig szólalt meg, mivel a férje is ott volt, aki szemmel tartotta. A gyerekek leszedálását az SS által kirendelt fogorvos injekciókkal végezte el, a ciánkapszula pedig akár öt percnyi kínszenvedést is okozhat, tehát a valóságban teljesen másképp zajlott az egész. A már szóba került 1-es számú párttag-jelvény két darabból állt, a hátsó részt a ruha belsejébe kellett tenni és csak így lehetett kitűzni, tehát korántsem lett volna ennyire egyszerű átadni. A híres felvétel újrajátszásakor Hitler kitünteti a Hitlerjugend tagjait, láthatjuk is a katonát, aki felveszi; ám Ganz rossz irányba halad, az igazi diktátor balról jobbra ment, ő meg jobbról balra:D Az öngyilkosság után Traudl meglátja a pisztolyt a padlón, ám az nincs felhúzva. Az igazi Walther PPK a lövés után visszaáll felhúzott módba, hogy ismét használni lehessen.

Szpojlerek vége

A bukás 15 millió amerikai dollárnak megfelelő euróból készült és 92.2 millió amerikai dollárnyi összeget hozott vissza, Németországban négy és félmillióan látták, hazánkban legalább 200 000-en. A kritikusoknak tetszett, bár a közönség (jó indoktrináltságának megmutatására) kritizálta, hogy felháborító, miszerint Hitlert emberként mutatják be.

Pedig az volt. Sok halál szárad a lelkén, de amint a Der Untergang is bemutatja, korántsem volt a mítoszok egyheréjű, kaki-pisi-szexet imádó, drogfüggő, elmebeteg tébolyultja. Aki nem hiszi, járjon utána, csak ne a Discovery meg a History Channel adásait vagy a Hihetetlen Magazin cikkeit vegye alapul:)

Pontozás:

imdb: 8.2

Szerintem: 5/5

Végül két videó, először a humor, telefonbetyárkodás a bunkerben:

Aztán az ismeretterjesztés, a hangfelvétel, amin Hitler normál beszédhangja van, hozzá némi magyarázat, mindez angolul:

Ha 20 évvel ezelőtt azt mondtam volna valakinek, hogy Cartoon Network, akkor biztosan sorban ugrottak volna be neki a jobbnál-jobb rajzfilmek, amiket ez a csatorna vetített: Dexter Laboratóriuma; Ed, Edd ’n Eddy; Johnny Bravo; Boci és Pipi; Bátor, a gyáva kutya; Pindúr Pandúrok; stb., stb., stb. Eltelt 20 év, ha most azt mondom, Cartoon Network, akkor az Tini Titánok, harca fel!

Ez a sorozat alapvetően negatív megítéléssel indult, viszont a humoros paródia-jelleg egy jó darabig működött, pláne, ameddig maradt feldolgozandó klasszikus történet a korábbi Tini Titánokból. Ám az 5. évadra az egész már a végét járta, elfogytak az ötletek és két film után (Teen Titans Go To The Movies, Teen Titans Go vs. Teen Titans) nem maradt semmi. Ez a semmi viszont még 2 teljes évadon át kitartott, sőt, hivatalosan még most sincs vége. A 6. évad még úgy 45%-ban nézhető, a 7. viszont 70%-ban trágya. Az egy dolog, hogy mennyire erőltetett az egész, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból direkt seggfejekké, lusta disznókká és antipatikus kitöltő-alakokká degradálták ezt az öttagú csapatot. Mostanra tényleg elért oda a TTG, hogy a főszereplők valójában mellékszereplők a saját sorozatukban… Állítólag persze meg akarják reformálni az egészet, merthogy készítenek egy önálló The Night Begins To Shine-szériát, de már ezt is háromszor lőtték el, tehát korántsem garantált a siker.

No, de mi az a DC Super Hero Girls? Eredetileg 2015-ben indult el ez a rajzfilm, ami a DC legújabb, lányoknak szánt szuperhős játékbabáit reklámozta. A sztori nagyjából kifújt annyiban, hogy a számos fiatal DC-karakter egy akadémiára jár, ahol mindenféle kalamajkába keverednek. Ez a nem túl acélos sorozat aztán kapott egy kistestvért, a címében megegyező, de összetételében egészen más DC Super Hero Girls-t, amely 2019-ben indult – pont, mint a TTG, „Super Shorts” rövidített formátumban.

Itt a középpontban ugyanúgy egy iskola áll, amely Metropolis-ban van, ide járnak a DC ismert figurái, csak mindenki tinédzser. Hatan közülük összeállnak egy szupercsapattá, ők a címadó banda, vagyis Batgirl (Tara Strong), Wonder Woman (Grey Griffin), Supergirl (Nicole Sullivan), Green Lantern (a Jessica Cruz-változat, Myrna Velasco), Bumblebee (Kimberly Brooks) és Zatanna (Kari Wahlgren). Ezek a cukivá tett, de még mindig valamennyire reális figurák számtalan másik DC-alakkal találkoznak (többnyire) vicces és izgalmas kalandjaik során, páran közülük állandó visszatérő alakok; vannak visszatérő ellenfelek is, szóval az egész remekül működik. Alapvetően jól néz ki az animáció, rengeteg a harci jelenet, a drámát is megfelelően adagolják, mindezt pedig rockzene festi alá. A végeredmény egy meglepően színvonalas, szórakoztató sorozat, ami amellett, hogy újra-alkotja az ismert szuperhősöket, mégis hű marad a DC világához – néhol sajnos unalomba fullad, ám még így is köröket ver rá az éppen futó TTG-re.

Sajnos azonban most egy olyan világban élünk, ahol ami objektíven nézve jó, azt el kell pusztítani, alapjaiban kell tönkre tenni, nehogy élvezhessünk valamit. Azt hiszem ez azért „jó”, mert így le tudják tolni a nép torkán a szart – most már tök mindegy, hogy mit kapunk a pénzünkért, megnézzük, ha rá van írva, hogy XY (ide helyettesítsd be valamelyik kedvenc nagy márkádat, mondjuk Star Wars, Predator, Trónok Harca, stb.), ráadásul nem is ingyen, hanem moziban, fizetős streamingen, stb.. A küszöb egyre alacsonyabb, a vak rajongók és azok, akik úgy nőttek fel, hogy soha nem találkoztak minőséggel, azok bármit lenyelnek, ezért most már tényleg szinte semmi nincs, ami jó lenne.

A DCSHG ezen ritka kivételek egyike, ám éppen emiatt tönkre kellett tenni a sorozathoz készülő filmet. Ezt a célt szolgálják a TTG-karakterek. És ezt most úgy mondom, hogy TTG-rajongónak tekintem magam…

A Tini Titánok (Robin – Scott Menville, Beast Boy – Greg Ciphes, Cyborg – Khary Payton, Starfire – Hynden Walch és Raven – Tara Strong) éppen a legújabb szerzeményükben, egy lomtalanításból származó tévé-állványban gyönyörködnek, mikor felbukkan a tévéjükben ősi ellenségük, Control Freak (Alexander Polinsky), hogy meginvitálja őket egy crossoverre – vagyis összeállás/összefogás mozira… „Hőseink” elkezdik nézni ismerőseiket, a DC Super Hero Girls-csapatot, akik egy megmagyarázhatatlan jelenség nyomába indulnak: minden általuk legyőzött gonosztevő eltűnik valamilyen furcsa, lila portálnak köszönhetően. A nyomok egy ősi, kryptoni mítoszhoz vezetnek, ám Supergirl és később maga Superman is biztosítja a lányokat, hogy a történetből egy szó sem igaz. De mi van, ha mégis? És közben a Föld hősei sorra kezdenek eltűnni, ugyanaz a lila portál nyeli el őket, mint a gonoszokat. Vajon mi folyik itt? És hogy jönnek ehhez az egészhez a Titánok?

A címet elolvasva mit várna az ember? Először is: A Mayhem in the Multiverse (Balhé a multiverzumban) nyilvánvaló kis fricska a Marvel legújabb szemete, a Doctor Strange in the Multiverse of Madness felé. Az „and” azonban azt jelenti „és”, ami furcsa, mert a klasszikus összeállásokban mindig a” vs.”-t (ellen) használják. Ez azonban korántsem egy klasszikus összeállás, hanem csak egy… nem tudom micsoda. Ahogy egy másik cikk elején írtam, a Space Jam 2. részéhez készült értékelhetetlen promó „moziban”, a Teen Titans Go See Space Jamben annyi történik, hogy megy a film és a Titánok nézik, kommentálják. Itt kb. ugyanez zajlik: Elindul a sztori, adnak egy jópofa, megmosolyogtató poént ezzel a tévé-állvánnyal, ami a TTG korai évadait idézi, aztán ezek a figurák leülnek a tévé elé és megnézik a többiek filmjét. A Titánok összesen 4 alkalommal bukkannak fel, ebből 2 ténylegesen a sztorihoz kapcsolódik, a másik 2 pedig a 2013-ban még humorosnak tekinthető, mostanra viszont már rendkívül fárasztó „tudjuk, hogy szarok vagyunk és tudjuk, hogy egy sorozat részei vagyunk” kategóriába tartozik. Magyarul: Nincs köze a sztorihoz. Sajnos még csak nem is vicces, mert a figurák maguk is azt ecsetelik, hogy mennyire lényegtelen és fölösleges a jelenlétük itt („Mikor egy béna műsor összeáll egy sokkal jobbal, hogy megnövelje a nézettségét.”).

Az egyetlen fontos rész az, amikor a DCSHG tagjai véletlenül a TTG-univerzumban kötnek ki. Itt mindenki megtalálja a maga ideális haverját: A két fekete technikai zseni, Bumblebee és Cyborg laptopot építenek; a rátermett vezető Wonder Woman és a magát rátermett vezetőnek gondoló Robin eszmét cserélnek a csapatok irányításáról; Green Lantern meg Starfire a kívülállóságról beszélnek; Beast Boy átalakuló-képességével szórakoztatja Batgirlt; míg Raven lelket önt a saját sötét oldalától megriadt Zatannába. (Supergirl ebből kimarad, mert ő közben a saját univerzumukban jár utána valaminek.) Szerintem ha csak ennyi maradt volna benne a filmben a TTG-ből, az tökéletes lett volna – bár azért az állványos poén tényleg tetszett.

Ellenben maga a cselekmény, ami színtiszta DCSHG, az nagyon király! Mindössze egy órába belesűrítettek egy igazán komplex sztorit, ahol talán csak Jessica Cruz szorul egy picit a háttérbe; ám  az öt másik lánynak vannak saját, személyes drámáik: Batgirl a Harley Quinnel való barátsága miatt őrlődik (civilben legjobb barátnők; miközben jelmezbe öltözve riválisok); Supergirl a Supermanhez fűződő rokonság meg a kryptoni örökség miatt kerül próbatételek elé; Bumblebee-re szokás szerint senki sem figyel; Zatanna a sötét mágia által felszabadított személyiségének árnyoldalától retteg; Wonder Woman pedig attól tart, hogy vezetőként pusztulásba viszi a barátait. Ezek mellé rengeteg kitűnő poén sorakozik fel, amiknek egy részét a DCSHG-ből ismert mellékalakoknak köszönhetjük.

A rosszfiúkat képviseli a moziként is értelmezhető pilotból, a Sweet Justice-ből érkező Lex Luthor (Will Friedle) és csapata, a Legion of Doom (Cheetah, akinek nincs szövege; Catwoman – Cree Summer, Giganta – Grey Griffin, Harley Quinn – Tara Strong, Star Sapphire – Kari Wahlgren, Solomon Grundy – Fred Tatasciore, illetve a szintén szöveg nélküli Livewire, Posion Ivy, Toyman és Riddler); ellenük felsorakozik az Igazság Ligája (a már említett Superman – Max Mittelman, Batman - Keith Ferguson, Green Lantern [John Stewart] - Phil LaMarr és Aquaman – Will Friedle); a magányosan harcoló Katana, illetve a DC Super Hero Boys (Flash és Hawkman – Phil LaMarr, Aqualad – Jessica McKenna, Green Lantern [a harmadik, ez a Hal Jordan-verzió] – Jason Spisak, illetve szöveg nélkül Green Arrow meg Blue Beatle). Az idősebb generációt képviseli a hologramként beszélő Jor El (Fred Tatasciore) és Wonder Woman anyja, Hyppolita (Cree Summer). 

Pici szpojler

Egyetlen igazán új szereplő van, ez pedig a főgonosz Cynthonnia, akit Missi Pyle szólaltat meg. Kicsit olyan, mintha a sorozatbeli Ra’s Al Ghult meg Zod tábornokot összerakták volna A kis hableány Ursulájával.

Szpojler vége

Az animáció ugyanolyan jó, mint a DCSHG esetében, ezúttal sem ők, sem a vendég TTG-figurák nem kaptak extra effekteket vagy „új” külsőt, mint mondjuk a TTGTTM-nál vagy a TTG vs. TT-nél. Rengeteg akció van, amiket megfelelően súlyozott komikum és dráma kísér; a cselekmény tartogat pár fordulatot is, amikre tulajdonképpen rá lehet jönni, de mégis működnek; ám van pár furcsa dolog. Az elején lévő vonatos harcnál Zatanna hirtelen elfelejt repülni; a két csapat találkozásakor a lányok nem tudják, kikhez van szerencséjük, ezt a Titánok nem hagyják szó nélkül, ugyanis a TTG 7. évadában egy négy részes mini-szériában már összefogtak; ám aztán semmiféle magyarázat nincsen a csajok amnéziájára (akik egyébként a saját sorozatuk kontinuitásával tökéletesen tisztában vannak). Katana felbukkan, aztán eltűnik, később se tér vissza. Ezek szerint ott ragadt a csapdában?

Pici szpojler megint

A legfurább viszont az amulett köveinek működése. Az eldobott kő beszippant bárkit, de ami csak úgy van, az semmit se csinál. El kell dobni, hogy aktiválódjon? Mutatják, amikor Harley elejti, ekkor kinyitja a portált, de nem szív be senkit – talán mert Harley nem akarta, hogy beszívjon bárkit is? – majd eltűnik. Viszont ha használat után eltűnik, akkor a hősök hogy találhatták meg a parkban?

Szpojler vége

Az utalások közül kiemelnék kettőt: Az elején Robin találgatja, hogy Control Freak mivé fogja őket változtatni ezúttal, ekkor szóba kerül a Titans, amire Raven csak annyit mond: „Azt már megcsinálták. Jujj, de sötét lett…”. (A Titans azóta átköltözött a politikai korrektség fellegvárába, az HBO Maxra, ahol már elvileg a negyedik évadánál jár. Én a második után abbahagytam a nézését, mert annyira pocsék, logikátlan baromság lett.) Starfire azt mondja Jessicának: „Bármilyen étvágygerjesztőek is, a macskákat nem szabad megenni.” Ez az egyik legjobb dupla részre utal a TTG-ből, a 4. évad Flashbackjére. Észrevettem azt is, hogy a DCSHG minden fontosabb helyszíne felbukkan, ha csupán másodpercekre is (a suli, a Burrito Bucket, a Sweet Justice, stb.).

Lássuk a készítőket! Két rendező volt, Matt Peters (a Lego DC-filmeken dolgozott eddig, főként storyboard rajzolóként) és Katie Rice (a DCSHG-nél storyboard ellenőrző volt [fogalmam sincs, miként lehetne a revisionistet magyarra fordítani], az Animánia-újra egyik oszlopos tagja), a forgatókönyvet a produkciót pénzével is segítő Jase Ricci (a DCSHG producere és írója, ugyanez az Aranyhaj-sorozatnál) írta; a zenét Michael Gatt (DCSHG) szerezte. Ha nem számítjuk a Warner animációs osztályának vezérét, a DC-rajzfilmekben elmaradhatatlan Sam Registert, akkor senki sincs, akinek köze lenne a TTG-hez.

És éppen erről van szó! Magamtól is rájöttem, később viszont az imbd megerősítette, miszerint ez egy önálló DCSHG-film akart lenni, de a Warner vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy tegyék bele a TTG-t. Csak így engedték az egészet, csak így adtak rá pénzt. A Control Freak képében megjelenő statisztikai adatbank a TTG-szériában hol azt mondja, hogy a sorozatot mindenki utálja, hol meg azt, hogy csak egy hangos kisebbség gyűlölködik. Ezúttal a Titánokkal közösen arra lyukad ki, hogy az alacsony elismertségű DCSHG-t tették bele a nagyon sikeres TTG-be – igaz, ezt utólag az események megcáfolják, mert kiderül, miért is mondta ezt a rosszfiú. A nézők az ismertebb ingyenes rajzfilm-oldalakon (pl.: KimCartoon) egyértelműen pozitívan nyilatkoznak a szuper-lányokról, a TTG-t pedig már csak a gyerekek meg a tényleg elvakult rajongók szeretik (ezt alátámasztja a Twitter is). A lényeg tehát annyi, hogy a stúdió tönkre akarja tenni a DCSHG-t: a sorozat „szülőanyját”, Lauren Faustot a 2. évad előtt menesztették, az újabb évad helyett egy túlárazott Nintendo Switch-játék fejlesztésére pazarolták a készítők munkáját, illetve a Mayhem in the Multiverse-be beleerőltetettek egy teljesen fölösleges vendég-sorozatot.

De akármennyire igyekeztek, mégsem tudták elpusztítani a DC Super Hero Girls-t, aminek mind a második évada, mind pedig az első filmje meg tudta tartani azt a szórakoztató színvonalat, ami miatt nem csak nekem vált kedvencemmé az eltelt három év alatt. Cikkem tárgya tehát a Warner legjobb igyekezete ellenére se lett rossz, sőt, kifejezetten jó – csak el kell vonatkoztatni a fölösleges TTG-részletektől.

Pontozás:

imdb: 5.4

Szerintem: 5/5 (Nem érdemel pontlevonást, mert még a pocsék részei is sokkal jobbak egy átlagos újabb TTG-epizódnál.)

Hírek:

- A DC Superhero Girls elvileg folytatódik, bár állítólag Nicole Sullivan kiszállt a szériából. Majd meglátjuk, mi lesz.

- A Teen Titans Go egyes hírek szerint a The Night Begins to Shine anime-univerzum irányába fog elmozdulni. Hogy ez valóban megvalósul-e, az kérdéses; és ha mégis lesz ilyen, akkor se biztos, hogy meg tudják tartani az eredeti sztorik színvonalát. Vajon akkor a fő szériát leállítják végre?

Hozzájutottam 4 dvdhez, amikből kettőt (Piedone, a zsaru; A Holló) már megnéztem. A másik kettő azonban olyan, amit még nem láttam, így az elkövetkezendő két hétben majd ezekkel fogok foglalkozni.

Ha tetszett az írás, akkor nézd meg a regényeimet és/vagy a kiállításomat; ha személyesen is szeretnél velem találkozni, akkor szívesen várlak június 9-én Szabadbattyánban, a Művelődési Ház és Könyvtárban!

Kamionok és vékonyodó jég. Nekem ez inkább horror, nem is akciófilm. A magyar cím nagyon akciófilmes hangzású egyébként, ez szerintem jó pont, a "Jégút" az olyan lett volna, mint egy gagyi eurovíziós dal refrénje...

Liam Neeson a főszereplő, így egyértelmű, hogy én már vevő vagyok. És az egész annyira gyorsan indul be, hogy nem is gondolkodtam, hogy kell-e ez nekem, pedig már az első percekben olyan jelenetek jöttek, melyekről lerítt a CGI-technológia. Egy kanadai gyémántbánya berobban, sok a halott, de még több a sérült. Nem tudunk semmit, de a feladat adott; a bennrekedteket 30 órán belül föl kell hozni, mégpedig nagyon hosszú és nehéz eszközök segítségével, melyet légi úton nem lehet szállítani (és kiiktatni a metángázt, mielőtt még nagyobb károk keletkeznének). Csak kamionnal. Ám már április van, Manitoba tartományban pedig kezd tavaszodni, azaz olvadozik a jég. Mondanom sem kell, így is farkasordító a hideg, de a súlyos tonnák alatt nem elég a film bevezetőjében megemlített alig 80 cm vastag jégréteg.

Jim Goldenrod (Laurence Fishburne) feladata kellően őrült és magabiztos sofőröket találni, akik vállalják a tényleg életveszélyes szállítást. Egyiküket a böriből kell kihoznia, ő Tantoo (Amber Midthunder), egy vasággyal együtt 50 kg körüli csaj, akinek a szeme se áll jól első blikkre. Korábbi munkaadója ez a Jim, viszont jön egy új pasas a semmiből, elég sok lapból álló munkakönyvvel és egy furcsa tesóval. Mike (L. N.) és Gurty (Marcus Thomas) régóta együtt dolgoznak, utóbbi mindent megszerel és afáziás (valamilyen agyi sérülés következményeként bizonyos beszédzavar alakul ki, magyarul értelmetlennek hangzik, amit mond), ezért mindenki értelmi fogyatékosnak hiszi. Egyébként ez egy érdekes szál volt a filmben, mert a figura iraki veterán, poszttraumás stressz-szindrómával. Sok amcsi alkotásban megjelenik egy ilyen szereplő, mindig piedesztálra emelik, itt viszont mégsem ezen volt a hangsúly. Senkit nem érdekel, hogy mit csinált a seregben, viszont mindenki kigúnyolja és hülyének nézi. Az afázia miatt lehetetlenség megérteni, amit mond, az emberek elkönyvelik tehát fogyatékosnak, nyomoréknak. És ez közelebb lehet a valósághoz, sőt, mikor orvoshoz küldi őt a bátyja, azok rögtön leszedálják, merthogy az "ilyeneket" így kell kezelni. Itt én éreztem azért egy csöpp társadalomkritikát.

Tehát ők ketten egy összeszokott páros, pár pillanat alatt meggyőzik Goldenrodot rátermettségükről. Nem utolsósorban pedig jó kis summa üti annak a markát, aki elsőként juttatja el a kb. 23-25 órányira lévő célba a cuccot. Tantoo, mint kiderül, a féltestvéréért megy "konvojozni", aki egyike a túlélőknek. Ők meg indián származásúak, ez elhangzik párszor, de egyáltalán nem zavaró a filmben, mert nem a ló túloldalán vagyunk. Motiváció van, még egy harmadik járgány azért elindul, ezt vezeti Goldenrod - a szervezők biztosra akarnak menni, hogy a szállítmány célhoz ér. Látszólag...

Nagyon szép képek jönnek, ahogy halad a 3 kamion a szikrázó napsütésben. Már érezhető a feszültség is, fölösleges a szereplők baljóslatú párbeszédét idéznem; félelmetes, amint egy hatalmas, mozgó jármű egy befagyott tavon közlekedik, sokszor a vezetőfülkében ül a néző is, érezni ezt a gigantikus energiát, ami a kamionokból árad. Tantoo mellé beül egy fazon, akit Goldenrod rögtön letiltana - de a mentőakció szervezői ragaszkodnak, hogy ő is (Tom - Benjamin Walker) menjen velük, mert egy kockázatelemző akárki, akinek ott kell lennie, hogy biztosan minden a terv szerint haladjon. Ő a tudatlan, akin keresztül a nézőnek is elmagyarázzák, hogy milyen apró dolgokon múlik, hogy beszakad-e a jég a bazi járgányok alatt vagy sem. Mondhatnám, hogy jeges nyugalommal elemzik, min múlik élet és halál.

Minden körülmény jónak tűnik, megbeszéli a 3 sofőr, hogyan haladnak. De a sorban éppen utolsó Goldenrod kamionja lefullad, leáll. Megállni elég veszélyes a fizika törvényei miatt, de Liam Neeson figurája az a fazon, akit már jól ismerünk; nem hagyna cserben senkit (pedig a megállapodás szerint senki nem áll meg senkiért és semmiért), akármilyen mufurc is külsőre, és nyilván neki se stimmel valami azzal, hogy csak úgy leállt a masina - én annyira értek a kocsikhoz, mint Pelikán elvtárs a habostorta sütéséhez, de ez nekem is gyanús volt. Balszerencse-sorozat következtében ez a harmadik kamion a sofőrrel együtt odavész a fagyos mélybe. Ez azért letaglózó jelenet volt, annak ellenére, hogy itt is olyan képi megoldásokat alkalmaztak, hogy olyan érzésem volt, mintha az Eiffel 65 Blue című klipjét néztem volna. Mindenesetre a sztori egyre jobban építkezett eddig, én komolyan leizzadtam többször, hogy mi jön még. Mert gyorsan változott minden, éppen feleszméltek társuk elvesztéséből, máris szlalomozni kényszerültek, nehogy maguk is beszakadjanak. Amikor feldőlt a két gép, aztán csodával határos módon megmenekültek az éppen kialakuló rianás pusztítása elől - nos itt már éreztem, hogy ez azért nem a legkiválóbb filmek egyike, de még mindig nagyon izgalmas volt, nem tűntek klisének a történések. Bejött a képbe viszont az emberi tényező, félreértések és ármánykodások miatt szembekerül egymással Mike és Tantoo - az idő meg egyre fogy, amint a rakomány és az induló létszám is.

A két testvéri szál párhuzamosan kirajzolódik előttünk, a sofőröknek senkijük nincs a tesón kívül, ám míg Mike már kezd belefáradni az öccse pesztrálásába és védelmezésébe, addig az őslakos leszármazott tesók amolyan "távol, mégis közel" állapotban lehetnek egymással. Utóbbiakat együtt nem látjuk, előbbiek össze vannak nőve, és úgy tűnik, képesek a legnagyobb próbatétel idején is összeveszni.

Sok olyan esemény következik, amitől szerintem a legtöbb néző kiakad, mert nem igazán életszerűek. Ezt aláírom, de olyan sodrása van a filmnek, hogy ezeket én megbocsátottam a készítőknek. Liam Neeson pedig kiváló még akkor is, amikor csak fizikai munkával játszik a vásznon. A zene az viszont szörnyű, nagy szerepet nem is játszik a sztoriban.

No de mi is a fő kérdés? Ami gyanús volt nekem, az ugyanúgy gyanús a szereplőknek, de későn eszmélnek, amikor ez a Tom nevű seggfej már túl sok kárt okozott... A bányabaleset talán megelőzhető lett volna? Kik és miért alkalmazták ezt a bérgyilkosszerű Tomot? A konfliktus tehát adott, és míg megtörténik a happy end (?), hőseink még sok kék-zöld foltot szereznek.

Különösebb nehézséget talán senkinek nem okozott "hozni" a szerepét, igazi jó-gonosz ellentét áll fenn, és amíg a jók természetesen maguk is gyarlók és sokszor hibáznak, a rosszak nagyon-nagyon rosszak. Semmi újdonság. Akkor vajon miért ajánlom a filmet? A téma, na az, ami miatt megéri. Ez nem sima autós üldözés, hanem orosz rulett. És ezt az őrült elszántságot végig érezni a szereplőkön, ettől marad meg a feszültség, egyszer sem "ül le" a cselekmény. A vége felé viszont már fárasztó, hogy a fő ellenség mindig, mindent túlél és karcolás nélkül, mint egy gép, megy tovább. Mike-ék minden szörnyűséget megtapasztalnak útközben, de rajtuk látszik külsőleg, belsőleg egyaránt. A háttérben a szálakat mozgatni kívánó gonosz, korrupt bányairányítók szóra sem érdemesek, csak adalékok a sztorihoz. A bányában éppen túlélni próbálók meg csak azért vannak, hogy kitöltsék a játékidőt, de azon kívül, hogy köhögnek, nem sok minden történik velük. Meg számukra is kiderül, hogy valakinek vaj van a füle mögött, de utána is csak köhögnek. Kissé kiforratlan jelenetek voltak a földalattiak.

Bizonyára nem néztem volna meg, ha nem Mr. Neeson a főszereplő, de szórakozásnak nekem megfelelt. Érdekesség, ami Tévésámánt is érdekelheti és amit az IMDB-ről lestem le, mert nekem nem jutott el a tudatomig; Mike a vége felé már rakomány nélkül halad (nem a kezdőkamionnal), a járgánya egy az egyben Optimus Prime (és O.P. kamionná alakul át, ha valaki nem tudná), a gonosz pali kamionja mögötte meg Nemesis Prime-ot idézi. Ez nagy poén!

Júniusban két rendezvényem is lesz, amire szeretettel várom kedves Olvasóimat!

Először is, június 1-től ingyenes kiállításom lesz a Székesfehérváron található Széna téri Tagkönyvtárban (8000 Székesfehérvár Széna tér 16.), ahol a hosszú évek során összegyűjtött Transformers-figuráim legjavát állíthatom ki:

Ezen felül június 9-én, 13 órától második regényem, A lány a tűzesőben bemutatója lesz a Szabadbattyáni Móricz Zsigmond Művelődési Ház és Könyvtárban (8151 Szabadbattyán, Árpád utca 10.):

Remélem, minél többen eljöttök és megnézitek a kiállítást/meghallgatjátok a bemutatót!:)

Sosem láttam még ukrán filmet, de mostanában a világ úgy van vele, hogy minden, ami ukrán, az arany. Igaz, hogy a kedvenc könyveim egyikét, az Alekszandra és a teremtés növendékeit egy ukrán szerzőpáros írta, ám az is tény, hogy városomban jelentős ukrán közösség él, ami a háború óta csak növekedett és nem szeretjük őket. Legalábbis a munkahelyemen nem, mert képtelenség szót érteni velük, se angolul, se magyarul… Mindenesetre ezt a mozit korántsem azért néztem meg, mert Ukrajnában készült, sőt. A leírás alapján érdekelt, csakhogy végeredményben egészen mást kaptam, mint amire számítottam…

Egy középiskolai osztály életébe pillanthatunk bele, a középpontban két lány (Mása - Maria Fedorchenko és Jana - Yana Isaienko), illetve két fiú (Szenya - Arsenii Markov meg Szása - Oleksandr Ivanov) állnak. Van szerelem, barátság, ökörködés, buli, cigi, csókolózás, plusz egy rakás furcsaság. Ilyen hát a tinik mindennapos élete Kelet-Európában?

Jogos a kérdőjel a mondat végén, mert ez a film nagyon különös. Egyrészt baromira tetszett, mert olyan dolgokat mutatnak, amiket a mindenhonnan áramló amerikai kultúrában sosem láthatsz, de nekünk mégis ismerős: panelházak, a cigis banda a suliban, rágó és firka a székeken, a "belenézős" játék (aki megnézi, úgyis felismeri, a legelején van), sulidiszkó, üvegezés, és a nekem különösen kedves tánc a saját szobában, egyedül. Ezekkel nagyjából mindenki találkozik középiskolás korában, ezért nosztalgikus volt visszanézni (igaz, az üvegezésből kimaradtam, a sulidiszkót meg mindig utáltam). Akad még dráma a felnőtt-gyerek kapcsolatról, ez elsősorban Szása meg az az egyedülálló anyja viszonyában jelenik meg, de Mása meg a szülei bemutatásakor is érezhetünk valamit, hogy a dolgok talán nem egészen jók közöttük. Nagyon érintőlegesen szóba kerül a tinédzser-kori depresszió (a két főszereplő lány ilyen-olyan módon már küzdött ezzel), illetve a saját nemhez való vonzalom (ez csak elejtett megjegyzésekben jön, de lányok kétszer is csókolóznak egymással a játékidő során, úgy látszik, ilyesmi nélkül már nem lehet tini-filmet forgatni).

A kétórás játékidő számomra végtelennek tűnt, mert a felsorolt dolgokon túl sok jelenetben nincsen beszéd, csak az arcok, a tekintetek, a mozdulatok mesélnek; plusz van ez a furcsa, visszatérő, dokumentumfilm-szerű interjú, ahol az összes gyerek megszólal, beszélgetnek egy nővel, aki azonban sosem látszik. Ez a visszatérő elem a srácok gondolatait mutatja be, amiket elmesélnek ennek a meg nem nevezett személynek, viszont a hangulata elüt a többi résztől, amikor pedig Mása megöleli az asszonyt, akkor mintha kilépnénk a fikcióból. Fogalmam sincs, mire jó ez, mert ugyan ad néminemű kontextust, de inkább csak nagynak tűnő gondolatokat közöl a tinédzserkorról. Vannak még fura, sehova se vezető, pár másodperces képek meg álomszerű illúziók, amik meghosszabbítják a játékidőt a művészieskedés javára: Mása nézi, amint az egyik osztálytársnője meg Szása zongoráznak egy üres koncertteremben, aztán egyedül tollasozik lassítva, amihez végül Szenya csatlakozik; máskor meg tényleg csak néhány másodpercig mutatnak valamit, aminek semmihez sincs köze. Ez az egész legalább 30 percet rádob a film hosszára, ám alig tesz hozzá a cselekményhez.

Ez nehéz is lenne, mert tulajdonképpen nincs történet se. A Stop-Zemlia egymás után következő jelenetek hosszú sora, amiket csak az köt össze, hogy ugyanazok az emberek vannak bennük. Nincs kiindulópont, elkezdjük nézni, aztán nincs vége se, megváltozik a többség külseje, pl. Mása immár szőke, és utána vége van. Néha nem egyértelmű, hogy ki a főszereplő, mert mind a négy központi alaknak vannak saját jeleneteik, inkább véletlenszerűen követjük ezeket a fiatalokat, megnézzük, éppen ki mit csinál, de mindenféle súlyozás nélkül. Érdekes módon Jana és Szenya szülei sosem jelennek meg, csak beszélnek róluk, az osztályban pedig nincs kövér vagy igazán ronda gyerek, se klikkesedés, se gyűlölködés. Nem vagyok ukrán, de az én osztályomban anno több dagadt srác akadt, illetve rendes utálat is alakult ki közöttünk egymás iránt, szóval nekem ez a "normális".

Mint film, az Állítsátok meg a Földet! vizuálisan gyönyörködtető: a színek szépek, nagyon élénkek; a fiatal színészek is szemre valók; a hangulat igazán remek. Sajnos a zene rendkívül furcsa, disszonáns semmi, amit ellensúlyoz a sokszor hallható zongorajáték, meg a néha a szereplők által hallgatott muzsika. És bár sok a pozitívum, ezek összekeverednek a szerintem felesleges művészieskedéssel, az erőltetettnek tűnő dokumentum-forgatással, plusz adott még a történet hiánya, melynek folyományaképpen a nagy kérdésekre nem kapunk válaszokat: Kivel beszélgetnek a gyerekek? Kivel chatel Mása? Kibe szerelmes Szenya? Mi lesz velük az érettségi után?

Apró szpojlerek

A harmadik kérdésre azért mégis akad válasz: A fiú a rövid hajú csajba van beleesve, az egyedül tollasozom-jelenet vége talán azt jelenti, hogy végül egymásra találhatnak, de a befejezés mást sugall.

Szpojlerkék vége

A készítőkről: Cikkem tárgya nagyrészt egy személy munkája, ez Kateryna Gornostai, aki író, rendező, vágó és szereposztó is volt. Saját magát alakítja művében, a bulizós jelenetben a kerek szemüveges, hosszú hajú lány. Rögvest érthetővé válik a Stop-Zemlia különössége, ha utánanézünk Gornostai-nak, ez ugyanis a legelső egész estés rendezése, korábban pedig dokumentumfilmeket és rövidfilmeket készített. Vagyis jól ért a néhány perces szekvenciák komponálásához, ez nyilvánvaló abból, hogy az Állítsátok meg a Földet! inkább egymás mellé tett jelenetek sora; valamint magyarázza az interjús részleteket, hiszen az meg mintha dokumentum-moziból lenne. A szemrevaló képeket Oleksandr Roshchynnak köszönhetjük, a számomra visszatetsző zenét Maryanna Klochko szerezte.

Érdekességek: A cím egy játékra utal, amit többször is játszanak a srácok. A rendezőnő egy éven át kereste a megfelelő személyeket az általa kreált karakterekhez, a kiválasztottaknak pedig egy két hónapos színészeti kurzust tartottak a forgatás előtt. A figurákat a forgatókönyvben csupán a cselekedeteik határozták meg, sok jellemzőt azután tettek hozzájuk, hogy megtalálták az életre keltőiket. Az eseménysor fiktív, megrendezett, de improvizáltnak látszik, ez is ad a hangulathoz. A Stop-Zemlia nagy sikereket ért el, a Berlini Filmfesztiválon mutatták be (ezév január 22-én), ahol rögtön megkapta a Kristály Medvét, amely a 14+-os korosztályt bemutató filmek legjobbjának jár. Az Odesszai Filmfesztivál Nagydíját is "hazavihette", Kateryna Gornostai-nak pedig odaítélték a Herceg-díjat, amely a legjobb egész estés mozinak adható. Az ukránoknak is tetszett, ezt a Taras Shevchenko Nemzeti Kitüntetéssel fejezték ki. Bár a kb. 250 millió Forintos költségeinek csupán a negyedét hozta vissza, a kritikusoknak mindenütt tetszett.

Én viszont azt hiszem, hogy a Macskajáték ukrán, fiatalkori változatát láttam, amit talán igazán csak azok érthetnek, akik éppen abban a korosztályban vannak, mint a hősök. Már voltam tini és találtam olyat cikkem tárgyában, ami nosztalgiával töltött el, az egész mégis számomra idegen – lehet, hogy ehhez ukránnak kellene lenni? Ezek ellenére egyáltalán nem tartom rossznak, csak rendkívül szokatlan, így inkább eltekintek a pontozásától.

imdb: 7.3

A port.hun még nem kapott szavazatot.

Emlékeztek a régi chips-reklámra, mikor az öregember mondja: "Kár, hogy a régi, jó dolgokból nem maradt semmi…" A mai kor film-, sorozat- és rajzfilm-kínálatát látva ez jut eszembe…

Aki a '90-es években volt gyerek, az még emlékszik rá, hogy egy csomó rajzfilmet csak külföldi nyelvű adásokban lehetett megnézni a tévében. Hol volt még akkor az internet, a visszanézés, a VOD, a torrent? Pl. így németül láttam a '80-as években készült Transfomers-széria néhány részét, a Samurai Pizza Cats-et, illetve hát ott volt a legfőbb rajzfilm-adó, a Cartoon Network – angolul! Én sokat köszönhetek ennek a csatornának, hiszen segített megtanulnom angolul, meg aztán számos önfeledt percet szereztek a klasszikus sorozatok: Cow & Chicken, 2 Stupid Dogs, Courage the Cowardly Dog, Ed, Edd 'n Eddy, I Am Weasel, Powerpuff Girls, Johnny Bravo, az ősi idők Looney Tunes-a, Scooby Doo-ja és kiemelt kedvencem, a Dexter's Laboratory.

Aki esetleg nem ismerné, a legutoljára említett sorozat egy lángész kisfiúról szól, aki még csak általános iskolába jár, de olyan elképesztő intelligencia birtokosa, hogy a szobájában összerak magának egy titkos laboratóriumot. A könyvespolc mögött rejlő labor gyakorlatilag végtelen méretű, számítógépek, robotok, elképesztő masinák lakják, a sorozat lényegét pedig ezek adják, vagyis hogy miképp boldogul a mindennapi életben Dexter a használatukkal (ilyen felejthetetlen epizód mondjuk az "omelette du fromage"). A második számú főhős a fiú nővére, a buta, de boldog Dee Dee, aki csupa rózsaszín, imád táncolni és borsot törni öccse orra alá; őket kiegészíti még számos mellékalak, pl. Anyu és Apu (előbbi tisztaság-mániás, utóbbi a lányához hasonlóan ostoba), a fiktív szuperhősök (Action Hank és Major Glory), valamint Dexter fő riválisa, Mandark.

Óriási rajongója voltam ennek a sorozatnak gyerekként, mivel engem is megvert intelligenciával az Isten, mindig imádtam a robotokat, ugyanúgy szemüveges vagyok, mint Dexter és még tudnám sorolni. Megtanultam lerajzolni őt, az ágyam felett volt egy rajz kirakva róla, Mozsárágyúé felett meg Dee Dee volt kint:D Egyszóval imádtam a Dexter's Laboratory-t, ezért órási élményt jelentett számomra anno ez a film, amely a sorozatból nőtt ki. A múlt homályából a The Loud House Movie-nak köszönhetően jött elő, hiszen a Lármás-családot megalkotó Chris Savino a Dexter egyik mozgatórugójaként is tevékenykedett, így mikor ismét szembesültem az Ego Trip létezésével, eldöntöttem: ezzel fogom ünnepelni a blog 14. születésnapját. Úgyhogy vágjunk is bele, kövessük aprócska főszereplőnket az időgépébe!

Ez a nap sikeresen indul az ifjú zseni Dexter (eredeti hangja Christine Cavanaugh) számára, hiszen megvédi a laborját Mandark (Eddie Deezen) újabb támadásától és leszereli az okvetetlenkedő Dee Dee-t (Kat Cressida) is; a győzelemét azonban nem sokáig élvezheti, mert megjelenik egy csapat vörös harci robot, akik azért jönnek, hogy elpusztítsák "Azt, Aki Megmenti A Jövőt". Dexter rögvest tudja, hogy ez csakis ő maga lehet, ezért miután sikeresen leszámol ellenfeleivel, beszáll az időgépébe, mert meg akarja nézni, milyen menő a jövőbeli énje, illetve szeretné tudni, hogyan mentette meg a világot. Odaérve azonban korántsem azt találja, amire számított, ezért magával hurcolja különös eljövendő énjeit, hogy együtt szálljanak szembe az emberiséget veszélyeztető krízissel, aminek okozója nem más, mint Mandark! Vajon a Dextereknek sikerül megmenteniük a jövőt, vagy mind elkárhozunk?

Az Ego Trip ("utazás önmagamba") lényegét tekintve egy vérbeli sci-fi akciófilm, amit hagyományos animációval mesélnek el nekünk. Van benne minden, ami menő: robotok, időutazás, látványos harc, betekintés az elképzelt pozitív meg negatív jövőkbe, mindezt némi humorral átitatva tálalják nekünk. Bár 48 perc a játékidő, sokkal kevesebbnek tűnik, mert a cselekmény gyorsan halad előre, csupán néhány lassabb szekvencia akad (a tinédzser meg a kisfiú találkozása, kettejük találkozása az öregemberrel).

A sztori több idősíkon játszódik, a jelenből a közeli, a nagyon távoli, majd az e kettő közti időbe megyünk, végül visszatérünk a jelenbe; azonban van itt még valami, ami a legjobb időutazással foglalkozó sztorik sajátja: az időparadoxon. Bár az Ego Trip gyerekeknek szánt, mégis egy igen komplex eseménysor szemtanúi lehetünk, ahol minden mindennel összefügg – azonban kimarad ez egyik fő jellemvonás, az önmagaddal való találkozás veszélye. Nagyon érdekes belegondolni, hogy mi mindent idéz elő Dexter; mi az, ami mindenképpen bekövetkezne nélküle is és hogy bármelyik szituációnál lehetséges-e a véletlen jelenléte? Az első meg a második jövő szintén figyelemre méltó összehasonlításra ad okot: Vajon melyik a jobb az emberiség egészének szempontjából? Végülis mindkettőben mindenki ugyanolyan, csak másként…

A fő attrakció a jövő világa mellett a jövő Dexterjeinek felvonulása: a fizikailag meg jellemében is gyenge tinédzser; a feledékeny, haszontalannak látszó aggastyán (előbbi kettő hangja szintén Christine Cavanaugh), illetve a tényleg rendkívül menő Jövő Dexterje (Jeff Bennett). A vezér viszont az itt meglepően határozott, szinte egyáltalán nem gyerekként viselkedő "alap" Dexter. Mind a négyüknek van egy-egy nekik megfelelő Mandark is és talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, a végső nagy összecsapásban ők nyolcan feszülnek egymásnak. Az igazi csavar pedig ekkor jön, de erről nem árulok el többet:)

A sztori egyik mozgatórugója a "neuratomic protocore" nevű rendkívüli energiaforrás, ha jól emlékszem, a sorozatból ez kimaradt; az Ego Tripből viszont sok dolog kimarad a sorozatból. Dee Dee, Anyu (Kath Soucie hangján szólal meg) és Apu (szintén Jeff Bennett) mindössze egy-egy mondatot kaptak; az ikonikus kidobós-robot és az óriásrobot is csak beugró-jelenetekben szerepelnek (utóbbi felbukkanása szintén nagy élmény volt, eszembe jutott, hogy mennyire akartam én is egy ilyet gyerekként:)). A jövőbeli fiatal felnőtt Mandarkba nem sok energiát fektettek, a Jövő Dextert pedig egyértelműen Arnold Schwarzeneggerről mintázták. A legelső világ, amibe eljutunk, az a Jetson-családot idézi a csupa üveg, gömb alakú repülő járgányokkal, a futurisztikus rendőrség meg eszembe juttatta a Dredd bírót, Az ötödik elemet és a Különvéleményt is (pedig az utóbbi későbbi, mint az Ego Trip).

A Dexterek egyébként úgy viselkednek, mintha egy képregényben lennének, mert a nyomtatott képkockák szereplőihez hasonlóan megmagyarázzák a nézőnek, amit tudnia kell (pl. a kisfiú a végén felhívja a figyelmet az időparadoxonra). Az "időhúzás" nagyon jól működik, hiszen minden egyes új inkarnációnál kérdések merülnek fel: Az első még nem mentette meg a világot, a negyedik már nem emlékszik rá; illetve mindegyiknél felmerül a kérdés, hogy miként lettek olyanok, amilyenek? A humor sajnos felnőtt fejjel nézve nem nagyon működik, az infantilis poénok viszont a gyerekeknek biztosan tetszeni fognak – az a kevés, ami van. Tény, hogy a sorozat fele ennyire se vette komolyan magát, bár egyes részek kifejezetten drámaiak (pl. a kiégő villanykörtés). Néhány dolog nagyon erősen megmaradt, pedig több mint 20 éve nem láttam, ilyen mondjuk a végső nagy egymásnak feszülés, az öreg Mandark külseje vagy a megmentés pillanata. Ez mind azt mutatja, hogy a 13 éves önmagamra mekkora hatással volt ez a mozi anno.

Sajnos az egyetlen hozzáférhető kópia egy 384x288-as felbontású felvétel, amin még a hang is késik, de a szórakozásomat még ez sem rontotta el. A nosztalgia-érzésemet növelte, amikor oly sok év után ismét meghallottam a jellegzetes hangokat, amik Dexter és Dee Dee járáshoz kapcsolódnak; valamint feltűnt, hogy a főhősnek milyen furcsa akcentusa van, pedig se a szüleinek, se a nővérének nincs. Ha már hang, Christine Cavanough remek teljesítményt nyújt mind a három verzió megszólaltatójaként, Eddie Deezen viszont az összes Mandarkként ugyanúgy beszél – bár, amikor a Jövő Mandark megjelenik, akkor még jóval mélyebb a hangja, de a következő jeleneteiben már ugyanaz, mint a másik háromnak.

SZPOJLEREK ITT

Azért az elég durva, hogy a nyitányban meg a befejezéskor megjelenő vörös robotoknak mi a célja. Ha az ember belegondol, akkor ez bizony egy igen brutális lépés a készítőjétől… Az imdbn írta valaki, hogy a felnőtt Dexter tudhatná, hogy a labor még megvan, hiszen mind kisfiúként, mint fiatal felnőttként átélte már ezt a napot, szerintem viszont ez kérdéses, mert ő a második Dexterből lesz, aki már nem tudja, milyen volt az "alapnak" lenni; és éppen Mandark hatalomra kerülésére ér vissza a saját idejébe. Ezután sok-sok év telik el, az ez alatt elszenvedett traumák pedig kitörölhetnek az emlékezetéből mindent – például azt is, amikor majd meg fogja menteni a világot. Mandark végzete is elég durva, végülis megsemmisül, ez gyerekként fel se tűnt. A Dexterek szemüvegei egyébként nem számítanak tudománynak, a tűz viszont igen? Miért ül Mandark cipőben meg zokniban a fürdőkádban?:D

SZPOJLER VÉGE

Cikkem tárgya a Dextert megalkotó Genndy Tartakovsky személyes projektje, hiszen ő egy személyben rendező, író, producer, szinkronrendező és animációs rendező is volt. A lángész kissrác kalandjai mellett hozzá fűződik még a Powerpuff Girls, a 2 Stupid Dogs, a Space Jam, a Hotel Transylvania, valamint az általam sosem nézett, ám kétségkívül nagyon népszerű Samurai Jack. Ez volt Tartakovsky első direktori munkája. Az írók közt találjuk a már említett Chris Savinot, aki a storyboard rajzolásában szintén részt vett; Amy Keating Rogers-t (Johnny Bravo, Dexter, Powerpuff Girls), neki ez az első írói munkája; John McIntyre-t (Rocko, Dexter, Powerpuff Girls, régi Ben 10), Paul Rudish-t (Dexter, 2 Stupid Dogs, Samurai Jack), valamint Craig McCrackent (Dexter, Powerpuff Girls, Foster's Home For Imaginary Friends). McCracken társrendezőként dolgozott Tartakovsky mellett, de a stáblistában ezt mégsem jelölték.

Christine Cavanaugh Dexter mellett a Rugrats Chuckie-ja volt még, illetve a Jaj, a szörnyek!-ben a lány szörny hangja. 2001-ben visszavonult a színészettől, 2014-ben, 51 évesen halt meg, a halála okát nem tárták a nyilvánosság elé. Az Ego Tripben nyújtott teljesítményéért Annie Awardot (kiemelkedő teljesítmény bármilyen tévés vagy mozis animációban) kapott. Eddie Deezen Mandark eredeti hangja a sorozatban. Jeff Bennett még néhány mellékalaknak is kölcsönözte a hangját, valamint ő Johnny Bravo (tudtam, hogy ismerős valahonnan) és a The Loud House-ban Mick Swagger. Kath Soucie vagyis Anyu a sorozatban a Computer is, ez a szereplő azonban a filmből kimaradt. Kat Cressida vagyis Dee Dee visszatérő kis alak volt a Babylon 5-ben (másik régi, nagy kedvencem), ezen kívül rengeteg számítógépes játékban hallható, néhány példa, amikkel játszottam: Doom 3, Vampire: The Masquerade – Bloodlines, Baldur's Gate. Az összes olyan figurát, akiket nem a már felsoroltak szinkronizálták, azokat Tom Kenny keltette életre, akinek pedig talán a legikonikusabb alakítása a Powerpuff Girls narrátora.

Pár érdekesség: Cikkem tárgya tévéfilm, eredetileg 1999. december 10-én mutatták be, majd 2000 szilveszterén megismételték. Később párszor a Boomerang című blokkban tűzték műsorra, ám se dvd-n, se letölthető formátumban nem adták ki, mindössze VHS-en meg Video CD-n jelent meg, így óriási szerencse, hogy rábukkantam egy kópiájára. Eredetileg ez lett volna a sorozat záró része, mert Genndy Tartakovsky tovább állt, hogy más projekteken dolgozzon (pl. Samurai Jack). Az ekkor íróként és storyboard rajzolóként tevékenykedő Chris Savino átvette a Dexter's Laboratory irányítását, a végső 3. és 4. évad azonban már mind animációban, mind egyéb aspektusaiban megváltozott (nem is tudok felidézni belőle egyetlen részt sem). [Megjegyzés: Savino ugyanúgy járt, mint elődje, mikor 2007-ben kivették a kezéből az általa alkotott The Loud House-t…]

Ez az utolsó Dexter-rész, amiben hagyományos animációt láthatunk; az első eredeti Cartoon Network-mozi, az egyetlen film, amit a CN és a Hanna-Barbera Stúdió együtt készített; illetve az utolsó, ami a legendás Hanna-Barbera égisze alatt létrejött (2001-ben beolvadtak a CN-be). Itt még az első két Dexter-évad hangeffektjeit hallhatjuk, amiket a H-B klasszikusaiból, a Looney Tunes-ból, animékből meg élőszereplős sorozatokból/filmekből válogattak össze. Az animációnál viszont már a Powerpuff Girls stílusát követték, ez főleg a mellékszereplőkön látszik. Befejezésül itt egy véletlenszerű vélemény az imdbről, részlet mentor397 nevű felhasználó hozzászólásából: "A film sötét hangulatú, nem elég vicces és túl egyszerű."

Nekem viszont ismét tetszett! Az akció jó, a négy főhősből az eredeti és a Jövő Dexter nagyon tetszettek, az új meg a régi robotok is odavágnak, a fordulat óriási; mindössze a humor az, ahol tényleg kicsit sántít az Ego Trip. Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, aki szerette az eredeti szériát és még nem látta!

Pontozás:

imdb: 7.4 (Ez igen magas pontszám egy filmnek, pláne, ha az ilyen rövid!) [2023-ra 02.-t esett vissza.]

Szerintem: 5/5

Utólagos szerkesztés: A film után gyorsan letöltöttem az összes Dexter-epizódot. Az első két, klasszikus évadban talán egyetlen rész volt, amire nem emlékeztem, a többit annyiszor láttam, hogy csak na! A felújított évadokból viszont alig találtam olyat, ami ismerősnek tűnt, valószínűleg abban az időben már átnyergeltem az Ed, Edd 'n Eddy-re, ezért (se) érdekelt az újragondolt Dexter. Néhány megfigyelés következik a sorozattal kapcsolatban: Az időgép, ami a film kiindulópontja, már a legelső epizódban szerepel. A 3. részben benne van a reggeli gépesített ébresztés, ez még visszaköszön párszor. Mandark és a gyömbérsör az ötödik felvonásban jelennek meg. A hatodik részben jön az öreg Dexter, ekkor még máshogy néz ki, viszont a viselkedése ugyanolyan, mint a filmben; elvileg a tizenhatodik részben bukkan fel a tini Dexter. Az egész sorozatnak van egy egészen sötét mellékzöngéje, hiszen a címszereplő már a legelső részben meghal, a harmadikban dinamittal lő egy iskolatársára, a halas epizód kifejezetten ijesztő a maga módján és összesítésben az epizódok 99%-ában a főhős a végén valamilyen módon elbukik. A Mock 5 című sztori az első, ahol nyertesként jön ki a végén, talán ide sorolható még a hógolyózós rész is, bár ott hosszas szívatás után éri csak el, amit elér. A második évadban sokszor mellékalakok a főhősök (Anyu, Apu, Mandark, stb.).

A harmadik évadban érezhető, hogy az új sorozat-vezető Chris Savinonak nem voltak épkézláb ötletei a figurákkal kapcsolatban, ezt tovább rontja az abszolút inkompetens írók alkalmazása. Vagyis ugyanaz történik itt is, mint a Loud House-ban, miszerint a főszereplők köré szőhető sztorikat már nem tudtak/akartak kitalálni, ezért a mellékszereplőket teszik meg főhősökké és/vagy új szereplőket hoznak be, akik csupán egyetlen részig vannak jelen (lásd még: TTG), illetve már meglévő részeket újráznak (Quackor, ami alapból is fos volt). Ebből az évadból feltűnően hiányzik Action Hank, Major Glory, a Justice Friends és Monkey (Major Glory meg a Justice Friends felbukkannak képregényként, de szereplőként nem, Monkey csak az említett Quackorben van benne); az átvezetőket a régiben áttekertem, mert nem érdekeltek, amiket viszont Savino csinált, azok értékelhetetlenek (az Anyus rész konkrétan kétszer ment adásba). A következő évadban már minden sokkal jobb lett, jó írókat vettek fel, remek poénokat alkalmaztak, de a végére megint kifogytak a szuflából, mert az utolsó részek rendkívül unalmasak, kivéve a Ren és Stimpy epizódot, amit abban a jellegzetes stílusban is animáltak. Az átvezetések eltűntek, nekem egyáltalán nem hiányoztak. Az egyetlen igazán zavaró dolog az állandó, indokolatlan mennyiségű Mandark, akit annyiszor szerepeltetnek, hogy idegesítő lett.

Pár hasonlatosság a Dexter 3.-4. évada és a szintén Chris Savino által vezényelt The Loud House között: Dexteréknek ugyanúgy 4 ujjuk van, mint Loudéknak. Dee Dee a modellje a Loud-lányoknak, akiknek ugyanolyan hosszú, vékony karjaik vannak könyök nélkül. Lisa Loud Dexter női változata (hihetetlen intelligencia, futurisztikus találmányok, beszédhiba, vastag szemüveg, nagyon alacsony termet, túl választékos beszéd, stb.). Dee Dee az egyik korai epizódban sarat tesz a pitéjébe, Lana Loud pedig sárból készít pitéket. Dexterék halas epizódjának horror-jellegét idézi Loudék golfos kalandja, bár utóbbi egyáltalán nem rémisztő. Mandark szüleinek autója hasonlít Vanzillára. Három majdnem teljesen azonos sztorit találtam, az első az, mikor Dee Dee fiúvá változik, ennek a párja mikor Liza elküldi Lincolnt egy alternatív valóságba, ahol a kissrác minden testvére fiú. Amikor Dexter a tesi-vizsgájára készül, az visszaköszön ott, mikor a Loud-gyerekek a szüleiket unszolják sportolásra; a Bo-történet meg nagyon emlékeztet a Hugh-sztorira. A Lármás-családnál mindig van egy extra csavar az adott rész végén, a Dexternél ez inkább egy utolsó, gügye poénban nyilvánul meg.

Jó 20 évvel a sorozat befejeződése után, felnőttként nagyon érdekes volt újra végignézni az egész Dexter's Laboratory-t, észrevenni és megérteni a felnőtteknek elejtett poénokat, meg azokat, amikhez behatóbb angoltudás kell. Újra végigizgultam az óriásrobotok csatáit, amiket most is a legmenőbb dolognak tartok az egészben; felismertem filmes vagy popkulturális utalásokat, amiket azelőtt nem (A Paradicsom Fantomja!); illetve meglepődtem a végső morálon. Merthogy Dexter mindig veszít, nem vele nevetünk, hanem rajta. Különleges gyerek, különleges adottságokkal, mégsem tud felülemelkedni a saját korlátain, a hibáin és a környezetén, ami minden módon elnyomja/akadályozza. Szinte tragikusnak mondható az egész - csak közben nagyon szórakoztató!

Hírek:

- Genndy Tartakovsky következő ígéretesnek tűnő munkája a Black Knight, ahol "Miután nem tudja megvédeni királyát, egy magasan képzett, hű lovagnak át kell alakulnia a (címszereplő) Fekete Lovaggá, hogy megvédje a királyságot." A műfaji megjelölés akció-kaland, Tartakovsky író-rendezőként jegyzi a projektet. Nagyon szeretem a lovagokat, az első Hotel Transylvania is tetszett, szóval figyelni fogok erre.

- Craig McCracken adatlapján láttam, amit az egyik kollégám már egyszer mutatott, de az agyam jótékonyságból kitörölte; ez a Powerpuff, egy élőszereplős Pindúr pandúrok, tinédzserekkel… A sztori szerint a lányok felnőttek, már nem szuperhősök, de újra össze kell fogniuk, hogy megmentsék a világot. Számomra ez az izé már akkor ellenszenves lett, mikor láttam, hogy Buttercup néger lesz, de most még átnéztem az eddig nyilvánosságra hozott szereplők listáját és hát Utonium professzort is befeketítették, mert hát ugye a jelenleg dívó hollywoodi norma szerint a tudós, nagyon művelt, magas intelligenciájú karakter csakis néger lehet… "Röviden: Fújj."