Van az az idézet, hogy „Vagy hősként halsz meg, vagy megéred azt, hogy belőled lesz a gonosz.” Valami ilyesmi történik egyes színészekkel is, akik fiatalon fiatalokat játszanak, idősebben idősebbeket, ám halálukig szerepelnek. Nem volt kivétel ez alól Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer sem, aki még 80 évesen is a kamerák elé állt. Nincs ezzel semmi baj; sőt, ő éppen egyike azon keveseknek akik hajlott korukra való tekintettel végül mégis visszavonultak. A gond az, ha egy korábbi akció-kaland-csillag már nincs abban a fizikai kondícióban, hogy megismételje egykori trükkjeit, ám még mindig vele akarnak eladni valamit. Erre példaként említhetjük a korántsem öreg Steven Seagalt, a már 90 felé kacsintgató Terence Hillt és sajnos újfent Bud Spencert. Vele kapcsolatban az Atyai pofonosztó című drámát hoznám fel, amit a magyar félrefordítású cím még jobban elferdít a célközönség számára. Tudtam, hogy A szél fiai is ebbe a kategóriába tartozik, sejtettem, hogy a nyugdíjas olasz óriás már nem fog senkit se kupán vágni benne; valószínűleg csak mellékszereplőként láthatjuk majd és még az alap szituáció se érdekelt annyira, viszont cikkem tárgya így is meglepetést okozott, mert számtalan kérdést vetett fel bennem, amikre nehezen találok választ… De akkor kössük fel kardjainkat, bújjunk bele mellvértjeinkbe és töltsük meg puskáinkat, irány az Új Világ!

Érdekes belegondolni, hogy amikor nálunk a Jagellók uralkodtak, milyen világ volt a tengerentúlon. Egymással harcoló városállamok, emberáldozat, primitív fegyverek meg egy nagyon érdekes, máig rejtélyekkel övezett kultúra – a maják, aztékok, toltékok, stb. (A maják nem jelennek meg a filmben.) Szóval a helyszín Közép-Amerika, az időszak a XVI. század eleje. A sztori első főszereplője az egyik helyi városállam azték (?) hercegnője, Tizcuitl (Tikuilnak ejtik a szinkronban – Úrsula Murayama), akit apja a fővárosba küld, hogy ott férjhez adják a hadsereg parancsnokához. Ám a hercegnőnek se a férj-jelölt, se a Tenochtitlánban gyakorolt vallás, sem a mindenható Moctezuma császár (Manuel Ojeda) nem tetszik. A férj-jelölt hamar fűbe harap, az uralkodó pedig hiába próbálja szerelmével ostromolni a szemre való lányt, aki lépten-nyomon áthágja a szabályokat. Közben hajótöröttként megérkezik a második főszereplő, Rodrigo (Carlos Fuentes), idős beosztottjával és barátjával, Quinteroval (Bud Spencer). A helyiek hamar isteneknek kezdik hinni őket, mivel nem hasonlítanak semmilyen általuk ismert emberre, ki tudnak törni a fogságból, ráadásul jöttüket egy üstökös érkezése színesíti. Az üstökös a mítoszok korában eltűnt ősi uralkodó, Queztalcoatl, a Tollaskígyó jele, akinek visszatértét hosszú ideje várják a kontinensen. Ám Moctezuma a háború istenét, Huitzilopochtlit tiszteli, aki a Tollaskígyó esküdt ellensége, és ha utóbbi visszajön, az bizony fenyegeti a fennálló hatalmat. Ám nem ez az egyetlen veszély, mert Tizcuitl álmaiban Rodrigot látja, akiben a népe megmentőjét véli felfedezni és hamarosan a két „istent” még 500 másik követi, élükön a ma már híres konkvisztádorral, Cortés-zel (José Sancho). Az égi küldöttek, a szél fiai azonban valójában mégsem halhatatlanok, szándékaik pedig korántsem békések. Mialatt a háború, a testvérharc meg a pusztítás árnyéka vetül az Azték Birodalomra, a szép hercegnő és a jóképű spanyol hódító egymásra talál – vajon szerelmük kibírja mindezt, vagy őket is elsöpri a történelem vihara?

Eme spanyol-portugál-olasz koprodukciónak négy nagy problémája van (amennyiben túllendülünk azon, hogy Bud nevével adnak el valamit, amit nagy valószínűséggel nélküle sokkal kevesebben néznének meg): I. Nincs kiért szorítani. II. Ki a gonosz? III. Olyan, mintha egy 20 részes sorozat darabjait próbálták volna belegyömöszölni 2 órába. IV. Mi az üzenet és ki a célközönség?

De mielőtt ezekre rátérnénk, húzódjunk le a külső sávba mert az a kamionoké: Carlo bácsi itt már a 70. évét taposta, láthatóan derékban vállas volt és bár a lelkesedése meg az energiája a régi, azért az évek súlya (is) hátráltatja. Bud Spencer mindössze 4. a stáblistában, ez felkészíti a rajongókat, hogy mire számítsanak a szereplésével kapcsolatban. Már ott sántít Quintero figurája, hogy nem tudjuk meg róla, mi a foglalkozása. Katona? Tengerész? Akár ez, akár az, túlkoros, a jelenléte logikátlan. Folyton eltűnik negyed órákra, 20 percekre, ám ezekre az eltűnésekre nincs magyarázat. Hopp, itt van, hálát ad Istennek vagy mond valami kissé trágár, humoros dolgot, aztán hopp, felszívódik. Szerepe kimerül annyiban, hogy ő Rodrigo vicces segédje, aki az események egy részét kommentálja.

Ezúttal pofonokat se oszt, viszont kapott kardot, amivel néha a levegőbe suhint, máskor egy-egy ellenfél fegyverére csap rá vele. Egyetlen egyszer puskája is van, ám azt praktikus szempontokat nélkülözve a derekára kötözve viseli a nyeregben, így aztán totál használhatatlan – talán ezért se láthatjuk lőni. A három nagy csatából kettőben bizonyosan ott van, de védőfelszerelés nem jut neki, még egy nyamvadt sisak se. Értem, hogy a méretében nincs páncélzat, meg nagyon alacsony rangú, „ágyútöltelék” kategória, viszont magához való esze lehetne. A csúcs azonban a szexjelenet, amit csak párbeszédből ismerünk meg, ez alapján pedig a helyi legjobb csajt teszi magáévá, akit később, a nyelvtanulási jelenetben meg is fogdos. Quintero inkább tűnik egy öreg perverznek, mint a tipikus Bud Spencer-karakternek; vele kapcsolatban megjelennek A szél fiainak általános hülyeségei, amiket később kifejtek.

Térjünk rá a négy nagy fő problémára! Első: Nincs kiért szorítani. Ez egyrészt abból eredeztethető, hogy a karakterek motivációi érthetetlenek, másrészt a történelmi környezetből, harmadrészt az előző kettő ütközéséből. Kezdjük Tizquitllal! A látomásait meg az apja segítségével előidézett „távolba nézést” el tudom fogadni, azt viszont kevésbé, hogy nem egy, hanem mindjárt kettő sikeres, erős és nagy hatalmú férfi házassági ajánlatát visszautasítja. Nem vagyok azték-szakértő, de itt az 1500-as években egyetlen nő se utasított volna vissza egy hadvezért, egy császárt meg még úgyse (kivéve a szenteket, például Szent Margitot, de ő több mint 200 évvel korábban élt és a kivétel erősíti a szabályt). Szintén aligha hiteles az apja hozzáállása ezekhez a dolgokhoz; illetve mindkettejük hangosan kimondott negatív véleménye „az aztékok” vallásáról, ami „a népnek tetszik”, nekik viszont nem. Kérdés, hogy a vallás Tenochtitlán falainál megáll? E városállam feje eltűri, ha a leigázottjai/szövetségesei más isteneket imádnak? Ha így van, mégis óriási kockázat az adott vallás fellegvárában, a „VIP páholyban”, számos emberrel körülvéve, fennhangon szidni „a rendszert”. Ennek kellett volna valamilyen következményének lennie… Tizquitl szép, de nem az a kiemelkedő szépség, a faluban lévő két asszony például szerintem fizikai adottságokban vonzóbb nála, ellenben az esze meg az erős akarata teszi ellenállhatatlanná – annak a 2 férfinak, aki megkívánja. Furcsa módon hercegnőnk mintha a törvények felett állna, oda megy, ahová akar, azzal találkozik, akivel akar és a császárnak is többször (átvitt értelemben) azt mondja, hogy „hess innen”, mindenféle konzekvencia nélkül. Röviden összefoglalva: Modern nő az „ősi” társadalomban, akár egy Disney-hercegnő (konkrétan Pocahontas), emiatt számomra hiteltelen. Valamennyire kedvelhető, de sosem izgatott igazán, mi lesz vele.

Quintero abszolút mellékes, ha nem lenne ott, akkor se változna semmi, Rodrigonak sosem kell rá hagyatkoznia, sosem tesz semmi kiemelkedőt vagy sorsfordítót. A férfi főszereplő egyfajta „Prince Charming”, aki mindjárt érthetőbb lesz, ha megtudjuk, alakját nagy valószínűséggel két nő álmodta meg. Szépfiú, jó harcos, odaadó szerető, ám hódítani jött, egy követ fúj Cortés-zel, akit sem szóval, sem cselekedettel nem tud/akar megállítani. Számára első a hercegnő élete, boldogsága, viszont a kardján kívül nincs semmije, amivel meg tudná védeni – sodródik az eseményekkel, alkalmazkodni próbál, ám férfiként nézve nekem lényegtelen alak volt.

Annál jobban megkedveltem Moctezumát, akit tényleg „Moktezumának” kell nevezni, ez az igazi neve (pontosabban Moctezuma Xocoyotzin vagy II. Moctezuma), ahogy valójában Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúbot is csak mifelénk nevezik Szaladinnak. Manuel Ojeda igazán fenséges megjelenésű, uralkodói aura lengi körül, talán nála látszik legjobban, hogy a jelmeztervező Mónica Neumeier milyen kitűnő munkát végzett. Ez a császár az isteni rangba emelt római imperátorokat idézi, ugyanúgy a hatalma megszállottja, akinek senki se mer ellent mondani, ezért bármit megtehet. Újabb hasonlóság a klasszikus európai vezetőkkel, hogy háborút robbant ki egy asszonyért (igaz, ebből semmit se láthatunk, csak beszélnek róla) – emlékeztek még a trójai háborúra? Végső soron Moctezumáért sem tudtam teljes szívvel drukkolni, hiszen bukása történelmi tény, amit ismertem, ezen kívül nem tartja be a saját törvényeit, visszaél a hatalmával és már csak árnyéka korábbi önmagának. Ezért aztán háttérbe szorul, pont mint Quintero, története csúfos véget ér, ezt azonban valamiért nem mutatják meg (erre még visszatérek).

Úgy a cselekmény fele körül jelenik meg Cortés, aki onnantól az események legfőbb meghatározójává válik, de mégsem lesz főszereplő. Mivel a gyártó országok között Mexikót nem találjuk meg, így felmerül a kérdés, a spanyolok meg a portugálok pozitív színben akarták saját hódítóikat feltüntetni? Ha igen, akkor ez nem sikerült, de vajon a mexikói színészek miért segédkeztek ebben? Nekem Cortés lényegtelen volt, a festett szőke haja miatt kicsit nevetséges is és bár a valódi alakhoz semmiféle kötődésem nincs, azt nehéz lenne letagadni, hogy véreskezű terület-foglaló volt. Szóval ő sem kedvelhető. Az ifjú azték harcos, a hercegnő „szárnysegédje”, a később lázadóvá váló Mixcoac (Milton Cortez) kedvelhető, ám annyira kevés játékidőt kap, így könnyű elfelejteni. Moctezumához hasonlóan dicstelen véget ér, miközben feladja a harcát. Tulajdonképpen az őslakosok között egyetlen igazán pozitív alak sincs, még Tizquitl sem teljesen az; ezen felül mindenki, aki kedvelhető, meghal; a történelmi események pedig sejtetik a végkifejletet.

Kettes számú fő bökkenő: Ki a gonosz? Manapság, amikor olyan nyilvánvalóan gonosz karakterekből, mint Venom, a Keleti Boszorkány vagy Demóna, hősies alakokat akarnak nekünk faragni, ez a kérdés még lényegesebb. A régi történetekben egyértelműen meg lehetett határozni, ki a rossz és ki a jó; erre legjobb példa az 1977-es Csillagok Háborúja. A Hijos del viento szerteágazó cselekményében azonban a szereplők meg a konfliktus is folyton váltakoznak. A nyitánynál egyértelműen Moctezuma tűnik a rosszfiúnak, aki embereket áldoztat fel, kivégezteti az ellenségeit és erővel próbál mindent elérni. De egy olyan fickó, aki az ő pozíciójában így viselkedik, valóban gonosz vagy csak a fejébe száll a hatalom? Gonosz-e Rodrigo és Quintero, akik végső soron minden tekintetben visszaélnek a vendégszeretettel?

„A szíved vezéreljen!”

Aztán Cortés megjelenésével és Tenochtitlán elfoglalásával az addigi legfőbb antagonistának látszó császár hirtelen megtört öregemberré lesz. Innentől a hódító csapat vezetője iránt kellene ellenszenves érzelmeket táplálni? Hiszen végül is ő az oka, hogy a hercegnő és Rodrigo nem élhetnek boldog békességben. Felmerült bennem, hogy a párocska viszonya erősen hasonlít Rómeó és Júlia helyzetéhez, ebben az esetben a lényeg mégsem az, ki a jó és ki a rossz, hanem az ellenségeskedés, ami megrontja a szerelmet. Ha viszont nincs gonosz, akkor nincs értelme a jó kutatásának se, de ha nincs jó szereplő, akkor kiért kellene szurkolni? Ezzel vissza tudunk kanyarodni az első problémához, de inkább menjünk tovább!

A harmadik legfőbb aggályom: minden túl gyorsan történik, túlságosan összecsapott a cselekmény. Elvileg a sztori 2 évet ölel fel, Mexikó meghódítása ugyanis 1519 és 1521 között zajlott le. Ennyi időt két órába belesűríteni nehéz feladat, ám még lehetetlenebb lesz, ha az Idő múlását semmilyen módon nem érzékeltetik. Pár példa erre: A férj-jelölt halála után Tizquitl elhatározza szökését Moctezuma karmai közül; bejelenti a hol ott lévő, hol eltűnő „komornájának”, hogy mennek, utána látjuk őket egy csónakon kb. 7 másodpercig, majd rögtön a szülővárosában van az apjával, aki visszaküldi. És a következő jelenetben a hercegnő egy erkélyen áll, belép a császár, tehát újra a fővárosban tartózkodik. Ez az utazás jó esetben is napokat vehetett igénybe, mi viszont kb. 5 perc alatt letudjuk az oda-visszát meg a célállomáson töltött időt. Moctezuma aztán bejelenti: „letelt a gyászidőszak”, ám mindenki ugyanúgy néz ki, a néző meg honnan tudja, mennyi időt jelent ez? Újabb hihetetlen példa, amikor egymást követő két jelenet között Rodrigonak méretes szakálla nő; az egyik szekvenciában még a hercegnő beszélget valakivel, egy snittel később pedig a semmiből mintha ugyanabban a teremben trónolna a császár és hirtelen ott van vagy 10 ember. Napok vagy órák teltek el itt? Végül megemlíteném a második csatát, ami csak úgy, hirtelen, a semmiből elkezdődik. Az elsőnél láthatjuk a két csapat felvonulását, a készülődést, a rohamra felszólító parancsot; itt meg a császár beszélget a tanácsadójával, vágás, Cortés rohamot vezet az aztékok ellen. Mindezek mellett a kb. 2 órás játékidő bizonyos szempontból mégis irtó hosszúnak tűnik – pláne a Film+ reklámblokkjaival.

Az Idő hiánya mellett az eltűnő-feltűnő szereplők szintén akadályozzák a cselekmény sima folyását, ezen kívül az események láncolata egyre bonyolultabb. Kezdetben az azték udvari intrikák vannak, aztán ebbe belecsöppen a két európai, akik megpróbálnak alkalmazkodni új környezetükhöz, amaz meg hozzájuk; utána jön Cortés és átmegyünk hódító háborúba, de közben még mindig ott az udvari intrika, Tizquitl keresi Rodrigot, utána megpróbálnak boldogan együtt lenni; megjelenik az inkvizíció (és egy jelenet után eltűnik), a kereszténység (teljesen háttérbe szorul), a lázadás a megszállók ellen, a vallások ütközése (csak alig érzékeltetik), Cortés konfliktusa a spanyol uralkodó réteggel, stb. Ráadásul van egy rakás mellékalak, akiket fejben kellene tartani, hogy megérthessük a hozzájuk kapcsolódó (ki nem fejtett) tragédiákat.

„Vakok és süketek leszünk.”

Számomra ez az egyik legrosszabb, mert látom, mennyi energiát öltek a produkcióba. A jelmezek, a helyszínek, a díszletek, a színészi játék, az effektek és a zene nagyon jók, ezek együtt remek atmoszférát teremtenek; csakhogy nincs Idő, nincs egyértelmű jó és rossz, nincs kiért izgulni és szinte semmi sincs eléggé kifejtve; de mégis mindez túl hosszúnak és furcsának érződik. Sokkal jobb lett volna, ha sorozat készül ebből az egészből! Fel lehetett volna építeni az egyes városállamok közti viszonyt; megmutathatták volna Moctezuma felemelkedését; felépíthették volna az Azték Birodalom vallását, társadalmát, történelmét. Lehettek volna kellemes epizódok, amik Rodrigora és Quinterora fókuszálnak; drámai részek ahol Cortés akarata nekifeszül az embereiének; amikor a vezér saját boldogulásáért harcol a nyomában lévő hatóságokkal; amikor Rodrigo és Tizquitl szembe szállnak az inkvizícióval. Lehettek volna hatalmas csaták, felkészüléssel, elénk tárhatták volna a következményeiket meg a spanyolok kegyetlenkedéseit – a lista vég nélkül folytatható. Egyetlen film játékidejébe akarták belenyomni mindezt, de így nem működik.

A negyedik nagy probléma, hogy mi az üzenet és ennek ki a célközönsége? Az olaszoknak, a portugáloknak és a spanyoloknak mind nagy gazdagságot hozott az Új Világ, főként a spanyolok felemelkedéséhez elengedhetetlen volt a gyarmatbirodalom, ennél fogva ha ők a készítők, akkor saját dicsőségüket akarják majd hangsúlyozni. Ezt én nem érzékeltem. Azt se, hogy esetleg megpróbálták volna felmenteni őseiket a rombolásuk okozta károk felelőssége alól; ugyanakkor a manapság divatos „minden a fehér ember hibája” propaganda sincs benne. Történelmi szempontból 2 valós alakkal találkozhatunk, mindenki más fiktív, az események pedig maguk is kitaláltnak hatnak, ezért cikkem tárgya korképként vagy historikus tablóként nem eléggé hiteles. Ha viszont szerelmi történetről van szó, tehát egy romantikus kalandfilmről, amit valós történelmi helyzetbe ágyaztak, akkor meg korántsem eredeti, hiszen végső soron Pocahontas sztorijáról van szó, csak délebbre történik; ráadásul Bud Spencer jelenléte se indokolt. Ha az ő rajongói táborát akarták megnyerni, akkor miért nem kaptunk valamit? Tehát lényegében nem lehet megállapítani, hogy kinek és miért készült A szél fiai; ki és miért számít pozitív vagy negatív szereplőnek benne; kiért kellene szorítani, kit kellene utálni; és végső soron mi a frászt akartak nekünk elmesélni?

Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg gyorsan az alkotókat, illetve a színészeket, akikről eddig nem esett szó: Az író-rendező José Miguel Juárez mindössze 4 mozit dirigált, ezek között a legmagasabb imdbs pontszám 5.4. Egyébiránt társproducer volt a Christopher Lambert főszereplésével hazánkban készült A harag napjában, ami asszem egészen tűrhető. A forgatókönyvet-történetet Juárezen kívül a már említett két nő, Daniela Fejerman és Inés París írta, akiknek jóval több van a rezüméjén, plusz jó pár projekten együtt dolgoztak – mindenesetre az általuk készített sorozatok, mozik nekem semmit se mondanak. Az egyik fő producer Bud fia, Giuseppe Pedersoli, akit apja késői munkáinál gyakran ott találunk a stáblistán. A kitűnő zenét Pablo Arellano és Jorge Reyes szerezte, a szép látnivalókat Arturo de la Rosa fényképezte. És ha már szép látnivaló, mindenképpen meg kell említenem Anilú Pardot, ő alakította Malinallit, a falubeli szemre való „tolmácsnőt”. Meglepő, de már 42 éves volt ekkor, szerintem jóval fiatalabbnak tűnik. Sajnos a vele lévő másik nő személyazonossága, akit Bud megfogdos, nem egyértelmű, mert a neve nem derült ki a sztoriból, nekem ő tetszett a legjobban, sajnos pont ő tűnik el leghamarabb. Egyébként összességében minden megjelenő nő szép és a korszakhoz méltóan nem viselnek melltartót, szóval ha férfi vagy, legalább ennyi kellemes élményben mindenképp lesz részed a megnézés során:P A hercegnőt játszó Úrsula Murayamának ez volt az első filmje, korábban csak sorozatokban játszott, egészen pontosan a hazánkban is nagy sikerrel vetített Esmeraldában meg a Rosalindában.

Lássunk most olyan hibákat amik csak részben köthetőek a korábban felsorolt nagy négyeshez, inkább dramaturgiai ökörségek: A nyitánynál a hercegnő azt mondja a narrációban, hogy „őserdő”, ezt a szót bizonyosan nem használták az aztékok. Moctezuma egyik törvénye szerint az uralkodó szemébe senki se nézhet bele, ez az első konfliktus, amivel Tizquitl felkelti a császár figyelmét. A tanácsadó, aki ragaszkodik a törvények betartásához, ugyanakkor mindig belenéz Moctezuma szemébe, később pedig van minimum még egy pasas („az »ez a fickó veszélyes«), aki szintén megteszi ezt. Itt nyilván arról van szó, hogy ez a dolog később háttérbe szorul másokkal szemben, illetve a császár hatalmának gyengülésével ez a törvény is értelmét veszti, viszont szerintem az alkotók csak simán elfelejtkeztek róla. A férj-jelölt mellett az inkvizíciós pap ugyanúgy csak egy jelentben szerepel – az előzőnél legalább párbeszédben megindokolják, hogy egy hadjárat során vesztette életét, utóbbinál, aki igen fenyegető próbákat helyez kilátásba a hercegnő számára, nincs ok, miért tűnik el. Amikor a császár kilép az erkélyre, ahol szembenéz a Tollaskígyó érkezését jelző viharral, akkor a lecsapó villámok fénye piros színű. Talán ilyen lehet a valóságban is, számomra azért fura volt.

Ugyanilyen megmagyarázhatatlan Rodrigo hajszínének változása. Tizquitl úgy írja le, mint akinek „arany a haja”, Mixcoac rajzán egyértelműen sárga a haja, a gyakorlatban viszont hol szőkés barna, hol barna – ez különösen feltűnő Cortés mellett, aki tényleg szőke, csak festett. A férfi főhőssel kapcsolatos egy újabb kihagyott részlet, a Jézus-allegória, hiszen ahogyan a hősnő álmaiban megjelenik és ahogyan a kinőtt szakállával fest, az egyértelműen Isten fiát juttattatja a néző eszébe. Valahogy a katolikus hit meg a nevében elkövetett gaztettek alig jelennek meg bármilyen formában… Úgy tűnik, hogy „az aztékokat” mindenki utálja a kontinensen, ezért nem okoz nekik problémát ellenük fordulni, még akkor se, ha a jövevények teljesen különböznek tőlük, míg „az aztékok” hasonlítanak rájuk. Azért tettem idézőjelbe, mert korántsem egyértelmű, ki melyik nép tagja. Konkrétan megnevezik a toltékokat, akikkel az első csatában vívnak a hódítók, ők azonban sem ezután, sem ezelőtt nem jelennek meg és mindenki másnak ellenségei. Tizquitl néha úgy viselkedik, mintha ő maga nem azték lenne, máskor meg „a népemnek” nevezi őket (ezért is tettem kérdőjelet a bemutatásába).

Rendkívül hülye jelenet, amikor a puszta közepén három farúdra fel van tűzve kb. 30 emberi koponya. A spanyolok megállnak előtte, Cortés leszáll a lováról, majd megkérdezi Malinallit: „Ez mit jelent?” Na, vajon mit?:D Ugyanilyen kirívó hülyeségnek tartom az első csatában, mikor az addig hírből sem ismert íjászok megjelennek, majd valaki (talán éppen Bud) közli „A nyilaik nem érnek el minket, ők viszont pont lőtávolságon belül vannak.” Elképzelhető, hogy egy korai spanyol muskéta messzebbre lőtt, mint egy azték íj, de az ellenkezője is simán lehet; ráadásul az íjászok sokkal pontosabban tudtak lőni akkoriban. Még egy nagyon feltűnő történelmi (?) kiszólás, amikor szerintem totál oda nem illő módon Rodrigo azt mondja akkor már feleségének: „Előtted csak egy nőt szerettem”, aki zsidó volt, nem adta fel a vallását, ezért megölte az inkvizíció. Ez miért kellett ide?

Az eddig felsoroltak kis hibák, vannak viszont még elég nagyok. Az emberáldozat, a levágott fej meg a többi tök jó effekt után a csaták rendkívül bénának hatnak. A spanyolok csak megsimítanak valakit a kardjukkal, az elvágódik, se vér, se csonkítás, semmi se tűnik igazinak. A „megszentelt gombás” szekvenciában öncsonkítás zajlik, ez szintén hitelesnek látszik, viszont itt újból vissza kell térni a negyedik fő problémához, mert ha nem tudjuk ki a célközönség, s mi az üzenet, akkor az se világos, mennyi erőszakot engedhetünk a vászonra. De ha a levágott fej belefér, akkor Moctezuma halálát miért nem mutatják premier plánban? (Én még személy szerint több meztelen nőt is szívesen láttam volna:P) A csaták legnagyobb baromsága viszont az, hogy a nevesített szereplők sose viselnek sisakot. Ezek a fejfedők nem voltak zártak, mint a lovagoké, ezért simán látható lenne mindenkinek a pofája; ráadásul a próféciák szerint a sisakok alakja megegyezik Quetzalcoatl viseletéével. Ha az ő nevében járnak el, rá hivatkoznak, miért nem hordják a jelét? Miért nem akarják rendesen megvédeni magukat (lásd ismét Quintero hiányos felszerelését)?

A rendkívül nevetséges jaguáros jelenet felvezetésénél Rodrigo, aki nem ismeri se a vidéket, se az országot, se a falu környékét, se a kontinenst, a jó tanács ellenére egyedül indul útnak a dzsungelbe mindenféle útmutatás vagy vezetés nélkül. Itt tök véletlenül pont abba az irányba megy, amerre Mixcoac… Utóbbi révén idecitálhatom a 3-as próbát, amit a főpap (?) szerint Moctezuma révén Quetzalcoatl megtestesülésének ki kell állnia. 1. Küldj neki kincseket! Ha csak a gazdagságért jött, akkor elmegy. 2. Küldd el hozzá Huitzilopochtli harcosát, hogy párbajozzanak! Őt csak a Tollaskígyó ölheti meg. 3. Küzdj meg vele egy csatában! Ha tényleg a szél fiai, akkor megölnek minden aztékot. Mi történik? Amikor ez a felhívás elhangzik, Cortés még nem ért oda, ekkor jön. Tehát a kincset Rodrigonak szánják, de mire a küldöttség odajut a faluba, már Cortés is ott van. Innentől mindenki úgy veszi, mintha utóbbi lenne a jövevény, akiről beszéltek – kivéve Mixcoac, aki tudja, hogy Rodrigo az embere. Őt azonban jobban érdekli a hercegnő híre, mint a kincs. A csata megtörténik, csakhogy az aztékok helyett a toltékokkal, ezek után az ifjú lázadó lesz a kiválasztott, aki a háborúisten nevében megpróbálja megölni – Cortés-t. De miért őt? Eddig Rodrigoról hitte, hogy ő a küldött! Honnan tudják meg az aztékok, ki az új célpont, az új góré? Na mindegy, Mixcoac elbukik és még csak meg sem ölik, hanem fogolyként végig kell néznie a következő csatát. Ez az a csata, amit a pap kért (amelyik csak úgy indul a semmiből), a végkifejlet sejthető. Szóval van is próba meg nincs is, teljesíti(k) is, meg nem is.

A jaguáros után jön a második leghülyébb jelenet, mikor Rodrigo – ismét egyedül – bevágtat Tenochtitlánba, mert (elvileg) azt a hírt kapja, hogy a hercegnő veszélyben van. Sosem járt még ott, tehát nem tudhatja, pontosan merre van a város, simán eltévedhetne a dzsungelben. Amikor mégis odaér (és kiderül, hogy amúgy Quintero a nyomában van a derekára kötött puskával, hogy aztán végül sose érje utol és sose segítsen neki), valahogy tudja, hová kell mennie, a templomhoz, ahol szerelmét (akivel addig egyetlen rövid pillanatra találkoztak csak) fel fogják áldozni. A városba egyedül betörő lovas útjából senki se ugrik el, a közeledtét senki se hallja, senki se akarja megállítani. Ha isten, miért nem borulnak le előtte? Ha szörnyetegnek látszik, miért nem futnak szét előle? A városon belül az őrség, akik a templomnál a szertartás ideje alatt nyilván ott vannak, miért nem próbálják megállítani? Ha tényleg ilyen pocsék volt a közbiztonság, akkor nem csoda, hogy 500 ember lenyomta őket…

A „tilos a szemébe néznihez” hasonlóan pillanatok alatt eltűnik a nyelvi akadály is. Azt még értem, hogy a két falusi nő alap szinten megtanulja a spanyolt és hasonló szinten megtanítják a két férfit, de Tizquitl, a császár és a többiek honnan tudnak spanyolul? Az a nyelv, amit a császár használ, miért nem jelenik meg sehol máshol? A film utolsó 5 perce hasonlóan érhetetlen, mert hirtelen az egész spanyol kompánia az éjszaka közepén elindul valahová, út közben az aztékok megtámadják őket, elvileg sokan meghalnak, de aztán reggel lesz, mennek tovább és miközben a hercegnő, a férje és Quintero elsétálnak a távolban, Tizquitl másodszorra, egyben utoljára narrációba fog, amiben elmondja, hogy amúgy hová ment mindenki és mi lett a történet vége. Mert azt már senki se láthatja, ez a mozi ugyanis itt véget ér… Ezt az összecsapott befejezést látva eszembe jutott a Druidák alkonya, ahol ugyanígy egy mitologikus időkbe helyezett szerelemespár történetét akarták megmutatni, de elfogyott a pénz, a szakértelem meg a lelkesedés. Vajon a Hijos del viento esetén is ez történt vagy valami hasonló?

Érdekességnek mindössze annyit tudok mondani, hogy az egyik jelenetben látható egy hatalmas, kétfejű sasos Habsburg zászló, ami nekünk, magyaroknak sajnos nagyon ismerős (igaz, ez a spanyol ágé); valamint hogy cikkem tárgyának van egy alternatív hazai címe is, ez pedig Az aztékok bukása (A szél fiai sokkal jobban hangzik). A port.hu fórum részlegén semmi igazán izgalmasra nem leltem, az imdbn mindössze 3 vélemény van, ezek közül kettőből idéznék. Kirpianuscus nevű felhasználó említi a Pocahontas-hasonlóságot, ami a nézés közben nekem is feltűnt, mégsem jegyeztem fel, így köszönöm neki az emlékeztetést! unbrokenmetal így foglalja össze a látottakat: „Ez egy közepes történelmi film, rosszul megrendezett csatajelenetekkel, ami bölcsen inkább a Rodrigo és Tizcuitl (Ursula Murayama) közti szerelmi szálra fókuszál. A mozis legenda, Bud Spencer, aki akkoriban 70 körül volt, játssza a hős jó barátját. Mégis furcsa választás egy ilyen meglehetősen kicsi produkcióba.”

Utólagos toldások: Érdekes módon magyar nyelvű wikipedia-lapja van, angol nincs. E szerint a mexikóiak is részt vettek a produkcióban; Quintero katona; a játékidő csak másfél óra; négy féle magyar szinkron is készült hozzá (én az 1.-t láttam, amiben Kránitz Lajos volt Quintero). A Spencer-Hill Film Adatbázis szerint a készítés éve 1999 és a mexikóiak nem vettek részt benne.  

A feljebb olvasható véleménnyel felesleges vitába szállni. A szél fiai egy jól kinéző, szép nőket, szép díszleteket, szép jelmezeket, jó zenét és jó színészi játékot felvonultató opus, ami azonban összecsuklik önnön logikátlanságai, elsietettsége, valamint kivitelezési és forgatókönyvi/történeti hibáinak súlya alatt. Sem a történelem kedvelői, sem a Bud Spencer-rajongók nem kapják meg tőle, amire számítanak, s bár bennem számos gondolatot ébresztett, mégsem tudom igazán ajánlani. Sorozatnak első rangú lett volna, ebben a formájában viszont nagy jóindulattal csak egy közepest tudok rá adni.

Pontozás:

imdb: 4.8

port.hu: 6.5 (Érdekes, hogy Bud rajongótábora is elismeri, nem valami jó, az átlag mozijai 8 fölötti pontszámon állnak.)

Szerintem: 3/5