Egy kedves ismerősömtől tudtam meg az X-en, hogy lesz folytatása ennek a filmnek, amit már legalább egyszer láttam, de úgy tűnik, nincsen nyoma itt, a blogon. Mivel anno nagyon tetszett és jön a második rész, így most, hogy az RTL sugározta, nem hagytam ki, szóval ugorjunk fejest Riley fejébe!

Ki is az a Riley? Egy 11 éves kislány, aki az Egyesült Államokban él a szüleivel (hangja Kaitlyn Dias, az anyukájáé Diane Lane, az apukájáé Kyle MacLachlan) és boldog. Erről gondoskodik a mindennapjait egyengető címszereplő társaság vezetője, a szó szerint sugárzóan vidám Derű (Amy Poehler), meg a mellette/alatta szolgáló négyes: Bánat (Phyllis Smith), Undor (Mindy Kalling), Majré (Bill Hader) és Harag (Lewis Black). Minden Derű tervei szerint halad, ám váratlanul Riley-nak költöznie kell, a család egy másik államba helyezi át a székhelyét, ami már magában elég nagy változás; ehhez viszont még hozzájön, hogy Bánat akaratlanul is szomorúsággal tölti meg a kislány életét. Amikor pedig talán már nem lehetne rosszabb, a boldogság megtestesülése a rosszkedv avatárjával együtt az elme túlsó oldalán landol, náluk van az összes Fő Emlék, amik Riley személyiségének alapját alkotják, a hátramaradó hármasnak pedig korántsem a felhőtlen mindennapok garantálása a szakértelme. Derűnek és Bánatnak vissza kell jutnia a Fejhadiszállásba, mielőtt a gondoktól terhelt leányzó elméje szó szerint összedől – de az emberi elme számos akadályt meg veszélyt rejt, még az Agymanók számára is!

Az Inside Out azon a jópofa ötleten alapszik, hogy vajon mi zajlik egy gyerek fejében akkor, ha az érzelmei élnek, az emlékei üveggolyókra hasonlítanak, a gondolatai vonaton száguldanak (angolul: train of thought;)), a tudatalattijában pedig egy gigászi porszívó randalírozik?

Az első negyedórában megismerjük az alapfelállást: Riley kedvence a jéghoki (ez a kezdő helyszínt adó Minnesota államban nagyon népszerű sport), imád hülyéskedni és szereti a szüleit meg a legjobb barátját, szóval normális gyerek. A gyártó Pixar a Disney égisze alá tartozik, ezért igazán meglepő, hogy a hősnőnek mindkét szülője megvan, sőt, együtt is élnek (most fejből csak Meridát tudnám még hasonlóként megnevezni.) A manók közül a kedvencem egyértelműen Harag, aki már megjelenésében vicces, a szövegei nagyon jók és imádom a nyakkendőjét:) Majré jópofa, engem egy szúnyogra emlékeztet és neki szintén elég jó poénokat adtak, Undor viszont kevésbé érdekes. Bánat aranyos, olyan megölelni-való és ha belegondolunk, akkor azért érzi magát haszontalannak meg feleslegesnek, mert a vele teljesen ellentétes Derű rajta (is) uralkodik. Szinte bármilyen szituáció adódik, a „főnök” megpróbálja a saját érzelmére manipulálni a dolgot, a többiek meg mindig egyetértenek vele, mert jó manipulátorként tudja, kinek mit mondjon - erre kitűnő példa a feladat-kiosztás, ahol az egyértelműen beosztottként viselkedő hármasnak könnyen tud testre szabott elintéznivalót biztosítani; viszont mivel nem érti, mi lenne Bánat funkciója, őt simán megkísérli szó szerint félreállítani. Mindez mondjuk igazán csak most tűnt fel, a második (vagy harmadik?) megnézésnél, viszont nincs vele különösebb baj, mert a játékidő során kiderül, hogy mindenkinek van egy fő érzelme, aki a vezető (Anyánál például Bánat, Apánál Harag ül a kapitányi székben).

„Nagyszerű, ma sem haltunk meg, ez aztán az igazi siker!”

A Fejhadiszállás kb. úgy működik, hogy van egy szituáció és Riley öt Személyiség-szigete ezekre általában magától reagál, viszont a manóknak van beleszólása abba, hogy mit fog a kislány érezni, sőt, általában a tetteit is ez az érzelem határozza meg (például: itt egy lehetőség hülyéskedni, akkor hülyéskedjünk és ettől boldogok leszünk). Némelyik pillanatban úgy tűnik, a címszereplők megfigyelők, akik csak egy bizonyos helyzetre várnak, arra, amit ők tudnak a legjobban megoldani (veszély esetén Majré gondoskodik a biztonságról, a gyerekszemmel igazságtalannak ítélt történésnél pedig Harag beindítja a hisztit); máskor viszont látszik, hogy az ő döntésüktől függ, mit fog tenni Riley és közben mit érez (Undor mondjuk nem tudja úgy kommunikálásra késztetni a hősnőt, hogy az ne tűnjön gúnyolódásnak, ettől a helyzet is fanyar ízt kap). Kérdés, hogy ha nem az ötös tesz valamit, akkor pontosan mi történik? Talán az elme egy jól felépített gépezetként reagál úgy, ahogy az a személyiségtől elvárható, a test pedig követi a cselekvéssel. A konfliktusokat azonban a külső tényezőkön túl az adja, hogy Bánat, aki nem tudja, mit kellene csinálnia és nem hagyják szóhoz jutni, „rossz” hatást gyakorol a már meglévő emlékekre meg az éppen kialakuló szituációkra; Derű közben egész egyszerűen visszaél a hatalmával. Ellenben fő érzelemként ő határozza meg, mi Riley alaphangulata, tehát a többieknek az az érdeke, hogy az ő akarata érvényesüljön. (Vajon a fő érzelmet az idő múlásával felcserélheti egy másik?)

Az emlékek ábrázolása egyszerűségében nagyszerű, mindegyik leginkább üveggolyóra hasonlít, ami a hozzá kötődő érzelem színében ragyog (Derű = sárga, Bánat = kék, Undor = zöld, Majré = lila, Harag = vörös) és egyfolytában önmagát „játssza le”, vagyis a benne tárolt pillanat ismétlődik. Derű előre-hátra tudja pörgetni az emlékeket érintésével, a többieknek viszont látszólag nincs meg ez a képessége; ennek ellensúlyozására Bánat a jelenlétével szomorúvá tud alakítani egy emléket, ha elég ideig elég közel van hozzá.

A történet három fő helyszínen játszódik: A valóságban (itt van a három fő emberi szereplő), a Fejhadiszálláson (innen indul ki a cselekmény, Undor, Harag és Majré végig itt vannak) és a Fejhadiszálláson kívül, de Riley elméjén belül (ide kerül ki a sárga meg a kék manó). Az öt központi érzelem mellett még számos más teremtmény népesíti be Riley fejét, például az álmokban megjelenő lények (a Szivárvány-Unikornis), a képzelet szüleményei (az ideális pasi) és a munkások. Na, őket érdemes külön elemezni, mert nem egészen körülhatárolható, micsodák. Nem érzelmek, inkább funkcióknak lehetne őket nevezni, mindannyian nagyon hasonlítanak egymásra és láthatóan igencsak belefásultak a feladataikba. Számomra irtó különös, hogy a munkások közül senki se figyel fel a két eltévedt érzelemre, pedig azok nagyon másmilyenek, mint ők, elég csak arra gondolni, hogy Derű óriás hozzájuk képest, legalább háromszor magasabb náluk, ráadásul világít. A munkásoknak tisztában kell lenniük az elme felépítésével, tehát tudniuk kell, hogy van Fejhadiszállás, ami irányít, szóval azt is tudniuk kell, hogy van ott valaki, aki a góré. Derűt mégse ismeri fel senki…

Senki, kivéve a harmadik (vagy második?) legfontosabb gondolati karaktert, Bing Bongot (Richard Kind), aki Riley egykori képzeletbeli barátja, ám a cselekmény idejére a pici lány már nagy és nincs rá szüksége, ezért a hosszú távú memóriában tölti az idejét. (Jó kérdés, hogy pontosan mit csinál vagy miért akar egyes emlékeket elvinni a belül nagy, kívül pici zsákjában? Talán meg akarja őket menteni a feledéstől?). Derű meg Bánat összeakadnak ezzel a rózsaszín csodabogárral, aki névről ugyan, de felismeri a fő érzelmet (kék kolléganőjét viszont nem) és megkísérli elkalauzolni őket az elmében. Hármójuk interakcióiban vannak kis humoros részletek, amiket egyértelműen a felnőtteknek szántak, ilyen mondjuk a tény, hogy a főnöknek csak halvány fogalma van arról, mi lehet az irodáján kívül; az unalmas használati utasítások olvasására kárhoztatott beosztottja viszont mindent tud, csak nem érdekli, amit tud. A jó szándékú ismeretlen ismerős meg saját együgyűsége révén csöbörből vödörbe juttatja őket, valahogy egyik ötlet se jön be, amit Bing Bong javasol.

„A csúnya szó, amit ismerünk!”

Vannak még mindenkit érintő dolgok, amiket az Inside Out kifiguráz: A visszatérő álmok, a füledbe beleragadó ostoba dalok vagy a felejtés. Utóbbi az egyik központi elem, mert ha a Fő Emlékek eltűnnek a Fejhadiszállásból, akkor a Személyiség-szigetek leállnak, Riley pedig elfelejti a személyisége alapjait (a majmos hülyéskedést a szülőkkel, a jéghokizást, vagy hogy miként kell beszélni egy baráttal). A munkások látszólag önhatalmúan döntenek arról, melyik emlék fontos és melyik nem, de alapvetően a szürkülők közül választanak, mert ha egy emlék sokáig marad kihasználatlanul, akkor elveszti a színét, vagyis a hozzá társuló érzelmi kapcsolatot. Ekkor aztán a Feledés Árkába kerül, ahol szép lassan porrá omlik… (Újabb izgalmas feltevés, hogy a manók az érzelmük kapcsán összefonódnak-e az emlékekkel? Nagyobb befolyást kap-e egyik vagy másik, ha több hozzá kapcsolódó emlék van? Érzik-e, ha egy „náluk lévő” golyó megsemmisül?) Sajnos a mindenkinek átélhető dolgokhoz kapcsolódik néhány tipikusan egyesült államokbeli klisé is, így a gyerek utált étele a brokkoli, a félelmének tárgya pedig a bohóc.

Az eddig felsorolt érdekes meg drámai dolgok mellett azért nagyon sok nevettető jelenet van, ami elveszi a sztori alapvetően borongós hangulatát: Vannak kifejezetten a kicsiknek szóló viccek (szerintem mondjuk ilyen az összedőlő kártyavár vagy a felhő-emberes részek), a felnőtteknek szánt darabok (a déja vu vagy amikor Majré az álom-felelős), illetve kapunk egy rakás utalást, amit vagy csak az amerikai közönség érthet vagy aki Pixar-imádó (a háttérben elhelyezett szereplők korábbi mozikból vagy az A113-as szám ismétlődése). A legszórakoztatóbbak viszont a mindenkinek szánt viccek, ezek csúcspontja az ebéd-jelenet, ami biztos, hogy bárkit meg tud nevettetni (a brazil pilóta kifejezetten emlékezetes)!

Persze nem Pixar-filmről lenne szó, ha nem lenne benne szívfacsaró rész, ilyenből van elszórva jónéhány, de a csúcspont egyértelműen Bing Bong utolsó jelenete, itt közel a negyvenhez, férfiként is könnybe lábadt a szemem. Ha már könnyek, érdekes apróságként Derű nem tud könnyezni, illetve talán kihagyott ziccer, hogy amikor elönti a szomorúság, akkor a fénye „nem kapcsol le”. Ugyanígy apróság, de nehezen magyarázható, hogy Riley új osztályában miért nincs egyetlen szőke gyerek se, mindenkinek sötét színű haja van (Ha van más, a hősnőhöz hasonló árnyalatú hajzat, akkor a készítők azt hiszik, hogy a néző összekeveri Riley-t valamelyik névtelen háttéralakkal?), valamint szintén itt jön az egyetlen észrevehető fekete karakter, a tanárnő (2015-ben még nem volt kötelező minimum egy fő fekete szereplő, lásd mondjuk a Múmiákban a dj-gyereket, a Jégvarázs 2-ben a katonák vezetőjét, stb., tudjátok, miről beszélek).

Bár a sztori alap-ötlete korántsem teljesen új, az itt látható verziót Pete Docternek köszönhetjük, aki az ötletek kidolgozása mellett a forgatókönyv-írásban is kivette a részét, valamint ő volt az egyik rendező és Apa Haragjának hangja. Filmográfiájában a már említett Merida, a bátor; a csúfosan megbukott Lightyear; a Szörny Rt., a Fel!, a WALL-E és a Toy Story 1-2 szerepel – érdekesség, hogy animátorként részt vett a Disneyworld Cranium Command nevű látványosságának elkészítésében, ami egy kisfiú fejében szolgálatot teljesítő „manóról” szól, bár az Agymanók ötlete állítólag nem innen származik. Docter mellett a másik rendező-ötletgazda Ronnie Del Carmen, aki szintén hallható egy rövid jelenetben, az Absztrakt Gondolatoknál dolgozó munkásként – hozzá a kitűnő Freakazoid-sorozat 7 része köthető. A forgatókönyv elkészítésében részt vett még Meg LeFauve (Marvel Kapitány) és Josh Cooley (Toy Story 4 – őt hallhatjuk a bohóc hangjaként); az ötletek kidolgozásában pedig segített Simon Rich (Saturday Night Live, Csodatévők) és Michael Arndt (A család kicsi kincse, Toy Story 3, Szuper haver, Az Ébredő Erő). Ezeket az embereket látva könnyen lehetett volna cikkem tárgyából is egy Addams Family 2…

A szinkronhangok közül ki kell emelni Amy Poehlert és Bill Hadert, mert ők a szövegkönyv elkészítésén is dolgoztak, Amy pedig Derű kidolgozásában vállalt jelentős részt. A Tudatalatti bejáratát őrző két őr hangja két legendás Muppet-bábos, Frank Oz (az eredeti Yoda) és Dave Goelz; az egyik Álom-gyári zsaru Flea, a Red Hot Chili Peppers gitárosa, az egyéb hangok között pedig megtalálhatjuk Gregg Bergert, aki Garfield kutya-barátjának, Ubulnak a hangja a ’80-as évek óta (pont az álom-jelenetben van egy ugató eb, talán éppen őt játszotta?).

Érdekességek: Pete Docter elmondása szerint az ötlet akkor fogalmazódott meg benne, mikor Elie nevű kislánya fejlődését figyelte, ehhez mind ő, mind Ronnie Del Carmen hozzátették saját élet-tapasztalataikat. Pszichológusok és elme-szakértők segítették Riley tudatának felépítését. A film kb. 5 éven át készült, ebből egy évig tartott a karakterek kidolgozása, a sztorin és az ebédes jeleneten 3 évig dolgoztak, az animáció másfél évig tartott. Az öt manó mindegyike „szőrösnek” látszik, ezt nem tudom másként leírni, nekem olyan, mintha plüssállatok lennének, viszont az effekt lényege az, hogy nincsen egyenletes felszínük, mert bőrük sincs, energiából állnak, részecskék alkotják őket. Eredetileg csak a fő érzelem nézett volna ki így, de a stúdiónak annyira megtetszett, hogy mindegyiküket átalakíttatták. Az alakjuk és színük egy-egy szimpla formából indult ki: Derű csillag, Bánat könnycsepp, Undor brokkoli, Majré egy idegszál, Harag tűzálló tégla; ezen kívül felfedezhető bennük az őket alakító színészek külsejéből is, például szerintem Phyllis Smith arca hasonlít Bánatéra, Harag pedig a standup-humorista Lewis Black színpadi öltözetét viseli, hozzá hasonlóan újságot olvas. Ezekben az újságokban a címlap-hír mindig valami nagy esemény Riley életéből.

Derűnek a sugárzó személyisége miatt nincsen árnyéka:) Harag tűz-effektjét az 1997-es Herkules-rajzfilm Hádésza inspirálta. A fő érzelem külsején dolgoztak a legtöbbet, csak a világító kisugárzás létrehozása 8 hónapot vett igénybe. Elvileg 3 másodpercnyi látnivalót 3 hétig rajzoltak és 33 órán át dolgoztak rajtuk a számítógépek. Az Agymanókhoz készült lokalizáció, vagyis a bemutatás helyétől függően változik egy-egy kis részlet, például Apa fejében nálunk focimeccs megy, Amerikában hoki; és a feliratok magyarul vannak.

Ez az első Pixar-film, amiben nincsen személyként létező negatív szereplő, a nagy ellenség itt a változás. A Hosszú Távú Memóriában lévő végtelennek tűnő, kacskaringós polcok az agy felületét szimbolizálják – ugyanakkor nem „az agyban” vagyunk, hiszen mondjuk ha Riley elesik, akkor nincs „agyrengés” vagy ilyesmi. A két őr a Tudatalatti előtt az őket megszólaltató bábmesterek neveit viseli, de felcserélve: Frank Oz karakterének neve Dave, Dave Goelz alakjának neve Frank. A sapkákról való értelmetlen vitájuk idézheti a Godot-ra várva színdarabot vagy a Stan és Pan-páros mozgóképeit, a központi szereplők mindkettőben hasonló diskurzust folytatnak. Amikor Derű lekapcsolja a költözés-napi álmot és kicseréli egy boldog emlékre, azzal hosszú távon kárt okoz; de ugyanilyen rossz hatással van az is, amikor Bánattal meg Bing Bonggal felébresztik Riley-t: a kislány agya ugyanis nem tudja kellőképp feldolgozni az aznapi történéseket, érzéseket. Hárman is beperelték a Pixart, mondván ez a mozi ellopta az ötleteiket, egy feljelentést elutasítottak, egy ember biztosan nyert (Damon Pourshian, akinek már korábban volt egy Inside Out című filmje, de hogy mit nyert, arról nem szól a fáma), egynél pedig ismeretlen a végkimenetel. A végestáblista elején van még pár humoros jelenetsor: mi rejlik a többiek fejében? Az Agymanók 175 millió dollárból lett, máig megközelítőleg 860 milliót hozott vissza; egyöntetű kritikai elismerésben részesült, sokan 2015 legjobb filmjei közé választották, és megnyerte a Legjobb Animációs Mozgóképnek járó Oscar-díjat (számos másik mellett).

Ez egy aranyos, szórakoztató és nagyon vicces alkotás, ami azonban alapjaiban véve inkább dráma, mint vígjáték. Vannak benne olyan részek, amiket a kisebbek is élvezhetnek, de kell hozzá némi érzelmi érettség, hogy tényleg értékelni tudjuk. Semmiféle igazi negatívumot nem tudnék ellene felhozni, akárhányszor láttam, igazán tetszett, ezért szívből ajánlom!

Pontozás:

imdb: 8.1

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám megint!)

Hírek:

- Van egy közvetlen rövidfilmes folytatás, az Inside Out: Riley’s First Date?, ami igazából az ebédes jelenethez hasonlóan felépített, nagyon vicces szekvencia.

- Állítólag 2023 óta készül egy sorozat-adaptáció cikkem tárgyából.

- Ezen a héten, június 14-én mutatják be az Agymanók 2-t, amiben Riley immár tinédzser és négy új érzelem jelenik meg a Fejhadiszállásban. Pete Docter és Meg LeFauve visszatérnek íróként, de Docter már nem rendező; a fő hangok közül Kaitlyn Diaz és Bill Hader kivételével mindenki újból hallható lesz. Nagyon érdekel, de félek is tőle, mert az első rész annyira jó és az eltelt 9 évben azért nagyot fordult a világ Hollywooddal meg a Disney-vel…