Néhány évvel ezelőtt megtekintettem a Szépművészeti Múzeumban a Paul Cézanne műveiből készült kiállítást, de semmire nem emlékszem belőle (csak arra, hogy mindenki rosszul írja a nevét vagy valami ilyesmi). Ellenben igen élesen megmaradt a Gulácsy Lajos és a mostani főszereplőnk, Csontváry Kosztka Tivadar munkáiból nyílt tárlat. Csontváry olyan festményeket hagyott hátra, amiket hiába nézel képen, ott kell lenned velük egy légtérben, hogy érezd a hatásukat – például a Baalbek irdatlan méretei beleégtek az agyamba, de azt is fel tudom idézni, hogy az egyes képei a termekben melyik falon lógtak. Megvettem és elolvastam a Csontváry 170 kiállítási katalógust, utána megrendeltem a Csontváry-emlékkönyvet, ami azóta is itt várja a sorát az asztalomon; végül megnéztem az 1980-as „életrajzi” mozit, amely azonban (nem csak számomra) csalódást okozott. Az arról szóló cikkemhez érkezett kommentjében gigabursch írta: „Egyedül a Ráday-féle tévéjáték az, ami értékelhető.” Ez keltette fel a figyelmemet, valamint a következő hozzászólása: „Kb három évtizede láttam. Orrba-szájba kerestem mindenféle megosztó oldalon, de sehol nem találtam.” Ezért most, hogy az M5 műsorra tűzte, Mozsárágyúval érdeklődve ültünk le elé – kiderült, ő már korábban látta, csak akkor még nem nagyon tudta, ki volt Csontváry…

Erre a kérdésre Várkonyi Gábor (Kisváros; Vivát Benyovszky! – egyébként Várkonyi Zoltán fia) és Kovásznai György (festő, animációs filmek készítője, meg nem értett zseni) keresték a választ Ráday Mihály (Unokáink sem fogják látni, Glória) kamerájának lencséjén keresztül egy 6 részre bontott tévéjáték keretein belül. Míg Huszárik Zoltánnak anno sikerült néhány nagyon szép, emlékezetes pillanatot létrehoznia, az 1980-as Csontváry egészben véve értékelhetetlen; elődjének alkotói azonban felismerték, hogy mitikus festőnk életét úgy lehet a legjobban bemutatni, ha a legfontosabb szituációkat tárják elénk dramatizált, fiktív verzióban – ami viszont végeredményben mégis sokkal valósabbnak tűnik Huszárik látomásánál.

1975-ben viszont az alkotói folyamat, a művek s azok ikonikus helyszínei helyett inkább a címszereplő személyiségét igyekeztek visszaadni az átlagosan 20-25 perces szekvenciákkal (a 6. nagyon rövid, aki tudni akarja miért, az nézze meg): 1. A tréfa – itt a „pályatársak”, a többi művész vélekedik róla (valószínűleg nincs történelmi alapja annak, ki áll vele szemben és ki „támogatja”), 2. Az átok – ebben eléggé leegyszerűsítve látható, miszerint az egyszerű, hétköznapi ember nem kíváncsi Csontváry műveire, 3. A monológ – kis kommunista propaganda (tényleg), 4. A vízió – itt lemerülünk a Huszárik-féle mélységekbe, de mégis valahogy érthetőbben, 5. Az árverés – a hagyaték megmaradásának különös története, 6. Az utóélet – avagy kiknek köszönhetjük e „mesét”. Nézzük meg kicsit részletesebben az egyes részeket!

„Mintha Európa tudna róla, hogy mi a világon vagyunk…”

A tréfa: Helyszínünk tipikus kávéház, valamikor az 1900-as évek legelején, ahol egy légtérben ülnek a korszak magyar festészetének kiemelkedő képviselői és mecénásai – akiket az 1975-ben elérhető színészek krémje alakít. Sztankay István – Pólya Tibor, Inke László – Lechner Ödön, Benkő Gyula – Szinyei Merse Pál, Greguss Zoltán – Ernst Lajos, Bilicsi Tivadar – Fényes Adolf, Zenthe Ferenc – Magyar-Mannheimer Gusztáv, Konrád Antal – Brasch Andor, Somogyvári Rudolf – Nemes Marcell, Gálvölgyi János – Lázár Béla és Juhász Jácint – Szász Zoltán. Aztán néhány perc vita után belép hősünk, akit Őze Lajos testesít meg, igencsak hasonlít a valódi Csontváryra, ahogy pedig az lenni szokott, a játéka ezúttal is kifogástalan. (Nekem egyedül annyi megjegyzésem van, hogy a maszk, amit visel, elég nyilvánvalóan maszk, bár ezt feltehetően a korszak technikájának végessége, illetve a mai kor meglepően jó képfelbontása eredményezi.) Az itteni sztori kevésbé érdekes, hiszen végeredményben telefonbetyárkodásról van szó; viszont a megjelenő neves színjátszók meg a Sztankay és Őze közti párbeszédben hamar bekövetkező fordulat mégis figyelemre méltóvá teszik. Mondanivalója talán az, hogy Kosztka Mihály Tivadar az egész emberiség sorsát szerette volna jobbra fordítani, nem számít, hogy egy nincstelen parasztról vagy éppen a királyról van szó, ám oly módon, amit rajta kívül senki se értett (meg). Csúnyán fogalmazva ő volt korának a Fogarasi Árpádja, csakhogy világmegváltó tervein és ötletein túl le is tett valamit az asztalra – erről lesz szó a következő részben. Kis érdekesség, hogy a telefonálók úgy tartják a készülékeiket, mintha 1975-ben lennének, holott a falra szerelt telefonból kiálló tölcsérbe kellett beszélniük, a leginkább zuhanyfejre hasonlító „hallgatók” alsó felében nem volt mikrofon. Megérzésem szerint Őze itt többször is Csontváry írásaiból idéz, de ezt egyelőre nem tudom megerősíteni.

„Ön ember az embertelenségben.”

Az átok: Egy elképzelt fővárosi utcán a leginkább kisnyugdíjasnak látszó festő személyesen próbál becsalogatni néhány embert a tárlatára, ami teljesen üres. (Se jegyszedő, se őr, se látogató – dolgoztam múzeumban, most már egyáltalán nem így van, de lehet, hogy 100 éve még lehetett így.) A járókelők, a polgárság különböző tagjai azonban nem nagyon akarnak kötélnek állni, megrémülnek tőle vagy kinevetik, így egyik abszurd helyzetet követi a másik: A szerelmi bánatos ifjú, akit Csontváry megment az öngyilkosságtól, már éppen bemenne, mikor a csalfa leány visszarohan hozzá; a mindössze útbaigazítást kérő vidékiek válaszul elbeszélést kapnak egy meg nem értett művész világ körüli utazásáról; a disztingvált úriember (Makay Sándor), aki végül kétszer is végignézi a műveket, tirádás kritikát vág az alkotó fejéhez; végül az ingyen beengedett suhancok kiröhögik, megdobálják a képeket. Tehetetlen dühében az ekkor a társadalmi ranglétra legalsó fokán álló kisembernek látszó hős megátkozza a hálátlan közönséget – ebben az átokban nekem a II. Világháború rajzolódott ki, ami valószínű, hiszen ’75-ben még csak 20 évvel voltak a békekötés után; azonban a korszak miatt szóba jöhet inspirációként az I. Világháború is. Érdekesség, hogy Mozsárágyú megfigyelése szerint az öngyilkossági kísérletnél a jobb felső sarokban látható a belógó mikrofon; számomra viszont az volt izgalmas, amikor „a bolond festő” bemutatta a tárlaton szereplő munkáit: egyiket se látjuk, de a rövid leírás alapján rögtön felidéződtek bennem (ebben sokat segített a film előtt sugárzott félórás ismeretterjesztő, amit véletlenül kaptunk el). A lelombozó lezárásnál Csontváry egyedül húzza el egy szekéren a műveit, amiknek csak a hátuljuk látszik, miközben villámlik és az előző részből ismert festő-társaság bámulja.

„Még harcban állunk, de már van távlatunk.”

A monológ: Eddig nem mondtam, de mindegyik rész előtt van egy kis felvezető kártya, mint A tanúnál, ezúttal kiemelik, hogy ez talán nem így zajlott a valóságban, de…. Egy pártirodában vagyunk, ami egészen konkrétan a Tanácsköztársaság alatt a népművelési népbiztosság direktóriumának irodája, itt a „népbiztos helyettes” (Madaras József) beszél a kanapén ülve csöndben hallgató, immár nagyon idősnek látszó mesterhez. A falon Lenin elvtárs portréja és a 133 nap ismert mozgósító plakátjai, a telefon folyton csörög; átélhető a feszültség, amit tovább fokoz a nagyon kevés érzékelhető vágás. Bár ez eddigi két részben Őze Lajos mindkétszer kapott egy-egy hosszabb beszédet, ezúttal csöndben marad és a szépen teljesítő Madaras hangján kívül csak pár mellékszereplőt hallhatunk egy-egy mondattal. Most már tényleg bizonyosan Csontváry önnön szavait mondják, hiszen a helyettes bejelenti, hogy tőle fog idézni, mielőtt felolvas egy pamfletjéből. Korszellem tekintetében ez a legjobb rész, hiszen hűen visszaadja azt, ahogy a Kádár-rendszer megpróbált hősöket faragni a „proletárdiktatúra” vezéreiből; kis utánajárással pedig kideríthető, hogy az egyetlen, beazonosítható népművelési népbiztos-helyettes a Kun Béla után Rákosit és Kádárt is kiszolgáló Lukács György volt; az angol nyelvű wikipedia szerint Kovásznai György marxista elveket vallott, első önálló animációs filmjének pedig éppen A monológ (1963) volt a címe. Ebben a részben a fennálló rendszer dicsőítése történik (valami ilyesmi volt az 1980-asban is), a nézővel megpróbálják elhitetni, hogy a kitagadott, meghurcolt kommunisták majd felemelik a kitagadott, meghurcolt művészt. Ebből azonban nem lett semmi, mert bár Csontváry megélte a véres 133 nap felét, de akkor már régen nem festett és (amennyire most tudom) semmilyen formában nem fejezte ki támogatását a bolsevikok felé. Ellenben a készítőkkel, akiknek ez vagy konkrét vágya volt, vagy illett valami ilyesmit beletenni egy moziba, ha azt akarták, hogy leadja a tévé.

„A Fehérvári úton van a műterme…”

A vízió: Az előző részben rosszul lesz a mester, akit itt már a kórházi ágyán láthatunk viszont, az orvos pedig közli az éjszakás nővérrel, hogy várhatóan nem éri meg a reggelt. A nővér elmeséli, hogy járt Csontváry műtermében és ott milyen csodákat látott, főleg a figurák fogták meg (szerintem pedig általában azok a képein a leggyengébben kivitelezett dolgok); aztán szóba kerül a „teveháton”, amit láthattunk az 1980-as verzióban, csak én nem értettem, miért van az ott. Most a film előtt sugárzott ismeretterjesztőből kiderült, hogy miután felhagyott a festéssel, még készített vázlatokat, ezek egyike volt a Honfoglalás ábrázolása, amire saját magát is odafestette, teveháton, vezérként. Ekkor láthatunk először bármilyen valódi Csontváry-művet, viszont ebben a részben még csak a kis részleteket mutatják be: az alakok arcait, a fák ágait, a vizek csobogását. Fokozatosan átmegyünk a valóság mögötti területre, a haldokló festő előtt megelevenednek saját alkotásainak szereplői, így például a táncosnők a Zarándoklat a cédrusokhoz Libanonbanról, vagy az első két részben látott festőtársak. Itt újfent hallhatjuk a művész szavait Őze Lajostól, abban a remek jelenetben, amikor a fekete háttér előtt, mozdulatlanul álló figurái között sétálgat. Vajon mit jelenthet az, amikor visszautasítja a koronát, kardot és jogart, majd kijelenti, hogy pogány? Érdekességként annyit, hogy itt látszódnak a korszak technikai határai, például a vetített háttér miatt.

Az árverés: Ez az utolsó látványos rész, amiben mi is eljutunk az immár elhagyatott, rossz állapotú műterembe, ami zsúfolásig van a mester magára maradt alkotásaival. Az örökösök megbeszélik néhány nagydarab piacossal, hogy a holnapi árverésen eladják nekik a jó minőségű külföldi vásznakat ponyvának; de ekkor jön a fiatal, meg nem nevezett Gerlóczy Gedeon, aki úgy dönt, beszáll a licitbe és végül meg is nyeri azt, ezzel megmenti az utókornak Csontváry festészetét. A film előtti ismeretterjesztőben elhangzik, hogy Gerlóczy az örökségül kapott részvényei értékét fektette be ebbe a vállalkozásba, amibe beszállt az egyik Kosztka-rokon is; a vásznak pedig azért kellettek a kofáknak, mert vízállóak voltak, az áruikat akarták letakarni velük. Gerlóczy 55 évet töltött Csontváry műveinek propagálásával. Érdekesség, hogy a filmben a jövendőbeli „örökös” a Fohászkodó üdvözítőt látja meg először, az ismeretterjesztőben azt mondták, A magányos cédrust látta meg. A három, még élő testvére közül Anna kifejezetten örült, hogy valaki megveszi és megőrzi a festményeket, ezt cikkem tárgyában egyetlen apró mosollyal jelzi a feltehetően Annát jelképező színésznő – így kontextusban látva nagyon szép utalás.

Az utóélet pedig „az igazi érték halhatatlansága”, erről ennyit.

Utólag belegondolva az itt felsorolt 5 rész közül egyedül Az árverés az, ami történelmileg teljesen hitelesnek fogható fel, itt semmiféle kifogásolható nincsen, ugyanakkor ez a legkevésbé érdekes, hiszen aki anno a bemutatókor látta, az ugyanúgy tudja, mint a mai néző, hogy a címszereplő munkái megmaradtak, egyikből se lett piaci ponyva, tehát nincs miért izgulni. A tréfa számomra az egy helyen lévő összes festő miatt kevésbé hihető; Az átok megtörténtét valahogy el se bírom képzelni a valóságban; A monológnál pedig maguk az alkotók is bevallják: ez ebben a formában valószínűleg nem történt meg. A vízió a kötelező (?) művészkedés, itt megkísérlik az egyik vizuális művészet erényeivel közvetíteni a másikhoz tartozókat, de, amint azt már leírtam, Csontváry műveit élőben kell látni a hatáshoz.

Nehéz lenne nem összehasonlítani a Jelenések egy festő életébőlt az öt évvel későbbi utódjával, szóval lássuk a kettő közti hasonlóságokat: Mindkettő a festő korát felidéző archív felvételekkel indul és többször operál komolyzenével; a tényleges főhős elég sokára jelenik meg; jön a „teveháton”; a képek (főleg a híres Önarckép) részleteinek közeli, visszatérő képei ismétlődnek; a figurák életre kelnek a festő látomásában; mindkétszer van fura és érthetetlen táncos rész; na meg meztelen nő; a művész írásait olvassák fel; ezeken kívül még a saját figurái és pályatársai között sétál (épp mint Harvey Keitel az Ifjúságban). A ’75-ös tévéjátékban inkább a címszereplő személyiségét építik fel, az alkotói folyamatból vagy az utazásokból semmit se mutatnak; a ’80-as mozifilmben pedig éppen ezek sorakoznak fel: a festmények helyszínei, a helyszíneken megjelenő főhőssel, ám ott meg inkább azt mutatják meg, hogyan megy tönkre az élete (miközben tönkreteszi egy másik emberét is). Várkonyi inkább az 1900-as évek elejének korrajzát viszi vászonra némi kommunista felhanggal, míg Huszárik Csontváry nevével visszaélve forgat egy Szindbád 2-t – ez a két mozi megidézi a művész alakját, vázolja korát és elénk tárja meg nem értett zsenijét; ám se életrajzi-, se dokumentumfilmként nem értelmezhetőek. Különösek, mint az általuk középpontba állított személy.

Pár érdekesség: Kovásznai György és Csontváry Kosztka Tivadar életútjában több párhuzam is felfedezhető, hiszen mindketten festők voltak, de írtak is; valami olyasmit alkottak, amit senki más és saját korukban nem értékelték őket kellőképp. Mindketten beskatulyázhatatlan alakjai a művészetnek. Ráday Mihály négyszer dolgozott együtt Várkonyi Gáborral. A Jelenések egy festő életéből Pap Vera első filmje, ő a lány, aki megijed tőle a 2. részben (köszönet Mozsárágyúnak az észrevételért). A táncosok a Pécsi Balett tagjai voltak. Végül egy vicces név: Laluja Ferenc (ismeretlen szerepben).

Lezárásként annyit tudnék mondani, hogy Bellák Gábor művészettörténész a felvezető ismeretterjesztőben azt kérdezi: „Mi a művészi nagyság mértékegysége?” Erre az 1975-ös Csontváry megtekintése után a válaszom a következő: Olvassa el mindenki A tréfánál említett többi festő nevét és gondolja el, hányat ismer közülük (nekem ez mindössze 3)! De ha azt halljuk, hogy Csontváry? Ennyit erről. Filmként egyértelműen inkább ezt ajánlom, mint az utódját, főleg, ha már ismerjük valamennyire a címszereplőt és életrajzát!

Pontozás:

port: 7.4 (Az 1980-as 7.6.)

imdb: Nincs pontja.

Szerintem: 5/5

Megjegyzés: Sajnos az interneten egyetlen kép sincs belőle, ezért nem tudtam ilyen típusú illusztrációkat hozni.

Ebben a rövid videóban a Baalbeket mutatják be számunkra, érdemes megnézni, főleg a végét, amikor a hölgy odasétál elé: