Múlt vasárnap, amikor A héten a tvben-listát állítottam össze, megakadt a szemem ezen a címen és azt gondoltam, nahát, ez egy Örkény-egyperces címe! Rákattintottam, kiderült, tényleg ez az alapja, de eddig valahogy elkerülte a figyelmemet – pedig Örkény István a kedvenc íróm!

Ebben az alig több mint 1 órás (68 perces) tévéfilmben hét novellát és/vagy egyperces novellát dolgoztak fel, amik az író munkásságának drámai részéből merítenek (kivéve egyet), köztük pedig laza kapcsot jelent a hétből háromban megjelenő Bodrogi Gyula, aki mind a háromszor orvost alakít, de mindenütt másik karaktert.

„Malinovszki? Nem ismerem.”

Kezdünk az általam nem igazán kedvelt Budai böjttel, ahol a II. Világháborúban, a budapesti kitörés előtt járunk, a főváros ostroma alatt. Egy korábbi nagypolgár család nyomorog egy romos lakásban, várva a bizonytalan jövőt (apa – Avar István, anya - Andai Györgyi, nagyapa – Greguss Zoltán). Egyedül a fiatal, szép lányuk (Krisztin – Götz Anna) tekint bizakodva az előtte álló időkbe, hiszen fülig szerelmes a jóképű katonába, Ivánba (Tóth Tamás). Az orvos apa meg van győződve róla, hogy csupán egyetlen kiút létezik ebből a szenvedésből, ám a család többi tagja más véleményen van…

„A művészet ott kezdődik, ahol a helyeslés végződik.”

Következik a Szédülés, ami már a háború után játszódik, ismét nagypolgári környezetben. Egy baráti társaság ül össze, bújtatók és akiket elbújtattak (Koltai János, Miklósy Judit, Ráczkevei Anna, ifj és idősebb Ujlaky László), egyikük, az orvos (B. Gy.) azonban késik, ezért, mikor megérkezik, annak az egy férfinak, akit nem ismer, nem mutatkozik be. Elkezd mesélni egy történetet egy gerincműtétről és a lányról, akit megmentett – vagy mégsem?

A törzsvendég a két súlyos dráma után könnyedebb darab, melyben egy gyanútlan ifjú (Pusztaszeri Kornél) a zsúfolt étteremben egy idős hölggyel (Tolnay Klári) szemben kap helyet, és a pincérnő (Varga Mária) megkéri, olvassa fel a néninek az étlapot. Amaz viszont mindenről beszél, csak arról nem, hogy mit fog kérni…

A Honvédkórház az egyik kedvenc Örkény-novellám. Itt Bodrogi immár egy ezredesi rangban lévő sebész, aki egy mindössze őrnagyként szolgáló katonatársának (Sárosi Gábor) mondja el, hogy rákos feleségét nem tudják megmenteni – csakhogy az asszonynak erről nem szabad tudnia, ezért pontosan úgy kell őt kezelni, mint odahaza…

„Régen volt, igaz se volt.”

Az Ólmos eső egy nehezebben leírható darab, mert az, ami történik, két mondatban összefoglalható, csakhogy itt nem az a lényeg, ami történik, hanem az, amit a főszereplő Szirtes Ádám elmond, meg az, ahogy mondja. Röviden talán annyit mesélnék erről, hogy egy egykoron rendkívül fontos ember visszatér pályafutásának korai helyszínére, ahol sokan sokat köszönhetnek neki, de már senki se akarja meg- vagy elismerni…

„Ne haragudj, Sári, én nem tudok így élni.”

A Fohász a leghosszabb, legrészletesebb darab, melyben egy idősödő, származásuk és/vagy foglalkozásuk miatt mellőzött házaspár (Ruttkai Éva és Garas Dezső) szembesülnek azzal, hogy egy ismeretlen holttest talán az eltűntnek hitt fiuk és azt láthatjuk, amint ez az esemény új mederbe tereli azt az egyetlen napot, amit láthatunk az életükből.

„Azelőtt Kaufmann volt a családi nevünk.”

Végül jön egy másik kedvelt írásom mozgóképesítése, ez az Ákos és Zsolt, melyben egy ereje teljében lévő, tettre kész testvérpár (Jakab Tamás és Zsótér Sándor) Párizsba készül utazni gazdag rokonukhoz, ám mielőtt még elmennének, az apjuk (az újból orvost játszó B. Gy.) elmond nekik egy titkot, aminek meg kellene változtatnia az egész addigi életüket – de csak ha elfogadják azt.

Elindult a film és megpróbáltam felidézni az írásokat. A Budai böjtből nem sokra emlékeztem, csak arra, mi az apa szándéka; a Szédüléshez nagy elvárásaim voltak; A törzsvendég idegesítő (de elvileg annak is kell lennie); a Honvédkórház sajnos nagyon nem olyan, mint elvártam; az Ólmos eső (amire egyáltalán nem emlékeztem) viszont meglepően jó lett. A Fohászt nem szeretem, ez a véleményem most sem változott meg; az Ákos és Zsoltnál pedig az ebbe átkötött fenomenális befejezés tetszett legjobban!

Az első történetben megragadott Götz Anna szépsége és Greguss Zoltán kitűnő alakítása; valamint feltűnt, hogy az ostrom meg a nélkülözés közepette a nők haja mégis tökéletes. Ezt a novellát viszont sose szerettem. A Szédülés azért nem működik, mert az írott formának jelentős részét a narráció teszi ki, ami itt kimarad, ezért nem tudjuk meg, hogy az orvos felesége terhes, vagy hogy a költő mióta nem írt már semmit; ezzel együtt pedig kiveszik az írás rendkívüli feszültsége. Sajnos ehhez Koltai János se tesz hozzá, illetve a készítők valamiért lehagyták a befejezést, amiből kétféle is létezik, így a konfliktus megoldatlan marad. A harmadiknak kellene a hangulati váltást hoznia, de az egyetlen igazán jó dolog benne Varga Mária szépsége, aki csupán pár pillanatig látható… (Senki se értsen félre, se Tolnay, se Pusztaszeri játékával nincs bajom, mindössze sose kedveltem ezt az írást, hiszen idegesít.) A Honvédkórház alapjaiban véve letaglózó, mégis nevetséges helyzetet fest le, ám ez a feldolgozás már ott megbukik, hogy Sárosi Gábor semennyire sem hasonlít a szövegben szereplő őrnagyra. Erre még rádob egy lapáttal a befejezésnél következő teljesen hiteltelen „veszekedés”, ahol női hangot nem is hallhatunk – Bodrogi Gyula hiába brillírozik, ez így sajnos nagyon pocsék.

Ellenben az Ólmos eső baromijó, mert Szirtes Ádám baromijó. Ez igazán jól visszaadja Örkény hihetetlen elbeszélő-képességét, hiszen igazából itt nem arról van szó, hogy valaki nagypofájúskodik vagy hogy mások bunkók vele, és nem is arról, hogy egy pénzzel kibélelt elvtársnak randalírozni támad kedve. Nekem a Koránkelő emberek jutott eszembe róla, Örkény egyik korai riport-kötete, amely Dunaújváros felépítését meséli el fennkölt, „hiszek a szocializmusban”-stílusban; de benne van még az író későbbi eszmélése, amihez kellett az ’56-os forradalom. Minden időszakban volt és van egy korábbi rendszer, amire egyesek nosztalgiával, mások utálkozva tekintenek vissza. Akinek a múltban nagy tekintélye volt, azt később talán le se köpték és fordítva, senkikből lettek magas beosztású káderek; aki viszont nyilvánvalóan az előző rendszer hozadéka volt, azt sosem kezelték a helyén, még akkor sem, ha - mint ahogy az itt megjelenő Tóth elvtárs esetében van -, tényleg sokat tett másokért. Legalábbis én ezt így értelmezem.

A Fohászt most, nézve értettem meg igazán, legalábbis, hogy mit takar a cím és bár szeretem, ha egy feldolgozás hű az eredetihez, ez a rész sokkal jobban működne, ha az úton lassan sétáló párral véget is érne. Ruttkai Éva és Garas Dezső kiváló színészek voltak, de sajnos ez a történet túl hosszúra nyúlik – az első fele nagyszerű, a másodikat már oda nem illőnek éreztem –, viszont menő az ekkor látható kihúzható lemezjátszó. Az utolsó (előtti) sztoriról, az Ákos és Zsoltról nem tudnám megmondani, miért szeretem, de szívesen olvasom el újra meg újra. A feldolgozása szintén tetszett, bár a fiúk nem úgy néznek ki, mint az írásban; viszont nyitánynak hallhatjuk a Men Without Hats Safety Dance-ének befejező traktusait, valamint még két, nekem ismeretlen ’80-as évekbeli pop-számot; Bodrogit pedig az Isten is erre a szerepre teremtette. A narráció hiánya ezúttal kevésbé zavart, ez az elmaradt jellegzetesség a nyomtatott lapokon azonban sokat tesz hozzá a hangulathoz. Tetszett a Bodrogi mögött elhúzó jellegzetesen kék ZIL:) Ezek után viszont van még valami, az utolsó egyperces, ami a címadó darab; ez egy elsőrangú, nagyon hatásos befejezés, ahol az egyébként számomra kevésbé érdekes Befejezetlen ragozás új értelmet nyer.

Ha a látottakat rangsorolni kellene, akkor az Ólmos eső a legjobb, amit az Ákos és Zsolt követ; harmadik helyre tenném a Fohászt (főleg az elejét); a Budai böjtöt és a Szédülést egy lépcsőfokra helyezném (az elsőt Greguss Zoltán, a másodikat Bodrogi Gyula viszi el a hátán); az utolsó előtti helyre A törzsvendéget raknám (elsősorban személyes okokból), a sereghajtó meg a Honvédkórház.

A készítőkről: A forgatókönyvet Esztergályos Károly írta, ő volt a rendező is, filmográfiájában ott találhatjuk az általam látott másik Örkény-feldolgozást, Az ember melegségre vágyikot, a számomra még ismeretlen Örkény-lexikont, végül pedig a kiváló István királyt. Az operatőr Bíró Miklós az utóbbi kettőn szintén együtt dolgozott Esztergályossal. Nézzük azokat a színészeket, akik még nem kerültek említésre! A Szédüléshez mind Ujlaky Lászlót, mind ifj. Ujlaky Lászlót megemlítik a stáblistában, csakhogy a szobában három férfi és két nő ül, a három közül pedig csak egy van, akit nem ismertem, szóval vagy én nem figyeltem, vagy volt ott egy negyedik pasas, aki csöndben maradt. Hogy az orvossal szemben ülő bajuszos vajon az idősebb vagy az ifjabb Ujlaky, azt nem tudom… A Honvédkórházban csak hátulról látható, egyetlen mondattal bíró nővért Bojti Judit alakította. Az Ólmos esőben a fiatal sofőr Lippai László, Kuncz elvtárs Hollósi Frigyes, a főpincér Tyll Attila. A Fohász rendőre Várnagy Zoltán, a csupán pár pillanatig látható Sanyi pedig Baracsi Ferenc. Ici-pici szerep még az Ákos és Zsoltban a Bodrogit útba igazítani akaró csöves, ő Györi Ilona. Érdekesség, hogy ez Tolnay Klári utolsó filmje, amiben még látható, utána már csak szinkronizált.

A novellák utólagos összehasonlítása a látottakkal:

Budai böjt – Ez egy 1948-as kötet címadó darabja és mint ilyen, a Szédüléshez hasonlóan kétféle változatban van meg. A korábbi írás nagyon részletes, ezt olvasva érthető igazán, hogy bár a konfliktus egyértelmű, a hangulat meg minden egyéb kiveszik a filmből. A forgatókönyv valamiért nagy hangsúlyt helyezett az anya és Iván közti szerelmi kapcsolat bemutatására már a legelején, holott ennek csak később van egy pici jelentősége; ám a sokkal fontosabb „el kellett jönni Szentendréről” kimarad. A narrátor hiánya miatt a családtagok közti kapcsolatot nem ismerjük meg igazán, azt se, mi vezette őket ebbe a lakásba, ami egyébként Iváné és a nyomtatott lapokon ezerszer rosszabb állapotban van. És miért vannak itt egyáltalán? Hát mert az apa nem hajlandó lemenni a pincébe, az emeletes ház többi lakója közé, mert megalázónak érzi. Valószínűleg költségvetési korlátok miatt csupán hanghatások mutatják, hogy háborúban vagyunk, ezzel ellentétben a leírásban a helyszín, a fények meg a párbeszédek adják meg a borús hangulatot. Vannak apró jelenetek, amik a filmből kimaradnak, ezek között viszont akadnak fontosak is, mint Iván visszaemlékezése az ütegek működtetéséről, vagy az, hogy a nagyapa utolsó jelenetének mi az értelme. Nem emlékszem, hogy benne hagyták-e azt, amikor az apa bocsánatot kér a nagyapától, de szerintem ez kimaradt. Avar István figurája valahogy gonosznak tűnik, holott, ha elolvassuk a ’48-as változatot, akkor kiderül, hogy súlyos betegségtől szenved, a lánya hamarosan elhagyja őket a szerelméért és ezeket együtt nem tudja elviselni. Ha háború van, ha nincs, ő ezt a döntést hozná, a háború csak ad még egy nyomós érvet (az ország pusztulása) és ezáltal segít, hogy rábeszélje a többieket a tervére. Kérdéses, vajon sejti-e a felesége viszonyát? Az „új” változat ismét kevésbé részletes, Örkény pl. utólag kihúzta az apa I. Világháborús veterán múltját és egy jelenetet a nagypapa problémájáról, amitől viszont a végső jelenete újfent veszít a súlyából. A ’48-as szebb és hatásosabb az újnál, egészen más hangulatú, mint az utódja.

Szédülés – Ebből rendelkezem az 1948-as első verzióval és a későbbi, ismertebbel is. Koltai János az egyetlen, aki Örkény tömör leírásaihoz mérten hasonlít a figurára, akit életre kelt, a haja pontosan olyan, csak az eredeti Turánszkinak nincs bajusza; a többiek viszont nem hasonlítanak. Valóban négy férfi van az asztal körül, ám a házigazda alig szólal meg, a filmből pedig igazán csak Bodrogi és Koltai maradtak meg, szóval abban sem vagyok biztos, hogy a két kevésbé fontos férfi szövegeit nem vonták-e össze. A narrátor kihagyása miatt az orvos felesége háttérbe szorul, holott a novellában gyakorlatilag ő a főszereplő, ezen kívül azt sem tudjuk meg, hogy itt mindenki jómódú: Az orvos nyilván, a költő dohányelosztót vezet, az egyik férfi ügyész, a másik nyugdíjas titkostiszt. Az se derül ki, hogy az egyik nő azért szól közbe hirtelen, mikor a költő a kommunistákat említi, mert az orvos az. A lassúság, amit a narráció ad, feszültséget teremt, megértjük, kik ezek az emberek, mit éreznek egymás iránt, milyen közös múltjuk van, stb. Sajnos csak a narrátor által tudhatjuk meg a cím jelentését is. A látható cselekmény tényleg kb. annyi, mint amennyit itt bemutatnak, leszámítva a hiányzó befejezést, viszont Koltai játékában nincs benne az, amit Örkény leír: „belül csupa izzás és zengés, mint egy vashámor”. A vége felé elkapja a ritmust, csakhogy a karaktere dühét nem adja vissza. Az 1948-as változat részletesebb, drámaibb, érdekesebb és izgalmasabb utódjánál, főleg a vége. Az „új’” verzió rövidebb, sok dolog hiányzik belőle a régiből, a befejezése pedig kevésbé durva. Itt újból el kell mondanom, hogy Esztergályos két különböző lezárásból választhatott volna, ő azonban egyiket se tette bele a filmbe.

A törzsvendég – A szöveg kizárólag párbeszédből áll, semmiféle leírás nincs, ezért végső soron ez a legtökéletesebb feldolgozás.

Honvédkórház – A filmben egybe vonták a novellában megjelenő ápolónőt meg műtősnőt. Újabb hiba, hogy a végén az ezredesnek is ordítania kellene az őrnaggyal.

Ólmos eső – A sofőr neve Józsi. Itt is kimaradnak részek, amik sokat adnak a hangulathoz, például amikor Tóth kifizeti az okozott kárt. Tyll Attila alakja nem főpincér, hanem üzletvezető. A filmben valahogy minden túl gyorsan történik és szerintem kevésbé hangsúlyos Kuncz fontos megjegyzése, az „átdobták a kerítésen”. Szerintem Tóthot a saját elvtársai „nyírták ki”, évekkel később pedig egyik se vállalja a felelősséget.

Fohász – Az asszony a narrátor, ezt meg lehetett volna oldani. Nekem a filmben a férj tűnt főszereplőnek, a nyomtatott oldalakon viszont egyértelműen a feleség az. Bár ez a leghosszabb szekvencia, egy fontos részt mégis kihagytak belőle (a jazz-klubot), az autós mizéria pedig csak a narráció által érthető igazán.

Ákos és Zsolt – A Káldi nevet a Szédülésből kölcsönözték, eredetileg Kolozsvári. A címszereplők ikrek, a helyszínt sokkal több szemét borítja az írott formában és az apa szemét-turkálása kimarad. Esztergályos az évszakot is megváltoztatta, a leírás szerint nagyon meleg van, a képeken Bodrogi kabátban, Jakab és Zsótér pulóverben vannak. A csöves teljesen új szereplő, a novellában nincs benne.

Összességében elmondható, hogy a hiányzó narrátor miatt a szereplőket, múltjukat és motivációikat nem ismerhetjük meg, ráadásul ugyanígy homályban maradnak az érdekes kis mellékszálak. Így a megjelenített embereket csupán a beszédük alapján tudjuk megítélni.

Lényegében a Bevégezetlen ragozás talán egy kicsit jobb, mint Az ember melegségre vágyik, az ideális Örkény-film viszont a kettőből lehetne (és esetleg még a porton elég alacsony pontszámú Örkény-lexikonból, ezt majd a jövőben kommentálom). A rövid játékidő meg a híres színészek miatt ajánlom annak, aki egy jó magyar drámát akar látni és/vagy otthonosan mozog az író munkásságában!

Pontozás:

port.hu: 8.9

imdb: 7.5

Szerintem: 4/5 (Ez a mínusz a Honvédkórházért jár, a többiért nem vonok le, bár az összehasonlítás alapján lehetne...)