Mi újat tud még vajon mutatni egy film 50 év múltán? Elég sokat, ugyanis a Let it be (1970) című dokumentumfilmet leporolta Peter Jackson a bandájával és majdnem 8 órányi néznivalót tálalt, nem csak a fekete öves rajongók számára.

A Let it be egy manipulált sírásás a világ legismertebb zenekarának, ez megállapítható ennyi év után. Nagyon jó ötlet volt elővenni azt a 60 órányi anyagot, amit 1969 januárjában forgattak több helyszínen, mert egy sokkal tárgyilagosabb, a nézőnek a térben szinte egy üres széket felajánló filmet raktak össze – olyan valóságosnak tűnik. Megpróbál a valóság felé terelni – igaz, hogy kamerák kereszttűzében éli ezt a hónapot a négyes, de eddigre már annyira hozzászoktak ezekhez is, hogy már-már természetes a viselkedésük.

A valóság pedig az első részben szerintem a totális unalom. Már ez is egyfajta „szentségtörés”, mert az nem lehet, hogy ezek négyen unták egymást meg az egész sóbizniszt. Pedig de. Marhára unták. Én is azon vettem észre magam az első órában, hogy nézem és bambulok. Felmerült bennem, hogy talán nem ez volt-e az alkotó célja? Hogy érezze a néző is ezt a végtelen ürességet és fásultságot, ami bennük van (kivéve az egész összejövetel ötletgazdáját, McCartney-t)? Csak muszájból vannak itt, pénzügyi okok is közrejátszanak, az meg tönkreteszi a kreativitást… Egy filmstúdiót kaptak helyszínül, ami inkább egy raktárépületre hasonlít, rossz a hangzása és még fáznak is. Egyik-másik másnapos, minden bajuk van. Pál meg csak jön az erőszakosnak nevezhető ötletelésével, a film készítői is csak láb alatt vannak. Plusz sötét van – én itt még kérdezgettem magamtól, hogy minek nézem ezt a filmet? Sok érdekességet adagoltak azért már az elején is, mindenki nevét kiírták például, ez szerintem nagyon jó ötlet volt. A vágásokkal végig remekül bántak képileg, hangilag. Minden rész elején megjelenik egy felirat (mert ez egy 3 részes sorozat egyébként), mely szerint történtek ilyen-olyan manipulációnak tekinthető variálások, ezért sokszor nem úgy mozog valaki szája, mint ahogy a hallottak alapján elvárnánk.

Ha már hallottak – utólag rájöttem, hogy felirat nélkül nem kéne nézni, nekem sokszor nem volt elég hangos a pofázás, a liverpooli és egyéb akcentusok viszont nagyon érdekesek. George Martin úgy beszél, mint egy tipikus, előkelő angol úr, szinte önmaga paródiája lehetett volna:)   Eddig csak olvastam arról, hogy milyen sokat segített ennek a négy suhancnak ez a diplomás zenész, de látni még izgalmasabb, hogy 15 évvel idősebbként is mennyire harmonizált a gondolkodása a többiekkel, csak egy fél mondat kellett és máris „helyre tett” mindent zeneileg. Ha ő nincs, nincs a Beatles sem, ez a filmből szintén egyértelműen látszik, ő a biztos háttér.

Ami egészen fantasztikus, az az, hogy látjuk dalok megszületését. Ha tudnám, hogy kell vidáman könnyező szmájlit írni, most írnék ide egyet. (Tévésámán kiegészítése: :’) ) Ez egyszerűen hihetetlen. Érdekes, hogy a Bitlisz leginkább dokumentált időszaka ez a hanyatlási korszak, amikor mind a négyen kifelé kacsintgattak a bandából, a film készítése is Ringo majdani filmes feladataihoz ütemezetten készült. Mégis, többször látjuk, amint hoznak egy félkész ötletet, vagy csak ötletmorzsát a többiek elé, vagy épp csak szórakozik valaki a zongoránál és pár perc múlva kész egy új dal. Ha most mindenki belegondol, hogy kedvenc zeneszerzője, festője vagy írója megjelenne egy filmen előtte, amint épp homlokon csókolja a múzsa és kialakul valami a szemeink előtt, tehát a történelem zajlik éppen… Ugye, hogy leírhatatlan érzés? És sok olyan dalról is szó van, amit 2021-ig senki nem ismert, csak előszedték a fiókból, mert sürgetett az idő, új albumra szólt a szerződés. Ezek a dalok, amiket korábban eldobtak, mert nyilván gagyinak gondolták őket, a filmben megszólalnak és mindenki, aki valaha is próbálkozott dalszerzéssel, azt mondja; „szeretnék én ilyen gagyit írni!” A legbénább dalaik is bőven remekművek, gondoljunk csak az obládi kezdetű blődségre avagy a „Your mother should know”-ra, mint kedvenc ilyen példám. Az egy mulatós egyvelegbe bármikor beférne, olyan dallama van, de hát zseniális!

Szóval ezért már megérte. „Bemelegítésként” pedig olyan nótákat játszanak saját szórakozásukra, amik az 50-es években voltak menők és népszerűek, ilyenkor nagyon felszabadultak, átmennek tinédzserbe és ökörködnek. Látszik, hogy tényleg szeretnek zenélni és fölösleges a felhajtás – amit most is elvárnának tőlük. Kiváló ellenpéldája ez az unalmas kezdetnek és annak, hogy George egyszer csak begőzöl a méltatlan körülményektől, melyeket itt most nem részleteznék és kilép a zenekarból.

Ekkor már nem unatkoztam, hanem ugyanúgy átragadt rám a feszültségük, a kérdőjelek az én fejemben is ott motoszkáltak, hogy mi lesz most? Nem a Beatles jövője a kérdés, itt már mindenki tudta, hogy végük lesz hamarosan, mint a botnak. Inkább az a kérdés, hogy egyáltalán mihez kezdjenek magukkal, amelyet a menedzserük, Brian Epstein halála óta kérdeznek ők is meg mindenki más is. Még egy rejtett mikrofonos (!) ebédlői felvételt is megismertettek velünk a Jacksonék, feliratozva, mert az eszcájgok nagyon csörögnek. Ez egészen szürreális betét a filmben, én még furán is éreztem magam, hogy ez most tényleg kell? A történetbe beleillik, mert a zenekar belső folyamatairól beszélnek, de olyan volt, mintha kihallgattam volna a két tesót (Lennont és McCartney-t). Bepillantást nyerünk abba a különleges kapcsolatba, ami kettejük között volt. Nagyon érdekes, de egyben szomorú, hogy a „lehallgatás” egyáltalán szóba jött akkoriban, értem én, hogy váratlan fordulat történt, de akkor is… A Get back pedig végig objektív, legalábbis objektívebb, mint a Let it be, úgyhogy értem, hogy ezt bele kellett tenniük.

Naptárszerűen látjuk, amint telik az idő, a szemünk előtt alakul a Beatles határidőnaplója, nem csak George, de a híres angol időjárás és a technikai problémák is alakítják a napjaikat. Olyan valóságos ettől is, mintha jelen időben nézném őket. Meg tényleg, ugyanúgy érzem magam, mint ők épp a filmben, a néző ott ül az egyik széken a stúdióban – mert átköltöznek egy akusztikailag megfelelő, kisebb terembe, az Apple nevű cégük főhadiszállására. Ez a bizonyos épület lesz aztán a híres tetőkoncert helyszíne, ami szintén a szemünk előtt válik valósággá, amin a gombafejűek lepődnek meg leginkább. Kivételes megoldás, ahogy a képernyőn megosztva zajlik a koncert és a járókelőkkel készített rögtönzött interjúk sora; az emberek (fiatalok és idősebbek egyaránt) éppen a szemünk előtt veszik észre, hogy a néhány éve már nem koncertező zenekar csak úgy megjelenik egy háztetőn, mindenféle előzetes reklám nélkül. A rendőrségre sem kell sokat „várni”, hiszen többen engedély nélkül tartózkodnak fényes nappal egy háznak a tetején... És közben csak jönnek a dalok, amiket jó sokszor elpróbáltak már korábban, de azért improvizálnak bőven. Ringo az akkori felesége, Maureen piros esőkabátjában dobol, mert lógott az eső lába aznap is. Az utca embere között volt, aki fel se ismerte őket, volt, aki azt mondta, nem szereti őket, de a többség örült, amolyan angol módra - érdekes látni, amint a Föld leghíresebb zenekarának rajongói örülnek :D

Megjelennek családtagok, ismerősök, ismert ismerősök (Peter Sellers), sok-sok technikai személyzet, mindenkivel akadnak érdekes vagy vicces epizódok. Kivéve Yoko Ono-t, aki se nem érdekes, se nem vicces, de határozottan kevésbé van jelen, mint a Let it be-ben. Ő volt az egyik producer Harrison özvegye mellett (Olivia Harrison), talán neki is volt ráhatása, hogy mennyit szerepeljen, és jó döntést hozott. Beleshetünk a felvételek készítésének titkaiba, látjuk, ki mit szokott inni, milyen átszellemülten hallgatják vissza saját magukat, ki mennyire szereti előadni magát a kamerának, stb. Jól adagolják mind a négyükről a személyesebb pillanatokat, amikor nem „játszanak”.

Összegezve, érdemes végignézni ezt a 7 és fél órát. És nem is írnám azt, hogy csak azoknak, akik szeretik a Bitliszt. Annyi förmedvényt néznek az emberek az akármelyik sztrímingoldalon, amit aztán csak szidni tudnak, mert a legtöbb tele van propagandával meg tehetségtelen senkikkel, hogy azt üzenem, nézze meg csak mindenki, aki egyébként is hajlandó az idejét sorozatokra szentelni, mert ez egy szórakoztató kordokumentum, tele tehetséges és érdekes emberekkel. Ha megnézed, csak több leszel és kész.