Amikor a blog születésnapja közeleg, mindig azon tanakodok, hogy milyen filmmel kellene ünnepelni? Általában ilyenkor valami olyat választok, amit már láttam és szeretek, mert ki akarna egy ünnepen csalódni? 2016-ban az 1922-es Nosferatut vettem meg bluray-en és ezt mutattam be, 2021-ben összekötöttem a blog évfordulóját kedvenc filmem, az Álomháború 10 éves bemutatásának ünnepével; tavaly Az Álmosvölgy Legendáját szereztem be három kísérővel, idén pedig a választás talán legkedvesebb egész estés rajzfilmemre, a The Iron Giantre esett. (A magyar cím valahogy nem adja vissza a lényegét.)

Sajnos a lemezt megállították a határon, mert Nagy-Britanniából jött, majd befizettettek velem kemény 550 Ft-ot vámként, így február 11. után kaptam kézhez, szóval már nem azon a napon, de még abban a hónapban vagyunk:) Visszatérve a bluray-hez, mocskosul olcsó volt, a nemzetközi szállítással és a vámmal együtt nem tett ki 6000 Ft-ot, ráadásul tömve van extrákkal, szóval nagyon megérte!

Ez a mozi egyébként valahogy mindig az életem része volt; amennyire vissza tudok emlékezni rá, már a bemutatás évében vagy egy évvel azután láttam az HBO-n és azóta a szívembe zártam az Óriást, aki a kisgyermekkori énem álmainak megtestesülése. Milyen kisfiú az, aki nem szeretne magának egy óriásrobot barátot? De még ha elvonatkoztatok a hozzám nagyon közel álló címszereplőtől, akkor is, ezen a filmen nehéz fogást találni.

Már annyiszor láttam, hogy kívülről tudom, mégis 25 évvel a bemutató után ugyanolyan szórakoztató, elgondolkodtató, vicces és csodálatos, mint 1999-ben! A kézzel festett, színpompás hátterek; a kézzel rajzolt figurák; a kitűnő szinkronszínészek; a karikatúra-szerű külsejük ellenére is valósnak ható karakterek; a valódi hangszerekkel játszott nagyzenekari muzsika; a korszakot megidéző tánczene és egy nagyon jól kidolgozott történet együtt adják a The Iron Giant varázsát. Ehhez hozzájön, hogy kedves, látványos, szívfacsaró és izgalmas is tud lenni egyszerre; sci-fi és dráma; vígjáték és korlenyomat; gyerekeket és felnőtteket ugyanúgy meg tud szólítani. Van egy érdekes kiindulási alapja és van üzenete a barátságról, az egymás és önmagunk elfogadásról, valamint arról, hogy vannak dolgok, amiket senki sem tud megváltoztatni; „ellenségek”, amiket nem lehet legyőzni; de ha elfogadod, hogy van, ami felett nincs hatalmad, akkor még mindig dönthetsz úgy, hogy letérsz arról az útról, amit valaki más rendelt számodra. Hogy megtaláld azt az önmagad, amiről te se tudtad, hogy létezik. És hogy nem kell feltétlenül a legnagyobbnak, legerősebbnek és legokosabbnak lenned ahhoz, hogy segíts a bajbajutottakon! (Azért az sose árt, ha esetleg 50 méteres, elpusztíthatatlan, repülő robot vagy, aki szükség esetén megsemmisíthet egy egész hadsereget anyahajóstól, tankostól, repülőgépestől.)

A 2000-es évek elején egy darabig minden évben ezt a filmet néztem december 6-án, a bennem örökké élő gyerek örömére és az elmúlt évtizedben valamikor egy angliai használt játékokat áruló hölgynél megtaláltam a mozgókép alapjául szolgáló vékony kis füzetet, Ted Hughes The Iron Man című komor hangulatú meséjét. Most már tehát megvan a kiindulási alap meg a végeredmény, már csak egy Óriás-figurát kell szereznem:)

Mivel már írtam egy cikket erről a moziról, így ebben a kiegészítésben a könyvet hasonlítom össze a rajzfilmmel, illetve megosztom veletek azokat az információkat, amiket a bluray extráiból tudtam meg.

Az eredeti történet – Ted Hughes = The Iron Man: A Children's Story in Five Nights

Ez a rövid, mindössze 62 oldalas könyvecske először 1968-ban jelent meg Nagy-Britanniában, a szerző otthonában, az általam birtokolt verzió az 1985-ös újra-kiadás (abban nem vagyok biztos, hogy ez a kötet valóban 1985-ös, mert valahogy túl jó állapotú, de elképzelhető). A borítóra ránézve máris megállapítható a két legnagyobb különbség a film meg a nyomtatott változat között: Az első a cím (A Vasember – A Vasóriás), a második a címszereplő sokkal emberszerűbb külseje. Ebben a történetben az Óriásnak van füle, haja, a szeme színe a hangulatától függ, a „bőre” pedig olyan lesz, mint a fém, amit megeszik (vagyis, ha rozsdás fémet fogyaszt, berozsdásodik). A méreteit tekintve Hughes ugyanúgy inkonzisztens, mint a mozi alkotói: A feje akkora, mint egy hálószoba, a kézfejét viszont elbírja egy sirály.

A cím-változásra magyarázatot ad az, hogy mivel az USA-ban már létezett ekkor egy Vasember (igen, az a Vasember), ezért átkeresztelték a rejtélyes fémkolosszust Vasóriásra. Amennyiben a mozgóképes adaptációt készítő Brad Bird a The Iron Mant vette alapul, akkor máris megvan az oka, hogy eltérhessen ettől az egyébként igencsak hihetetlen történettől, hiszen a megnevezés nem teljesen egyezik. Dióhéjban annyi történik, hogy a címszereplő egyszer csak megjelenik egy tengerparti falunál, összetöri magát, de aztán újból összeáll, elkezdi felzabálni a környéken található fémet, erre a farmerek bosszút esküsznek ellene. Hogarth (akinek itt nincs vezetékneve) egy farmer fia, az apja él és van egy kishúga is, utóbbi az anyjával együtt maximum 2 mondatban szerepel. Szóval a földművesek csapdába akarják csalni az Óriást, akinek a jelenléte igen hamar nyilvánvalóvá válik és meglepően gyorsan elfogadják, hogy létezik, azonban a hihetetlen helyzet miatt sem a rendőrséghez, sem a katonasághoz nem fordulhatnak („senki se hitt volna nekik”). Ásnak egy hatalmas gödröt, amibe Hogarth hozzájárulásával esik bele a címszereplő, akit aztán élve eltemetnek, de egy idő után sikerül kiszabadulnia.

A 29. oldalon már Iron Giantnek nevezett szörnyeteget nem tudják megállítani, se megölni, így a kisfiú rábeszéli, hogy ne egyen meg olyat, ami hasznos, majd a farmerek segítségével elvezeti az Óriást a városi roncstelepre, ahol annyit ehet, amennyit csak akar, anélkül, hogy kárt okozna. Ez az első három fejezet (az első három esti mese) röviden. Az elsőre visszatérve, itt a széthulló Óriás össze tudja rakni magát újból, ahogy a filmben is, ott ez sokkal jobb és látványosabb, itt humorosabb („Most már a kéz látott.” – ez a jelenet visszaköszön a Hughes-házban kíváncsiskodó kézzel). Mint látható, az emberek nem tudnak legyőzni valamit, ezért megbékélnek vele – pont, mint a halállal…

Az utolsó két éjszakán érkezik meg az új szereplő, az igazi gonosz, az „űr-denevér-angyal-sárkány”, egy elképesztően nagy, elképzelhetetlenül erős lény, amely az egész világot fenyegeti. Az emberiség természetesen újra a lőjük-szét-módszerrel próbálkozik, ám még a világ egyesült hadsereginek tűzereje sem elég ehhez. Újabb megállíthatatlan, elpusztíthatatlan ellenség. Hogarth a világot fenyegető veszély miatt a Vasemberhez fordul (nem ahhoz), megkéri, hogy tegyen valamit, mert ő az utolsó esély és ha nem segít az embereknek, nem lesz, aki friss roncsfémet hoz a roncstelepre. Ezt hallva az Óriás kieszel egy tervet, majd fajunk segítségével elutazik Ausztráliába, ahol a sárkány várakozik és ott kihívja egy fogadásra. A lenti képen látható egy kis utalás arra, mit is kell egészen pontosan csinálni, a lényeg viszont az, hogy a sárkány, bármennyire erős, bármennyire hatalmas, mégis alul marad, így az Óriás rabszolgája lesz. A befejezés azonban meglepően pozitív, amikor kiderül, hogy pontosan mi is ez a gigászi bestia, akinek immár új feladata lesz a Földön…

Ted Hughes könyve egy modern tündérmese, ami a régi elődjeihez hasonlóan néhol elég ijesztő. Egyértelműen háborúellenes (1968-ban ez nem csoda), az angolszász irodalmat pillanatnyilag sújtó cenzúrának nyoma sincs benne (ennek legjobb példája a világ leírása a sárkány érkezésekor), a címszereplő pedig ezúttal az egész bolygót megmenti nagyszerű tervével, ami azonban kis híján az életébe kerül – ezt is jól sikerült visszaadni a filmben, bár ott mindössze egy apró városka sorsa forog kockán. Mivel én felnőttként olvastam ezt a sztorit, ezért nem tudom megállapítani, vajon hogyan reagálna rá egy gyerek…

Két érdekesség a könyvvel kapcsolatban: A nekem is meglévő változatot Andrew Davidson illusztrálta, ez a kiadás 1985-ben elnyerte az angol Kurt Maschler-díjat, amit „gyermeknek készült fiktív művek” számára osztottak ki, melyekben „a szöveg és az illusztrációk összeolvadnak és jobbá teszik egymást”. Davidson munkái szerintem komor hangulatot árasztanak, de talán ez kell is egy legyőzhetetlen ellenségekkel, pusztítással és fenyegetéssel operáló, békepárti íráshoz. A második érdekesség, hogy a film társproducere, a The Who együttesből ismert Pete Townsend 1989-ben musical formájában feldolgozta a történetet.

A filmről – Újra: Képtelen lennék megmondani, mennyi idő telt el, mióta utoljára láttam a The Iron Giantet, viszont a világ elég nagyot változott ahhoz, hogy észre vegyem, mennyi kis dologból áll össze a tökéletessége. A legutóbbi 2 általam látott animációs mozi (Addams Family 2., Múmiák) után azonnal feltűnt, mennyire jó a zene, olyan, mint egy klasszikus filmé. Ez nem csak a korszakot idézi fel, de a komolysághoz is tesz hozzá, hiszen a sztori végülis dráma. A klasszikus muzsikához hozzájön a montázsokat és könnyedebb jeleneteket aláfestő populáris zene az ’50-es évek USA-jából, ami alapvetően vidám, mozgásra késztető tánczene, ez még jobban felidézi azt, milyen lehetett a hidegháborús korszak a tengerentúlon. Pici részlet, hogy az Óriásnak csak 4 ujja van, ez is mutatja, hogy nem földi lény. Vicces, hogy Kent Mansley, a „rosszfiú”, egy fiktív három betűs ügynökségnek dolgozik, az igazolványán az áll: BUP. Még egy apróság, ami azonban rögtön feltűnt, a fotó a kisfiú szekrényén, mely bizonyítja, hogy az apja katona, pilóta volt és talán magyarázatot ad arra is, miért nincs már velük.

Kifejezetten felüdítő, hogy egy fikarcnyi sincs benne abból a szennyből, ami a feljebb, zárójelben említett mozikat például már elérte és mivel nem Disney-film, hanem az alapvetően sötétebb tónusú rajzfilmeket létrehozó Warner Brothers égisze alatt készült, így belekerülhettek a valóságunkra reflektáló dolgok, amiket egy rajzfilmben izgalmas felfedezni: Hogarth orra vérzik, mikor nekifut a fának; a szarvas lelövése és a többszöri, visszatérő beszélgetés az elmúlásról szokatlan egy gyerekeknek készült műben; az „Atomic Holocaust”-felirat a narrációval ma már elképzelhetetlen; és Mansley fenyegetésein keresztül leleplezik a titkosszolgálatok mocskos módszereit. A poénok közül mindegyik időálló, mondhatni, klasszikus, például a tóba ugrós jelenetsoron akkor is tudtam röhögni, amikor az extrák között harmadszor vagy negyedszer láttam és évekkel ezelőttről emlékeztem is rá! Az érzelmek, amiket a figurák közvetítenek, mind természetesek, valósak és átélhetőek, mindegy, hogy gyerekként vagy felnőttként nézzük. A játékidő első fele a korszakban készült, ma már nevetségesnek ható, ám éppen emiatt annyira sármos sci-fik vegyítése a vígjátékokkal, míg a második etapban átmegyünk a háborúellenes (pont, mint a könyv!) és az élet oktalan kioltása ellen felszólaló drámába.

Hogy ne csak ömlengjek, itt van néhány gyenge pont: Cikkem tárgya annyiban hasonlít egy Disney-filmhez, hogy hiányzik az egyik szülő, tehát nem teljes a család – ellenben azzá válik a végére. Az Óriás méretei nem teljesen konzisztensek, viszont mint láthattuk, a könyvben sem azok. Mivel a címszereplő itt egy ismeretlen technológián alapuló földönkívüli szerkezet, ezért elfogadható, hogy a látható érzékszervek nélküli kéz „láthat” (ez is utalás a nyomtatott oldalakra), de az istállónak, amit a robot megemel, kellene lennie alapozásának, tehát az a részlet abszolút hihetetlen. Belegondolva ugyanilyen valóságtól elrugaszkodott a kapcsoló az erőművön, hiszen ezek szerint a kerítés nélküli, bárkire halálos veszélyt jelentő magasfeszültségű létesítményt igazából akárki akármikor le tudná állítani, ha akarná. Ezekhez a talán zavaró részletekhez tesz hozzá a bluray sajátossága, hogy az 5.1-es angol hangsávban a beszéd valahogy túl halk, de ez az egész audio-szekcióra elmondható (ezen felül román felirat van, magyar nincs).

Ted Hughes még konzultánsként részt vett a munkálatokban, de a bemutatót már nem érhette meg, viszont az egyik extrában látható levele alapján nagyon tetszett neki, amit Brad Bird létrehozott. Ezzel pedig egyet kell értenem, főként a könyv tartalmának ismeretében, ugyanis a filmben adtak az Óriásnak egy eredet-történetet, ami az alapul szolgáló mesében nincs (erre még visszatérek); és megcsinálták számára az egyik legjobb, legpozitívabb, legfelemelőbb befejezést minden film közül! Végső soron a The Iron Giant arról szól, hogy te döntöd el, ki leszel; a döntéseid határoznak meg, nem az, hogy mások mit várnak el tőled. A halálról is mesél, de szép módon és úgy ad át üzenetet, hogy közben nem akar beléd nevelni valamit. Napjaink szenny-áradatában kifejezetten felüdítő, minden szempontból.

The Iron Giant – Signature Edition: Ez a 2015-ben megjelent blu-ray tartalmazza a film mozis verzióját (1 óra 26 perc), a címadó „Ajánlott Verziót” (1 óra 29 perc, feljavított kép és hangminőséggel), valamint legalább 1 órányi, darabokra szabdalt extrát.

Valamiért az utóbbi időkben vásárolt bluray-eimnek nincs normális menüje, mint a régi dvd-knek, amiken animált főmenü vagy legalább almenük vannak (még a Zűr kommandónak is vannak almenüi!), hanem csak fejezetek közül lehet választani, amiknél a hosszból található ki, melyik melyik lehet. Bizony, még nevük sincs, csak annyi, hogy Fejezet 1, Fejezet 2, stb. (Azt, hogy a hátsó borítón beígért audiokommentárt hogyan lehetséges elindítani, még most sem tudom, de a film mindkét változatából van 1-1 néma darab a korongon, feltehetően ezek alá lehet betenni a készítők beszélgetését.) A látvány nagyon szép, bár a menü elég ronda, a hang pedig összesítésben halk (82-es fokozaton kellett hallgatnom a fejhallgatómon, miközben egy idei sorozat-epizód már 50 körül ordít.).

A mozi két verziója között durván 2 percnyi különbség van, ez két új jelenetet jelent, amik közül az egyik annyira lényegtelen, hogy fel se tűnt (az anyuka és Dean beszélgetnek az étkezdében), a másik viszont a remek „az Óriás álma”, amiben láthatunk egy víziót a fémember múltjából, egy bolygó megszállásáról – ez bizonyítja, hogy több is létezik belőle. Ez utóbbi szekvencia azonnal feltűnt, nagyon jó és izgalmas, bár igen rövid; összességében mégis hozzátesz valamennyit a sztori egészéhez.

Az extrákat két csoportra lehet osztani, az első a figurák meg a történet bemutatása, megtervezésük és megvalósításuk; a második mindaz, ami kimaradt, nem valósult meg. Lejátszási sorrendben ezek a következő módon követik egymást: 1. kivágott jelenet, „Az osztályterem”: Cloris Leachman szövegének nagy részét ez a jelenet adta, ő a tanárnő, a kész filmben csak egy mondata van – azért maradt ki, mert lassította a cselekményt. 2. Hogarth és anyukájának eredeti bemutatása: Itt elmondták volna, hogy az apuka nemrég halt meg, de az általam említett kis fénykép mindenkinek világos volt. Ebben lett volna az is, amikor Hogarth meghallja az öreg Earl sztoriját a szörnyről – a játékidő csökkentése miatt maradt ki. 3. „Reggeli fáradtság”: Lett volna még egy teljes nap a sztoriban, ez a szekvencia azt mutatja meg, hogy Kent és Hogarth hogyan próbálnak túljárni egymás eszén akkor reggel – az a nap végül kimaradt, ezért a jelenetet is törölték. 4. „Gyorsulási verseny”: Ez nagyon jópofa és vicces, az első kimaradt jelenet, amiben benne van a címszereplő, kár, hogy csak ötlet maradt, de nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért. Itt hallhatjuk Vin Diesel hangját módosítás nélkül. 5. „Tábortűz”: Ez is vicces, ebben szintén benne van az Óriás, Brad Bird ennél se mondja el, miért maradt ki. 6. Az eredeti nyitójelenet: Itt már másodszor botlik bele a rendező nyelve Hogarth nevébe – maga a szekvencia túl hosszú, túl sok felesleges karaktert vonultat fel, akiknek nincs köze a sztorihoz, de végülis hasonlóan valósult meg, mindössze egy emberrel, kisebb hajóval és „a vihar szeme” nélkül.

Galéria: Rövid összeállítás hátterekből, karaktertervekből, vázlatokból, kezdetleges animációkból; jó zenével. Ebben megnézhetjük, mi hogyan alakult végül az eredeti ötletekhez képest. Ez az extra 2003-as és valamiért kétszer is rajta van a lemezen. „A film eredete”: Pete Townsend musicalt akart belőle csinálni, Des McAnuff producer ajánlotta, hogy inkább rajzfilmet kellene. Brad Bird alapkoncepciója az volt, hogy mi van, ha egy fegyvernek lelke van? Az átdolgozás Bird ötlete, Ted Hughes pedig még olvashatta a forgatókönyv első verzióit. Itt azt állítják, először storyboardokat rajzoltak, ebből lett a forgatókönyv. Bird és McAnuff azt mondják, milyen jó Hogarth és az Óriás kapcsolata a könyvben, de az korántsem olyan erős vagy kidolgozott, mint náluk. Ez a rövidfilm is 2003-as. „Az Óriás eredete”: Joe Johnston és Mark Whiting tervezte a címszereplő külsejét, a keskeny felkar-vastag alkar Popeye-től ered és átterjedt a lábaira is; a külseje egyszerű formákból tevődött össze, de kihangsúlyozták, hogy gép, ami ugyanakkor emberszerű. A végső, elsősorban szögletes alakzatokból álló, ipari jellegű testfelépítése egy ’50-es évekbeli mozdonyhoz teszi hasonlóvá. Akad még itt egy alig 1 perces, nem túl érdekes szösszenet a nyitánynál látható Warner-logóról, aztán áttérünk a zenére: Michael Kamen zeneszerző a Columboból Billy Connolly-t juttattja eszembe (a második karmesteres részből), szerinte Kent Mansley (akit „Manley”-nek nevez) „jobboldali paranoiát képvisel”; azt mondja, sok jelenetnél a látnivaló automatikusan megszólalt a fejében, csak le kellett írnia úgy, hogy vissza tudja adni, amit hallott. A kísérő muzsikát a Cseh Filharmonikusok játszották fel.

Jön az első trailer, ami szerintem túl komoly, nincs benne a felszabadult, vígjátéki jelleg (valamiért ez szintén duplán van a lemezen). Újabb rövid részlet a kézzel rajzolt filmekről; sajnos nekem nem egyértelmű, ki beszél itt, de igaza van: „Azt hiszem nagy veszteség lenne, ha az emberek abbahagynák a kézzel rajzolt filmek gyártását.” Ez sajnos bekövetkezett… Majd jön egy extra, ami az én kópiámon hibás, sokadszorra se tudtam lejátszani élvezhető módon, az elején 21 másodpercig látható Ted Hughes levele 1998 januárjából, utána van még több mint 1 perc valami, de legtöbbször nincs kép, meg is akad. Következik a talán legfőbb extra, a The Making of The Iron Giant: Egy 22 perces dokumentumfilm/kedvcsináló, melyben Vin Diesel a műsorvezető. Utálom Jennifer Anistont, de a hangja tök kellemes. A főhős kisfiú nem szép, a hangját adó gyerek mégis az. Diesel azt mondja, ez egy olyan szerep, ami egyébként is vonzaná: a meg nem értett figura, akinek az ereje az átka. Meglátásom alapján Christopher McDonald mindig csak rosszfiúkat játszik, ellenszenves alakokat, ahogy cikkem tárgyában újfent. Még a tábornok hangja is megszólal, bár ő kevésbé érdekes. Az Óriás CGI, de nem ordít róla, beleilleszkedik a kézzel rajzolt világba. Most már azt állítják, a forgatókönyvből lettek a storyboardok, aztán ezekből állt össze a film. 3 másodpercnyi kép megrajzolása 1 hétig tartott! Ez az extra 1999-es. Kissé elszomorító módon a műsorvezetői státuszában Diesel egyértelműen betanult szöveget mond, színészkedik és emiatt azt sem tudtam neki elhinni, hogy ez a szerep akkor tényleg jelentett valamit számára. Kíváncsi vagyok, vajon az ismételt szinkron-siker Groot révén közelebb hozta-e neki az első animált karakterét, akiből azóta kultikus hős lett. Vajon miként vélekedik Vin bácsi manapság az Óriásról?

Ezt követi a második trailer, amely a Signature Editionhöz készült, ez már sokkal jobb. Pusztán a két bemutató összehasonlításából leszűrhető, hogy saját korában a The Iron Giantet talán nem a legmegfelelőbb módon hirdették a közönségnek…  „Az Óriás életre keltése”: A szemén lévő bezáródó, forgó lemezek rengeteg arckifejezést adnak neki, pedig a feje többi része mozdulatlan. Az egyik producer ötlete volt, hogy az alsó állkapcsa mozogjon, így még kifejezőbb lett a fizimiskája. A storyboardokról szóló részt érdemes nézni, de leírni nehéz, annyi érdekesség azért kiderült, hogy Bird magával hozott egy pár fickót a Simpsons-ból erre a munkára. A harcjelent bemutatása: A direktor szerint mindig túl hosszú volt, számos dolgot kihagytak belőle (pl.: tengeralattjárót) - a robot ugyanúgy megállathatatlan, mint a könyvben.

Következnek az egyes karakterek bemutatásai. Kent: Elsőre McDonaldot képzelte el szinkronként hozzá a rendező. Az animátorok felhasználták a szövege rögzítése közbeni mimikáját a figuráéhoz. Kent arca az ’50-es évek filmjeinek tipikus tökéletes férfijainak eltúlzott karikatúrája. Anyu: Modern nő az ’50-es években, fiatalabb, mint amire számítasz és a hangja sem az, akire számítasz. (Ma már ennek semmi jelentősége, ’99-ben viszont nehéz volt elképzelni a Jóbarátok Racheljét hidegháborús anyukaként.)  Dean: New Orleans-i akcentusa van, és azon emberek keveréke, akikre Brad Bird gyerekként felnézett. Hogarth: Gyerek, de egyben szülő is, hiszen „neveli” az Óriást. A külseje tökéletlen, ettől valóságosabb lesz. Mindenki, aki a tervezésében részt vett, egy ilyen korú, ismerős gyereket vett alapul, belőlük gyúrták össze. Az Óriás hangja: Sajnos egyetlen pillanatot mutatnak meg a felvételekből, pedig kíváncsi lettem volna a többire is, és arról se beszélnek, milyen effekteket kevertek Vin Diesel beszédéhez.

Ha a három itt tárgyalt művet rangsorolni kellene, akkor első helyre a Signature Edition, az 1 óra 29 perces film kerül – bár annyit nem változtat az eredeti mozgóképen, mint az Álomháború Bővített Változata vagy a Watchmen Ultimate Edition, de a feljavított minőség meg az egy lényeges plusz jelenet miatt érdemes ezt beszerezni. Az 1 óra 26 perces mozis változat viszont semmiben sem marad el utódjától, de ha valaki ezt választja, akkor jó nagy felbontású kópiát szerezzen be belőle, hiszen azzal még jobban lehet csodálni azt a látványvilágot, amit jelentős mértékben kézzel rajzoltak meg. A könyv a magyar meséktől eléggé távol áll, érdekességnek jó és érthetővé tesz néhány dolgot a filmből, ám önmagában korántsem annyira érdekes (ellenpélda újfent a Watchmen alapját adó grafikus novella).

Én még mindig nagyon szeretem a The Iron Giantet, amely nem véletlenül szerepel évek óta itt jobb oldalt, a Filmajánló részlegünkön. Aki még nem látta, nézze meg!