Aki az elmúlt 17 évben követte a munkásságomat, az sejtheti, hogy általában nem a témájukért választom az adott filmeket (vagy csak ritka esetekben), inkább a szereplők miatt. Szívemnek kedves színésznőim sorához előbb-utóbb mindig visszatérek, pl.: Christina Ricci, Juno Temple, Maisie Williams, Teagan Croft, stb. Sajnos előbb-utóbb majdnem mindnyájan tönkre teszik magukat meg a karrierjüket, de azért vannak kivételek (mondjuk Ricci szerintem ilyen üdítő kivétel).

Egyik ilyen kedvencem volt (most már csak múlt időben) Michelle Trachtenberg, akit a velem együtt a 2000-es éveket tinédzserként töltő generációnak biztosan nem kell bemutatnom. Karrierje talán legkiemelkedőbb pontja a Buffy, a vámpírok réme; ami máig kultikus rajongásnak örvend; de ugyanilyen nagy szám volt anno a Gossip Girl – A pletykafészek vagy a Nickelodeon-korszakból a Pete és kis Pete is. Filmográfiájából kiemelkedik első főszerepe, a Harriet, a kém; a talán legjobb filmjének nevezhető Jéghercegnő meg a legendásan idióta Euro Túra. Mint látható, ezek egyike sem óriási durranás, mind limonádé, B vagy még lejjebbi színvonalat képvisel.

Michelle Trachtenberg egy hete, február 26-án elhunyt, mindössze 39 éves volt, alig másfél évnyi korkülönbség volt közte és köztem. E sorok írásakor halálát természetesnek minősítették, ám 39 évesen senki se hal természetes halált… Az utóbbi lassan egy évtizedben már csak szinkronszerepei és mellék-alakításai voltak, először önmagához képest feltűnően meghízott, aztán csontsoványra fogyott a halála előtt. Annyit azért lehet tudni, hogy májátültetésen esett át – ez lehetett betegség következménye, ám a rossz nyelvek a túl sok Covid-vakcinát meg egy állítólagos alkoholizmust emlegetnek.

Számomra Michelle mindig egy szépség-ideált testesített meg, annak idején, fénykorában valami elképesztően gyönyörű volt, ezért és a kellemes film-élményekért, amiket adott, szíven ütött a halála. Általában nem izgat a hozzá hasonló hírességek távozása, ám őt közel érzem magamhoz. Ezzel a cikkel szeretnék emlékezni rá, amiben felelevenítem a már említett Harrietet és a Jéghercegnőt (előbbiről Mozsárágyú értekezett korábban, utóbbiról pedig szintén készült már bejegyzés), illetve beszereztem az egyetlen olyan mozit, amiben Michelle főszereplő és úgy éreztem, jó lehet, ez a The Circuit. Ha kritikus hangvételt fogok megütni, az semmiképp sem Trachtenberg kisasszony ellenében szól, de ahogy a mondás tartja, ha egyszer észreveszed, utána nem tudod nem észre venni…

Harriet, a kém (Harriet the Spy, 1996)

Az erről szóló első cikkünket itt olvashatjátok

1996. A világ sorsát ma alakító generáció (vagy talán inkább a világ alakítja az ő sorsukat?) tagjai ekkoriban születettek, én 9, Mozsárágyú 7 éves volt. Tehát pont az a korosztály, akiknek e mozi szól. Most, a 38. évemben járóként már nem én vagyok a célközönség, de ha egy film jó, azt mindenki tudja élvezni. Márpedig ez jó.

A történetből semmire se emlékeztem, csak a „középső” konfliktus jutott eszembe belőle, így mintha először láttam volna. Szerintem 3 részre osztható: A felvezetés (ahol megismerjük Harrietet, a világát meg az első konfliktust), a fő konfliktus (itt az eddig megismert világ a feje tetejére áll) és a megoldás (ahol a hősnő jobbra fordítja az eseményeket).

A felvezetés végéig (kb. a 29. perc) végső soron nincsen történet, csak a legfőbb karaktereket mutatják be nekünk, meg azt, mitől lesz Harriet kém. Ez felnőttként kicsit unalmas volt, vártam, hogy legyen végre valami, de a színes-zenés szekvenciák gyerekként biztosan felpezsdítően hatnak. Az első konfliktus a Rosie O’Donnell által életre keltett Golly (a dadus) távozása, akit felindulásukban a szülők kirúgnak. Itt van egy tónus-váltás, ahol a felhőtlen mindennapokból a címszereplő a „munkájába” menekül (maga is azt mondja, a kémkedés a hivatása), a nagy konfliktus pedig ebből lesz, erre emlékeztem gyerekkoromból. Igazán onnantól indul be a sztori, amikor a többi gyerek Harriet ellen fordul, ez volt számomra a legizgalmasabb, a megoldásig aztán szépen lassan minden jóra fordul, ahogy egy kisebbeknek szánt alkotásnál lenni szokott.

2025-ben nézve pozitívum, hogy a három főhős gyerek szépnek mondható, bár a Sportot alakító Gregory Smith-nek fura arcvonásai vannak; de végső soron az osztályból megismert szinte összes nevesített gyerkőc szép. Ezt úgy értem, hogy manapság, amikor az USA-ban készült alkotásokban a normálistól eltérőt állítják be normálisnak, a rondát meg szépnek, akkor egy objektíven nézve is egészségesnek, hétköznapinak látszó szereplőgárda sokkal felüdítőbben hat. A digitális világ teljes hiánya (erről még lesz szó) szintén fantasztikus, ennek csúcspontja a fogócska, ami megtestesíti a világot, ami mára elveszett… Nagyon tetszett Harriet kém-felszerelése, hogy minden helyzetben van nála valami, ami segíti (az alapul szolgáló ifjúsági regény majdnem egy időben keletkezett a régi Adam West-féle Batmannel, így korántsem véletlenül jutott róla ez az eszembe).

Michelle elviszi a hátán az egész filmet, ami egyrészt azért óriási, mivel mindössze 10 éves volt a forgatás kezdetekor, másrészt megmutatja nyilvánvaló tehetségét. Itt sokkal természetesebb, mint a Jéghercegnőben, valószínűleg mivel még nem vett fel semmilyen színészi mesterkéltséget. Rosie O’Donnell valószínűleg az instrukcióknak megfelelően játszik olyan érzelemmentesen vagy nem is tudom, mi lenne a jó szó erre a rezzenéstelen arcra. A felnőttek közül még ki kell emelni az apró epizódszerepben megjelenő Eartha Kittet (a gazdag néni a nagy házban, ő a második élőszereplős Macskanő az említett Batmanben), Danny Glovert (a rendőr, aki lefüleli Harrietet, még a stáblistában se szerepel, olyan nyúlfarknyi a megjelenése) és Eugene Lipinskit (George, Golly pasija), utóbbi lejátssza a vászonról a többieket. A gyerekek közül a negatív főszereplő Mariont életre keltő Charlotte Sullivant emelném ki (na, őnála például érezhető már a mesterkéltség). Gregory Smith jó, de a figurája igen hamar háttérbe szorul Vanessa Chester Janie-jével szemben, aki viszont abszolút felejthető.

Pár butaság a cselekményben (saját gyűjtés): A főszereplő cipőben van otthon, ami hülye amerikai klisé. Érthetetlen, miért hívják A Lila Zoknis Fiút így, amikor mindenkinek tudnia kellene, mi a neve, hiszen a tanárnő mindegyiküket az igazi nevén szólítja (Sportnak is valami más a neve). Rendkívül furcsa, hogy az elvileg zseniális Janie miért sértődik meg azon, amit a jegyzetfüzetben olvas. Ha ugyanis Harriet azt írja le, amit a narrációban elmond, akkor ez simán lehetne dicséret. Mintha direkt nem venné figyelembe a pozitív jelzőt, csak a negatívat. Ha pedig legjobb barátok, akkor egy ilyenen nem kéne berágnia. A festős résznél a tanárnő egyértelműen részt vesz Harriet megalázásában, ezt egyáltalán nem értettem, ma pedig még csak hasonló se jöhetne szóba egy gyerekfilmben.

SZPOJLER és gyűlölet

Szeretném azt hinni, hogy a propaganda a régi időkben nem volt jelen, de sajnos újra és újra meg kell bizonyosodnom róla, ez tévedés… Az első feltűnő dolog a piaci forgatagban megjelenő és szövegben is kiemelt tradicionális zsidó ruhákat viselő apa és fia, akiket hamar követ egy zsebtolvaj, aki fehér férfi. Miközben a főszereplő kislány legjobb barátnője egy szuperintelligensnek beállított néger lányka, az ellenfél egy szép és gazdag fehér csajszi, aki a ’90-es évek kliséje szerint a gazdagsága miatt beképzelt is. Marion jobbkeze egy ázsiai lány, de van itt komplett emigráns kínai család („Beszéljetek angolul!”), az „összecsippentett” arcú leány szintén ázsiai, végül akad a háttéralakok közt egy indiai is.

Vanessa Chesterről hosszú ideig nem tudtam eldönteni, fiú vagy lány, mivel általában fiúsan öltöztették fel, a haja kissé túl rövid, a hangja valamelyest mély, a nevét meg lehet Jamie-nek hallani Janie helyett. Végül abból állapítottam meg, mi a neme, hogy szoknyát húzott, ki volt lyukasztva a füle és az anyja azt mondja nekik „lányok”. A hollywoodi klisé szerint elképesztően okos, viszont ezt később akaratlanul megcáfolják a megsértődős jelentnél, meg amikor később azzal fenyeget valakit, hogy „a földbe döngöli”. Ugyanilyen vicces, hogy a teljes nevén George Waldenstein nevű zsidó karakter mondja: a pénz nem boldogít. Az összes nevesített gyerek közül a szegény családból származó nem az egyetlen fekete lány, hanem Sport, akinek nincs anyja; Janie-nek viszont nincs apja (ezt ismét véletlenül eltalálták). Harriet és Janie láthatóan jómódúak, így a gazdagság nem lehet ellentét gyökere köztük és Marion között.

Fura, hogy a házimunkát végző Sport miért takarít „szoknyában”, tehát miért öltöztették a fehér fiút „lánynak”, ezen kívül érdekes apróság a pszichológusnál, amikor Golly nevének említésénél azt kérdezi „Who’s he?” (Ő kicsoda?), de férfi nemben, Harriet viszont nem javítja ki, hogy „she”. Ez talán utalás Rosie O’Donnellre, aki közismerten leszbikus? Az már csak hab a Torgyán, hogy Janie egyik példaképe Oppenheimer, a másik Einstein, mindketten zsidók; illetve a szereplők tartózkodnak a Pokolt pokolnak nevezni (a hell szó helyett heck-et mondanak, ami inkább purgatórium vagy valami enyhébb változat). Utóbbi azért izgalmas, mert máshol szintén felfedezhető, mintha az amerikai szórakoztatóiparban iszonyodnának ettől a keresztény töltetű szótól (Jesus helyett is azt mondják geez)…

SZPOJLEREK VÉGE

A készítők közt elég sok nőt találunk: A rendező Bronwen Hughes (tv-sorozatok készítője, ez az első mozija), az eredeti regényt író Louise Fitzhugh (ekkor már nem élt), Theresa Rebeck (a Halle Berry-féle Macskanő forgatókönyvének elkövetője) és Julie Talen (semmi kiemelkedőt nem csinált). A mellettük dolgozó férfiak Greg Taylor (az eredeti Jumanji írója és karácsonyi film-specialista) meg Douglas Petrie (nagy sikerű szériák, pl. Clarissa, Tru Calling, Daredevil). A zenei paletta hallatán meg mertem volna esküdni, hogy egy fekete illető válogatta ki őket, de nem, a muzsikáért felelős Jamshied Sharafi félig iráni.

Vanessa Chester (Az elveszett világban Ian Malcolm lánya) még jóval korábban együtt dolgozott Michelle-lel egy tévéreklámban, így ismerték egymást, aztán később a Megint 17-ben ismét közösen szerepeltek; Douglas Petrie pedig író, rendező, vágó és producer volt a Trachtenberg kisasszonyt világhírűvé tevő Buffy-nál. Gregory Smith a Chipkatonákban és az Alibi törzsben játszott, ezen kívül főszerepe volt az Everwood sorozatban; napjainkban producer, direktor, rezüméjén többek közt a Zöld Íjász meg a Superman & Lois található. A Lila Zoknis Fiút játszó Dov Tiefenbach egyik leghíresebb alakítása Azrael a Jason X-ből:D Egy vicces név a stábból: Roger Clown (Bohóc Rezső, a pszichológus).

Louise Fitzhugh Harriet the Spy című regénye 1964-ben jelent meg, érdekes módon ez volt az első filmes feldolgozása. Élő szereplőkkel még 2010-ben készült belőle valami politikailag korrekt tini-hülyeség, ahol Madison fekete (imdb-s pontszáma 4.5), ezen felül Harriet azonban csak rajzfilmben tért vissza a képernyőkre, legutóbb 2022-ben, amiben egy Dr. Wagner nevű karaktert Michelle Trachtenberg szólaltatott meg.

Ez az első film, ami a Nickelodeon Stúdió égisze alatt készült. A rendezőnő „kortalan” alkotást akart csinálni, ezért többféle időszak stílusait vegyítette a lehető legkevesebb technológia megjelenítésével (feltűnő a suliban a szalagos filmvetítő és Harrieték ’50-es éveket idéző otthona). A füzetlapok sarkára felirkált betűk azt adják ki, hogy „everybody hates me” (mindenki utál engem). A vége-stáblista feltűnően rövid.

A Harriet, a kém 12 millió dollárból lett és több mint 26 milliót hozott be, ez azonban csak „közepes sikernek” könyvelhető el a szakértők szerint. Többen kritizálták, kevesebb volt a pozitív hangvételű értékelése, mint a negatív. 1997-ben a Kids’ Choice Awards-on Rosie O’Donnell megkapta Golly életre keltéséért a Legkedveltebb Mozis Színésznő díját; a Young Artist Awards-on Michelle Trachtenberg az Egész Estés kategóriában a Legjobb Fiatal Színésznő, Vanessa Chester pedig a Legjobb Fiatal Mellékszereplő titulusokat zsebelhették be.

Még azt írtam fel magamnak, hogy ez a Neveletlen hercegnő kisebbeknek – bár a románc hiányzik belőle, a barátokkal meg a szülőkkel való kapcsolatot, illetve az élet jobbra fordulását hasonlóképp ábrázolja. Az X-en olvastam, hogy a címszereplő és a dadus esős búcsú-jelenete sokakat megríkatott, engem viszont az ütött szíven, mikor az anyukája azt mondja Harrietnek: „Ha majd felnősz, egy nap, talán lesznek gyerekeid.”, mire ő azt válaszolja „Nem hiszem.” És tényleg így lett…

A szpojleres résznél említettek és az első mondjuk fél óra kissé unalmas mivolta ellenére ez egy remek kis vígjáték, ami elindította Michelle Trachtenberget a világhírnév felé. Így már csak emiatt is megsüvegelendő, meg mert lehet rajta nevetni, izgulni – szóval szórakoztató.

Pontozás:

imdb: 6/10

Szerintem: 5/5 (Utólag feljebb húztam a pontszámot.)

Jéghercegnő (Ice Princess, 2005)

Az erről szóló régebbi cikket itt lehet elolvasni

Nagyon szeretem ezt a filmet, mert mindent összevetve igazán pozitív, katarzis-élményt ad. Persze újfent nem én vagyok a célközönség, hanem inkább a tinédzser lányok…

9 évet ugrunk előre az időben a kémkedés után. Michelle karrierje addig kiegészült tv-sorozatok egy-két epizódjával (pl. Sírhant Művek), egyből videokazettára vagy tévére készült mozikkal, illetve a hatalmasat bukott Bigyó felügyelővel, a sikeres Euro Túrával, a magasra értékelt Mysterious Skin című mozival; valamint a A vámpírok rémével. Ahogy idősebb lett, úgy lett egyre sikeresebb is – ebben biztosan sokat játszott közre kifejezetten szemre való külseje.

Már 20 éves volt, amikor 16 évest keltett életre ebben a műben, de az alkata és fiatalos arca miatt simán hihető a fiktív kor – a mellé legjobb barátnőnek odavett Amy Stewart, aki vele egyidős, idősebbnek tűnik nála, de ez igaz a legtöbb háttérszereplőre is, akiknek középiskolásnak kell lenniük a cselekmény szerint. Stewart karaktere a film első fél órájában van jelen, aztán eltűnik és csak a vége felé bukkan fel újra, így a hozzá köthető „nincs időd a barátaidra”-szál elsikkad (talán ez egyel kevesebb klisé-helyzetet teremt).

Valószínűsíthetően azok a jelenetek, amik így, sokadik nézésre idegesítőek (a buli, a legelső büfés részlet, Joan Cusack és Kim Cattrall első találkozása) direkt ezt a hatást akarják kiváltani, mert a főszereplő Casey ugyanezt érzi. Ő már nem annyira érdekes alak, mint Harriet, mert klisére épül: A rendkívül okos lány, aki nincs tisztában a saját képességeivel, szépségével és emiatt furcsának tartják, kiközösítik, stb. Michelle eddigre már mesteri fokon színészkedett, de szerintem ez az alakítása kevésbé természetes, mint a 9 évvel korábbi, ám ez sokszor a film jellegének (Disney-produkció) tudható be. Rendes Disney „hercegnőként” Casey-nek nincs apja, de ugyanígy a Hayden Panettiere által játszott Gennek és testvérének sincs. A fontos mellékalakok közül Nikkinek (Kirsten Olson) csak anyja, Tiffany-nak (Jocelyn Lai) csak apja van. Cusack figurája egyébként egy volt kolléganőmre hasonlít külsőben, öltözködésben, meg úgy mindenhogy:)

A történettel nincs komoly probléma, jól kitalálták. Benne van az anya-lánya konfliktus (Casey és az anyja, Gen és Tina), a kortársakkal lévő összezördülések (a buli, Gen és Casey konfliktusai), a tini szerelem (Casey és Teddy), valamint a témából fakadóan a sport-magánélet ellentéte (romlanak a jegyei, feladja a tervét, összezördül az anyjával) és a verseny adta kihívások (saját csapattársait és a többieket is le kell győznie). A „kövesd az álmaid, hallgass a szívedre”, stb. ugyanúgy benne van.

Jó, hogy a sztoriban fokozatosan áthelyezik a hangsúlyt a korcsolyázásra, ezért a korábban fontosnak tűnő részletek (a legjobb barátnő, a fizikai ösztöndíj projekt, az egyetem) háttérbe szorulnak; helyettük a korizásról van szó – vagy Casey ennek szóba hozatalát akarja elkerülni. A maradék időt a jégen töltjük és kifejezetten tetszett, hogy Trachtenberg alakja mellett még Panettiere, Cattrall, Blumas és Olson figurái teljesen kidolgozottak. Sőt, még a fő ellenfél, Zoe Bloch (Juliana Cannarozzo) is az. Joan Cuasck alakjáról nem tudom, mit mondjak, nekem ellenszenves, de láthatóan mindent belead. Gen és Tina esetében külön tetszik, hogy előbbi nem a tipikus szőke hülyepicsa, aminek tűnik; utóbbit pedig ezúttal nem a külseje miatt alkalmazták (mint mondjuk a Rendőrakadémiában).

Nagyon király módon a színésznők vagy megtanultak korizni (Michelle és Hayden) vagy eleve korisok voltak, akiket megtanítottak színészkedni (Olson, Lai, Cannarozzo). Ennél fogva vagy mindent ők csinálnak, vagy ha helyettük dublőr van, azt nagyon nehéz észrevenni (talán van olyan jelenet, ahol, ha Casey fejére koncentrálsz, akkor felmerülhet benned, hogy nem Trachtenberg kisasszonyt látod, de nem tudnék konkrét pillanatot említeni). A középpontban álló sport így sosem kerül mellékvágányra, hogy mondjuk teret adjon a szerelmi szálnak.

Érdekes módon az Ice Princess-nek nincs akkora nosztalgia-faktora számomra, mert kevésbé koncentrál a jégen kívüli világra, ami iránt ténylegesen vágyakozni lehetne. Azért feltűnt, hogy az edzésre menet hősnőnknek nem kell lelakatolnia a bringáját a csarnok előtt; valamint a kisebbségi reprezentáció hiánya is üdítő a főszereplők között. Azért a Harvard professzora néger és a végső, nagy versenyre is betettek egy tök új karaktert, aki egyetlen jelenetben szerepel, mégis nevesítették. Pedig ez egy olyan sport, ahol csak keresve lehet feketéket találni… Egyetlen kis hülyeséget vettem észre, amikor a kori-tanulás-montázsban a büfében Casey ráteszi a korcsolyáját a vágódeszkára.

A készítőkről: A rendező Tim Fywell angol, elsősorban tv-szériákat készít. A sztorit Meg Cabot (Neveletlen hercegnő 1-2) és Hadley Davis (Kerge város tv-sorozat) találták ki, a forgatókönyvet Davis írta (előbbi 2010, utóbbi 2005 óta semmit se csinált az álomgyárban). Michelle karrierje itt felfelé ívelt, előtte állt még a Gossip Girl, a Megint 17, a Black Christmas és a rövid életű Mercy tv-sorozat. Hayden Panettiere eddigre szinkron-színésznőként már befutott, viszont egy évvel később lett csak világhírű a Hősöknek köszönhetően. Kim Cattrallnek 2005-ben ez volt az egyetlen szerepe, ezen kívül csak egy dokumentumfilmet csinált. Az említett koris lányok, Kirsten Olson, Jocelyn Lai és Juliana Cannarozzo nem szerepeltek másban. Olson nagyon jó itt, Lai viszont felejthető (érdekesség, hogy önmaga dublőrjeként szerepel a stáblistában). Cannarozzo az egyetlen, akinek jégtáncosként sikerült nagyot alkotnia, a 2006-2007-es idényben két aranyérmet szerzett a Junior Grand Prix-n és ma is korcsolyázással keresi a kenyerét. Rajtuk kívül a nagy verseny kommentátoraiként, önmagukat játszva megjelenik még két, akkoriban ismert amerikai jégtáncos, Michelle Kwan és Brian Boitano. Trevor Blumas 2005 óta csak szórványosan dolgozik, átállt a kamera másik oldalára.

Érdekességek: Michelle Trachtenberg 8 (másik forrás szerint 10) hónapon át tanult korcsolyázni, mert e film előtt nem tudott. A forgatás során napi 20 órát dolgozott, neki kellett a legtöbb időt a jégen töltenie. Dublőrjei a bonyolult trükköknél meg az eséseknél váltották fel, de volt egy olyan mozdulatsor, amit neki kellett előadnia elejétől végéig (sajnos a forrás nem tért ki rá, melyik az). Pár kisebb sérülést sikerült szereznie a felvételek közben. Michelle választotta ki Kirsten Olsont a szerepére. Amikor Tina és Casey először találkoznak, a későbbi edző megvádolja a diákot kémkedéssel, aki erre azzal védekezik, hogy van nála egy jegyzetfüzet, ami bizonyítja az igazát. Teddy elveszi tőle, átnézi, majd szarkasztikusan közli „tele van titkosírással” – ez utalás a Harrietre. Nekem fel se tűnt, pedig egymás után néztem őket…

Cattrall karakterét Tina Harwoodnak hívják és csalás miatt kizárták, mert – mint később kiderül - sérülést okozott egy másik versenyzőnek. Ez utalás a valóságban megtörtént 1994-es Tonya Harding-Nancy Kerrigan összetűzésre, ami máig érezteti hatását. Hayden Panettiere a legtöbb korcsolyás mozdulatot maga adta elő, illetve a végefőcím alatt hallható utolsó dalt, az I Fly-t ő énekli. Trevor Blumas tényleg megtanulta kezelni meg vezetni a jégsimító Zambonit, több alkalommal ő simította le a pályát a felvételek előtt. A Jéghercegnőt és a Harriet, a kémet is Torontoban forgatták. A Casey-ék háza mögötti tavacskát a filmhez építette fel egy jégpálya-készítő cég (a magyar szinkronban valamiért mocsárnak fordították).

SZPOJLEREK ITT

Az imdbn mostanában elolvasom a hibákat taglaló oldalt is, mert az ilyen kisebb produkcióknál alig van egy-kettő. Nos, ezúttal azért akadt néhány. Pár fizikai-matematikai tévedés: A behúzott karos dolog nem igaz, valahogy máshogy működik a dolog (fizikából kettes voltam, ezért nehezen értem a magyarázatot, a lényeg a téves állítás). A sebesség szorozva hajtóerővel nem egyenlő a gyorsulással. A fejszámolásos műveletnél Casey 25 centet téved. Két általános furcsaság: A bulin az ablakon kizuhanó srácnak össze kellett volna törnie az ablakot, mindenütt üvegszilánkoknak meg keret-maradványoknak kellett volna lenniük, ám mivel ez egy preparált nyílászáró, ezért a valóságosaktól eltérően törik szét. Casey Connecticutban lakik, a nagy verseny viszont Pennsylvaniában van. Ezek szerint Joan Cusack karaktere kb. 322 kmt autózik, hogy megnézze a lányát és időben odaér:)

Végül néhány korcsolyás baki: Teddy rászól Casey-re, hogy ne menjen a jégre cipőben, később viszont a legjobb barátnőt csizmában beengedi, illetve Tina is utcai cipőben tanítja a kezdőket. Sőt, Teddy-n szintén cipő van, amikor a hősnő elvágódik és ő felsegíti. Egy Zamboni valójában nagyon nehéz, így a tavacska jege nem bírná el. A mozgatása igen körülményes, utcai forgalomban tilos vele menni, a valóságban platós teherautóval kellett volna odavinni a hátsó udvarba. Az igazi amerikai korcsolyaversenyeken nincsen színházi megvilágítás, a junior korcsoport versenyeit az ESPN-hez hasonló nagy sportcsatornák nem közvetítik.

Az egyik kedvenc jelenetem a 2. versenyen a rövid szám, ahol a főszereplő Madonna Ray of Lightjára mutatja be mozdulatait. A valódi versenyeken tilos olyan zene használata, amiben szöveg van, ezért pontlevonás jár (nem tudom, ez mennyire állja meg a helyét, lehet, hogy csak az USA-ban érvényes a szabály, vagy ez egy régi komment). Zoe Bloch-ot a hosszú szárú, stílusos korcsolyájával nem engednék a pályára, mivel ez a mozgását és a hajlékonyságát is akadályozza. Mikor Casey elesik, akkor pár másodpercig tart, mire összeszedi magát a drámai hatás miatt. A valódi versenyzők azonban a lehető leggyorsabban felugranak, hogy elkerüljék a további pontlevonásokat. Minél tovább maradnak lent, annál nagyobb eséllyel esnek ki a programjuk ritmusából. A három „profi” koris lány csupa olyan ételt rendel a hősnőtől a büfében, amit egy igazi jégpályán nem lehet kapni (pl. salátát vagy marhahúst). A Hóeke Hugó (kíváncsi vagyok, ez igazából hogy van magyarul) korcsoportban nem tanítanak axel-ugrást. Tina elvileg elismert egykori atléta és edző, ennek ellenére cipőben megy a jégre, a lányával mutattatja be a mozdulatokat és sohasem látjuk korcsolyázni.

SZPOJLEREK VÉGE

Az Ice Princess 25 milliót emésztett fel, viszont nem sikerült elérnie a 26 milliós bevételt sem. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, ezúttal a jó meg a rossz kb. egyenlő arányban van. Bár bemutatása idején nem érte el a várt sikert, azóta egyfajta klasszikus lett a világon mindenütt koris körökben és a téli sport jellege miatt a tévék karácsonyi kínálatának örökzöld darabjává vált. Állítólag terveztek neki folytatást, ám Michelle ellene volt az ötletnek, mivel szerinte azzal megcsúfolták volna az eredetit.

A Jéghercegnő ugyanúgy szórakoztató, vicces és jópofa, mint a Harriet – csak kicsit nyálasabb, disney-sebb és mesterkéltebb. Ennek ellenére sosem fogom megunni, mert az eddig látottak közül ez aknázta ki legjobban Trachtenberg kisasszony lélegzet-elállító vonásait.

Pontozás:

imdb: 6/10 (Ugyanannyi, mint a kémnek.)

Szerintem: 5/5 (Még ha vannak benne idegesítő részek, akkor is felemelő!)

The Circuit (Családi futam, 2008)

Tavaly januárban a Jéghercegnő újranézése után áttekintettem Trachtenberg kiasszony filmográfiáját és ott találtam ezt. Sajnos akkor még nem sikerült hozzájutnom, most is elég nehéz volt, ám végül összejött. A letöltés alatt véggigondoltam és Michelle munkái között nincs egy tisztességes sci-fi vagy fantasy (a Buffy sose érdekelt), pedig pusztán a külseje alapján tökéletes lett volna elfnek vagy valamilyen űr-arisztokratának:) Viszont az autóverseny (még ha a valóságban hidegen is hagy) legalább sport, a sportfilmeket pedig szeretem. Nagy elvárások nélkül vágtam bele ebbe és már előre le kell szögeznem, hogy nagyon tetszett!

Alig 2 évvel az előző mozi után járunk. Michelle ezúttal Kylie Shines bőrébe bújt, aki NASCAR-versenyző (dunsztom sincs, miként lehetne lefordítani a stock-car racinget magyarra és mivel nem nézem, nem tudom a szakkifejezést se). Ő az egyetlen nő, ráadásul az egykori legenda Al Shines (Bill Campbell) lánya. Csillaga gyorsan emelkedik, a rajongók oda vannak érte, ezért a dörzsölt üzletember és versenyautó-istálló-tulajdonos Cates (Paul Rae) meglátja benne a lehetőséget, így leszerződteti – pont Al helyére. Kylie először kap profiknak járó autót, felszerelést meg ellátást, már csak mindent bele kell adnia a sikerhez. Azonban hátráltató tényezőként az új csapatfőnök, Crash (Maurice Dean Wint) túl szigorú vele szemben; az addig számára tökéletesen megfelelő szerelője, Jake (Tommy Lioutas) túl amatőrnek bizonyul; a csapattársa és szintén felívelő pályán futó Kid Winters (Drew Fuller) pedig hamarosan nem csak az aszfalton lesz kihívás számára, hanem a szerelem csataterén is. Cates azonban úgy látja, Ms. Shines nem hozza a várt eredményt, a befektetésének valahogy mégis meg kell térülnie. Egyik tanácsadója felveti az ötletet: Mi lenne, ha apa és lánya, akik a való életben sincsenek felhőtlen viszonyban, a versenypályán mérnék össze erejüket? Megszületik a nagy ötlet: Idősebb és ifjabb Shines egymás ellen, plusz Kid még beszáll harmadiknak. A közelgő megmérettetés mindenkit felvillanyoz (a circuit áramkört is jelent;)), de vajon Kylie meg fogja állni a helyét és legyőzi élete két fontos férfiját?

Mielőtt tovább megyünk, le kell szögeznem, hogy ennek a műnek eléggé negatív a megítélése, én viszont nagyon ritkán nézek olyasmit, amit még korábban sose láttam – talán éppen ezért tetszett! A The Circuit (ebben az esetben a körpályát jelenti) független tévéfilm, amit az ABC Family (2016 óta Freeformnak hívják) készített, saját sugárzásra. Ennél fogva mindössze egyetlen kritériumnak kellett megfelelnie: legyen családbarát! Emiatt a nőket sose mutatják félmeztelenül, se káromkodás, se cigarettázás nincs, a szereplőket pedig egyszer sem látjuk alkoholt inni. Féltem, hogy amúgy ez valami unalmas baromság lesz, éppen ezért lepődtem meg a minőségén. A fényképezés kifejezetten szép, erős, telt színek vannak (az operatőr Neil Roach), ezt pedig baromijó zene festi alá (Danny Lux jóvoltából). A történet csak az utolsó fél órában válik ostobasággá, amikor gyorsan igyekeznek minden szálat elvarrni. Nekem a poénok is tetszettek, tudtam rajta nevetni.

Michelle a karaktere vezetéknevéhez mérten ragyog, gyönyörű és szexi (kétszer is van, hogy dobozt cipeli, akkor elég nehéz az arcára koncentrálni:P), a hangja szintén igen kellemes. Drew Fuller kitűnő választás volt mellé, a hölgy nézőknek biztosan tetszeni fog, a két főszerelő között lévő kémia szinte tapintható, elképzelhetően vonzódtak egymáshoz a valóságban is. Paul Rae kissé ripacs, tipikus „gonosz” üzletember, akit csakis a lóvé motivál; a háttérbe szoruló Bill Campbell szimpatikus, kedvelhető. Kiemelkedik még a karizmatikus Maurice Dean Wint, akinek a figuráját valamennyire hiteltelenítették a cselekmény végére; az egyetlen kevésbé értékelhető a szerencsére csak rövid ideig szereplő Kristina Nicoll a nagynéniként. E neveket olvasva mindannyian rájöhettek, hogy Trachtenberg kisasszonyt kivéve itt mindenki más ismeretlen pofa, akik főleg tv-sorozatokon, tévéfilmeken dolgoznak (mondjuk felnőttként Michelle is elsősorban szériákkal lett ismert).

A dinamikus felvezetés egyből a történetbe visz, a stáblista alatt van az első verseny, melynek során kitűnő módszerrel mutatják be nekünk Kylie-t, aki helyettesítő tanár egy általános iskolában, ahol kb. Harrietel egyidős gyerekeket tanít. A versenyek mind nagyon izgalmasak, engem sikerült beszippantaniuk. Ezúttal a készítőknek könnyebb dolguk volt a dublőrökkel is, mivel itt a sisakok meg a kocsik kitakarják a sofőröket (nagyon jól elrejtették a dublőr-sofőröket, a képek válogatása közben is csak egyetlen alkalommal szúrtam ki egyet). Ebben a sport-szálban csak az nem tetszett, hogy Al karrierjének alakulása kevésbé kidolgozott és az se világos, mit érez valójában a gyermeke iránt. A leány mintha utálná őt, pedig később azt mondja, nem így van, ő meg sose mond ki nyíltan semmit (még a „szeretlek, apa”-klisé sincs meg).

„Tudod, ki vagyok?” – kérdezi a hősnő a jövendőbeli pasiját. Hát, ha így nézel ki, mindenki tudja, ki vagy:P Ebből láthatóan a hangsúly az autózás mellett erőteljesen Kylie magánéletére tevődik, ennek mondjuk 25%-át teszi ki az „én vagyok Al Shine lánya” és az ebből fakadó dolgok sora; a maradék 75% a „sikeres akarok lenni a saját erőmből” + „a pasim” adják – szerencsére a sikert a versenyeken elért hellyel méri. Természetesen hamar kitalálható, mi lesz a konfliktus és kivel zördül majd össze a hősnő; ezt viszont mégsem lehet hibának nevezni, hiszen cikkem tárgya sose ígérte, hogy megreformálja műfaját. Szórakoztatni akar, és a kis „görl páör” kivételével nincs benne semmiféle üzenet.

SZPOJLEREK INNENTŐL

Valószínűleg ez a film javult volna, ha kap még legalább fél órányi játékidőt, viszont itt bele kell számolni a reklámokat, ezekkel együtt 2 órás, ezek nélkül csak másfél, aminek jelentős részét az autóversenyek teszik ki. Így mind a Kylie-Al-viszonyt, mind a Kylie-Jake klisé „gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd”-et mellékvágányra terelik. A főhősök túl gyorsan jönnek össze, bár ez érthető, hiszen mindketten vonzóak, sikeresek, gazdagok (utóbbi nyilvánvalóan az). Meglepő, miért fordul (a nyilvánvalóan antagonista) Cates Kylie ellen, miért preferálja helyette Kidet; és kettejük kapcsán a tanácsadók először azt javasolják, boronálják össze őket, legyenek ők az első autósport-párocska (emlékeztek a Tvájlájt idején Kristen Stewart és Robert Pattinson „románcára”?).

Az apa-lánya konfliktus kicsit zavaros, mert a játékidő végére kiderül, hogy Kylie-nak 1984-ben már valószínűleg meg kellett születnie, vagyis 23 éves a készítés évében; az anyja 7 éves korában halt meg, Al pedig 10 éves korában hagyta a nagynénjénél. Utóbbi azonban valamiért azt mondja Alnek (aki amúgy a testvére), hogy „az elmúlt 2 év után”, ez pedig bezavar. Most akkor 2 éve nem beszéltek egymással? Az se világos, kinek a hibájából, bár szerintem a lány haragszik a faterjára, amiért sose volt ott neki. Ez a konfliktus a biliárd-jelenetnél csúcsosodik ki, ami az egyik legizgalmasabb nem autózós rész.

A kettes konfliktus Cates és Kylie fokozódó ellentéte. Ide még valamennyire belekerült a nemek csatája az emlékezetes edzési szekvencia révén, azonban ez hamar elsikkad, 17 éve még nem volt ennyire feminista a filmipar. Cates azt mondja, Kid akkor eladható, ha egyedülálló és a legfőbb vásárlóerőt jelentő nők epedeznek érte; a férfi rajongók pozitív válaszát a csinos csajra viszont leértékelni, mert a férfiak kisebb célközönséget képeznek (mondjuk ez pont a NASCAR-nál biztosan nem így van). Itt újra felmerül a valós szórakoztatóipar: Vajon mennyire természetesek a színészek vagy zenészek közti kapcsolatok? Milyen szinten alakítják az összefonódásaikat, szétszakadásaikat a mögöttük álló pénzeszsákok? Akár ronda dolog, akár nem, bennem felmerült, vajon ez történt-e Michelle-lel a valóságban is? Nem találták eladhatónak? Nem felelt meg az ideálnak? Lényeg a lényeg, a lóvé uralkodik, a tehetség csak másodlagos, ezt később megerősíti a sajtótájékoztató, ahol kiderül, hogy Cates bizony Kiddel ugyanúgy kicseszett.

„Ha nem hagyod az érzéseid a pálya szélén, akkor sose kapod meg, amit akarsz!” – jelenti ki Kid, de ezt egy NŐ-nek mondja és a nőket az érzések vezérlik. Ekkor lett volna lehetőség a tipikus „egy ágyban az ellenséggel”-dilemmára, amit viszont végső soron kihagytak, mert Kid tök váratlanul, mindenfajta megalapozás nélkül fordul Kylie ellen. Az látható "az ügynököm veled akar beszélni”-pillanatában, hogy a srác elkezd féltékenykedni a csajára, csakhogy közben ő jóval ismertebb, keresettebb és sikeresebb. Talán Kid csak simán ennyire egomániás, de nekem ez kevésnek tűnik a megcsaláshoz (ami természetesen bekövetkezik). Még egy kihagyott ziccer az „ellenségem ellensége”, mert el lehetett volna vinni az egészet afelé, hogy Kylie Altől kér segítséget egykori szeretője legyőzésére, ezzel ismét családdá kovácsolódhattak volna. Persze a család ezúttal is csonka, a központi karakter elvesztette az anyját (rák), az apjával nincs beszélőviszonyban…

Különös módon a tényleges konfliktus kialakulásáig majdnem 1 órát kell várni, ekkor kerül ugyanis vissza a képbe az addig eltűnt Al és itt fordul a két fiatal kapcsolata szerelemből rivalizálásba, meg még Jake is lelép. Emlékezzünk, a Harrietnél ugyaneddig a pontig két nagy konfliktuson vagyunk túl, de már a megoldás felé haladunk, amire majdnem 40 perc van. Itt a készítők 15 perc alatt akarnak minden szálat elvarrni, ami, hát, nem sikerül…

Hiteltelennek nevezhető Crash hirtelen pálfordulása, mert nála nem érzékeljük, miért szimpatizál annyira Kylie-val (talán mert az anyjára emlékezteti?); Jake pedig látszólag az elvárható klisétől 180 fokos fordulatot vesz, ám ez alig 5 perccel később már lényegtelen, mert visszamegy szerelméhez, mintha az nem „dobta volna”. Jake egész szereplése a ciki „rátok török”, a kirúgása és a végén a váratlan megjelenése miatt fontos, egyébként a sztori nélküle ugyanúgy működött volna. A hozzá fűződő gyerekkori szerelem-kártyát pedig az utolsó 15 percben húzzák elő a pakliból…

A végső nagy hármas párbaj azért válik komolytalanná, mert sosem láthatjuk Kylie-t gyakorolni, edzeni, felkészülni, ezért nincs magyarázat arra, mitől lesz ennyire jó. Arra sincs, hogy a kőprofi Kid miért éppen most hibázik? Al pedig hagyhatná nyerni a lányát, láthatóan örül, amikor veszít ellene, de nekünk ezt úgy adják elő, mintha Kylie leiskolázná a több mint 100 versenyen rajthoz álló legendát – hogyan? Ennél a résznél az apa „bukása” mellett 3 karakter is látványos változáson megy át. Az első a már említett Crash, akinél nincs kellőképpen megalapozva, miért segít végül Kylie-nak. Korábban elhangzik, hogy éveken át dolgozott együtt Allel, még sincs egyetlen közös jelenetük sem, azt se tudjuk, rossz viszonyban vannak-e, szóval simán segíthetné az egykori munkatársát, akivel közös a múltjuk. Következik Jake, nála „a szerelem vak” megindokolja a viselkedését. Ebben az esetben viszont hagyja magát kihasználni és ha csak abból indulok ki, amit itt látunk, akkor szíve választottja nem először „csalja meg”. Tehát itt a nagy összeborulás a végén keserű ízt hagy, legalábbis az én számban. Harmadik emberünk Kid, aki Alhez hasonlóan megmagyarázhatatlan módon éppen most marad alul, mikor az eddigi összes többi versenyén csúcsteljesítményt nyújtott, leiskolázott mindenkit. Ha akarom, megmagyarázhatom annyival, hogy nagy rajta a nyomás, hiszen Cates kitolt vele, legbelül pedig szégyelli magát, amiért ő meg kitolt Kylie-val. Hogyha elfogadjátok ezt magyarázatként, mindjárt érthető lesz, miért kezd el a lánynak szurkolni, miután kiesik a versenyből. De a sztori legnagyobb hibája is itt jön, mégpedig, hogy a Kid-Kylie-szál nincs lezárva. A nő legyőzi a férfit a versenypályán, ám Kid kiesése után semmilyen interakció nincs közöttük. Szerintem egyetlen, a korábbiakhoz hasonló párbeszéd, ahol riválisokként, de harag nélkül elválnak, sokat emelt volna a színvonalon.

Apróság, de lényeges a reprezentáció szinte teljes hiánya. Nem tudom eldönteni, hogy Maurice Dean Wint végülis fekete-e vagy sem, mert az arcvonásai alapján lehetne az, de nem úgy beszél, egyes képeken egészen világos a bőre. Szóval, ha az, akkor ő az egyetlen nevesített, lényeges fekete szereplő. Ha nem, akkor viszont egy sincs. A háttérben néha felbukkannak, most viszont tényleg erősen figyelnem kellett, hogy észrevegyem őket. A fotózásos résznél a fotós ázsiai, ám ez egy összesítésben lényegtelen szereplő, mindössze relatíve sok szövege van. Itt még meg kell jegyezni, hogy tényleg voltak és elég régóta vannak is női NASCAR-pilóták.

Pár hiba és hülyeség: A szereplők autóinak nincs rendszáma (általában az alacsony költségvetés jellegzetessége). Kylie az első suli-jelenetnél beszól az őt kioktató kislánynak:D Vajon hősnőnknek mikor van ideje megtanulni az iskolai anyagokat? Az említett „az ügynököm beszélni akar veled”-pillanatban mintha Michelle hajszíne megváltozott volna, itt feketének látszik, a többi részletben sötétbarna. Van néhány valódi márkanév (Sanyo, Chevrolet), viszont a szponzorok 99%-a fiktív (bár néhol sejthető, mi akar lenni, pl. Daisaku - Daihatsu). Valószínűleg a versenyistállókhoz 2007-ben sem csak szóban kötött megegyezés alapján lehetett csatlakozni, azt viszont a készítők nem mutatják meg, mikor Kylie szerződést ír alá Cates-nek; később azt mondja, kiszáll, de mégse; végül közli a munkaadójával, hogy ott hagyja és inkább beáll a Shines-csapatba – aminek se pénze, se szponzora:D Mivel az eltelt időt semmi se érzékelteti, így kétséges, vajon a valóságban nem kötné-e valamilyen papír alapú megállapodás…

Számomra igen feltűnő volt a rádiós kommunikáció misztikus jelensége. A csapat vezetője (Kylie-nál alapesetben Jake, később Crash) fejhallgatón beszél a pilótájával, akinek a bukósisakjába van építve a hangszóró meg a mikrofon. Az első tesztnél, mikor a hősnő kipróbálja az új kocsiját, Crash letakarja a mikrofonját, amikor Jake-nek beszél, hogy Kylie ne hallhassa, de utána elengedi és még mindig olyat mond, amit a lánynak nem lenne szabad hallania. Ez nyilván színészi hiba. Utána az edzésen Trachtenberg karakterét egy Evans nevű fickó teszi próbára. Itt számomra egyértelműen mind Kylie, mind Evans hallják egymást, de vajon utóbbi hallja-e Crash-t? Tovább bonyolódik a helyzet, amikor az első nagy versenyen a nézőtéren a nagynéni is fejhallgatóban ül. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, ő valószínűleg a közvetítést hallgathatja, mert nyilván nem adnak egy szimpla nézőnek csapat-fejhallgatót, még ha rokon, akkor se. Más néző viszont füldugót visel és biztosan van hangosbemondó, tehát akkor minek a külön füles? Ha meg ez is a hallás védelmét szolgálja, miért van vezetéke?

Kid és Kylie ugyanabban az istállóban vannak, de külön csapatokkal, a srácnak egy idősebb fazon a vezetője. Az említett első versenyen, mikor egymás ellen vannak, biztosan tudnak kommunikálni a rádión, de egymás vezetőit vajon hallják-e? Ekkor arra gondoltam, biztosan csapat-specifikus frekvenciák vannak, ám Kid nem adja jelét annak, hogy hallaná Crash-t. A végső megmérettetésnél meg már bizonyos módon a pilóták csak saját vezetőik hangját hallják – Alnek amúgy vagy nincs csapata, vagy sose mutatják meg őket. Összesítésben teljesen kaotikus módon működik ez a kommunikáció…

SZPOJLEREK VÉGE

Az alkotókról: A rendező-producer Peter Werner egész karrierjét a tévés produkciók tették ki; az egyik író Bill Hanley ezen kívül semmi mást nem csinált ebben a szakmában; a másik Quinton Peeples-höz pedig a szerintem méltán elfeledett Iron Fist szuperhősös ökörség kapcsolható. Drew Fuller a Bűbájos boszorkákban volt visszatérő, fontosabb szereplő. Paul Rae játszott a Dr. House-ban, amiben tőle függetlenül, egy másik epizódban Trachtenberg kiasszony is felbukkant. Michelle és Bill Campbell együtt játszottak a The Scribbler című moziban, azt nem tudom, van-e közös jelenetük. Maurice Dean Wint angol és főként szinkronszínész, Kristina Nicoll szintén elsősorban a hangját használja (nála láttam, hogy a Hotel Transylvaniából van sorozat, amiről sose hallottam még). Általánosságban elmondható, hogy mindenki kitűnően, természetesen játszik, csak Rae és Nicoll mesterkélt, előbbinél ez nem zavaró, utóbbinál már azért igen.

Érdekességek: Ezt a sportot hivatalosan stock-car racingnek hívják, amit talán modellautó-futamnak lehetne fordítani, eredetileg ugyanis közúti forgalomba szánt kocsikkal versenyeztek. Mára már a Forma-1-hez hasonlóan itt is egyedi építésű járgányok állnak rajthoz, a név viszont megmaradt. Minden verseny-szekvenciát ugyanazon a pályán forgattak, pedig mindig kiírják, hogy új helyszínen járunk. Cikkem szomorú apropójaként meg kel említenem azt a szekvenciát, ahol Kylie bejárja a pályát, itt sokszor átlátszó, akár egy szellem...

Pár részlet imdbs véleményekből: Sjhm szerint „Ebben a zagyvaságban semmi új vagy eredeti sincs, még csak nem is szórakoztató.” (Ezzel nem értek egyet, ám a nézők legtöbbje igen…) shoppaboii azt írja „Nem kedveltem a színésznőt, aki a nagynénit játssza. Rendkívül tehetségtelen.” nogodnomasters hívta fel a figyelmemet a családbarát besorolásra, nekem az első versenynél tűnt fel, hogy ott senki se káromkodik, pedig mindenki dühös. snrgmmqf ritka pozitív megjegyzése: „Úgy érzem, a szereplők kölcsönhatása jó volt az összes jelenetben. Könnyed kis film ez, semmi stressz, semmi agyalni való. Sablonos, de egész jó.” Végül lerdahldan a stock-car racing-hibákat világítja meg: „Én versenyzek ilyen futamokon és a filmben számos tévedés van. Például a sisakok. A film 2008-as, a sisakok a ’80-as éveket idézik. Al autója újabb építésűnek tűnik, míg Kylie-é mintha a ’90-es évekből került volna ide. Tudom, ez csak egy mozi, de Earnhardt 2001-es halálos balesete után azt várnád, hogy a pilóták 2008-ban Hans-szerkezetet (a fejet és nyakat védő felszerelés) viselnek. És meg mernék esküdni rá, hogy a versenyzős jelenetekben sosem mennek 40 mérföldnél gyorsabban.” Ha belegondolok, akkor az utóbbi valamennyire érezhető a végső versenynél, mikor a bemondók szerint „korábban sosem látott sebességgel mennek”, ami ellenben ugyanolyannak tűnik, mint bármelyik korábbi esetnél.

Mindezek ellenére nekem nagyon tetszett a The Circuit. Sokkal jobb, mint amire számítottam, király a zenéje, jók az alakítások és a párbeszédek, izgalmasak a versenyek, Michelle gyönyörű, mi kell még?

Pontozás:

imdb: 5.1

Szerintem: 5/5 (Olyan jól szórakoztam rajta, hogy nem akarok pontot levonni. Talán majd az újranézés után…)

Hírek:

- Lesz megint Tudom, mit tettél tavaly nyáron, amiben Bill Campbell is szerepet kapott.

Lehetséges, hogy beszerzek pár filmet az elhunyt munkásságából, majd meglátjuk; illetve még Mozsárágyú egy régi cikke várakozik a publikálásra.

Sajnos ebben az évben is túl későn kezdtem el kutatni egy megfelelő mozi után, amivel a blog 17. születésnapját ünnepelhettem volna, így visszatértem a gyökerekhez és miután hétfőn lusta voltam éjjel fent maradni, ezért tegnap. a tényleges születésnapi napon néztem meg ezt. Így viszont egy nappal később, a nemzetközi Christina Ricci-napot is megünnepelhetem vele.  

Ricci volt az első kedvenc színésznőm és a mai napig nagyon kedvelem. Ha a munkái csalódást okoznak, akkor sem azért, amiért a többi általam kedvelt hölgy alkotásai; és lehet rá számítani abban, hogy nem felejti el, „honnan jött”, ezért 1-2 évente mindig kapunk tőle valami új borzongatós alkotást. Mivel az utóbbi évtizedben már csak évi 1-2 horrort nézek, ezért számomra ezek szinte mind felüdítően hatnak. Szóval nem riasztott el a Monstrous alacsony imdb-s pontszáma se, hiszen ez jelölhet valami olyat, amit a nézők többsége képtelen értékelni (pl. Gonosz falu) vagy olyat, ami annyira pocsék, hogy élvezet nézni (A háború virágai). Nekem mindkettő megfelelt volna, utólag azt mondom, cikkem tárgya inkább az első kategóriát erősíti. No, de miről is van szó benne? 

Valamikor az ’50-es években járunk. Laura (C.R.) 7 éves fiával, Cody-val (Santino Barnard) egy Isten háta mögötti, szép, nagy házba költöznek. Láthatóan menekülnek valami elől, ami mindkettejüket kísérti, ám az új lakóhely idillikusnak mondható mivolta se segít rajtuk, ugyanis meglévő gondjaikat újabbak tetézik. A tévében és a rádióban folyton ugyanaz a műsor megy, az elektronikus készülékek naponta megállnak, Cody-t pedig lidércnyomás gyötri – legalábbis az anyja meg van erről győződve. A fiú azonban egy szörnyről beszél, ami a közeli tóból mászik elő, hogy zaklassa. Miközben Laura megkísérel normális életet teremteni kettejük számára, mintha az egész világ összefogna ellenük; ráadásul egy idő után már a gyerek se mutatja az együttműködés jeleit. Cody váltig állítja, hogy a problémák megoldódnának, ha az anyja beszélne a szörnnyel – de mi van, ha az nem is létezik? 

Innentől szpojlerek jönnek, mert fordulatos filmmel van dolgunk, amiről nehéz lenne másképp értekezni… 

A nyitánynál egy percen keresztül mindenféle számomra totál ismeretlen stúdió logója jött (ezekből talán a Saban kivétel, amit a Power Rangers-szériához lehet kötni). Ezek azt mutatták, független filmet fogok látni, ami a mai világban sok esetben pozitívum. Következőleg megszólalt Bill Haley legendás See You Later Alligatorje és ez rögtön megalapozta a régi idők hangulatát. Mivel különösebb elvárások nélkül ültem le elé, így örömmel állapíthattam meg Ricci első megjelenésekor, hogy sem az évek, sem a mértéktelen dohányzás nem hagyott rajta látható nyomot, még mindig ugyanolyan szép, mint amikor lassan 20 éve rajongani kezdtem érte.

A puszta közepén álló, túl tökéletesnek látszó ház és a szomszéd idős pár furcsa női tagja (Colleen Camp) azt sugallták, itt egy tipikus kísértetházas horrort tárnak majd elém. Ezt erősítette egy újabb klasszikus sláger, a The Chordettes Mr. Sandmanje, amit a Rob Zombie-féle Halloween 2. óta képtelen vagyok elválasztani a rémisztgetős műfajtól. Mint látható, az alkotók nem spóroltak a pénzzel, ha zenéről van szó és bár fogalmam sincs, mibe kerülnek ezek a licenszek, örvendetes módon mindig eredeti felvételeket hallhatunk feldolgozások helyett.  

Aztán jönnek sorban a rejtélyek. Miért jöttek ide? Ki hívja telefonon Laurát, amit sose akar felvenni? Mit jelent a visszatérő vizes látomás? Valami baj van Cody-val, de mi? Miért ismétlődnek a reklámok? Kit ábrázol a fénykép az éjjeli szekrényen? Mi Laura munkája? Nos, ezek legtöbbjére csak sokára kapunk választ, az viszont hamar kiderül, hogy a hősnő gépíróként dolgozik egy zajos, zsúfolt kis irodában és neki is van valami egészségügyi problémája – feltehetően mentális… Azonban már a helyszín és a korszak azt ígérik, veszély leselkedik a közelben, ami, ha lecsap, nem lesz kire számítaniuk…

Szerintem az effektek elég jók, a szörnyet sokáig nem mutatják premier plánban, ezek a részletek nagyon hatásosak, ám amikor teljesen látható, akkor is pofás. Egyszerű, mégis rémes (erre utal a cím jelentése). Lassan kibontakozik egy családi dráma a háttérben, amit fokozatosan adagolnak nekünk. Az apa talán bántotta az anyát? A gyerek azt mondja, megbocsátott neki, a nő viszont „még nem áll készen” erre. Újabb rejtély, ami fenntartja a kíváncsiságot, főleg mivel ez az, ami összekovácsolja a két áldozatot. Van ennek köze a szörnyhöz? A lény a ház „tartozéka” lehet – mintha erre utalna a szomszédasszony megjegyzése, ezt tovább erősíti, hogy a többi gyerek az iskolában valamiért elkerüli Cody-t, viszont nem a magatartása miatt.  

Sokáig úgy tűnik, Laura nem hisz a rémségben, viszont ezt sose mondja ki. Cody el akar menni a házból, haza akar menni, de már ez az otthona – aztán hirtelen jön egy váltás. Innentől fogva mintha a fiú átállna a lény mellé, akit immár megért, ám az alkotók itt két hibát vétettek. Az első, hogy nem mutatják meg azt, amikor „békét kötnek” egymással, egyszerűen Barnard karakterének hozzáállása gyökeres fordulatot vesz. A második gond a megoldás ismeretében már érthető, ez egy dramaturgiai fogás, ami ugyanakkor még ebben a természetfeletti környezetben is művinek hat – erre visszatérek.  

Próbáltam rájönni, mi lehet az összefüggés a „gonosz” meg a fényképen szereplő, fekete hajú nő között? Vajon egy és ugyanaz? Ha nem, akkor egyik a másik ellentéte? Miként kapcsolódnak a főszereplőkhöz? Közben felmerült bennem a fordulat lehetősége: Talán ez az egész Laura fejében játszódik? A mellékszereplők viselkedése mást mond… Másfél óra a játékidő. Nagyjából 1 óránál még mindig van egy rakás kérdés: Mit tett az apa? Mi baja van Laurának, ami miatt orvoshoz jár és „gyógyszer” van nála? Hogyan függ össze a szörny a házzal? Mi a víz szerepe? Mi történt a hősnő vízióban megjelenő nagymamával? A gyerekkori visszaemlékezésében miért emlegetik egy asszony szellemét? Talán a városkában mindenki tud a szörnyről és amiatt nem barátkozik Cody-val a többi gyerek? Ez az utóbbi elmélet hamar megdőlt. 

Lehetségesnek tűnt a reklámszöveg mantrázásának nyugtató jellege, talán Laura ezt a pánik leküzdésére használja? A meghívós veszekedésnél úgy látszik, Cody-nak van valami rohama és végig furán viselkedik, esetleg valamilyen betegség kínozza (pl. asztmás)? Lassan kiderül, hogy Laura alkoholista és a „gyógyszer” valójában pia, de az üvegeket olyan rövid ideig mutatják, hogy akár ampullák is lehetnének. A gyerek egyre jobban erőlteti a találkozást az általa „szép hölgynek” nevezett lénnyel – a befejezés ismeretében ez érdekes. Az anya előtt a „gonosz” más formában jelenik meg, ám amikor Cody egyedül van, akkor ő ugyanúgy látja és a rajzain így örökíti meg. De ezek szerint ismeri a valódi formáját, amit talán csak akkor nyerhet vissza, ha Laura szembe néz vele. Mikor a kissrác besétál a tóba, meglepődtem, mert nem mutatják meg, miként tudja az anyja kiragadni a nyirkos karmok közül.  

Egészen 1 óra 11 percig kell várni, amikor jön az igazi első fordulat, két perc múlva viszont jön a következő, ez baromira váratlan; innentől azonban nem nehéz kitalálni, mi az igazság, már csak össze kell rakni a részleteket. Most már érthetővé válik az a jelenet, mikor a gyerek úgy vágja falhoz az anyját, hogy nem ér hozzá - az én agyam valahogy kizárta ezt a pillanatot, pedig gyanakodhattam volna. Az is fura, hogy a nő nem próbálja meg azt mondani a fiának, hogy a szörny csak kitaláció, mert tudja, hogy létezik. Amikor szemtől szemben találkoznak, akkor se kételkedik benne, sőt, igazán nem tőle rémül meg, hanem a megjelenésével egyidejű vízbe fulladás jelenségtől. Utólag viszont minden konfliktus, minden furcsa helyzet érthetővé válik - a megoldást nem árulom el, de a lényeg a fényképen van… 

GIGA SZPOJLER ITT 

Már említettem a második hibát, ami egy dramaturgiai fogás. Ez a gyerek és a szörny közti összefüggés mindenléte. A valóságban a lény nyilvánvalóan elmondaná Cody-nak, kicsoda, hiszen ez mindkettejük helyzetét sokkal egyszerűbbé tenné; ám ha ez megtörténne, akkor az egész Monstrous menne a kukába, mert az első perctől világos lenne, mi zajlik előttünk. Éppen ezért a tavi kreatúra nem úgy viselkedik, ahogy azt szerintem tennie kellene, a kissrác meg direkt nem érti meg ezt a lényeges dolgot kettejük között. Persze lehet ebbe még belemagyarázni egy-két dolgot (sosem találkoztak az életben korábban, másként nézett ki a „szép asszony”, stb.), összesítésben viszont mégis a cselekmény rejtélyességét szolgálja.  

GIGA SZPOJLER VÉGE, normál szpojlerek folytatódnak 

Pár ostoba részlet, saját gyűjtés: Mikor az elején először bemennek a házba, az ajtót nyitva hagyják. Rajtuk kívül nincs ott senki, a kamera se utánuk megy be. Vagy a nyári meleg miatt maradt nyitva vagy Barnard egyszerűen elfelejtette behúzni maga után. Teljesen életszerűtlen módon Laura folyamatosan magassarkú cipőben van, viccen kívül abban is alszik a kanapén, de Cody is cipőben van otthon. Utálom ezt az amerikai filmekben, még akkor is, ha a befejezéssel lehet rá magyarázatot találni. Mikor a „beszélgess vele” jelenet zajlik, a szörny megjelenik az ajtó előtt, Ricci karaktere végigrohan a rövid folyosón, aminek van egy második, sokkal masszívabb ajtaja, ám azt eszébe se jut bezárni. Talán még nem lakik itt elég ideje, hogy ez felmerüljön benne? A rém megjelenését kísérő sötét, meg a viharos szél horror-klisék, amik vagy jók vagy nem, ezt a néző dolga eldönteni. A gyerek, aki Laura akar lenni és a nagymama is mexikóiaknak tűnnek a visszaemlékezésben. A rendőrőrsön vagy hol, ahol a nagy fordulat előtt a hősnő van, az ajtó nincs zárva, őr sincs kint. Márpedig annak ott meg kell történnie a valóságban… 

Szpojlerek vége 

Jópofa apróság az elején a The Creature from the Black Lagoont utánzó víziszörnyes horror, amit a központi nőalak a tévében néz, ez teljesen hitelesnek tűnik és csak később derül ki, hogy igazából ehhez az alkotáshoz forgatták. Annyira meg akarták jeleníteni az ’50-es éveket, hogy erősen figyelve is csupán egyetlen, pár másodpercig felbukkanó fekete van a képernyőn, ugyanakkor az iskolában néhány gyerek mintha ázsiai lenne, ez így aláássa a látszatot – utólag könnyedén megmagyarázható, nézve pedig kellemes az erőltetett diverzitás hiánya. 

Pár mondatban az alkotókról: Összesen 51 producer volt, ennyien adták össze a lét cikkem tárgyára. Egyikük a rendező Chris Sivertson, akihez semmi érdekest se tudok kötni; másik az író Carol Chrest, aki 2000-ben csinált forgatókönyvet az imdb-n 4.9 ponton álló The Prophet’s Game-hez, 21 évvel később a Monstrous-hoz, ezeken kívül viszont semmi más nincs a filmográfiájában. Ugyanígy producer volt a szomszédasszonyt alakító Colleen Camp, aki szerintem nagyon jó, tök természetes, mintha nem is szerepet játszana. Ő volt anno a Rendőrakadémia 2-ben és 4-ben Kirkland, aki a csaja, majd felesége Tackleberry-nek, innen volt ismerős a neve. Ki kell még emelnem a fényképen lévő asszonyt megtestesítő Rachel Edlow-t, akinek kevés, de meghatározó szerepe van.  

Érdekességek: Christina Ricci és Santino Barnard együtt szerepelnek szinkronként a Batman: Caped Crusaderben, ahol a fiú a fiatal Bruce, „anyukája” Harley Quinn megszólaltatója, de valószínűleg se személyesen, se karaktereikben nem találkoztak egymással. Colleen Camp szintén dolgozott már Riccivel a Jégviharban, ahol egy stáblistában fel sem tüntetett orvost alakított, ám nekik sem akadt közös jelenetük. A cikkem tárgyának helyszínéül szolgáló ház ugyanaz, mint amiben az Annabelle: Teremtés cselekménye zajlik.  

Utólagos megfigyelés: Két különböző nőalak is ugyanazt a szeretet-teljes gesztust gyakorolja a szívüknek kedves gyermekek felé, ez a mozdulat többször, több szituációban megismétlődik és rámutat az egyes alakok közti viszonyra.  

Nekem végső soron tetszett, mert bár lassú és a nézőnek elég sokáig kell várnia a rejtélyek megoldásaira, végig fenntartotta a figyelmemet, jók a betétdalai, az effektjei, meg a szörny se rossz. Aki viszont akarja látni kedvenc Wednesday-ünket felnőve egy újabb borzongatós alkotásban, az adjon neki egy esélyt! 

Pontozás:

imdb: 4.7 

port.hu: 5.1 (Nem tudom, miért ilyen rossz a nemzetközi megítélése.)

Szerintem: 4/5 (Az egy pont levonás amiatt ját, hogy a befejezés ismeretében még maximum egy megtekintés lehetséges, ennél többször viszont már nincs értelme látni. Valamint említettem pár apró hibát is, amiket meg lehet magyarázni, mégis zavaróak.)

Hírek: 

- A ma 44 éves Christina Ricci hamarosan visszatér az itthon szerintem kevésbé ismert, külföldön viszont sikerrel játszott Yellowjackets, illetve a hazánkban is nagy rajongótáborral bíró Wednesday újabb évadjaiban.

Tavaly ismét munkanélküli lettem, ezúttal életemben először úgy, hogy megszűnt az állásom. A hirtelen a nyakamba szakadt időben gondolkodtam, milyen mozikat kellene nézni, ám az utóbbi években semmi olyan élményem nem volt, ami visszaadta volna a kedvem a hollywoodi szennyhez. Amik 2024-ben mégis sorra kerültek, azok elé elsősorban valamiféle korábbi rajongásom miatt ültem le. Sajnos a legtöbbjük így is csalódást okozott… Mozsárágyú viszont továbbra is rengeteg tévét néz, de csak arról ír, amiről kedve tartja, ezért találkozhattok a cikkeivel ritkábban.

Tavaly 16 új bejegyzés született, ebből 3 hírek-jellegű, 1 olyan moziról szól, amiről már korábban született cikk, így újdonságként 12 írást listázhatok, ebből 3-at szerzőtársam írt, a maradék 9 az enyém.

A blog.hu szerkesztőségének köszönhetően a főoldalra került – és ezáltal olvasottságot kapott – a Térdvédő vagy flitter, a Garfield és a Zűr Kommandó, a The Iron Giant Signature Edition, a Csontváry, a Bevégezetlen ragozás, a Fél lábbal a Paradicsomban és az Agymanók 2 tőlem; valamint Mozsárágyútól a Ház a sziklák alatt és az Ékezet. Hálásan köszönjük a kiemelést! Az abszolút győztes 357 megtekintéssel a Ház a sziklák alatt.

Viszont kiemelés híján gyakorlatilag senkit se érdekelt A zsoldos, A szél fiai és az újdonságként készült szilveszteri dupla cikk, amibe mindketten írtunk, a Lavinacápa. Az év vesztese A szél fiai, ami pedig Bud Spencer-mozi, mégsem harapott rá senki se, csupán 10 embert érdekelt.

Az egyik örök kedvencem a The Iron Giant, ami ebben az évben is óriási élményt adott, mert már hosszú ideje nem láttam; viszont a teljesen újdonságok közül azt hiszem, a Térdvédő vagy flittert választanám 2024 filmjének.

Mozsárágyú kedvence (talán nem meglepő) a Ház a sziklák alatt lett.

Objektíven nézve az általam látott legrosszabb a Garfield és a Zűr Kommandó volt, ám ennél egyértelműen károsabb, ennél fogva rosszabb az Agymanók 2. Szerzőtársam a Lavinacápára szavazott, mint az év legrosszabbjára.

A legolvasottabb cikkeim közül A remény rabjainak véletlenül elkészített második verziója mostanra átlépte a 10.000 letöltést. 2024-ben kb. 40.000 összesített oldalletöltést produkáltunk, ez durván 110 letöltés egy napon.

Érdekes módon 2 db hivatkozás a magyar wikipédiáról mutat az oldalra, de nem tudom, honnan és hová; a legtöbb hivatkozás a Google-ön keresztül történik, második helyen a blog.hu főoldala van.

A legkiemelkedőbb nap 08.06. volt, amikor 769 látogató 924 letöltést produkált. A legtöbb látogató viszont két nappal korábban, 08.04.-én volt, 873-an néztek be hozzánk aznap. Érdekes módon e két dátum idején semmilyen új cikk nem került ki, szóval nem tudom, minek köszönhető az eredmény…

Az adataink szerint 10.27.-én mindössze 2 látogató volt, akik 3 oldalletöltést produkáltak, ez ránézésre valamilyen rendszerhiba lehetett.

Követőink száma egyel nőtt, immár 61-en vannak, üdv a követőinknek:)

Az év projektje a The Iron Giant bluray volt, amit több napon át néztem és a cikk elkészítése is elég sokáig tartott. A leggyorsabb munkám pedig a Lavinacápa lett, ezt néhány óra alatt összedobtam.

2025-re egyelőre nem tudok ígérni semmit. Már kinéztem egy új bluray-t és ha végre lesz munkám, akkor megveszem. Addig is a havi minimum egy cikket szeretném tartani, eddig egészen jól állok a tervvel. Köszönet mindenkinek, aki olvassa az írásainkat és főleg azoknak, akik kommentelnek, valamint terjesztik a cikkeinket!

Kedvenc íróm, Örkény István nagy álma volt, hogy regényt írjon, több kísérletbe is belefogott, ám végül egyet se fejezett be. Azaz mégis, mert valamikor a ’70-es években (ha jól emlékszem) azt nyilatkozta (vagy írta le), készített már egy regényt az ’50-es években, de azt senki se fogja elolvasni. Annyiban tévedett, hogy én mégis elolvastam a Házastársak címre hallgató művét, mely eredetileg 1951-ben jelent meg (a saját kötetem 1953-as és valaha a Magyar Vasutasok Szabad Szakszervezete Szakszervezeti Bizottság Gyöngyösi Váltógyár tulajdona volt). Miért becsülte le Örkény a saját művét? Azért, mert a Házastársak termelési regény, magyarul kommunista-szocialista propaganda. Aki nem olvasott ilyet, az el se tudja képzelni, milyen, ezért rendkívül érdekelt, hogyan tudták ezt filmre vinni?

1949. Főhősünk Lugosi Sándor (Görbe János) gyári munkás, esztergályos, mozdonyalkatrészeket gyárt és kommunista, bár a pártmunkát nem nagyon végzi. Inkább a munka érdekli, hogy miként lehetne jobban, hatékonyabban termelni, ezáltal többet keresni, venni egy új kályhát meg az asszonynak télikabátot, esetleg befizetni egy nyaralásra a Galyatetőre. Felesége, Eszter (Sulyok Mária) pedig ugyanabban az üzemben, csak a traktorokat összerakó részlegen dolgozik, élmunkás, szemináriumra meg pártiskolára jár, szinte nincs is otthon. Kettejük közt feszültséget okoz az asszony sikere és a férj kudarca, amit azonban nem saját magának köszönhet, hanem a „sötétben bujkáló ellenforradalmároknak”; ugyanis a minisztériumban dolgozó tanácsos, a mérnök, a revizor és az egyik munkás összefognak, hogy tönkre tegyék a szocialista termelést. Miért? Mert a „felszabadulás” előtt ők voltak hatalmon és szeretnének ismét hatalmon lenni. Ehhez tudta nélkül segítségükre van az irodájából ki sem mozduló főmérnök is. Ebben a helyzetben Sándor hiába próbálja megreformálni az esztergálást egy úgynevezett negatív élű késsel, mindenütt elutasításba, falakba és árulásba ütközik. Ám ezalatt Eszter pályája szépen ível felfelé és hamarosan olyan pozícióba kerül, ahonnan segítséget nyújthat férjének. Közeleg a nagy ünnep, Sztálin elvtárs 70. születésnapja, jön a munkaverseny, a gyár pedig 20 mozdony elkészülését ajánlja fel. Vajon sikerrel játhatnak, vagy a „peyerista” gazembereknek sikerül végrehajtaniuk a szabotázst – és mi lesz a házastársakkal?

Szerintem senkinek se kell bemutatni A tanút, ami ugyanennek a korszaknak a szatirikus, görbe, de mégis nagyon igaz tükrét tárja elénk. A Becsület és dicsőség pedig egy idealizált utópia, amiben a jóakaratú kommunista munkás legyőzi a gaz fasisztákat. Viszont a két mozi között különbség, hogy míg előbbit betiltották és csak sok-sok évvel később mutathatták be (akkor se úgy, ahogy a rendező megálmodta); addig utóbbit már a saját korában is támadások érték (erről később lesz szó), aztán rövid időn belül készítői akaratától függetlenül, óhatatlanul elhasználódott. Hiszen 1953 után már nem lehetett olyan mozikat vetíteni, amikben Sztálint dicsőítették, 1957-re pedig Rákosi is terhes emlékké vált. (Megjegyzés: Szülővárosomban, Székesfehérváron 1959-ben még volt Sztálin utca.) Pont úgy rövid távú, „eldobható” mű ez, mint a regény, amin alapszik – az én példányom olyan pocsék minőségű, hogy a szövegben egyes betűk az évek alatt egyszerűen eltűntek, magam rajzoltam őket vissza ceruzával, olvasás közben… 

A könyvből nagyon élesen megmaradt, hogy a negatív szereplők közül csak egynek van érthető motivációja, ő a rendszer átverésével próbál magának némi extra pénzt szerezni, mert nem elégedett az életszínvonalával – az elégedetlenség a rendszer egyik legfőbb ellensége. A többiek azok csak úgy gonoszak, mert csak. A pozitív szereplők elképesztően életszerűtlenül viselkednek, mivel mindenki mindig csak a munkára gondol, ekörül forog minden, ez teszi ki az ébren töltött perceik összességét (például Sándor műszak után először hosszasan üvegbe zárt hajómodelleket épít, aztán később éjszakába nyúlóan a negatív késsel kísérletezik, gyakorlatilag nem él, csak dolgozik, mindössze akkor boldog, ha melózik vagy a munkáról beszélhet). Aki netán másképp cselekszik, az a rossz. Ez a rendszer összeegyeztethetetlen az emberi természettel meg a valósággal… Sajnos most már legalább 8 év telt el, mióta a Házastársakat elolvastam, ezért csupán pár apróságot tudok majd később felhozni összehasonlító jelleggel, amit a filmesek megváltoztattak. 

Izgalmas belegondolni, hogy az itthon a ’30-as években, nagypolgári jólétben ért Örkény hogyan vált meggyőződéses kommunistává 5 év szovjet hadifogság alatt. Eleve abszurd, hogy ezekkel az emberekkel elhitették, ők voltak a gonoszak, akik kiszolgálták a bolsevizmus ellenfeleit, de „megváltásképpen” áttérhettek a „jó” oldalra, amit a legtöbben megtettek. Írónk 5 évet várt, hogy hazajöhessen, itt pedig ugyanaz a rendszer fogadta, ami addig fogva tartotta, ő mégis elhitte, ez a jövő. 1949 és 1956 között hithű támogatóként tolta a rezsim szekerét és csak az ’56-os forradalom meg az ahhoz vezető események voltak képesek felnyitni a szemét. Ezek után évekig mellőzték, végül visszaengedték az irodalmi életbe, kitüntették, elismerték… Ilyen elismerés lehetett korábban, hogy már a megjelenése évében megfilmesítették egyetlen befejezett regényét. 

„Mindig arról álmodtam, hogy egyszer megkapom ezt a vándorzászlót…” 

A korszakra jellemzően cikkem tárgya fekete-fehér. Ez még önmagában nem gond, viszont mivel már premierje körül is szerették volna elfelejteni, így érthető módon sosem újították fel. Az egyetlen fellelhető kópiája egy még a kitűnő Filmmúzeum csatornáról felvett, rossz minőségű darab, ahol a hanggal nincs gond, de a kép… Például az éjszakai felvétel a Duna-parton annyira sötét, hogy nehezen kivehető, mit is látunk; később meg a ház előtt rögzített esti képsorokon kell mereszteni szemeinket, különben az útnak eredő figurák belevesznek a feketeségbe. Önkéntelenül is eszembe jut erről, hogy ugyanolyan állapotban van, mint a Munkásmozgalmi Pantheon sírjainak nagy része – méltó feledésre ítéltetett… 

„Úgy élsz ma is, mint a felszabadulás előtt, mintha semmi se történt volna!” 

Általában nem nézek ennyire régi alkotásokat, ezért meglepő volt, hogy a stáblista egésze a legelején van, ahol minden színész és szereplő nevét kényelmes tempóban el lehet olvasni, a többi készítőével együtt. A tömegjelenetekben csupa olyan régi arcot lehet látni, amik ma már eltűntek a világunkból, az ’50-es évek arcéleit, nagyszüleink, dédszüleink generációját. A kor divatját, az akkoriban használatos pénzeket (Kossuth százas, Petőfis tízes), meg az akkori lakhatási és gazdasági helyzetet is elénk tárják (140 Ft fizetés egy hónapra igen kevés, de 300 már jó; 50.000 vagy 100.000 pedig elképzelhetetlen összegnek számít; a lakások ajtóit senki se zárja be [Ez mondjuk lehet az utópisztikus jelleg egyik tünete, hiszen egy becsületről szóló mozi világában ki lopna a szegény munkás otthonából? Még a fasiszta sem!]). 

„Értsd meg, hogy megfordult a világ! Ma nem rúgnak ki, ha szólni mersz!” 

Elindult a stáblista és az igen hangos kísérő muzsika alatt konstatáltam, hogy máris egy dolgot megváltoztattak: A könyvben igen feltűnő módon a főmérnök neve Corrodini, itt ezt leegyszerűsítették Kórodira. A férfiak egyébként mind a vezetéknevükön szerepelnek, ám a főhőst szinte mindenki Sándorozza (fontos megjegyezni, hogy még a felesége sem becézni). Az egyik legelső párbeszéd során hősünk oroszul kezd diskurálni egy nála idősebbnek látszó kollégájával (a kort nehéz belőni, mert a regénybeli születési dátumokra nem emlékszem, az egyik mellékszereplő Sándor bácsinak nevezi emberünket, Görbe János pedig 39 éves volt a forgatás idején), ekkor elhangzik: „Mi két évig voltunk együtt Nyizsnyi-Tagilban, hadifogságban.” Ezen csodálkoztam, mert a szocialista időkben sose volt egyértelmű, hogy erről lehetett-e beszélni vagy sem? Akik kommunisták lettek, azok büszkék voltak rá, de többeket éppen emiatt nem vettek be a hatalomba; aki meg nem állt be a rezsim mögé, annak élete végéig hallgatnia kellett a fogságáról. 

„Vannak hibái. De a barát az barát.” 

Az egyik rosszfiút igen gyorsan be lehet azonosítani, ő Bárány Jenő (Pásztor János - neve a báránybőrbe bújt farkasra utal, de nekem eszembe jutott a bibliai jelentés is), arról ismerszik meg, hogy panaszkodik, irigykedik. Hamarosan feltűnnek tettestársai: Bittera, a tanácsos (Somló István); Hartlauer, a mérnök (Apáthi Imre) és Gosztola, a revizor (Juhász József). Külsejükben eltérnek a többiektől: az első magas, nemes vonásokkal bíró fickó („Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák”); a második kicsi, szemüveges, kopaszodó aktakukac („valami nagy ember volt a szocdemeknél”); a harmadik kissé elhízott, sunyi képű figura (amerikázó, feketéző). A tanácsost kivéve első megjelenésükkor mindnyájan világos színű ruhákat hordanak, ami a képernyőn konkrétan fehér – a fehérek a vörösök ellenfelei! Később ez a trend megtörik, hiszen az egyik becsületes munkáslegény is fehér kabátban jelenik meg a nagygyűlésen; illetve a sokáig szintén gazembernek látszó Kórodi (Egri István) se fehérben van.

„Eszter szemináriumon van. Bánom is én. Tegnap értekezlet, ma szeminárium.”

Elég vicces módon az ekkor mindössze 38 éves Gobbi Hilda játssza Sándor öreg, betegeskedő anyját; az önmagát 38 évesnek mondó Esztert viszont az ekkor már 43. évében járó Sulyok Mária. Ha ehhez még hozzájön a Sándor bácsizás, valamint a 26 éves Szatmári István jelenléte, aki a házastársak gyermekét alakítja; akkor már végképp lehetetlenség eldönteni, ki hány éves. 

„Én nem dolgozom? Vagy ő többet ér, mint én?”  

Nagyon érdekes kérdés ez, mert az asszony és a férje is párttagok, de Sándor nem aktív, pedig úgynevezett tízesbizalmi. Esztert tehetségesnek ítéli a párt, ezért ideológiai képzést kap; ebben benne van a lenini „Tanulni, tanulni, tanulni!” és a hitbuzgalom is (akit fiatalként ’49-ben kiemeltek, az még nem sokat tapasztalhatott meg a Párt igazi arcából, hiszen Kun Bélát, Kelen Józsefet vagy Vágó Bélát a Szovjetunióban, nagy titokban végezték ki; Rajk Lászlóról és társairól meg elhitték, hogy tényleg árulók voltak). Nyilván a pártmunka miatt is keres Lugosiné többet az uránál, de ebben és Rózsi figurájában (Szemes Mari) megjelenik az idealizált munkásnő képe, akinek a családi helyett a munka az első. 

„Ezek reszketnek, ha mi erősödünk! Jobban és még jobban dolgozunk!” 

Most mindegyik gazfickónak van érthető motivációja: Bittera szó szerint „Rajk embere” (a hithű minisztert és munkatársait szovjet parancsra elrendelt tisztogatás miatt ölték meg), Hartlauer szocdem (szociáldemokrata, egy időben a Kommunista Párttól függetlenül létező, de ugyanarra a rombolásra áhítozó alakulat, akik viszont lassan, törvényes úton akarták a pusztítást véghez vinni [lásd 1918, őszirózsás forradalom], később a kommunisták fedőpártja; a vörösök 1919 óta mindig őket vádolták, ha a rendszer összeomlott); Gosztola rendőrspicli volt (mint Dudás úr A tanúban – „1941-ben feljelentette Varga Pál ifjúmunkást, akit agyonvertek”); Bárány pedig jobban akar élni, elégedetlenkedő. Itt érdemes megjegyezni a szocialista történetírási hagyományt, mely szerint a történelem forradalmak sorozata, ahol a kommunisták megszerzik, aztán elvesztik a „néphatalmat”.

Az ideológiai különbség miatt akarja Hartlauer kitúrni a párt által a nyakába ültetett kollégákat, mert „azelőtt” (1945 előtt) ő volt a főmérnök. Gosztolának pozíciót kínál, Bittera támogatja felülről, a revizor pedig utat nyit Bárány csalásai előtt (a könyvben a selejtet teljes értékűként adja le, ezért is felveszi a pénzt, ami nem járna; a filmben a selejtet másra használják). Ugyanakkor Esztert ugyanígy az ideológia teszi egy idő után a semmit sem értő Sándor ellenfelévé, mert a férj csak azt látja, hogy az asszony egész nap a közösséggel foglalkozik, nincs otthon, mégis többet hoz haza, mint ő. Újabb fontos pont, hogy a mérnök készakarva akadályozza a fejlesztéseket, mivel azokat kommunisták kérik vagy találják ki – pedig, ha a gyár jól teljesítene, akkor az ő helyzete is jobb lenne. Mai fejjel éppen ezért annyira nevetséges ez a „reakció”, mert önmaga ellen dolgozik (holott akit a valóságban ezzel a jelöléssel illettek, az csak szerette volna a dolgokat visszaterelni a normális kerékvágásba). 

Kis apróság, hogy a kor divatjával ellentétben itt nincsenek zenés-éneklős részletek, egyetlen kis jelenet van, amiben az üzemi kórus egy mozgalmi dal utolsó sorait adja elő, illetve a vándorzászló átadásakor van rezesbanda. A komoly mondanivaló ellensúlyozására akad néhány humoros pillanat, ilyen például Kórodi „telefonközpontja” (ez inkább szatirikus), az öltözőben mikor a fiatalabb, erős munkás felkapja a morgolódó öreget vagy mikor Eszter egy jó hír hallatán hirtelen megpuszilja a mellette álló idősebb munkás szaktársát. Mai szemmel nézve azonban olyan részleteken is lehet kacagni, amit elvileg nem ilyennek szántak, nekem a kedvencem a már említett Duna-parti „romantikázás”, ahol Luckó (Szatmári István) azon kesereg, hogy az egyetemi tanulmányai miatt még nem veheti feleségül Rózsit; Rózsi meg egyfolytában az esztergálásról áradozik:D A valóság ábrázolásának egyik fontos részlete, hogy sok szereplő dohányzik, ahogy ez a korban megszokott volt; ám az életszerűtlenség is megnyilvánul az intimitás hiánya miatt: Sem a fiatal, huszonéves párnál, sem a házastársaknál nem megengedett a csók, csupán megölelhetik egymást.

Még egy apró részlet, amire azért érdemes figyelni, az orosz nyelv használata. A fentebb már szóba hozott öltözői jelenetnél, ahol Sándor és Jóna (Kőműves Sándor) ezen a nyelven kezd társalogni, majd jóval később, Bikov elvtárs érkezésénél az oroszt nem feliratozták. Mivel cikkem tárgya elkerülte a felújítást, így utólag sem raktak hozzá magyar szöveget. 1951-ben nyilván nem okozott gondot a közönségnek az idegen szavak megértése, a Szovjetunió beszédének viszont szimbolikus szerepe is van. Sándor és a hozzá hasonlóan egyértelműen pozitív Jóna beszéli, érti; míg az egyértelműen negatív alak Bárány, ha érti is, felszólal ellene. Bikov (akit magyar színész, Molnár Tibor keltett életre), aki a haladás, a fejlődés meg a szovjet-magyar barátság jelképe, szintén ezen a nyelven beszél; ám mellé adtak egy tolmácsot, aki az üzemben lévő, oroszul nem tudó munkásoknak (illetve a „műveletlen” nézőnek) fordít. 1949 és a bemutató között viszont csak 2 év telt el, szóval kérdéses, hogy akkor 4 évnyi megszállás még kevésnek bizonyult, 6 viszont már elegendőnek, arra nézve, miszerint a moziban ülő érteni fogja az oroszt? De talán a készítőknek mindegy volt, vajon a néző megérti-e azokat a mondatokat vagy sem, hiszen a testbeszéd, a hanglejtés meg az arcok közvetítik az üzenetet.

„A 14-es alapszerv úgy kívánja, hogy Lugosi elvtárs nyaralni menjen!” 

Vannak olyan események, dolgok, amiket ma már aligha ért mindenki. A vándorzászló (az adott időszakban legjobbnak bizonyuló munkásnak járt, Eszter mondja, hogy ő a hét dolgozója) vagy a munkaverseny (gyorsabban, jobban, hatékonyabban dolgozni, újításokat beadni) ilyesmi; plusz hallhatjuk, hogy Luckó magázza a szüleit (édesanyám és a húgai is magázták a nagyszüleimet); láthatjuk, hogy Lugosiék az elhanyagolt bérházban kályhával fűtenek (nem volt még központi fűtés); valamint akad még számos, csak a szocialista értékrend ismeretével rendelkezők számára érthető részlet. Ilyen Dallos (Deák Sándor) bemutatkozása Jónának, mikor említi, hogy 1941-ben röpcédulákkal megrakott csomaggal érkezett a házba, ő volt „a Ferenc” – ez a mozgalmi álneve, mert akkor a Kommunista Párt illegálisan létezett, az itthon működő felforgatókat a hatóságok ismerték, ezért hamis nevekkel, hamis papírokkal „munkálkodtak”; a röpcédula meg olyan módszer volt, amivel eljuttathatták üzenetüket a célközönséghez. Aki részt vett az illegalitásban, azt általában nagyon megbecsülték, de amint azt feljebb már említettem, volt, akit éppen emiatt tartottak megbízhatatlannak. Hartlauer szerint a munkaverseny káros, mert az emberek sietnek, nem elég alaposak, sok a selejt – ez érthető lenne, ha a szocdem mérnök nem lenne az egyik leggonoszabb „ellenforradalmár” a történetben. A termelésben a felajánlások a sztálini műszakra nevetséges számokat hoznak, 120%, 140%, 240%, 2300%... Oké, megtermeljük, de utána mit kezdünk vele? A tervgazdaságot sose érdekelte a kereslet-kínálat rendszere, vagy a logika.

A házastársak között csak akkor lesz harmonikus, boldog a viszony, amikor mindketten sikeresek lesznek a munkában. Teljesen érthető, hogy a kiinduláskor Sándornak nincs sok öröme az életben, csupán a később ellene forduló barátjának puszta megléte és a hobbija ad neki némi elégedettséget, ám később sem éreztem úgy, mintha szeretné Esztert – ellentétben az anyjával, akiért láthatóan oda van. Az asszony felől viszont egyértelmű szeretet, megbecsülés árad az ura felé. Ezek lehetnek sztereotípiák vagy a kor elvárásai, mindenesetre furcsák.

„Engem új életre szült a Kommunista Párt.” 

Figyelemre méltó részlet, miszerint Eszter, az igaz kommunista, érzi, tudja, hogy Bárány ellenség. Sándor sejti, hogy a barátja rosszban sántikál és tisztában van vele, hogy Gosztola ellenség, de Hartlauerről mégsem feltételezi ugyanezt. A férfi főhős hinni akar a többiekben, reménykedik a közös célban, amiért elvileg mindenki hajt, ezért csalódik hatalmasat Bárányban – viszont nem tesz különbséget azok között, akik párttagok meg azok között, akik nem. Ez talán naivitás, talán idealizmus? Az „500 méteres vágás” szekvencia kitűnő példája a Becsület és dicsőség propagandafilm jellegének: mindenki Sándor ellen fordul, a kulcspillanatban kizárólag a reakciósok vannak ott vele. Ezt látva felmerült bennem: miért gonosz a gonosz? Ez a fejlesztés az egész országnak, az egész világnak jót tenne, de akkor a felfedezője jutalmat kapna, amit talán irigyelnek tőle. És akadályozzák, mert „nem közülük való”. Sajnos ez jól tükrözi a valóságunkat… 

„Tegnap még barátjuk voltál, ma meg már ölni akarsz?”

Egyszerűbb összeszámolni a negatív szereplőket, mint a pozitívokat, hiszen az említett négyesfogat kivételével mindenki az utóbbi kategóriába tartozik. Szerintem a mellékalakok közül Jóna, Dallos és Rózsi egyértelműen jók, bár ugye Dallos illegális múltja feltételezi, hogy aknamunkát végzett a korábbi, normális rendszer ellen; Rózsi pedig a felajánláskor teljes nyugalommal befurakodik a sor legelejére - viszont senki se küldi el az anyjába, ez teljes utópia. Eszter a tökéletes kommunista megtestesülése, Sándor talán a tökéletesen irányítható munkásosztályt jelképezi. Érdekesség, hogy majdnem minden szereplő, aki önmagára, saját boldogulására gondol, az rossz: Hartlauer és Gosztola hatalmat, Bárány pénzt akar; viszont Luckó meg el akarja venni Rózsit, hogy végleg az övé lehessen – pedig ő pozitív alak. És ott van Bittera, aki azért rossz, mert „Rajk embere”, tehát egy nem létező gonosz állítólagos szolgája; antagonista, mivel azt mondják rá. Akkoriban ezt el kellett fogadni: az ’56-os harcosok ellenforradalmárok voltak, Rajk a rendszer ellensége, Sztálin a nép barátja…

Akik meg nyilvánvalóan pozitív alakok, azok mind a többiekért, a közösségért, a népért dolgoznak: Jóna mindig segít Sándornak, az idősebb kollégák segítik Rózsit, Dallos a munkásokért szembe megy a vezetőséggel, Eszter mindent megtesz a férje sikeréért és végső soron Sándor újítása se a saját érdekét szolgálja. A férfi főhőst hidegen hagyja a pénz vagy a siker, ő csak azt akarja, hogy mindenkinek jobban menjen a munka, mindenki többet kereshessen, még többet tudjanak termelni. („Ha rossz, akkor is a közösséget akarta szolgálni vele.”)

„Sztálin a harcunk, Sztálin a béke, Sztálin nevével épül a világ”

Muszáj visszakanyarodnom a Rajk-ügyhöz, mert anno a Házastársak egyik kritikája az volt, hogy a szerzője nem szólalt fel a bukott belügyminiszter ellen. Miközben néztem a filmet, eszembe jutott ez az emlék, kíváncsi voltam, vajon a filmesek „helyre hozzák-e” ezt a „hibát”? A válasz: igen, kétszer is elhangzik, hogy Bittera Rajknak dolgozott. Ha belegondolunk, ez a rendszer most is él, vannak kötelezően elítélendő emberek, akikről nem lehet jót mondani következmények nélkül… 

A személyi kultusz éveinek nevezett időszak valójában sosem múlt el, hiszen a szocializmus-bolsevizmus-kommunizmus úgy működik, hogy lerombol mindent, aminek a helyére saját képződményeit ülteti. Például Osztrák-Magyar Monarchiából lesz Magyarországi Tanácsköztársaság, majd a Magyar Köztársaságból Magyar Népköztársaság; a jogi hatalmat, az ország egységét jelképező Szent Korona nincs itt, az ország címeréből kikerül a kettős kereszttel együtt. Eltűnik az államforma, megszűnik a területi egység; a korábbi hősökből és példaképekből csak az maradhat meg, aki forradalminak nevezhető (Rákóczi, Dózsa, Budai Nagy Antal, József Attila, Ady), a többiek helyére pedig hősnek kikiáltott gazemberek kerülnek „szent” státuszba (Ságvári Endre, Fürst Sándor, Zalka Máté). Ilyen környezetben érthető, hogy szinte rocksztárnak illő fogadtatásban részesül Bikov elvtárs, aki „1000 méterrel vág”. Bikov a Szovjetunió idealizált látomása, kedves, jóakaratú és mindenfajta önös érdek nélkül segíti magyar elvtársait. Sándor újítása végül csakis az ő segítségével lehet működőképes – az üzenet szerint a magyar csak a szovjettel együtt haladhat előre a fejlődés útján… Így lesz egy senkiből világra szóló hős, ám a valóságban ez a halhatatlanság csak ideig-óráig tartott, amíg a rendszernek szüksége volt rá: Ki emlékszik ma hősként Kirovra vagy Makszim Gorkijra?

„10 ember munkáját egy nap alatt” 

Kórodi nagyon érdekes figura. Az elején azt gondolod, ő is benne van az összeesküvésben, ám ez tévedés. Nem tudom, pontosan mit akartak vele jelképezni, talán a tétlenkedő értelmiségit; vagy a magas pozícióban lévő fehér gallérost, akinek derogál lemenni a koszos üzembe, az izzadó munkások közé? Éppen ezért irtó furcsa, hogy a nagygyűlési jelenetnél látható, amint a főmérnök a vállalatvezetővel együtt tör előre a tömegben, a pódium felé, a következő jelenetben viszont már otthon, az ágyában üldögél és alváshoz készülődik. Eközött a két jelenet között Kórodi gyökeresen megváltozik, hirtelen elkapja a kommunista szellem és míg korábban azt mondta, az üzem egyetlen mozdonyt tud csak legyártani, innentől boldogan állítja: meglesz a 20 darab! Itt szerintem valami hiányzik, amit talán kivágtak? Vicces, hogy állandóan pipázik, az említett éjszakai jelenetnél amint kikel az ágyból, első dolga, hogy szájába veszi a pipát. A regényben Corrodini nem volt egyértelműen negatív figura, itt sem az, szóval rejtély, mit akartak ezzel az alakkal bemutatni…

„5 éves terv – Boldog, független Magyarország”

A sztálini műszak fogalma ma már teljesen hihetetlennek tűnik. Képzeljük el, hogy egy alapvetően mezőgazdasági országot erővel átalakítanak ipari termelésre, majd csupa olyasmit kell gyártanunk, amire tulajdonképpen nincs szüksége senkinek. Hová kell a 20 mozdony? Honnan lesz szén az üzemeltetésükre? Mit fognak szállítani? Átadjuk őket ajándékba, saját költségünkön egy „fejlődő államnak”? Vagy a szovjet „barátainknak”? Aztán kitüntetjük egymást, emléklapokat adunk át, az újságok pedig leközlik a végtelen névsorokat, hogy ki mindenki kapott plecsnit kitűnő teljesítményéért… Ezt a „bulit” akarja Hartlauer szabotálni, mert azt gondolja, hogy ha szégyenben marad az üzem, akkor a kommunistákat kirúgják, őt meg Bittera nyomására visszateszik Kórodi helyére. No de a valóságban ekkor nagy valószínűséggel hoztak volna egy másik elvtársat a pozícióba, szóval a terv szerintem eleve bukásra van ítélve.

„fasiszta nyilasok”

Itt fel kell hoznom a Nézd, ki van itt! filmes feldolgozását, ahol a könyvtől eltérően bele kellett erőltetni a sztoriba, hogy Hitler belerúg egy kutyába, mert ezzel akarták megmutatni, mennyire gonosz. A Becsület és dicsőségben „emberhalál” a tét, Gosztolát láthatóan megviseli, hogy ilyesmiben kell részt vennie (holott 1941-ben a feljelentése kapcsán agyonvert munkásért biztosan nem vérzett a szíve), Hartlauer azonban teljesen közömbös a lehetséges tragédiák iránt. Nyilván mivel ideológiai ellenfelei életéről van szó – tehát ezzel mutatják, mennyire gonosz. Szerintem a könyvben a katasztrófa másképp történik, a mozgó verzióban két mozdony szerelés közben elindul a selejtes szelepek miatt, a regényben viszont mintha felrobbannának a kazánjaik?

„Mi, kommunisták, nem lincselünk! Hanem a bűnösre rátesszük a kezünket!”

Az interneten a készítéssel kapcsolatban semmit se találtam, de érdekelne, vajon a színészeknek meg kellett tanulniuk kezelni a gépeket? Vagy direkt olyanokat választottak, akik már dolgoztak ilyesmivel? Bár azt sose mutatják, amikor a megmunkálandó nyersanyagot befogják, mindig csak azt látjuk, mikor bekapcsolják a masinát, vagy a már munkát végző gép mellett állnak, esetleg éppen kikapcsolják. Érdekes módon ezeket a színjátszókat később senki se bélyegezte meg úgy, mint mondjuk Werner Krauss-t vagy Leni Riefenstahlt…

A technikai dolgokról még csak elvétve szóltam eddig. A rendezéssel meg az operatőri munkával nincs problémám, a sötétség a kor behatárolt lehetőségeivel meg a filmszalag öregedésével magyarázható. A kísérőzene főleg az elején, a stáblista alatt, illetve a sztálini műszakot bemutató montázsnál erőteljes, de például jelen van a Duna-parton is, ahol majdnem elnyomja a szereplők hangját. Máskor, a játékidő jelentős részében viszont hallgat - nekem jobban tetszettek a zene nélküli részek. Egyetlen feltűnő hiányosságot vettem észre, ez 1 óra 4 perc körül Eszter és Jóna párbeszéde, ahol Jóna szövegéből egy-két másodpercnyi hiányzik, de ez az összképen semmit se ront. 

Utólagos megfigyelések: Amikor Sándor kidobja Esztert és a helyére befogadja Bárányt, akkor maga is fehér kabátot kezd hordani. Előtte és utána fekete ruhákban van. Sinkovits látható a Bikovot figyelők között is.

„Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga!”

A szereplők közül mindenki jól teljesít. Görbe János maga a tökéletes munkás; Sulyok Mária most is lenyűgöző; Szemes Mari cuki; Gobbi Hildának pedig szerintem meglepően kedves hangja van a külsejéhez képest. Kiemelném még a Bikovot játszó Molnár Tibort, egy pillanatra se merült fel bennem, hogy magyar embert nézek; a Birman bácsit megtestesítő Gózon Gyulát, aki a humoros mellékszereplő; illetve Apáthi Imrét és Juhász Józsefet, akik elsőrangú negatív szereplők. Sulyok Máriánál meg kell említenem, hogy ő volt Örkény István egyik legismertebb művének, a Macskajátéknak legkitűnőbb színpadi Orbánnéja; illetve szinkronhangként hallhatjuk a szintén Örkény-feldolgozás Az ember melegségre vágyikban. Végül az elmaradhatatlan Szomszédok-rovat: Szatmári István játszotta Jutka apját a sorozat elején, azonban a színész halála miatt a karakter is meghalt.

A rendező Gertler Viktor (Állami áruház, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Az aranyember), a forgatókönyvet maga Örkény írta. A zenét Kadosa Pál szerezte, az operatőri székben Eiben István és Pásztor István foglalt helyet, a rendezőasszisztens pedig a később híres rendezővé váló Makk Károly volt.

„Aki minket vissza akar tiporni a sárba, az pusztuljon!”

Érdekességek a magyar wikipédiáról: Szilágyi Gábor 1992-ben megjelent Tűzkeresztség – A magyar játékfilm története 1945-1953 című könyve szerint a forgatókönyv alapja nem a Házastársak, hanem az abból készült Palackba zárt cirkáló című filmnovella, amit később Sztálini műszaknak neveztek el. Az „és mások” néven a stáblistából kimaradt alakok között van Psota Irén, aki háromszor is felbukkan névtelen munkásnőként (Eszterrel a kórusban énekel, később megdicséri Esztert a 25 másodperces munka elvégzésekor, végül a Bikovot csodáló tömegben van), illetve Sinkovits Imre, aki a katasztrófa után Hartlaueren kéri számon a selejtes szelepeket – róla sejtettem, hogy mintha ő lenne, de annyira fiatal és vékony, a hangja is más… Végül az említett korabeli támadásokról és az ebből eredeztethető sikertelenségről: „A korabeli újságcikkek „természetesen” szuperlatívuszokban írtak a filmről, ahogy általában minden akkoriban elkészült új magyar filmről. Időközben viszont Révai József népművelési miniszter hadjáratot indított a sematizmus ellen és gyakorlatilag a Becsület és dicsőségen verte el a port a párt, olyannyira, hogy a készítőket be is rendelték a Szabad Néphez és éppen azt kérték számon rajtuk, amit korábban maguk az MDP mindenható emberei adtak utasításba a film kapcsán. Nézőszámát tekintve is alulteljesített (…) Alig félmillióan tekintették meg, szemben a kor többi magyar filmjével, amik közelítették vagy akár bőségesen meg is haladták a milliós nézőszámot.”

Mindenesetre érdekes mű ez a mozi. Bizonyos szinten kordokumentum, de nem a valóságost mutatja; értékes szerző értéktelen munkájának adaptációja, amit saját kontextusában kell értelmezni, csakhogy akkor egyértelműen káros üzeneteket hordoz. Filmként technikai szempontból igencsak elavult, történetileg lehetne meseként nézni, amiben a központban álló házastársak álmai teljesülnek, meglesz az a kályha, a télikabát, a nyaralás, elfogadják az újítást, Eszter és Sándor kibékülnek; sőt, még közös erővel legyőzik a gonoszokat is. Viszont, ha ilyesmit akarnék látni, akkor inkább megnézném újra a Körhintát, ami szintén tartalmaz propagandát, de olyan filmélmény, ami feledteti a dogmáit. A Becsület és dicsőség ellenben maga a dogma, amitől, ha megpróbálunk elvonatkoztatni, akkor a színészi játékon túl nem találunk mögötte semmiféle értéket, mely méltó lenne a megőrzésre. Még így se mondanám azt, hogy nem érdemes megnézni, csak tudni kell értelmezni, érteni, mi miért van benne úgy, ahogy és akkor talán megmutatja a kommunizmusnak azt az arcát, amit az 1951 elején akart mutatni önmagáról. Ameddig a néző nem hiszi el ezt a hamis, idealizált képmást, addig nincs vele probléma – ha viszont szórakozásból akarjuk megtekinteni, akkor akár az ugyanebben a korban, akár előbb vagy később készült hazai alkotások hatalmas választéka áll rendelkezésünkre, amik jelentős része jobb választás lesz nála. 

Pontozás: 

port: 8.4 (Mivel kommentek nincsenek, ezért valószínűleg ez a színészeknek szól.)

imdb: 4.5 (Itt sincs indoklás, ezért feltehetőleg a téma miatt zuhant ennyit a hazaihoz képest.)

Én egyelőre nem adnék rá pontot, újra el kell olvasnom a regényt, hogy azzal összehasonlítva mondhassak véleményt róla.

Mozsárágyúval éppen a Folt a zsákját című remekművet néztük, amikor az egyik reklámban ezt a filmet mutatták nekünk. A rendkívül ostoba cím és a bemutatóban megjelenő jó csajok egyértelműen azt sugallták: ezt látni kell! Úgyhogy most összefogtunk, mint a régi időkben, hogy mind a ketten leírjuk a véleményünket róla. Kezdjünk Mozsárágyú rövid értékelésével:

A kedvcsináló trailer számomra tényleg kedvcsináló volt, mondtam magamban, ekkora hülyeséget meg kell néznem!

Kicsit azért csalódtam, mert unalmas volt, azon kívül, hogy hóban úszkáló óriási cápák tűntek föl a filmben és ettek meg embereket.

Az előző mondatot alá tudom támasztani; semmi egyéb nem történt, mint lenge öltözetű hölgyek futottak a hóban vagy ültek jakuzziban, esetleg aggódtak az életükért. Továbbá egy maroknyi bátor szereplő próbált a hegyi cápák nyomába eredni, fura párbeszédek zajlottak, érthetetlen vágások és indokolatlan képsorok követték egymást. Mármint a cápás jeleneteken felül!

A lények szó szerint a semmiből jelennek meg, a film feléig nem is ismerjük meg a háttértörténetet, mely szerint 25 évvel korábban ugyanígy történt. Egyébként egy síparadicsomban vagyunk, a tavaszi szünet idején, nagyon sok fiatal csajjal és sráccal. A létesítmény tulajdonosa meg gondnoka vagy nem tudom micsodája és a polgármester mind kapzsi gonosz, ezért őket nem zavarja, hogy már 5 fiatal eltűnt a hegyen. Találkozhatunk a seriffel és a barátnőjével, akiről kiderült, hogy 25 évvel ezelőtt már átélte a támadássorozatot, szüleit elveszítette a cápák miatt. (A főcím hátteréül az ő gyerekkori rajza szolgál erről a traumatikus élményről, ez kifejezetten jópofa volt.) Persze ő tengerbiológus. Ami egy alkalommal hangzik el a filmben, tehát nem is használták ki a készítők ezt az ötletet, hogy hát ő ért a cápákhoz!:D Kiaknázatlan lehetőségnek érzem. Helyette inkább természetesen egy katona a fő „harcosunk”, fegyver már volt a kezében, ezért ő lövöldöz a lényekre. A seriff is lő, más nem. Tehát csakis hozzáértők. (Tévésámán megjegyzése: Dale már hivatalosan sheriff, amikor fegyvert fog, vele együtt hárman vannak, 2 sheriff és egy katona.)

E pompás húzás mellett egyébként nem tudom értékelni a történéseket, szerintem elég egy-egy képet megtekinteni az interneten, és rájöhetünk, hogy „egy kép többet mond ezer szónál”.

Most pedig vissza hozzám (Tévésámán):

A cápa, mint központi téma, Steven Spielberg híres horrorja óta éli világkorát, lassan 50 éve jól eladható az, amiben cápák szerepelnek. Ha pedig a normális ragadozó halak már nem elég izgalmasak, akkor jöhet valaki kis extra: óriási méret (Meg, az őscápa), mutáció (Sharktopus), humanoid forma (Street Sharks) vagy elektronikus inkarnáció (RoboShark). Esetleg ki lehet ragadni megszokott környezetéből, így születhet Homoki cápa, Cápa-tornádó vagy cikkünk jelenlegi tárgya. Szóval ezúttal egy „dögös csajokkal teli síüdülő” a helyszín, ahol a jóképű fiúk (még a vesztesnek kikiáltott is simán elmehetne férfi modellnek) és igen jó csajok menekülhetnek fejvesztve a címszereplő(k) elől – mert hát az angol cím többes számban, a magyar egyesben van…

Egy ehhez hasonló valamitől igazi ostoba szórakoztatást várhat az ember, amit az Avalanche Sharks meg is ad nekünk. Néhány másodpercnyi stúdiólogó után (régen ezek sosem tartottak egy-két percig!) jön egy erőteljes indítás, hol két snowboardos koma száguld a festői kanadai tájon, miközben fasza rockzene szól; aztán egy furcsa jegesedés-jelenet után feltűnik az első cápa, aki gyorsan végez embereinkkel (a szakállasnak még van egy igen kellemetlen találkozása egy faággal, mielőtt végzete beteljesedne). Ezek után megismerünk három új szereplőt, a „vesztes” srácot (igazából semmi baj nincs vele, csak szerepe szerint őrá nem ragad egyik nő se), a bikinis szőkét meg a cuki szőkét. Kb. 15 perc után elkönyvelhető, hogy a Lavinacápa látványvilága szép, a helyszínek, az életképek meg a természeti képek kitűnőek, a kísérőzene kiváló és a csajok tényleg dögösek. Csupa ismeretlen arc, ismeretlen szinkronhangokkal.

Ebből még lehetne bármi jó, de én már ekkor elfelejtettem, mi a kapcsolat a két szőkeség meg a fiú között; valamint kiment a fejemből a már említett jegesedés. Az igazi gondok csak most kezdődnek... Elsőként baromi nyilvánvaló, hogy rengeteg a helykitöltő képsor (a síparadicsom mindennapjai, felvonók, lesikló emberek, sí-mutatványok, stb.), ezek szépek, de a sztori nem megy előre alattuk, a szereplőket se láthatjuk bennük. Folyamatosan jönnek új szereplők, akiket csupán pár sornyi bevezető szöveg alapján kellene megismernünk, eszünkbe vésnünk (nekem például a „vesztes” srác meg az eltűnt unokatestvér megkülönböztethetetlennek tűnt, a hamarosan még felbukkanó Mike pedig szintén hasonlít rájuk, de ugyanígy van négy szőke nő is, akik közül három azért valamennyire hasonlít). Sok jelenet szokatlanul rövid, egy perc alatti; ehhez tegyük hozzá a kitöltőket és máris megvan a zavaros sztori, pláne, ha még a 30. perc körül is jönnek új szereplők. Feltehetően a forgatókönyv zagyvaságából ered, hogy a kopaszsága miatt könnyen megjegyezhető Lars-ról csak a harmadik felbukkanásakor lehet egyértelműen megmondani, pontosan kicsoda.

Ha a forgatókönyv kevésbé acélos, azt még a jó színészi játék, az effektek vagy a sztori kihúzhatná a mély hóból, azonban érdemes megnézni a történéseket közelebbről: Tehát adott egy kisváros, ami a turizmusából él. Szezon van, most jön a legtöbb látogató, ezért az üdülőkomplexum tulajdonosa, a sheriff meg a polgármester együtt mindent megtesznek a sikeres idényért. Ám éppen most bukkan fel egy gyilkos szörnyeteg, ami lesből támad a gyanútlan turistákra – az egyetlen józan hang, mely ellene szól, hallgatásra ítéltetik, s végül sokan meghalnak, mire az illetékesek összefognak és megállítják a bestiát. Ismerősen hangzik? Naná, hiszen ez a Jaws, mindössze a helyszín és a befejezés különbözik!

„Egy cápa, persze! Aki a hóban úszik! Ekkora ökörséget!”

A készítők szerencsére tisztában voltak önmagukkal és a produktumuk jellegével, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy legalább három szereplő kritizálja a történet ostobaságát; néhány számítógéppel rajzolt szekvencia egyszerűen direkt kacagtatóan béna (az „Ideje átvenned a díjat!” csúcsjelenet vagy Duffy halála); a legtöbb fordulat pedig a műfajból adódóan kitalálható lett (a jacuzzis csajok sorsa, a falra szerelt számtalan puska útja vagy Hiro fontossága).

Stephen King remek módszerét követve sokszor nincs magyarázat a szörnyek eredetére, ezúttal azonban kapunk egy meglepően jól felépített háttérsztorit, amiről még lesz szó, elöljáróban annyit, hogy a hócápát „szkukum”-nak nevezik (Scucum?, Skukum?), végső soron pedig a bosszú eszköze (isteni vagy démoni eredettel). Talán valóságunk paródiája (ma, 1 nappal 2025 előtt már nem annyira tűnik paródiának az, amit 2014-ben elénk tártak), hogy egyik szereplő se csinálja azt, ami a dolga lenne (a sheriff vonakodik nyomozni, aztán leteszi a fegyvert; a hegyi mentő szarik az eltűntekre; a pénzéhes tulajdonos meg a polgármester pedig a kisemberek kényelme, biztonsága helyett a saját zsebük tömésével vannak elfoglalva). Üdítő látni az erőltetett „kisebbségi” szereplők hiányát, az egyetlen fekete hapsi több mint egy óra után, csupán néhány másodpercre tűnik fel, mielőtt nyomtalanul felszívódna (kis híján 11 évvel a bemutató után ez már elképzelhetetlennek látszik). A speciális effektek közül szerintem a lavina a legbénább, a cápák egész pofásak, néhány halál is igen élethű lett.

Szpojlerek innentől

Megtalálhatjuk a legjobban bejáratott horror-kliséket: Van bolond öregember, szkeptikus sheriff, meg nem értett problémával küzdő főhős fiú, indián legenda; vannak hamar hóba harapó perverz lányok, ronda csonkolások, a szörny ámokfutásának korábbi szemtanúi (akiknek senki se hisz); mindenki a kefélésről beszél, a komoly felnőttek nem veszik komolyan a veszélyt, mindenki ugyanúgy próbálja racionalizálni az eltűnéseket (diákcsíny, biztos csajokat hajtanak, biztos lerészegedtek, biztos síelnek, stb.), a hatóság emberei nem csinálnak semmit, a legfőbb vezető korrupt seggfej, a szörny golyóálló, a főhős látszólag legyőzetik, a megoldás jellege misztikus, a végső túlélő társaság pedig morálisan kifogástalan (a katona, aki nem fél bevallani az érzelmeit és mindenkiért önfeláldozóan harcol; a hűséges barátnő és a régi tragédiától sújtott túlélő).

Mozsárágyú rájött Hiro szerepére, amire amúgy bárki más is rájöhetne, ha egy indián eljátszására indiánt szerződtetnek – ez a csaj vagy valami kanadai indián vagy ázsiai, én ezért nem jöttem rá hamarabb, kicsoda. A fentebb említett klisék mellé van egyetlen olyan jelenet, aminél viszont pontosan az elvárhatóval ellentétesen alakulnak a dolgok: Wade orrba veri a nőjét, amiből semmiféle veszekedés vagy egyéb következmény se lesz.

Tudom, ennél a műfajnál nem kéne, mégis, jönnek a hibák, többnyire időrendi sorrendben, saját gyűjtés: A kezdésnél a két snowboardos koma közül a szakállas egy botra rögzített kamerát fog siklás közben, de amikor megállnak, a kamera nincs sehol. Miként Mozsárágyú leírta feljebb, a rövid hajú szőke nő egészen véletlenül tengerbiológus, de ennek igazából semmi haszna/értelme nincs, semmit se segít a szakértelme, főleg mivel abszolút háttéralak. A hegyekbe mennek, de a hosszú szőke hajú bikiniben ül az autóban, a cuki szőke pólóban, a „vesztes” srác ingben. Amikor Duffy a síelő csajokat bámulja, akkor a vele lévő kutya nem reagál a cápák közelségére, később viszont az ebek megrémülnek tőlük és elfutnak előlük. A kamera a játékidő elején sokszor remeg, máskor viszont stabil (a stabil képek szerintem valódi életképek a helyszínről, amin igazi turisták láthatóak). Dale beosztottja, aki ott áll mellette a napfürdőnél, a későbbiekben nincs sehol. Adam, az első sheriff inkompetens viselkedésére nincs magyarázat, Dale legalább megpróbálja menteni a menthetőt, viszont tőle meg ezt nem vártam volna – a két alak talán összekeveredett?

A „démonok” korlátai nem egyértelműek, az ő szemszögükből felvett képsorok alapján kicsi hóban és földben is tudnak úszni, át tudják törni a jacuzzi alját, de a ház falát már nem, a kocsit se bírják felborítani. A szereplőkön nem érezhető az évszak hidegének hatása (fogalmam sincs, milyen a kanadai tavasz, páran viszont fürdőruhában mászkálnak, mások nagykabátban vonulnak). Wade, a katona, mindenféle felszerelés nélkül megy a hóval borított hegyen lévő erdőbe az öccse keresésére, miközben magával viszi a kiképzéssel nem rendelkező nőjét is. Senki se reagál a komoly helyzetre eléggé komolyan – ez az egy biztosan nem a forgatókönyv hibája. Az már igen, miszerint Adam, a régi sheriff, igen gyorsan feladja a küzdelmet, pedig saját szemével látta a szörnyeket és a nője hisz bennük. Utóbbi ugyancsak hamar feladja, pedig rátalál a szülei gyilkosaira, megbosszulhatná őket, de legtöbbször csak áll és aggódik.

Leírtam feljebb a kidolgozott háttértörténet jelenlétét, amit azonban egy szereplő mesél el más szereplőknek ahelyett, hogy megmutatnák. Ross miért megy be egyedül az erdőbe a sötétben, miközben mindenki más bulizik? Wade az elején két külön jelenetben is pár pillanat alatt átvált a „nagyon aggódom a tesóm miattból” az „ideje kefélni egyetbe”. A fekete, hosszú hajú cicababa valamiért a „vesztes” sráccal utazik egy sífelvonóban; az a két pofa, akikkel pedig a következő jelenetben van, sehol nincsenek. A felvonó nyilvánvalóan több mint két ember befogadására alkalmas, de ott vannak a stábtagok is… A jacuzzis csajok mintha órák óta ülnének ott… „Tűnjünk el innen!” – ordítja Dale a névtelen síelő leányzónak, majd teljes gázt ad és elszáguld a hómobillal, de a hölgyikét nem veszi fel. Hiro jelenlétére, eredetére és valódi személyazonosságára nincs meg a magyarázat, ettől a befejezés nehezen értékelhető. Ugyanígy a legelején a jegesedés-effekt nagyon fontos, de olyan gyorsan történik, hogy elfelejted; sőt, végső soron hiányzik a kezdő konfliktus! Ki és miért teszi tönkre a totemeket? A két snowboardos csóka volt? Vagy csak simán maguktól kidőlnek, ahogy a legvégén az egyik? Hát, azok a régi sámánok elég szar munkát végeztek:D Mozsárágyú megjegyzése szerint Dale a végén úgy néz ki, mintha összekarmolta volna valami, holott egy cápa ilyesmi sérülést nem tud okozni.

Szpojlerek vége

Lássuk most még az angolban szégyenlistának nevezett stábtagok névsorát! A rendező, a látványtrükkök felelőse és az egyik fő producer Scott Wheeler, aki már régi motoros a szakmában. Meglátásom szerint úgy 2001-től nyergelt át a szemét-kategóriára, munkásságában rengeteg sárkány-témájú mozgókép található. Látványtrükkök előállításán fáradozott a Sand Sharks (imdb 2.6, ez az Avalanche Sharks szellemi elődje), a Mega Shark vs. Giant Octopus, a Transmorphers (1.7), valamint a Boa vs. Piton (2.8) munkálatai során; ugyanezt a feladatot látta el az operatőré mellett a Sharknado 3, 4, 5 készítésében; rendezői rezüméjén pedig olyan csodák díszelegnek, mint a Transmorphers: Fall of Man (2.1), a Martian Land (2.5) és a Sinbad and the War of the Furies (2.7). A hasonló vizekről ide evező Taj Nagaoka álnév valójában egy Keith Shaw névre hallgató úriembert takar, aki korábban már írt egy másik cápás baromságot, ez a Malibu Shark Attack (3.1). A viccen kívül marhajó zenét David Findlay-nek, a szép néznivalókat pedig Ioana Vasile operatőrnek köszönhetjük (utóbbi egy hölgy, ami ezen a téren ritkaság).

„A hó a véretektől lesz vörös, majd meglátod!”

Főbb szereplőink: Alexander Mendeluk – Wade, a katona; Benjamin Easterday – Lars (kaszkadőr is, ezúttal nem került bevetésre); Kelle Cantwell – Madison (Wade csaja); Richard Gleason – Adam, az első sheriff; Erin Ross – Lacey (a cuki szőke az elején); Richie Million Jr. – Mike (az egyik legpocsékabb az egész bandában). Kate Nauta volt Diana, vagyis a rövid szőke hajú csaj, őt láthattuk A szállító 2.-ben, 2014-ben visszavonult és anyuka/feleség lett. Eric Scott Woods alakítja a hegyi mentő Dale-t, emellett producer volt, az álomgyárban elsősorban ebben a szakmában dolgozik, eddigi 155 filmjének egyike a már említett Sand Sharks – erre utal a végén az egyik utolsó mondatával, amire Mozsárágyú rájött – abban is sheriffet játszik. Nicole Helen, vagyis Carol, az agyonsminkelt, kucsmás szőke; Haley Stewart pedig a bikinis jócsaj szőke az elején; előbbi 2016, utóbbi 2018 óta nem játszott sehol. A Mike csaját, Barbot életre keltő, mély dekoltázsú Erika Jordan és a kék bikinis, barna hajú, igen jó csaj Jennát alakító Emily Addison pornószínésznők. A Hiro bőrébe bújt Amy Ninh-nek és a Duffy-ként látható James Ouimet-nek ezek voltak az egyetlen szerepeik.

Érdekességek: Ez a mozi Kanadában készült és egyfajta folytatása a korábbi Sand Sharks-nak (viszont a történetük sehogy se kapcsolódik), tévéfilm (valószínűleg ezért sincs körülötte hírverés). Az imdb csak 3 hibát listáz az adatlapján, amiből egy baki, egy utószinkron-probléma, egy pedig téves (amit a felhasználó leír, az valószínűleg igaz, csakhogy nem a tengerbiológus mondja, amihez kapcsolódik, hanem a túlsminkelt szőke). Ugyanitt olvastam a DVD-változat létezéséről, amiben van három olyan jelenet, ami az eredetiből kimaradt.

Utólagos észrevételek: A legelső snowboardos résznél látható, hogy valamelyik hegyi mentő (talán Dale?) robbantással hoz létre egy kisebb lavinát, valószínűleg a pályákra akar friss havat teremteni és ez mozdítja el a totemeket – újabb szekvencia, amit teljesen elfelejtettem… Ross síszemüvegének pántjára rá van írva a neve – ez lehet véletlen egybeesés, vagy a karaktert a gyártóról nevezték el. Szinte alig használnak mobilokat a szereplők, senki se akar felvételt csinálni a cápákról – mondjuk biztos azt is semmibe vették volna, ha lett volna. A történet szempontjából irreleváns életképeket úgy fűzték bele a filmbe, hogy Lars hangosbeszélőn szól az üdülőkhöz alattuk. Hiro, az egyetlen, aki tényleg tudja, mi zajlik itt, egyáltalán nem siet a dolgok helyre hozásával.

A Lavinacápa valahol a nagyon király és az annyira pocsék, hogy már jó kategóriája között mozog, végső soron szórakoztatni vágyó, idióta izé, ami kellemes perceket szerez a nézőnek – főleg, ha szereted a szemét-kategóriát és férfi vagy!

Pontozás:

imdb: 2.3

port.hu: 2.8

Szerintem: 4/5 (Meg kéne néznem még egyszer, eredeti szinkronnal…)

Hírek:

- Scott Wheeler következő rendezése a beszédes című Confederate Zombies (Konföderációs élőholtak) valószínűleg nem fog cápákat tartalmazni (bár, ki tudja?).

Van az az idézet, hogy „Vagy hősként halsz meg, vagy megéred azt, hogy belőled lesz a gonosz.” Valami ilyesmi történik egyes színészekkel is, akik fiatalon fiatalokat játszanak, idősebben idősebbeket, ám halálukig szerepelnek. Nem volt kivétel ez alól Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer sem, aki még 80 évesen is a kamerák elé állt. Nincs ezzel semmi baj; sőt, ő éppen egyike azon keveseknek akik hajlott korukra való tekintettel végül mégis visszavonultak. A gond az, ha egy korábbi akció-kaland-csillag már nincs abban a fizikai kondícióban, hogy megismételje egykori trükkjeit, ám még mindig vele akarnak eladni valamit. Erre példaként említhetjük a korántsem öreg Steven Seagalt, a már 90 felé kacsintgató Terence Hillt és sajnos újfent Bud Spencert. Vele kapcsolatban az Atyai pofonosztó című drámát hoznám fel, amit a magyar félrefordítású cím még jobban elferdít a célközönség számára. Tudtam, hogy A szél fiai is ebbe a kategóriába tartozik, sejtettem, hogy a nyugdíjas olasz óriás már nem fog senkit se kupán vágni benne; valószínűleg csak mellékszereplőként láthatjuk majd és még az alap szituáció se érdekelt annyira, viszont cikkem tárgya így is meglepetést okozott, mert számtalan kérdést vetett fel bennem, amikre nehezen találok választ… De akkor kössük fel kardjainkat, bújjunk bele mellvértjeinkbe és töltsük meg puskáinkat, irány az Új Világ!

Érdekes belegondolni, hogy amikor nálunk a Jagellók uralkodtak, milyen világ volt a tengerentúlon. Egymással harcoló városállamok, emberáldozat, primitív fegyverek meg egy nagyon érdekes, máig rejtélyekkel övezett kultúra – a maják, aztékok, toltékok, stb. (A maják nem jelennek meg a filmben.) Szóval a helyszín Közép-Amerika, az időszak a XVI. század eleje. A sztori első főszereplője az egyik helyi városállam azték (?) hercegnője, Tizcuitl (Tikuilnak ejtik a szinkronban – Úrsula Murayama), akit apja a fővárosba küld, hogy ott férjhez adják a hadsereg parancsnokához. Ám a hercegnőnek se a férj-jelölt, se a Tenochtitlánban gyakorolt vallás, sem a mindenható Moctezuma császár (Manuel Ojeda) nem tetszik. A férj-jelölt hamar fűbe harap, az uralkodó pedig hiába próbálja szerelmével ostromolni a szemre való lányt, aki lépten-nyomon áthágja a szabályokat. Közben hajótöröttként megérkezik a második főszereplő, Rodrigo (Carlos Fuentes), idős beosztottjával és barátjával, Quinteroval (Bud Spencer). A helyiek hamar isteneknek kezdik hinni őket, mivel nem hasonlítanak semmilyen általuk ismert emberre, ki tudnak törni a fogságból, ráadásul jöttüket egy üstökös érkezése színesíti. Az üstökös a mítoszok korában eltűnt ősi uralkodó, Queztalcoatl, a Tollaskígyó jele, akinek visszatértét hosszú ideje várják a kontinensen. Ám Moctezuma a háború istenét, Huitzilopochtlit tiszteli, aki a Tollaskígyó esküdt ellensége, és ha utóbbi visszajön, az bizony fenyegeti a fennálló hatalmat. Ám nem ez az egyetlen veszély, mert Tizcuitl álmaiban Rodrigot látja, akiben a népe megmentőjét véli felfedezni és hamarosan a két „istent” még 500 másik követi, élükön a ma már híres konkvisztádorral, Cortés-zel (José Sancho). Az égi küldöttek, a szél fiai azonban valójában mégsem halhatatlanok, szándékaik pedig korántsem békések. Mialatt a háború, a testvérharc meg a pusztítás árnyéka vetül az Azték Birodalomra, a szép hercegnő és a jóképű spanyol hódító egymásra talál – vajon szerelmük kibírja mindezt, vagy őket is elsöpri a történelem vihara?

Eme spanyol-portugál-olasz koprodukciónak négy nagy problémája van (amennyiben túllendülünk azon, hogy Bud nevével adnak el valamit, amit nagy valószínűséggel nélküle sokkal kevesebben néznének meg): I. Nincs kiért szorítani. II. Ki a gonosz? III. Olyan, mintha egy 20 részes sorozat darabjait próbálták volna belegyömöszölni 2 órába. IV. Mi az üzenet és ki a célközönség?

De mielőtt ezekre rátérnénk, húzódjunk le a külső sávba mert az a kamionoké: Carlo bácsi itt már a 70. évét taposta, láthatóan derékban vállas volt és bár a lelkesedése meg az energiája a régi, azért az évek súlya (is) hátráltatja. Bud Spencer mindössze 4. a stáblistában, ez felkészíti a rajongókat, hogy mire számítsanak a szereplésével kapcsolatban. Már ott sántít Quintero figurája, hogy nem tudjuk meg róla, mi a foglalkozása. Katona? Tengerész? Akár ez, akár az, túlkoros, a jelenléte logikátlan. Folyton eltűnik negyed órákra, 20 percekre, ám ezekre az eltűnésekre nincs magyarázat. Hopp, itt van, hálát ad Istennek vagy mond valami kissé trágár, humoros dolgot, aztán hopp, felszívódik. Szerepe kimerül annyiban, hogy ő Rodrigo vicces segédje, aki az események egy részét kommentálja.

Ezúttal pofonokat se oszt, viszont kapott kardot, amivel néha a levegőbe suhint, máskor egy-egy ellenfél fegyverére csap rá vele. Egyetlen egyszer puskája is van, ám azt praktikus szempontokat nélkülözve a derekára kötözve viseli a nyeregben, így aztán totál használhatatlan – talán ezért se láthatjuk lőni. A három nagy csatából kettőben bizonyosan ott van, de védőfelszerelés nem jut neki, még egy nyamvadt sisak se. Értem, hogy a méretében nincs páncélzat, meg nagyon alacsony rangú, „ágyútöltelék” kategória, viszont magához való esze lehetne. A csúcs azonban a szexjelenet, amit csak párbeszédből ismerünk meg, ez alapján pedig a helyi legjobb csajt teszi magáévá, akit később, a nyelvtanulási jelenetben meg is fogdos. Quintero inkább tűnik egy öreg perverznek, mint a tipikus Bud Spencer-karakternek; vele kapcsolatban megjelennek A szél fiainak általános hülyeségei, amiket később kifejtek.

Térjünk rá a négy nagy fő problémára! Első: Nincs kiért szorítani. Ez egyrészt abból eredeztethető, hogy a karakterek motivációi érthetetlenek, másrészt a történelmi környezetből, harmadrészt az előző kettő ütközéséből. Kezdjük Tizquitllal! A látomásait meg az apja segítségével előidézett „távolba nézést” el tudom fogadni, azt viszont kevésbé, hogy nem egy, hanem mindjárt kettő sikeres, erős és nagy hatalmú férfi házassági ajánlatát visszautasítja. Nem vagyok azték-szakértő, de itt az 1500-as években egyetlen nő se utasított volna vissza egy hadvezért, egy császárt meg még úgyse (kivéve a szenteket, például Szent Margitot, de ő több mint 200 évvel korábban élt és a kivétel erősíti a szabályt). Szintén aligha hiteles az apja hozzáállása ezekhez a dolgokhoz; illetve mindkettejük hangosan kimondott negatív véleménye „az aztékok” vallásáról, ami „a népnek tetszik”, nekik viszont nem. Kérdés, hogy a vallás Tenochtitlán falainál megáll? E városállam feje eltűri, ha a leigázottjai/szövetségesei más isteneket imádnak? Ha így van, mégis óriási kockázat az adott vallás fellegvárában, a „VIP páholyban”, számos emberrel körülvéve, fennhangon szidni „a rendszert”. Ennek kellett volna valamilyen következményének lennie… Tizquitl szép, de nem az a kiemelkedő szépség, a faluban lévő két asszony például szerintem fizikai adottságokban vonzóbb nála, ellenben az esze meg az erős akarata teszi ellenállhatatlanná – annak a 2 férfinak, aki megkívánja. Furcsa módon hercegnőnk mintha a törvények felett állna, oda megy, ahová akar, azzal találkozik, akivel akar és a császárnak is többször (átvitt értelemben) azt mondja, hogy „hess innen”, mindenféle konzekvencia nélkül. Röviden összefoglalva: Modern nő az „ősi” társadalomban, akár egy Disney-hercegnő (konkrétan Pocahontas), emiatt számomra hiteltelen. Valamennyire kedvelhető, de sosem izgatott igazán, mi lesz vele.

Quintero abszolút mellékes, ha nem lenne ott, akkor se változna semmi, Rodrigonak sosem kell rá hagyatkoznia, sosem tesz semmi kiemelkedőt vagy sorsfordítót. A férfi főszereplő egyfajta „Prince Charming”, aki mindjárt érthetőbb lesz, ha megtudjuk, alakját nagy valószínűséggel két nő álmodta meg. Szépfiú, jó harcos, odaadó szerető, ám hódítani jött, egy követ fúj Cortés-zel, akit sem szóval, sem cselekedettel nem tud/akar megállítani. Számára első a hercegnő élete, boldogsága, viszont a kardján kívül nincs semmije, amivel meg tudná védeni – sodródik az eseményekkel, alkalmazkodni próbál, ám férfiként nézve nekem lényegtelen alak volt.

Annál jobban megkedveltem Moctezumát, akit tényleg „Moktezumának” kell nevezni, ez az igazi neve (pontosabban Moctezuma Xocoyotzin vagy II. Moctezuma), ahogy valójában Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúbot is csak mifelénk nevezik Szaladinnak. Manuel Ojeda igazán fenséges megjelenésű, uralkodói aura lengi körül, talán nála látszik legjobban, hogy a jelmeztervező Mónica Neumeier milyen kitűnő munkát végzett. Ez a császár az isteni rangba emelt római imperátorokat idézi, ugyanúgy a hatalma megszállottja, akinek senki se mer ellent mondani, ezért bármit megtehet. Újabb hasonlóság a klasszikus európai vezetőkkel, hogy háborút robbant ki egy asszonyért (igaz, ebből semmit se láthatunk, csak beszélnek róla) – emlékeztek még a trójai háborúra? Végső soron Moctezumáért sem tudtam teljes szívvel drukkolni, hiszen bukása történelmi tény, amit ismertem, ezen kívül nem tartja be a saját törvényeit, visszaél a hatalmával és már csak árnyéka korábbi önmagának. Ezért aztán háttérbe szorul, pont mint Quintero, története csúfos véget ér, ezt azonban valamiért nem mutatják meg (erre még visszatérek).

Úgy a cselekmény fele körül jelenik meg Cortés, aki onnantól az események legfőbb meghatározójává válik, de mégsem lesz főszereplő. Mivel a gyártó országok között Mexikót nem találjuk meg, így felmerül a kérdés, a spanyolok meg a portugálok pozitív színben akarták saját hódítóikat feltüntetni? Ha igen, akkor ez nem sikerült, de vajon a mexikói színészek miért segédkeztek ebben? Nekem Cortés lényegtelen volt, a festett szőke haja miatt kicsit nevetséges is és bár a valódi alakhoz semmiféle kötődésem nincs, azt nehéz lenne letagadni, hogy véreskezű terület-foglaló volt. Szóval ő sem kedvelhető. Az ifjú azték harcos, a hercegnő „szárnysegédje”, a később lázadóvá váló Mixcoac (Milton Cortez) kedvelhető, ám annyira kevés játékidőt kap, így könnyű elfelejteni. Moctezumához hasonlóan dicstelen véget ér, miközben feladja a harcát. Tulajdonképpen az őslakosok között egyetlen igazán pozitív alak sincs, még Tizquitl sem teljesen az; ezen felül mindenki, aki kedvelhető, meghal; a történelmi események pedig sejtetik a végkifejletet.

Kettes számú fő bökkenő: Ki a gonosz? Manapság, amikor olyan nyilvánvalóan gonosz karakterekből, mint Venom, a Keleti Boszorkány vagy Demóna, hősies alakokat akarnak nekünk faragni, ez a kérdés még lényegesebb. A régi történetekben egyértelműen meg lehetett határozni, ki a rossz és ki a jó; erre legjobb példa az 1977-es Csillagok Háborúja. A Hijos del viento szerteágazó cselekményében azonban a szereplők meg a konfliktus is folyton váltakoznak. A nyitánynál egyértelműen Moctezuma tűnik a rosszfiúnak, aki embereket áldoztat fel, kivégezteti az ellenségeit és erővel próbál mindent elérni. De egy olyan fickó, aki az ő pozíciójában így viselkedik, valóban gonosz vagy csak a fejébe száll a hatalom? Gonosz-e Rodrigo és Quintero, akik végső soron minden tekintetben visszaélnek a vendégszeretettel?

„A szíved vezéreljen!”

Aztán Cortés megjelenésével és Tenochtitlán elfoglalásával az addigi legfőbb antagonistának látszó császár hirtelen megtört öregemberré lesz. Innentől a hódító csapat vezetője iránt kellene ellenszenves érzelmeket táplálni? Hiszen végül is ő az oka, hogy a hercegnő és Rodrigo nem élhetnek boldog békességben. Felmerült bennem, hogy a párocska viszonya erősen hasonlít Rómeó és Júlia helyzetéhez, ebben az esetben a lényeg mégsem az, ki a jó és ki a rossz, hanem az ellenségeskedés, ami megrontja a szerelmet. Ha viszont nincs gonosz, akkor nincs értelme a jó kutatásának se, de ha nincs jó szereplő, akkor kiért kellene szurkolni? Ezzel vissza tudunk kanyarodni az első problémához, de inkább menjünk tovább!

A harmadik legfőbb aggályom: minden túl gyorsan történik, túlságosan összecsapott a cselekmény. Elvileg a sztori 2 évet ölel fel, Mexikó meghódítása ugyanis 1519 és 1521 között zajlott le. Ennyi időt két órába belesűríteni nehéz feladat, ám még lehetetlenebb lesz, ha az Idő múlását semmilyen módon nem érzékeltetik. Pár példa erre: A férj-jelölt halála után Tizquitl elhatározza szökését Moctezuma karmai közül; bejelenti a hol ott lévő, hol eltűnő „komornájának”, hogy mennek, utána látjuk őket egy csónakon kb. 7 másodpercig, majd rögtön a szülővárosában van az apjával, aki visszaküldi. És a következő jelenetben a hercegnő egy erkélyen áll, belép a császár, tehát újra a fővárosban tartózkodik. Ez az utazás jó esetben is napokat vehetett igénybe, mi viszont kb. 5 perc alatt letudjuk az oda-visszát meg a célállomáson töltött időt. Moctezuma aztán bejelenti: „letelt a gyászidőszak”, ám mindenki ugyanúgy néz ki, a néző meg honnan tudja, mennyi időt jelent ez? Újabb hihetetlen példa, amikor egymást követő két jelenet között Rodrigonak méretes szakálla nő; az egyik szekvenciában még a hercegnő beszélget valakivel, egy snittel később pedig a semmiből mintha ugyanabban a teremben trónolna a császár és hirtelen ott van vagy 10 ember. Napok vagy órák teltek el itt? Végül megemlíteném a második csatát, ami csak úgy, hirtelen, a semmiből elkezdődik. Az elsőnél láthatjuk a két csapat felvonulását, a készülődést, a rohamra felszólító parancsot; itt meg a császár beszélget a tanácsadójával, vágás, Cortés rohamot vezet az aztékok ellen. Mindezek mellett a kb. 2 órás játékidő bizonyos szempontból mégis irtó hosszúnak tűnik – pláne a Film+ reklámblokkjaival.

Az Idő hiánya mellett az eltűnő-feltűnő szereplők szintén akadályozzák a cselekmény sima folyását, ezen kívül az események láncolata egyre bonyolultabb. Kezdetben az azték udvari intrikák vannak, aztán ebbe belecsöppen a két európai, akik megpróbálnak alkalmazkodni új környezetükhöz, amaz meg hozzájuk; utána jön Cortés és átmegyünk hódító háborúba, de közben még mindig ott az udvari intrika, Tizquitl keresi Rodrigot, utána megpróbálnak boldogan együtt lenni; megjelenik az inkvizíció (és egy jelenet után eltűnik), a kereszténység (teljesen háttérbe szorul), a lázadás a megszállók ellen, a vallások ütközése (csak alig érzékeltetik), Cortés konfliktusa a spanyol uralkodó réteggel, stb. Ráadásul van egy rakás mellékalak, akiket fejben kellene tartani, hogy megérthessük a hozzájuk kapcsolódó (ki nem fejtett) tragédiákat.

„Vakok és süketek leszünk.”

Számomra ez az egyik legrosszabb, mert látom, mennyi energiát öltek a produkcióba. A jelmezek, a helyszínek, a díszletek, a színészi játék, az effektek és a zene nagyon jók, ezek együtt remek atmoszférát teremtenek; csakhogy nincs Idő, nincs egyértelmű jó és rossz, nincs kiért izgulni és szinte semmi sincs eléggé kifejtve; de mégis mindez túl hosszúnak és furcsának érződik. Sokkal jobb lett volna, ha sorozat készül ebből az egészből! Fel lehetett volna építeni az egyes városállamok közti viszonyt; megmutathatták volna Moctezuma felemelkedését; felépíthették volna az Azték Birodalom vallását, társadalmát, történelmét. Lehettek volna kellemes epizódok, amik Rodrigora és Quinterora fókuszálnak; drámai részek ahol Cortés akarata nekifeszül az embereiének; amikor a vezér saját boldogulásáért harcol a nyomában lévő hatóságokkal; amikor Rodrigo és Tizquitl szembe szállnak az inkvizícióval. Lehettek volna hatalmas csaták, felkészüléssel, elénk tárhatták volna a következményeiket meg a spanyolok kegyetlenkedéseit – a lista vég nélkül folytatható. Egyetlen film játékidejébe akarták belenyomni mindezt, de így nem működik.

A negyedik nagy probléma, hogy mi az üzenet és ennek ki a célközönsége? Az olaszoknak, a portugáloknak és a spanyoloknak mind nagy gazdagságot hozott az Új Világ, főként a spanyolok felemelkedéséhez elengedhetetlen volt a gyarmatbirodalom, ennél fogva ha ők a készítők, akkor saját dicsőségüket akarják majd hangsúlyozni. Ezt én nem érzékeltem. Azt se, hogy esetleg megpróbálták volna felmenteni őseiket a rombolásuk okozta károk felelőssége alól; ugyanakkor a manapság divatos „minden a fehér ember hibája” propaganda sincs benne. Történelmi szempontból 2 valós alakkal találkozhatunk, mindenki más fiktív, az események pedig maguk is kitaláltnak hatnak, ezért cikkem tárgya korképként vagy historikus tablóként nem eléggé hiteles. Ha viszont szerelmi történetről van szó, tehát egy romantikus kalandfilmről, amit valós történelmi helyzetbe ágyaztak, akkor meg korántsem eredeti, hiszen végső soron Pocahontas sztorijáról van szó, csak délebbre történik; ráadásul Bud Spencer jelenléte se indokolt. Ha az ő rajongói táborát akarták megnyerni, akkor miért nem kaptunk valamit? Tehát lényegében nem lehet megállapítani, hogy kinek és miért készült A szél fiai; ki és miért számít pozitív vagy negatív szereplőnek benne; kiért kellene szorítani, kit kellene utálni; és végső soron mi a frászt akartak nekünk elmesélni?

Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg gyorsan az alkotókat, illetve a színészeket, akikről eddig nem esett szó: Az író-rendező José Miguel Juárez mindössze 4 mozit dirigált, ezek között a legmagasabb imdbs pontszám 5.4. Egyébiránt társproducer volt a Christopher Lambert főszereplésével hazánkban készült A harag napjában, ami asszem egészen tűrhető. A forgatókönyvet-történetet Juárezen kívül a már említett két nő, Daniela Fejerman és Inés París írta, akiknek jóval több van a rezüméjén, plusz jó pár projekten együtt dolgoztak – mindenesetre az általuk készített sorozatok, mozik nekem semmit se mondanak. Az egyik fő producer Bud fia, Giuseppe Pedersoli, akit apja késői munkáinál gyakran ott találunk a stáblistán. A kitűnő zenét Pablo Arellano és Jorge Reyes szerezte, a szép látnivalókat Arturo de la Rosa fényképezte. És ha már szép látnivaló, mindenképpen meg kell említenem Anilú Pardot, ő alakította Malinallit, a falubeli szemre való „tolmácsnőt”. Meglepő, de már 42 éves volt ekkor, szerintem jóval fiatalabbnak tűnik. Sajnos a vele lévő másik nő személyazonossága, akit Bud megfogdos, nem egyértelmű, mert a neve nem derült ki a sztoriból, nekem ő tetszett a legjobban, sajnos pont ő tűnik el leghamarabb. Egyébként összességében minden megjelenő nő szép és a korszakhoz méltóan nem viselnek melltartót, szóval ha férfi vagy, legalább ennyi kellemes élményben mindenképp lesz részed a megnézés során:P A hercegnőt játszó Úrsula Murayamának ez volt az első filmje, korábban csak sorozatokban játszott, egészen pontosan a hazánkban is nagy sikerrel vetített Esmeraldában meg a Rosalindában.

Lássunk most olyan hibákat amik csak részben köthetőek a korábban felsorolt nagy négyeshez, inkább dramaturgiai ökörségek: A nyitánynál a hercegnő azt mondja a narrációban, hogy „őserdő”, ezt a szót bizonyosan nem használták az aztékok. Moctezuma egyik törvénye szerint az uralkodó szemébe senki se nézhet bele, ez az első konfliktus, amivel Tizquitl felkelti a császár figyelmét. A tanácsadó, aki ragaszkodik a törvények betartásához, ugyanakkor mindig belenéz Moctezuma szemébe, később pedig van minimum még egy pasas („az »ez a fickó veszélyes«), aki szintén megteszi ezt. Itt nyilván arról van szó, hogy ez a dolog később háttérbe szorul másokkal szemben, illetve a császár hatalmának gyengülésével ez a törvény is értelmét veszti, viszont szerintem az alkotók csak simán elfelejtkeztek róla. A férj-jelölt mellett az inkvizíciós pap ugyanúgy csak egy jelentben szerepel – az előzőnél legalább párbeszédben megindokolják, hogy egy hadjárat során vesztette életét, utóbbinál, aki igen fenyegető próbákat helyez kilátásba a hercegnő számára, nincs ok, miért tűnik el. Amikor a császár kilép az erkélyre, ahol szembenéz a Tollaskígyó érkezését jelző viharral, akkor a lecsapó villámok fénye piros színű. Talán ilyen lehet a valóságban is, számomra azért fura volt.

Ugyanilyen megmagyarázhatatlan Rodrigo hajszínének változása. Tizquitl úgy írja le, mint akinek „arany a haja”, Mixcoac rajzán egyértelműen sárga a haja, a gyakorlatban viszont hol szőkés barna, hol barna – ez különösen feltűnő Cortés mellett, aki tényleg szőke, csak festett. A férfi főhőssel kapcsolatos egy újabb kihagyott részlet, a Jézus-allegória, hiszen ahogyan a hősnő álmaiban megjelenik és ahogyan a kinőtt szakállával fest, az egyértelműen Isten fiát juttattatja a néző eszébe. Valahogy a katolikus hit meg a nevében elkövetett gaztettek alig jelennek meg bármilyen formában… Úgy tűnik, hogy „az aztékokat” mindenki utálja a kontinensen, ezért nem okoz nekik problémát ellenük fordulni, még akkor se, ha a jövevények teljesen különböznek tőlük, míg „az aztékok” hasonlítanak rájuk. Azért tettem idézőjelbe, mert korántsem egyértelmű, ki melyik nép tagja. Konkrétan megnevezik a toltékokat, akikkel az első csatában vívnak a hódítók, ők azonban sem ezután, sem ezelőtt nem jelennek meg és mindenki másnak ellenségei. Tizquitl néha úgy viselkedik, mintha ő maga nem azték lenne, máskor meg „a népemnek” nevezi őket (ezért is tettem kérdőjelet a bemutatásába).

Rendkívül hülye jelenet, amikor a puszta közepén három farúdra fel van tűzve kb. 30 emberi koponya. A spanyolok megállnak előtte, Cortés leszáll a lováról, majd megkérdezi Malinallit: „Ez mit jelent?” Na, vajon mit?:D Ugyanilyen kirívó hülyeségnek tartom az első csatában, mikor az addig hírből sem ismert íjászok megjelennek, majd valaki (talán éppen Bud) közli „A nyilaik nem érnek el minket, ők viszont pont lőtávolságon belül vannak.” Elképzelhető, hogy egy korai spanyol muskéta messzebbre lőtt, mint egy azték íj, de az ellenkezője is simán lehet; ráadásul az íjászok sokkal pontosabban tudtak lőni akkoriban. Még egy nagyon feltűnő történelmi (?) kiszólás, amikor szerintem totál oda nem illő módon Rodrigo azt mondja akkor már feleségének: „Előtted csak egy nőt szerettem”, aki zsidó volt, nem adta fel a vallását, ezért megölte az inkvizíció. Ez miért kellett ide?

Az eddig felsoroltak kis hibák, vannak viszont még elég nagyok. Az emberáldozat, a levágott fej meg a többi tök jó effekt után a csaták rendkívül bénának hatnak. A spanyolok csak megsimítanak valakit a kardjukkal, az elvágódik, se vér, se csonkítás, semmi se tűnik igazinak. A „megszentelt gombás” szekvenciában öncsonkítás zajlik, ez szintén hitelesnek látszik, viszont itt újból vissza kell térni a negyedik fő problémához, mert ha nem tudjuk ki a célközönség, s mi az üzenet, akkor az se világos, mennyi erőszakot engedhetünk a vászonra. De ha a levágott fej belefér, akkor Moctezuma halálát miért nem mutatják premier plánban? (Én még személy szerint több meztelen nőt is szívesen láttam volna:P) A csaták legnagyobb baromsága viszont az, hogy a nevesített szereplők sose viselnek sisakot. Ezek a fejfedők nem voltak zártak, mint a lovagoké, ezért simán látható lenne mindenkinek a pofája; ráadásul a próféciák szerint a sisakok alakja megegyezik Quetzalcoatl viseletéével. Ha az ő nevében járnak el, rá hivatkoznak, miért nem hordják a jelét? Miért nem akarják rendesen megvédeni magukat (lásd ismét Quintero hiányos felszerelését)?

A rendkívül nevetséges jaguáros jelenet felvezetésénél Rodrigo, aki nem ismeri se a vidéket, se az országot, se a falu környékét, se a kontinenst, a jó tanács ellenére egyedül indul útnak a dzsungelbe mindenféle útmutatás vagy vezetés nélkül. Itt tök véletlenül pont abba az irányba megy, amerre Mixcoac… Utóbbi révén idecitálhatom a 3-as próbát, amit a főpap (?) szerint Moctezuma révén Quetzalcoatl megtestesülésének ki kell állnia. 1. Küldj neki kincseket! Ha csak a gazdagságért jött, akkor elmegy. 2. Küldd el hozzá Huitzilopochtli harcosát, hogy párbajozzanak! Őt csak a Tollaskígyó ölheti meg. 3. Küzdj meg vele egy csatában! Ha tényleg a szél fiai, akkor megölnek minden aztékot. Mi történik? Amikor ez a felhívás elhangzik, Cortés még nem ért oda, ekkor jön. Tehát a kincset Rodrigonak szánják, de mire a küldöttség odajut a faluba, már Cortés is ott van. Innentől mindenki úgy veszi, mintha utóbbi lenne a jövevény, akiről beszéltek – kivéve Mixcoac, aki tudja, hogy Rodrigo az embere. Őt azonban jobban érdekli a hercegnő híre, mint a kincs. A csata megtörténik, csakhogy az aztékok helyett a toltékokkal, ezek után az ifjú lázadó lesz a kiválasztott, aki a háborúisten nevében megpróbálja megölni – Cortés-t. De miért őt? Eddig Rodrigoról hitte, hogy ő a küldött! Honnan tudják meg az aztékok, ki az új célpont, az új góré? Na mindegy, Mixcoac elbukik és még csak meg sem ölik, hanem fogolyként végig kell néznie a következő csatát. Ez az a csata, amit a pap kért (amelyik csak úgy indul a semmiből), a végkifejlet sejthető. Szóval van is próba meg nincs is, teljesíti(k) is, meg nem is.

A jaguáros után jön a második leghülyébb jelenet, mikor Rodrigo – ismét egyedül – bevágtat Tenochtitlánba, mert (elvileg) azt a hírt kapja, hogy a hercegnő veszélyben van. Sosem járt még ott, tehát nem tudhatja, pontosan merre van a város, simán eltévedhetne a dzsungelben. Amikor mégis odaér (és kiderül, hogy amúgy Quintero a nyomában van a derekára kötött puskával, hogy aztán végül sose érje utol és sose segítsen neki), valahogy tudja, hová kell mennie, a templomhoz, ahol szerelmét (akivel addig egyetlen rövid pillanatra találkoztak csak) fel fogják áldozni. A városba egyedül betörő lovas útjából senki se ugrik el, a közeledtét senki se hallja, senki se akarja megállítani. Ha isten, miért nem borulnak le előtte? Ha szörnyetegnek látszik, miért nem futnak szét előle? A városon belül az őrség, akik a templomnál a szertartás ideje alatt nyilván ott vannak, miért nem próbálják megállítani? Ha tényleg ilyen pocsék volt a közbiztonság, akkor nem csoda, hogy 500 ember lenyomta őket…

A „tilos a szemébe néznihez” hasonlóan pillanatok alatt eltűnik a nyelvi akadály is. Azt még értem, hogy a két falusi nő alap szinten megtanulja a spanyolt és hasonló szinten megtanítják a két férfit, de Tizquitl, a császár és a többiek honnan tudnak spanyolul? Az a nyelv, amit a császár használ, miért nem jelenik meg sehol máshol? A film utolsó 5 perce hasonlóan érhetetlen, mert hirtelen az egész spanyol kompánia az éjszaka közepén elindul valahová, út közben az aztékok megtámadják őket, elvileg sokan meghalnak, de aztán reggel lesz, mennek tovább és miközben a hercegnő, a férje és Quintero elsétálnak a távolban, Tizquitl másodszorra, egyben utoljára narrációba fog, amiben elmondja, hogy amúgy hová ment mindenki és mi lett a történet vége. Mert azt már senki se láthatja, ez a mozi ugyanis itt véget ér… Ezt az összecsapott befejezést látva eszembe jutott a Druidák alkonya, ahol ugyanígy egy mitologikus időkbe helyezett szerelemespár történetét akarták megmutatni, de elfogyott a pénz, a szakértelem meg a lelkesedés. Vajon a Hijos del viento esetén is ez történt vagy valami hasonló?

Érdekességnek mindössze annyit tudok mondani, hogy az egyik jelenetben látható egy hatalmas, kétfejű sasos Habsburg zászló, ami nekünk, magyaroknak sajnos nagyon ismerős (igaz, ez a spanyol ágé); valamint hogy cikkem tárgyának van egy alternatív hazai címe is, ez pedig Az aztékok bukása (A szél fiai sokkal jobban hangzik). A port.hu fórum részlegén semmi igazán izgalmasra nem leltem, az imdbn mindössze 3 vélemény van, ezek közül kettőből idéznék. Kirpianuscus nevű felhasználó említi a Pocahontas-hasonlóságot, ami a nézés közben nekem is feltűnt, mégsem jegyeztem fel, így köszönöm neki az emlékeztetést! unbrokenmetal így foglalja össze a látottakat: „Ez egy közepes történelmi film, rosszul megrendezett csatajelenetekkel, ami bölcsen inkább a Rodrigo és Tizcuitl (Ursula Murayama) közti szerelmi szálra fókuszál. A mozis legenda, Bud Spencer, aki akkoriban 70 körül volt, játssza a hős jó barátját. Mégis furcsa választás egy ilyen meglehetősen kicsi produkcióba.”

Utólagos toldások: Érdekes módon magyar nyelvű wikipedia-lapja van, angol nincs. E szerint a mexikóiak is részt vettek a produkcióban; Quintero katona; a játékidő csak másfél óra; négy féle magyar szinkron is készült hozzá (én az 1.-t láttam, amiben Kránitz Lajos volt Quintero). A Spencer-Hill Film Adatbázis szerint a készítés éve 1999 és a mexikóiak nem vettek részt benne.  

A feljebb olvasható véleménnyel felesleges vitába szállni. A szél fiai egy jól kinéző, szép nőket, szép díszleteket, szép jelmezeket, jó zenét és jó színészi játékot felvonultató opus, ami azonban összecsuklik önnön logikátlanságai, elsietettsége, valamint kivitelezési és forgatókönyvi/történeti hibáinak súlya alatt. Sem a történelem kedvelői, sem a Bud Spencer-rajongók nem kapják meg tőle, amire számítanak, s bár bennem számos gondolatot ébresztett, mégsem tudom igazán ajánlani. Sorozatnak első rangú lett volna, ebben a formájában viszont nagy jóindulattal csak egy közepest tudok rá adni.

Pontozás:

imdb: 4.8

port.hu: 6.5 (Érdekes, hogy Bud rajongótábora is elismeri, nem valami jó, az átlag mozijai 8 fölötti pontszámon állnak.)

Szerintem: 3/5

Most már, úgy tűnik, a helovén beépült a magyar köztudatba – viszont a farsang megmaradt, úgyhogy nekünk akkor két ilyen „ünnepünk” is van. Csütörtök este választhattam volna a legújabb-kori Halloweenek első részét, de aztán úgy gondoltam, inkább megnézem azt a filmet, amit az elmúlt mondjuk 5-7 évben először akartam látni a mozik kínálatából.

Az első Agymanók egy aranyos, szórakoztató és vicces mozgókép, amibe azért igen nagy mennyiségű drámát nyomorgattak bele. Legalább kétszer láttam eddig, sose okozott csalódást. Amikor megtudtam, hogy készítenek hozzá folytatást, rögtön rossz érzésem lett: Mi van, ha elrontják? Mert ez egyáltalán nem nehéz, főleg az animációs filmeknél, ahol a karakterek megvannak, a számítógépen keresztül pedig parancsokat lehet nekik osztogatni – azt csinálják, amit mondanak nekik, ellenvetés nélkül. Magyarul egy ilyen típusú mozgókép esetén a készítőknek gyakorlatilag nincsen semmiféle fékező mechanizmusa, egyedül a pénzeszsákok szólhatnak (és szólnak) bele a tartalomba. A végeredmény pedig valami olyan lesz, mint a Lightyear, amit nem ok nélkül utálnak. Szóval ezzel az előzetes félelemmel vágtam bele az Agymanók második kalandjába – bizonyos szinten a félelmeim beigazolódtak, viszont mégis kitűnően szórakoztam. Hogy lehet ez? Megtudhatjátok a történet felvázolása után:

Két évvel az első rész után visszatérünk a Fejhadiszállásra, Riley (hangja ezúttal Kensington Tallman) Elméjébe, ahol Derű (Amy Poehler), Bánat (Phyllis Smith), Harag (Lewis Black), Majré (Tony Hale) és Undor (Liza Lapira) nagy eseményre készülnek. „Otthonuk” ugyanis lehetőséget kap a középiskola menő hokicsapatától, mindössze bizonyítania kell egy három napos edzőtáborban. Azonban a katasztrófa ismét beüt a pubertás indulásával, aminek következménye négy új Fő Érzelem megjelenése: Pánik (Maya Hawke), Irigység (Ayo Edebiri), Unalom (Adéle Exarchopuolos) és Szégyen (Paul Walter Hauser) teljesen felforgatják a korábbi manók világát, nem beszélve a veszélyről, amit hordoznak. Riley-nak ugyanis mostanra kialakultak a Meggyőződései, amely a Személyiségét alkotja, ám a vezéri babérokra törő Pánik ezt és korábbi hőseinket is kidobja az Elme Hátuljába. Szerinte újabb Meggyőződésekre van szükség, mert ezek biztosítják a 13 éves lány jövőjét. Derű és csapata így ismét kénytelen bejárni a Tudat különböző zugait, hogy megpróbálják visszaállítani a régi rendet. De vajon lehetséges-e ez egyáltalán?

Ha röviden akarom összefoglalni az Inside Out 2-t, akkor olyan, mintha valaki megnézte volna az elsőt, utána a Kerge kacsák-trilógiát, majd arra gondolt, hogy ezek tök jól illenének egymáshoz, de a Demóna 2. alkotóit kérte volna fel az egyesítésre…

SZPOJLEREK INNENTŐL

Először muszáj beszélni a multikultiról… Egyszerűen nevetséges, hogy a hét elején mentem az utcán, balról jött három 40-es nő, jobbról egy autóba szállt be egy fiatal pár, pici gyerekkel. A jobb oldaliak cigányok, a bal oldaliak ukránok voltak. Október 23-án a Parlamentnél az egyik őr azt mondta, örül, ha magyar szót hall; a sorban közvetlenül előttünk három olasz állt, előttük egy igen barna fiatal asszony nála jóval világosabb bőrű párjával és tejeskávé-színű kislányukkal, őelőttük 8 mongol-tatár, akik oroszul beszéltek. Az ’56-os emlékműnél a várakozókhoz odalépő, angolul megszólaló 60 körüli asszonynak az előttünk álldogáló 45-50 éves külföldiek őszintén bevallották, fogalmuk sincs, mi ez az emlékhely, nem is tudták, mi az, amit meg akartak nézni. Odalent fekete fiatalember sétált, egy-két másodpercet töltött az angolul is olvasható szövegek előtt, látható volt rajta, hogy egyáltalán nem fogja meg, mi történt itt 68 éve. A Parlament folyosóján nem lehetett elférni az önmagukat fotózó, főként közel-keleti és indiai turistáktól. Aztán hazaérve szembejött egy echte néger család, apa, anya babakocsival, mellettük bongyorhajú kislány…

Értem, hogy a világ efelé tart és sokan azt gondolják, elkerülhetetlenül nagy népi olvasztótégely lesz Európa, ahogy az USA és Kanada már régen az, de nem tudom elfogadni, hogy egyszerűen MUSZÁJ egy GYEREKEKNEK készülő filmet ilyen szinten telerakni reprezentációval. A történet szempontjából SEMMILYEN jelentősége nincs, csakhogy a „helyszínt” adó szőke, kék szemű, fehér apától és fehér anyától született Riley-t nem lehet lecserélni. Ezért körbe rakták „kisebbségiekkel”, viszont olyan elviselhetetlen mértékig, hogy ténylegesen keresni kell a fehér embereket körülötte. Vágjunk bele a részletezésbe:

Lehetne kötözködni azzal, hogy miért éppen jéghokit játszik e leányzó, de Minnesotából jött, ott pedig ez „nemzeti” sport, úgyhogy elfogadom. Na most, képzeljünk magunk elé egy hokijátékost, szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek Wayne Gretzky ugrik be, aztán egy edzőt, szülővárosom csapatánál például egy kopasz, szakállas, szemüveges pali van, aki tök fehér és vagy amerikai vagy valamelyik északi államból jött. Itt mit látunk? Időrendi sorrendben ezt tárják elénk: Lány hokicsapat. A bíró néger, az ellenfélnél van egy néger játékos, még egy néger játékos a saját csapatban (a „nagyon segítőkész” jelenetnél); újabb néger, ez már lány, gondolom hősnőnk legjobb barátnőinek egyike lesz – így van, a másik csaj meg valami indián lehet vagy ázsiai. 5 percnél járunk… Aztán: Bree a kapus, ő ugye néger, van még legalább 4 néger a csapatban, és már az edző is egy néger nő rövid hajjal. Az álom-hokicsapatban is van 2 néger, a kapitány latin-amerikai. Eddig nekem az se volt egyértelmű, hogy Riley lány-ligában játszik, lásd a már említett Kerge kacsákat, ahol vegyes csapat volt.

18. perc: a középiskola. Balra egy kerekesszékes, jobbra egy hidzsábot viselő lány. Ezek egyáltalán nem lényegesek a sztori szempontjából, de mégis direkt beletették őket, nem véletlenül vannak ott, időt és energiát áldoztak rá, hogy benne legyenek! A kerekesszékes különösen idegesítő, mert tudatosan nem látod meg, csak ha éppen akkor megállítod a lejátszást. De legalább nem tették be a hokicsapatba, ellentétben A Lármás-családdal, ahol az örökké törött lábú, bottal menő leány egyike a futballistáknak, sőt, pályára is lép minden meccsen. A diverzitás jegyében a három új segéd (róluk később lesz szó) közül Bloofy-t fekete színész, Lance-et egy ázsiai, a Legsötétebb Titkot fehér ember játssza; a négy új Érzelem (őket is később tárgyalom) közül három nő, a háromból egy fekete.

Val, a szupermenő latin-amerikai lány nagyon kedves Riley-val, felajánlja neki, hogy beviszi a barátnői körébe. Kikből áll ez a kör? Az említett latin-amerikai mellett van a hidzsábos, egy leszbikusnak tűnő fehér, egy néger és egy ázsiai. A telefon-elkobzásnál pedig ott ül egy kiköpött indiai lány is. A fehéreket egy alapvetően fehérek által játszott sportban KERESNI KELL, Riley mellett csak a hol eltűnő, hol újra megjelenő „leszbi” meg egy, a háttérben egyetlen jelenetig látszódó szemüveges csaj van, mindenki más fekete vagy barna. De ez nem elég, ugyanis most már az Elmében dolgozó munkások között is rengeteg nő van, akad, akinek nagy, boglyas afrofrizurát rajzoltak, mert hát az egységesen kék, kitalált figurák között is kell lennie négernek… Az abszolút mélypont pedig az, hogy a nyilvánvalóan tehetséges, fehér, kék szemű kislányt beválogatják a menő suli menő csapatába, miközben a kevésbé tehetséges fekete és ázsiai barátnői másik suliba, másik csapatba mennek; ezt ellensúlyozandó a sztori vége felé a kék szemű, szőke, fehér lány bocsánatot kér a két barna szemű, barna bőrű kisebbségitől, akiket „elnyomott” a saját önző érdekéből. Szerintem nincs olyan érv, ami mindezt elengedhetetlennek tüntetné fel, ami meg tudná magyarázni, miért MUSZÁJ ez ide. „Kit érdekel?” „Nem számít.” De, igenis számít, mert MINDENHOVÁ odateszik és nincs semmi szerepe, azon felül, hogy propaganda legyen!

Másodszor, a Disney-nek itt ez a jó kis trilógiája, a Mighty Ducks, amely gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye és az ugyanilyen multikulti, „felvilágosult”. Van belőle három rész, plusz egy sorozat, amit valószínűleg senki se nézett, tehát miért kell még egy ilyen film? Az Inside Out 2 annyi mindent tartalmaz, ami benne volt a Kerge kacsákban, hogy csak na: 1. A hős be akar kerülni a menő csapatba, ezért faképnél hagyja a vesztesnek ítélt barátait (3. rész). 2. A szedett-vedett srácok képviselik az értékeket, a menő csapat pedig végülis nem ér annyit, mint ezek az értékek (mindhárom rész). 3. Az edző túl szigorú (3. rész) – ezt azonban nem bontják ki, semmi se lesz belőle, a figura is elfelejtődik a cselekmény végére (a mór szó szerint megtette a dolgát, úgyhogy mehet). 4. "A hobbim lesz a munkám, túl komolyan veszem, elfelejtem, hogy ez szórakozás kellene legyen" (2. rész). 5. Charlie büntetőjének mozdulatai az 1. részből benne vannak Riley víziójában és az utána következő szekvenciában. 6. Val azt a trükköt csinálja a koronggal, mint a cowboy srác a 2. részben. 7. Az edzés előtti edzés szintén jelen van a Mighty Ducks-nál.

Van viszont pár klisé, ami kimarad: A menő gyerekek valójában seggfejek (mindhárom rész) – ebbe az irányba a készítők nem mertek elmenni, mert ha már reprezentálunk, akkor azt csakis pozitívan lehet.  A vágyott menő példakép gonosszá válik – ez egy bejáratott Disney-klisé, ám Val egyszerűen túlzottan tökéletes, ami különösen ellenszenvessé válik annak tükrében, amiken Riley-nak keresztül kell mennie. A puska-a-falon a vörös füzet, egy 2000-ben vagy azelőtt készült filmben ezt a menő lányok nyomására szerezné meg a hősnő, itt saját elhatározásból. És mivel a normális családot jelképező Anyu meg Apu ici-pici fél perces jelenetekben látható csak, így a valóság síkján zajló eseménysort össze lehetne foglalni úgy, mintha a Kerge kacsák 4-et néznénk, ahol Charlie lány, a fehér ember pedig valószínűleg kisebbségbe került.

Oké, DE és ez egy nagyon fontos DE, a készítők azt a módszert használták, mint az An Adventure in Space and Time alkotói: A kötelező „felvilágosult” mocskot 90%-ban összesűrítették a felvezetésbe, így a néző kikerülhetetlenül, nagy adagban kapja a propagandát; viszont, ha lemegy a torkunkon, akkor az elkövetkezendő kb. 1 órában semmi ilyesmi nem lesz!

SZPOJLEREK VÉGE

Merthogy átlépünk az Elme síkjára, ahol már a nyitány nagyon jó, dinamikus rockzene szól, az ismert figurák egy-egy kis részlete jelzi, visszatértek a kedves manók. A 8. percig az alkotók ellőttek mindent, ami az előző részben volt: Minden manó kapott egy-egy jellemző pillanatot, megvolt a felvezetés, a majom-utánzás, a „most minden tök jó” és a néző várhatja, amikor minden tökre megy majd. Mindezek kötelező körök egy folytatásnál – és most megint jöhetne egy de, de egyelőre nem jön.

Mert először elmondom inkább, hogy az Agymanók 2. nagyon vicces. A 10. percig már kétszer tudtam felnőtt fejjel röhögni, de később jöttek még sokkal jobb poénok is („Elnyomott érzelmek vagyunk!”, Lance megpróbál kijönni a páncélteremből, a szarkazmus hatása vagy az a vicc, amire nem számítasz, de mégis számítasz). A humor-források 95%-a tényleg vicces, ha akarom, akkor is csak a stáblista utáni legvégső jelenetet tudom megnevezni, ami számomra nem működött. Ez már óriási pozitívum!

A következő jó pont az új Érzelmekért jár, ők négyen vannak: Pánik, aki csak elnagyoltan antropomorf, azt se lehet megmondani, lány vagy fiú, amíg meg nem szólal; Irigység, aki nagyon aranyos; Szégyen, aki igazán szeretetre méltó és Unalom, aki… hát, nem túl érdekes. A négyből számomra kettő kedvelhető, kettő pedig semleges. (Kis megjegyzés a nevekhez: Mivel angolul néztem, nem tudom, mi a hivatalos magyar nevük.) 

ÚJABB SZPOJLEREK

Megint felmerült bennem ugyanaz, mint az első résznél: Mi a manók tényleges szerepe? Ki vagy mi irányítja Riley-t? Mert nagyon úgy látszik, hogy tök jól elvan magában is, az Elme-dolgozók meg a Fejhadiszálláson kívülről származó parancsokat követnek. Ki vagy mi adja ezeket a parancsokat? Ha ez az Elme, akkor a test adja a parancsokat? Az első részben még a Személyiség-szigetektől származtathattuk ezeket, ám itt a szigetek teljesen lényegtelenné válnak, csak a 8 perces bevezetőben láthatóak, utána soha többet, helyüket átveszi a Meggyőződés-rendszer, ami eddig nem volt. Tehát elvileg mindig akad egy a manóknál hatalmasabb erőnek számító dolog, csakhogy a személyiség előtt nincs semmi. Lehet, hogy Derű és kompániája igazán csak addig kellenek, amíg a nagyobb erők kialakulnak?

Azon szintén lehet agyalni kicsit, hogy mikor és miért veszik át a manók az irányítást? Majré és Harag az egész játékidő során egyetlen alkalommal érhetnek a konzolhoz, Undor és Bánat kétszer vagy háromszor, Szégyen talán négyszer, Irigység egyszer. Az összes többi időben Pánik „vezet” és ő egy percre se hagyja ott a „parancsnoki széket”. Vajon lehetséges, hogy a test megtagadja a parancsot?

Harmadik gondolat-mag pedig a manók rangja, ugyanis az építőmunkások, a rendőrök és a Memóriában dolgozók láthatóan ignorálják őket, semmit se tudnak róluk; míg például Pánik úgy mutatkozik be Derűnek, mint annak „nagy rajongója”, a „Párnavárban” pedig az ottaniak izgalommal vegyes csodálattal bámulják Derűt. Akkor híresek vagy nem? Ők a főnökök vagy nem? Vagy csak Derű híres, a többiek meg az alárendeltjei, akikről a kutya se tudja, kicsodák? Sajnos az utóbbi tűnik valószínűnek, amire a film rájátszik azzal, hogy az előző epizódban igen fontos Bánattól elveszi a képességét, majd a figurát teljesen háttérbe állítja; Harag feje csak az átépítésig lángol párszor, a játékidő többi részében meglepően nyugodt, megfontolt és kedves; viszont, ha a jellemének megfelelően cselekszik, akkor a vele lévő két nő folyton leugatja. Majré szerepe kimerül annyiba, hogy ugyanazt a becsmérlő mondatot ismételgeti, valamint egyszer megmenti a csapatot; Undor pedig inkább vonzalmat jelképez (tehát ugyanazt csinálja, mint a Fejhadiszálláson maradt Irigység).

Az újabb négyes ugyancsak kiegyensúlyozatlan. A fókusz egyértelműen Pánikra kerül, ő a legjobban kidolgozott személyiség; Irigység meg mindössze a segédje, akivel megbeszélheti a dolgokat, ám a döntés jogát sose adja át neki, ő meg nem is akar dönteni. Unalom tökéletesen beolvad a háttérbe, kétszer lényeges szerepe van, egyébként viszont csak poénforrásként használják. Szégyen a második legfontosabb az újak közül, nála a mozdulatok, szem- és arcjáték adják ki az alakját, mivel sosem szólal meg. Számomra ő volt a legkiemelkedőbb a „jövevények” közül, a sztori szempontjából is kiemelten fontos. Kérdés, hogy egy amerikai lány fejében az Unalom miért francia, nos erre magyarázat az eredeti neve az "Ennui", amely franciául az unalom és a fáradtság sajátos elegyét jelentő, nehezen lefordítható állapot. Ennek folyománya, hogy Irigység angolul Envy (envi), az Ennuit pedig úgy mondják, hogy en-vhji, ami nagyon hasonlít rá, ezért én egy darabig meg is voltam győződve róla, hogy ugyanúgy hívják őket, csak Unalom franciásan ejti ki a nevét. A játékidő normális hossza (másfél óra) miatt a négy új központi alakra nem jut elég idő, ha külön-külön jöttek volna, sokkal jobban be lehetett volna mutatni a hatásukat. Ezen felül hiányolom, hogy az új beosztottak közül igazából csak Szégyen tesz valamit, mikor úgy hiszi, hogy a főnöke túlmegy bizonyos határokon, a másik kettő ráhagyja.

Miközben néztem a filmet, mindig volt, amiért izgulni lehetett: Mi lesz az új Meggyőződés-halom, amit Pánik kreál? Riley-ból tényleg szuper-hokis válik? Vajon újdonsült „barátai” ellene fordulnak majd? Mi a Legsötétebb Titok? Ezen kívül Derűt valahogy nem lehet utálni és bár Majré meg Undor közömbösek számomra, Haragot meg a partvonalra állították, mégis szurkoltam nekik, hogy megtalálják, amit keresnek, aztán visszaérjenek vele épségben.

Utólag azonban elmondhatom, hogy pontosan ugyanaz történik itt, mint a szintén Disney-tulajdon Az Ébredő Erőben: Fogták a régi, nagy sikerű első rész sztoriját, kicserélték benne a neveket, beletettek pár új mellékszereplőt, aztán lejátszották nekünk újra. Az Inside Outban eltűnik a Fejhadiszállásról Riley Legfőbb Emlékeinek gyűjteménye, Derűnek el kell hagynia munkahelyét, hogy az általa ismert, de igazából sosem látott „vidéken” megkeresse őket, a kénytelen-kelletlen társává váló kollégája, Bánat, pedig csak púp a hátán. Minden egyes út, ami látszólag visszaviszi őket a célhoz, újabb akadályt gördít eléjük, mialatt az Elme veszélyeit kell átvészelniük egy nem-Érzelem, de mégis számukra ismerős segítő, Bing Bong közreműködésével. A segítő erőfeszítéseinek hála Derű és társa visszajut a Fejhadiszállásba, ahol kiderül, hogy a korábban általa alkalmazott gyakorlat helytelen, helyet kell adnia a kollégái befolyásának is. A végén még van egy jó poén és ennyi.

Az Inside Out 2-ben eltűnik a Fejhadiszállásról Riley Meggyőződéseinek halmaza, Derűnek pedig el kell hagynia munkahelyét, hogy az általa ismertnek hitt „vidéken” megkeresse azt, miközben a kényszerből mellette lévő kollégái csak púpok a hátán. Minden egyes út, ami látszólag eljuttattatja őket a célhoz, újabb akadályt hoz, mialatt Pánik ellenük dolgozik és a visszaút sem biztosított. Szerencséjükre ezúttal több nem-Érzelem, de általuk ismert karakter is segítségükre siet, így kiszabadulnak a fogságból, visszajutnak a Fejhadiszállásra, ahol kiderül, hogy mindkét „főnök” tévedett, és a korábban általuk alkalmazott módszer helytelen, oda kell engedniük egymást meg a beosztottjaikat a konzolhoz. Aztán van még két poén és ennyi. Ehhez jön, hogy Riley álmai ugyanúgy összetörni látszanak, mint 2 évvel ezelőtt, ismét megsemmisül a korábbi önmaga, ha csak egy rövid időre is, Derű pedig újfent önkényesen szelektál az emlékek közt, mialatt parancsolgat a többieknek.

A cselekmény lényegében ugyanaz: adott a főhős, akinek a messzeségből kell megszereznie valamit, amit vissza kell vinnie a kiindulópontra, ahol olyanok vannak, akik inkompetensek. Egy helyett most három segítője akad, de ők együtt teszik ki Bánatot komplexitásban, aki éppen azért került háttérbe, mert az előző részben a másodlagos főszereplő volt. A régi figurákat félreállítják az újak miatt, ahogy a régi alkotó Pete Doctert; az egészet mégis az eredeti főhős oldja meg és mozgatja, a végén azért ő nyer.

Az egész Meggyőződés-rendszer érdekes ötlet, mert végső soron a fő-manó által kiválasztott Emlékekből alakul ki, pont ahogy a Személyiség-szigetek a Fő Emlékekből – valószínűleg minden, ami Meggyőződéssé válik, Fő Emlék is egyben. Lehetett volna elmenni többféle irányba az indító Meggyőződés-rendszerrel, azonban (szerencsére) ezt nem tették meg. A „változz, ha győztes akarsz lenni” ősi klisé, ami általában úgy végződik, hogy az illető, aki eldobja korábbi önmagát, végül visszatér ahhoz, jelen esetben azonban mégsem egészen ez történik. A sport-eredményért végzett megerőltető munkát szerintem jól mutatják be, ugyanakkor Riley-nak sokkal fáradtabbnak kellene lennie. Megfogalmazódhat az a kérdés is bennünk, hogy milyen a jó ember és megéri-e feladni az elveinket a sikerért? Az új Személyiséget viszont a szorongás uralja, ez pedig tönkretesz mindent – a végső üzenet tehát pozitívnak tekinthető (ne aggódj annyit!).

Az új mellékszereplők nem tudják pótolni Bing Bongot, de közülük mindenképpen kiemelkedik Lance Slashblade (Yong Yea), akit a Final Fantasy főszereplőjéről mintáztak. Jópofa a kissé elnagyolt, régi stílusú animációja, a túldramatizált beszédmódja és gesztikulációi, a Metroidot és Sonic-ot idéző „speciális támadása”, illetve a már korábban említett poén, amikor ki akar jönni a „zárkából”, hát ott hosszasan röhögtem:D Őt a felnőtt közönségnek csinálták. A Legsötétebb Titoknál tudtam, hogy ez valami humorra kihegyezett alak, ám a végén, amikor „leleplezik”, az már korántsem ütött akkorát. A harmadik "új fiú" a piciknek rajzolt 2D-s tévés figurák paródiája, Bloofy (az egyik inspirálójának neve Bluey, aki szintén kutya), őt a megjelenítési módja meg a görbe tükör-jellege miatt tudtam értékelni. Hozzá tartozik a beszélő Övtáska, aki végülis a tényleges segítség lesz. Kicsi, visszatérő alak Nosztalgia, egy Fő Érzelem, aki túl korán jelenik meg – nagyon aranyos és jópofa, sajnáltam, hogy nem állhatott be a többiek közé, de tudtam, hogy fogjuk még látni!

Amint a korábbi epizódban, most újfent van egy szekvencia, amiben új animációs stílust láthatunk, ezen kívül Bloofy és az Övtáska 2D-sként léteznek a körülöttük lévő 3D-s világban, amit érdekes volt látni. Feltűnt, hogy Derű és Szomorúság haja ugyanolyan, valamint észrevettem a két első részbeli cameo-hang helyét, ők a Muppets-es Frank Oz és Dave Goelz, akik ezúttal is két Elme-rendőrt játszanak, felcserélt keresztnevekkel (Frank játssza a Dave nevűt, Dave a Frank nevűt). Ezek a jelenetek az elmében tényleg szórakoztatóak, de a való világban lévők már hagynak kívánnivalót maguk után…

A befejezés nyitott, nem tudjuk pontosan, hogy mi lett végül, odaképzelhetjük, mi az, aminek Riley örül – de talán nem is ez a fontos, hanem hogy miken mentünk keresztül a címszereplőkkel együtt. A stáblista elején van egy jópofa kis jelenetsor, illetve utána jön a Legsötétebb Titok titka. Ez a tényleges befejezés kicsit olyan, mint az egész film…

Néhány furcsaság (saját gyűjtés): Amikor bekerülnek a páncélterembe, minek a zseblámpa? Derű folyamatosan világít… A Fejhadiszállásba besurranó „ügynöknek” miért nem Majrét küldik? Tele van cuccokkal, mindenre felkészült, vékony és könnyen elbújik. Helyette a nagydarab, lassú, könnyen demoralizálódó és ügyetlen Bánat megy… Pánik honnan tudja, hogy az „emlék-ledobó” létezik? Amikor Derű megépítette, még nem volt ott, tehát nem láthatta és ez egy újítás, ezért leírást se olvashatott róla. Majré valamiért nem izgul a robbantás előtt, pedig ez lenne a dolga. Derű visszatartja a levegőt a „víz” alatt, de minek? Ő egy absztrakt létező, nem hinném, hogy levegőre van szüksége. A nagy meccs alatt miért van sötét az elmében, ha Riley ébren van? Ez a játszma leáll addig, amíg Grace és Bree vigasztalják Riley-t, utána meg mindenki úgy tesz, mintha semmi se történt volna. Elhangzik az alábbi mondat: „Mi nem dönthetjük el, kicsoda Riley…” Hát eddig nagyon úgy tűnt, hogy mégis. Vajon a sárga boldogság-górénak mennyi krízis kell még a változáshoz? A többiek úgy látszik, gyorsabban tanulnak nála. Érdekes, hogy az eredetiben Derű azonnal felismeri Bing Bongot, míg a trezorban lévő hármas közül csak Bloofy-t ismeri, Lance-re Undornak kell emlékeztetnie a többieket (pedig az ő feladata a gyűlölt dolgok megjegyzése lenne), a Legsötétebb Titkot pedig egyikük se ismeri.

SZPOJLEREK VÉGE 

Lássuk most az alkotói gárdát! A történet egyik kitalálója és a rendező a korábban storyboard (egyfajta rajzolt forgatókönyv, a beállításokat, a jeleneteket tartalmazza) rajzolóként és kreatív konzultánsként dolgozó Kelsey Mann (mivel számomra nem volt egyértelmű, így elárulom: ez egy igen ronda pasas), akihez pár animációs tv-sorozat epizódjai (pl. Megas XLR) és két propagandisztikus egész estés alkotás (Lightyear, Pirula panda) köthető. A másik sztori-kovács és a forgatókönyv első írója Meg LeFauve, aki dolgozott az Agymanókon, meg a Marvel Kapitányon (innen jön a „görl páör”). Viszont itt egy harmadik pofa, aki egyáltalán nem illik ide, a forgatókönyv másik készítője, Dave Holstein. Neki semmiféle animációs munkája nem volt korábban, semmilyen gyerekeknek szóló dologban sem vett részt. Az egyértelmű, miért vették fel, és szerintem neki köszönhetjük az első szpojlerekben leírt mocskot… Az első részt tető alá hozó Pete Doctert száműzték a társproducer székébe, ahonnan aligha lehetett sok befolyása a végeredményre, illetve meghagyták neki az egyetlen jelenetben hallható Apu Haragja szerepet.

Érdekességek: Az eredeti öt manó hangjai közül Mindy Kaling (Undor) és Bill Hader (Majré) nem vállalták a felkérést, mert Amy Poehler Derűként elképesztően nagy összeget, 5 millió dollárt plusz a bevételek százalékát kapta, míg az összes többieknek mindössze 100.000 dollárt ajánlottak fel. Phyllis Smith (Bánat) már nyugdíjba vonult, de mégis vállalta a visszatérést, azonban nem volt hajlandó Los Angeles-be utazni, ezért csak neki kibéreltek egy stúdiót Missouriban, ahol felmondhatta a szövegét, rajta kívül Lewis Black, Diane Lane és Kyle MacLachlan maradtak meg az első moziból, utóbbi kettő alig szerepel.  

A sztori és az új karakterek felépítéséhez a stúdió igénybe vette Lisa Damour klinikai pszichológus segítségét, aki három könyvet írt a tinilányok pszichéjéről; valamint Dacher Keltner pszichológia-professzorét, aki elvileg az első részben is segítséget nyújtott. Mellettük egy kilenc tinilányból álló csapat („Riley Brigádja”) szintén segített (róluk nincs kép sehol, pedig nagyon érdekelt volna, hogy néznek ki). Pete Docter eredetileg összesen 27 Érzelmet álmodott meg, itt pedig 9 új alakot terveztek bemutatni, de ezt leszűkítették 4-re. Keltner érdeme, hogy például a szintén Szégyenként fordítható „Shame” nem került be, a lányok pedig együtt találták ki Nosztalgiát. Egy rövid pillanatra bepillanthatunk a manók hálótermébe, itt Harag polcán káromkodás-üveg van (az Egyesült Államokból eredő szokás, ha káromkodsz, bele kell dobnod egy érmét, viszont itt a pénz mint olyan, nem létezik), Derűén pedig egy agyagból készült Bing Bong-szobor.

SZPOJLEREK ITT

Amikor bezárják az eredeti ötöst a nagy befőttes-üvegbe, akkor Harag simán tudná a lángoló fejét használni, hogy kijuttassa őket, de ez valamiért egyiküknek se jut eszébe. A szülők elméjébe tett utolsó betekintés alapján a Pánik felnőttként is megmarad, de a többi Érzelem kordában tudja tartani; míg a másik három már nincs ott, tehát a jelentőségük az idő előrehaladtával elenyészik. Az, ahogyan az egyes manók a saját Érzelmeiktől eltérőket élnek át (Derű dühös, Harag empatikus, Undor szenvedélyes, Majré bátor) azt mutatja be, miszerint ők is együtt nőnek fel Riley-val. Felröppentek hírek arról, hogy az elsődleges elképzelés szerint Riley leszbikus lett volna és szerelmes lesz Valbe, ebből a rajongásból még mindig nagyon sok érezhető, de a Lightyearbe erőltetett homoszexuális propaganda utáni erős negatív visszhangok miatt ezt megváltoztatták. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én elhiszem.

A nép hangjai-rovat

kareshu írja a port.hu fórumán: „Az első tíz másodpercben megnyomták a vészcsengőt a mi agymanóink, hogy rossz mozira ültünk be. Az első rész klassz volt, de a második nem az 50+-osoknak készült. A mai idők jegyében ez a második rész inkább az összes kötelező píszi tartalmat kínálja. Eleve tinik a szereplők. Abból is csak a (szupiképességes) lányka neműek. (Kiráz a hideg a kamaszfilmektől, plusz a csaj-dominanciától.) Természetesen kőkemény férfisportot űznek: jéghokit éltre-halálra. (Kiráz a hideg a sportfilmektől is.) Alap, hogy csajszinknak afro ill. latin öri-barija van. És jön finoman a mostanság trendi "girl lamour" vonal is: hisztikrisztink belezúg a costaricai/kubai kinézetű mentor csajába. Szíve jaj vadul ver, míg a kezét foghatja! Na, ilyesmi feelingje van az elejének. Fél óráig tudom ezt bizton állítani. Mert ott én már nekikészülődtem egy kellemes szunyának. De nőm végleg megunta nézni, és kiparancsolt bennünket a napvilágra... Szemüveggel 5800 Ft volt a két jegy - hát inkább ettük volna el egy vendéglőben! :( Ja, 3D varázs aztán semmi, nem tudnék egyetlen wau effektet sem felidézni. Ja 2, poén sincs nagyon benne. Ettől függetlenül egyszer majd megnézem tévén, de hogy moziba nem áldoznék rá pénzt, az tuti. Legyen 5/10. De mégse, mert nyomtak rá 10-et, és nekem kompenzálni kell a valóság felé, ezért csak 1. [A humor tekintetében nem értünk egyet, de mivel ő csak az elejét látta, így nem tudhatja, miről maradt le. Sajnos tény, hogy a filmek/sorozatok így készülnek, vagy az elejét nyomják tele „píszivel” vagy hirtelen a közepére teszik be, vagy apránként szórják el, de mindig ott van. A látványvilágról korábban nem beszéltem, nekem megfelelt, Lance és Bloofy animációja kifejezetten tetszett.]

pajo68 véleményéből: „Pedig nekem nem is jött be az elsö!” [De azért a másodikat megnézted, moziban, pénzért. És annyi ilyen ember van! „Befizettem a sztríming szörvisz-díját, a sorozat első három része szar volt, de azért végignéztem, a többi is szar volt, de azért megnéztem a második évadot és azt is végig. Az is szar.”]

Az imdbről, angolból fordítva, elsőkén Ryoma_Nagare írásából: „Az első részben még az Érzelmek valamennyire befolyásolták Riley-t, itt inkább olyanok, mint a Power Rangers egy beszélő Megazordban. (…) A film valami olyasmit próbál belénk magyarázni, hogy Pánik ’attól védi meg Riley-t, amit nem láthat’, de Majré pont ezt csinálta az első részben.” [Valami hasonló nekem is eszembe jutott, a különbség az, hogy Majré a felkészülés mellett az utolsó pillanatban mindig közbelép; Pánik pedig teljesen a felkészülésre fókuszál, de amúgy Ryomának van igaza.]

Imalena írja: „Unalomnak és Irigységnek semmi értelme. Ezek az érzelmek nem így működnek. Az unalom a túl alacsony stimuláció eredménye és Unalom mindig a nagyon magas stimulációs helyzetben lép akcióba. Irigység meg inkább csodálat.”  

strawberrymills hosszabban kifejti a problémáit: „Az új ’érzelmek’ valójában a régiek toldalékai, mert akkor szorongsz, ha félsz valamitől, szégyenünkben megint csak félünk vagy undorodunk önmagunktól, irigynek lenni pedig düh, szomorúság vagy önutálat, a szituációtól függően. [Itt érdekes belegondolni, hogy a visszahúzódó Szégyen akkor vajon miért éppen Bánattal azonosul?] A nosztalgia a bánat és az öröm sajátos elegye, talán az Enhui [ő így írta le] eredeti? De ő meg semmit se csinál. Amúgy meg ezeket az érzelmeket minden korosztály átéli, Riley tényleg nem unatkozott, szorongott vagy irigykedett 13 éves koráig? Komolyan? Mondhatjuk, hogy átélte ezeket korábban, de nem olyan intenzitással, hogy megjelenjenek a Fejhadiszállásban, de az unalom meg az irigység irtó gyakori a kicsiknél… Lehetetlen, hogy ne érezte volna magát baromira unottnak vagy irigynek legalább egyszer… (…) Irigység, Unalom és Szégyen [érdekes, az angol nevük mind E-vel kezdődik, és az Anxiety-t, vagyis a pánikot is engzájetinek kell mondani] olyan kevés szöveggel rendelkeznek, hogy ha kivennénk őket a cselekményből, ennek semmilyen hatása nem lenne. [Azért Szégyennek fontos szerepe van, bár tényleg nem a beszélt részekben.] Az egyetlen új Érzelem, aki tényleg csinál valamit, az Pánik. Ahogy egy másik értékelő írta előttem, egyszer se láthatjuk az irigység sötét, féltékeny, megkeseredett oldalát, csak a ’jaj, olyan menő vagy!’ oldalát. [És a fehér lány fejében a fekete nő által megszólaltatott érzelem a latin-amerikaiért rajong.] Emiatt inkább csodálat, mint irigység és Enhui meg csak akkor csinál bármit, amikor nagyon erős stimulációs helyzet adódik Riley számára, miközben az unalom akkor lép működésbe, ha alacsony a stimulációs szint.” [Ez utóbbi nekem és valószínűleg a legtöbb egyéb nézőnek se tűnt fel, pedig milyen igaz, itt már másodszor olvastam!]

Végül craigmills-02167 billentyűzetéről: „De hogy egy olyan folytatást csináljanak, ami a Ruby Gillman, tinikráken elemeiből építkezik, az rossz döntés volt. Az animáció nagyon fura, a tinédzser élet sztoriját pedig a Ruby Gillman ötletei közül vették. Az emeryville-i srácok [a Pixar] megfigyelték, mit csinált Kirk és Faryn [Kirk DeMicco és Faryn Pearl, a Ruby Gillman alkotói] Ruby-ért, majd azzal válaszoltak rá, hogy folytatták egy korábbi sikerüket.” [Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, az említett másik animációs mozit szerintem alig látta valaki.]

Pár utólagos megfigyelés a képválogatás során: A felvezetésben látható szivárványos pólóról is hallottam, hogy azt tervezték, Riley ezt fogja viselni majd, de az, hogy kinőtt belőle, talán jelzés, hogy legalább az LBGBTLMNOP-t vissza fogják fogni a jövőben az animációs mozikban. A hegyen lévő négy arc közül az egyik fekete, ezt valahogy félig-meddig megjegyeztem, pedig csak Lance arcára fókuszáltam - erről a hatásról írtam feljebb: látod, de mégse látod, a tudatalattidra hat. Az utolsó robbantásnál a detonátor 2D-s, de a 3D-s figurák aktiválják, az egy egészen Roger nyúl a pácban-szerű részlet. Pánik haja talán nem is haj, mert reagál a mozdulataira/hangulatára. Az interneten olvastam, hogy a "Párnavár"-jelenet az 1984-re reflektál, valamint hogy sokan nem találták elég hitelesnek a pánikroham megjelenítését, főleg mivel Riley egy olyan, az érzékekre ható gyakorlatot hajt végre a legyőzésére, amit csak tanulni lehet.

SZPOJLEREK VÉGE

Az Agymanók 2 200 millió dolláros költségvetéséből 1 milliárd 696 millió dolláros bevételt produkált, ezzel jelen pillanatban minden idők legnagyobb bevételt hozó animációs mozijává vált; vezeti 2024 legmagasabb összeget fialó filmjeinek listáját és most éppen minden idők 8. legnagyobb bevételű filmje. A kritikusoktól szinte egyöntetű pozitív megítélésben részesült.

Én úgy gondolom, van miért szeretni az Inside Out 2-t, ahogy elődjét is volt miért; de azzal ellentétben itt már van ok a fanyalgásra és az utálatra. Az „üzenet” szerencsére háttérbe szorul, de olyan erős, hogy nem lehet mellette elmenni, reménykedem benne, hogy a többség inkább azt szűri le belőle, hogy az idegeskedéssel, szorongással, pánikolással nem megyünk semmire és – ahogy korábban már hallhattuk – érdemes minden érzelmet teljességében átélnünk!

Pontozás:

imdb: 7.5 (Egy év alatt 0.1-et csökkent. Az eredeti 8.1.)

port.hu: 8.1 (Az első 8.4.)

Szerintem: 4/5 (A hibái megbocsáthatóak, ám a bele ültetett propaganda már nem.)

Hírek:

- Azt hiszem, eddig csak Merida kerülte el, hogy sorozat készüljön belőle, ennek szellemében jön a Dream Productions című mini-sorozat (ez annyit tesz, hogy egy évadot terveznek belőle), amelyben „A sikeres rendező Paula Persimmon összeáll egy feltörekvő elkalandozás-rendezővel, hogy megalkossák Riley következő nagy álmát az Álom-gyárban.” Nos, a Paula Persimmon az egy Elme-lakó, aki szintén Riley fejében van. Gondolom, a manók csak mellékszereplők lesznek, vagy az sem, a politikai korrektség pedig garantált. Ha legalább a humor-színvonalat tudják tartani, akkor viszont megnézném…

Nem tudom eldönteni, hogy ez figyelemfelhívó cím-e vagy semmitmondó. A film is ilyen meghatározhatatlan és gyanítom, hogy amint a cím, maga a mű is vagy tetszik valakinek, vagy elalszik rajta. Én az előbbi kategóriába tartozom, lehet, hogy azért, mert nem éltem abban a korban, amikor május elsején táblákkal kellett vonulni.

A munka ünnepe előtt érkezik Péter (Halmágyi Sándor) egy olyan településre, melynek vasútállomásán ő az egyedüli leszálló. A vonaton játszódik a nyitójelenet, rengeteg idősebb nép teszi meg szokásos útját A-ból B-be, ez a nyikhaj meg óriási kofferekkel állja útjukat a kocsin belül, amiből még ki is hullik vagy 30 db könyv. (Mármint a kofferből, nem a kocsiból.) A társaság egyik része inkább italozik és beszélget tovább, de néhányan a hosszú útra elkérnek egy-egy példányt, Péter meg szívesen adja nekik örökbe. Kis életkép rajzolódik ki előttünk egyszerű, a való életben előforduló figurákkal, az egész film is hasonló jelenetek sora, hangulatok ezek inkább, semmint igazi történetrészletek. 

Megérkezik a friss diplomás népművelő (ezen a helyiek elámulnak, hogy micsoda foglalkozás ez?!) egy Isten háta mögötti gyárba, egy nem is létező álláshirdetésre. Belecsöppen gyorsan a mindennapokba, óriási fazonok közé; az igazgatón (Sinkovits Imre) rögtön látszik, hogy kicsit bolond, de irányításra született, a könyvtáros (Őze Lajos) napszemüvegben ül a tárgyalóban, minden bizonnyal módosult tudatállapotban (bár ez utóbbi mindenkiről elmondható a teremben, azt hiszem). Az új munkaerő köszöntésére gyorsan koccintanak egyet, biztos, ami biztos. Itt van még egy láthatóan fontos beosztású ember (Andorai Péter, üzemmérnök a szerep szerint), aki már idegeskedik a május elsejei felvonulás szervezése miatt. Mindenki sürög-forog, vagy csak lélekben van jelen, viszont biztos, hogy nem foglalkozik különösebben az új kollégával. 

De hamar megismerik, mert technikai problémák miatt a nagy, emberekből kialakított „Eljen Május 1.” feliratból kimaradt ékezetet helyettesíti óriási lélekjelenlétről tanúskodva. Hatalmas üdvrivalgás és ezután jön egy újabb kis szösszenet, csak emiatt a negyed óra miatt már érdemes megnézni a filmet; a majálist hivatalosan is megnyitja igazgatónk. Folyik a sör, megjelenik a prímás, a „TEKECSAPAT” (csak így nagy betűvel :D) megmutatja, mit tud – nagyon vicces és egyben szomorú is, hogy a főmufti állandóan velük példálózik, mint ami jól működik a gyárban és a kollektívát erősíti. Más tényleg nem igazán működik, inkább csak úgy megyeget... Na és a lényeg, amikor már esteledik (marha sötét a film, nem ártana felújítani!), sokan már otthon vagy az asztalra borulva pihenik ki az ünnep fáradalmait, Sinkovits rágyújt egy-két nótára. Zseniális. Olyan igazi ez a pár perc, hogy szinte megható. Ha valaki kíváncsi, mi is az a magyar nóta, ezt a kis jelenetet mutatnám meg neki. 

Mint említettem, különösebb történet nincs, de a népművelő azért teszi, amit lelkiismerete diktál, tehát terjeszti a kultúrát bizonyos szinten. Az öreg pecásnak, aki szállást adott neki, megmutatja Hemingway-t, a képzőművészeti kört akaratlanul ugyan, de felpezsdíti a könyvtáros nőjével (aki itt azt hiszem, mindenkinek a nője), aki miatt sokan kíváncsiak lesznek az emberi test ábrázolásának módjaira. Egy-egy jól irányzott mondattal ráébreszt másokat fontos meglátásokra, a művészetek útján, de nem csak a művészeteket illetően. Mindenkivel megtalálja a megfelelő hangnemet, a legtöbben vevők az újféle látásmódjára, a mélyebb társalgásra vagy csak a bolondozásra - de nem a legjobb helyre jött osztani az észt. A gyári kollektíva alkalmatlan az új dolgok befogadására, azaz inkább nem hajlandóak változtatni a jól bejáratott fogaskerekek megolajozásának eddigi módján. Úgy is értelmezhetjük a történteket, hogy egy fecske nem csinál nyarat, a frissdiplomás hülyegyerek nagyon okosnak gondolja magát, de ha vért izzad, sem tud változtatni bizonyos dolgokon. Például azon, ha valakit azért küldtek le ide az Isten háta mögé a tanári állásból, mert mondott néhány „butaságot”. Vagy azon, hogy valaki nála nagyobb élettapasztalattal rendelkezik, ezért átlát az okosságain. Amiket egyébként teljesen jóindulattal mondogat, meg tényleg szeretne értelmes elfoglaltságot találni a dolgozóknak, de a szürke hétköznapok erősebbek.

Egyedül a Szirtes Ádám által megformált gondnok az, aki hasonlóan elvarázsolt lelkű, mint a Péter. Ő kénytelenül csöppent ebbe a közösségbe, fárasztják a kötelezettségek, az emberi rosszindulat, ő csak megtermeli a betevőt, elvégzi a munkát, de az igazi szenvedélyét senki nem érti meg, csak a főhősünk. A gólyák. Sok éven át laktak a házához közel, nélkülük már el sem tudta képzelni az életét, aztán egyik évben nem jött a gólya-család. A következőben sem. Megértik egymást, eliddogálnak, éneklik a „Gólya, gólya, füstös lábú gólya” kezdetű nótát és álmodoznak arról, hogy a madarak megint eljönnek. Mert már májusban járunk és nincsenek sehol. Amikor mégis előkerül a pár, gondnokunk gondtalan kisgyerekként fut utánuk a mezőn, ez igazán maradandó jelenet, Szörényi Levente aláfestő zenéjével. 

Sinkovits felülmúlhatatlan, ilyen szatirikusan ábrázolt figuraként ritkán látni őt. Őze Lajost már inkább, neki összesen van 6 vagy 7 perc játékideje, de az erős 6-7 perc. Sokszor nótáznak a filmben, Szörényi zenéje pedig nagyon illik minden jelenethez, kedvencem volt a némafilmeket idéző dallam, ami alatt felgyorsítva látjuk felülnézetből, amint az igazgató kergeti a fiát. Kardos István írta a forgatókönyvet, aki például a Kopaszkutyáét is – egészen hasonló a két film, ha jobban belegondolok; szösszenetek egymás után, a történet nem annyira rajzolódik ki, nem is fontos. Kardos Ferenc, a forgatókönyvíró testvére a rendező, akinek semmi más filmjét nem láttam még, de az sokat elmond azt hiszem, hogy a Roncsfilm létrejöttéhez producerként járult hozzá pár évvel később és ahogy néztem a munkásságát, elég sok olyan művet jegyez, amit nem játszottak agyon, úgymond, témájukat tekintve neccesek voltak és ma is azok. Mint az Ékezet. 

És ezzel ellent mondtam magamnak, mert azt írtam, hogy nem nagyon szól semmiről a film. De azt hiszem lényegében arról szól, hogy nem szól semmiről, mert egy ilyen helyen, mint ez a gyár, megállt annak idején az idő. Az szintén érdekes kérdés, hogy pontosan mikor játszódik a történet, mert a raktárhelyiségként használt egykori művházban sok rákosista képet meg hirdetőtáblát tárolnak már egy ideje, de ki tudja, mióta? A termelés folyt, a dolgozók ettek ebédidőben, ittak, amikor tudtak, de semmi egyéb nem történt. Maga a sivár valóság ez, a hatvanas-hetvenes évekből. És ezért nagyon „szerethették” ezt a filmet az okosok odafönt.

Július 3-án megszűnt a munkahelyem, azóta állást keresek és arra gondoltam, majd nézek filmeket is, de nem tudom, merre induljak el? Van egy ötletem, csak tájékozódni kellene hozzá, viszont az utóbbi egy hónapban ennek (se) álltam neki. Ellenben megláttam a mai műsorban ezt, amire halványan emlékeztem gyerekkoromból, úgyhogy nekiültem, reménykedve, hogy jobb lesz, mint mondjuk a Charleston. Szerencsém volt, kellemes kis másfél órában lehetett részem hazánk örök kedvence, Bud Spencer révén!

Ismét az USA-ban járunk, a főhősünk, „Bull” Webster (B.S., a bull amúgy bikát jelent), egy kis taxitársaság tulajdonosa, ahol maga is sofőrként dolgozik, de nincs túl jó passzban anyagilag, mert jelentős összeggel tartozik a Rockwood Társaságnak, akik „svájci frank hitelt” adtak neki. Az egyetlen megoldás az lenne, ha eladná a cégét áron alul Rockwoodnak, azonban ezt sem a büszkesége, sem a családja, sem a szívének kedves beosztottjai miatt nem teheti meg. Itt már csak a csoda segíthet és mit ad Isten, tényleg úton van a csoda, ugyanis egy éppen készpénzzavarral küszködő utas egy maréknyi talán használható izével meg 10 dollárral fizet Bullnak, az egyik ilyen izé pedig az a lottószelvény, amivel szerencsés tulajdonosa 150 milliót kaszálhat! Ettől a kis papírszelettől sokak élete, sorsa függ, ezért a természetfeletti hatalmak is beszállnak a kezdődő játszmába: A Mennyből leküldik a házaló Biblia-árusnak álcázott Victort (Thierry Lhermitte), a Pokolból pedig feljön a csábító Lángelika Boszi (Carol Alt) – mindkettejüknek néhány napja van, hogy a megváltás vagy a kárhozat felé tereljék a mit sem sejtő taxist. Ha ez nem lenne elég, a szelvénynek nyoma vész, Bull feleségét elrabolják és még kínaiak is feltűnnek. Vajon le vagy felfelé vezet emberünk útja, gazdagság és boldogság vagy szenvedés és nélkülözés várja?

„Ha nem lennének a Földön kísértések, mi szükség lenne a szabad akaratra?”

Bud Spencertől nem állt távol a természetfölöttivel való találkozás, hiszen A sheriff és az idegenekben űrlényekkel hozza össze a végzet, míg az Aladdinban ő maga is földöntúli jelenséggé, dzsinné avanzsált. A Fél lábbal a Paradicsombanban egy klasszikus toposz éled ismét újjá, az ember lelkéért folyó örök harc, aminek későbbi feldolgozása például A bájkeverő, de ugyanilyen a rajzfilmekben, amikor a hős egyik válla felett kisördög, a másik felett angyalka jelenik meg, hogy tanácsokat osszanak neki. Mindehhez hozzájön még a kb. 1950 óta fennálló „amerikai álom”, hiszen amint az …és megint dühbe jövünk!-nél vagy a Nyomás utána! esetében, ezúttal is az Egyesült Államok adja a helyszínt. Az viszont újdonság, hogy Bud karakterének ezúttal van családja, felesége (Betty - Sharon Madden) és egy lánya (Candice - akit a valódi lánya, Diamy Spencer [vagyis Diamante Pedersoli] alakított). Most így fejből csak a Bunyó karácsonyigot tudnám megnevezni, amiben ugyanez a kiindulási pont.

Ha már kiindulási pont, a sztori végülis háromszor indul be: A legelején, ami bemutatja nekünk az angyalt, az ördögöt/démont és a taxisofőrt. Ekkor van pár érdekes apróság, például, hogy Victor az egyik amerikai űrsikló fedélzetén jön a Földre, de nem ám akármelyiken, hanem a Challengeren – ami 1991-ben, mikor cikkem tárgya készült, már régen nem létezett (le lehet olvasni a sikló oldaláról a nevet, nyilván elfekvő filmanyagot használtak, de a tény az tény). A „rosszlány”, akit az imdb szerint eredetileg Veronica Flame-nek, tehát Láng Veronikának hívtak, hazai szinkronban a Lángelika Boszi nevet kapta, ami egyfelől elmés (láng és Angelika, ami angyal[i]t jelent, szóval ő a bukott angyal), másfelől rettentően ostoba (főleg mivel mindenki úgy nevezi, hogy „Ms. Boszi”). Az ő érkezése még jobb, mert a csatornából mászik ki egy autóroncsokkal, szeméttel teli utcán, miközben egy csöves bámulja – mind a két érkezés a Spawn-képregényt juttatta eszembe, ahol az égieknek űrállomásuk van, az alvilágiak meg a föld alól jönnek ki. No, de Lángelika érkezésekor van egy humoros jelenet, mert jön két rendőrautó, amiből kiszáll három zsaru (mind férfiak, ahogy a régi világban volt), aztán megkérdezik, mit keres itt, honnan jött, de közben mosolyognak rá, meg minden, mert hát jó nő, tiszta fiatal Paulina Porizkova. Viszont az önvédelem kérdésén túl az egyik megjegyzi: „Ez egy katonai övezet.” Igen? De azért vannak szeméthegyek, csövesek és a nő megjelenik a semmiből két tömött kofferral, de a zsarukat ez nem izgatja? A legjobb poén viszont az, hogy a néger rendőrnek kell cipekednie, miközben a két fehér pasi a nőt kíséri – kíváncsi vagyok, hogy ez direkt így volt-e megrendezve?:D

Az alap-felállás szerintem jó, Bud az Bud, a csaj jól néz ki, az angyal pedig kedvelhető. Az ezután érkező második „beindulás” egy kb. félórás rész, ami azzal megy el, hogy bemutatja, amint a jó meg a rossz megpróbál hatni a főhősre, viszont a lottó-nyeremény még messze van. Ez végülis különleges, mert nem arra próbálják rávenni, hogy a nyakába szakadó vagyont erre vagy arra költse el, sőt, a nő igazából semmit se csinál vele. Már az elején elmondja a Sátánnak (Ian Bannen, aki valamiért meglepően hasonlít Hugh Hefnerre), hogy ezzel a palival nincs mit csinálni, csak a kaja hat rá, de az nem elég és… Ennyi. Innentől átáll a Rockwoodnak dolgozó ügyvédre (Sean Arnold), akit 2 jelenet alatt az ujja köré csavar, majd mindketten eltűnnek. Ellenben Victor számos módon próbálja rávezetni Bullt arra, hogy ha megfogadja a Szentírás szavait, Istennek tetsző gondolatai vannak, stb., akkor minden jobb lesz neki.

Erre példa a kissé hosszú hegedülős jelenet, ahol emberünk bejelenti: „Egy nagyon híres magyar darabot adok elő nektek.” Ez vajon a hazai szinkron leleménye? A melódia egyébként a Kis éji zenére emlékeztet, csak kicsit megváltoztatták. Itt vannak dolgok, amik miatt megértem, miért hagyták benne ezt a szekvenciát, ám a történet egészéhez semmit se tesz hozzá. Az időkitöltésre jó példa még Candice és a kisfia. A gyereknek nincs apja, de ebből mégsem alakul ki konfliktus (talán ez is Bull pozitív karakterére mutat?), Candice pedig kb. három jelenetben van benne, mint háttéralak. Emberünknek út közben meg kell állnia egyszer, hogy bepelenkázza az unokáját, ez viszont szintén csak ürügy, mert a lényeg az angyal és a démon első találkozása. Ez egy tök jó kis jelenet, csak megtörténhetett volna bárhol máshol. Persze értem, hogy Bud szerepeltetni szerette volna a lányát, ám ezeket a részeket simán ki lehetne vágni.

Sokkal jobb viszont a kommunikáció módja, ahogy a két küldött kapcsolatba lép a feletteseikkel. A nyitányban hallhatjuk Sinkovits Imrét a Teremtő hangjaként, ám később már nem ő a „főnök”, hanem a Bács Ferenc által szinkronizált Nagy Testvér (Jean Sorel, angolban Holy Brother, vagyis Szent Testvér). Victor bármelyik telefonon tud vele beszélni, csak fel kell vennie a kagylót és beleszólnia, ez akkor is működik, ha a készülék rossz, erre láthatunk példát – közben viszont furcsa módon az első alkalommal egy harmadik fél nem hallja a Nagy Testvért, a másodiknál igen (ez lehet a szinkron hibája), a harmadiknál meg Bull veszi fel a kagylót, aki, mint különleges személy, talán tényleg hallja az angyali beszédet. Erről jut eszembe az űrsikló fedélzetén lévő egyetlen jelenet, ott egy pasas véletlenül látja Victort, aki meg is beszéli vele, hogy nem kellene látnia, majd eltűnik. Talán a Menny álcázása néha kihagy:) Lángelika viszont sose akar beszélni a góréjával, aki maga Lucifer, tehát itt nincs köztes közvetítő; ám amaz állandóan megjelenik, a legképtelenebb helyzetekben is – mindig egy tükörben és csak a démon látja/hallja. Érdemes még kiemelni azt a részt, amikor Victor a babára vigyáz, közben ellenfele feltűnik a tévé képernyőjén, amit nem lehet kikapcsolni. Ez végülis egy tipikus horrorfilmes toposz, viszont társadalom-kritikának is felfogható, hiszen az ördög azt mondja, ők uralják a tévét. A filmesek kikarikírozták a mozi akkori legnagyobb vetélytársát vagy ez a fogyasztói társadalom ellen szól? Vagy csak egy poén?

„összetévesztettem egy mocskos gazemberrel”

A cselekmény a harmadik indulástól lesz igazán fordulatos, pörgős meg vicces, mert Bull megtudja: nyert. Már csak a szelvény kéne, ezért elindul egy végtelennek tűnő, őrületes hajszára, de a milliókat érő sorsjegy sose ott van, ahol lennie kellene. Az Un piede in paradiso még fel tud vonultatni olyan poénokat, amik 33 év után is kacagtatnak, majd jön a csúcsjelenet, a nagy döntés, ahol kiderül, melyik földöntúli kreatúra nyer – ennél a résznél marhajó trükk-effektet láthatunk, de nekem mindegyik speciális effekt tetszett (csak a semmiből kitörő viharnál látszik az elején, hogy a csapadék nem igazán az égből jön). A kísérőzene szintén nagyon jó, számomra a ’80-as éveket idézte, főleg a főcímzene tetszett. Az utolsó félórában van egy régi időkre utaló bunyós jelenetsor is, ahol Bud még talán utoljára beleadott mindent – ha úgy vesszük, Bullnak nem szabad annyit verekednie, mert végső soron jó ember. A befejezés meg egyszerűen aranyos:)

SZPOJLEREK ITT

Nem hinném, hogy van, akinek ezzel elronthatom az élményét, de azért ott a figyelmeztetés. Jöjjenek akkor a hibák: 1. A kiinduló konfliktus Bull szempontjából a tartozása, ha ezt vesszük figyelembe, akkor a gonosz Rockwood. Őt képviseli az ügyvéd, de az első jeleneten kívül, amikor bemegy a taxitársasághoz, soha többet nem kerül szóba az adósság, azt senki se akarja behajtani, Rockwood többé elő se jön, meg se bűnhődik és a befejezésnél sincs utalás arra, hogy a főhős kifizette a pénzt vagy esetleg beperelte a fickót, aki átvágta? 2. A country klubban Victor közli: „Kitűnő a látásom!” Akkor minek a szemüveg? Igaz, a kocsmában később már nincs rajta, de akkor is. 3. Az angyal semmit se reagál arra, hogy Bull otthagyja a feleségét megkötözve abban a bányában vagy miben, meg se kísérli kiszabadítani. Ez azért csak fontos egy lélek megítélésnek szempontjából! 4. A roncstelepes résznél Bull egyszer csak kint van az autóból, de szerintem nem mutatják, mikor száll ki – vagy éppen nem figyeltem, mikor megteszi, ám mivel üldözik, nincs értelme kiszállnia. 5. Mindig a sofőr-ülés felől szállnak be mind a ketten a taxiba, de miért? 6. Lángelika az ügyvéd „meggyőzése” után kb. fél órára felszívódik, aztán a végén újból megjelenik. Ahogy feljebb értekeztem róla, tulajdonképpen semmit se tesz annak érdekében, hogy a központi karakter rossz útra térjen, kivéve, ha az a terve, hogy megutáltatja vele Victort az összezártságukkal. 7. A „gyerek”, akitől Bull a szelvényt kapja, visszatér a végén és hálálkodik neki, de ez sincs igazán megoldva, mert mi lett vele? Ő mit kapott, ha a pénz jelentős része elment az új cégre meg a tartozásra? Ha meg nem kapott semmit, miért van ott, miért hálás? Miért nem perel?:D

SZPOJLEREK VÉGE

Nézzük a készítőket! A rendező az E.B. Clutcher álnév alatt rejtőző Enzo Barboni, akinek a Nincs kettő négy nélkült, A keményfejűt, a Nyomás utána!-t, Az ördög jobb és bal keze 1-2-t, Az angyalok is esznek babotot, az Egy zseni, két hever, egy baleket, no meg a Bűnvadászokat köszönhetjük (az utolsónál forgatókönyvíró, a többinél direktor). Az egyik író Marco Barboni, Enzo fia; aki a Doc West-szérián, A keményfejűn, a Nyomás utána!-n, a Nincs kettő négy nélkülön és az Extralarge-on dolgozott ugyanebben a szerepkörben. A második író pedig Giuseppe Pedersoli, Bud fia, aki producer is volt. Hozzá még a Bud Spencer & Terence Hill: Slaps and Beans 1-2 videojátékok (nem tudtam, hogy van ilyen:D), a Recipe for Crime (Spencer utolsó filmes munkája), az Atyai pofonosztó, az Őrangyalok-sorozat, a Bunyó karácsonyig, meg az Extralarge köthető; pici szerepekben néha látható is, például az …és megint dühbe jövünk!-ben, a Rabló-pandúrban vagy az Aladdinban (utóbbiban és az Extralarge-ban Diamy Spencer szintén szerepelt). A vörös taxisok vezetője, akivel Bull többször összetűzésbe kerül, az Ricardo Pizzutti, a Spencer-Hill-mozik legendás mellékszereplője (pl. „A Fogas” az …és megint dühbe jövünk!-ben vagy Dr. Spider a Nyomás utána!-ban), ő volt a kaszkadőrök főnöke is. A zenét Giancarlo Bigazzi szerezte.

Pár érdekesség: Az egyik producer-cég, amely részt vett cikkem tárgyának létrehozásában, az a Silvio Berlusconi Communications. Az olaszok megint úgy láttatják Amerikát, hogy kellenek indiánok, feketék és kínaiak (mennyivel megelőzték ezzel a korukat!). A főhős teljes neve John Bartholomew „Bull” Webster. Szövegei között két olyan eset is van, ami utalás lehet egy-egy korábbi Bud Spencer-mozira, az egyik az „azért beszélek úgy, mint egy kamionsofőr, mert kamionsofőr vagyok” – ez az …és megint dühbe jövünk!-re mutat; a másik meg az amerikaifocis csevegés az első fuvarnál, ez lehet az Akit Bulldózernek hívtakra utalás. Candice szobájában van Prince- és Rocky Horror Picture Show-poszter. Angolban elvileg a Rockwood Társaságot The Spider Company-nak (A Pók Társaság) nevezik. Nem először, de itt ismét együtt hallható Bud két nagy magyar hangja, Bujtor István Bullként, illetve Kránitz Lajos a rivális taxisofőr-vezérként. Ez Barboni és Spencer utolsó közös munkája. Victort eredetileg Terence Hill játszotta volna, de a Lucky Luke-sorozat miatt nem tudott részt venni cikkem tárgyának létrehozásában. (Szerintem, ha a cselekmény ugyanilyen marad, akkor nem sokat számított volna a jelenléte.) Végül egy igen régi komment a port.huról, Moldávia bánata nevű felhasználó írta: „Szép szöveg volt a 78. percben is, mikor a sárga-fehér taxit közrefogta 7 piros. Ekkor szólalt meg Bull Webster mellett, az anyósülésen Viktor: - Át kell törnünk a taxis blokádot! Na most, ez a film 1991-ben készült, kb. 1992-ben mutatták be nálunk... :D”

A Fél lábbal a Paradicsomban egy a korhoz képest igényes látványvilágú, szórakoztató mű, amiben a jópofa sztorit kellemes muzsika kíséri, van egy kis bunyó, van jó csaj, pár remek poén („Van magánál pénz?”), szóval minden, ami kell. A lyukacsos, kissé túlbonyolított sztori miatt nincs szívem pontot levonni – remélhetőleg ezt majd beszámítják nekem a végső, nagy számadásnál;)

Pontozás:

imdb: 5.9

port.hu: 8.9 (Mint látható, Bud nálunk nemzeti kincs.)

Ha tetszett a cikk, olvasd el a könyveimet is!

Múlt vasárnap, amikor A héten a tvben-listát állítottam össze, megakadt a szemem ezen a címen és azt gondoltam, nahát, ez egy Örkény-egyperces címe! Rákattintottam, kiderült, tényleg ez az alapja, de eddig valahogy elkerülte a figyelmemet – pedig Örkény István a kedvenc íróm!

Ebben az alig több mint 1 órás (68 perces) tévéfilmben hét novellát és/vagy egyperces novellát dolgoztak fel, amik az író munkásságának drámai részéből merítenek (kivéve egyet), köztük pedig laza kapcsot jelent a hétből háromban megjelenő Bodrogi Gyula, aki mind a háromszor orvost alakít, de mindenütt másik karaktert.

„Malinovszki? Nem ismerem.”

Kezdünk az általam nem igazán kedvelt Budai böjttel, ahol a II. Világháborúban, a budapesti kitörés előtt járunk, a főváros ostroma alatt. Egy korábbi nagypolgár család nyomorog egy romos lakásban, várva a bizonytalan jövőt (apa – Avar István, anya - Andai Györgyi, nagyapa – Greguss Zoltán). Egyedül a fiatal, szép lányuk (Krisztin – Götz Anna) tekint bizakodva az előtte álló időkbe, hiszen fülig szerelmes a jóképű katonába, Ivánba (Tóth Tamás). Az orvos apa meg van győződve róla, hogy csupán egyetlen kiút létezik ebből a szenvedésből, ám a család többi tagja más véleményen van…

„A művészet ott kezdődik, ahol a helyeslés végződik.”

Következik a Szédülés, ami már a háború után játszódik, ismét nagypolgári környezetben. Egy baráti társaság ül össze, bújtatók és akiket elbújtattak (Koltai János, Miklósy Judit, Ráczkevei Anna, ifj és idősebb Ujlaky László), egyikük, az orvos (B. Gy.) azonban késik, ezért, mikor megérkezik, annak az egy férfinak, akit nem ismer, nem mutatkozik be. Elkezd mesélni egy történetet egy gerincműtétről és a lányról, akit megmentett – vagy mégsem?

A törzsvendég a két súlyos dráma után könnyedebb darab, melyben egy gyanútlan ifjú (Pusztaszeri Kornél) a zsúfolt étteremben egy idős hölggyel (Tolnay Klári) szemben kap helyet, és a pincérnő (Varga Mária) megkéri, olvassa fel a néninek az étlapot. Amaz viszont mindenről beszél, csak arról nem, hogy mit fog kérni…

A Honvédkórház az egyik kedvenc Örkény-novellám. Itt Bodrogi immár egy ezredesi rangban lévő sebész, aki egy mindössze őrnagyként szolgáló katonatársának (Sárosi Gábor) mondja el, hogy rákos feleségét nem tudják megmenteni – csakhogy az asszonynak erről nem szabad tudnia, ezért pontosan úgy kell őt kezelni, mint odahaza…

„Régen volt, igaz se volt.”

Az Ólmos eső egy nehezebben leírható darab, mert az, ami történik, két mondatban összefoglalható, csakhogy itt nem az a lényeg, ami történik, hanem az, amit a főszereplő Szirtes Ádám elmond, meg az, ahogy mondja. Röviden talán annyit mesélnék erről, hogy egy egykoron rendkívül fontos ember visszatér pályafutásának korai helyszínére, ahol sokan sokat köszönhetnek neki, de már senki se akarja meg- vagy elismerni…

„Ne haragudj, Sári, én nem tudok így élni.”

A Fohász a leghosszabb, legrészletesebb darab, melyben egy idősödő, származásuk és/vagy foglalkozásuk miatt mellőzött házaspár (Ruttkai Éva és Garas Dezső) szembesülnek azzal, hogy egy ismeretlen holttest talán az eltűntnek hitt fiuk és azt láthatjuk, amint ez az esemény új mederbe tereli azt az egyetlen napot, amit láthatunk az életükből.

„Azelőtt Kaufmann volt a családi nevünk.”

Végül jön egy másik kedvelt írásom mozgóképesítése, ez az Ákos és Zsolt, melyben egy ereje teljében lévő, tettre kész testvérpár (Jakab Tamás és Zsótér Sándor) Párizsba készül utazni gazdag rokonukhoz, ám mielőtt még elmennének, az apjuk (az újból orvost játszó B. Gy.) elmond nekik egy titkot, aminek meg kellene változtatnia az egész addigi életüket – de csak ha elfogadják azt.

Elindult a film és megpróbáltam felidézni az írásokat. A Budai böjtből nem sokra emlékeztem, csak arra, mi az apa szándéka; a Szédüléshez nagy elvárásaim voltak; A törzsvendég idegesítő (de elvileg annak is kell lennie); a Honvédkórház sajnos nagyon nem olyan, mint elvártam; az Ólmos eső (amire egyáltalán nem emlékeztem) viszont meglepően jó lett. A Fohászt nem szeretem, ez a véleményem most sem változott meg; az Ákos és Zsoltnál pedig az ebbe átkötött fenomenális befejezés tetszett legjobban!

Az első történetben megragadott Götz Anna szépsége és Greguss Zoltán kitűnő alakítása; valamint feltűnt, hogy az ostrom meg a nélkülözés közepette a nők haja mégis tökéletes. Ezt a novellát viszont sose szerettem. A Szédülés azért nem működik, mert az írott formának jelentős részét a narráció teszi ki, ami itt kimarad, ezért nem tudjuk meg, hogy az orvos felesége terhes, vagy hogy a költő mióta nem írt már semmit; ezzel együtt pedig kiveszik az írás rendkívüli feszültsége. Sajnos ehhez Koltai János se tesz hozzá, illetve a készítők valamiért lehagyták a befejezést, amiből kétféle is létezik, így a konfliktus megoldatlan marad. A harmadiknak kellene a hangulati váltást hoznia, de az egyetlen igazán jó dolog benne Varga Mária szépsége, aki csupán pár pillanatig látható… (Senki se értsen félre, se Tolnay, se Pusztaszeri játékával nincs bajom, mindössze sose kedveltem ezt az írást, hiszen idegesít.) A Honvédkórház alapjaiban véve letaglózó, mégis nevetséges helyzetet fest le, ám ez a feldolgozás már ott megbukik, hogy Sárosi Gábor semennyire sem hasonlít a szövegben szereplő őrnagyra. Erre még rádob egy lapáttal a befejezésnél következő teljesen hiteltelen „veszekedés”, ahol női hangot nem is hallhatunk – Bodrogi Gyula hiába brillírozik, ez így sajnos nagyon pocsék.

Ellenben az Ólmos eső baromijó, mert Szirtes Ádám baromijó. Ez igazán jól visszaadja Örkény hihetetlen elbeszélő-képességét, hiszen igazából itt nem arról van szó, hogy valaki nagypofájúskodik vagy hogy mások bunkók vele, és nem is arról, hogy egy pénzzel kibélelt elvtársnak randalírozni támad kedve. Nekem a Koránkelő emberek jutott eszembe róla, Örkény egyik korai riport-kötete, amely Dunaújváros felépítését meséli el fennkölt, „hiszek a szocializmusban”-stílusban; de benne van még az író későbbi eszmélése, amihez kellett az ’56-os forradalom. Minden időszakban volt és van egy korábbi rendszer, amire egyesek nosztalgiával, mások utálkozva tekintenek vissza. Akinek a múltban nagy tekintélye volt, azt később talán le se köpték és fordítva, senkikből lettek magas beosztású káderek; aki viszont nyilvánvalóan az előző rendszer hozadéka volt, azt sosem kezelték a helyén, még akkor sem, ha - mint ahogy az itt megjelenő Tóth elvtárs esetében van -, tényleg sokat tett másokért. Legalábbis én ezt így értelmezem.

A Fohászt most, nézve értettem meg igazán, legalábbis, hogy mit takar a cím és bár szeretem, ha egy feldolgozás hű az eredetihez, ez a rész sokkal jobban működne, ha az úton lassan sétáló párral véget is érne. Ruttkai Éva és Garas Dezső kiváló színészek voltak, de sajnos ez a történet túl hosszúra nyúlik – az első fele nagyszerű, a másodikat már oda nem illőnek éreztem –, viszont menő az ekkor látható kihúzható lemezjátszó. Az utolsó (előtti) sztoriról, az Ákos és Zsoltról nem tudnám megmondani, miért szeretem, de szívesen olvasom el újra meg újra. A feldolgozása szintén tetszett, bár a fiúk nem úgy néznek ki, mint az írásban; viszont nyitánynak hallhatjuk a Men Without Hats Safety Dance-ének befejező traktusait, valamint még két, nekem ismeretlen ’80-as évekbeli pop-számot; Bodrogit pedig az Isten is erre a szerepre teremtette. A narráció hiánya ezúttal kevésbé zavart, ez az elmaradt jellegzetesség a nyomtatott lapokon azonban sokat tesz hozzá a hangulathoz. Tetszett a Bodrogi mögött elhúzó kötelezően kék ZIL:) Ezek után viszont van még valami, az utolsó egyperces, ami a címadó darab; ez egy elsőrangú, nagyon hatásos befejezés, ahol az egyébként számomra kevésbé érdekes Befejezetlen ragozás új értelmet nyer.

Ha a látottakat rangsorolni kellene, akkor az Ólmos eső a legjobb, amit az Ákos és Zsolt követ; harmadik helyre tenném a Fohászt (főleg az elejét); a Budai böjtöt és a Szédülést egy lépcsőfokra helyezném (az elsőt Greguss Zoltán, a másodikat Bodrogi Gyula viszi el a hátán); az utolsó előtti helyre A törzsvendéget raknám (elsősorban személyes okokból), a sereghajtó meg a Honvédkórház.

A készítőkről: A forgatókönyvet Esztergályos Károly írta, ő volt a rendező is, filmográfiájában ott találhatjuk az általam látott másik Örkény-feldolgozást, Az ember melegségre vágyikot, a számomra még ismeretlen Örkény-lexikont, végül pedig a kiváló István királyt. Az operatőr Bíró Miklós az utóbbi kettőn szintén együtt dolgozott Esztergályossal. Nézzük azokat a színészeket, akik még nem kerültek említésre! A Szédüléshez mind Ujlaky Lászlót, mind ifj. Ujlaky Lászlót megemlítik a stáblistában, csakhogy a szobában három férfi és két nő ül, a három közül pedig csak egy van, akit nem ismertem, szóval vagy én nem figyeltem, vagy volt ott egy negyedik pasas, aki csöndben maradt. Hogy az orvossal szemben ülő bajuszos vajon az idősebb vagy az ifjabb Ujlaky, azt nem tudom… A Honvédkórházban csak hátulról látható, egyetlen mondattal bíró nővért Bojti Judit alakította. Az Ólmos esőben a fiatal sofőr Lippai László, Kuncz elvtárs Hollósi Frigyes, a főpincér Tyll Attila. A Fohász rendőre Várnagy Zoltán, a csupán pár pillanatig látható Sanyi pedig Baracsi Ferenc. Ici-pici szerep még az Ákos és Zsoltban a Bodrogit útba igazítani akaró csöves, ő Györi Ilona. Érdekesség, hogy ez Tolnay Klári utolsó filmje, amiben még látható, utána már csak szinkronizált.

A novellák utólagos összehasonlítása a látottakkal:

Budai böjt – Ez egy 1948-as kötet címadó darabja és mint ilyen, a Szédüléshez hasonlóan kétféle változatban van meg. A korábbi írás nagyon részletes, ezt olvasva érthető igazán, hogy bár a konfliktus egyértelmű, a hangulat meg minden egyéb kiveszik a filmből. A forgatókönyv valamiért nagy hangsúlyt helyezett az anya és Iván közti szerelmi kapcsolat bemutatására már a legelején, holott ennek csak később van egy pici jelentősége; ám a sokkal fontosabb „el kellett jönni Szentendréről” kimarad. A narrátor hiánya miatt a családtagok közti kapcsolatot nem ismerjük meg igazán, azt se, mi vezette őket ebbe a lakásba, ami egyébként Iváné és a nyomtatott lapokon ezerszer rosszabb állapotban van. És miért vannak itt egyáltalán? Hát mert az apa nem hajlandó lemenni a pincébe, az emeletes ház többi lakója közé, mert megalázónak érzi. Valószínűleg költségvetési korlátok miatt csupán hanghatások mutatják, hogy háborúban vagyunk, ezzel ellentétben a leírásban a helyszín, a fények meg a párbeszédek adják meg a borús hangulatot. Vannak apró jelenetek, amik a filmből kimaradnak, ezek között viszont akadnak fontosak is, mint Iván visszaemlékezése az ütegek működtetéséről, vagy az, hogy a nagyapa utolsó jelenetének mi az értelme. Nem emlékszem, hogy benne hagyták-e azt, amikor az apa bocsánatot kér a nagyapától, de szerintem ez kimaradt. Avar István figurája valahogy gonosznak tűnik, holott, ha elolvassuk a ’48-as változatot, akkor kiderül, hogy súlyos betegségtől szenved, a lánya hamarosan elhagyja őket a szerelméért és ezeket együtt nem tudja elviselni. Ha háború van, ha nincs, ő ezt a döntést hozná, a háború csak ad még egy nyomós érvet (az ország pusztulása) és ezáltal segít, hogy rábeszélje a többieket a tervére. Kérdéses, vajon sejti-e a felesége viszonyát? Az „új” változat ismét kevésbé részletes, Örkény pl. utólag kihúzta az apa I. Világháborús veterán múltját és egy jelenetet a nagypapa problémájáról, amitől viszont a végső jelenete újfent veszít a súlyából. A ’48-as szebb és hatásosabb az újnál, egészen más hangulatú, mint az utódja.

Szédülés – Ebből rendelkezem az 1948-as első verzióval és a későbbi, ismertebbel is. Koltai János az egyetlen, aki Örkény tömör leírásaihoz mérten hasonlít a figurára, akit életre kelt, a haja pontosan olyan, csak az eredeti Turánszkinak nincs bajusza; a többiek viszont nem hasonlítanak. Valóban négy férfi van az asztal körül, ám a házigazda alig szólal meg, a filmből pedig igazán csak Bodrogi és Koltai maradtak meg, szóval abban sem vagyok biztos, hogy a két kevésbé fontos férfi szövegeit nem vonták-e össze. A narrátor kihagyása miatt az orvos felesége háttérbe szorul, holott a novellában gyakorlatilag ő a főszereplő, ezen kívül azt sem tudjuk meg, hogy itt mindenki jómódú: Az orvos nyilván, a költő dohányelosztót vezet, az egyik férfi ügyész, a másik nyugdíjas titkostiszt. Az se derül ki, hogy az egyik nő azért szól közbe hirtelen, mikor a költő a kommunistákat említi, mert az orvos az. A lassúság, amit a narráció ad, feszültséget teremt, megértjük, kik ezek az emberek, mit éreznek egymás iránt, milyen közös múltjuk van, stb. Sajnos csak a narrátor által tudhatjuk meg a cím jelentését is. A látható cselekmény tényleg kb. annyi, mint amennyit itt bemutatnak, leszámítva a hiányzó befejezést, viszont Koltai játékában nincs benne az, amit Örkény leír: „belül csupa izzás és zengés, mint egy vashámor”. A vége felé elkapja a ritmust, csakhogy a karaktere dühét nem adja vissza. Az 1948-as változat részletesebb, drámaibb, érdekesebb és izgalmasabb utódjánál, főleg a vége. Az „új’” verzió rövidebb, sok dolog hiányzik belőle a régiből, a befejezése pedig kevésbé durva. Itt újból el kell mondanom, hogy Esztergályos két különböző lezárásból választhatott volna, ő azonban egyiket se tette bele a filmbe.

A törzsvendég – A szöveg kizárólag párbeszédből áll, semmiféle leírás nincs, ezért végső soron ez a legtökéletesebb feldolgozás.

Honvédkórház – A filmben egybe vonták a novellában megjelenő ápolónőt meg műtősnőt. Újabb hiba, hogy a végén az ezredesnek is ordítania kellene az őrnaggyal.

Ólmos eső – A sofőr neve Józsi. Itt is kimaradnak részek, amik sokat adnak a hangulathoz, például amikor Tóth kifizeti az okozott kárt. Tyll Attila alakja nem főpincér, hanem üzletvezető. A filmben valahogy minden túl gyorsan történik és szerintem kevésbé hangsúlyos Kuncz fontos megjegyzése, az „átdobták a kerítésen”. Szerintem Tóthot a saját elvtársai „nyírták ki”, évekkel később pedig egyik se vállalja a felelősséget.

Fohász – Az asszony a narrátor, ezt meg lehetett volna oldani. Nekem a filmben a férj tűnt főszereplőnek, a nyomtatott oldalakon viszont egyértelműen a feleség az. Bár ez a leghosszabb szekvencia, egy fontos részt mégis kihagytak belőle (a jazz-klubot), az autós mizéria pedig csak a narráció által érthető igazán.

Ákos és Zsolt – A Káldi nevet a Szédülésből kölcsönözték, eredetileg Kolozsvári. A címszereplők ikrek, a helyszínt sokkal több szemét borítja az írott formában és az apa szemét-turkálása kimarad. Esztergályos az évszakot is megváltoztatta, a leírás szerint nagyon meleg van, a képeken Bodrogi kabátban, Jakab és Zsótér pulóverben vannak. A csöves teljesen új szereplő, a novellában nincs benne.

Összességében elmondható, hogy a hiányzó narrátor miatt a szereplőket, múltjukat és motivációikat nem ismerhetjük meg, ráadásul ugyanígy homályban maradnak az érdekes kis mellékszálak. Így a megjelenített embereket csupán a beszédük alapján tudjuk megítélni.

Lényegében a Bevégezetlen ragozás talán egy kicsit jobb, mint Az ember melegségre vágyik, az ideális Örkény-film viszont a kettőből lehetne (és esetleg még a porton elég alacsony pontszámú Örkény-lexikonból, ezt majd a jövőben kommentálom). A rövid játékidő meg a híres színészek miatt ajánlom annak, aki egy jó magyar drámát akar látni és/vagy otthonosan mozog az író munkásságában!

Pontozás:

port.hu: 9 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

imdb: 7/10 (Egy év alatt 0.5-öt csökkent.)

Szerintem: 4/5 (Ez a mínusz a Honvédkórházért jár, a többiért nem vonok le, bár az összehasonlítás alapján lehetne...)

Néhány évvel ezelőtt megtekintettem a Szépművészeti Múzeumban a Paul Cézanne műveiből készült kiállítást, de semmire nem emlékszem belőle (csak arra, hogy mindenki rosszul írja a nevét vagy valami ilyesmi). Ellenben igen élesen megmaradt a Gulácsy Lajos és a mostani főszereplőnk, Csontváry Kosztka Tivadar munkáiból nyílt tárlat. Csontváry olyan festményeket hagyott hátra, amiket hiába nézel képen, ott kell lenned velük egy légtérben, hogy érezd a hatásukat – például a Baalbek irdatlan méretei beleégtek az agyamba, de azt is fel tudom idézni, hogy az egyes képei a termekben melyik falon lógtak. Megvettem és elolvastam a Csontváry 170 kiállítási katalógust, utána megrendeltem a Csontváry-emlékkönyvet, ami azóta is itt várja a sorát az asztalomon; végül megnéztem az 1980-as „életrajzi” mozit, amely azonban (nem csak számomra) csalódást okozott. Az arról szóló cikkemhez érkezett kommentjében gigabursch írta: „Egyedül a Ráday-féle tévéjáték az, ami értékelhető.” Ez keltette fel a figyelmemet, valamint a következő hozzászólása: „Kb három évtizede láttam. Orrba-szájba kerestem mindenféle megosztó oldalon, de sehol nem találtam.” Ezért most, hogy az M5 műsorra tűzte, Mozsárágyúval érdeklődve ültünk le elé – kiderült, ő már korábban látta, csak akkor még nem nagyon tudta, ki volt Csontváry…

Erre a kérdésre Várkonyi Gábor (Kisváros; Vivát Benyovszky! – egyébként Várkonyi Zoltán fia) és Kovásznai György (festő, animációs filmek készítője, meg nem értett zseni) keresték a választ Ráday Mihály (Unokáink sem fogják látni, Glória) kamerájának lencséjén keresztül egy 6 részre bontott tévéjáték keretein belül. Míg Huszárik Zoltánnak anno sikerült néhány nagyon szép, emlékezetes pillanatot létrehoznia, az 1980-as Csontváry egészben véve értékelhetetlen; elődjének alkotói azonban felismerték, hogy mitikus festőnk életét úgy lehet a legjobban bemutatni, ha a legfontosabb szituációkat tárják elénk dramatizált, fiktív verzióban – ami viszont végeredményben mégis sokkal valósabbnak tűnik Huszárik látomásánál.

1975-ben az alkotói folyamat, a művek s azok ikonikus helyszínei helyett inkább a címszereplő személyiségét igyekeztek visszaadni az átlagosan 20-25 perces szekvenciákkal (a 6. nagyon rövid, aki tudni akarja miért, az nézze meg): 1. A tréfa – itt a „pályatársak”, a többi művész vélekedik róla (valószínűleg nincs történelmi alapja annak, ki áll vele szemben és ki „támogatja”), 2. Az átok – ebben eléggé leegyszerűsítve látható, miszerint az egyszerű, hétköznapi ember nem kíváncsi Csontváry műveire, 3. A monológ – kis kommunista propaganda (tényleg), 4. A vízió – itt lemerülünk a Huszárik-féle mélységekbe, de mégis valahogy érthetőbben, 5. Az árverés – a hagyaték megmaradásának különös története, 6. Az utóélet – avagy kiknek köszönhetjük e „mesét”. Nézzük meg kicsit részletesebben az egyes részeket!

„Mintha Európa tudna róla, hogy mi a világon vagyunk…”

A tréfa: Helyszínünk tipikus kávéház, valamikor az 1900-as évek legelején, ahol egy légtérben ülnek a korszak magyar festészetének kiemelkedő képviselői és mecénásai – akiket az 1975-ben elérhető színészek krémje alakít. Sztankay István – Pólya Tibor, Inke László – Lechner Ödön, Benkő Gyula – Szinyei Merse Pál, Greguss Zoltán – Ernst Lajos, Bilicsi Tivadar – Fényes Adolf, Zenthe Ferenc – Magyar-Mannheimer Gusztáv, Konrád Antal – Brasch Andor, Somogyvári Rudolf – Nemes Marcell, Gálvölgyi János – Lázár Béla és Juhász Jácint – Szász Zoltán. Aztán néhány perc vita után belép hősünk, akit Őze Lajos testesít meg, igencsak hasonlít a valódi Csontváryra, ahogy pedig az lenni szokott, a játéka ezúttal is kifogástalan. (Nekem egyedül annyi megjegyzésem van, hogy a maszk, amit visel, elég nyilvánvalóan maszk, bár ezt feltehetően a korszak technikájának végessége, illetve a mai kor meglepően jó képfelbontása eredményezi.) Az itteni sztori kevésbé érdekes, hiszen végeredményben telefonbetyárkodásról van szó; viszont a megjelenő neves színjátszók meg a Sztankay és Őze közti párbeszédben hamar bekövetkező fordulat mégis figyelemre méltóvá teszik. Mondanivalója talán az, hogy Kosztka Mihály Tivadar az egész emberiség sorsát szerette volna jobbra fordítani, nem számít, hogy egy nincstelen parasztról vagy éppen a királyról van szó, ám oly módon, amit rajta kívül senki se értett (meg). Csúnyán fogalmazva ő volt korának a Fogarasi Árpádja, csakhogy világmegváltó tervein és ötletein túl le is tett valamit az asztalra – erről lesz szó a következő részben. Kis érdekesség, hogy a telefonálók úgy tartják a készülékeiket, mintha 1975-ben lennének, holott a falra szerelt telefonból kiálló tölcsérbe kellett beszélniük, a leginkább zuhanyfejre hasonlító „hallgatók” alsó felében nem volt mikrofon. Megérzésem szerint Őze itt többször is Csontváry írásaiból idéz, de ezt egyelőre nem tudom megerősíteni.

„Ön ember az embertelenségben.”

Az átok: Egy elképzelt fővárosi utcán a leginkább kisnyugdíjasnak látszó festő személyesen próbál becsalogatni néhány embert a tárlatára, ami teljesen üres. (Se jegyszedő, se őr, se látogató – dolgoztam múzeumban, most már egyáltalán nem így van, de lehet, hogy 100 éve még lehetett így.) A járókelők, a polgárság különböző tagjai azonban nem nagyon akarnak kötélnek állni, megrémülnek tőle vagy kinevetik, így egyik abszurd helyzetet követi a másik: A szerelmi bánatos ifjú, akit Csontváry megment az öngyilkosságtól, már éppen bemenne, mikor a csalfa leány visszarohan hozzá; a mindössze útbaigazítást kérő vidékiek válaszul elbeszélést kapnak egy meg nem értett művész világ körüli utazásáról; a disztingvált úriember (Makay Sándor), aki végül kétszer is végignézi a műveket, tirádás kritikát vág az alkotó fejéhez; végül az ingyen beengedett suhancok kiröhögik, megdobálják a képeket. Tehetetlen dühében az ekkor a társadalmi ranglétra legalsó fokán álló kisembernek látszó hős megátkozza a hálátlan közönséget – ebben az átokban nekem a II. Világháború rajzolódott ki, ami valószínű, hiszen ’75-ben még csak 20 évvel voltak a békekötés után; azonban a korszak miatt szóba jöhet inspirációként az I. Világháború is. Érdekesség, hogy Mozsárágyú megfigyelése szerint az öngyilkossági kísérletnél a jobb felső sarokban látható a belógó mikrofon; számomra viszont az volt izgalmas, amikor „a bolond festő” bemutatta a tárlaton szereplő munkáit: egyiket se látjuk, de a rövid leírás alapján rögtön felidéződtek bennem (ebben sokat segített a film előtt sugárzott félórás ismeretterjesztő, amit véletlenül kaptunk el). A lelombozó lezárásnál Csontváry egyedül húzza el egy szekéren a műveit, amiknek csak a hátuljuk látszik, miközben villámlik és az előző részből ismert festő-társaság bámulja.

„Még harcban állunk, de már van távlatunk.”

A monológ: Eddig nem mondtam, de mindegyik rész előtt van egy kis felvezető kártya, mint A tanúnál, ezúttal kiemelik, hogy ez talán nem így zajlott a valóságban, de…. Egy pártirodában vagyunk, ami egészen konkrétan a Tanácsköztársaság alatt a népművelési népbiztosság direktóriumának irodája, itt a „népbiztos helyettes” (Madaras József) beszél a kanapén ülve csöndben hallgató, immár nagyon idősnek látszó mesterhez. A falon Lenin elvtárs portréja és a 133 nap ismert mozgósító plakátjai, a telefon folyton csörög; átélhető a feszültség, amit tovább fokoz a nagyon kevés érzékelhető vágás. Bár az eddigi két részben Őze Lajos mindkétszer kapott egy-egy hosszabb beszédet, ezúttal csöndben marad és a szépen teljesítő Madaras hangján kívül csak pár mellékszereplőt hallhatunk egy-egy mondattal. Most már tényleg bizonyosan Csontváry önnön szavait mondják, hiszen a helyettes bejelenti, hogy tőle fog idézni, mielőtt felolvas egy pamfletjéből. Korszellem tekintetében ez a legjobb rész, hiszen hűen visszaadja azt, ahogy a Kádár-rendszer megpróbált hősöket faragni a „proletárdiktatúra” vezéreiből; kis utánajárással pedig kideríthető, hogy az egyetlen, beazonosítható népművelési népbiztos-helyettes a Kun Béla után Rákosit és Kádárt is kiszolgáló Lukács György volt; az angol nyelvű wikipedia szerint Kovásznai György marxista elveket vallott, első önálló animációs filmjének pedig éppen A monológ (1963) volt a címe. Ebben a részben a fennálló rendszer dicsőítése történik (valami ilyesmi volt az 1980-asban is), a nézővel megpróbálják elhitetni, hogy a kitagadott, meghurcolt kommunisták majd felemelik a kitagadott, meghurcolt művészt. Ebből azonban nem lett semmi, mert bár Csontváry megélte a véres 133 nap felét, de akkor már régen nem festett és (amennyire most tudom) semmilyen formában nem fejezte ki támogatását a bolsevikok felé. Ellenben a készítőkkel, akiknek ez vagy konkrét vágya volt, vagy illett valami ilyesmit beletenni egy moziba, ha azt akarták, hogy leadja a tévé.

„A Fehérvári úton van a műterme…”

A vízió: Az előző részben rosszul lesz a mester, akit itt már a kórházi ágyán láthatunk viszont, az orvos pedig közli az éjszakás nővérrel, hogy várhatóan nem éri meg a reggelt. A nővér elmeséli, hogy járt Csontváry műtermében és ott milyen csodákat látott, főleg a figurák fogták meg (szerintem pedig általában azok a képein a leggyengébben kivitelezett dolgok); aztán szóba kerül a „teveháton”, amit láthattunk az 1980-as verzióban, csak én nem értettem, miért van az ott. Most a film előtt sugárzott ismeretterjesztőből kiderült, hogy miután felhagyott a festéssel, még készített vázlatokat, ezek egyike volt a Honfoglalás ábrázolása, amire saját magát is odafestette, teveháton, vezérként. Ekkor láthatunk először bármilyen valódi Csontváry-művet, viszont ebben a részben még csak a kis részleteket mutatják be: az alakok arcait, a fák ágait, a vizek csobogását. Fokozatosan átmegyünk a valóság mögötti területre, a haldokló festő előtt megelevenednek saját alkotásainak szereplői, így például a táncosnők a Zarándoklat a cédrusokhoz Libanonbanról, vagy az első két részben látott festőtársak. Itt újfent hallhatjuk a művész szavait Őze Lajostól, abban a remek jelenetben, amikor a fekete háttér előtt, mozdulatlanul álló figurái között sétálgat. Vajon mit jelenthet az, amikor visszautasítja a koronát, kardot és jogart, majd kijelenti, hogy pogány? Érdekességként annyit, hogy itt látszódnak a korszak technikai határai, például a vetített háttér miatt.

Az árverés: Ez az utolsó látványos rész, amiben mi is eljutunk az immár elhagyatott, rossz állapotú műterembe, ami zsúfolásig van a mester magára maradt alkotásaival. Az örökösök megbeszélik néhány nagydarab piacossal, hogy a holnapi árverésen eladják nekik a jó minőségű külföldi vásznakat ponyvának; de ekkor jön a fiatal, meg nem nevezett Gerlóczy Gedeon, aki úgy dönt, beszáll a licitbe és végül meg is nyeri azt, ezzel megmenti az utókornak Csontváry festészetét. A film előtti ismeretterjesztőben elhangzik, hogy Gerlóczy az örökségül kapott részvényei értékét fektette be ebbe a vállalkozásba, amibe beszállt az egyik Kosztka-rokon is; a vásznak pedig azért kellettek a kofáknak, mert vízállóak voltak, az áruikat akarták letakarni velük. Gerlóczy 55 évet töltött Csontváry műveinek propagálásával. Érdekesség, hogy a filmben a jövendőbeli „örökös” a Fohászkodó üdvözítőt látja meg először, az ismeretterjesztőben azt mondták, A magányos cédrust látta meg. A három, még élő testvére közül Anna kifejezetten örült, hogy valaki megveszi és megőrzi a festményeket, ezt cikkem tárgyában egyetlen apró mosollyal jelzi a feltehetően Annát jelképező színésznő – így kontextusban látva nagyon szép utalás.

Az utóélet pedig „az igazi érték halhatatlansága”, erről ennyit.

Utólag belegondolva az itt felsorolt 5 rész közül egyedül Az árverés az, ami történelmileg teljesen hitelesnek fogható fel, itt semmiféle kifogásolható nincsen, ugyanakkor ez a legkevésbé érdekes, hiszen aki anno a bemutatókor látta, az ugyanúgy tudja, mint a mai néző, hogy a címszereplő munkái megmaradtak, egyikből se lett piaci ponyva, tehát nincs miért izgulni. A tréfa számomra az egy helyen lévő összes festő miatt kevésbé hihető; Az átok megtörténtét valahogy el se bírom képzelni a valóságban; A monológnál pedig maguk az alkotók is bevallják: ez ebben a formában valószínűleg nem történt meg. A vízió a kötelező (?) művészkedés, itt megkísérlik az egyik vizuális művészet erényeivel közvetíteni a másikhoz tartozókat, de, amint azt már leírtam, Csontváry műveit élőben kell látni a hatáshoz.

Nehéz lenne nem összehasonlítani a Jelenések egy festő életébőlt az öt évvel későbbi utódjával, szóval lássuk a kettő közti hasonlóságokat: Mindkettő a festő korát felidéző archív felvételekkel indul és többször operál komolyzenével; a tényleges főhős elég sokára jelenik meg; jön a „teveháton”; a képek (főleg a híres Önarckép) részleteinek közeli, visszatérő képei ismétlődnek; a figurák életre kelnek a festő látomásában; mindkétszer van fura és érthetetlen táncos rész; na meg meztelen nő; a művész írásait olvassák fel; ezeken kívül még a saját figurái és pályatársai között sétál (épp mint Harvey Keitel az Ifjúságban). A ’75-ös tévéjátékban inkább a címszereplő személyiségét építik fel, az alkotói folyamatból vagy az utazásokból semmit se mutatnak; a ’80-as mozifilmben pedig éppen ezek sorakoznak fel: a festmények helyszínei, a helyszíneken megjelenő főhőssel, ám ott meg inkább azt mutatják meg, hogyan megy tönkre az élete (miközben tönkreteszi egy másik emberét is). Várkonyi inkább az 1900-as évek elejének korrajzát viszi vászonra némi kommunista felhanggal, míg Huszárik Csontváry nevével visszaélve forgat egy Szindbád 2-t – ez a két mozi megidézi a művész alakját, vázolja korát és elénk tárja meg nem értett zsenijét; ám se életrajzi-, se dokumentumfilmként nem értelmezhetőek. Különösek, mint az általuk középpontba állított személy.

Pár érdekesség: Kovásznai György és Csontváry Kosztka Tivadar életútjában több párhuzam is felfedezhető, hiszen mindketten festők voltak, de írtak is; valami olyasmit alkottak, amit senki más és saját korukban nem értékelték őket kellőképp. Mindketten beskatulyázhatatlan alakjai a művészetnek. Ráday Mihály négyszer dolgozott együtt Várkonyi Gáborral. A Jelenések egy festő életéből Pap Vera első filmje, ő a lány, aki megijed tőle a 2. részben (köszönet Mozsárágyúnak az észrevételért). A táncosok a Pécsi Balett tagjai voltak. Végül egy vicces név: Laluja Ferenc (ismeretlen szerepben).

Lezárásként annyit tudnék mondani, hogy Bellák Gábor művészettörténész a felvezető ismeretterjesztőben azt kérdezi: „Mi a művészi nagyság mértékegysége?” Erre az 1975-ös Csontváry megtekintése után a válaszom a következő: Olvassa el mindenki A tréfánál említett többi festő nevét és gondolja el, hányat ismer közülük (nekem ez mindössze 3)! De ha azt halljuk, hogy Csontváry? Ennyit erről. Filmként egyértelműen inkább ezt ajánlom, mint az utódját, főleg, ha már ismerjük valamennyire a címszereplőt és életrajzát!

Pontozás:

port: 7.4 (Az 1980-as 7.6.)

imdb: Nincs pontja.

Szerintem: 5/5

Megjegyzés: Sajnos az interneten egyetlen kép sincs belőle, ezért nem tudtam ilyen típusú illusztrációkat hozni.

Ebben a rövid videóban a Baalbeket mutatják be számunkra, érdemes megnézni, főleg a végét, amikor a hölgy odasétál elé:

Egy kedves ismerősömtől tudtam meg az X-en, hogy lesz folytatása ennek a filmnek, amit már legalább egyszer láttam, de úgy tűnik, nincsen nyoma itt, a blogon. Mivel anno nagyon tetszett és jön a második rész, így most, hogy az RTL sugározta, nem hagytam ki, szóval ugorjunk fejest Riley fejébe!

Ki is az a Riley? Egy 11 éves kislány, aki az Egyesült Államokban él a szüleivel (hangja Kaitlyn Dias, az anyukájáé Diane Lane, az apukájáé Kyle MacLachlan) és boldog. Erről gondoskodik a mindennapjait egyengető címszereplő társaság vezetője, a szó szerint sugárzóan vidám Derű (Amy Poehler), meg a mellette/alatta szolgáló négyes: Bánat (Phyllis Smith), Undor (Mindy Kalling), Majré (Bill Hader) és Harag (Lewis Black). Minden Derű tervei szerint halad, ám váratlanul Riley-nak költöznie kell, a család egy másik államba helyezi át a székhelyét, ami már magában elég nagy változás; ehhez viszont még hozzájön, hogy Bánat akaratlanul is szomorúsággal tölti meg a kislány életét. Amikor pedig talán már nem lehetne rosszabb, a boldogság megtestesülése a rosszkedv avatárjával együtt az elme túlsó oldalán landol, náluk van az összes Fő Emlék, amik Riley személyiségének alapját alkotják, a hátramaradó hármasnak pedig korántsem a felhőtlen mindennapok garantálása a szakértelme. Derűnek és Bánatnak vissza kell jutnia a Fejhadiszállásba, mielőtt a gondoktól terhelt leányzó elméje szó szerint összedől – de az emberi elme számos akadályt meg veszélyt rejt, még az Agymanók számára is!

Az Inside Out azon a jópofa ötleten alapszik, hogy vajon mi zajlik egy gyerek fejében akkor, ha az érzelmei élnek, az emlékei üveggolyókra hasonlítanak, a gondolatai vonaton száguldanak (angolul: train of thought;)), a tudatalattijában pedig egy gigászi porszívó randalírozik?

Az első negyedórában megismerjük az alapfelállást: Riley kedvence a jéghoki (ez a kezdő helyszínt adó Minnesota államban nagyon népszerű sport), imád hülyéskedni és szereti a szüleit meg a legjobb barátját, szóval normális gyerek. A gyártó Pixar a Disney égisze alá tartozik, ezért igazán meglepő, hogy a hősnőnek mindkét szülője megvan, sőt, együtt is élnek (most fejből csak Meridát tudnám még hasonlóként megnevezni.) A manók közül a kedvencem egyértelműen Harag, aki már megjelenésében vicces, a szövegei nagyon jók és imádom a nyakkendőjét:) Majré jópofa, engem egy szúnyogra emlékeztet és neki szintén elég jó poénokat adtak, Undor viszont kevésbé érdekes. Bánat aranyos, olyan megölelni-való és ha belegondolunk, akkor azért érzi magát haszontalannak meg feleslegesnek, mert a vele teljesen ellentétes Derű rajta (is) uralkodik. Szinte bármilyen szituáció adódik, a „főnök” megpróbálja a saját érzelmére manipulálni a dolgot, a többiek meg mindig egyetértenek vele, mert jó manipulátorként tudja, kinek mit mondjon - erre kitűnő példa a feladat-kiosztás, ahol az egyértelműen beosztottként viselkedő hármasnak könnyen tud testre szabott elintéznivalót biztosítani; viszont mivel nem érti, mi lenne Bánat funkciója, őt simán megkísérli szó szerint félreállítani. Mindez mondjuk igazán csak most tűnt fel, a második (vagy harmadik?) megnézésnél, viszont nincs vele különösebb baj, mert a játékidő során kiderül, hogy mindenkinek van egy fő érzelme, aki a vezető (Anyánál például Bánat, Apánál Harag ül a kapitányi székben).

„Nagyszerű, ma sem haltunk meg, ez aztán az igazi siker!”

A Fejhadiszállás kb. úgy működik, hogy van egy szituáció és Riley öt Személyiség-szigete ezekre általában magától reagál, viszont a manóknak van beleszólása abba, hogy mit fog a kislány érezni, sőt, általában a tetteit is ez az érzelem határozza meg (például: itt egy lehetőség hülyéskedni, akkor hülyéskedjünk és ettől boldogok leszünk). Némelyik pillanatban úgy tűnik, a címszereplők megfigyelők, akik csak egy bizonyos helyzetre várnak, arra, amit ők tudnak a legjobban megoldani (veszély esetén Majré gondoskodik a biztonságról, a gyerekszemmel igazságtalannak ítélt történésnél pedig Harag beindítja a hisztit); máskor viszont látszik, hogy az ő döntésüktől függ, mit fog tenni Riley és közben mit érez (Undor mondjuk nem tudja úgy kommunikálásra késztetni a hősnőt, hogy az ne tűnjön gúnyolódásnak, ettől a helyzet is fanyar ízt kap). Kérdés, hogy ha nem az ötös tesz valamit, akkor pontosan mi történik? Talán az elme egy jól felépített gépezetként reagál úgy, ahogy az a személyiségtől elvárható, a test pedig követi a cselekvéssel. A konfliktusokat azonban a külső tényezőkön túl az adja, hogy Bánat, aki nem tudja, mit kellene csinálnia és nem hagyják szóhoz jutni, „rossz” hatást gyakorol a már meglévő emlékekre meg az éppen kialakuló szituációkra; Derű közben egész egyszerűen visszaél a hatalmával. Pedig fő érzelemként amúgy is ő határozza meg, mi Riley alaphangulata, tehát a többieknek az az érdeke, hogy az ő akarata érvényesüljön. (Vajon a fő érzelmet az idő múlásával felcserélheti egy másik?)

Az emlékek ábrázolása egyszerűségében nagyszerű, mindegyik leginkább üveggolyóra hasonlít, ami a hozzá kötődő érzelem színében ragyog (Derű = sárga, Bánat = kék, Undor = zöld, Majré = lila, Harag = vörös) és egyfolytában önmagát „játssza le”, vagyis a benne tárolt pillanat ismétlődik. Derű előre-hátra tudja pörgetni az emlékeket érintésével, a többieknek viszont látszólag nincs meg ez a képessége; ennek ellensúlyozására Bánat a jelenlétével szomorúvá tud alakítani egy emléket, ha elég ideig elég közel van hozzá.

A történet három fő helyszínen játszódik: A valóságban (itt van a három fő emberi szereplő), a Fejhadiszálláson (innen indul ki a cselekmény, Undor, Harag és Majré végig itt vannak) és a Fejhadiszálláson kívül, de Riley elméjén belül (ide kerül ki a sárga meg a kék manó). Az öt központi érzelem mellett még számos más teremtmény népesíti be Riley fejét, például az álmokban megjelenő lények (a Szivárvány-Unikornis), a képzelet szüleményei (az ideális pasi) és a munkások. Na, őket érdemes külön elemezni, mert nem egészen körülhatárolható, micsodák. Nem érzelmek, inkább funkcióknak lehetne őket nevezni, mindannyian nagyon hasonlítanak egymásra és láthatóan igencsak belefásultak a feladataikba. Számomra irtó különös, hogy a munkások közül senki se figyel fel a két eltévedt érzelemre, pedig azok nagyon másmilyenek, mint ők, elég csak arra gondolni, hogy Derű óriás hozzájuk képest, legalább háromszor magasabb náluk, ráadásul világít. A munkásoknak tisztában kell lenniük az elme felépítésével, tehát tudniuk kell, hogy van Fejhadiszállás, ami irányít, szóval azt is tudniuk kell, hogy van ott valaki, aki a góré. Derűt mégse ismeri fel senki…

Senki, kivéve a harmadik (vagy második?) legfontosabb gondolati karaktert, Bing Bongot (Richard Kind), aki Riley egykori képzeletbeli barátja, ám a cselekmény idejére a pici lány már nagy és nincs rá szüksége, ezért a hosszú távú memóriában tölti az idejét. (Jó kérdés, hogy pontosan mit csinál vagy miért akar egyes emlékeket elvinni a belül nagy, kívül pici zsákjában? Talán meg akarja őket menteni a feledéstől?). Derű meg Bánat összeakadnak ezzel a rózsaszín csodabogárral, aki névről ugyan, de felismeri a fő érzelmet (kék kolléganőjét viszont nem) és megkísérli elkalauzolni őket az elmében. Hármójuk interakcióiban vannak kis humoros részletek, amiket egyértelműen a felnőtteknek szántak, ilyen mondjuk a tény, hogy a főnöknek csak halvány fogalma van arról, mi lehet az irodáján kívül; az unalmas használati utasítások olvasására kárhoztatott beosztottja viszont mindent tud, csak nem érdekli, amit tud. A jó szándékú ismeretlen ismerős meg saját együgyűsége révén csöbörből vödörbe juttatja őket, valahogy egyik ötlet se jön be, amit Bing Bong javasol.

„A csúnya szó, amit ismerünk!”

Vannak még mindenkit érintő dolgok, amiket az Inside Out kifiguráz: A visszatérő álmok, a füledbe beleragadó ostoba dalok vagy a felejtés. Utóbbi az egyik központi elem, mert ha a Fő Emlékek eltűnnek a Fejhadiszállásból, akkor a Személyiség-szigetek leállnak, Riley pedig elfelejti a személyisége alapjait (a majmos hülyéskedést a szülőkkel, a jéghokizást, vagy hogy miként kell beszélni egy baráttal). A munkások látszólag önhatalmúan döntenek arról, melyik emlék fontos és melyik nem, de alapvetően a szürkülők közül választanak, mert ha egy emlék sokáig marad kihasználatlanul, akkor elveszti a színét, vagyis a hozzá társuló érzelmi kapcsolatot. Ekkor aztán a Feledés Árkába kerül, ahol szép lassan porrá omlik… (Újabb izgalmas feltevés, hogy a manók az érzelmük kapcsán összefonódnak-e az emlékekkel? Nagyobb befolyást kap-e egyik vagy másik, ha több hozzá kapcsolódó emlék van? Érzik-e, ha egy „náluk lévő” golyó megsemmisül?) Sajnos a mindenkinek átélhető dolgokhoz kapcsolódik néhány tipikusan egyesült államokbeli klisé is, így a gyerek utált étele a brokkoli, a félelmének tárgya pedig a bohóc.

Az eddig felsorolt érdekes meg drámai dolgok mellett azért nagyon sok nevettető jelenet van, ami elveszi a sztori alapvetően borongós hangulatát: Vannak kifejezetten a kicsiknek szóló viccek (szerintem mondjuk ilyen az összedőlő kártyavár vagy a felhő-emberes részek), a felnőtteknek szánt darabok (a déja vu vagy amikor Majré az álom-felelős), illetve kapunk egy rakás utalást, amit vagy csak az amerikai közönség érthet vagy aki Pixar-imádó (a háttérben elhelyezett szereplők korábbi mozikból vagy az A113-as szám ismétlődése). A legszórakoztatóbbak viszont a mindenkinek szánt viccek, ezek csúcspontja az ebéd-jelenet, ami biztos, hogy bárkit meg tud nevettetni (a brazil pilóta kifejezetten emlékezetes)!

Persze nem Pixar-filmről lenne szó, ha nem lenne benne szívfacsaró rész, ilyenből van elszórva jónéhány, de a csúcspont egyértelműen Bing Bong utolsó jelenete, itt közel a negyvenhez, férfiként is könnybe lábadt a szemem. Ha már könnyek, érdekes apróságként Derű nem tud könnyezni, illetve talán kihagyott ziccer, hogy amikor elönti a szomorúság, akkor a fénye „nem kapcsol le”. Ugyanígy apróság, de nehezen magyarázható, hogy Riley új osztályában miért nincs egyetlen szőke gyerek se, mindenkinek sötét színű haja van (Ha van más, a hősnőhöz hasonló árnyalatú hajzat, akkor a készítők azt hiszik, hogy a néző összekeveri Riley-t valamelyik névtelen háttéralakkal?), valamint szintén itt jön az egyetlen észrevehető fekete karakter, a tanárnő (2015-ben még nem volt kötelező minimum egy fő fekete szereplő, lásd mondjuk a Múmiákban a dj-gyereket, a Jégvarázs 2-ben a katonák vezetőjét, stb., tudjátok, miről beszélek).

Bár a sztori alap-ötlete korántsem teljesen új, az itt látható verziót Pete Docternek köszönhetjük, aki az ötletek kidolgozása mellett a forgatókönyv-írásban is kivette a részét, valamint ő volt az egyik rendező és Apa Haragjának hangja. Filmográfiájában a már említett Merida, a bátor; a csúfosan megbukott Lightyear; a Szörny Rt., a Fel!, a WALL-E és a Toy Story 1-2 szerepel – érdekesség, hogy animátorként részt vett a Disneyworld Cranium Command nevű látványosságának elkészítésében, ami egy kisfiú fejében szolgálatot teljesítő „manóról” szól, bár az Agymanók ötlete állítólag nem innen származik. Docter mellett a másik rendező-ötletgazda Ronnie Del Carmen, aki szintén hallható egy rövid jelenetben, az Absztrakt Gondolatoknál dolgozó munkásként – hozzá a kitűnő Freakazoid-sorozat 7 része köthető. A forgatókönyv elkészítésében részt vett még Meg LeFauve (Marvel Kapitány) és Josh Cooley (Toy Story 4 – őt hallhatjuk a bohóc hangjaként); az ötletek kidolgozásában pedig segített Simon Rich (Saturday Night Live, Csodatévők) és Michael Arndt (A család kicsi kincse, Toy Story 3, Szuper haver, Az Ébredő Erő). Ezeket az embereket látva könnyen lehetett volna cikkem tárgyából is egy Addams Family 2…

A szinkronhangok közül ki kell emelni Amy Poehlert és Bill Hadert, mert ők a szövegkönyv elkészítésén is dolgoztak, Amy pedig Derű kidolgozásában vállalt jelentős részt. A Tudatalatti bejáratát őrző két őr hangja két legendás Muppet-bábos, Frank Oz (az eredeti Yoda) és Dave Goelz; az egyik Álom-gyári zsaru Flea, a Red Hot Chili Peppers gitárosa, az egyéb hangok között pedig megtalálhatjuk Gregg Bergert, aki Garfield kutya-barátjának, Ubulnak a hangja a ’80-as évek óta (pont az álom-jelenetben van egy ugató eb, talán éppen őt játszotta?).

Érdekességek: Pete Docter elmondása szerint az ötlet akkor fogalmazódott meg benne, mikor Elie nevű kislánya fejlődését figyelte, ehhez mind ő, mind Ronnie Del Carmen hozzátették saját élet-tapasztalataikat. Pszichológusok és elme-szakértők segítették Riley tudatának felépítését. A film kb. 5 éven át készült, ebből egy évig tartott a karakterek kidolgozása, a sztorin és az ebédes jeleneten 3 évig dolgoztak, az animáció másfél évig tartott. Az öt manó mindegyike „szőrösnek” látszik, ezt nem tudom másként leírni, nekem olyan, mintha plüssállatok lennének, viszont az effekt lényege az, hogy nincsen egyenletes felszínük, mert bőrük sincs, energiából állnak, részecskék alkotják őket. Eredetileg csak a fő érzelem nézett volna ki így, de a stúdiónak annyira megtetszett, hogy mindegyiküket átalakíttatták. Az alakjuk és színük egy-egy szimpla formából indult ki: Derű csillag, Bánat könnycsepp, Undor brokkoli, Majré egy idegszál, Harag tűzálló tégla; ezen kívül felfedezhető bennük az őket alakító színészek külsejéből is, például szerintem Phyllis Smith arca hasonlít Bánatéra, Harag pedig a standup-humorista Lewis Black színpadi öltözetét viseli, hozzá hasonlóan újságot olvas. Ezekben az újságokban a címlap-hír mindig valami nagy esemény Riley életéből.

Derűnek a sugárzó személyisége miatt nincsen árnyéka:) Harag tűz-effektjét az 1997-es Herkules-rajzfilm Hádésza inspirálta. A fő érzelem külsején dolgoztak a legtöbbet, csak a világító kisugárzás létrehozása 8 hónapot vett igénybe. Elvileg 3 másodpercnyi látnivalót 3 hétig rajzoltak és 33 órán át dolgoztak rajtuk a számítógépek. Az Agymanókhoz készült lokalizáció, vagyis a bemutatás helyétől függően változik egy-egy kis részlet, például Apa fejében nálunk focimeccs megy, Amerikában hoki; és a feliratok magyarul vannak.

Ez az első Pixar-film, amiben nincsen személyként létező negatív szereplő, a nagy ellenség itt a változás. A Hosszú Távú Memóriában lévő végtelennek tűnő, kacskaringós polcok az agy felületét szimbolizálják – ugyanakkor nem „az agyban” vagyunk, hiszen mondjuk ha Riley elesik, akkor nincs „agyrengés” vagy ilyesmi. A két őr a Tudatalatti előtt az őket megszólaltató bábmesterek neveit viseli, de felcserélve: Frank Oz karakterének neve Dave, Dave Goelz alakjának neve Frank. A sapkákról való értelmetlen vitájuk idézheti a Godot-ra várva színdarabot vagy a Stan és Pan-páros mozgóképeit, a központi szereplők mindkettőben hasonló diskurzust folytatnak. Amikor Derű lekapcsolja a költözés-napi álmot és kicseréli egy boldog emlékre, azzal hosszú távon kárt okoz; de ugyanilyen rossz hatással van az is, amikor Bánattal meg Bing Bonggal felébresztik Riley-t: a kislány agya ugyanis nem tudja kellőképp feldolgozni az aznapi történéseket, érzéseket. Hárman is beperelték a Pixart, mondván ez a mozi ellopta az ötleteiket, egy feljelentést elutasítottak, egy ember biztosan nyert (Damon Pourshian, akinek már korábban volt egy Inside Out című filmje, de hogy mit nyert, arról nem szól a fáma), egynél pedig ismeretlen a végkimenetel. A végestáblista elején van még pár humoros jelenetsor: mi rejlik a többiek fejében? Az Agymanók 175 millió dollárból lett, máig megközelítőleg 860 milliót hozott vissza; egyöntetű kritikai elismerésben részesült, sokan 2015 legjobb filmjei közé választották, és megnyerte a Legjobb Animációs Mozgóképnek járó Oscar-díjat (számos másik mellett).

Ez egy aranyos, szórakoztató és nagyon vicces alkotás, ami azonban alapjaiban véve inkább dráma, mint vígjáték. Vannak benne olyan részek, amiket a kisebbek is élvezhetnek, de kell hozzá némi érzelmi érettség, hogy tényleg értékelni tudjuk. Semmiféle igazi negatívumot nem tudnék ellene felhozni, akárhányszor láttam, minden alkalommal igazán tetszett, ezért szívből ajánlom!

Pontozás:

imdb: 8.1

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám megint!)

Hírek:

- Van egy közvetlen rövidfilmes folytatás, az Inside Out: Riley’s First Date?, ami igazából az ebédes jelenethez hasonlóan felépített, nagyon vicces szekvencia.

- Állítólag 2023 óta készül egy sorozat-adaptáció cikkem tárgyából.

- Ezen a héten, június 14-én mutatják be az Agymanók 2-t, amiben Riley immár tinédzser és négy új érzelem jelenik meg a Fejhadiszállásban. Pete Docter és Meg LeFauve visszatérnek íróként, de Docter már nem rendező; a fő hangok közül Kaitlyn Diaz és Bill Hader kivételével mindenki újból hallható lesz. Nagyon érdekel, de félek is tőle, mert az első rész annyira jó és az eltelt 9 évben azért nagyot fordult a világ Hollywooddal meg a Disney-vel…

Lóránt Demeter, független magyar filmrendező keresett meg bennünket első készülő nagyjátékfilmje kapcsán.

"Egy rémálmokkal teli házban minden feladat megoldásával egy lépéssel közelebb kerülhetsz ahhoz, hogy visszakapd a családodat… Vagy elveszítsd önmagad."

A Dreamland Awaits egy független magyar arthouse horror nagyjátékfilm, amit Békésszentandráson, angol nyelven rögzítettek nemzetközi szereplőgárdával, április végén. A film jelenleg utómunka fázisban van, a tervek szerint legkésőbb ősszel már látható lesz fesztiválokon, később hazai mozis premierre is számíthatunk, de több mint bizonyosan valamelyik nagy streaming-szolgáltató műsorában is találkozhatunk vele.

A történetről: Josh 20 éve rendőr, azt hitte, már megtapasztalta az élet legsötétebb oldalait, de most szembe találja magát eddigi legnagyobb kihívásával: A családját elrabolták és hogy visszaszerezze őket, be kell költöznie egy furcsa házba, rejtve maradnia és követnie egy titokzatos idegen utasításait. Ha végrehajtja az össze feladatot, akkor visszakaphatja a családját, de rá kell jönnie, hogy igazi ellensége nem az idegen, hanem saját elméje...

Demeter saját szavaival műve "A Babadook és a Jákob Lajtorjája keveréke egy kis Lovecrafttal leöntve." 

A főbb szerepekben Nicolas Hackenberg (Josh - francia színész, FBI: International sorozat, Max [2002-es film, partnerei: John Cusack, Peter Capaldi és Kulka János]), Rebecka Johnston (Sarah - svéd színésznő, Fehér éjszakák, Inferno, Parkoló) és Jonathan C. Nelson (A Nyomozó - amerikai, ez lesz az első filmje).

Lóránt Demeter a film írója, rendezője, producere, operatőre és vágója; a speciális effektekért a másik producer, Sz. Nagy Gábor felel; a zenét a svéd Jimmy Svensson szerezte. 

Néhány érdekesség: A Dreamland Awaits helyszíne a rendező saját háza volt, a forgatás megközelítőleg 20 napot vett igénybe. Az effektek jelentős része kameratrükk és nem számítógépes animáció lesz. A Full Screen Films valójában Lóránt és Sz. Nagy urak közös vállalkozása, a teljes költségvetést ők állították elő, saját pénzből.  

Bővebb információk: A Dreamland Awaits hivatalos weboldala, a stúdió/forgalmazó oldala, a rendező hivatalos Instagram-oldala, a rendező hivatalos Facebook-oldala. 

Végül jöjjön a trailer:

Jön az Ünnepi Könyvhét, ennek kapcsán kiárusítom az eddig írt regényeimet:

Kék szemek - városi fantasy 334 oldal, boltokban nem kapható, bővebb információ itt - 1000 Ft/db + szállítási költség (többféle szállítást vállalok), kétféle választható borítóval.

A lány a tűzesőben - boltokban nem kapható, 670 oldal, két regény (az egyik a Kék szemek) és egy novella van benne, bővebb információ itt, 5000 Ft+szállítás (többféle szállítási lehetőséget vállalok).

Tudok számlát, nyugtát adni, esetleg más könyvet el tudok fogadni cserébe vagy az ár bizonyos részéért. 

Ezzel a vásárlással egy magyar, független írót tudsz támogatni, aki 16 éve alkot, de nincs mögötte milliárdos vállalkozás, hogy futtassa. 

További részletek, megrendelés: tomzameth@gmail.com email-címen vagy a hivatalos Facebook oldalon!

Kapcsolgatom a tévét, egyszer csak hallom, valami fantasztikus zene szól, mondom magamban, ez Ennio Morricone. És ennyi elég is volt, hogy maradjak a csatornán. Tényleg ő a zeneszerző, bár ezt csak a film végén tudtam meg, mert lemaradtam a stáblista elejéről, csak annyit láttam, hogy rendezte: Sergio Corbucci (…és megint dühbe jövünk; Kincs, ami nincs; Szuperzsaru; Django). Aztán megláttam Franco Nero vakító kék szemeit, háttérben a minden bizonnyal spanyol sivataggal (tényleg az), megint gondoltam magamban, ennél több nekem nem kell. 

A sztori pedig a következő: Nero (aki évtizedekkel később eljátszotta Árpád apánkat, ám ebben a filmben kiköpött Vikidál/Koppány vezér) egy lengyel fazont alakít, aki a mexikói polgárháború kellős közepén azzal szórakozik, hogy mindig mások kalapján/állkapcsán/fűzőjén lobbantja lángra gyufáját, hogy aztán halálnyugalomban füstölögjön. Messze földön ismerhetik, mert senkinek nem jelent problémát a fenti szokás, én ezen végig nagyon röhögtem, egyszerűen zseniális. Egy feszült kocsmajelenetben meg is bizonyosodhatunk róla, hogy bizony mindenki ismeri „A Polákot”, Szergej Kowalskyt, és senki nem mer vele ujjat húzni, már csak azért sem, mert nagyon gyorsan mozgatja ujjával a ravaszt. Jack Palance a helyi gonosz, legalábbis úgy tűnik ekkor, de nem voltam magam sem biztos ebben, mert a Fürtös becenévre hallgató ficsúr inkább keltett derültséget, mint félelmet, viszont a kedvenc szokása amellett, hogy szintén zseniális, egyben félelmetes is; akárhol terem egy hulla az ő vagy az emberei kezei által, komótosan keresztet vet. 

Valójában a szó szoros értelmében nincs is története a filmnek, inkább hangulata. A lengyel zsoldos mindenhol a pénzt keresi, az pedig megtalálja, neki még a füle botját sem kell mozdítania. Megbízza egy testvérpár, hogy egy közeli bányában lévő ezüstkészletüket kísérje el A-ból B-be e vészterhes időkben. Az üzlet megköttetett, ezt kihallgatja egyébként a Fürtös… Főszereplőnk eljut A-ba, ott pedig túszul ejti őt Paco (Tony Musante) és forradalmárokból álló csapata. Szorult helyzetéből látszólag nincs kiút, mindenki másnak legalább egy izzadságcsepp végigfutna a halántékán, ha egyszerre 5-6 fegyveres „nézne rá pisztolycsővel”, de neki ez meg se kottyan. Nyilván az üzletnek annyi, ezzel a sztori ezen részének is, szóval mi történik a következő másfél órában? 

Amolyan se veled se nélküled kapcsolat alakul ki a nem annyira bölcs bandavezér és A Polák között, persze jól megszórva pénzzel. A zsoldos ugyanis semmit se csinál addig, míg dohány nem üti a markát; golyózápor közepette is csak akkor áll neki Paco talált gépfegyverét összeszerelni, amikor az leszámol neki 200 dolcsit. Paco meg mindenki más menti az irháját, ahogy tudja, Kowalsky-nak közben épphogy a frizurája sérül csak meg – sokszor nem tudtam eldönteni, hogy ez egy paródia, avagy komoly film. Mindenesetre a főforradalmárnak annyira megtetszik a címszereplő szakértelme a világon gyakorlatilag mindenben, hogy felfogadja őt amolyan tanácsadónak, persze szigorú szerződésben foglaltak szerint. Anyagi okok miatt; hiszen bankot rabolni, gazdagokon bosszút állni ilyen zűrzavaros időkben a legegyszerűbb. 

A film előrehaladtával már nem csak a pénz a fontos Paco számára, egyre inkább előtérbe kerülnek hazafias gondolatai, immár Mexikó szabadságáért is harcol, de ennek megfogalmazása mégsem gagyi vagy nyálas, mint az amcsi filmekben szokás, hanem teljesen hihető. Nem egy okos gyerek ez a Paco, de tisztaszívű és bátor. A Polák mindennek pont az ellentéte, őt nem érdekli se Isten, se ember, még csak bátornak sem mondható, inkább vakmerő vagy talán félelem nélküli pszichopata. Életszerűtlennek hat sok minden, amit tesz, de mindezt érdekesen és látványosan tálalják a filmkészítők. Ilyen ember nincs, minden csávából kikerül, mindig elnézik neki a szemétkedéseit, mindig teljesül minden kívánsága, az embereket orruknál fogva vezeti, ha akarja; mindez nagyon jól áll Franco Neronak. Sok olyan vicces jelenet kapott helyet a filmben, amelyek láttán elkerekedett a szemem, hogy ez most komoly?! Annyira váratlan és olyan nagyon európai humor ez, el tudom képzelni, hogy 1968-ban mekkora röhögés volt a moziban. Ennek ellentmond, hogy váratlanul egyre komolyabb, sötétebb lesz a film hangulata, ahogy közeledünk a végkifejlet felé; a cselekmény pedig fordulatos, egyáltalán nem lehet megmondani, mi fog történni.

Akadnak benne kötelező mozis elemek, amelyeknek viszont nem sok értelme van, így például egy női szerep, Columba (Giovanna Ralli), aki a forradalom tisztaságát, a nemzet egységét szimbolizálja, nagyon szép persze, de kicsit erőltetettnek éreztem a figurát, aki inkább Paco lelkiismeretét „mozgatja” a film cselekményszálai helyett. És nem, zsoldosunkat a csaj sem érdekli, ebben is más ez a film. Azt gondolnánk, lesz nála valami jellembeli változás, fejlődés vagy ilyesmi… De minek? Inkább géppuskazúgást, robbanást, fejlövést dögivel! És szerintem mai szemmel is sokkoló egyik-másik jelenet, hát milyen lehetett ezeket akkoriban látni? Szintén kötelező elemként értelmezhető a történet, vagy olyasféle. Egy filmbe elvileg kell valami cselekmény, de ami van, az se túl fontos, inkább csak csontváz, ami megtartja a kis anekdotákat.  

Olyan szögekből „nézi” a kamera a szereplőket, hogy öröm nézni, például Fürtös a lován ülve tekint vissza valakire, mi meg a talpát látjuk és a fejét!? Ez is olyan váratlan, mert szépnek nem mondható, inkább esetlen, de mégis hatásos. Sokszor közelít nagyon messziről valakire az operatőr Alejandro Ulloa, szinte beleszögezi a nézőt a képernyőbe. A tekintetek nagyon fontosak, sokáig elidőzhetünk rajtuk. Az egyik író Luciano Vincenzoni, aki A Jó, a Rossz és a Csúfon is dolgozott.  

És a zene…. Említettem már, hogy csak ezért néztem meg e filmet, a zene miatt? Hogy milyen leírhatatlanul isteni, tényleg nem lehet szavakkal kifejezni! Minden alkalommal leesett az állam például a fő témán, a füttyszóval kísért darabon. Ilyet hogy lehet írni? Hanyagul elegáns, akár maga a zsoldos, és ugyanolyan kiszámíthatatlan, mint a film. Azt hiszem, csak azért nem lehetett belőle akkora sláger, mint A Jó, a Rossz és Csúf fütyülős dallamából (amit még az is ismer, aki nem látta a filmet), mert ezt átlagember nem tudja elfütyülni, mert nem megy bele a fejbe, lehetetlen, ilyen nincs. Ilyen, mint ez a film, nincs! :D

Azt hiszem, nem túlzás azt írni, hogy ez a világ egyik legjobb operatőri munkája. Illés György (Az ötödik pecsét; Isten hozta, őrnagy úr!; Az elvarázsolt dollár) nevét jegyezze meg mindenki, aki eddig nem tette volna meg! A rendező pedig Makk Károly (Macskajáték, Valahol Európában).  

Fekete-fehér filmünk a Balaton nyugodt vízén ringatózó hajó képével indul, mely így, hogy nem látjuk a szép kékséget, leginkább valami pokolbéli tájnak néz ki. Egykori szovjet foglyok utaznak rajta, sok-sok újra élni akaró emberrel, ügyeskedőkkel, becsületesekkel, betegekkel. Ferencbe (Görbe János) csak hálni jár a lélek; amikor sok év után újra meglát egy élő pontyot, megörül, de vissza is fekszik azon nyomban ideiglenes fekvőhelyére. Barátja, Sándor (Szirtes Ádám) szintén vele érkezik a Badacsony lábához, ő egyértelműen az optimista kettejük közül, rögtön át is futott az agyamon, hogy az ilyen fazonok élték túl a háborút lelki értelemben is, ő maga a XX. századi magyar történelem. Egyébként tényleg olyasmi volt ez a szereplő, mint amilyennek elképzelünk egy úgynevezett „átlagembert”, aki oly sok mindenen keresztül ment kis hazánkban. Néhány jelentben tűnik föl, de mindig az életigenlést látjuk személyéből áradni. Nem úgy főszereplőnkből, aki meggyötörten, soványan jelenik meg szülőfalujában, a háza ablakánál, késő este. Nem kopogtat, csak benéz és rögtön meglátja felesége fekete gyászszalaggal átkötött fényképét a kis helyiség falán. Annyi viszontagság és hosszú út után minden odaveszett – ezt, meg a korábbi évek gyötrelmeit mind látni Görbe János tekintetében. Egyetlen fia várja őt, aki így az utolsó boldogsága már csak az életben. Sógornője, Tera (Psota Irén) is láthatóan nagyon örül hazatérésének, gondoskodik a férfiról, aki betegeskedik, egész nap csak fekszik, Tera ápolja, eteti, epekedik érte. Csak úgy ragyog az egyébként csúnyácska, púpos, szürke kisegér, amióta ilyen fontos feladatai akadtak. Ferenc hálás neki a jóságáért. 

Közben lassan beköszönt a nyár... Az évszakok változásával gyönyörű képek tárulnak elénk végig a film során; a fények és árnyékok, a naplemente, a metszeni való szőlőtőkék, a fekete-fehér igavonó marhák egytől egyik szépek a szó szoros értelmében. A szereplők vonásai is hangsúlyosabbak, és olyan látószögekből látjuk őket, amitől hol kicsi bogárnak, hol egy fenséges sasnak képzelhetjük magunkat, akkoriban ez nem volt mindennapi látvány, azt hiszem. És a zene! Mintha egy néma horrorfilm aláfestése lenne, ez jutott róla eszembe. Szóval igazi film ez, a hőskorból, ha nem tudnék magyarul és nem lett volna feliratom, akkor is teljes az élmény, azt kell, hogy mondjam. A történet szinte „csak” kiszolgálta a látványt. 

Na, de a történetre visszatérve, Ferencnek végül igencsak javasolják, hogy hagyja el az özvegyi „kalapot”, Zsuzsát (Bara Margit) kommendálják neki. Anyja (Orbán Viola) ugyanis gyorsan véget vet Tera „jótékony” segítségének, és kiparancsolja fiát az ágyból, ad neki egy pohár vörösbort, kiülteti a ház elé, ahonnan a világ egyik legpazarabb tája tárul a szem elé, a kisfia meg a hordóban pancsol... Ferenc egy csapásra vissza is nyeri életkedvét ebben a látványos jelenetben, nincs az a nyomorúság, amin nem enyhítene egy ilyen idill. 

Zsuzsa minden szempontból Tera ellentéte, elsősorban gyönyörű nő, szeret nevetni, maga a megtestesült optimizmus. Olyan, mint Sándor; nem Ferenc mellé képzelné el őt a néző, de amint a nő mondja, Ferenc „egy jó ember”, nem telik bele sok idő és igazán megszeretik egymást. Az esküvő után látjuk megint Sándort, aki vidámra itta már magát, húzatja a cigánnyal, óriási jelenet, amint megy a násznép fölfelé a szőlőhegyen, szemben pedig megjelenik Tera, összes ingóságát húzza két ökör. El kell hagynia a félig saját házát, hiszen Ferencnek új asszonya van. A nótázó sereg kikerüli őt, megérkeznek a házhoz, Sándor gratulál. Látni, hogy igazán örül a boldog párnak, pedig tényleg inkább ő illene Zsuzsához habitus szerint. Rendes koma ez a Sándor. Ballag tovább felfelé a prímással, énekel és örül az életnek – Sándor, aki örülni akar az életének, a XX. századi magyar átlagemberek megtestesülése. Sajnos Ferenc ugyanígy valódi példája a háborút átélt nemzedéknek, csak negatív értelemben; a film utolsó mondatával összegzi is majd, hogy mi miért történt. 

A poént pedig nem lőném le, lényeg, hogy Terát nem tűri meg a még élő testvére a saját családja mellett, hiszen meg akarta ölni magát szerelmi bánatában. Szerelmének tárgya pedig természetesen Ferenc. Jogos jussát követelve és mivel mást nem tehet, végül visszatér a házába, ahol már az új, háromtagú család él boldogan, Zsuzsát elfogadta a kisfiú is. Ferenc nem tudja elküldeni az őt megmentő nőt, bármennyire érzi, hogy ez rossz döntés. És hogy mennyire rossz, az egy görög tragédiához hasonlóan gyomorba vágó. De sajnos igazán magyar is, nem csak görög. Az évszakok csak telnek, megkezdődik a kitelepítés (itt megint megjelenik Sándor, aki ezt is jó lehetőségként fogja fel, hiszen ő az újrakezdés nagymestere); Zsuzsa, Tera és Ferenc anyja megkeserítik a férfi és egymás életét is; a fokozódó feszültségben fokozódik a zene, az évszakok csak telnek, telnek, a szereplők életében viszont nem változik semmi. Ferenc egyfajta „puska a falon” jelleggel előrevetíti, mi vethet csak véget a film bonyodalmának; „megtanultam én ölni” a fronton. 

Mintegy keretként az utolsó jelenetben megint látunk egy hajót úszni a Balatonon, ugyanaz a táj, ugyanaz a két barát: Sándor és Ferenc, egymásnak, ezzel együtt a nézőnek mesélik, hogy mi történt velük „a körülmények hatására”. Hatásos lezárás.

A színészekről nem tudnék mást mondani, csak hogy kiválóan teljesítettek. Görbe János és Bara Margit filmvászonra termettek, Psota Irén meg hát a Psota Irén: igazán semmilyen szerepet kapott, egy minden tekintetben szánalomra méltó teremtést, de elképesztő fejlődést vitt bele a figurába – ha nem is szívünknek kedves ez a fejlődés. A film elején még bármitől elsírja magát ez a karakter, látszik, hogy egész életében sanyargatták, de miután rájön, hogy már nincs vesztenivalója, kiáll önmagáért és a tulajdonáért. Az egyetlen élő vérrokonáért, Ferenc fiáért bátran szembeszáll mindenkivel, már nem kér bocsánatot csak azért, mert él. Nem lehet megkedvelni, a néző is leginkább eltüntetné őt egy varázspálcával, Psota mégis emlékezetessé tette Terát.

Bara Margit kortalan szépség volt, mellette pedig kiváló színész, nekem a Bakaruhában megtekintése óta ez egyértelmű. Ha nem magyar földre születik, egy lapon emlegetnék őt ma Greta Garboval vagy Sophia Lorennel. De magyar földre született, rossz időben, ki is csinálták, a mai napig homályos módon, és ha minden igaz, csak egy pályatársa állt ki mellette, Szirtes Ádám. Akinek a figurájáról meg már sokat írtam, pedig összesen talán negyed órát szerepel. Ő is egy igazi tehetség volt, szintén vászonra termett vonásokkal, nagyon szép hanggal. Mellette mindenképpen ki kell emelni Bárdy Györgyöt és Barsy Bélát kicsi, de annál meghatározóbb szerepeik miatt. Előbbi a vadőr, aki szemet vet Zsuzsára, aztán szembesíti őt Ferenc és a néző számára is homályos korábbi életével, Barsy pedig Tera testvére, akinek a tekintetétől én is megborzongtam, nem csak a húga. A tekintetek végig nagyon fontosak, izzik mindenkié, mint a Volt egyszer egy Vadnyugatban. Gyönyörű ez a film, nem tudom eléggé hangsúlyozni. 

Görbe Jánosról meg csak három szó: egy igazi legenda!

Amikor a blog születésnapja közeleg, mindig azon tanakodok, hogy milyen filmmel kellene ünnepelni? Általában ilyenkor valami olyat választok, amit már láttam és szeretek, mert ki akarna egy ünnepen csalódni? 2016-ban az 1922-es Nosferatut vettem meg bluray-en és ezt mutattam be, 2021-ben összekötöttem a blog évfordulóját kedvenc filmem, az Álomháború 10 éves bemutatásának ünnepével; tavaly Az Álmosvölgy Legendáját szereztem be három kísérővel, idén pedig a választás talán legkedvesebb egész estés rajzfilmemre, a The Iron Giantre esett. (A magyar cím valahogy nem adja vissza a lényegét.)

Sajnos a lemezt megállították a határon, mert Nagy-Britanniából jött, majd befizettettek velem kemény 550 Ft-ot vámként, így február 11. után kaptam kézhez, szóval már nem azon a napon, de még abban a hónapban vagyunk:) Visszatérve a bluray-hez, mocskosul olcsó volt, a nemzetközi szállítással és a vámmal együtt nem tett ki 6000 Ft-ot, ráadásul tömve van extrákkal, szóval nagyon megérte!

Ez a mozi egyébként valahogy mindig az életem része volt; amennyire vissza tudok emlékezni rá, már a bemutatás évében vagy egy évvel azután láttam az HBO-n és azóta a szívembe zártam az Óriást, aki a kisgyermekkori énem álmainak megtestesülése. Milyen kisfiú az, aki nem szeretne magának egy óriásrobot barátot? De még ha elvonatkoztatok a hozzám nagyon közel álló címszereplőtől, akkor is, ezen a filmen nehéz fogást találni.

Már annyiszor láttam, hogy kívülről tudom, mégis 25 évvel a bemutató után ugyanolyan szórakoztató, elgondolkodtató, vicces és csodálatos, mint 1999-ben! A kézzel festett, színpompás hátterek; a kézzel rajzolt figurák; a kitűnő szinkronszínészek; a karikatúra-szerű külsejük ellenére is valósnak ható karakterek; a valódi hangszerekkel játszott nagyzenekari muzsika; a korszakot megidéző tánczene és egy nagyon jól kidolgozott történet együtt adják a The Iron Giant varázsát. Ehhez hozzájön, hogy kedves, látványos, szívfacsaró és izgalmas is tud lenni egyszerre; sci-fi és dráma; vígjáték és korlenyomat; gyerekeket és felnőtteket ugyanúgy meg tud szólítani. Van egy érdekes kiindulási alapja és van üzenete a barátságról, az egymás és önmagunk elfogadásról, valamint arról, hogy vannak dolgok, amiket senki sem tud megváltoztatni; „ellenségek”, amiket nem lehet legyőzni; de ha elfogadod, hogy van, ami felett nincs hatalmad, akkor még mindig dönthetsz úgy, hogy letérsz arról az útról, amit valaki más rendelt számodra. Hogy megtaláld azt az önmagad, amiről te se tudtad, hogy létezik. És hogy nem kell feltétlenül a legnagyobbnak, legerősebbnek és legokosabbnak lenned ahhoz, hogy segíts a bajbajutottakon! (Azért az sose árt, ha esetleg 50 méteres, elpusztíthatatlan, repülő robot vagy, aki szükség esetén megsemmisíthet egy egész hadsereget anyahajóstól, tankostól, repülőgépestől.)

A 2000-es évek elején egy darabig minden évben ezt a filmet néztem december 6-án, a bennem örökké élő gyerek örömére és az elmúlt évtizedben valamikor egy angliai használt játékokat áruló hölgynél megtaláltam a mozgókép alapjául szolgáló vékony kis füzetet, Ted Hughes The Iron Man című komor hangulatú meséjét. Most már tehát megvan a kiindulási alap meg a végeredmény, már csak egy Óriás-figurát kell szereznem:)

Mivel már írtam egy cikket erről a moziról, így ebben a kiegészítésben a könyvet hasonlítom össze a rajzfilmmel, illetve megosztom veletek azokat az információkat, amiket a bluray extráiból tudtam meg.

Az eredeti történet – Ted Hughes = The Iron Man: A Children's Story in Five Nights

Ez a rövid, mindössze 62 oldalas könyvecske először 1968-ban jelent meg Nagy-Britanniában, a szerző otthonában, az általam birtokolt verzió az 1985-ös újra-kiadás (abban nem vagyok biztos, hogy ez a kötet valóban 1985-ös, mert valahogy túl jó állapotú, de elképzelhető). A borítóra ránézve máris megállapítható a két legnagyobb különbség a film meg a nyomtatott változat között: Az első a cím (A Vasember – A Vasóriás), a második a címszereplő sokkal emberszerűbb külseje. Ebben a történetben az Óriásnak van füle, haja, a szeme színe a hangulatától függ, a „bőre” pedig olyan lesz, mint a fém, amit megeszik (vagyis, ha rozsdás fémet fogyaszt, berozsdásodik). A méreteit tekintve Hughes ugyanúgy inkonzisztens, mint a mozi alkotói: A feje akkora, mint egy hálószoba, a kézfejét viszont elbírja egy sirály.

A cím-változásra magyarázatot ad az, hogy mivel az USA-ban már létezett ekkor egy Vasember (igen, az a Vasember), ezért átkeresztelték a rejtélyes fémkolosszust Vasóriásra. Amennyiben a mozgóképes adaptációt készítő Brad Bird a The Iron Mant vette alapul, akkor máris megvan az oka, hogy eltérhessen ettől az egyébként igencsak hihetetlen történettől, hiszen a megnevezés nem teljesen egyezik. Dióhéjban a cselekmény szerint a címszereplő egyszer csak megjelenik egy tengerparti falunál, összetöri magát, de aztán újból összeáll, elkezdi felzabálni a környéken található fémet, erre a farmerek bosszút esküsznek ellene. Hogarth (akinek itt nincs vezetékneve) egy farmer fia, az apja él és van kishúga is, utóbbi az anyjával együtt maximum 2 mondatban szerepel. Szóval a földművesek csapdába akarják csalni az Óriást, akinek a jelenléte igen hamar nyilvánvalóvá válik és meglepően gyorsan elfogadják, hogy létezik, azonban a hihetetlen helyzet miatt sem a rendőrséghez, sem a katonasághoz nem fordulhatnak („senki se hitt volna nekik”). Ásnak egy hatalmas gödröt, amibe Hogarth hozzájárulásával esik bele a címszereplő, akit aztán élve eltemetnek, de egy idő után sikerül kiszabadulnia.

A 29. oldalon már Iron Giantnek nevezett szörnyeteget nem tudják megállítani, se megölni, így a kisfiú rábeszéli, hogy ne egyen meg olyat, ami hasznos, majd a farmerek segítségével elvezeti az Óriást a városi roncstelepre, ahol annyit ehet, amennyit csak akar, anélkül, hogy kárt okozna. Ez az első három fejezet (az első három esti mese) röviden. Az elsőre visszatérve, itt a széthulló Óriás össze tudja rakni magát újból, ahogy a filmben is, ott ez sokkal jobb és látványosabb, itt humorosabb („Most már a kéz látott.” – ez a jelenet visszaköszön a Hughes-házban kíváncsiskodó kézzel). Mint látható, az emberek nem tudnak legyőzni valamit, ezért megbékélnek vele – pont, mint a halállal…

Az utolsó két éjszakán érkezik meg az új szereplő, az igazi gonosz, az „űr-denevér-angyal-sárkány”, egy elképesztően nagy, elképzelhetetlenül erős lény, amely az egész világot fenyegeti. Az emberiség természetesen újra a lőjük-szét-módszerrel próbálkozik, ám még a világ egyesült hadsereginek tűzereje sem elég ehhez. Újabb megállíthatatlan, elpusztíthatatlan ellenség. Hogarth a világot fenyegető veszély miatt a Vasemberhez fordul (nem ahhoz), megkéri, hogy tegyen valamit, mert ő az utolsó esély és ha nem segít az embereknek, nem lesz, aki friss roncsfémet hoz a roncstelepre. Ezt hallva az Óriás kieszel egy tervet, majd fajunk segítségével elutazik Ausztráliába, ahol a sárkány várakozik és ott kihívja egy fogadásra. A lenti képen látható egy kis utalás arra, mit is kell egészen pontosan csinálni, a lényeg viszont az, hogy a sárkány, bármennyire erős, bármennyire hatalmas, mégis alul marad, így az Óriás rabszolgája lesz. A befejezés azonban meglepően pozitív, amikor kiderül, hogy pontosan mi is ez a gigászi bestia, akinek immár új feladata lesz a Földön…

Ted Hughes könyve egy modern tündérmese, ami a régi elődjeihez hasonlóan néhol elég ijesztő. Egyértelműen háborúellenes (1968-ban ez nem csoda), az angolszász irodalmat pillanatnyilag sújtó cenzúrának nyoma sincs benne (ennek legjobb példája a világ leírása a sárkány érkezésekor), a címszereplő pedig ezúttal az egész bolygót megmenti nagyszerű tervével, ami azonban kis híján az életébe kerül – ezt is jól sikerült visszaadni a filmben, bár ott mindössze egy apró városka sorsa forog kockán. Mivel én felnőttként olvastam ezt a sztorit, ezért nem tudom megállapítani, vajon hogyan reagálna rá egy gyerek…

Két érdekesség a könyvvel kapcsolatban: A nekem is meglévő változatot Andrew Davidson illusztrálta, ez a kiadás 1985-ben elnyerte az angol Kurt Maschler-díjat, amit „gyermeknek készült fiktív művek” számára osztottak ki, melyekben „a szöveg és az illusztrációk összeolvadnak és jobbá teszik egymást”. Davidson munkái szerintem komor hangulatot árasztanak, de talán ez kell is egy legyőzhetetlen ellenségekkel, pusztítással és fenyegetéssel operáló, békepárti íráshoz. A második érdekesség, hogy a film társproducere, a The Who együttesből ismert Pete Townsend 1989-ben musical formájában feldolgozta a történetet.

A filmről – Újra: Képtelen lennék megmondani, mennyi idő telt el, mióta utoljára láttam a The Iron Giantet, viszont a világ elég nagyot változott ahhoz, hogy észre vegyem, mennyi kis dologból áll össze a tökéletessége. A legutóbbi 2 általam látott animációs mozi (Addams Family 2., Múmiák) után azonnal feltűnt, mennyire jó a zene, olyan, mint egy klasszikus filmé. Ez nem csak a korszakot idézi fel, de hozzátesz a komolysághoz is, hiszen a sztori végső soron dráma. A klasszikus muzsikához hozzájön a montázsokat és könnyedebb jeleneteket aláfestő populáris zene az ’50-es évek USA-jából, ami alapvetően vidám, mozgásra késztető tánczene, ez még jobban felidézi azt, milyen lehetett a hidegháborús korszak a tengerentúlon. Pici részletként az Óriásnak csak 4 ujja van, ez is mutatja, hogy nem földi lény. Vicces, hogy Kent Mansley, a „rosszfiú”, egy fiktív három betűs ügynökségnek dolgozik, az igazolványán az áll: BUP. Még egy apróság, ami azonban rögtön feltűnt, a fotó a kisfiú szekrényén, mely bizonyítja, hogy az apja katona, pilóta volt és talán magyarázatot ad arra is, miért nincs már velük.

Kifejezetten felüdítő, hogy egy fikarcnyi sincs benne abból a szennyből, ami a feljebb, zárójelben említett mozikat például már elérte és mivel nem Disney-film, hanem a sötétebb tónusú rajzfilmeket létrehozó Warner Brothers égisze alatt készült, így belekerülhettek a valóságunkra reflektáló dolgok, amiket egy rajzfilmben izgalmas felfedezni: Hogarth orra vérzik, mikor nekifut a fának; a szarvas lelövése és a többszöri, visszatérő beszélgetés az elmúlásról szokatlan egy gyerekeknek készült műben; az „Atomic Holocaust”-felirat a narrációval ma már elképzelhetetlen; és Mansley fenyegetésein keresztül leleplezik a titkosszolgálatok mocskos módszereit. A poénok közül mindegyik időálló, mondhatni, klasszikus, például a tóba ugrós jelenetsoron akkor is tudtam röhögni, amikor az extrák között harmadszor vagy negyedszer láttam és évekkel ezelőttről emlékeztem is rá! Az érzelmek, amiket a figurák közvetítenek, mind természetesek, valósak és átélhetőek, mindegy, hogy gyerekként vagy felnőttként nézzük. A játékidő első fele a cselekmény korszakában készült, ma már nevetségesnek ható, ám éppen emiatt annyira sármos sci-fik vegyítése a vígjátékokkal, míg a második etapban átmegyünk a háborúellenes (pont, mint a könyv!) és az élet oktalan kioltása ellen felszólaló drámába.

Hogy ne csak ömlengjek, itt van néhány gyenge pont: Cikkem tárgya annyiban hasonlít egy Disney-filmhez, hogy hiányzik az egyik szülő, tehát nem teljes a család – ellenben azzá válik a végére. Az Óriás méretei nem teljesen konzisztensek, viszont mint láthattuk, a könyvben sem azok. Mivel a címszereplő itt egy ismeretlen technológián alapuló földönkívüli szerkezet, ezért elfogadható, hogy a látható érzékszervek nélküli kéz „láthat” (ez is utalás a nyomtatott oldalakra), de az istállónak, amit a robot megemel, kellene lennie alapozásának, tehát az a részlet abszolút hihetetlen. Belegondolva ugyanilyen valóságtól elrugaszkodott a kapcsoló az erőművön, hiszen ezek szerint a kerítés nélküli, bárkire halálos veszélyt jelentő magasfeszültségű létesítményt igazából akárki akármikor le tudná állítani, ha akarná. Ezekhez a talán zavaró részletekhez tesz hozzá a bluray sajátossága, hogy az 5.1-es angol hangsávban a beszéd túl halk, de ez az egész audio-szekcióra elmondható (ezen felül román felirat van, magyar nincs).

Ted Hughes még konzultánsként részt vett a munkálatokban, de a bemutatót már nem érhette meg, viszont az egyik extrában látható levele alapján nagyon tetszett neki, amit Brad Bird létrehozott. Ezzel pedig egyet kell értenem, főként a könyv tartalmának ismeretében, ugyanis a filmben adtak az Óriásnak egy eredet-történetet, ami az alapul szolgáló mesében nincs (erre még visszatérek); és megcsinálták számára az egyik legjobb, legpozitívabb, legfelemelőbb befejezést minden film közül! Végső soron a The Iron Giant arról szól, hogy te döntöd el, ki leszel; a döntéseid határoznak meg, nem az, hogy mások mit várnak el tőled. A halálról is mesél, de szép módon és úgy ad át üzenetet, hogy közben nem akar beléd nevelni valamit. Napjaink szenny-áradatában kifejezetten felüdítő, minden szempontból.

The Iron Giant – Signature Edition: Ez a 2015-ben megjelent bluray tartalmazza a film mozis verzióját (1 óra 26 perc), a címadó „Ajánlott Verziót” (1 óra 29 perc, feljavított kép és hangminőséggel), valamint legalább 1 órányi, darabokra szabdalt extrát.

Valamiért az utóbbi időkben vásárolt bluray-eimnek nincs normális menüje, mint a régi dvd-knek, amiken animált főmenü vagy legalább almenük vannak (még a Zűr kommandónak is vannak almenüi!), hanem csak fejezetek közül lehet választani, amiknél a hosszból található ki, melyik melyik lehet. Bizony, még nevük sincs, csak annyi, hogy Fejezet 1, Fejezet 2, stb. (Azt, hogy a hátsó borítón beígért audiokommentárt miként lehetséges elindítani, még most sem tudom, de a film mindkét változatából van 1-1 néma darab a korongon, feltehetően ezek alá lehet betenni a készítők beszélgetését.) A látvány nagyon szép, bár a menü elég ronda, a hang pedig összesítésben halk (82-es fokozaton kellett hallgatnom a fejhallgatómon, miközben egy idei sorozat-epizód már 50 körül ordít.).

A mozi két verziója között durván 2 percnyi különbség van, ez két új jelenetet jelent, amik közül az egyik annyira lényegtelen, hogy fel se tűnt (az anyuka és Dean beszélgetnek az étkezdében), a másik viszont a remek „az Óriás álma”, amiben láthatunk egy víziót a fémember múltjából, egy bolygó megszállásáról – ez bizonyítja, hogy több is létezik belőle. Ez utóbbi szekvencia azonnal feltűnt, nagyon jó és izgalmas, bár igen rövid; összességében mégis hozzátesz valamennyit a sztori egészéhez.

Az extrákat két csoportra lehet osztani, az első a figurák meg a történet bemutatása, megtervezésük és megvalósításuk; a második mindaz, ami kimaradt, nem valósult meg. Lejátszási sorrendben ezek a következő módon követik egymást: 1. kivágott jelenet, „Az osztályterem”: Cloris Leachman szövegének nagy részét ez a jelenet adta, ő a tanárnő, a kész filmben csak egy mondata van – azért maradt ki, mert lassította a cselekményt. 2. Hogarth és anyukájának eredeti bemutatása: Itt elmondták volna, hogy az apuka nemrég halt meg, de az általam említett kis fénykép mindenkinek világos volt. Ebben lett volna az is, amikor Hogarth meghallja az öreg Earl sztoriját a szörnyről – a játékidő csökkentése miatt maradt ki. 3. „Reggeli fáradtság”: Lett volna még egy teljes nap a sztoriban, ez a szekvencia azt mutatja meg, hogy Kent és Hogarth hogyan próbálnak túljárni egymás eszén akkor reggel – az a nap végül kimaradt, ezért a jelenetet is törölték. 4. „Gyorsulási verseny”: Ez nagyon jópofa és vicces, az első kimaradt jelenet, amiben benne van a címszereplő, kár, hogy csak ötlet maradt, de nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért. Itt hallhatjuk Vin Diesel hangját módosítás nélkül. 5. „Tábortűz”: Ez is vicces, ebben szintén benne van az Óriás, Brad Bird ennél se mondja el, miért maradt ki. 6. Az eredeti nyitójelenet: Itt már másodszor botlik bele a rendező nyelve Hogarth nevébe – maga a szekvencia túl hosszú, túl sok felesleges karaktert vonultat fel, akiknek nincs köze a sztorihoz, de végülis hasonlóan valósult meg, mindössze egy emberrel, kisebb hajóval és „a vihar szeme” nélkül.

Galéria: Rövid összeállítás hátterekből, karaktertervekből, vázlatokból, kezdetleges animációkból; jó zenével. Ebben megnézhetjük, mi hogyan alakult végül az eredeti ötletekhez képest. Ez az extra 2003-as és valamiért kétszer is rajta van a lemezen. „A film eredete”: Pete Townsend musicalt akart belőle csinálni, Des McAnuff producer ajánlotta, hogy inkább rajzfilmet kellene. Brad Bird alapkoncepciója az volt, hogy mi van, ha egy fegyvernek lelke van? Az átdolgozás Bird ötlete, Ted Hughes pedig még olvashatta a forgatókönyv első verzióit. Itt azt állítják, először storyboardokat rajzoltak, ebből lett a forgatókönyv. Bird és McAnuff azt mondják, milyen jó Hogarth és az Óriás kapcsolata a könyvben, de az korántsem olyan erős vagy kidolgozott, mint náluk. Ez a rövidfilm is 2003-as. „Az Óriás eredete”: Joe Johnston és Mark Whiting tervezte a címszereplő külsejét, a keskeny felkar-vastag alkar Popeye-től ered és átterjedt a lábaira is; a külseje egyszerű formákból tevődött össze, de kihangsúlyozták, hogy gép, ami ugyanakkor emberszerű. A végső, elsősorban szögletes alakzatokból álló, ipari jellegű testfelépítése egy ’50-es évekbeli mozdonyhoz teszi hasonlóvá. Akad még itt egy alig 1 perces, nem túl érdekes szösszenet a nyitánynál látható Warner-logóról, aztán áttérünk a zenére: Michael Kamen zeneszerző a Columboból Billy Connolly-t juttattja eszembe (a második karmesteres részből), szerinte Kent Mansley (akit „Manley”-nek nevez) „jobboldali paranoiát képvisel”; azt mondja, sok jelenetnél a látnivaló automatikusan megszólalt a fejében, csak le kellett írnia úgy, hogy vissza tudja adni, amit hallott. A kísérő muzsikát a Cseh Filharmonikusok játszották fel.

Jön az első trailer, ami szerintem túl komoly, nincs benne a felszabadult, vígjátéki jelleg (valamiért ez szintén duplán van a lemezen). Újabb rövid részlet a kézzel rajzolt filmekről; sajnos nekem nem egyértelmű, ki beszél itt, de igaza van: „Azt hiszem nagy veszteség lenne, ha az emberek abbahagynák a kézzel rajzolt filmek gyártását.” Ez sajnos bekövetkezett… Majd jön egy extra, ami az én kópiámon hibás, sokadszorra se tudtam lejátszani élvezhető módon, az elején 21 másodpercig látható Ted Hughes levele 1998 januárjából, utána van még több mint 1 perc valami, de legtöbbször nincs kép, meg is akad. Következik a talán legfőbb extra, a The Making of The Iron Giant: Egy 22 perces dokumentumfilm/kedvcsináló, melyben Vin Diesel a műsorvezető. Utálom Jennifer Anistont, de a hangja tök kellemes. A főhős kisfiú nem szép, a hangját adó gyerek mégis az. Diesel azt mondja, ez egy olyan szerep, ami egyébként is vonzaná: a meg nem értett figura, akinek az ereje az átka. Meglátásom alapján Christopher McDonald mindig csak rosszfiúkat játszik, ellenszenves alakokat, ahogy cikkem tárgyában újfent. Még a tábornok hangja is megszólal, bár ő kevésbé érdekes. Az Óriás CGI, de nem ordít róla, beleilleszkedik a kézzel rajzolt világba. Most már azt állítják, a forgatókönyvből lettek a storyboardok, aztán ezekből állt össze a film. 3 másodpercnyi kép megrajzolása 1 hétig tartott! Ez az extra 1999-es. Kissé elszomorító módon a műsorvezetői státuszában Diesel egyértelműen betanult szöveget mond, színészkedik és emiatt azt sem tudtam neki elhinni, hogy ez a szerep akkor tényleg jelentett valamit számára. Kíváncsi vagyok, vajon az ismételt szinkron-siker Groot révén közelebb hozta-e neki az első animált karakterét, akiből azóta kultikus hős lett? Vajon miként vélekedik Vin bácsi manapság az Óriásról?

Ezt követi a második trailer, amely a Signature Editionhöz készült, ez már sokkal jobb. Pusztán a két bemutató összehasonlításából leszűrhető, hogy saját korában a The Iron Giantet talán nem a legmegfelelőbb módon hirdették a közönségnek…  „Az Óriás életre keltése”: A szemén lévő bezáródó, forgó lemezek rengeteg arckifejezést adnak neki, pedig a feje többi része mozdulatlan. Az egyik producer ötlete volt, hogy az alsó állkapcsa mozogjon, így még kifejezőbb lett a fizimiskája. A storyboardokról szóló részt érdemes nézni, de leírni nehéz, annyi érdekesség azért kiderült, hogy Bird magával hozott egy pár fickót a Simpsons-ból erre a munkára. "A harcjelent bemutatása": A direktor szerint mindig túl hosszú volt, számos dolgot kihagytak belőle (pl.: tengeralattjárót) - a robot ugyanúgy megállíthatatlan, mint a könyvben.

Következnek az egyes karakterek bemutatásai. Kent: Elsőre McDonaldot képzelte el szinkronként hozzá a rendező. Az animátorok felhasználták a szövege rögzítése közbeni mimikáját a figuráéhoz. Kent arca az ’50-es évek filmjeinek tipikus tökéletes férfijainak eltúlzott karikatúrája. Anyu: Modern nő az ’50-es években, fiatalabb, mint amire számítasz és a hangja sem az, akire számítasz. (Ma már ennek semmi jelentősége, ’99-ben viszont nehéz volt elképzelni a Jóbarátok Racheljét hidegháborús anyukaként.)  Dean: New Orleans-i akcentusa van, és azon emberek keveréke, akikre Brad Bird gyerekként felnézett. Hogarth: Gyerek, de egyben szülő is, hiszen „neveli” az Óriást. A külseje tökéletlen, ettől valóságosabb lesz. Mindenki, aki a tervezésében részt vett, egy ilyen korú, ismerős gyereket vett alapul, belőlük gyúrták össze. Az Óriás hangja: Sajnos egyetlen pillanatot mutatnak meg a felvételekből, pedig kíváncsi lettem volna a többire is, és arról se beszélnek, milyen effekteket kevertek Vin Diesel beszédéhez.

Ha a három itt tárgyalt művet rangsorolni kellene, akkor első helyre a Signature Edition, az 1 óra 29 perces film kerül – bár annyit nem változtat az eredeti mozgóképen, mint az Álomháború Bővített Változata vagy a Watchmen Ultimate Edition, de a feljavított minőség meg az egy lényeges plusz jelenet miatt érdemes ezt beszerezni. Az 1 óra 26 perces mozis változat viszont semmiben sem marad el utódjától, de ha valaki ezt választja, akkor jó nagy felbontású kópiát szerezzen be belőle, hiszen azzal még jobban lehet csodálni azt a látványvilágot, amit jelentős mértékben kézzel rajzoltak meg. A könyv a magyar meséktől eléggé távol áll, érdekességnek jó és érthetővé tesz néhány dolgot a filmből, ám önmagában korántsem annyira érdekes (ellenpélda újfent a Watchmen alapját adó grafikus novella).

Én még mindig nagyon szeretem a The Iron Giantet, amely nem véletlenül szerepel évek óta itt jobb oldalt, a Filmajánló részlegünkön. Aki még nem látta, nézze meg!

A tavalyi évben munkahelyet váltottam, emiatt fél évig jóval több időm volt, mint általában. Ezt azonban leginkább nem filmnézésre fordítottam, viszont miközben kijavítottam a 2023-as írásokat, arra jutottam, hogy a mennyiség helyett ezúttal is inkább a minőség került előtérbe. Eleve már az jelent valamit, ha egy mozi eléri azt az ingerküszöböt nálam, hogy leülök megnézni – viszont sajnos ettől még korántsem lesz jó… Mozsárágyú ellenben sokkal több filmet néz, ő viszont csak arról ír, ami megihleti vagy amiről úgy érzi, hogy az megérdemli a megörökítést. Én még mindig minden olyanról írok, amit látok, kivételt képeznek ez alól a dokumentumfilmek, azokból elég sokat meg szoktam tekinteni, mégsem értekezem róluk.

A lényeg annyi, hogy 2023-ban az ehhez hasonló születésnapi cikkeken túl összesen 18 új bejegyzés született a blogra, ezek közül 4-et Mozsárágyú írt, a maradék 14-et én. A blog.hu szerkesztőségének nagyon hálásak vagyunk, mert szinte mindegyik írásunk kikerül a főoldalra és ez sokat ad hozzá a látogatottságunkhoz – az elmúlt 16 évben az oldalt sehol se reklámoztuk, bevételünk sem keletkezett belőle, a bármiféle haszonnal járó ajánlatokat pedig elutasítottam, mert nem illettek volna a Filmrajongó profiljába. Azt azért sajnálom, hogy jött egy emailes megkeresés a Magyar Rádióból, ahol felajánlottak egy interjú-lehetőséget, amiből semmi sem lett, máig nem tudom, hogy az illető végül megcsinálta-e a műsort valaki mással vagy a főnökei mégsem engedélyezték neki az ötlete megvalósítását.

(A most következő adatok a 2024.02.09.-ei állást tükrözik.)

2023 legolvasottabb cikke a 2021-es Addams Family 2.-ről szól, erre 442 katt jött. Ebben az évben a kiemelésekkel együtt sem tudtunk 1000 kattintásos cikket írni…

Ha a születésnapi cikkeket nem számolom, akkor a legkisebb érdeklődés a legendás, 1978-as Halloweenről született bejegyzést övezte, erre mindössze 10-en voltak kíváncsiak (pedig mennyit melóztam vele!).

Szerintem a tavalyi évben látott legjobb film A hét szamuráj és az Excalibur, Mozsárágyú kedvence pedig a Rákóczi hadnagya volt.

Az általam látott legpocsékabb mozgókép a Megint tanú, Mozsárágyúnak ugyanebben a kategóriába a Gyilkos járat esik.

A cikkek közül a három legolvasottabb alkotásom vezeti a letöltési listát is: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről 13903 (ebben az évben 93 katt jött rá), Kontroll – filozófiai elemzés 13528 (118 ebben az évben, ezzel ő az első) és A remény rabjai 9954 (2024-ben eddig 90). Érdekesség, hogy az utóbbiból két cikk van az oldalon, mert az említett kis híján 10 ezres letöltést produkáló írásakor elfelejtettem, hogy már értekeztem róla (az első cikket mindössze 36-an olvasták el).

Az elmúlt alig több mint egy hónap legkevesebb lapletöltése 69/nap, a legtöbb 167/nap (utóbbi éppen 01.01.)

A teljes oldal lapletöltéseinek száma jelenleg 1.106.036, ez kb. éves szinten 73 700 kattintást jelent.

2023. legkiemelkedőbb napja 06.20. volt, amikor 216 látogató 239 lapletöltést produkált, ez az egyetlen nap, amikor 200-nál többen néztek be hozzánk. Ekkor éppen a 2016-os A hét mesterlövész volt a legfrissebb írás, ami a blog.hu főoldalára is kikerült, valószínűleg öt nappal később is ez vonzhatta a látogatókat.

Követőink száma 56-ról 60-ra emelkedett, üdv a négy új követőnek!

Számomra a legnagyobb projekt mindenképpen a 3x7 volt (A hét szamuráj, A hét mesterlövész 1960-ból és az említett újra 2016-ból), ezt már több mint fél éve terveztem akkor, mikor megvalósulhatott.

Erre az évre egyelőre semmi nincsen kilátásban. A születésnapi ünnepségre rendeltem egy bluray-t külföldről, de a vám megállította, be kellett fizetnem 550 Forintot és most pont nem fog ideérni vasárnapra… Mindenesetre egy olyan műről van szó, amiről már van cikk, de talán írok belőle még egyet a lemez kapcsán.

Garfieldot biztosan mindenki ismeri Magyarországon, ő ugyanis azon kevés képregény-karakter egyike, aki a rendszerváltás óta megszakítás nélkül jelenik meg idehaza ilyen vagy olyan formában. Annak ellenére, hogy anno a Semic Interprint megszűnt, a Garfield Magazin valahogy túlélte ezt és a mai napig kapható. Még középiskolásként is előfizetője voltam, nagyon sokáig szerettem, de aztán egy idő után, valamikor úgy 2010 környékén egyre unalmasabb lett, ezért többet nem vettem meg.  

Viszont Jim Davis, Garfield megalkotója tudja, hogyan kell az agyszüleményéből pénzt csinálni, ezért az immár több mint 40 éve velünk öregedő narancssárga macska minden elképzelhető formában elérhető: figurák, plüssök, ruházati elemek, kulcstartók, digitális játékok; és a ’80-as évek óta szerepel a tévék képernyőin, illetve a mozikban. Ennek a mindenre kiterjedő pénzhajhászásnak része a Garfield miniregények sora, amik közé tartozik az itthon először 2002-ben kiadott Garfield és a Zűr kommandó. Az eredeti széria 1998-ban indult az USA-ban és öt részből áll, hazánkban pedig az ötből négy részt adtak ki: Baljós Kezdet, Patkány Jack visszavág, K-9 – A Brutál Blöki, A Kegyetlen Kombinátor. Az Egyesült Államokban még több Zűr kommandó-képregény kijött, nálunk azonban (amennyire láttam), az ötödik könyvet sose adták ki; pillanatnyilag az Adoc-Semic hivatalos oldalán az első kettő vásárolható meg magyarul. Nekem az első kiadású teljes sorozat megvan, mert amikor kiszanáltam a Garfield-gyűjteményemet, újra elolvastam és úgy gondoltam, ez elég jópofa, maradhat.  

Arról viszont fogalmam se volt, hogy ebből a miniregény-szériából film készült, és mikor valahogy véletlenül megtudtam a létezését, akkor az imdbn (vagy a port.hun?) kegyetlen alacsony, 2.9-es pontszáma volt, emiatt rögtön megjegyeztem. Tavaly a Media Markt 500 Ft-os kiárusításán a Tébolyult és a St. Trinian’s 2 mellett ezt is megvettem, de hónapokig nem bírtam rávenni magam a megnézésére. Nos, a mostani megtekintés után azt mondom, teljesen érthető volt a habozás, azonban mielőtt belevágnék a film tárgyalásába, lássuk először a négy mini-regényt! 

Az eredeti címén Pet Force (Kiskedvenc Osztag) lényege, hogy Garfield, Ubul, Heléna, Nermál és Mici szuperhősökké válnak egy alternatív univerzumban, amiben Jon alteregója, Jon herceg uralkodik, Binky bohóc mágus, az állatorvos Liz pedig gonosz techno-mágus, Lizboszi néven. Ezt az univerzumot és fő bolygóját, a Poliésztert védelmezi a Zűr kommandó, az öt kiskedvenc alternatív szuperhős változata; azonban még a legelső könyvben a legújabb csatájuk során Lizboszi csapdába csalja és gyakorlatilag megsemmisíti őket. Binky mágus szerencsére varázslattal áthozza a mi valóságunkból a Zűr kommandó itteni megfelelőit, akik, átlépve az új realitásba, rögtön megkapják a szuperhatalmat! Mind a négy könyv a hősök ismertetésével kezdődik, úgyhogy most leírom, mit kellett volna látnunk a filmben: 

„Néhány kedves négylábú – Garfield, Ubul, Heléna, Nermál és Mici – egyik pillanatról a másikra egy másik univerzumban találja magát, ahol egyszeriben szuperhősökké lesznek. Ők – a Zűr kommandó.

Garzooka – Termeténél csak a tekintélye nagyobb. A Zűr kommandó félelmet nem ismerő, falánk parancsnoka. Harcias természetű, borotvaéles karmokkal, kötélidegekkel és egy rendkívül különleges képességgel: ha a helyzet úgy kívánja, gammasugárzású szőrgalacsinokat (és ugyancsak halálos aranyköpéseket) lövell a szájából.

Modul – Nyomozásra teljes mértékben alkalmatlan, ám fantasztikus ereje van. Fegyvere: ultrasíkos nyála és szupernyúlékony nyelve. Elég egy cuppantás és az illető máris teljes agyellágyulásban szenved.

Sztárléna – A szirénhangok dalnoka. Hipnotikus éneke mindenkit révületbe ejt. Csak egyvalaki tud ellenállni e bűvöletnek – Garzooka.

Abnermál – Testhőmérséklete soha nem mozdul el a nulla fokról, így aztán jéghideg mancsának érintésétől ellenségei jégcsappá merevednek. Ráadásul egy sugárbiztos védőpajzsot is képes maga köré vonni, mely nemcsak neki nyújt védelmet, de a Zűr kommandó többi tagjának is. Van még egy fegyvere, aminek Garzooka nem annyira örül: mindenkit halálra idegesít (a kisöcséd sokat tanulhatna tőle).

Robuci – Félig komputer, félig mackó robot. Fantasztikusan leleményes, ő a Zűr kommandó esze, ami ebben a társaságban nem olyan nagy dolog.” 

Mint látható, az ötletek egy része nem újdonság, mégis jópofa módon, az eredeti karakterekhez illően tálalják őket: Garfield, mint főszereplő, a legnagyobb hatalmú, és ahogy a mi világunkban szeret karmolni, úgy itt is; Heléna, akinek legfőbb jellegzetessége a nagy szája, a hangját használja fegyverként; Ubul a tipikus ostoba izomagy („tank”); Mici a tipikus „agyas” robot; Nermál pedig – aki Mici és Heléna mellett szintén nem kapott semmiféle testi erőt – varázslatos hatalommal bír. Érdemes megjegyezni, hogy egyikük se tud repülni, és bár mind Garzooka, mind Modul iszonyú erősek, végülis egyik kommandósnak sincs klisé-ereje, csupán olyan, amit már láttunk (pl.: Superman testi ereje Garzookáé, Plastic Man nyúlékonysága Modul nyelvében van, Sztárléna ugyanazzal az erővel bír, mint Black Canary, Abnermál a Láthatatlan Lány és Jégember hatalmát használja, Robuci meg szuperintelligens, mint egy számítógép).  

Mielőtt tovább lépünk, le kell szögeznem, hogy a Pet Force azért olyan jó, mert végülis nem Jim Davis csinálta, csak „az ő ötlete alapján” készült. Alkotói: Az író Michael Teitelbaum [rengeteg licensz alapján készült könyv szerzője], „munkatársak” Mark Acey [sok-sok Garfield-könyv szerzője] és Gary Barker [a neve tévesen Bakerként van írva mind a négy kötetben, a ’80-as évek óta rajzoló a Garfield-képsoroknál] (ők a történetért meg a karakterekért feleltek); illetve az illusztráló Gary Barker és Larry Fentz [33 éven át vett részt a Garfield-képregények rajzolásában]. Mint látható, Gary Barker két feladatot is ellátott, erre még visszatérünk.  

Nézzük egyenként a sztorikat, illetve az általánosan a Zűr kommandó kalandjaihoz fűződő meglátásaimat! Az 1. kötetben elolvashatjuk, hogy Garfield, aki ebben a világban egy „átlagos” házi macska, nem tartja sokra a képregényeket; ez többszörösen összetett dolog, hiszen egyrészt a tényleges valóságban ő is képregényfigura, másrészt a könyvek „Földjén” a Zűr kommandó szintén csupán képregényként létezik; harmadrészt pedig a könyvek maguk is illusztráltak. Így tulajdonképpen a legfőbb szereplő már a legelején kritikát mond önnön műfaja felett. Érdekesség, hogy a regényekben egyáltalán nincs benne az, hogy Jon Arbuckle képregény-rajzoló. Itt úgy csinál, mintha a kapcsolata a comics műfajával kimerülne annyiban, hogy „gyerekként nagy rajongója volt”. Érdekes vonás a főgonosz, aki az állatorvos Liz alteregója, ami abban gyökeredzik, hogy Garfield utálja az állatorvosokat (is); ez az eredeti 1998-as publikálás, illetve a 2002-es magyar első kiadás esetén még teljesen érthető; ám mostanra, 2024-re a Garfield-képsorokban az örök párkapcsolati vesztes Jon és Liz már egy párt alkotnak – erre a film reagál, rögtön a nyitójelenetben, a regényekben viszont még nyoma sincs – mert akkoriban ez elképzelhetetlen volt. (Többek közt ez az egyik olyan dolog, amiért a mostani Garfield már nem jó.) Érdekesség Binky bohóc, aki szerintem már igen hosszú ideje nem része a Garfield-képsoroknak, régen viszont gyakori visszatérő szereplő volt, például ő van az egyik legjobb sorozat-sztoriban, a „Rotundoban”. Ide vág, hogy a regényekben elég sok teljesen új alak vonul fel, a régiek alteregói mellett; közülük a legkiemelkedőbb az első két könyvben kulcsszerepet játszó Patkány Jack.  

A Baljós Kezdetnek az 52. oldalánál kerülnek az általunk ismert állatkák a Zűr kommandó helyére, ezért igen hosszú a felvezetés, pláne, ha hozzátesszük, hogy az egész könyv mindössze 86 oldal; vagyis az 1. kötet az előtörténet, amiben megismerjük azokat a szereplőket, akik egy kivételével mind a három további miniregényben visszatérnek. Itt merült fel bennem a Garfield-világ (nem csak a Pet Force-é, hanem úgy általában) egyik visszatérő inkonzisztenciája, az, hogy a dagi macska és állat-társai végső soron nem tudnak beszélni, hanem csupán gondolják a szövegeiket, viszont Jon néha érti, amit így mondanak, máskor meg nem. Ennek lesz szerepe a 4. kötet történetében, itt viszont csak egy kis megjegyzés. A Zűr kommandó tagjai a saját világukban, mint intelligens teremtmények, természetesen érthetően tudnak beszélni, kommunikációjukat pedig mindenki megérti – kivétel Modul, aki nem tud beszélni, mert annyira buta, mint Ubul, aki a Garfield-képsorokban se tudja kifejezni a gondolatait szövegbuborékokkal. Összesítésben elmondható, hogy a Baljós Kezdet kerek egész minden szempontból, önálló műként is megállja a helyét. 

A 2. kötetben az illusztrációk kapcsán tűnt fel, hogy Sztárlénának és Modulnak három ujja van a kezén, míg mindenki másnak négy – erre még a film tárgyalásánál visszatérünk; illetve észrevettem, hogy a fekete-fehér képek (csak a borítók színesek) nem teljesen követik a szöveget. Például: a szöveg szerint Binky mágus sapkája csúcsán van bojt, a képeken nincs; Sztárlénát gyakran úgy ábrázolják, mintha repülne, holott ilyen képessége nincsen; Patkány Jack falábáról az írott sorokban egyetlen szó sem esik; valamint a gonoszokon akkor is rajta van egyes jellegzetes felszerelési tárgyuk, amikor a sztori szerint elvesztik azokat, ilyen Patkány Jack szemkötője vagy Lizboszi varázs-kristálya. Ez a dolog azért érdekes, mert Gary Barker az illusztrálás mellett a karakterek megalkotásában is részt vett, szóval minimum neki figyelnie kellett volna arra, mit írt le Michael Teitelbaum és mit kell neki meg Larry Fentznek megalkotnia ezek alapján. (Azért Teitelbaumot se kell félteni, ha az inkonzisztenciákról van szó, hiszen a kommandó űrhajója az elején tágas, a 3. vagy 4. kötetben viszont már szűkösnek írja le.) Valamelyik karakter szájából elhangzik, hogy „Jézusom”, ami mindig furcsán hat számomra egy alternatív valóságban, hiszen itt semmi se utal a kereszténység létére – persze elképzelhető, hogy angolban „jeez”-t mondanak, ami a Jézusom lerövidült, ugyanakkor vallásos felhang nélküli verziója és ebben az esetben a fordító Nagy Ágnes a ludas. (Utólagos megjegyzés: Az illusztrátorokat felmenti az, ha ők készítették a rajzokat előbb, amihez aztán az író utólag alkotta meg a szöveget. Ebben az esetben viszont kérdéses, hogy végülis ki találta ki az egészet - mégiscsak Jim Davis az alkotó?)

A Patkány Jack visszavágnál figyeltem fel arra, hogy Heléna az eredeti képsorokban elvileg kóbor macska, nincs gazdája, szóval mit keres Jon házában? A képregényben szerintem Jon és Heléna sohasem találkoztak még; de ugyanilyen érthetetlen, hogy miért van a Nermál tulajdonát képező, bekeretezett képregény Jon házának falán? Nermál egyébként, ha jól emlékszem, akkor Jon szüleinek a macskája és azért jön látogatóba, mert néha Jonnak kell vigyáznia rá, tehát az ő jelenléte még valamennyire érthető. Nos, a Heléna-problémára a 3. kötet választ ad, ott majd visszatérek rá. A 2. kötetnél jegyeztem fel, hogy az igazi Zűr kommandó, tehát akik a Poliészter-univerzumban léteztek, mielőtt Lizboszi kitörölte őket, egy olajozottan működő, elit harci egység; a helyettesítőik viszont inkább egymás szapulásával vannak elfoglalva. Abnermál konkrétan folyamatosan direkt provokálja Garzookát, illetve néha Sztárléna is rászáll a vezérre; Modul pedig annyira buta, hogy ha néha elejtenek egy-két olyan megjegyzést, ami rá nézve sértő, azt meg se érti.  

Lizboszi jellegzetesen minden újabb titkos rejtekhelyének ad valamilyen menő nevet (pl.: Elrettentő Erőd), és a legelső részben még érthető, hogy a hősök tudják, mi a gonosz főhadiszállásának a neve. Azonban a 2. kötettől nincs nyoma annak, hogy a kizárólag a mágikus hatalmú állatorvos által használt neveket a jófiúk honnan tudják meg. Rá van írva nagy betűkkel mindegyikre? Itt az illusztrációk se segítenek… A Patkány Jack visszavág az egyetlen miniregény, amiben nem hangzik el a kommandó jelmondata („Az erőleves velünk van!”); ezen kívül érezhetően ez csak egy átvezető sztori, aminél a lényeg a címszereplő végérvényes bukása. Emiatt a befejezés kicsit elsietett, utána viszont jön egy Epilógus, hogy kedvet csináljon a 3. részhez - ilyen egyetlen másik kötetben sincsen. 

A 3. kötetnél, amint említettem, megmagyarázzák, mit keres Heléna (és Nermál) Jon házában, eszerint ezúttal mind az öten Jon kedvencei (igazából Mici Garfield tulajdona, de legalább van magyarázat). Mivel az előző részben a konfliktust és a főgonosz legyőzését Binky mágus főzete idézi elő, így ebben a részben elgondolkodtatott, hogy ha a főzet hatása ebben a két esetben időleges, akkor vajon máskor is az? Erre nincsen több példa, viszont furcsa egybeesésként amikor Lizboszi kristálya összetörik, nem sokkal később Binky varázslata elveszti a hatását. Van összefüggés vagy nincs? Ha van, miért van? Az itteni konfliktus bizonyos szempontból jópofa és eredeti, más részről viszont bugyuta. Vajon minden kutya annyi nyakörvet vihet magával, amennyit csak akar? Senki se ellenőrzi vagy limitálja ezt? Számomra furcsa, amiért K-Kilences (akit a regényben egyszer se hívnak K-9-nek, csak a borítón nevezik így) nem fordul Lizboszi ellen, hiszen végső soron a főgonosz ellentmondásba kerül önmagával, mikor azt parancsolja a kutyaembernek, hogy szabadítsa meg fajtársait az emberi uralom alól – miközben ő emberként éppen parancsol neki, a kutyának. A négy kötetből a K-9 – A Brutál Blöki az egyetlen, amiben az öt hős nem a Zűr kommandó képregény 100. számának borítóján át jut el az alternatív valóságba, viszont annak ellenére, hogy a 4. kötetben megerősítik: a képregény-borító az átjáró egyik fele a „Földön”, ezúttal semmiféle magyarázat nincs arra, miként oldható meg az utazás enélkül is. Ebben a miniregényben ugrunk bele a cselekménybe a leggyorsabban, de annak ellenére, hogy egy harmadik részről beszélünk, Michael Teitelbaum még mindig relatíve sok mondatot pazarol ismétlésre – a célközönség elsősorban a nagyobb gyerekek köre, csakhogy aki megveszi a harmadik részt egy sorozatból, az már nyilvánvalóan rajongója az adott sorozatnak, tehát már tisztában van egyes dolgokkal. (Ez az ismétlés igazán csak akkor zavaró, ha gyors egymásutánban olvassuk a folytatásokat, a valóságban akár egy év is eltelhetett az eredeti publikálások között, bár itthon elvileg negyedévente jött ki az újabb rész, tehát akár emlékezhettünk rá anno, hogy micsoda Gorbull vagy hogy mi történt a 2. kötet Epilógusában.) 

A 3. kötetben indokolatlanul sok új nevesített szereplő van, akik közül csupán egy szerepel két fejezetben (másik társa említés szintjén kettőben van, de ténylegesen csak egyben jelenik meg), a többiek mind csupán egyetlen fejezetnyi ideig vannak a színen. Ezúttal valóban van hiba a szövegben, ami lehet fordítási probléma is: Mikor Abnermál zuhan, azt írják: „Míg az öt szuperhős méltóságteljesen ereszkedett alá, Abnermál úgy húzott el mellettük, mintha ágyúból lőtték volna ki.” A hiba az, hogy a kommandó összlétszáma öt fő, tehát ha Abnermál elhúz a társai mellett, akkor a társai csak négyen vannak. Három kötet kellett, mire az ellenség megtanult védekezni a kommandósok ellen, ami azért elgondolkodtató, mert (ha jól emlékszem) már az 1.-ben azt írják, hogy „emberöltők óta” védelmezi az univerzumot a Pet Force, szóval Lizboszi gyorsabban tanulhatna az ellenségeiről. (Ennek ellentmond az 1., a 3. és a 4. kötetben megjelenő csapda, ami kifejezetten a kommandósok képességeinek kivédésére készült; megerősíti viszont, hogy az ágyútöltelék ellenfelek szinte mindig felkészületlenek.) A „Jézusom” után most itt egy „Istenem”, ami még izgalmasabbá válik annak folyományaképp, hogy éppen a K-Kilences mondja. Ő ugyanis nem Isten teremtménye (akinek az ebben a valóságban való létezésére nincs utalás), hanem Lizboszié.  

Itt nagyon feltűnően a csapat egyetlen kutya-tagjának, Modulnak semmiféle hatása nincs a kutya-központú konfliktusra és viszont: Semmilyen szolidaritás nincs benne a többi eb iránt, azok pedig csupán egyszer jegyzik meg, hogy őt is kezelésbe kellene venni; de nem kiemelt célpont és Garzooka egyértelműen kutya-gyűlölő megjegyzései se hatnak rá. Utóbbi még magyarázható Ubul butaságával, előbbi viszont kihagyott ziccer. Külön ki kell emelnem, hogy a 80. oldalon van egy felnőtt fejjel élvezhető poén, ami túlmegy a megmosolyogtató-kategórián, ez Garzooka repülőgépes aranyköpése – sajnos a teljes regényfolyamban ez az egy olyan vicc, amin tudtam nevetni; de hangsúlyozom, nem én vagyok a célközönség. Összesítésben a K-9 – A Brutál Blöki az eddigi legjobb, mivel itt az alapvető bugyutaság valamennyire háttérbe szorul és hiányzik a széria leggyengébb láncszeme, Patkány Jack.  

Viszont még ennél is jobb a magyar nyelven a széria lezárását jelentő 4. kötet! Itt már a nyitánynál megvan az alapkonfliktus, ami egyből mind az öt eredeti karaktert érinti: ezúttal nem tudnak hazamenni a saját valóságukba. Felmerült bennem, hogy egyáltalán miért akarnak visszamenni? Helénának és Nermálnak itt sokkal jobb dolga van (az igazi Heléna kóbor macska és Nermálnak végülis rengeteget kell melóznia azon, hogy annyira cuki legyen, nem léphet ki a szerepéből, csak ha Garfieldot szapulhatja); Mici pedig ideát ténylegesen él, míg odaát a szokásos nem-biztos-hogy-tényleg-csak-egy-élettelen-játék kategóriát erősíti. (Utóbbi mondjuk nem kommentálja, amikor ott ragadnak, talán azért sem, mert robot, vagyis nincsenek érzelmei.) Ubul mindkét világban alapvetően boldog, Garfield az egyetlen, akinek talán jobb odaát, de mindent összevetve ez sem igaz. Szóval miért akarnak minden áron visszakerülni a régi, eseménytelen életükbe, ahol végső soron senkik? Ugyanilyen fogas kérdés, hogy Jon miért csodálkozik azon, amikor Garfield meg a többiek két lábon járnak, holott ezt a „mi valóságunkban” is gyakran csinálják? Viszont a tényleg érthető beszéd biztosan sokkolóan hat rá. Ebben a részben kimarad a másik háromban jelenlévő „Binky mágus alap hangereje iszonyúan hangos”-részlet, amit egyébként nem sajnálok; viszont újfent mindenki tudja, hogy hívják Lizboszi legújabb főhadiszállását. Ezeket ellensúlyozandó a címszereplő Kegyetlen Kombinátor az eddigi legjobb főellenség, a sztori egy igazi, hamisítatlan szuperhős-kaland és a mindenütt jelenlévő bugyutaságot is csak Jon Arbuckle képviseli, akinek az ostobaságára kihegyezett poénok ezúttal nem működnek.  

Lezárásképpen elmondható, hogy a Zűr kommandó-sorozat, ami együtt ad ki oldalszámban egy átlagos hosszúságú regényt, szórakoztató, eredeti módon vegyíti a Garfield-képsorok világát egy elképzelt szuperhősös sci-fivel, amit némi mágiával fűszerez, miként a legnagyobb comics-vonulatok. Az 1. kötetet a bugyuta alapsztori és Patkány Jack jelenléte rontja; a 2. inkább egyfajta átvezető, mint A Karib-tenger kalózai 2, ami önmagában nem állja meg a helyét; a 3.-nál viszont a bugyuta konfliktust a cselekmény és a nagyon király K-Kilences megfelelően ellensúlyozzák. Ehhez jön a kitűnő 4. kötet és így végső soron az egész élmény pozitív. Most jön viszont a legnagyobb kérdés: Hogy lehet egy ilyen, végső soron igen hosszú és bonyolult „mitológiát” átültetni a tévék képernyőjére? Magyarul: Lehet-e jó Pet Force-filmet csinálni? (Most már tényleg rátérek a filmre!) 

Nos, ha rövid akarok lenni, akkor a válasz nem, ennek pedig két oka van: Az ocsmány animáció és Jim Davis. Sajnos sem a borító, sem a leírás nem utal arra, hogy a Garfield’s Pet Force egy háromrészes trilógia befejező darabja. Ez csupán annyiban rontja az összképet, hogy a nézőnek, aki ezen információ nélkül ül le elé, fogalma sincs, miért néz ki az elvileg a mi világunkra hasonlító filmes valóság úgy, ahogy; miért ilyen ocsmányak a háttérfigurák meg a mellékszereplők; mi a túró ez a stúdió és ki a fene ez a sok „ember”, akiket Garfield név szerint ismer, de nekünk fogalmunk sincs róla, kicsodák. Erről a trilógiáról annyit kell tudni, hogy a 2007-es Garfield Gets Reallel kezdődött, amit egy évvel később a Garfield’s Fun Fest, majd újabb egy év múlva cikkem tárgya követett. Itt most a narancssárga macsek egy „Cartoon World”, vagyis Rajzfilm-Világ nevű helyen él, amit csupa rendkívül csúnya ember és megmagyarázhatatlan lény (beszélő állatok, élő szemeteskuka, stb.) népesít be. Garfield egy stúdióban dolgozik, ahol róla és barátairól képregényeket készítenek, de hogy kinek, azt nem tudom, mert ha a helyi világ lakosainak készülne, akkor mindannyian híresek lennének, az újságárus viszont úgy kezeli Nermált, mint egy hülyegyereket. Elvileg itt mindenki rajzfilmfigura, ezért olyan paródia-jellegűek, ám a koreai animátoroknak köszönhetően a legtöbb alak egyáltalán nem hasonlít Jonra vagy Lizboszira, akik ugye az eredeti Garfield comics-ból jöttek; ám a beszélő állatok se hasonlítanak Ubulra meg a többi általunk ismert figurára. Tehát minden elképesztően színes, nagyon-nagyon ronda és abszolút érthetetlen. 

A mellékalakok kinézetére nincsen mentség, viszont ebben az esetben a félretájékoztatott néző lehet a hibás, hiszen honnan tudjam, hogy ez egy folytatás? Ugyanakkor a helyszín meg a visszatérő figurák kivételével, amennyire tudom, a Pet Force-nak semmi köze se a Gets Realhez, se a Fun Festhez, vagyis folytatás, de mégsem. Arra azonban abszolút nincs mentség, hogy Jim Davis, aki egyedül viseli a forgatókönyvíró megnevezését, mi a frászért fogta és dobta a szemétbe Michael Teitelbaum, Mark Acey és Gary Barker aprólékosan felépített karaktereit, világát és „mitológiáját”? Innentől szpojlerek jönnek, bár nem hiszem, hogy bárki meg akarná nézni ezt a filmet… 

A kezdet legkezdetén már kiderül, hogy az eredetileg angolul is Polyesternek nevezett fő-bolygót átkeresztelték Dorkonra (a dork az kb. ilyen vesztes hülyét jelent), viszont a magyar szinkronban (amit a dvd menüjéből amúgy nem lehet elérni) még mindig Poliészternek hívják. Nos, a helyszínen Jon hercegen kívül semmi és senki nincs a miniregényekből; Binky mágust pedig lecserélték egy egészen aranyos külsejű Wally professzor nevű tudósra. Ezúttal ez az új szereplő találja fel a génlebontó sugarat, amit itt valami rövidítéssel M.Ó.K.A.-nak hívnak, ezt pedig egy fénylő kristály (ennek is van valami K-betűs neve) lát el energiával. Miközben a professzor bemutatót tart a feltűnően unatkozó hercegnek, Lizboszi besétál a kutyaember testőreivel (ez utalás a 3. kötetre) és nyomban hozzámegy a nőre vágyó uralkodóhoz – tegyük hozzá, hogy még nem ment le 5 perc sem a játékidőből! Ezután elveszi a „bolygó kulcsait”, kinyitja az energia-kalitkát, amibe a M.Ó.K.A. be van zárva és elkezd vele lövöldözni. Szerencsére jön a Zűr kommandó és hát nincs Robuci…  

Ez viszont csak egy dolog, sokkal nagyobb baj az, hogy minden egyes figurát megváltoztattak: Garzooka majdnem olyan, mint a miniregényekben, de sosem használja a karmait; Modultól elvették a hülyítő képességét és nem nyáladzik egyáltalán (ezt mondjuk nem sajnálom); Sztárléna egyenruhájáról hiányzik a két vastag szalag, amik a hátáról csüngenek le és a csuklóihoz vannak erősítve, a képessége pedig tök más, hipnotizáló ének helyett a szeméből tud sugarakat lőni, amivel Abnermál eredeti hatalmához hasonlóan megbénítja az ellenfeleit (nem megfagyasztja, csak szoborrá változtatja őket, de egy pillanat alatt vissza tudja csinálni). Abnermál pedig, aki testfelépítésében is totál máshogy néz ki, ezúttal szimplán Higanyszál lett, vagyis irtó gyors, ám se pajzsot formálni, se fagyasztani nem tud már. Vagyis az ötből egyet kilőttek; a maradék négyből kettő nagyon hasonló, de mégsem ugyanaz, kettő pedig totál más. Ha ehhez hozzájön, hogy a legelső összecsapásnál az elvileg igen profi valódi Zűr kommandó azonnal elbukik és a négy tagból háromnak gyakorlatilag annyi, akkor máris látható, mi itt a probléma: Nem törődtek az alapanyaggal, megelégedtek annyival, hogy a figurák kb. úgy néznek ki, mint ahogy kell, hasonló a nevük és kész.

A szinkronban elég nevetséges módon az angolul Vetvixnek (vet = állatorvos, vixen = boszorka, tehát Állatorvos-Boszi) nevezett Lizboszit valamiért Lezboszinak hívják (nem viccelek, egy gyerekfilmről van szó), nincs varázshatalma, nincs vele se Patkány Jack, se K-Kilences, se Gorbull, nincs titkos főhadiszállása, újabb és újabb gonosz terve, hanem a M.Ó.K.A. segítségével akar mindenkiből agyatlan zombit csinálni. A miniregényekben a harcosai két állat összetételéből születnek (például kígyófejű elefánt), itt a fegyver viszont bármit bármivel össze tud kombinálni (mondjuk egy idős pasast a robogójával), sok embernél azonban semmiféle külső változást nem idéz elő, csak hirtelen mindenki elkezd szót fogadni Lizboszinak. Holott eredetileg Wally professzor semmi ilyesmit nem tudott vele csinálni, a főgonoszt pedig sose látjuk, amint átalakítaná vagy módosítaná a fegyvert.

Ebben a világban Jon állatai simán emberként viselkednek minden tekintetben, de hát rajtuk kívül is vannak beszélő állatok, szóval korántsem lógnak ki a sorból. Az, hogy a bamba Jon herceg miért akar hirtelen feleséget magának és miért mondja, hogy „túl hangyás vagyok”, mikor a miniregényekben visszatérő poénként Jon Arbuckle-höz hasonlóan ő sem tekint önmagára fura szerzetként vagy félnótásként, még ha az is; sehová se vezet, nincs megalapozva. Nincs magyarázat rá, hogy a kutyaemberek honnan jöttek, hogy miért nincs Binky mágus vagy miért nincs mágia úgy alapból? A négy állati főhős megvalósítása se az igazi, mert az eredeti karakterekkel ellentétben itt Helénának/Sztárlénának négy ujja van három helyett; Nermál pedig permanensen vigyorog, mint a Joker, ami kissé ijesztő, főleg, mert akkor se lohad le a mosolya, mikor szomorú vagy ideges. Annak azért örülök, hogy a szinkronból kiderült, Nermál egyértelműen fiú, ez a képregényekben sose volt számomra világos. Ha már szinkron, a főszereplők magyar hangjai kiemelkedően teljesítenek. 

A Zűr kommandó-képregény a Cartoon Worldben is létezik, és a legújabb számban benne vannak a főszereplők, mint önmaguk; plusz a borítóján keresztül kerül Garzooka, Jon herceg, Wally professzor és Lizboszi a csatlósaival ide. Ezzel csak az a baj, hogy a miniregényekben a cselekmény sosem játszódott Garfield aktuális világában, hanem mindig átmentek a Poliészter valóságába! Ez a változtatás viszont lehetővé teszi, hogy Garfield és Garzooka találkozzanak, sőt, ők ketten végig külön személyek maradnak, külön testben. Ez egészen a befejezésig nem tetszett, de erre még visszatérek. Amint a miniregények ismertetésénél írtam, ott a főszereplőknek mindössze át kell lépniük az alternatív valóságba, ettől rögtön megkapják alteregóik testét meg hatalmát; itt viszont mindhármuknak meg kell innia egy varázsitalt, ami csupán kb. fél óra alatt kezd el hatni. A végén vissza kell alakulniuk eredeti formáikba, a visszaalakító piros főzet azonnal hat, sőt, Abnermálnak meg se kell innia.  

„rajzfilmfigura vagyok (…) végülis ebből élek” 

Amint már említettem, az egyszeri nézőnek fogalma sincs, mi ez a stúdió és ki a franc ez a sok torzszülött, aki körbeveszi Garfieldot. Különösen ijesztően hat a feltűnően nagy mellű és fenekű rendezőasszisztens Betty, aki az első pillanattól fogva intenzíven vonzódik Garzookához. Bár ezt humornak szánták, érthetetlen, hogy kinek szól, mert felnőttként nem vicces, gyerekként nyilván érthetetlen és összesítésben elég zavaró. Jön pár böfögős és fingós poén, amik eléggé alja színvonalat képviselnek – a böfögés sose áll távol Garfieldtól, ám a fingás az már kicsit erős. A bugyuta sztoriban olyan nyilvánvaló marhaságokat hagytak benne, mint hogy a kövér cica megpróbálja elrejteni a jégkockának álcázott, világító erő-kristályt a szájában, de ahelyett, hogy lenyelné és ezzel elejét venné az egész konfliktusnak, inkább csak a szájában tartja, ami irtó feltűnő, így hamar elveszik tőle. A különösen ronda járókelők kb. 30 perc után se reagálnak a város fölött lebegő űrhajóra, csak amikor az elkezd rájuk lőni; Abnermált és Modult nem szólítják a nevükön; a tömegjeleneteknél ismétlődnek a figurák; „A Bolond Bandából” a két nő pedig semmi értelmeset vagy hasznosat nem csinál, amivel segítené a társait vagy a kommandósokat. (Ez a Bonitának nevezett, embernek egyáltalán nem látszó valami elképesztően ronda, felfoghatatlan, hogyan lehet benne mind a három filmben!) 

„Én nem megmentem a napot, hanem átalszom.” 

Az utolsó etapban a négy hős összeolvad, ez felidézi a Kegyetlen Kombinátort; ám az összeolvadt forma szájaiból hallható olyan hang, ami az alap hangok közt nincs; a már eddig is kusza, barmó sztori pedig a végére még átmegy a szokásos USA-beli animációs filmes óriásszörny-klisébe. Bár a szörny jól néz ki, de nem illik ide. A befejezésnél a Garzookától függetlenül létező Garfield egyedül ment meg mindenkit, ez az egyetlen igazán jó újítás; majd jön a nagy összeborulás, amit azonban egy megmagyarázhatatlan, hosszú táncjelenet követ, amiben Garfield és Heléna a csillagok közt táncolnak az égen. Értelme nincs, biztosan a 3D-effekt miatt rakták be. Érdekes, hogy mikor Heléna megcsókolja Garfieldot, azt mutatják, a többi csókot (pl.: Lizboszi és Jon herceg) viszont nem. Mivel az általam megvásárolt korongon a film 2D-s meg 3D-s változata is rajta van, én pedig a 2D-st választottam, ezért azt nem tudom megmondani, hogy a térhatás (2 db ajándék piros-kék szemüveg van a lemezhez, amiket inkább gyerekfejre méreteztek) mennyit tesz hozzá az élményhez, viszont látni lehet a 2D-ben is, hogy valószínűleg hol használták (mondjuk a szörny rombolásánál meg az említett táncnál). Pozitívum a rövid játékidő, ami alig több mint egy órás; de a poénok nem jók, a figurák jelentős része ijesztő, nehéz eldönteni, ki a célközönség és a látottaknak az eredeti regényekhez szinte semmi köze nincsen… 

Szpojlerek vége 

Nézzük, kik követték el ezt a pixel-bűncselekményt! Ahogy már írtam, az író (és az egyik producer) Jim Davis volt, Garfield atyja, aki 1980 óta foglalkozik a mozgóképes Garfield-inkarnációkkal – ezért is érthetetlen, miért olyan pocsék a történet. A rendező-főproducer az a Mark A.Z. Dippé, aki elsősorban vizuális effekt rendező, ebben a minőségében pedig részt vett többek közt a Terminator 2-ben; direktorként ő irányította a Garfield Gets Realt (imdbs pontszáma 4.3), a Garfield’s Fun Festet (szintén 4.3), a legújabb Marmaduke-ot (3.5, legendásan pocsék) és a Spawnt! Mellé mind a három Cartoon World-mozinál egy-egy koreai animátort neveztek meg társrendezőnek, ezúttal Wonjae Lee-t, aki storyboard rajzoló volt a Fun Festnél.  

Szinte mindenkinek a hang-isten Frank Welker (vagy ahogy a dvd borítóján megnevezik: „Frank Weller”) a hangja, ő szólaltatta meg Garfieldot, Garzookát, az óriásszörnyet, a narrátort (aki az elején bemutatja a kommandósokat), a tüskés páncélt viselő kutyaember őrt, a kung fu-mozdulatokat bemutató ember őrt, az ügyvédet, az ügyvéddel fejet cserélő kutyát, egy bizonyos Keith-t (nem tudom, ki lehet) és egy „Komputer-hangot” (talán ez szól a fegyverből, amikor átkapcsol „szuper-keverés” módba). Welker volt Garfield hangja a Gets Realben és a Fun Festben, de 1987 óta szinte mindig ő hallható a dagi macsek szövegeiben. Hozzá hasonló régi motoros az Ubul kutyahangját adó Gregg Berger, aki 1982 óta szólaltatja meg a sárga kutyát. Audrey Wasilewski (Heléna), Jason Marsden (Nermál) és Wally Wingert (Jon) szintén visszatérők a Gets Realből és a Fun Festből; új szereplő a Lizboszi hangját kölcsönző Vanessa Marshall. A szintén mindhárom filmben feltűnő ronda mellékalakok visszatérő hangjai Jennifer Darling (Betty és Bonita, előbbi itt szerepelt egyedül), Neil Ross (Wally professzor és Wally, az alteregója), valamint Greg Eagles (Eli, a kötelező fekete szereplő…). Szinte mindenkit összeköt még a Cartoon World-mozikat megelőző The Garfield Show, ami ugyanígy 3D-s, de nincs köze a filmekhez (imdb-s pontszáma 5.5).  

Érdekességek: Az eredeti Pet Force-ban Modul neve Odious (az eredeti Odie-ból, jelentése utálatos, gyűlöletes:D), Jon herceg pedig nem herceg, hanem császár. A 3D-s változat elvileg 5 perccel hosszabb a 2D-snél, mert az elején van egy hosszú, Star Wars-t idéző, úszó szöveg, amit a narrátor felolvas (ezt nem tudom megerősíteni). Állítólag „ez a film nagyon népszerű a furry-k (állatoknak beöltöző perverzek) körében”:D A Garfield’s Pet Force a Cartoon World-trilógia legnagyobb bevételt hozó darabja, összesen 11.4 millió dollárt produkált, ám a készítési költsége ismeretlen. Végül egy idézet a port.hu fórumáról, ahol abertura ezt írja: „Az a legnagyobb baj a filmmel, hogy ez is egy könyvsorozat adaptációja lenne, de a könyv teljesen másképp épül fel. Kérdem én a forgatókönyvírókat, hogy nem olvasnak utána a dolgoknak, történeteknek? Ami nem felnõtt-tartalommal bír, azt le kell tojni? A képregényadaptációknál is nevekkel kapcsolatban is volt probléma, fõleg a szinkron esetében. A könyvsorozatot minden 14 év alatti gyerek kezébe szívesen ajánlom, mert olvastatja magát és humoros. A film pedig szinte csak a karakterekkel kapcsolódik a könyvhöz, de tartalmilag semmennyire, akár a Dragonball filmje.” 

Ez sajnos kitűnően összefoglalja, mi a probléma a Garfield és a Zűr kommandóval: Készítői abszolút fittyet hánytak az alapot adó miniregényekre, amikből sem a hősök képességeit, sem a jól átgondolt ellenségeket, sem az aprólékosan felépített univerzumot nem hozták át ide. Egy alapvetően ronda és érdektelen, viszont olcsón életre kelthető új realitásba helyezték a Pet Force-ot, amit azonban alaposan kiheréltek, körbehintették unalmas, de legalább taszító mellékszereplőkkel, majd mindezt megpróbálták a térhatásra felépítve eladni egy teljesen másik Garfieldért rajongó közönségnek. Felnőttként, aki jól ismeri mind Garfieldot, mind az eredeti Zűr kommandót, ez egy értékelhetetlen valami; és biztos vagyok benne, hogy gyerekként se lehet élvezni. Valószínűsíthetően a két elődje se jobb nála. Száz póknak is egy a térde, ne nézzétek meg, inkább olvassátok el a miniregényeket! 

Pontozás: 

imdb: 4.1 (A legtöbb vélemény meglehetősen pozitív.) 

port.hu: 3.6 (Itt már jelentős előnyben vannak az 1/10-es értékelések.) 

Szerintem: 2/5 (A végső soron majdnem tökéletes Garzookáért 1 pont jár, illetve Garfield világ-megmentéséért és Lizboszi sorsának lezárásáért még 1.) 

Hírek: 

- Ebben az évben kerül(het) a mozikba a The Garfield Movie, mely újfent 3D-s számítógép-animációval kísérli meg életre kelteni kedvenc kövér cicánkat. Azt látva, mire képes Jim Davis, ha CGI-ról van szó, semmiképp sem számítok pozitív végeredményre… (2025-ös megjegyzés: Premierje után nem sokkal nagyjából ismeretlenül merült a feledés homályába.)

Végül egy Garfield-inspirálta zene a ’90-es évekből:

A karácsonyi időszakban kapcsolgattam a tévét és az egyik gyerekadón szembejött ez. Csupán egyetlen jelenetet láttam belőle, gyorsan rányomtam, hogy megnézzem, mi a sztori és arra jutottam, hasonlíthat gyerekkori kedvenceimre, a Kerge kacsák-mozikra. Valamennyire ez igaz is, de nem teljesen. Magyar szinkronnal néztem, ez valószínűleg javított az élményen valamennyit, erre a cikk vége felé kitérek, előbb viszont nézzük a történetet! 

[Kis gyűlöletbeszéd, mielőtt kezdenénk: A gyártás éve 2005… Nekem nagyon hiányzik az a világ, ahol nem volt Facebook, tumblr, Instagram meg tiktok, nem voltak okostelefonok, csak sms-eztünk, a lányoknak a középiskolában nem volt 5 centis, ocsmány műkörme, nem voltak teletetoválva és nem volt minden másodiknak olyan gusztustalan orrpiercingje, ott középen, tudjátok. De nem csak a világ volt más, hanem az egyesült államokbeli filmek is, amik ekkor még elsősorban szórakoztatni akartak. Itt például egyik lány se leszbikus, se transznemű (lásd: Jégtörő), egyetlen fekete, dél-amerikai, koreai vagy hasonló szereplő sincs, mindenki fehér és normális. Ilyen mozik ma már nem születnek, még akkor se, ha a célközönség, mint itt is, a gyerekek…] 

A kb. 12 éves Katelin (Jordan Hinson) minden álma, hogy a legjobb műkorcsolyás lehessen, de ehhez szüksége van egy orosz edzőre (ezt mondják a szinkronban). Szerencséjére kiszúrja őt a szakmában óriási névnek számító Natasha (Christine Rose), aki kijelenti, bajnokot fog faragni belőle, majd elhívja a bentlakásos iskolába, ahol dolgozik - a bökkenő csak annyi, hogy Katelin családjának nincs pénze a tandíjra. A rafkós orosz azonban megfűzi a suli hokicsapatának edzőjét, adja a lánynak a hokis ösztöndíjat. Úgy tűnik, minden rendben lesz, hősnőnknek csak be kell állnia a hokis csajok közé, de mindegy, hiszen végig kispadon lesz. Azonban semmi se úgy alakul, ahogy várná, a műkorcsolyások közt hamar ellenségekre tesz szert, a jégkorongosok is elkezdenek fújni rá, mert nem tud játszani és a két „hobbi” meg a tanulás minden idejét elveszi. Azonban amint egyre jobban beleveti magát a jégkorongba, kiderül, hogy a műkori meg a hoki korántsem összeegyeztethetetlenek – legalábbis egy bizonyos pontig. Amikor pedig mindenki számít rá, Katelinnek meg kell hoznia fiatal élete legnagyobb döntését: Térdvédő vagy flitter?

A gügye magyar cím sajnos nem adja vissza az eredeti remek szójátékát: A figure skating az a műkorcsolya, a figure out pedig a találd ki, jöjj rá; így a Go Figure jelentheti, hogy „Találd ki, mi szeretnél lenni”, vagy „Légy műkoris”, vagy „Találd meg a figurádat/szerepedet”. Nyilvánvalóan nem én vagyok a célközönség, de mégis, már az első percben sikerült megvenniük, mert szó szerint kb. fél percnyire az indulástól van egy nagyon jó, vicces poén, ami kis híján 20 év távlatából is működik. Emellett az „ósdi” tini szleng, a középiskolás éveimet idéző ruhák, hajak meg zenék óriási nosztalgia-faktorral bírnak. [Ehhez még adjuk hozzá azt, ami a nyitánynál az ezekhez hasonló zárójelben van.] Manapság az orosz edző vagy a bármennyire pozitív szerepben feltüntetett orosz szereplő egy egyesült államokbeli alkotásban elképzelhetetlen, ugyanígy kuriózum, hogy az egyetlen ténylegesen jelenlévő kisebbségit egy pusztán az arcvonásai révén meghatározhatatlan etnikumú lány képviseli, aki a sztori szerint amerikai őslakos indián, maga a színésznő, Tania Gunadi viszont indonéz származású. Rajta kívül egyetlen nem fehér szereplő van, rá még visszatérünk. 

Tetszett, hogy visszatérő motívumként Katelin az ellenfeleit, illetve az éppen ellenségesen viselkedő lányokat Tonyáknak nevezi, ezzel utalva a műkorcsolya hírhedt amerikai alakjára, Tonya Hardingra. Az is jó, hogy már az első fél órában el lehet könyvelni, mi lesz (mondjuk a villogó fogsorú, kék szemű segédedző, Spencer beleszeret a hősnőbe, barátok lesznek a hokisokkal, stb.), de ez olyan kényelmes, kellemes érzés, mert pont valami ilyesmit várnék, aztán azt fogom megkapni. Az már kevésbé tetszett, hogy minden felnőtt rettentően ripacs, de a szinkronhangjaik is, egyetlen üdítő kivétel a szerintem jól alakító Paul Kiernan (a hokiedző). Később aztán a lányok már jobbak, főleg a dagi Ronnie-t játszó Amy Halloran. 

A szinkronban vannak fura dolgok, például a pedellust/mindenest úgy fordították, hogy „hivatalsegéd”; amikor Katelin festékkel leöntve kirohan az ajtón, Spencer bandájának tagjai kifejezéstelen arccal bámulják és meg se szólalnak, a szinkronhangjaik viszont kinevetik, beszélnek róla; illetve Hollywood valódi neve Amy, ellenben magyarban azt mondja, az igazi neve Topanga. A sztoriban van egy felesleges mellékszál, ami egy felesleges szereplőhöz köthető, ez a kistestó, aki idegesítő, idegesítő a hangja meg a haverja, csak helykitöltőnek van és nélküle is teljesen jól működne az egész. Jordan Hinson aranyos, de annyira nem kiemelkedő színészi tehetség, ez főleg akkor jelent problémát, amikor egyedül van a képen; ám mikor többen vannak, kevésbé feltűnő. Például a reakciója Kristi Yamaguchira nem túl életszerű, mert ha igazi rajongó lenne (márpedig őt idézgeti), akkor biztosan megőrülne, amiért láthatja, pláne, hogy beszélhet is vele. Viszont mind a már említett Amy Halloran, mind a Hollywoodot alakító Whitney Sloan lemossák a színről. 

Szóba hoztam már a kliséket: Klisé, hogy senki se hisz Katelinben; az is, hogy az edző nem járul hozzá nagyban a csapat sikeréhez; de ezek az elnézhető, vágyott klisék. A műkorcsolyás dolgok meg a színelmélet bevonása a hokiba szerintem jópofa, viszont a Kerge kacsákban ugyanúgy voltak műkorisok, akik a képességeiket tudták használni a meccseken, itt azonban csupán egyetlen pillanat van, amikor valaki ilyesmit csinál, de a szinkron szerint az Ronnie és nem Katelin. Jó lett volna, ha több különleges mozdulat kerül át a hokiba, még úgy is, hogy a végén kiderül, ezeket lehetetlenség hokis korival megcsinálni. A jégkorong-csapatban csak 3 beazonosítható tag van hősnőnkön kívül: Hollywood, Ronnie és Mojo; a korizók között csak a nagy ellenfél Pamela (Brittany Curran), Shelby (Sabrina Speer) és Heather (Kadee Leishman, aki a buli után teljesen eltűnik). Az utóbbiaknál ez nem annyira lényeges, de az előbbieknél talán jót tett volna, ha több nevesített, személyiséggel bíró szereplő van. 

Említettem Kristi Yamaguchit, ő olimpiai, egyesült államokbeli és világbajnok műkorcsolyázó, a példakép, az elérendő magasság Katelin lelki szemei előtt. Érdekes módon rajta meg a negatív példa Tonya Hardingon kívül egyetlen másik valós korcsolyázót sem említenek, Yamaguchi neve pedig többször elhangzik pozitív kontextusban, ezért felmerült bennem, hogy vajon neki vagy az ügynökének lehet-e valami köze a filmhez? Azért ez elég jó reklám számára. Van még néhány kérdéses dolog, amire nem találtam választ: 1. A nyitó versenyen, amit a hősnő elveszít, kibomlik a haja, ezért elveszti az egyensúlyát. Vajon ez tényleg lehetséges? A haja kibomlása a váratlansága miatt zavarja meg és azért zökken ki vagy maga a haj valamilyen fizikai módon billenti ki? 2. A hokisok egy részének a vezetékneve, másoknak a keresztneve, megint másoknak a beceneve van kiírva a meze hátára. Ez létező dolog az USA-ban vagy csak a Disney találta ki? Hiszen már a Kerge kacsákban is megjelent. 3. A „Ha ellövöd mellettem”-jelenetben mi a franc történik? Kétszer is megnéztem és nem látszik, Katelin mit csinál, úgy van vágva, hogy lendíti az ütőt, a korong már nincs sehol, csak azt látjuk, amint kirántja a lábát Spencer alól. 4. A döntő előtt hogyan öltözött át a kocsiban? Vagy megálltak út közben? 5. Ez a Bob (Morgan Lund) homokos akar lenni? Házasok Gingerrel (Ann Sward), de akkor is. 

Néhány egyértelműen észrevehető hiba: 1. A kistesó úgy megy el edzésre, hogy le se menti a Painttel (egészen pontosan Draw-val) csinált ábráját és se a számítógépet nem kapcsolja ki, se a hifi-tornyát. 2. Vezetékes és nem vezetékes telefonnal egyszerre nem lehet ugyanazt a hívást fogadni. 3. A döntőnél nem Jordan Hinson korizik, akit láthatunk, annak egészen más az arca és a testfelépítése alapján jóval idősebb nála. Az ugyanígy látszik, hogy az ide bevágott közeli képeket nem akkor vették fel. 

SZPOJLEREK ITT

A filmek mindig azt sugallják, hogy a személyes sikerről érdemes lemondani a közös sikerért, de az egyes ember a valóságban nem ilyen és minden szentnek maga felé hajlik a keze (főleg, ha nyílt törése van). A befejezést ismerve pedig ez még érdekfeszítőbb, hiszen a csapat elveszti a bajnokságot, de örülnek annak, hogy eljutnak a döntőig, valamint együtt örvendenek a társuk sikerének, aki végül az egyéni célját mégis be tudja teljesíteni, pedig készen állt az önfeláldozásra. Talán ez utóbbi az igazi jutalom? Persze újabb klisé, amikor a hokisok éltetik Katelin sikerét, míg az egyetlen még jelenlévő műkoris, Pamela, megpróbál neki keresztbe tenni. A tippem a nyitánynál arról, hogy Ronnie lesz a főszereplő legjobb barátnője, végül nem jött be, helyette inkább Hollywood az, de mégsem lesznek elválaszthatatlanok; Spencerrel pedig mégse jönnek össze, mert a fiú láthatóan sokkal idősebb, Katelin meg csak kislány. A befejezés túl szirupos, és egy fél hokimeccs lejátszása után azért ez irreális teljesítmény, de hát a központi alak végig irreális teljesítményt nyújt. 

SZPOJLEREK VÉGE 

Pár szót az alkotókról/szereplőkről: A rendező a csak hasonló műveket dirigáló Francine McDougall, aki 2013 óta már nem dolgozik a filmiparban; a forgatókönyvet a mindig együtt munkálkodó Patrick J. Clifton és Beth Rigazio (Kisanyám - avagy mostantól minden más lesz) írták. Jordan Hinson manapság Jordan Danger néven fut, széjjeltetováltatta magát és legutóbb egy transzvesztitákról szóló filmhez írt sztorit, meg szerepelt is benne. Whitney Sloan 2007-ben abbahagyta a színészkedést; Amy Halloran még aktív, de nincs túl sok cím a rezüméjén; Tania Gunadi pedig sorozat- és szinkronszínész, ráadásul kb. most is ugyanúgy néz ki, mint 19 éve. Christine Rose elsősorban sorozatszínésznő, de 2018-ban visszavonult; Jake Abelt pár nagyobb kaliberű YA-szarságban láthattuk; Sabrina Speernek mindössze 4 filmje volt, közülük ez az utolsó; Kadee Leishman pedig egyetlen másik mozgóképben se kapott szerepet. 

Érdekességek: A nagy öltözői beszédnél érdemes nézni a háttéralakokat, ők azok, akik tényleg lány hokicsapatban játszhatnak – hasonlítsuk őket össze a 4 beazonosítható szereplővel! Amikor Natasha tapsol a pálya szélén, az a jelenet szinte egy az egyben megismétlődik a Sucker Punchban – ott Carla Gugino Madame Gorskija elképesztően hasonlít erre az orosz edzőre, ugyanaz a hajstílus, akcentus és szigorúság jellemzi. Katelin műkoris dublőre Breann Brown volt, illetve valószínűleg néhány jelenetben Erin Reed. Elég sokféle zene hallható a játékidő alatt, a stáblistában mégis csak egyet írnak ki. Jordan Hinson valamilyen szinten megtanult műkorcsolyázni ehhez a munkához, a felkészítője az amerikai olimpiai műkorisok koreográfiáját kidolgozó Sarah Kawahara volt. A Go Figure mindössze félmillió dollárból készült; mivel a Disney Channel a tévében mutatta be, így bevételről, mint olyanról, nem beszélhetünk az esetében. 

Végül jöjjön néhány tinilány véleménye az imdb fórumáról! Összességében elmondható, hogy legtöbbjük kiemeli, mennyire tetszik nekik Jake Abel, van, aki csak miatta nézte meg a filmet többször. Ezen felül kritizálják Hinsont, amiért nem tudott meggyőzően sírni, de ez nekem nem tűnt fel; illetve valószínűleg a magyar hangja sokat dobott a teljesítményén, mert az eredeti hangját többen megszólták, amiért túl magas, sipákoló. A hazai szinkronról egyébként elmondható, hogy főleg a gyerekeké remek lett, a felnőttek viszont a látható színészekhez hasonlíthatóak…) 

snapeing_turtle: „A főszereplő egy tipikus Disney-szőke és talán egyszer majd jó színésznő lesz belőle, de most még nagyon kicsi az érzelmi skálája. Boldog és ajakbiggyesztő. (…) Ez (a film) meg se próbál valósághű lenni. A műkorcsolyás nemzeti válogató nem egy egynapos, egy bemutatós valami. A különleges megvilágítást sem használják (…) Ha legalább annyit megpróbáltak volna, hogy olimpiai felnőttcsapat helyett az ificsapatba kerül be, a film hitelességi foka jelentősen javult volna.”

laurraine: „A műkorcsolyázók általában nem próbálják egymást hátráltatni, vagy legalábbis nem ennyire nyilvánvalóan. Inkább a bajtársiasság jellemzi őket. A nemzeti verseny egy többnapos rendezvény. Minden korcsolyázónak legalább két programot kell bemutatnia. Ezek nem azonos napon vannak. Nem ismerem a sulis hokit, ezért azt se tudom, hogy az ő bajnokságaikat mikor tartják. A nemzeti korcsolyázó bajnokság viszont általában januárban van (a filmben valamikor ősszel lehet). Egy nagy arénában szokták rendezni, nem egy ilyen kicsi jégpályán, mint a filmben. Kicsit az is meglepett, hogy mikor a koris (a főszereplő) megjelent tetőtől-talpig festékesen, senki se kérdezte meg tőle, hogy „veled mi történt?”” Utóbbi nagyon érdekes, mert nekem fel se tűnt, bár én arra gondoltam, hogy az oroszt nem is érdekli, azért nem kérdezi meg, de más kommentelőknek ugyanígy felkeltette a figyelmét ez a részlet. 

prncesslexy: „Emiatt a film miatt akartam műkorcsolyázó lenni. Emiatt a film miatt kipróbáltam a korcsolyázást és ez volt az én REJTETT TERMÉSZETES TEHETSÉGEM, 6 hónap alatt most haladó korcsolyás vagyok egy műkorcsolyázó csapatban, ami már túl van az alapokon és az egyszerű szinten.” 

moonlight100: „LÁNY jéghokiban nincsen check (az, amikor felkenik egymást az üvegre). És nem is BLOKKOLSZ valakinek (ez az egyik kisebb konfliktus forrása). Nem minden lány undorító, rosszindulatú és nagydarab. Én hokizom és csak 125 centi vagyok, mégis hívtak olyan sulikba, mint ami a filmben van. És nem minden hokijátékos utálja a műkorcsolyázókat. Sok mostani hokijátékos lány kezdte műkorisként. És SOKKAL gyorsabban korizunk, mint a filmben. Szégyenkeztem a film miatt, mert úgy állít be minket, mint veszteseket… Bár az igaz, hogy nehéz az átmenet ebben a két sportban, mert a hokis korcsolyán nincsenek fogak (toe pick = az él elején lévő fogazás)… És azok közül a pörgős mozdulatok közül, amiket KAtelin (sic!) csinál a jégen, párat nem lehet megcsinálni egy hokimeccsen. Tulajdonképpen elbuktatta a másikat, ami illigális (sic!).” 

tokyo_chica: (Arról a két dologról ír, ami a legkevésbé tetszett neki.) 1.) Az, hogy ez a Spencer-csávó belezúg. Oké, fúúj. Megnéztem a dátumokat és a valóságban csak kb. négy évvel idősebb nála, de a különbség a „Térdvédő vagy flitterben” sokkal többnek látszik. Jordan egy nagyon szép lány, de a TvF-ben 10-nek vagy 12-nek látszik… Mint egy kisgyerek! Jake Abel (Spencer) úgy néz ki, mint egy főiskolás. 2.) Olyan nincs, hogy Kristi Yamaguchi odautazna azért, hogy egyetlen lánnyal korizzon. Tudom, hogy Katelin jó, meg minden, de eléggé hihetetlennek tűnik, hogy Kristi elutazzon egy bentlakásos iskolába, aminek még csak korcsolyás ösztöndíja sincs, vagy hogy egy suli ilyen összeköttetésekkel rendelkező edzőt alkalmazzon.” 

thewatcher-46166: „(…) a főszereplő annyira beképzelt, hogy már idegesítő. A szüleinek nincs pénze a sulira, erre dühöngeni kezd nekik. És a „romantikus szál” se romantikus egyáltalán. Mintha a készítők erőltették volna, hogí a kapcsolat ne csak plátói legyen. És a srác sokkal idősebbnek néz ki nála, ettől furcsa és kényelmetlen lesz az egész. És még az edzője is (segédedzője, de akkor is fura és taszító). (…) Úgy látszik, mindenki utálja (Katelint), mert minden más korcsolyázónál jobb, de azt hiszem, bizonyos szempontból ez érthető. Alig öt perce megy a film, amikor azt mondja, érthető, hogy mindenki féltékeny rá, mert ő „a legjobb”.” 

handsprings614: „(…) dióhéjban: ez a film nagyon rossz! olyan, mintha az 1990-es évek gyerekfilmjeinek összes kliséjét, amiktől már mindenki rosszul van, összeturmixolták volna—csak még rosszabb!” Nekem talán éppen ezért tetszett, mert azokat a régi filmeket idézi… 

christyskates: „Sokan azt hiszik, hogy a műkorcsolya önálló sport, ami igaz is, mert nem csapatban van, de a korisok bátorítják, segítik egymást és tanácsokat adnak a másiknak a sikerhez, mikor ugyanazon a pályán lépnek fel. Lehet, hogy vannak köztük ellenségek, de ez minden sportban előfordul. Az a kép, amit a versenyekről, edzőkről és a korisok közti barátságról mutatnak, egyszerűen nem valós.” 

indianprincess9892: „(…) mit keresett ez a szőke Barbie a főszerepben? Tényleg tud korizni, mert ha nem, akkor Disney-ék rossz lányt választottak. Pénzt vesztettek, mert a fogadtatás nem volt olyan jó, mint amire számítottak, ezért nem tudták egyből kiadni DVD-re, tutira miatta volt…” Erre való utalást nem láttam, de lehet, hogy tényleg így történt. 

Összesítésben a Térdvédő vagy flitter egy aranyos kis film, sok-sok klisével meg sztereotípiával, de kedves és nem akar többet, mint szórakoztatni. Aki a 2000-es évek elején volt középiskolás vagy hozzám hasonlóan unja a ma bemutatott, valóságtól elrugaszkodott tinifilmeket és sorozatokat, annak biztosan tetszeni fog. Nem annyira jó koris film, mint a Jéghercegnő és nem annyira jó hokis mozi, mint a Kerge kacsák-trilógia darabjai; viszont szórakoztatóan vegyíti a kettőt. Számos hibája ellenére jó érzés volt végig nézni, lekötött és tetszett, ezért nincs szívem sok pontot levonni tőle. 

Pontozás: 

imdb: 5.6

Szerintem: 4/5 

A következő cikk alanyával valószínűleg nem leszek ennyire elnéző:P

Amikor jönnek a nagy ünnepek és mindenki mindenhol élvezheti az államilag biztosított szabadnapokat, előkerülnek az adott alkalomhoz szabott tematikus filmek. Míg kis hazánkban ez Bud Spencer és Terence Hill legjobbjait takarja, azért az 1500 csatorna közül egyik-másiknak néha van annyi esze, hogy specifikusan karácsonykor játszódó mozit mondjuk december 24 tájékán vetítse. Nálam annak ellenére, hogy alapvetően nem szeretem az Egyesült Államokból érkező kulturális hatásokat, a karácsonyi filmet a Télapu jelenti, amit minden évben várok és egyszerűen képtelen vagyok megunni! 2023-ban aztán úgy gondoltam, hogy ha nem adják ezt, akkor előkerítem Tim Allen másik karácsonyi filmjét, cikkem jelenlegi tárgyát, amiből gyakran szoktam idézni, pedig korántsem olyan remekmű, mint a The Santa Clause. Szerencsémre az RTL úgy döntött, idén levetíti, úgyhogy még a letöltéssel se kellett bajlódnom. Lássuk hát, milyen a Krank-család karácsonya (az eredeti cím kb. így fordítható):

Luther (T.A.) jól kereső irodai állásban dolgozik, felesége, Nora (Jamie Lee Curtis) háztartásbeli, lányuk, Blair (Julie Gonzalo) pedig éppen most repül ki a szülői házból. A hátra maradó középkorú házaspárnak gyermekük távolléte miatt elmegy a kedve a szeretet ünnepétől, ezért Luther úgy dönt, a tavalyi hatalmas kiadások mindössze feléért inkább elutaznak egy karibi luxus hajóútra. Ezzel azonban alaposan belerondítanak a környék családjainak életébe, akik nehezen tűrik, hogy valaki el mer térni a hagyományoktól; illetve számos kereskedő számít arra, hogy idén is ugyanúgy megvesznek majd tőlük mindent, ami a karácsonyozáshoz kell. A Szenteste közeledtével a nyomás egyre nő, főleg mivel az utca kiskirálya, Vic Frohmeyer (Dan Aykroyd) minden követ megmozgat, hogy az egész környék Krankék ellen forduljon. De a legrosszabb csak most jön: Blair ugyanis váratlanul bejelenti, hogy megkérték a kezét és ennek okán hazautazik a szüleihez, mert be akarja mutatni nekik jövendőbelijét és együtt szeretné tölteni velük az ünnepet. Vajon ezek után még lehetséges egy jó kis karácsonyi partit szervezni, vagy Luther és Nora felsülnek imádott lányuk előtt?

Ahogy az ismertetőből látszik, ez nem egy komoly film, csak amolyan „szabad vagy, nézd meg”-jellegű alkotás, aminek az a legfőbb baja, hogy képtelen eldönteni, mi szeretne lenni. De ne rohanjunk ennyire előre, inkább haladjunk szépen sorban: Nekem Tim Allen hangja csakis Szakácsi Sándor lehet, ő szólaltatja meg a Télapuban, a Totál káoszban és itt is. Felmerült bennem, hogy ez a látszólag karácsony-ellenes mozi talán éppen azért került Allen úr filmográfiájába, mert meg akart szabadulni a Télapó-skatulyától (valószínűleg ezt csak én látom bele, hiszen 3 folytatás és egy folytatás-sorozat is készült azóta a Mikulás sztorijából): Vannak a Télapura kihegyezett poénok, a szomszéd „öregfiúzása” a „kiskomámra” emlékeztet, illetve a végjátéknál feltűnő titokzatos Marty (Austin Pendelton) személyazonossága sem véletlen. Egy másik kis utalás, amit talán szintén csak én látok a filmbe, az a „nyomattam egy kis botoxot a homlokom alá” résznél van, mikor Nora azt mondja Luthernek: „Úgy nézel ki, mint Spock a Star Trekből!” Ez esetleg az 1999-es Galaxy Questre utal, ahol a főhős szintén Tim Allen? Ő, mint férfi főszereplő eléggé hasonlóan játszik, mint a Télapuban, Jamie Lee Curtis szerepe pedig nagyjából kimerül annyiban, hogy sokszor és hangosan sikítozik, illetve elcsúszik, kézzel-lábbal erőlködve mászik a földön, stb. Azért a fürdőruhás részben szerintem meglepően jól néz ki, pedig 45 vagy 46 éves volt.

A sztori eleje elég unalmas, addig, amíg meg nem hozzák a döntést, sőt, igazán csak Aykroyd érkezésétől indul be. Az angolul Frosty-nak nevezett, az USA-ban a karácsonnyal összefüggésben felbukkanó hóembert itt elsőrangú magyar fordítással Hópofinak nevezték és bizony a körülötte forgó részek a legjobbak, ezért érdemes igazán látni a Kelekótya karácsonyt:) Mivel jövőre már 20 éves lesz ez a film, kordokumentumnak sem utolsó, hiszen olyan szóbeli poénok hangzanak el benne, amikhez hasonlókat ma egyetlen nyugati műben sem hallhatunk: „Talán zsidók?” „Őskomcsi!” Mai szemmel nézve feltűnő, hogy a szereplők közt egyetlen ázsiai sincsen, a szomszédok közt mindössze 3 fekete van, plusz még 1 Luther irodájában, és szóba se kerül az, hogy ki milyen nemű vagy kikkel szeret összefeküdni. A fehér lány-perui pasas párosítás pedig csak addig lehet különös, amíg ki nem derül, hogy az előbbit alakító Julie Gonzalo a külseje dacára szintén dél-amerikai származású.

A kiindulópont már magában idegesítő, hiszen „a szomszédok nem nézik jó szemmel” azt, amit Krankék művelnek. De mit is csinálnak? Mindössze mást, mint a többiek. Luther képviseli a józan észt, mikor azt mondja, mi közük van hozzá, mit csinálnak a saját házukban, a saját elhatározásukból? Ez így is lenne, ám mégsem így van; az USA-ban elvárás, hogy bizonyos napokon bizonyos módon viselkedj, legalábbis cikkem tárgya ezt sugallja. Viszont sok víz folyt le a Dunán 2004 óta, szóval manapság már talán másként van… Különös ellentmondás a Hópofi-központú ünneplésbe pici mellékszereplőnek behozni egy papot, aki azt mondja „szent ünnep” – és ennyi az utalás arra, hogy december 24-nek egyébként van valami köze a valláshoz. Lehetséges, hogy a Télapuval való összehasonlítás miatt elég sokáig kerülték a Mikulás szerepeltetését, amikor viszont jön, akkor szembesülhetünk a két bekezdéssel ezelőtti megjegyzésemmel: A Christmas with the Kranks nem tudja eldönteni, mi szeretne lenni.

Az első 15 perc rettentő unalmas, azok a poénok, amik ott vannak, talán csak a legkisebb gyerekeknek viccesek. Aztán elindul a vígjáték, aminél a főszál leginkább a Hópofi-részeknél erősödik meg, de közben jönnek a drámai mellékszálak: Luther és a szembe szomszéd öreg Walt (M. Emmet Walsh) közti utálatos viszony; Walt feleségének rákja; az ismeretlen ismerős Marty; és a Luther meg Nora közt kiéleződő viszály. A legfurcsább az egészben viszont az, hogy mindenki Allen figurájára haragszik, vele kerülnek konfliktusba így vagy úgy, miközben Curtis alakját csupán balesetek sújtják; az emberek úgy kezelik őt, mintha csupán belekeveredett volna a férje agyamentségébe. Nora önmagát is próbálja felmenteni a felelősség alól, aztán összevesznek, amikor a férfi nem elég hálás a közösségnek. A külsejükben össze nem illő rendőr-páros és a rajtuk keresztül a történetbe lépő betörő pedig már tényleg teljesen feleslegesek, fárasztó vagy érdektelen részek kötődnek hozzájuk. Az összhatást a legtöbbször indokolatlanul használt, igen pocsék számítógépes grafika még tovább rontja. Lehetne keresgélni a fogyasztói társadalom elleni felszólalásokat („Miért akarsz nyaralás előtt lesülni?”), ám a végső üzenet az, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha egy vagy a közösségből. A közösségen kívüliek (amilyenné ideiglenesen Luther válik, vagy amilyen a betörő) sorsa a megvetés – csakhogy ez korántsem pozitív üzenet!

Pár mondat a készítőkről: A sztori alapját John Grisham 2001-es regénye, a Skipping Christmas adta; ebből Chris Colombus (HP 1-2, Percy Jackson, Reszkessetek, betörők! 1-2) írta a forgatókönyvet; a rendező pedig Joe Roth (Amerika kedvencei) volt. A színészek közül egyértelműen Dan Aykroyd viszi a pálmát, egy nagyon hozzá illő szerepben; a mellékszereplőket pedig innen-onnan más ismerhetjük: M. Emmet Walsh a Vadiúj Vadnyugatban vezeti a különvonatot; Austin Pendletont üldözi mindenki a Szenzáció!-ban; a magasabb rendőrt játszó Jake Busey az egyik gonosz a Sparks-ban; a papot életre keltő Tom Poston pedig a Neveletlen hercegnő 2-ben a hagyományokhoz ragaszkodó, öreg lord. Illetve kb. 3 jelenetben benne van az egyik Született felesegg, Felicity Huffman.

Néhány érdekesség: Az alapot adó regény címe megegyezik az újságban megjelenő cikkével. Joe Roth még a megjelenés előtt olvashatta John Grisham művét, amit az író már akkor felajánlott megfilmesítésre (természetesen nem ingyen). Roth megvette a jogokat, ám közel ugyanekkor Chris Colombus is (értetetlen, hogy ez miképp történhetett meg), azonban Joe bácsi nagy megkönnyebbülésére Chris bácsi átengedte neki a rendezést, mindössze a produceri meg a forgatókönyvírói feladatokat akarta magának. A szövegben van 2 utalás a Szellemirtókra, de ez a magyar szinkronban elveszik.

A teljes utcát felépítették ehhez a mozihoz, 15 hét alatt 16 házat, melyek közül ötöt belül is kiépítettek (legalábbis a földszintjüket). Az elkészült helyszín majdnem 215 méter hosszú volt, ezzel a valaha épült egyik legnagyobb méretű külső helyszínné vált az amerikai filmezés történetében. Ez a szett 8 évig állt, ám a létrehozásához nagyobb mennyiségű mérgező anyagot is felhasználtak, ami egészségügyi kockázatot jelentett a helyi lakosságra; illetve az elvárttal ellentétben alig használták, így 2012-ben lebontották, manapság egy bevásárlóközpont áll a helyén. Vic Frohmeyer neve úgy fordítható, hogy Boldog Birtokos. Bár a történetből nem derül ki, de főiskolai professzor, egyben ő a „körlet buzogánya” is, ezt pedig a ruházata érzékelteti, mert tipikusan katonai egyenruhákhoz használt anyagokból készült. Cikkem tárgya és az azonos évben készült Neveletlen hercegnő 2 Tom Poston utolsó filmjei.

A Christmas with the Kranks 60 millió dollárból készült, a bevétele valamivel több mint 96 millió lett, ám ez nem nevezhető nagy sikernek. A kritikusoktól mindenütt lesújtó véleményeket kapott; a Rotten Tomatoes-on azt írták, a „konformitást reklámozza” – ez sajnos igaz. Érdekes módon viszont a film zenéjét tartalmazó lemez pozitív értékeléseket kapott a rockosított karácsonyi muzsika miatt.

Összesítésben ez nem egy jó mozgókép, ugyanakkor felfogható az anti-Télapuként; és ha másért nem, hát a Hópofi-poénok és Dan Aykroyd brillírozása miatt érdemes egyszer megnézni.

Pontozás:

imdb: 5.5

Szerintem: 3/5 (A fölösleges mellékszálak, az ömlengős jelenetek meg a kissé eltúlzott drámázás miatt.)

Hírek:

- Joe Roth állítólag pénzeli a közelgő Demóna 3-at és az Óz, a hatalmas 2-t. Előbbinél a második rész meglepően jó, ahhoz képest, hogy a semmiből kellett összehozni valamit; utóbbi viszont egy rakás szar, szóval remélem, nem folytatják.

- Chris Colombus írja a ’80-as évek nosztalgiahullámát meglovagoló Szörnyecskék 3-at, ez is nagyon kell...

- Dan Aykroyd jelenleg két újabb Szellemirtók és egy Blues Brothers-újrázás elkészítésén fáradozik. Mibe, hogy utóbbinál az egyikük fekete lesz?

Szerintem ez egy nehéz téma, ami mégis könnyen fogyasztható filmes köntösben. Több mint 2 órás, de nekem elrepült az idő közben. 

Koltai Lajos, aki például a Tengerre, Tata! című vígjáték operatőre volt, ezúttal rendező. Látszik is, hogy egy operatőr volt a főnök, mert egészen elképesztő a látványvilág (Nagy András az operatőr). 

Az a baj, hogy nem hiszem, hogy ellőhetném azt a szokványos mondatot, hogy a film címszereplőjét senkinek nem kell bemutatni. Mert sajnos nem ez a helyzet, mindenki ismeri a nevét, és talán tudja, hogy „az anyák megmentőjeként” emlegetik, de ezen felül állítom, hogy az egészségügyi dolgozókon kívül szinte senkinek fogalma sincs arról, hogy nélküle egész más lenne a világunk. És lehet, hogy én se meg a kedves olvasó se érte volna meg a felnőttkort, ha a mufurc professzor rá nem jön az úgynevezett gyermekágyi láz okára. Ez a film lényege, hogy mindenkit rádöbbentsen arra, hogy az orvostudomány sötét középkorában ő volt az, aki megmutatta, merre van a fény; életében még el akarták lehetetleníteni, de többek között az ő kutatásai nyomán indulhatott el a tudományos vita a kórokozók valódi természetéről. Akkoriban – és erre a film is rávilágít – a nagy tekintélyű orvosprofesszorok akár a bolygók együtt állását is okolták bizonyos járványok kirobbanásáért... Ma ezt már úgy neveznénk, baromság. 

Szóval Semmelweis Ignác 1847-ben 29 éves volt és közel hasonló korban van Vecsei H. Miklós, akinek átható kék szeme rögtön megfogja az embert. De még mielőtt ez megtörténne, a film feltűnően egyszerű sötét háttérrel kezd, fehér betűkkel pedig felvillannak a főbb készítők és szereplők. Gondolkodtam is, hogy ilyen flanc nélküli főcímet ritkán látni manapság... Aztán jön a kezdés, egy vajúdó nő elementáris ordítása tölti be a termet és a vásznat, ruházata szegényes, menekül valakik elől – valami kritikában olvastam, hogy nehéz érzelmileg kötődni a filmhez, hát itt azért elég nehéz nem kötődni szerintem valamiképpen. Aztán amint megragadják többen is, miközben folyamatosan kiabál és átkozza az épületet, amibe be akarják cipelni, elhangzik a szájából, hogy ő ugyan be nem megy oda meghalni – mondja ezt egy gyermekáldás előtt álló fiatal nő. A bécsi klinikáról van szó, ahol félelmetes halálozási ráta rajzolódott ki az utóbbi években, egy pár évvel ezelőtti, ugrásszerű növekedéssel.  

Mindenki járványra gyanakszik, kivéve Semmelweis Ignácot, aki hatásos szöveggel fogadja a vajúdó kurtizánt; senki sem kényszeríti, hogy itt szüljön, felőle aztán mehet bárhová, de pár órán belül mindketten meghalnak a baba farfekvése miatt, ha nem engedi, hogy segítsen. Tehát ő sem viselkedik kevésbé durván az utcalánnyal, viszont lényegre törő bunkóságának köszönhetően megérti a nő, hogy nincs más választása, egyszersmind valahogy meg is nyugtatja higgadt közlésmódjával. Egyből látható: ez az ember egy fanatikus, aki a hivatásáért él, nem ér rá normálisnak lenni sem a beteggel sem a kollégákkal, ő a szülészeten életekért küzd, közben pedig fáradhatatlanul kutatja a járvány okait. Mindez pár perc, a gyermek megszületik és a néző örül a babasírásnak, akárcsak a doktorunk. Ugyanolyan csapzott hajjal, megkínzottan, ám boldogan nézi az újszülöttet, mint az anyuka. Lélekben azonban kínlódik, hiszen nem tudhatja, vajon megérik-e a holnapot... 

Ezzel szemben az osztály egyéb orvosai mindig elegánsan, megfésülködve jönnek-mennek, látjuk, hogy tele vannak előítéletekkel a betegek irányába, amelyeknek hangot is adnak. Klein professzor (Gálffi László) az osztályvezető, egy rendkívül barátságtalan tuskó, aki nem csak a közvetlen beosztottakat, az egész világot utálja... Később megtudjuk, nyomós oka van erre. Közvetlen jobbkeze Kollár (Kovács Tamás), egy nagyvilági ficsúr, aki szereti felsőbbrendűségét hangoztatni. Mindketten osztrákok, eleve utálják a magyar orvosokat, így Semmelweist is – ezt a folyamatosan fennálló osztrák-magyar feszültséget és a halálozások okozta pánikhangulatot nagyon jól érzékeltette a film. Olyannyira, hogy kisebb enyhítő, nevettető jelenetek sokáig nem nagyon akadtak, a zene is síron túli volt (Pacsay Attila a zeneszerző). 

Ennek ellensúlyozására van egy szerelmi szál, mely a kevés fiktív részlet egyike a filmben. Egy félénknek tűnő nővér érkezik a bécsi bábaképzőből, akinek a felvételi elbeszélgetése mutatja, milyen helyzetben volt egy nővér a nagy hatalmú főorvosokkal szemben; semminek nézték őket. Semmelweis mellé veszik föl, aki rögtön mélyvízbe dobja Hoffmann kisasszonyt (Nagy Katica), de ő feltalálja magát a sorozatos próbatételek közepette. Csak Vecsei szeme lehetetlenül kékjének villanásából sejtjük egy idő elteltével, hogy a nővérke igencsak rendben van szakmailag – Emmának ezt persze nem adja tudtára, ezért ő teper és teper, még a doktor élhetetlen életmódjához is alkalmazkodik, amikor egész éjjel halálozási adatokat jegyzetel neki. Semmelweis szeme alatt csak gyarapodnak az árkok meg a karikák, amint krimibe illő konokságával kutatja az okokat, összefüggéseket. De ezek a sötét árkok sem tudják a néző elől elbújtatni, hogy a tekintete miként változik, amint Emma kisasszonyra néz. Végig olyan közel vannak hozzánk a szereplők, főként a két főszereplő, mintha csak előttünk állnának, szinte nehéz állni a tekintetüket. Minden összeesküszik ellenük, az édesanyák és gyermekeik még mindig veszélyben vannak az épület falain belül; nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire valóságos az a feszültség, ami bennük lakozik, beszippantja az embert – persze nem mindenkit, a szemem sarkából láttam néhány okostelefon képernyőjének felvillanását. 

A szerelmi szál azért is kellett, mert a nő segítségével jön rá a férfi a megoldásra, ez volt az első kivitelezés, aminél azt gondoltam, „ez olyan amerikaifilmes”, és volt még néhány ilyesmi. Nem sok, de volt. Szóval, ha nem jön Emma kisasszony őzike szemeivel, Ignác talán közel került volna a megtébolyodáshoz, de a klórmeszes kézfertőtlenítéshez viszont semmiképp. A valóságban ez minden bizonnyal másként történt, sebaj. Volt lehetősége a színészeknek alaposan kidolgozni ezt a két főszerepet, mert mindkettejüknek a jó és a rossz oldala egyaránt megmutatkozik. A mellékszereplő karakterek is színesek, mivel senki sem olyan, mint amilyennek első látásra tűnik: Klein tüskés személyisége mögötti törött szívét Gálffi László nagyon sokáig elrejti, csak egy szükséges gonosz mellékszereplőnek hihetjük. Emma egyik nővértársa, Julia (Mészáros Blanka) egy ártatlan nebáncsvirágnak tűnik, igazából viszont számító nőszemély. 

A mellékalakok között érdekes választás volt a Hoffmann húgát alakító Kizlinger Lilla, aki nekem jó értelemben amatőrnek tűnt, pedig nem az. De tényleg olyan esetlen, mint egy 13 éves, a beszédtechnikája olyan faragatlan, de olyannyira nem amatőr, hogy már rendezőként is bemutatkozott. Szóval hozta nagyon a figurát. Kiemelném még Kovács Lajost, aki egy hullaszállító kisiparos, úgy érdeklődik a halottak száma felől, mintha az eladnivaló krumpliról beszélgetne valakivel. Szó szerint lelombozódik, amikor Semmelweis az elméletének mentén szabad kezet kap, és a szülészeten új szabályok bevezetésével visszaszorítja a halálozást a nullára! Merthogy ez történik. Ami fordulat pedig ezután jön, szintén olyan amerikaifilmes megoldás, de nagyon frappáns. A forgatókönyvet Maruszki Balázs és Kormos Anett írta, van egy sodrása az egész filmnek, nekik köszönhető. 

A legeslegvégén, amikor Semmelweis ellen fegyelmit indítanak, ott olyan képi megvalósítások hemzsegtek, amiktől rosszul vagyok – ez az egy bajom van csak a filmmel. Tapsol a nép az előadóteremben, amikor a jó legyőzi a rosszat, illetve egy kismama bevitte újszülöttjét és mutatja, hogy neki köszönhetik az életüket. Ez mi volt? Meg egy drámainak szánt kifakadás a fent említett Julia karakterétől. Gyanítom, hogy ezek miatt zsebelt be már most sok amcsi meg kanadai díjat a film, ez arrafelé príma megoldás, amire vevő a nép. Idehaza ez nagyon fura. Na, ezek a végén kicsit azért rontják az élményt. 

Illetve nekem a happy end nem kellett a végére. Tudom, hogy így kerek a történet és örül mindenki, én is örültem, de szerintem sokkal jobb lett volna, és itt most szpojlerezek: ha nem megy főhősünk után a Pestre tartó hajóra Emma és a testvére. Én biztos, hogy valami meglepő befejezést írtam volna, és valamelyest éreztettem volna, hogy egy újabb küzdelem vár az orvosra; meg kell győznie a világot az igazáról! Mert ez volt a valódi harc és csak hasonlóan fanatikus kollégáinak köszönhetően derült ki, mik rejtőznek a mikroszkóp alatt, és hogy az orvosok nem mindenhatók. 

A nehéz téma (vagy témák), ami(k)ről az elején írtam, többféleképpen megközelíthető(ek): egyrészt, ez a bizonyos, Semmelweis-reflex, melyet róla neveztek el, nos ez súlyosan hátráltatja nem csak a tudomány fejlődését, de az élet területén mind a mai napig fellelhető, természetes emberi reakció. Az azonnali elutasítás és tagadás valami új, ismeretlen megismerésekor. Akkor is jelentkezik, amikor tudjuk, hogy ez az új dolog szükséges valamilyen cél eléréséhez. Nehéz belekezdeni és még nehezebb beletanulni, de utólag belátjuk azért a legtöbb esetben, hogy nem csak muszáj volt ezt az új valamit megtenni, de még többek is lettünk általa. Sokszor viszont többet nyom a latban, hogy lusták vagyunk vagy tekintélyelvűek, esetleg félünk... Ebben a filmben azonban jól látszik, hogy az ember egy igazán fontos célért hajlandó letérni a járt útról és félre tudja tenni egyéni sérelmeit. Persze nem mindenki, de ezen a téren szerintem bárki fejlesztheti önmagát. Intelligencia kérdése.

Fontos téma még, hogy ma milyen tévhitek keringenek az egészségügyet illetően. Azt hiszem, még rosszabb helyzetben vagyunk, mint 150 éve, gondoljunk csak vissza a koronavírus idején keringő álhírekre, vírustagadókra (Semmelweis-reflex volt a javából), az inkább veszélyes, semmint egészséges fura diétákra... Ehhez képest az, hogy az orvosok sok száz évig a levegő egészségtelenségét okolták mindenért, vagy vizeletkúrát javasoltak gyomorbajokra, nem is akkora marhaság. Az internet korában pedig sokkal nagyobb károkat okoznak ezek a nézetek, mint akkoriban. 

Még megvizsgálhatjuk, mi a helyzet a jelenben. Mi változott 150 évvel ezelőtthöz képest és mi nem? Nos, annyit elárulhatok, hogy jómagam egy 42 éve végzett orvossal néztem a filmet, és ő még használt olyan fából készült sztetoszkópot, amit látunk a filmben. De ez csak egy érdekes adalék. Viszont mi a helyzet manapság az orvos-nővér-viszonnyal? Bizonyos, hogy jó irányba változott az évtizedek során, de a hierarchikus rendszer vélhetően szükséges a mindennapi működéshez, soha nem lesznek egyenrangúak. 

Aztán itt van az a kérdés, miként ítéli meg ma az orvost egy átlagember? Pár évtizede még félisten volt, ma már úgy mennek be a rendelésre a betegek, (tisztelet a kivételnek) hogy saját magukat diagnosztizálták már a neten és követelik (!) a gyógyszert. Megbeszélik egymás közt, milyen hülyeségeket beszélnek a dokik, hogy mindenhol trágya a kórházi helyzet, hogy ezer évig kell várni egy időpontra, hogy milyen szörnyű a modoruk... Én meg azt vallom, hogy ha már 6 évig járt az egyetemre, csak jobban ért hozzá, mint én! És inkább legyen bunkó az orvosom, de lássa meg az összefüggéseket, aztán a megfelelő kezelést válassza ki nekem! Semmelweis olyan lehetett, mint a sorozatban Dr. House; mindenki rosszul volt tőle, de kibogozhatatlan eseteket oldott meg, sok-sok életet mentett meg. A cél pedig szentesíti az eszközt. 

Ha pedig politizálni akarunk, megnézhetjük, hogy az elmúlt 34 évben mi történt vagy mi nem történt az egészségügyben, ezzel kapcsolatos viták indítására is alkalmas ez a film, de ne nagyon éljük bele magunkat, hogy bármi változni fog (azon kívül, hogy mindig változtatnak valamit), akármelyik párt van hatalmon. Az egészségügy csak nagyon hosszú távon adja vissza a befektetett pénzt, ezért nehéz bármilyen pozitív változást elérni, ha nincs meg rá egy adott időkeret. 

Az a szerencsénk, hogy voltak és ma is vannak olyan szakemberek, akik a fent említett részletkérdéseken túl látnak és az emberek gyógyításának, megmentésének szentelték az életüket. Semmelweis szintén ilyen volt, ez a film pedig közelebb hoz minket a hozzá hasonló emberekhez. Erről a Vecseiről pedig még biztos, hogy sokat fogunk hallani, színésznek született a fiatalember, ez biztos.

Tavaly év elején írtam az A Loud House Christmas-ről, aminél megjegyeztem, hogy a produkcióba túl sok pénzt öltek bele ahhoz, hogy csupán egyetlen alkalommal használják a helyszínt, a jelmezeket, stb. És igazam lett! A 6. évaddal már 2 évad óta (szinte) menthetetlenül unalomba fulladt A Lármás-család; a belőle létrehozott, sokszínűség jegyében készült A Casagrande-családra pedig senki se volt kíváncsi, így 3 évad után reszeltek neki. De ahogy a Cartoon Network még mindig görcsösen ragaszkodik a TTG-hez (aminek most a 8. évada fut és már annyira pocsék, hogy a figyelőmből is kivettem a KimCartoonon, mert már nincs értelme odamenni, belepörgetni, elkönyvelni, ez is szar és aztán otthagyni az egészet), így a Nickelodeon se tudja elengedni Loudékat. A sorozat végülis folytatódik, ráadásul élő szereplőkkel! 

A The Really Loud House-t a már említett karácsonyi film vezette be, aztán ez év elején mutatták be az 1. évadot, amelynek 20 részéből 12 elérhető torrent-oldalakon, valamint a magyar Nickelodeon is adja őket. A 12-ből nekem 6 tetszett, a 6-ból 1 van, ami csak a zenéje miatt emelkedett ki a többi közül. Néhány szereplőt lecseréltek az első moziból: Lenit (rossz csere), Lynnt (nagyon-nagyon jó csere), Lily-t (nincs hatása) és Anyukát (nem emlékszem, milyen volt az előző), a többiek viszont maradtak. Összesítésben a sorozat színvonala magasabb, mint az első filmé, a figurák élettel telibbnek tűnnek, viszont ugyanazok a hibák vannak, mint a rajzfilmnél. Túl sok a fölösleges mellékszereplő; ha Lincoln unalmas haverjai meg az iskola áll a középpontban, akkor a rész automatikusan szar; és bár a liberális mocskot visszafogták (Clyde szülei egyetlen kis poénig jelennek meg az egyik jó részben; az egyik rosszban meg nagyon sokat vannak jelen, de az amúgy is pocsék; Luna leszbikusságát teljesen kihagyták), de azért Lincoln, akit egy már-már sápadt fehér, német nevű fiú játszik, természetesen egy fekete kislányba szeret bele, akit úgy próbálnak beállítani, hogy ő a környék legszebb lánya (holott a neve is az, hogy Uggo). Azt, hogy a maradék 8 rész, amit nem láttam, milyen lehet, csak megtippelni tudom, de eddig azt mondom, hogy nem rossz az A Really Loud House – nem olyan jó, mint a rajzfilm első két évada, ahol még az ötletgazda Chris Savino vezényelt, de sokkal jobb, mint az 5. és 6. évadok. 

Szóval az első film tetszett, amennyit az ebből született sorozatból eddig láttam, azzal végülis elégedett vagyok, így nekiültem megnézni a második mozgóképet is – ez, amint a címe mutatja, megint egy nagy ünnep ürügyén készült. Vajon sikerült elérnie az elődje szintjét vagy túl is szárnyalta? 

Elérkezett a halogén napja, ami mindig nagy szám a Lármás-házban (emlékezzünk vissza a rajzfilm második évadának kitűnő részére ebben a témában), ez a nagy család ugyanis mindig nagy műsort ad, amit a környéken mindenki vár. Ebben az évben Lincoln (Wolfgang Schaeffer) és elválaszthatatlan legjobb barátja, Clyde (Jahzir Bruno) azonban úgy döntenek, inkább az iskolájuk legmenőbb srácának buliját választják ahelyett, hogy részt vennének a hagyományos előadáson. Ez, valamint Anyuka (Jolie Jenkins) ötlete, hogy cukorka helyett fogkeféket osszanak a rémisztgetőknek, vicces és furcsa események sorát indítja be, aminek végén a tinibuli résztvevői megostromolják a Lármás-házat. Szerencsére Lincoln kettős ügynökként segíti a családját, ám amikor kiderül, hogy nem csak véletlenül került a támadók közé, mindenki újfent csalódik benne. A fiúk pedig bajba kerülnek, mikor meg akarják védeni a família óriás töklámpását a menő srác bosszújától, ezért Loudéknak össze kell fogniuk, hogy megvédhessék eltévelyedett testvérüket. A végső összecsapás helyszíne a helyi roncstelep lesz, ahol az ijesztő jelmezes főszereplők (a „farkasemberré változott” Apuka [Brian Stepanek] vezetésével) néznek szembe a veszéllyel – természetesen humoros módon.

Az A Loud House Christmas bevezető-epizód volt a későbbi sorozathoz, mint ilyen, akadtak hibái, de jól vissza tudta adni a rajzfilmet. Ezúttal a siker már a kezdetektől garantált volt, hiszen eddigre összeszokott csapattá váltak a színészek, a karakterek többsége pedig nagyon jól eltalált. Nézzük meg először, kiket nézhetünk ez alatt az 1 és negyed óra alatt: Wolfgang Schaefferen, Jahzir Brunon (aki a rajzfilm 7. évadában lesz Clyde hangja) és Brian Stepaneken (Apuka mellett ő a robot Todd megszólaltatója és a rajzfilm kezdete óta kelti életre Lynn Loud Sr.-t) kívül visszatér az első filmből (és az élőszereplős szériából) Sophia Woodward (Luna), Catherine Ashmore Bradley (Luan), Aubin Bradley (Lucy), Ella Allan (Lola), Mia Allan (Lana), Lexi Janicek (Lisa) és Lexi DiBenedetto (Lori). Új szereplő, de régi karaktert kelt életre Eva Carlton (Leni), Annaka Fourneret (Lynn), August Michael Peterson (Lily, amúgy ő lány, csak valamiért fiúneve van) és a már szóba került Jolie Jenkins (Anyuka). Ezek a színészek mind benne vannak az élőszereplős sorozatban, vagyis cikkem tárgya nem az első filmet, hanem a sorozatot folytatja közvetlenül. 

Elmondható, hogy Annaka Fourneret Lynnje sokkal jobb és szebb, mint eddig bármikor, bár a hangja kicsit túlzás, de olyan, mint a rajzolt eredetié. Aubin Bradley jobban beleéli magát Lucy szerepébe, csak még mindig túl élettel teli az eredetihez képest. Mia Allan Lanája tökéletes, Ella Allan Lolaként azonban nem eléggé rikácsoló és erőszakos. Lexi Janicek tökéletes Lisa, a megjelenése mellett a hangjában is, bár nyilván túl idős a szerepére. Anyu és Lori felismerhetetlenek, mindössze a koruk alapján lehet kikövetkeztetni, hogy azok, akik; Catherine Bradley Luanként egyszer káprázatos, máskor kicsit idegesítő és valahogy túl magas; Lily cuki; Sophia Woodward pedig még mindig elképesztően jó Luna. Sajnos Eva Carlton Lenijének poénjai nem működnek, a karakter nem hasonlít önmagára, vele rossz cserét hajtottak végre, meg kellett volna hagyni a korábbit… Említést érdemlő szereplő még a „főgonosz” Xandert játszó Martin Fajadro. 

A rendező-producer ugyanaz a Jonathan Judge, aki az előző filmet meg az élőszereplős sorozatot dirigálta; és a zeneszerzőt is megtartották az A Loud House Christmas-ből, ez Nick Urata. Újak viszont a forgatókönyv-írók: A Tony Gama-Lobo - Rebecca May-páros (King of the Hill, Rise of the Teenage Mutant Ninja Turtles) és Tim Hobert (az élőszereplős sorozatból, másik kiemelkedő munkája a Dokik). Most nézzük a cselekményt meg a látnivalókat! 

A nyitánynál felbukkant a rajzfilm egyik leginkább taszító, érthetetlen okokból gyakorlatilag főszereplővé tett alakja, Flip, aki hála Istennek, mindössze 2 jelenetben szerepel és ott se sokat (a The Really Loud House első évadából elérhető 12 epizód abszolút mélypontját jelentő 11-12-es dupla epizódban ez az alak az egyik központi figura); de mivel halovén van, így nyilvánvalóan az egyik főhős Lucy lesz. Ez így nem teljesen igaz, viszont elég sok jó jelenetet kapott, meg, ahogy feljebb írtam, az őt alakító színésznő ráérzett a figurára, akit ezúttal a forgatókönyv is támogat. Az Esmeraldának nevezett óriás tök, ami fontos része a sztorinak, a kertben hátul álló fával együtt nagyon-nagyon műanyagnak néz ki – a fa esetében még el tudom hinni, hogy az akár dekoráció is lehet, ám a töknél gondosan felépítik, hogy valódi(nak kellene lennie). Hasonlóan művinek hat immár az ikrek hiányzó első két foga, ami talán a szebb képminőség miatt, de nagyon feltűnően festés. Ha már fog: Lincoln jellegzetes törött első foga eltűnt, ez már a sorozatban sincs benne. Amerikai produkcióként rendkívül furcsa, hogy egyik szereplőnek sincs iPhone-ja, a nyitánynál lévő „ijesztő” jelenet a híres Halloween nyitó-montázst idézi; a végén a roncstelep felé száguldó, kidíszített VanZilla a tetején gitározó Lunával meg utalás a Mad Max: Fury Roadra. Ez a két kis kikacsintás egyértelműen a felnőtteknek szól. 

A felvezetés egy picit nyögve nyelős, az első vicces poénra 6 és fél percet kell várni, utólag belegondolva pedig az itt még nagyon erősen nyomatott „Lincoln a narrátor”-dolog később nyomtalanul eltűnik, a film háromnegyede lemegy bármi ilyesmi nélkül. Fontos viszont kiemelni, hogy a főhős kisfiú már a rajzfilm legelső részétől beszél a közönséghez, tehát tudja, hogy nézik, itt azonban új szintre lépünk, amikor Lincoln megfogja és kissé megrázza a kamerát. Eszerint nem csak azzal van tisztában, hogy nézik, hanem még a kamerát is látja, ami megerősíti a kamera konkrét jelenlétét – a sorozatban is érdekes, amikor az egyik részben Clyde átveszi legjobb barátja szerepét, ekkor képes lesz beszélni a nézőknek, ami egyáltalán nincs hatással rá. Vagyis a szereplők talán tudatában vannak önnön fiktív mivoltuknak vagy valósnak hiszik magukat, de nem rendülnek meg attól, hogy nézik őket – sőt, kamera rögzíti a tetteiket. Egy másik részben a nekünk magyarázó Lincolnt a postás és a később megjelenő futár is hallja – ezek persze csak poénnak vannak benne, viszont a család többi tagja sosem veszi észre, amikor a kissrác lebontja a negyedik falat. 

Xander felbukkanása egyrészt bebetonozza a cselekményt az aktuális valóságunkba („super influencer” – milyen világban élünk?!), másrészt pedig előrevetíti a klisét, amit valószínűleg nem csak a rajongók fognak felismerni: Add fel az identitásod valamiért, amiről azt gondolod, hogy hűdejó! A The Really Loud House-ban a klubos és a Ro-Bros részben már láthattuk ezt. Persze minden tini menő akar lenni, azt akarja, hogy szeressék, de nem tudnak kibújni a bőrükből, maximum ideiglenesen, az igazi menők egy idő után úgyis kiutálják őket maguk közül. Az ilyen filmekben és sorozatokban a szereplő, aki feladja önmagát, mindig rájön, hogy butaságot csinált, elnézést kér, aztán visszatér a régi önmagához. Itt bizonyos szinten ez történik, azonban csavarnak egyet a klisén azzal, hogy Lincoln és Clyde tényleg sikerrel teljesítik a küldetésüket, utóbbi még meg is jegyzi: most akarnak az ellen fordulni, aki még utolsóként kedveli őket? 

A rajzfilmet az évadok előrehaladtával egyre jobban átható liberális mocsok itt kimerül annyiban, hogy a legmenőbb gyerek nem fehér (dél-amerikai színészt választottak); a fogkefés jelenetnél egy gügye poénig betették, hogy „tejcukor-érzékeny vagyok!” (ez nem annyira mocsok, de afelé mutat, hiszen mindenki a saját hátrányából próbál manapság identitást kovácsolni); ez előtt pedig az egyértelmű mélypont a kopasz néger nő (de teljesen kopasz), aki beszól, hogy „don’t toothshame my kid!”. Ezt még lefordítani is nehéz, valami olyasmi, hogy „ne bélyegezd meg a gyerekem a fogai miatt” – ez mondjuk lehet egy kis szatíra, hiszen az ilyesmi sajnos igazából is megtörténhet, de engem nagyon zavart. Érdekes, hogy Luna, aki a rajzfilmben nem akart a családjával lenni és Lori, aki valamiért nem Bobby-val tölti a halogént, inkább otthon maradnak a családdal, mint a haverokkal mennek bulizni. Az előző filmben Lincoln akarta egyben tartani az egyébként széthúzó brigádot, amit most pont ő szakít szét. Kamaszodás vagy a készítők elfelejtették, mi az alapanyag? 

A sztori azért működik, mert egy már ismert klisére alapoz, az ostromnál viszont nem fordul át természetfelettibe – a rajzfilm golfos része bizonyítja, hogy a Loud-univerzum erre alkalmatlan. Apuka igen jól előadott vérfarkas-mellékszála a The Loud House-t idézi, azt az epizódot, amiben Lucy egy varázslattal elveszi a testvérei hangját. Itt már az elején látható, hogy miről van szó, a humor ebből ered és ez a mellékszál még a most egyébként teljesen elfogadható „Lincoln unalmas baráti körének” is ad egy jópofa kis sztorit. 

A két csúcs-jelenet a halloweeni műsor és a befejező dal, mindkettőnél nagyon jó a zene, Sophia Woodward hangja remek, a jelmezek kiemelkedőek és a Loud-lányok közös koreográfiája óriási! Négy dolog, ami viszont érthetetlen, vagy ront az összképen: 1. Flip boltjában az egyik gyerek azt mondja a vérfarkasnak, hogy „gyere cica, cica” – ez egy angol szófordulat, de miért mondja egy farkasnak, hogy cica? 2. Apuka (bár magán kívül van) minden jel szerint le tudná venni a nyakörvet, csakhogy valamiért meg se próbálja. 3. A végső nagy bulizásnál a statiszták nem élik bele magukat eléggé. 4. Ugyanitt a Loud-lányok egyszerre több helyen vannak, amire eddig csak Lucy volt képes, itt azonban ez nem poén, hanem átgondolatlanság: Ha Luan ott van kint az utcán, az autó mellett, akkor ki mozgatja a hatalmas Franken-Coconuts-ot? Ha Lola is ugyanott van, ki mozgatja az ablakban a reflektort? +1: A drónos részlet animációja elég béna (ahogy az is, hogy a sorozatban Lincoln matracán már egy képernyő van és nem egy nagy papírlap, amire felrajzolja a terveit). 

Pár érdekesség: A Jenna nevű karaktert (ez valószínűleg a Xander mellett a végsőkig kiálló lány) Summer Schaeffer játssza, aki a Lincolnt alakító Wolfgang Schaeffer testvére. Catherine Bradley és Aubin Bradley viszont elvileg nem rokonai egymásnak (vagy ha mégis, nincs nyoma). Lynn jelmeze itt ugyanaz, mint Lunáé a rajzfilm említett második évadának halovén-részében. Ugyanebben az epizódban Apuka halálosan fél mindentől, itt azonban ez már nincs így – vagy teljesen figyelmen kívül hagyták ezt, vagy sikerült leküzdenie a félelmét (már csak Lynn ijesztései hozzák rá a frászt). Cikkem tárgyának készítési költségéről nincs info a neten, a kritikai megítélése olyan közepes. 

Nekem azért tetszett, mert a forgatókönyv jobban integrálja a rajzfilmes személyiségeket, a színészeknek egy teljes évadnyi sorozat állt rendelkezésére a figuráik kidolgozására, az első mozihoz képest mindenki jobb lett (aki kell, az visszafogja magát) és a liberális szennyet is nagyon-nagyon minimálisra vették. Szóval mindent, ami a szériákban rossz volt, megpróbálták hátra hagyni, ez sikerült. Akinek a korábbi film és/vagy az élőszereplős sorozat tetszett, az ezt is kedvelni fogja; talán a rajzfilm rajongói ugyanígy fognak érezni vele kapcsolatban – csak ne az első két évad színvonalát várjátok! 

Pontozás: 

imdb: 5.4 (Az első film 4.4-en, az élőszereplős sorozat 5.7-en áll.) 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- A The Really Loud House-nak jön a második évada, ám ez nem feltétlenül a sikerének szól… A szereplők közül lehetséges, hogy lesz, akit le fognak cserélni. 

- A Netflix számítógépes animációval készített sorozatot fabrikál éppen a Magic The Gatheringből! Ebben Lexi DiBenedetto szólaltatja majd meg a vörös síkjáró Chandra Nalaart és Brandon Routh a fehér síkjáró Gideon Jurát. Ennyiből azt mondom, még talán jó is lehetne, ha nem tudnám, mennyire elkurvult a Magic az utóbbi években… 

- Jön a The Loud House 7. évada. Hagyni kéne már…

E hét keddjén tartották az angolszász országokban a halovént, ami, mivel mi is az USA befolyás-övezetébe tartozunk, most már lassan itt is nemzeti ünnep lesz. Aznap még vissza akartam tölteni egy torrentet, így arra gondoltam, megnézem a Halloween 4-et, ami pár éve nagyon tetszett; utána elgondolkodtam rajta, hogy ott van még nagy kedvencem, a Rob Zombie-féle újra, és ezekkel nem kellene szórakozni, hiszen már van róluk cikk. Viszont a leges legelsőről még nincsen, ezért, ha neki akarnék vágni a legújabb kori feldolgozásoknak (amikből már három van!), akkor nem ártana először befejezni a klasszikusok taglalását, ezért döntöttem végül A rémület éjszakája mellett.

A „klasszikus” az én olvasatomban „régi, de jót” jelent, viszont, ha a legtöbben meghallják ezt a szót, biztosan a klasszikus zene ugrik be nekik, ami sajnos kissé a „régi és unalmas” felé mozdítja a jelentést (pedig vannak tényleg jó klasszikus zenék is). Ezen tépelődtem, miközben lejött cikkem mostani tárgya, ugyanis anno, amikor egyszer láttam (feltehetőleg 2008 előtt), nem tetszett. Ez valószínűleg ugyanabból az okból ered, ami miatt egy mai tinédzser valószínűleg rendkívül unná vagy kiröhögné az 1978-as Supermant, miközben tátott szájjal, csorgó nyállal bámulja a moziban a legújabb Marvel-trágyát: A mai kor nézőjének más az ingerküszöbe. Ha a Jason X felől közelítesz a Halloweenhez, pláne nagyon fiatalon, akkor úgy járhatsz, mint anno én; viszont 40 felé járva, látva, hogy mivé fajult a mostani mozgóképgyártás, már sokkal jobban tudtam értékelni ezt a klasszikust. John Carpenter 1978-as műve ugyanis megreformálta a horrorfilm műfaját és elszabadította a slasher alműfajt, amiből a ’80-as években megszülethetett Jason Voorhees, Freddy Krueger, majd a nyomdokaikon mondjuk Jigsaw. Ezért műfaj-teremtőként értelmezhető, aminek hatása még ma is érződik (pláne, hogy a belőle indult sorozat legutóbbi része nemrég került a filmszínházakba). [Kis kitérő, mielőtt továbbmennénk: Az új imdb egyértelműen „telefonra” szabott verziója igen pocsék. Persze nem kell annyi mindent egyszerre betölteni, de ha elsiklasz az új csúszkálós menü felett, akkor egy csomó információ rejtve marad előtted.] 

A filmtörténelem részévé vált nyitójelenetben az elkövető szemszögéből láthatunk egy gyilkosságot, egy fiatal lányt valaki leszúr – manapság talán nem nagy szám, de mikor nézed és rájössz, hogy ez nem „a kamera”, tehát a „narrátor”, hanem az egyik szereplő fejéből nézel ki, az biztosan meglepetésként ér. Az igazi sokk viszont a jelenet végén van, mert ekkor a kamera „kijön” a gyilkos fejéből, akiről kiderül, hogy pici, szőke kisfiú, bohócjelmezben… 

Ez 1963-ban történik, aztán 15 évet ugrunk előre az időben, tehát az akkori jelenbe. Haddonfiled tipikus egyesült államokbeli kertváros, ahol három tinilány lesz a központi szereplő: Laurie (Jamie Lee Curtis), Annie (Nancy Kyes) és Lynda (P. J. Soles). A csajok készülnek a Halloween-éjszakára, mert ketten közülük bébiszitterként keresik a zsebpénzüket, ezért a bulizó szülőktől megszabadulva övék a környék két háza. Annie és Lynda azt tervezik, hogy lepasszolják az egyedülálló Laurie-nak az egyik gyerkőcöt, aztán áthívják a pasikat és kezdődhet a hajnalba nyúló orgia – a terv azonban meghiúsulni látszik, mert egyre több furcsaság történik a harmadik lány körül. Egy ijesztő külsejű fickó követi, ismeretlen autó köröz a házánál és még a helyi vegyesboltba is betör valaki. Azonban mintha csak Laurie látná a fehér álarcot viselő zaklatót… 

Eközben megjelenik az izgatott Dr. Loomis (Donald Pleasance), aki közli a helyi sheriffel, hogy a ’63-as gyilkosságot elkövető kisfiú, immár fiatal, túlzottan életerős férfivé érve, kitört az elmegyógyintézetből, ahol az elmúlt 15 évet töltötte és visszatért Haddonfieldbe. A rend őre (Charles Cyphers) pedig Annie-hez és Lyndához hasonlóan szkeptikus. Pedig valaki vagy inkább valami tényleg megérkezett Laurie szülővárosába és hamarosan mindnyájan megtudják, hogy a doktor korántsem túlzott, mikor azt mondta, ez az illető maga a Gonosz! Vajon kik lesznek azok, akik túlélik a rémület éjszakáját? 

Ezt a filmet többféle módon lehet megközelíteni. Ha elvonatkoztatunk a legendás státuszától, akkor ékes példája annak, miként lehet fondorlatos ötletekkel, tehetséggel, felkészültséggel és odaadással szemétből aranyat csinálni: John Carpenter akkori áron 325 ezer dollárból gazdálkodhatott, amely mai árfolyamon kb. 1.4 milliónak felel meg – gondoljunk bele, hogy egy Marvel-film mennyiből készül! És amíg mondjuk az első A hihetetlen Hulkon ma már könnyedén lehet röhögni, a Halloween – nyilvánvaló ’70-es évekbeli atmoszférája ellenére – időtlen darab. Azt az egyszerű alapszituációt vetíti elénk, amikor a szereplők egyik majdnem teljesen átlagos napja rémálommá fordul át, mikor szembesülnek azzal, hogy többé nincsenek biztonságban a saját portájukon. Megmutatja, milyen egyszerű lehetett áldozattá válni a ’70-es években – ekkoriban még nagyon közel volt Ted Bundy vagy John Wayne Gacy ámokfutása az Államokban, talán ettől a korabeli közönség még jobban megrémült Michaeltől. Horrorként nézve pedig felvonultatja előttünk mindazokat az ismerős sémákat, amiket azóta oly sokszor láthattunk viszont: Itt a maszkot viselő, tehát arctalan gyilkos az emblematikus fegyverével; a sheriff, aki nem hisz benne és az egyik lány apja; az öregember a félelmetes sztorijaival; a szakértő, aki ismeri a gyilkost; a bulizni vágyó fiatalok, akik tesznek a veszélyre; a tettes, aki nem bántja a gyerekeket; és az elmaradhatatlan félmeztelen nők. De mindezeket a ma már unalomig ismételt kliséket itt alkalmazták együtt először, sikeresen! 

Hosszú évek filmnézési tapasztalata után pedig láthattam a Halloweent a technikai megvalósítás szemszögéből is. Ha visszahelyezkedünk a ’70-es évek nézői közé a moziszékekbe, akkor el lehet képzelni, milyen izgalmas volt a gyilkos szemszögéből figyelni az eseményeket, ezt akkoriban, mikor a kamerák még igencsak nagy méretű műszerek voltak, korántsem lehetett könnyen megvalósítani. Az általam látott kópiában valamiért a karakter keze homályossá válik, amikor feltűnik; ezt valószínűleg azért csinálták jóval ’78 után, mert állítólag könnyedén észre lehet venni, hogy a forgatókönyvet író és producerként is tevékenykedő Debra Hill kezét láthatjuk, tehát egy női végtagot, holott a gyilkosunk férfi. Ez számomra kicsit megtörte a varázst, ugyanúgy, mint amikor az elkövető két szúrásnyi időre valamiért a kést tartó kezét nézi az áldozat helyett. Itt a látvánnyal nincs baj, csak valahogy nem tudom elképzelni ezt a valóságban, hiszen, ha oldalra néz, akkor hogyan látja, hová bök? Azt viszont rendkívüli teljesítménynek nevezném, hogy a jelenetsorban három vágás is van, ezek közül pedig csak az elsőt lehet igazán észre venni, de azt is csak utólag! (Nekem az se tűnt fel, amit az imdb-n többen kifogásoltak, hogy a Michael szemszögét megtestesítő kamera nyilvánvalóan sokkal magasabbról lát rá a dolgokra, mint egy 6 éves gyerek.)

„Egy ember nem tenne ilyet. Ez nem ember!” 

Az időközben álarcot öltő gyilkos leleplezése a mai nézőt is sokkolhatja, mert senki se számít egy helyes, szőke kisfiúra. Én már legalább egyszer láttam ezt, plusz a Rob Zombie-féle változat újra elmeséli Michael „születésének” pillanatát, tehát tudtam, mire számíthatok. Így viszont az első, tényleg ijesztő pillanat az volt, amikor az egyik gyerek véletlenül nekiszalad a rémnek a sulinál. Érdekesség, hogy a tettest a filmben egyszer sem nevezik a teljes nevén, csak a keresztnevét mondják, de a körülményekből kitalálható a vezetékneve is, a stáblistában pedig a maszkos, kezeslábast viselő késelőt The Shape vagyis Az Alak néven jelenítik meg. Az ő félelmetességét nagyon jól felépíti, hogy az első egy órában csupán pillanatokra láthatjuk. Vagy nagyon gyorsan eltűnik vagy messze áll a kamerától, ha pedig mégis közel van, akkor csupán részleteit mutatják: A vállát vagy a felsőtestét. Amikor mellette állunk, sose nézhetjük meg a fejét és mivel eltelt 15 év a nyitány óta, ezért Loomis doktort kivéve senki se tudja, hogyan néz ki Michael Myers – a néző se. A készítők mindent megtettek, hogy rámutassanak, Az Alak talán nem ember, hanem valami sokkal több, de sokkal kevesebb is: Megjelenését a világhírű, izgalmat fokozó betétdal kíséri és az ikonikus, nehéz légzés a maszk alól. Ez a hang meg a zene óriási mértékben fokozza a hangulatot, mert a látvány korántsem annyira borzasztó, pláne egy mai néző számára. 

Tekintsünk el egy picit a számtalan folytatástól, nézzük meg Michaelt csak azok alapján, amiket itt bemutat! Először is, a testfelépítéséhez képest aránytalanul erős, hiszen puszta ököllel be tud verni egy (vékony) fából készített konyhaajtót; fél kézzel képes felemelni egy megtermett embert és túléli a nyakon szúrást, a szemébe döfött vállfát, a konyhakéses leszúrást meg még a lövéseket is. Az eltűnés-feltűnés trükkjét csakis azzal lehet magyarázni, hogy Jasonhöz hasonlóan teleportál, de ahhoz is kell valami mágikus képesség, hogy egy kisvárosban, fényes nappal senkinek se szúrjon szemet a jelenléte. Carpenter és Hill biztosra akartak menni, ezért Myers nem egy, hanem két kutyát is megöl a játékidő alatt – az átlagos nézőnek az emberi szereplők nem számítanak, a kutyákat viszont mindenki sajnálja, ez így volt ’78-ban, de ma se változott meg… Létezik egy magyarázat arra, honnan tud Az Alak profi módon autót vezetni, amivel jelentős előnybe kerül a kollégáihoz képest: Elleste Loomis-tól, aki ide-oda vitte kivizsgálásokra gyerekként. 

A lányok nekem egy kicsit túl idősnek tűntek a szerepükhöz, kivéve P. J. Soles-t, aki hármójuk közül a legszebb. Bár Jamie Lee Curtis-nek tök jó mély hangja van, de ettől is idősebbnek tűnik, pedig ő a legfiatalabb (19). Férfiszemmel nézve a meztelenkedés sose probléma, itt pedig még az akkori kor divatjának megfelelően a nők nem hordtak melltartót sem, szóval van mit bámulni:D De ez el is várható egy jó slashertől. Feltűnően furcsa, hogy a gyerekek nappal mennek ijesztgetni (ennek nincs köze a valósághoz, mégis könnyen magyarázható), mai szemmel nézve pedig a házak sincsenek agyondíszítve (ennek technikai oka van, amire még visszatérünk). Laurie és Annie autóval mennek a házakhoz, ahol vigyázniuk kell a két lurkóra, út közben találkoznak a sheriff-apukával, aki éppen a már szóba került kirabolt vegyesboltnál helyszínel. Itt lehetne kötözködni azon, ki és miért rámolta ki az ABC-t, de inkább térjünk át arra a sokkal feltűnőbb hibára, hogy mikor elköszönnek aputól, befordulnak a sarkon, Michael pedig követi őket, hirtelen sötét este lesz… 

Valószínűsíthetően Carpenter egy kötelező hosszúságú játékidőt akart elérni, mert néhány jelenet indokolatlanul hosszú (pl. amikor a három lány tovább sétál, miután a gyilkos ott hagyja őket; amikor a gyerkőcöket mutatják a tévé előtt, stb.). Ezek a túl hosszú snittek viszont csupán 5-10 másodpercekkel nyúlnak tovább a kelleténél, csakhogy összeadódva már meghosszabbítják a filmet… Ellenben találkozhatunk egy olyan szekvenciával is, ami meg túl rövidnek hat, ez a fegyverboltos rész, ahol a tulaj megkérdezi „És mire vadászunk?”, ekkor fél másodperccel később már máshol járunk. Bár a borzongató hangulat végig fennáll, a nyitányt követő legelső látható gyilkosság mindössze az 54. percnél jön! Előtte van egy, amit nem mutatnak meg és magyarázat sincs rá, ez a piros kisteherautót vezető „szerelő” halála. Ő miért lett célpont? Mi a jelentősége a gyufás-skatulyának, ami a nővérnél meg a szerelőnél is ott volt? Miért nem cseréli ki Az Alak az autóját, amit Loomis felismerhet? Az én magyarázatom annyi, hogy Michael ettől a pasastól szerzi meg a maszkot meg a ruháját. Pici apróságként feltűnt, hogy a negyedik áldozat hasát figyelve látszik, amint a színész nem tudta visszatartani a lélegzetét hullaként, de ez csak akkor feltűnő, ha direkt oda nézel. Amennyiben pedig visszatérünk a folytatásokban látott dolgokhoz, akkor itt még nyoma sincs annak, hogy Laurie és Michael testvérek lennének – de akkor miért éppen őt követi? 

Érdekességek: John Carpenter volt a rendező, a forgatókönyv egyik írója, az egyik producer, a zeneszerző és Annie fiújának hangja a telefonban. Ács úr pszichológiát hallgatott a főiskolán és ennek keretében tett látogatást évfolyamtársaival egy pszichiátriai intézetben, itt látott egy olyan gyereket, akinek teljesen kifejezéstelen, „gonosz” tekintete volt, ez az élmény pedig mély nyomot hagyott benne. Az imdb szerint 3, a wikipedia szerint 4 nap alatt komponálta a kísérőzenét, állítólag már azt is nyilatkozta, hogy mindössze egy óra alatt összerakta. A stáblistában megjelölt The Bowling Green Philharmonic zenei formáció sosem létezett, valójában Carpenter zongorajátékát hallhatjuk, amit egy másik zeneszerző, Dan Wyman szintetizátoron kísér. A Bowling Green utalás Ács úr szülővárosára. Debra Hill a rendező barátnője volt, ő a másik író és producer. Hill írta a lányok szövegeit (tinédzserként volt bébiszitter), Carpenter pedig Loomis monológjait. Domb kisasszony nem kért fizetséget a munkájáért, csupán a bevétel egy bizonyos százalékát, ezzel utólag nagyon jól járt, Ács úr hozzá hasonlóan kért 10%-ot a bevételből, viszont ő még 10.000 dollárnyi bért is kiharcolt magának. Haddonfield Debra Hill szülővárosának neve, de igazából nem abban az államban van, ahol Myers-é. Az írók visszautasították művük azon értelmezését, miszerint csakis a szűz Laurie győzhette le a szörnyeteget, a szexelő tinik pedig bűnt követnek el, ezért halállal lakolnak. Szerintük csupán arról van szó, hogy a kanos fiúk és tüzes lányok túlságosan el vannak foglalva egymással, ezért elsiklik a figyelmük a gyilkos felett, Laurie azonban egyedül van (és a gyerekekre is figyelnie kell), ezért sokkal éberebb. Carpenter azt mondta: „Egyesek szerint valamiféle morális kinyilatkoztatást tettem. Higgyék el, nem így van. A Halloweenben a karakterek sima, átlagos tiniként viselkednek.” 

Donald Pleasance volt az egyetlen ismert arc a stábból. A doktor szerepére valami híresebb brit színészt szerettek volna, ám mindenki visszautasította őket az alacsony gázsi miatt. Pleasance végül állítólag ezzel a szöveggel fogadta el az állást egy korábbi elutasítás miatt: „Nem tudom, miért szerepelek ebben a filmben és nem ismerem a figurámat. Csak azért vállaltam el, mert gyerektartást kell fizetnem és a lányom, aki Angliában él és egy rock ’n roll-együttesben játszik azt mondta, hogy csúcs A 13-as rendőrőrs ostromának zenéje.” Ez volt Carpenter előző filmje, aminek szintén ő szerezte a muzsikáját, az említett lány pedig gitáron játszott az együttesben. Pleasance 20 vagy 25 ezer dollárt kapott 5 napnyi munkáért, egyes források szerint csak az ő szereplése miatt meg kellett emeltetni a 300 ezer dolláros költségvetést 325 ezerre. Mindössze 18 percet van képernyőn. Amikor a doktor meg a nővér az esőben autóznak az elmegyógyintézethez, azt a jelenetet úgy vették fel, hogy Pleasance előtte leküldött két üvegnyi bort – mindenki nagy szerencséjére ez egyáltalán nem látszik rajta. Dr. Loomis-t a Psychoban szereplő Sam Loomis-ról nevezték el, ugyanakkor az Annie-t alakító Nancy Kyes is Nancy Loomis-ként szerepel a stáblistán. Kyes visszatért a Halloween II-ben és a III-ban is, illetve együtt dolgozott Carpenterrel A 13-as rendőrőrs ostromán és A ködön is. 1992-ben visszavonult a filmezéstől, azóta csak dokumentumfilmekben bukkant fel. P. J. Soles a legújabb Halloween-trilógia első részében szinkronhangként hallható, illetve a Myers-szériát egy időben dirigáló Rob Zombie The Devil’s Rejects-ében megölik, leghíresebb szerepe viszont az itteni Lynda mellett az eredeti Carrie egyik fontos mellékalakja.

Ez Jamie Lee Curtis első filmje. A hölgy elég jó hátszéllel indult a szakmában, hiszen az édesapja hazánk fia, a remek Tony Curtis, az édesanyja pedig a horror műfajban is ismert Janet Leigh. Ezek viszont a rendező úr számára ismeretlen tények voltak, csupán akkor adta neki a női főszerepet, amikor az eredetileg kiszemelt színésznő biztosan nem tudta elvállalni: „Nem ő volt az első jelöltem, fogalmam sem volt, kicsoda. Akkoriban csak 19 volt és egy tévésorozatban szerepelt, de én nem nézek tévét.” (Ez a sorozat az Operation Petticoat volt, amely éppen szünetelt.) Később a direktor aztán arra jutott, hogy jó marketingfogás lesz Janet Leigh lányával reklámozni egy borzongatós alkotást. Debra Hill szerint a „Laurie Strode” Carpenter első barátnőjének neve. A forgatáson Carpenter egy „félelem-mérővel” készítette fel Jamie Lee-t az egyes jelenetekre, mivel azokat nem időrendi sorrendben vették fel, így a karakterének mindig más fokú rettegést kellett mutatnia. Az alacsony költségvetés miatt a színészek a saját ruháikat viselik a vásznon, a főhősnő maga válogatta össze a ruhatárát 100 dollárból. Curtis 8000 dollárt kapott fizetésként.

A sheriffet játszó Charles Cyphers visszatért a Halloween II-ben és a legújabb folytatások egyikében, a Halloween Kills-ben, illetve együtt dolgozott még Carpenterrel A ködön és a Menekülés New Yorkból-on. Az egyik gyerek, a kislányt alakító Kyle Richards szintén benne van a Halloween Kills-ben és annak közvetlen folytatásában, a Halloween Ends-ben; a kisfiút életre keltő Brian Andrews viszont eddig egyetlen másik Myers-moziban se bukkant fel újra. Judith Myers-t a Playboyból ismert Sandy Johnson játszotta – ő a ’70-es évek egyik legjobb nője ebből az újságból, lásd a mellékelt képet:P Ha már képek, a kamera mögött Dean Cundey rejlett, aki a Halloween II-n és III-on, valamint A ködön is dolgozott.

John Carpenter mellett a másik rendkívül sokoldalú pasas a stábban Tommy Lee Wallace volt, aki művészeti vezető, helyszín-felkutató, vágó és kellékmester is volt. Wallace-nak igen kevés pénz állt rendelkezésre, ezért több olcsó maszkkal próbálkozott, mire végül megtalálta az igazit: Egy mindössze 1 dollár 98 centért árusított Kirk kapitány-álarcot, amit átalakított: Leszedte róla a szemöldököt és a barkót, a szemnyílásokat megnagyobbította, a hajat barnára, az arcot pedig kékesfehérre festette; ezzel megteremtette azt az érzelemmentes pofát, ami immár 45 éve riogat bennünket. Wallace később íróként és rendezőként is kipróbálhatta magát a sorozat mélypontjaként megítélt III. részben; illetve az igen sikeres eredeti Az-ban (a minisorozat két része fűződik hozzá).

The Shape-rovat

Legendás gyilkosunk nevét megalkotója attól a férfitól kölcsönözte, aki korábbi filmjét, A 13-as rendőrőrs ostromát forgalmazta Európában és bevétele jelentős részét innen hozta be. Az igazi Myers e furcsa köszönetnyilvánításra reagálva humorosan megjegyezte, hogy Carpenterék elfelejtettek neki jogdíjat fizetni a neve használatáért. Michael három alakban jelenik meg a vásznon, első formája a gyilkos gyermek. Miként már szóba került, az ikonikus nyitánynál Debra Hill formálta meg a tettes karját, a lelepeződéskor pedig Will Sandint láthatjuk. Sandinnek ez volt az egyetlen filmje, később rendőr lett Los Angeles-ben. A második forma a felnőtt, akit szintén csak egyetlen rövid jelenetben, a maszk letépése után láthatunk, ez az arc Tony Morané. A szerep meghatározta a későbbi karrierjét, csupa 3 pontos imdb-értékelésű horrorban bukkant fel később. Az egyik legérdekesebb tény vele kapcsolatban, hogy semmit sem változtattak a fizimiskáján, mindössze egy sebet csináltak a nyakára, mégis, akárki nézi meg a Halloweent, elborzad Michael arcától. A rendező szerint ez azt mutatja, mekkora ereje van a mozgóképeknek, hiszen a néző, aki addigra már egy órája tanúja Myers rémtetteinek, elkönyveli magában, hogy a fehér álarc alatt csakis egy szörnypofa rejtőzhet. 

A harmadik Alakot elsősorban Nick Castle hívta életre, ez a kezeslábasba bújt, maszkos forma. Castle és Carpenter tanulmányaik során barátkoztak össze, előbbi pedig csupán kíváncsi látogatóként ment a forgatásra, mivel a lakóhelyétől nem messze rögzítették a képsorokat. A direktor viszont arra gondolt, hogy haverja elég magas és érdekes járása van, ezért jó lesz Michaelnek. A fizetése napi 25 dollár volt, tehát mindössze 500 dollárral lett gazdagabb, bár ezért legfőképp csak ácsorognia meg sétálgatnia kellett. Castle, Tommy Lee Wallace és John Carpenter együtt alkották a The Coupe de Villes együttest, aminek egyik cím nélküli dalát hallgatja Annie, mikor Laurie beül a kocsijába; illetve hallhatjuk még őket a Nagy zűr Kis-Kínában-ban. Nick Castle-ből Wallace-hoz hasonlóan később író lett, neki köszönhetjük Snake Plissken kalandjait, valamit ő rendezte az eredeti Dennis, a komiszt és a Kőagy őrnagyot. Ezeken túl a legújabb Halloween-trilógia mindhárom részében szerepel. Michael bőrébe még páran belebújtak, hiszen Tony Moran elmondása alapján mindig éppen az játszotta, aki ráért, így tehát Castle mellett James Winburn kaszkadőr (a veszélyes jelenetekben), a rendező (nem tudjuk hol és mikor), Wallace (amikor az általa épített kellékeket kellett összetörni) és még Debra Hill is (mikor Tommy először látja Myers-t) életre keltette. Carpenter azt akarta, hogy a nézők előtt titok maradjon, ki lehet igazából Michael, aki eltűnt, mégis mindenütt ott van; talán ember, talán természetfeletti lény; és senki sem tudja, miért lett olyan, amilyen. Ezért szólalt fel a későbbiekben mindig, mikor utódai különböző eredet-történeteket fabrikáltak a fehér maszkos őrültnek. 

A forgatókönyv és a sztori eredetéről ellentmondásos források vannak. Az egyik szerint eredetileg többnapos cselekmény lett volna, az alacsony költségvetés miatt azonban az eseményeket végülis nagyrészt egyetlen napba kellett sűríteni, így merült fel „az év legborzongatóbb napja” ötletként. Az egyik producer, Frank Yablans azt nyilatkozta, hogy már a kezdetektől Halloween volt a cím, amit megerősített a slasher-műfaj egyik ősét, az eredeti Black Christmas-t megalkotó Bob Clark is: „A forgatókönyvet [Carpenter] már készen kapta, ezzel a címmel.” Yablans szerint csak városi legenda, hogy az első címötlet A bébiszitter-gyilkosságok lett volna. Egy forrás szerint 10 napig, egy másik szerint 21 napig tartott a forgatókönyv írása. Carpenter teljes alkotói szabadságot kért, amit a fő producer Moustapha Akkad meg is adott neki, mivel nagyon örült a rendkívül alacsony költségvetésnek. Yablans annyit kért, hogy „minden tizedik percben legyen valami ijesztés”. 

A Myers-ház egy elhagyatott épület volt Pasadenában. Lelakott, romos állapota miatt először a jelenben játszódó részeket vették fel benne, majd amikor minden ilyen megvolt, akkor az egész stáb összefogott, kitakarították és felújították az épületet, hogy a múltban történő részek hitelesek lehessenek. Még vezetékes vizet meg áramot is sikerült bevezetni. A ház a forgatás után egy ideig csontkovács-rendelőként működött, manapság pedig Halloween-múzeum (elvileg azóta irodaház is lett belőle). A történet szerint Illinois-ban járunk, a tényleges helyszín viszont Kalifornia volt; az évszak ősz helyett tavasz; ezért a stáb papírból készített faleveleket szórt szét, hogy a képsorok hihetőbbnek tűnjenek. Mivel azonban limitált mennyiség állt csak rendelkezésre, ezért a felvételek elkészülte után az ál-leveleket össze kellett gyűjteni, hogy újra szétszórhassák őket. Mind Curtis, mind Carpenter felhívta a figyelmet rá, hogy a háttérben többször láthatóak Illinois-ban egyáltalán nem található pálmafák. Az évszakok eltérése még egy problémát előidézett, ugyanis szinte lehetetlenség volt sütőtököket szerezni a töklámpásokhoz. Összesen három valódi sütőtököt tudtak csak felhajtani, ezért amikor Tommy összetöri a nála lévőt, azt csak egyetlen egyszer lehetett felvenni. A hiányt egy másik fajtájú, zöld tökkel oldották meg, amit narancssárgára festettek, ezek a laposabb, szélesebb darabok. A sötét képsorokat szintén a szükség szülte, ugyanis több reflektorra nem maradt pénz. A nyitó szekvenciát az első forrás szerint egy, a második szerint két napig tartott felvenni. Már említettem, hogy három vágás is van az egynek tűnő jelenetben, ezeket azért kellett betenni, mert a speciális, igen drága Panavision-kamerák csak kb. 5 percnyi anyagot tudtak rögzíteni. A maszk szemnyílásait utólag montírozták rá a képekre. 

A forgatás során minden jelenlévő részt vett az összes munkálatban, tehát ott segítettek, ahol tudtak. Emlékezetes, ahogy Laurie mögött a sötétségben lassan feltűnik Az Alak maszkja, ezt úgy érték el, hogy egy fokozatosan erősödő fényű lámpával világítottak rá, ezzel elérték azt a hatást, amit az éjszakában lassan kitisztuló látás okoz. Az elmegyógyintézetnél Michael a puszta tenyerével töri be a nővér autójának szélvédőjét (szerintem ekkor láthatjuk a gyilkos szerepében Tommy Lee Wallace-t), ennek eléréséhez egy testszínűre festett csavarkulcsot tart – ez viszont látszik, én csak azt vettem észre, hogy egy fekete, téglalap alakú valami van a tenyere közepén. A németjuhász megöléséhez a kutyakiképző felvette, majd letette az ebet, a jelenetet viszont lelassították, ezért tűnik úgy, mintha a blöki elernyedne. A nappali cukorkagyűjtéshez a helyszínül szolgáló környék családjai öltöztek be halloweeni ijesztgetőknek. 

Laurie szobájában van egy elég feltűnő portré a falon, amire rá van írva: James Ensor. Ő egy belga expresszionista festő volt, aki groteszk maszkokat viselő figuráiról lett híres. A főhősnő apjának kocsija (ezen van a Strode-felirat) John Carpenter autója, a piros kisteherautó pedig a stáb felszerelését szállító cégé. A premier idején megjelent a filmet kísérő regény Curtis Richards tollából, ami sokat hozzátesz a gyilkos háttértörténetéhez, azonban ezt ma már nagyon nehéz beszerezni. A másfél órás játékidőt a tévés bemutatáshoz meg kellett hosszabbítani, ezért 1981-ben, a folytatás készítésekor felvettek még néhány jelenetet a visszatérő szereplőkkel, A rémület éjszakájának ez a meghosszabbított változata közel két órás. Állítólag a Synapse Films nevű cégnél van a Halloween teljes fel nem használt képanyaga, negatív filmtekercsek formájában, hang nélkül, ami csak arra vár, hogy egyszer, valamilyen formában majd bemutathassák. Egy érdekes megfigyelés a wikipediáról, Pat Gill filmesztétanő szerint a felnőttek, a szülők teljesen hiányoznak cikkem tárgyából: „Sem a kisgyerekek, sem a bébiszitterek szülei nem hívják fel a szereplőket telefonon, egyikük sem érkezik haza érdeklődve, hogy mi van a sarjaikkal.” Gill azt mondja, ez az amerikai társadalmi normák kritizálása a készítők részéről. 

Pár vicces hiba: A nyitánynál, aközött, mikor odafent kialszik a villany és mikor Judith pasija öltözködve feltűnik a lépcsőn, alig több mint egy perc telik el – ezalatt levetkőznek, szexelnek, majd a fiúnak még visszaöltözni is van ideje:D Mikor Annie megpróbálja kinyitni az autóját a garázsban, zárva találja az ajtót, a kulcsért azonban be kell mennie a házba. Amikor visszajön – és ezt én is észrevettem -, meg se próbálja betenni a kulcsot a zárba, hanem egyből nyitja az ajtót, mintha tudná, hogy most már nyitva lesz – talán a kulcs puszta jelenléte feltárja az ajtót? Pár másodperc múlva kiderül, hogy Michael ott várja a hátsó ülésen, lehet, hogy ő nyitotta ki? De ha igen, hogyan? És a lány ezen miért nem lepődik meg? Van még egy kulcsos mizéria: Amikor először látjuk meg Laurie-t, az ingatlanügynökként dolgozó apja megkéri, hogy vigye oda a kulcsot a Myers-ház lábtörlője alá, mert „majd jönnek megnézni”. Később viszont a sheriff a doktorral csak simán benyit az ajtón, ami nincs zárva, de láthatóan nem is számítanak rá, hogy zárva lehetne. Akkor meg minek kellett a kulcs? És vajon a vásárlók meg Strode apuka mikor értek rá megtekinteni a gyilkos tanyáját? Esetleg ők hagyták nyitva a zárat? Bob és Lynda egy nagy, kék kisbusszal érkeznek ahhoz a házhoz, amiben elvileg Annie várja őket. Miközben a fiú kiemeli a lányt a járgányból, arról beszélnek, hogyan fognak orgiát rendezni odafent: Lynda: „Én letépem a ruhád!” Bob: „Én meg letéped a tied, aztán letépjük Lindsey ruháját is!” Ezt bizony én is meghallottam, ugyanis Bobnak azt kellett volna mondania, hogy „Annie ruháját” – Lindsey a kislány neve!:O Végül egy áldozat-szám: Öt ember és két kutya hal meg a játékidő alatt. 

A Halloween 300 (vagy 325) ezer dolláros költségvetése mellett 70 millió dollárt termelt, így a valaha volt legnagyobb bevételt produkáló független filmek egyike. 2006-ban beválasztották az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába, „kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból„ megőrzendőként. Bár alműfajában megelőzte a Silent Night, Bloody Night (1972), A texasi láncfűrészes mészárlás (1974) és a már említett Black Christmas, mégis ez indította útjára a ’80-as évek slasher-áradatát, valamint meghonosította az olyan bevett fogásokat, mint hogy a gyilkos egy többtagú tinédzser-társaság szexelő vagy tudatmódosító-szerekkel kísérletező tagjait mészárolja le sorban, akik közül kikerül a „final girl”, vagyis „az utolsó lány”, aki majd végül legyőzi.

Összesítésben elmondhatom, hogy A rémület éjszakája sokkal jobb, mint amilyennek fiatalabb koromban találtam. Bár a mai nézőnek már kevésbé sokkoló, a hangulata végig feszült, fenntartja a figyelmet és minden téren pontosan azt adja, amire egy slasher-rajongó vágyik. Ezen felül a technikai megoldásai és horror-történeti jelentősége mellett sem lehet szó nélkül elmenni, véres mivolta ellenére a független filmművészet egyik mesterműve. 

Pontozás: 

imdb: 7.7 

Szerintem: 5/5 (Legközelebb talán még jobban tetszik majd.) 

Hírek: 

- John Carpenter és Debra Hill adatlapjain összesen 5 új Halloween-mozgókép szerepel. 

- Jamie Lee Curtis-t legközelebb a Borderlands-filmben láthatjuk.

Miközben ez a cikk születik, újra megnézem a Rob Zombie-féle változatot meg a folytatását, 2023-as kiegészítő gondolataimat itt olvashatjátok róluk.

Ha azt a nevet látjuk, hogy Huszárik Zoltán, valószínűleg azoknak, akiknek mond valamit ez a név, biztosan a Szindbád ugrik be. Ha azt látjuk, hogy Latinovits Zoltán, akkor sok minden beugorhat, köztük az Isten hozta, őrnagy úr!, Az ötödik pecsét vagy éppen a Szindbád (esetleg még Ruttkay Éva). Ha pedig a két Zoltán nevét együtt látjuk, az csakis az említett, 1971-es mozit jelentheti. Ellenben, ha azt látom, hogy egy filmnek az a címe: Csontváry, akkor én valamiért nem a Szindbád 2-t akarom látni ilyen cím alatt. Márpedig ha nagyon rövid akarok lenni, akkor ez „Csontváry” és nem Csontváry, vagy inkább „Szindbád 2: Csontváry”…

Most, hogy megrendezték a festő Csontváry Kosztka Tivadar születésének 170. évfordulójára a Szépművészeti Múzeumban a látványos emlékkiállítást, egy kicsit megint a köztudatba és a középpontba került ez a meg nem értett, sajátságosan egyedi művész, akit kis hazánk teljes mértékben magáénak tudhat. Akit a kortársai kigúnyoltak, nem vettek komolyan; aki egyetlen festményt sem adott el egész életében; akinek halála után munkáit kocsiponyvának akarták megvenni és aki Magyarországon kívül ismeretlen. Csontváry csak a miénk és azok, akik hozzám hasonlóan élőben láthatták fennmaradt festményeit, elmondhatják, milyen lenyűgöző az, amit hátrahagyott. Visszatérve a bevezetőre, ennél fogva megnéztem volna róla egy életrajzi filmet, valami olyasmit, ami végig kíséri a küldetéstudattól vezérelt művészt, bemutatja konfliktusait meg a szó szerint is nagy művek születését. Azonban Huszárik Zoltántól sajnos nem ezt kaptam.

„Latinovits Zoltán emlékének”

A nyitó montázsban a festmények részletei keverednek az első világháború korabeli felvételeivel, mialatt egy pasas, aki lehet maga Csontváry, egy helyen, ami lehetne akár a Szépművészeti Múzeum is, éjszaka, gyufalángnál szemléli a műveket. Közben egy másik pasas, aki szintén hasonlít Csontváry-ra, megszólítja. Utána jön két pucér nő, pici káromkodás, fura szövegek és még furább zene, míg végül megértettem, hogy az első pali (nevezzük A Színésznek - Ichak Finci) színész, aki Csontváry szerepére készül. Eközben viszont megjelenik maga A Festő (szintén Ichak Finci), aki otthagyja patikáját, elmegy Taorminába, beleáll a jajcai vízesésbe, megmássza a Magas-Tátra hegyeit, beköltözik a helyiek közé Libanonban, közben pedig fest, rajzol – bár az alkotást nem láthatjuk, csupán az eredményét. Mindezt tovább bonyolítja a harmadik pasas, akit A Hosszú Szakállú Férfinak neveznék (Holl István), aki folyton megjelenik A Színésznek, mindig ugyanabban a ruhában, ugyanúgy néz ki. Akkor is látszik, mikor A Színész és A Festő világa között járunk – valami valóságon túli alak. Talán ő az igazi Csontváry?

Aki kezdi elveszíteni a fonalat, az ne csodálkozzon, én húsz perc után nem tudtam volna megmondani, hogy ez a film mi a túróról szól. Anyukám már előre felkészített, azt mondta, hogy unalmas lesz, szerintem ebben nem lett igaza. Korántsem unalmas, csak érthetetlen. Az össze-vissza jelenetek nekem már a Macskajátékban se tetszettek, itt legalább néha meg lehet mondani, hogy a szereplő álmát láthatjuk (A Színész alszik a Ladában, közben jönnek a bevillanások), sokszor azonban nehezen szétválasztható, hogy éppen kinek a mijét tárják elénk. Tetszett, hogy eltartott egy darabig, ameddig rájöttem: A Színész és A Festő is Ichak Finci, akit a kitűnő Rajhona Ádám szinkronja támogat. Az pedig kifejezetten jó, hogy A Festővé válva tényleg hasonlít Csontváry-ra, és pontosan azokra a helyszínekre jut el, ahol ő járt, a kamera azokat a helyeket és azokból a szögekből mutatja, miként a művész anno látta (például a taorminai görög színház romjait vagy a mostari hidat). A látványvilág néha olyan, mint egy festmény, ám aztán a szereplők megmozdulnak, ez sajnos csak a játékidő első felében van; az egyik legjobb jelenetnél pedig egy kompozíció alakjai besétálnak a képbe, megállnak néhány pillanatra úgy, mint a vásznon, majd elmennek. Hasonlóan emlékezetes a bábukból kirakott kompozíció, amit A Festő egy drótkerítés mögül néz, ez bennem az Ifjúságot elevenítette fel, mikor Harvey Keitel rendezőjének megjelennek a karakterei. Ezúttal még kapunk egy kifejezetten horrorba illő elolvadó babát, ami kétszer is megborzongat.

Cikkem tárgyának legjobb részei azok, mikor A Festő világában járunk, ezek szerintem legtöbbször hitelesnek tekinthetőek, hiszen a helyszínek ugyanazok, a képek azt mutatják, amit az ecset felvitt, a kosztümök szépek, beszéd pedig alig van. Mindenki csendben teszi a dolgát, csupán néhány rövidebb mondat hangzik el a szereplőktől, inkább csak a narrátorokat hallhatjuk. Egy nő és egy férfi szólal meg, inkább a nő dominál, és felismerhető, amikor ténylegesen Csontváry-tól idéznek, aki az élete alkonyán abbahagyta a festést, inkább írt. Máskor pedig verseket idéznek, ezt is csak sokára ismertem fel, de ha nem sikerült volna, a stáblistában kiírják, kiktől idéznek (pl. Dante).

A Színész vonalában történet nem nagyon van, de akad itt jó pár pozitív dolog. Esztétikai és művészeti szempontból kiemelkednek az apró, szépséges részletek: Az őszi avarral borított parkban boldogan keringő pár; a liftben a tükörrel megkomponált párbeszéd; vagy a Mama szobájában a varrás. Ez utóbbi rendkívül sokat mond rendkívül kevéssel: A magányosan varró Mamát szótlanul, kérés nélkül megsegíti a fia, aki csókot kap a homlokára, miközben megvarrja anyja ruháját – ezalatt a mögöttük álló tükörben láthatjuk A Színész párját (feleségét?) és fiát, akik ott vannak, de mégis messze. Ebbe a kétszemélyes idillbe ők nem férnek bele.

„Az én életrajzom szerepek hosszú sora.”

Végülis azt mutatják, hogy A Színész nem tud boldog lenni a párjával, a gyerekéről tudomást sem vesz és más nők után kajtat – azonban a kezdő idézetet látva folyamatosan azt figyeltem, hogy ez akkor most Latinovits? Az üres színháznak előadott monológnál még el tudtam hinni, hogy igen; illetve a nővel való viszonyának ábrázolásában is van benne valamennyi, de végső soron Z (ez A Színész „igazi” neve) mégsem Latinovits. Inkább a meg nem értett művész esszenciája, ez járja át A Festőt is, és a Wikipédia alapján a rendező valamennyire önmagát ábrázolja benne. Hármukban (Csontváry, Latinovits és Huszárik) közös volt, hogy egyikük sem érte meg a 70-et, mind ezer fokon égtek a művészetükben és mára mindhármukra legendaként tekintünk. Ám Latinovits nagyon sokat tett hozzá Huszárik halhatatlanságához (és viszont), míg utóbbinak nem sokat sikerült hozzáadnia ezzel a művével a festő renoméjához.

Egy kicsit még kanyarodjunk vissza a jelképekhez! Kétszer is láthatunk a mai korunkban timelapse-nek nevezett felgyorsított képsort, amik mindkétszer egy-egy antik romot mutatnak, az első a taorminai színház-rom, a második talán Baalbek, de nekem az athéni Akropoliszra is hasonlított. Ezek esetleg azt üzenik, hogy egy nap pillanatok alatt lezajlik az örökkévalósághoz képest. Feltűnt még a Ladás álom-rész végén a szembejövő hófehér ló, amit aztán a Hortobágyon a Kilenclyukú hídon lángoló fekete ló vált fel. Hogy ezek mire utalhatnak, arról fogalmam sincs, de nyilvánvalóan összetartoznak. Talán a legjobb mégis egy tényleg pici dolog, ami viszont óriási, ez a tapogatózó kéz. Amikor először látjuk, akkor A Színész keze, aki egy fát érint, miközben a túloldalról jön felé egy női kéz, aztán a tíz ujj kergetni kezdi egymást a kérges felszínen. Mikor a kezet másodszorra látjuk, az már A Festőé, egy sziklán próbál fogást találni, bele akar kapaszkodni, lehet, hogy meg akarja érteni, milyen érzés a szikla, hogy aztán még jobban vissza tudja adni a festményein. A két kéz ugyanazé, de közben mégsem – lehet, hogy mindkettő A Festő, ahogy A Színész elképzeli, vagy mindkettő A Színészé, aki A Festőt játssza; nekem inkább azt jelenti, hogy A Színész a valóságba, az életbe kapaszkodik, míg A Festő a megfoghatatlant, az örökkévalót akarja megragadni. Ez a két kis jelenet összeköti számomra a két fő szálat.

Érdemes még elidőzni A Hosszú Szakállú Férfin, akit szerepe szerint A Bolondnak neveznek. Talán ő hasonlít a legjobban Csontváry-ra, pedig annyira nem erőlködik; I. VH-s kitüntetései vannak és régiesen beszél. Azt mondja A Színésznek: „Azt hittem, megösmersz.” Ott van vele a múzeumban, a Hortobágyon, viszont felbukkan egy olyan jelenetben is, ahol a főszereplők közül egyik sincs jelen, itt pedig azzal a lepkegyűjteménnyel a hátán fut el, ami Csontváry első képét ihlette. Végül a lezáró, megmagyarázhatatlan jelenetben is ott van A Festővel, az egyetlen figuraként, aki önmaga valójában át tud lépni az egyik valóságból a másikba. Ki lehet ez? Szerintem ő az igazi Kosztka Mihály Tivadar, vagy legalábbis a szelleme, aki egy új alkotói folyamatot kísér figyelemmel, a sajátja után „a sajátját”.

„Belőlem nem fogtok Csontváry-t csinálni!”

Sajnos a film valamit félreértett a címadó férfiból, ő ugyanis nem Gulácsy Lajos (akinek szintén most volt kiállítása Budapesten, a Nemzeti Galériában, sorsa pedig sokban közös Csontváry-éval), tehát nem őrült meg. Szerintem csupán kiábrándult a világból, ami sem befogadni, sem elismerni nem volt hajlandó. A film második fele viszont egyértelműen azt mutatja be, hogy A Színész beleőrül a szerepébe, A Festő pedig a háborúba meg a korszakba (tisztára, mint Gulácsy). A Freaks-re emlékeztető hosszú intézeti jelenetsorok, ahol fogyatékosokat meg torzszülötteket mutatnak, valahogy fölöslegesek; szerencsére az akkor még nagyon szép Bánfalvy Ágnes tartogat némi kellemeset a kellemetlenség közepén – az ő alakja, bár egy apáca képében, szintén át tud lépni A Színész világából A Festőébe.

Ha már erről van szó, a korszakok megidézésében A Festő történetének első fele jól teljesít, ezt már részleteztem, A Színészé viszont az elmúlt 100 évben bármikor játszódhatna, hiába van az a sok-sok Lada meg a trapéznadrág, nem éreztem úgy, hogy 1980-at látnám. A sehová se illő jelenetek, például a fa ágain álló pucér nő vagy a cédrus köré önmagát fel- és letekerő férfi szintén kortalanok; néha pedig nehéz eldönteni, hogy Ichak Finci melyik arcát is nézzük éppen (mondjuk a túlzásba vitt száradó saras résznél).

Az utolsó 30 perc valami igazán elvont katyvasz: Egy szép épületben nagy tömegjelenetet láthatunk I. Világháborús katonákkal, katonaruhába bújtatott nőkkel, tevével és félhalott Ferenc Jóskával; aztán a fogyatékosok és torzszülöttek szép, múlt századi ruhákban pacsálnak egy fürdő medencéjében a festményekkel, amik elsüllyednek a vízben, mialatt A Festő A marokkói tanító című képen látható emberhez nagyon hasonló külsővel jár közöttük. Ha a cím Gulácsy volna, talán még meg is tapsolnám…

„Éljen Jézus – Éljen a szocializmus”

A több mint másfél órás játékidő önmagában semmi problémát nem okozna, ám ehhez hozzájön a ’80-as években itthon művészet címen elengedhetetlen pucérság miatt felrakott 16-os karika, ami miatt a késő esti műsorsávban kellett néznem és ellentétben az Excaliburral, 23 óra felé már igencsak ásítoztam alatta. Valószínűleg ez azért van, mert Huszárik Zoltán egyszerre három filmet csinált: Egy Csontváry előtt tisztelegni kívánó, az ő alakját jelképként felidéző alkotást; egy Latinovits Zoltán emlékét felemlegető színész-portrét és egy az ezek összemosásából származó Szindbád 2 vízió-izét. Ha viszont az utóbbiból az általam korábban kiemelt, kb. összesen 5 percet kitevő képsorokat kivéve mindent lehántunk, majd elhagyjuk az egyébként számomra teljesen érdektelen Színész-vonalat is, akkor kapunk egy kb. 40 perces Csontváry-látomást, ami viszont belefullad egy fél órás Gulácsy-ra hajazó megőrülésbe. Vagyis a két fő szál közül csak a másodiknak van köze igazából a címhez, de az se életrajzi film. Az egész élvezeti értékét pedig tovább rontja a rémes zene – egyedül a mostari részben hallható népzene tetszett, az kifejezetten jó volt.

Két kérdés, amire eddig nem kaptam választ, aki tudja, nyugodtan kommenteljen! Első: A képek mindig replikák vagy van, amikor láthatunk eredetit is? Második: Hol lehet az a patika, amiben az altató-kiadást felvették?

Nézzük most az alkotókat! Ez a rendező Huszárik Zoltán második mozifilmje, egyben az utolsó is. A forgatókönyvet elkövetők közt volt az író Császár István; a költő Gyurkovics Tibor (Egy erkölcsös éjszaka); Dobai Péter, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Mephisto és folytatásai vagy a Sátántangó; illetve a szintén költő Tornai József (a két költőt csak az imdb teszi hozzá a stáblistához, a magyar oldalakon nem szerepelnek). A kellemetlen kísérőzenét Kocsár Miklós szerezte, a szép képeket Jankura Péter fényképezte. Rajhona Ádám, Holl István és Bánfalvy Ágnes mellett még ismert színész Drahota Andrea (A Színész párja), Dajka Margit (a Mama), Temessy Hédi (az egyik vendég az ebédnél), Balázs Samu (Ferenc Jóska) és Márkus László („egy úr”, nem ismertem fel).

Mivel a Csontváry nehezen befogadható művészeti alkotás, így segítségül hívok néhány külső gondolatot. Magyar Wikipédia: „[Huszárik] Utolsó alkotásában, a Csontváry című filmben a különcnek tartott festőzseni és saját művészi portréját, hitvallását formálta eggyé, sajátos módon ábrázolva a művészegyéniség és a kor viszonyát. (…) A szerepet Huszárik eredetileg Latinovits Zoltánnak szánta, ám a színész tragikus halála után a kevésbé ismert, bolgár Itzhak Fintzinek adta (…) Z, a nagy sikernek örvendő színész küzdelmét, hogy megértse Csontváryt, akit neki kell a színpadon eljátszania. (…) A festő feladatát akarja beteljesíteni, a színész pedig önmagát meglelni a festőben. Sorsuk az elmebetegek közé vezeti őket: az egyiket, hogy adhasson magából másoknak; a másikat, hogy végre elvegyülhessen.”

A port.hu fórumán Vinogradov nevű felhasználó fantasztikus elemzést írt, ennek legjobb részei következnek: „A hiány dokumentuma. A hiányé, mégpedig egyrészt aképpen, hogy Csontváry Kosztka Tivadarról nemigen lehet filmet csinálni. S a hiányé, amely a Csontváry-féle szellemi kolosszus megmagyarázhatatlanságát bizonyítja. Legalábbis Huszárik-korabeli megmagyarázhatatlanságát...Torzó maradt - idegen és szétesõ. Idegen korától, idegen a magyarságtól, idegen önmagától... A "Csontváry" nem jó film. Minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, bizony, így van. Mondhatnám, hogy el sem lett volna szabad készülnie, de, bizonyos elszigetelt véleményektõl eltekintve, a magyar szellemtörténet nemigen fogadta magába... (…) Mert ha a valahai magyar rendezõk közül valaki, hát éppen Huszárik lett volna egyedül predesztinálva Csontváry megértésére és megértetésére. Õ mindenkinél inkább érzékíteni tudta volna az õ szellemét. Más nem, csak õ. (…) irreleváns! De ez az utolsó Huszárik-mû, ez a kivert gebe, ez a szerencsétlen, korcs semmi, ez a "Csontváry"-nak csúfolt szerencsétlen gnóm is az! (…) Épített magának egy Csontváry-t (amint robotot szokás!), saját képére formálva azt - természetesen. A valóság helyett konstruált egy valóságot - Csontváry-naplórészletekkel, festményekkel és megelevenített (!) piktúrákkal szentesítve a teljes fikciót. Na, és ez a bizonyos szentesítés nem sikerült. Ez csúszott félre, de nagyon. Ez akadályozta meg, hogy az egyetlen magyar mozgóképes, aki hozzá tudott volna szagolni Csontváry-hoz, csinált róla egy olyan filmet, amely sem filmnek nem tekinthetõ, sem Csontváry-nak. Persze végképp igazságtalanok lennénk Huszárikkal, ha nem említenénk meg, hogy õ csak az egyik felét ismerte a hiteles Csontváry-narratívának. (…) Huszárik ismerte Németh Lajost. Bizonyára forgatta az általa szerkesztett vaskos emlékkötetet, bizonyára áttanulmányozta az általa feldolgozott életanyagot is. De nem ismerhette a tíz év múlva fellépõ Papp Gábort [a festő életének másik fő kutatója]. Nem érthette, nem láthatta, hogy mirõl is van itt szó - hogy miért nem játék és miért nem puszta õrület, Csontváry játéka és Csontváry õrülete. (…) Huszárik, aki a Szindbádban õsit és organikusat teremtett, a Csontváryval mesterkéltet és természetelleneset hozott létre. Egy szerencsétlen, groteszk, távirányított bábot, amely ráadásul a történet során még fel is lázad alkotója ellen. Hja, történet - tényleg... Az nem nagyon van! Mert ez itten, kérem, posztmodern. Ez itten, kérem, most nem fontos. Struktúra? Történet? Ok-okozati prioritások? Minek, ha minden - méghozzá teljesen - fiktív? S még öt-tíz percben, ahogy a rövidfilmeknél, elfogadnánk magunknak efféle Csontváry-torzót. Igen, annak lenne létjogosultsága! Mi több, szeretnénk is azt a filmet, mert bevallottan lenne tökéletelen [sic!] és hiányos - és rövid! De nem! Huszárik másfél órán keresztül gyúrja-dagasztja, személyiséget kettõzve, fölösleges álmûvészieskedésbe bonyolódva, túlesztétizálva azt, amit nem kéne túlesztétizálni. Igen, ez a film, hiába esztétikus, ha fiktív - s ezért túlesztétizált, túljáratott, túlpörgetett, hiteltelen. (…) Hiába a tisztelet Huszáriknak, hiába a nagyság és a mûvészi teljesség életmûvében: a Csontváry-kegyetlenül kilóg és nagyon igaztalan. Méltatlan film, hazug film, hiányos film. Nemcsak a hiány dokumentuma, de a teljességé is, ami lehetett volna belõle, s ami végül nem lett, mert nem lehetett. Fájó, fájdalmas, szomorú hiány. Huszárik nagy hiánya...”

Egy rövidebb negatív vélemény southwindtől: „iszonyúan vontatott és a zene az szörnyû, oké, hogy szegénykém eszelõs lett, de a zeneszerzõnek nem kellett volna követni... gerjed a tv-m IS. Ez sajnos nem egy jól sikerült film.” Részlet Tiberio hozzászólásából: „Örök rejtély marad, hogy milyen lett volna Latinovits a kettős szerepben, de a sors talán nem teljesen vak, és ennek így kellett lennie. Ez a csont-és-bőr bolgár színész, akit szerepe szerint élve fölemészt a színészi munka intellektuális gyötrelme, sokkal Csontvárybb nekem.”

Balogh Gyöngyi – Gyürey Vera – Honffy Pál: A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig (Műszaki Könyvkiadó, 2004) 234. oldal: „A rendező ezúttal sem életrajzi filmet készített, hanem a festő életművéhez, alkotói világához igyekezett közel férkőzni. A filmben ezért hiányzik a folyamatos cselekménykövetés, inkább a személyiség élményvilága szabja meg a történések és képek sorrendjét. (…) Latinovitsra emlékezésül a bolgár Ichak Finci azt a színészt alakítja, aki Csontváryt készül eljátszani. Őbenne tehát hol a színészt, hol a festőt látjuk, s ez az alakegyesítés azt a felelősséget is lépten-nyomon érzékelteti, amely az alkotók vállára nehezedett. A színész vívódik a feladat terhével, az azonosulás elviselhetetlen feszültséget kelt benne.”

235. oldal: (…) a rendező nemcsak Csonváry [sic!] művészetét, hanem egyéniségét is fölidézi. Hosszú monológok hangzanak el a festő önvallomásából, de valamennyi szöveg az elhivatottságról beszél. Huszárik nem retten vissza a festő idegrendszeri betegségének ábrázolásától sem, s az ámulatba ejtő látványokat egy-egy életrajzi epizód is megszakítja. [De kinek az életrajzából?] (…) csodálatos természeti képek sorakoznak a filmben káprázatos színekben. A film nem törődik ugyan az objektív idő múlásával, de a festő mégiscsak öregszik. Végül egy hosszas jelképes balettet és jelenetsort látunk, amely utal a korra és a világháborúra, de ez sajnos idegen a mű egészétől, a látvány a giccs felé hajlik. Sok-sok szépsége, nagyszerű festőisége ellenére a Csontváry nem éri el a Szindbád teljességét.”

303 magyar film amit látnod kell mielőtt meghalsz (GABO Könyvkiadó, 2007)

156. oldal: „Művészi elhivatottság, megszállottság, zsenialitás (…) Huszárik Zoltán (…) minden kétséget kizáróan a magyar filmművészet egyéni látásmódú, mély gondolkodású, nagy formátumú egyéniségei közé tartozott. A fenti hívószavak filmmé fogalmazására a magyar festészet páratlan mestere, Csontváry Kosztka Tivadar szolgáltatott apropót, (…) Nem tudni, milyen Csontváry lett volna Latinovits, a helyére lépő Ichak Finci azonban el tudja hitetni, hogy ő az – mindenekelőtt a tekintete révén: szeme mintha Csontváry ismert és a filmben is megjelenő önarcképéből „lépett volna ki”. A bolgár színésznek azonban nem „csak” zseniális festővé kellett válnia, hanem „önmagává”, az élete folyásával és környezete kisstílűségével elégedetlen, feleségétől elidegenedő, s a Csontváry-szereppel küszködő színésszé is (a két művész közös, hasadt énjét a Finciéhez hasonló megjelenésű Holl István testesíti meg). [Mondtam, hogy ő az igazi.] Huszárik műve nem a megszokott festő-életrajz-filmek medrében halad: alig akadnak az életút valóságos állomásait jelző jelenetek és párbeszédek [kár], s kerüli a festés konkrét folyamatának ábrázolását is [mintha egy zenei filmben nem lenne zene]. Annál többet látunk a festő szemével, ami kifejezett operatőri jutalomjátékra ad alkalmat Jankura Péternek: (…) A képek alatt a művész belső hangját halljuk, az önfeledtség művészetének gyakorlásáról, önnön elhivatottságáról, a világ hívságáról [nőként beszél önmagához?]. Amely háborúzni mindig kész, de a zsenivel ritkán tud mit kezdeni. [Talán ezt jelképezi, amikor Ferenc Jóska és kísérete megtorpan a tevén ülő Festő előtt?] Csontváry a maga korában nem kellett. Latinovits nem élhette meg Huszárik Csontváryját, s a rendező sem sokkal élte túl a premiert: 1981-ben, ötvenéves korában öngyilkosságot követett el.”

És végül pár szót a róla szóló filmben elsikkadó címadóról: Csontváry 170 Katalógus (Szépművészeti Múzeum, 2023) 7. oldal: „Csontváry művei „a művészet egész történetének […] máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nem csak nemzeti, vagy századi, hanem világtörténeti jelenség”, és a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia, s meg is fogja tanulni, hogy ki is a magyarok zseniális Csontváryja. (…) Csontváry páratlan jelenség művészetünk történetében. Stílustörténetileg nem besorolható, művészi célkitűzéseinek tekintetében mindenki másnál eredetibb és autonómabb személyiség. Talán az életpályája az, amiben nem áll egyedül a magyarok között: tanulás, szorgalom, tehetség, megfeszített munka, a meg nem értettség, az egyre nagyobbra növő profetikus elhivatottság, végül az elszegényedés, s a halála utáni évtizedekkel kezdődő rajongó csodálat a művészete iránt. Ez az, amiben sokan tipikus magyar sorsnak látják az övét, és (…) él a vágy, hogy a sok kudarc után a világ ismerje el végre ennek a magyar művésznek és vele együtt a magyar művészetnek is a nagyságát.” 13. oldal: „Egy 1853-ban született magyar festő a 19. század nagy romantikusaihoz képest túl fiatal, a századforduló modernista újítóihoz képest túl öreg. Vagy ahogy Romváry Ferenc írta egy tanulmányában: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották.” (…) művészete a kortársak, sőt még a közelebbi utókor szemében is nevetségesnek, dilettánsnak tűnjön. (…) érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene.”

A nevével eladott filmről viszont már korántsem mondható el ez: A Csontváry lehetett volna egy nagyon jó vízió-szerű kisjátékfilm, amely megidézi az alkotót a természetben; más címmel lehetett volna egy Latinovits-allegória, egy Szindbád-folytatás; ezzel a címmel és így viszont, ha finoman akarok fogalmazni, akkor nem jó, nem ezt vártam. Ha pedig nem finoman, akkor ez az izé hosszú és felesleges.

Pontozás:

port: 7.8

imdb: 7

Szerintem: 3/5 (Biztos nem értettem meg eléggé.)