Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (61) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (321) fantasy (137) háborús (18) hill (20) hírek (78) horror (196) kaland (78) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (80) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (4) rövidfilm (12) sci fi (148) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (105) thriller (62) történelmi (34) vígjáték (474) western (9) zene (59)

Friss topikok

2020.06.04. 12:46 Tévésámán

Vércsék (2020)

jelenet_7.jpg

Ritkán nézek rövidfilmeket, de ezek általában sokkal jobbak, mint egész estés társaik, mert kevesebb idő áll az alkotóik rendelkezésére, sűríteniük kell és mindezt hatásosan. Cikkem mostani tárgyát a port.hun néztem ki, de mivel hajnali 2.30-kor adták (mert ugye a nagyon érdekfeszítő celebes műsorokat, a minőségi török sorozatokat meg a rendkívüli tehetségeket felvonultató éneklős szarokat/”vetélkedőket” sokkal fontosabb nézhető időpontra tenni), ezért felvetettem Mozsárágyúval. Két hét után elszántam magam a megtekintésére, és hát nem tudom, mit mondjak…

Egy budapesti középiskola lány röplabda-csapatát mutatják be nekünk, közülük is a főszereplő Franciska (Kelemen Hanna) néhány napját. Egy kemény meccs után a vörös irányító megelégeli az edző (Zayzon Zsolt) folyamatos szemétkedéseit, ezért mindenki szeme láttára beolvas neki, aztán faképnél hagyja. A többi lány egyetért vele, de mégsem akarják szétbombázni a Vércséket, csak mert a vezetőjük állandóan szidja őket. Franci választás elé kerül: Bocsánatot kér és tovább tűr a többiek érdekében, vagy kiáll magáért?

Mikor megláttam a promóciós képeken Kelemen Hannát, azt gondoltam, oké, ezt megnézem. Már korábban felfigyeltem rá egy McDumálsz-reklámban, ahol ő a lány, aki a metron magában táncol. Szóval nagyon tetszik nekem. Aztán viszont jött egy hírlevél, amire még évekkel korábban kaptam felírást, és ebben azt írták, sorozat készül a Vércsékből. Ez kicsit elvette a kedvem tőle, ezért halogattam oly sokáig a megtekintést.

hanna-kelemen-kristof-toth-07.jpg

Hogy mondjak valamit végre a filmről: Egyetlen baja van, a befejezés, amivel hirtelen vége szakad a történetnek. Nincs lezárás, nem derül ki, hogy akkor most mi lesz – nyilván direkt, hiszen erre épül majd a sorozat, ha ugyan tényleg elkészül…

De amúgy tetszett. A szereplők sokat káromkodnak, főleg az edző, a párbeszédek valódinak hatnak, jó a zene és a meccs is izgalmas, pedig utálom a kézilabdát. Pozitívum a magyar edző bemutatása, mert általában tényleg ilyenek a sportvezetőink – na, nem arra gondolok, hogy folyton szidják a játékosaikat, hanem a káromkodásra, az offenzív motivációra utaltam ezzel. A hangulat jó, ám egyértelműen amerikaifilm-utánzat, aminek a panelrengeteg csak hátteret ad. Erre példa az a rész, mikor egy lépcsőn ülnek a leányzók, mert ott van minden, a beton, a firkák a falon, de ez mégsem része a történetnek. Persze 17 percben ezt a mellék-vonulatot, a panellakó főhőst már lehetetlenség kidolgozni, hiszen, ahogy megjegyeztem, még a fő történetszálat se sikerült lezárni ennyi idő alatt… Még egy kifogásolnivalóm van, ez az említett lépcsős jelenetsornál elhangzó egy-egy életidegen mondat („teljesen meg volt semmisülve” – melyik 16 éves lány mond ilyet?).

Nagy gond, ha elolvasod, miről szól a sztori, mert akkor mindent tudsz, és nem ér majd meglepetésként a fordulat a végén. De ha meg nem olvasod el, akkor mi a túróért néznéd meg a filmet? Így se jó, úgy se jó… Amennyiben tudod, mi fog történni, akkor érdekes látni az apró jeleket Flóra (Kovács Korinna) meg Zayzon Zsolt karaktere között, ezt kitűnően adják elő, remekül koreografálták. Ha viszont a történet ismerete nélkül ülsz le a Vércsék elé, akkor külön érdekesség lehet számodra a Flóra és Franci közti interakciók sora, mert ezek első látásra az előbbi figura önfeláldozását mutatják be. A barna hajú csaj próbálja meggyőzni a vöröset, hogy kérjen bocsánatot, ne ültesse el a lázadás magvát a többiekben, mert sokuknak ez az egyetlen lehetőségük. Ezek után kifejezetten sokkoló meglepetés lehet a lezárás…

„Ki leszel, ha most csak úgy elsétálsz innen?”

Felmerült bennem, hogy ez a Mindenki újrázása is lehetne, csak ezúttal a szereplők idősebbek 6-7 évvel és éneklés helyett sportolnak, azonban a konfliktus ugyanaz: Az egyik tag, egy diák, fellázad a felnőtt vezető-tanár ellen. De amíg Deák Kristóf bele tudott férni a limitált időkeretbe és eldöntötte, mi lesz a cselekmény vége, addig a Vércséket író-rendező Szabó Szonja inkább a fiatalok körében oly népszerű „fantasy”-regények alkotóit követve inkább csak csinált egy finom kis csalit, amit belógatott a vízbe, aztán mikor jöttek a halak, gyorsan kihúzta. A kérdés az, mi lesz most? Ez pedig nemcsak az elvileg WAX névre keresztelt sorozat sorsát, hanem az általam tárgyalt kisfilm történetét is illeti. Persze, tovább lehet gondolni a dolgot, ám ha a széria emiatt a hülye vírus miatt mégsem készül el, akkor sose tudjuk meg, hogyan dönt Franciska…

Érdekességek: A történet Mészöly Ágnes novelláján, az Egészpályás indításon alapul. Ez a bizonyos május 17-ei 2:30-as sugárzás volt a Vércsék hivatalos bemutatója, és aztán mindenütt megjelent, hogy az RTL Klub MOST nevű honlapján meg lehet majd nézni ingyen, hát én nem találtam meg. Vagy levették, vagy ott se volt… Kelemen Hanna modellként keresi a kenyerét, szerepelt már filmben (Akik maradnak) hamarosan viszont színházban is fellép; szülei ismert muzsikusok, kisöccse hegedült a Virtuózokban. Innentől idézetek jönnek a hírlevélből.

hanna-kelemen-kristof-toth-02.jpg

„Szabó Szonja, akinek a korábbi rövidfilmjei nagy sikert arattak többek között a Friss Hús rövidfilmfesztiválon, jelenleg a WAX című sorozat tervét fejleszti, amely a Vércsék történetét fejti ki és viszi tovább. A sorozatban a tervek szerint a rövidfilm szereplőinek története folytatódik, a kamaszok életében jelenlevő nagy kérdésekre és problémákra koncentrálva.

A Vércsék (…) kifejezetten az Instagram-nemzedék posztjai mögött megbújó valós érzéseket, örömöket, sérelmeket, vágyakat kutatja. [Ebből nem sok igaz, mert egyszer láthatjuk, hogy Franci előveszi a telefonját és megnéz rajta egy képet, a kistesóját alakító srác meg egyszer berohan egy láthatóan kikapcsolt tablettel, hogy „megmutassa mit épített”, ami meg utalás a Májnkráft nevű szarságra. Ezeken kívül a modern technikát mindössze egy bluetooth-fejhallgató képviseli.] Igazi lányok igazi problémáiról szól, kerülve az idealizált ábrázolásmódot. [A többesszám azért hamis, mert igazán csak a főhőst ismerjük meg, és bizonyos fokig Flórát, meg van még egy csaj, akinek a nevében nem vagyok biztos, nála érezhető még valami plusz információ, de ezen felül végig Francira koncentrálunk.] Bátran mutat meg problémákat, szomorúságot, de kiutat, megoldást kínál cserébe. [Tényleg? Mi volt az, mert én nem láttam.] Helyszíne egy fülledt magyar kisváros [nekem úgy tűnt, hogy ez Budapest], ahol az elnyűtt szocialista építészeti hagyaték eklektikussá keveredik a gyorsan és olcsón felhúzott újjal [utóbbiból semmire se emlékszem]. A fiatalok már nincsenek elszigetelve, azonban ebben a világban mégsem egyértelmű még lázadni a múlt szabályai, a sportnevelés hagyományai és a hímsovinizmus ellen. [Ha a szereplők fiúk lennének, akkor meg lebuziznák őket, szóval ezt az utolsó megállapítást se érzem indokoltnak. Persze, az edző igen offenzív, a játékosok lényegét támadja, viszont nem azért, mert ő férfi, a „beosztottjai” meg nők…]

A Vércsék egyszerre sportfilm, női film és ifjúsági film: a 13–18 éves korosztályt szólítja meg, akik számára kevés hasonló, minőségi fikciós tartalom érhető el. A Vércsék persze nem csak kamaszoknak szól: a huszonévesek és harmincasok is nosztalgiával tekinthetnek vissza kamaszéveikre, illetve a szülők korosztályának is tükröt tart a négy kézilabdás kamaszlány története. [Négy? Illetve aki most 40, annak nem volt se löködős telefonja, se Instagramja. Hogy is van ez akkor?]”

Amúgy egyetértek a minőséggel, mert a hangulat jó, a zene is, a színészi játékban sincs semmi kifogásolható és a káromkodással teli, valódi szövegek pedig kifejezetten dicséretre méltóak. Nekem csak az a bajom, hogy nincs vége – persze, ha a WAX elkészül és sikerül megtartani a színvonalat, akkor engem előre elkönyvelhetnek nézőnek.

Pontozás:

port.hu: 8.3 (6 szavazatból, én nem adtam rá pontot, komment nincs, az imdbn nem szerepel)

Szerintem: 4/5 (Ha lenne vége, akár maximumot is kaphatna.)

A Vércsék bemutatója:

Rövid potré Kelemen Hannáról:

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma


2020.05.03. 13:01 Tévésámán

I Kill Giants (2017)

i_kill_giants_2017_1080p_bluray_h264_aac-rarbg_0581.jpg

Mint a nemzetközi Juno Temple Rajongói Oldal tulajdonosa, napi szinten foglalkozom Ms. Temple karrierjével, képeket gyűjtök róla, stb., úgyhogy érthető, ha megjön a kedvem a filmjeihez is. Bár a múltkori Lost Transmissions nem volt az igazi, de a régi munkái még mindig ugyanolyan jók. Pár napja megnéztem a Merüléseket HD-minőségben (korábban egy elég alacsony felbontású kópáim volt csak belőle), ami tele van szép és érdekes színésznőkkel, úgyhogy kicsit utánanéztem, mi lett velük 2009 óta. Imogen Poots imdbs adatlapján botlottam bele cikkem tárgyába, ennek kapcsán eszembe jutott, hogy ezen már korábban megakadt a szemem. Tegnap éjjel volt időm, helyem a merevlemezen és motivációm, tehát megnéztem. Elöljáróban annyit, hogy az izgalmas cím meg a sokat ígérő poszter mögött korántsem az rejtőzik, amit az ember várna – de előbb jöjjön a sztori rövid ismertetése!

Főszereplőnk Barbara (Madison Wolfe), egy furcsa kiskamasz lány, aki különös ruhákban, nyuszifüles hajpánttal a fején járja lakóhelye, a tengerparti kisváros elhagyatott helyeit, csapdákat épít, csalétkeket és varázslatos rúnákat helyez el, búvóhelyeket alakít ki magának – mert óriásokra vadászik. Elmondása szerint az óriások nagyon veszélyesek és ő az egyetlen, aki megállíthatja őket, ha eljönnek… A világ azonban értetlenül szemléli, a családtagjainak (Poots a nővérét alakítja) csak gondot okoz, az iskolában folyton balhékba keveredik, nincsenek barátai se. Utóbbi megváltozik, mikor az Angliából frissen idekerült Sophia (Sydney Wade) megpróbál összebarátkozni Barbarával, ám ez korántsem egyszerű. Közben pedig az óriások tényleg jönnek – vagy mégsem?

i_kill_giants_2017_1080p_bluray_h264_aac-rarbg_0327.jpg

Marhára bírom a városi fantasy műfaját, ez az, amiben az általunk ismert mindennapokba tör be a mágia meg a varázslatos lények sora (írtam is már egy regényt ebben a témában). Ennek talán legjobb példája a Franklyn, amiben a világ mögött húzódó alternatív valóságot mutatják be, és ahányszor valami ilyesmivel kecsegtetnek (pl. The Tall Man), rögtön egy új Franklynt várok. Így voltam az I Kill Giants-szel, amiből bármi lehetett volna, mert a kiindulási pont tök jó: Semmit se rágnak a szánkba, hanem megmutatják Barbara különös hétköznapjait, ebből mindenki levonhatja a következtetéseit. A néző elkezd gondolkodni, hogy vajon a leányzó őrült? Vajon igaz, amit hisz?

SZPOJLEREK INNENTŐL

Muszáj sorra venni az eseményeket, mert különben nem fogjátok érteni, mi a bajom ezzel a filmmel. 1 óra 45 perces, és az első 50 percben szinte semmi sem történik. Érdekes a hangulata és Madison Wolfe igazán jól alakít, csak fogalmunk sincs, hogy higgyünk-e Barbarának vagy ne? Ha igaz az óriásos dolog, akkor nagy parádé várható, ha csak lázálom, akkor meg ki kell valahogy gyógyítani belőle a hősnőt. Nincs azzal gond, ha bizonytalanságban hagynak, mert ez fenntartja az érdeklődést, itt viszont azt vártam, hogy legyen már valami.

i_kill_giants_2017_1080p_bluray_h264_aac-rarbg_1338.jpg

A 16. perc környékén megjelenik Zoe Saldana, akit sose kedveltem, de ezúttal meglepett, mert végre valódi embert alakított és tetszett a játéka. Ahogy már említettem, Madison Wolfe is remek, a mellé rendelt Sydney Wade se rossz, tehát a színészek teljesítménye pozitív lenyomatot hagyott bennem. A dolog nem rajtuk csúszik el, hanem az üres cselekményen. Az iskolai részeknél fogas kérdés, hogy vajon takarítás nincsen? Ugyanis Barbara mindenütt otthagyhatja a mágikus tárgyait, senki se veszi észre vagy senki se dobja ki őket. A nagyobb lány, aki zaklatja (Rory Jackson) tipikus klisé, amikor megjelenik a töküres folyosón, az annyira kitalálható, és sejthető, hogy az óriásos dolog a hősnő szüleivel függ össze – meg egy traumával… A Covaleski-mellékszál tetszett, végig fokozza a rejtélyességet, gondolkodásra késztet, csak végül nincs igazi megoldása. A suttogó, csápos valamit érdemes megfigyelni, mert utalás a befejezésre. A látványvilág szép, megkapó. Külön kis apróság, hogy Imogen Poots mintha nem öregedne, simán letagadhatna minimum 5 évet a korából.

„Kicsit rosszindulatú vagyok azokkal, akik hülyék. És a legtöbb ember hülye.”

26:00-nál elhangzik a cím, ami valahogy rossz jel, és még 20 perccel később se nagyon van olyan, amit fel lehet hozni az I Kill Giants védelmében. A zenével aláfestett barátkozós jelenet cuki, a pszichológussal (Saldana) folytatott beszélgetéseknél kezdetben jó dumák hangzanak el – Barbara intelligens, csak őrült (?). Aztán jönnek a Hírnökök, na, az jó, mert szerintem bábukkal csinálták meg őket, és pont akkorra tették be az érkezésüket, mikor már kezdtem unni magam. „Megállíthatom a Halált.” – újabb jel, hogy ezzel kapcsolatos az egész téveszme kialakulása, aztán 59-nél jön a zaklató újból, és ekkor fordul a cselekmény, mert előkerül a „legendás fegyver”, innentől pedig egyértelmű, hogy a mese nem igaz. Ennek ellenére az 50. perc után némiképp izgalmassá válik a történet és végre jön az első csata, ahol Barbara szembeszáll egy óriással. Na, itt szúrták el a filmet, mert egyetlen gagyi csapda végez a hatalmas ellenféllel.

i_kill_giants_2017_1080p_bluray_h264_aac-rarbg_0675.jpg

A legfőbb gond a tudat, hogy a látomások hamisak, mert bizonyítékot adnak rá az első összecsapás előtt, ami ettől is teljes érdektelenségbe fullad, pedig ott egy kicsit több erőfeszítéssel talán még fel lehetett volna kelteni a figyelmet. Utána hosszasan vezetik fel a végső csatát, de tulajdonképpen Barbara már csak a valósággal küzd, Sophia a barátságuk megmentéséért, a pszichológus meg a lány elméjének épségéért. Jön hát a Titán, a „legbrutálisabb” ellenfél, most tényleg felbukkan a valódi mágikus fegyver, de újfent ugyanaz a baromság történik: egy ütéssel végez a szörnnyel, aztán túléli, mikor úgy néz ki, hogy meghal. Az első 50 percben hallható leírás az óriások borzalmas mivoltáról ugyanúgy kútba esik, mikor a Titánból végül egyfajta jószándékú izét csinálnak, majd kiderül, miért volt az ez egész, és az utolsó 20 perc már tényleg marhára unalmas.

Miért mondom ezeket? Azért, mert más irányba is lehetett volna menni. A bevezetésben szóba került Franklyn tökéletesen hozza létre a mágikus világot, amit csak a főszereplő álmodik, ám utána a végén csinál egy csavart, mert kiderül, hogy az egész mégis igaz volt. Az „őrületre” jó példa a Defendor, ahol a központi alak tényleg csak kitalálta magának a hősiességet, viszont el is bukik, belehal, ezzel nemessé teszi az erőfeszítéseit. Most viszont a végénél annyit lehet elmondani, hogy Barbara végig tudja, mi zajlik körülötte, de önszántából konstruál magának egy teljes alternatív életet és csak elbújik emögé, ahelyett, hogy szembenézne egy problémával, amivel mindannyiunknak meg kell küzdenie, előbb vagy utóbb… Különösen visszatetsző az, hogy egyáltalán nem bolond és varázsütés-szerűen „meggyógyul”, teljesen normálissá válik. A Titán befejező jelenetét se tudom mire vélni, fogalmam sincs, mit akartak vele.

i_kill_giants_2017_1080p_bluray_h264_aac-rarbg_0791.jpg

Összefoglalva az eddigieket: Nagy felhajtást kerítenek a semmi köré, a tragédia érdektelen, a megoldás is az, viszont a jó színészi játék meg az igényesen kivitelezett díszletek/jelmezek/helyszínek megteremtenek egy különös hangulatot, ami miatt mégis végignéztem a filmet. Utólag mégis azt kell mondanom, nem érte meg…

SZPOJLEREK VÉGE

Pár szót az alkotókról/színészekről: A rendező Anders Walter korábban csak rövidfilmeket csinált, ez az első egészestés mozija, de azóta nem rendezhetett semmit. A történet Joe Kelly (forgatókönyvíró-producer) és J. M. Ken Niimura 2008-as, 7 részes képregényén alapszik. A főproducer a Harry Potter-mozikat pénzelő Chris Colombus volt. Madison Wolfe pár horrorból lehet ismerős, Sydney Wolfe főként sorozatokban szerepel és egy nyúlfarknyi jelenetben láthatjuk Noel Clarke-ot (a felújított Doctor Whoból Rose Tyler pasija). Ms. Wade szintén szerepelt az immár korábban elképzelhetetlen mélységekbe süllyedt angol sorozat két epizódjában (mind a kettő nagyon szar). A Titánt John Boyle szólaltatta meg.

i_kill_giants_2017_1080p_bluray_h264_aac-rarbg_0164.jpg

Érdekességek: Barbara egy létező északi rúna-abc jeleit viseli magán, ezeket hagyja ott mágikus védelemként. A pszichológust eredetileg Halle Berry játszotta volna, de végül azért döntöttek Zoe Saldana mellett, mert Berry „nem eléggé eladható”. (Az már régen rossz, ha „Gamora” miatt akarja bárki megnézni ezt, tehát ez egy idióta elgondolás.) Madison Wolfe-ot 500 jelentkező közül választották ki. Egy imdbs hozzászóló humoros bejegyzése szerint Sophia akcentusa nem egyezik a Leeds-ből származó emberekével. A szereplők mindig ugyanazokban a ruhákban vannak.

Lezárásként álljon itt három vélemény! Az első a „hivatalos hozzáértőktől”, a Rotten Tomatoes webkritikusaitól: „Az I Kill Giants melankolikusan mágikus realizmusa néha érdektelenbe csap át, de a kiemelkedő számítógépes grafika meg Madison Wolfe energikus előadása váratlan meglepetésként érhetnek.” Ebből a „kiemelkedő számítógépes grafika” baromság, tűrhetően néz ki, de amit CGI-jal oldanak meg, az sosem fog olyan jól kinézni, mint egy praktikus effektekkel létrehozott dolog (ezért mondtam, hogy a Hírnökök jók, mert szerintem őket nem úgy rajzolták). Másodszorra egy imdbs vélemény rain_x_tiger felhasználótól: „A Szólít a szörny lányos, unalmas, kevesebb történettel, csavarral és animációval operáló változata. Ez mindent elmond róla. Nem értem, minek kellett egy pici jelenetet kivenni a Szólít a szörnyből és aztán ezt a fájdalmas valamit csinálni belőle.” Az említett mozgóképet nem láttam, de érdekesnek tűnik, valószínűleg jobb cikkem tárgyánál. És most jön az, amit én gondolok:

i_kill_giants_2017_1080p_bluray_h264_aac-rarbg_1396.jpg

ÚJABB NAGY SZPOJLER

Az I Kill Giants semmit sem ad meg, amit ígér: A lány frankón őrültnek tűnik, de közben lehetséges lehetne, hogy igaza van; aztán kiderül, csak képzeli az egészet, ám attól még lehetnének mentális problémái. Lezárásként fellibben a fátyol, nincs semmi baja, csak az anyja beteg, Barbara hirtelen normális lesz, az anyja meghal és ennyi. Látható, mennyi energiát öltek bele a varászlatos cuccokba, az óriások történetébe, meg mindenbe, és az egésznek nincs értelme, de a színészek remekelnek, meg az üzenet is jó, csak ezért így kár volt.

SZPOJLER VÉGE

A nap tanulsága: Óvakodj az óriásos filmektől, pl. Az óriásölő, A barátságos óriás – kivétel: Szuper haver (az eredeti címe A Vasóriás)!

Pontozás:

imdb: 6.2

Szerintem: 3/5 (A képregény jobb?)

Utólagos szerkesztés: A képválogatás közben észrevettem dolgokat, amik talán utólag még hozzátehetnek valamit az egészhez, például az erdőben lévő nagy lyuk, amibe Sophia belelép vagy a hírek a tornádóról. Ezek talán megerősítik a fantasy-vonalat, csak nem eléggé…

Hírek:

- Zoe Saldana imdbs adatlapján most már lassan egy évtizede szerepel 4 db Avatar-folytatás, de állítólag lesz még egy Star Trek és egy újabb A Galaxis Őrzői is. Az Avatart teljesen fölösleges folytatni, mert ugyanaz lesz vele, mint a Sin City vagy a 300 második részeivel, senki se lesz kíváncsi rájuk, hiszen láttuk már a lényegüket, nem fognak „ütni”. A Star Trek harmadik része pocsék, el kellene engedni, A Galaxis Őrzőit meg alapvetően hagyni kellett volna egyszeri mozinak, úgy igazán király.

Szólj hozzá!

Címkék: fantasy dráma


2020.04.26. 15:26 Tévésámán

Zöld kártya (Green Card, 1990)

green1.jpg

Az egyik első film, amit láttam, ezért kellemes emlékeket őrzök róla. Tavaly volt újra a tévében, de akkor lemaradtam róla, tegnap viszont egy remek dupla-kombó első részeként nézhettem meg a Dunán (a második rész a fantasztikus Ifjúság volt). Szerencsére nem kellett csalódnom a Zöld kártyában – lássuk, miről szól!

Bronte (Andie MacDowell) kertészmérnök. Kinézett magának egy hatalmas tetőtéri lakást, amihez tekintélyes méretű üvegház is jár, de a lakóközösség csak házaspárt hajlandó befogadni. Ezért egy ismerős segítségével papíron házasságot köt a francia zeneszerző Georges-zsal (Gerard Depardieu), akinek meg a letelepedési engedélyhez kellene a házastárs. Egyikük sem tudja, mibe vágnak bele, ám hamar kiderül, hogy ezt a jogi kiskaput a bevándorlási hivatal éber őrszemei figyelik, így aztán az ifjú párnak be kell bizonyítaniuk, hogy tényleg együtt élnek. Két napjuk van megtanulni mindent a másikról és összeeszkábálni egy közös múltat a semmiből. Vajon sikerülhet a merész vállalkozás és mindenki mehet a maga útjára, vagy valami egészen más sül ki az intenzív összezártságból?

green4.jpg

Ez a mozi 30 évvel ezelőtt készült, de máig megállja a helyét, hiszen a klasszikus Furcsa pár-alaptézissel indít: Adott a két gyökeresen különböző ember, akiket a sors összezár, ezért megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni a szituációból, miközben megkedvelik egymást. A helyzet ezúttal még komplikáltabb, hiszen a pár tagjai ellentétes neműek, szóval minden adott egy jó kis románchoz. A két főszereplőn meg a befejezésen kívül semmire sem emlékeztem, hiszen legalább 15 éve nem láttam cikkem tárgyát. Viszont egészen más így nézni, felnőttként, a hősökhöz hasonló életkorban, mint gyerekként vagy huszonévesként; a lényeg azonban változatlan maradt. Ez egy kedves, cuki film, amin lehet jókat nevetni és van pár megható meg néhány idegesítő jelenete.

A nyitányt mintha egyenesen a Whiplash-ből emelték volna át, aztán jön a gyors házasságkötés (kitűnően komponált rész, ahogy egy másik esküvő boldog násznépe mögött megjelenik a két főszereplő, plusz itt érdemes figyelni, mert ez a felvezetés keretet alkot a befejezéssel), majd a bonyodalom. Megismerjük Bronte irritáló pasiját (Gregg Edelman) és nyomban tudjuk, hogy a fura francia majd lemossa ezt a fickót a színről. A sztori igazán akkor kezdődik, mikor Georges beköltözik az arájához, innentől jönnek az ellentétek: dohányzó – nemdohányzó, nagyevő – csipegető, másoknak megfelelni igyekvő – szabadelvű, gazdag – szegény, stb. A játékidő jelentős része a hatalmas lakásban meg a teraszon zajlik, itt a beszélgetéseikből, veszekedéseikből megismerjük a hősök személyiségét, a tanulásuk során pedig elénk tárják a múltjukat. Észrevétlenül megkedvelik egymást, mialatt a néző is a szívébe zárja a göndör hajú nőt meg a nagyorrú pasast. Kiemelkedő jelenet az estély, ahol a vígjátéki elemek (a két hölgy, akik a francia kegyeiért versengenek, a saját szerzemény előadása) meg a dráma (a vers) kitűnően keverednek; majd később a nagy kihallgatási rész, amit a vágás tesz igazán izgalmassá. Biztosan mindenki szurkolni fog nekik, hogy sikerüljön a nagy terv…

Az említett idegesítő pasas mellett a minden lében kanál törpe öregasszony (Jessie Keosian) is nagyon irritáló, de neki ez volt a dolga, meg hát mindenki ismer ilyen néniket a valóságban. A bevásárlós jelenet második fele és a „kidoblak a lakásból”-részek jelentik a mélypontot, szerencsére mind a kettő elég rövid ideig tart. A humor remek, Georges kendőzetlen szavai erről-arról nagyon szórakoztatóak, főleg ezek meg a kényes témák (prostituáltak, buzik, stb.) miatt a Zöld kártya abszolút politikailag inkorrekt – ahogy egy jó vígjátéknak lennie kell. Érdekes apróság Bronte mellékállása, a Zöld Gerillák, ami egyfajta környezetvédő-felhangot kever a történetbe. Kiemelkedő a zene, ami félig komoly, klasszikus művekből, félig popdalocskákból tevődik össze, a legjobb viszont a fő zenei téma – a hallgatni-valót Hans Zimmernek köszönhetjük.

green3.jpg

„De mi az értelme az életnek, ha nem tudjuk élvezni?”

A Zöld kártya egyik különlegessége a főszereplőkben rejlik. Bár Andie MacDowell a ’90-es évek kedvelt mozis hősnője volt, sosem számított kiemelkedő szépségnek. Cuki, helyes, de mégsem egy Claudia Cardinale, Gerard Depardieu meg nem egy Alain Delon, de neki is megvan a sármja. Éppen ezért mindkettejüket könnyű megkedvelni, szeretni, hiszen valamennyire hétköznapiak. Bronte és Georges kénytelenek megfelelni a világnak: előbbi erős, független személyiség, ám be kell hódolnia, hogy megkapja álmai lakását (ami aztán végül mégsem lesz olyan fontos); utóbbi meg a szabadságot, az élet élvezetét részesíti előnyben, és inkább végez alantas munkát, mint hogy feladja az elveit. Azt hiszem, sokan ismerjük ezeket a szituációkat. A Green Card másik figyelemre méltó jellegzetessége, hogy bár az USA-ban játszódik, mégsem amerikai, hanem ausztrál, a rendező-író-producer Peter Weir (Truman Show, Holt költők társasága) révén, aki hazájából szerzett jelentős összeget a forgatáshoz.

Érdekességek: A cselekmény alapját egy francia rövidfilm, a Les noces de papier adta, Peter Weir ezt adaptálta angol nyelvre. Kizárólag Depardieu-t akarta a férfi főszerepre, neki írta a szerepet, a forgatókönyv készítése közben Weir írógépe mellett ott volt egy újságból kivágott kép Gerard úrról. A direktor az 1983-as Danton című alkotásban figyelt fel a francia színészre. Georges több dologban egyezik alakítójával, például Depardieu tetoválásainak története belekerült a szövegkönyvbe. A férfi főhős eljátszója 1989-ben (amikor az említett alapot adó rövidfilm megjelent) nem tudta már beszorítani a munkarendjébe ezt a feladatot, így a forgatás egy évet csúszott. Peter Weir ebben az időben forgatta a Holt költők társaságát. A Green Card lett az első olyan film Gerard bácsi munkásságában, amit az USA-ban rögzítettek vele és főleg angol nyelven beszél benne.

A címet adó színt különböző módokon folyton megjelenítették a képsorokon, elég csak a rengeteg növényre gondolni, amiket Bronte gondoz, a ruhájára az estélyről vagy éppen az említett tetoválásokra. A nyitány előtt a Touchstone-logon kívül nincsen semmilyen stúdió-megjelölés (ez különösen feltűnő volt a bevezetőben említett Ifjúság után, amiben majdnem egy percen át csak ezt láthatjuk az elején). Két figurát emelnék ki a mellékszereplők közül: Lois Smith-t (Bronte anyja, ő volt a True Bloodban Sookie nagymamája, emellett szerepelt még a Különvéleményben is), illetve Novella Nelsont (az elején egyike a násznépnek, különös neve egy kopasz, fekete férfit takar). Kis info az imdb hiba-részlegéről: Georges Afrikáról szóló meséjét igen hamar ellenőrizni lehetett volna, ha bekéretik az útlevelét, a valóságban ez kétségkívül megtörtént volna. Végül egy saját megfigyelés: A kis étterem, ahol az elején Bronte és baráti köre esznek, ugyanazt a nevet viseli, mint a Még zöldebb a szomszéd nőjében a „krimó”, ahová Max a lakodalmat akarja szervezni: Taknyos Varjú.

green2.jpg

A Zöld kártya 12 és félmillió dollárból készült (ebből 8 millió ausztrál dollárt az említett kontinens-ország filmalapja állta), bevétele kis híján 30 millió lett (tartsuk észben, 1990-ben ez még nagy számnak számított). Gerard Depardieu elnyerte a legjobb színésznek járó Golden Globe-ot a munkájáért, a mozit pedig a Legjobb Film kategóriájában díjazták ugyanezen az átadón. A kritikusoktól vegyes megítélésben részesült.

Ez egy kedves, szeretni való mozgókép, ami bőven letagadhatna a korából. Megörökíti a két főszereplő színészt virágkorukban, lehet rajta nevetni, tudunk izgulni a hősökért és mindezt jó zene festi alá.

Pontozás:

imdb: 6.2

Szerintem: 5/5 (A néhány idegesítő mellékalak/jelenet korántsem olyan kirívó, hogy levonást érdemeljen.)

Hírek:

- Gérard Depardieu imdbs adatlapján 7 új film szerepel, ezekből 2 még csak előkészítés alatt áll.

5 komment

Címkék: vígjáték


2020.04.13. 14:16 Tévésámán

Bille (2018)

bille1.jpg

Az HBO és csatolt részei (HBO 2, HBO 3, Cinemax, Cinemax 2) propaganda-szócsövekké váltak, ami azért szégyenletes, mert amúgy az összes film, amit a mozikban adnak és a kereskedelmi tévék is alapvetően ezt a mocskot sugározzák. Viszont az HBO-pakkért külön havidíjat kell fizetni… No, azért a helyzet mégsem reménytelen, mert a Cinemax és a Cinemax 2 azért néha adnak érdekes dolgokat, ezért még megéri figyelnem a programjukat. Ebben az évben írtunk már az ezeken a csatornákon adott Gipszről és a Heavy túráról; tavaly pedig az És aztán indulok, A megmérettetés, a Ha jön a háború és A mélybe került sorra. Ezeket az alkotásokat arról lehet felismerni, hogy elég kevésszer adják őket, aztán gyorsan lekerülnek a műsorról… Most ismét belebotlottam egy ilyenbe, erről lesz szó.

Lettország, Riga, 1939. A címszereplő kislány (Ruta Kronberga) szegény család gyermeke, az anyja (Elina Vane) idegbeteg és gonosz, az apja (Arturs Skrastins) pedig iszákos. Pénzük alig van, egy apró lyukban tengődnek, mindenkinek tartoznak, a leányzó viszont megpróbálja keresni a lehetőséget „a társadalmi létrán való feljebb jutásra”, a boldogságra, tehát valami olyasmire, ami kiemeli őt lehetetlen helyzetéből. Okos, kíváncsi és általában udvarias, „jó feje van”, folyton olvas és ingerszegény környezete miatt álmodozik. Az ő hétköznapjait, kellemes meg kellemetlen élményeit, gyerekségét, korához képest meglepő felnőttségét láthatjuk, azt, ahogy elindul az úton, ami egyszer majd naggyá teszi – mert ez a történet a valóságon alapszik, egy olyan kislány sztorija, akiből híres író és költő válik…

bille4.jpg

Mit tudunk Lettországról? Én speciel szinte semmit, még abban se vagyok biztos, hogy hol van (földrajz kettes a középiskolában, hát ezért). Szerintem ez az első lett film, amit láttam, de nagyon meg vagyok elégedve vele. A Bille sok mozira hasonlít, közben viszont nagyon más, hiszen itt a hangsúly a szegénységen van. Kis hősnőnk legtöbbször mezítláb szaladgál, vigyáznia kell mindenére, közben viszont szégyenkezik is, főleg az anyja miatt, aki nem dolgozik. Az első fél órában, mikor megismerjük a három főszereplőt, ezt a családot, akkor hallhatjuk a gyereket narrátorként. Ezekben a jópofa szövegekben és a későbbi eseménysorokban érzékletes leírást kapunk arról, hogy Bille egyfajta szerelemgyerek, a szülei nem házasok, ő nincs megkeresztelve; az apuka elvesztette a vállalkozását a nagy gazdasági válságban, ezért iszik; az anyuka meg sokszor a gyereket hibáztatja, amiért nem tudott karriert csinálni varrónőként. Hozzájuk jön még a szókimondó, kemény nagymama (Lolita Cauka); viszont mindegyiküknél vannak pillanatok, amikor megnyilvánul a szeretetük egymás vagy a kislány iránt.

Számomra különösen kedves Bille vonzalma a porcelánbabák iránt, mert öt évig vigyáztam a Moskovszky-gyűjteményt szülővárosomban. A hősnő arról álmodozik, hogy kap egy nagyon drága példányt, amit kinézett magának, el is nevezte; ám csak fej jut neki, amihez az anyja varr testet meg ruhákat (ezeknél a játékoknál a fej cserélhető volt, a testet hozzá lehetett tenni). Az egyik képzeletbeli képen tele van a szobája porcelánbabákkal; a lakásuk meg olyan mint egy Moskovszky-enteriőr. Tetszett még a gyerekkor jellegzetességeinek bemutatása: A doboz az elején, amiben a féltve őrzött kincseit tartja; a szűkebb környezetén kívüli világról alkotott mesés képe (erről még lesz szó), vagy a tévhitek, amiket a kortársai ültetnek el a fejében.

bille3.jpg

A bérház, amiben Bille él, számos más gyereknek és családnak ad otthont. Van, aki ugyanúgy szegény, mint ő; van, aki gazdagabb; de a srácokat ez nem érdekli, nincs bennük előítélet. Az agresszív szomszéd meg az ő leánya (Katrina Sile) a nincstelenség másik oldalát mutatják be, ugyanis a főhős szülei folyton veszekszenek, de a szőke Ausmát meg a tesóit az apja meg anyja is veri, néha minden különösebb ok nélkül, pusztán feszültség-levezetésből. A két gyermek barátságának két kiemelkedő része a vidámparkos meg az Álomország-keresés. Az elsőnél Bille apukája, aki valószínűleg éppen akkor kapott fizetést, részegen hazatámolyog és a lánya kezébe nyom 2 latot (vagy letet, mittudomén, az akkori lett pénzt). Ez egy jó nagy összeg gyerekszemmel, úgyhogy a lányok elmennek szórakozni, körhintára ülnek, degeszre tömik magukat édességgel, stb.. Azonban itt jön a pénz felértékelődése, hiszen egy szegény embernek sokkal többet jelent, mint egy gazdagnak: A legnagyobb érték, és addig nem mennek haza, amíg mindet el nem költik, mert „pénzt nem viszünk haza”, de játékot tilos venni, inkább még akkor is tovább esznek, mikor már rosszul vannak. (Móricznak vagy Mikszáthnak van egy novellája, amiben a napszámos ki akarja enni az urát a vagyonából, ez a jelenetsor azt juttatja eszembe, sajnos a címét nem tudom, az biztos, hogy a főhőst Kis Jánosnak hívják.)

A másik az „Álomországba megyünk”-szekvencia. Bille a nyitánytól fogva egészen addig, amíg iskolás lesz, elhiszi az egyik nagymamája meséjét Álomországról, ahol minden sokkal jobb mint itt. A fejébe veszi, hogy megkeresi ezt a helyet, elmegy oda, ottmarad, úgyhogy amikor a szülei befogadnak egy kellemetlen albérlőt, elindul, a többi gyerek a házból közben a nyomába szegődik. Igen nagy utat tesznek meg gyalog egy kis erdőig, ahol Bille szerint Álomország kezdődik, viszont a négy indulóból már csak ketten érnek oda, ő és Ausma. Elcsigázottan, éhesen, fáradtan lekuporodnak az út szélére, rájönnek, nincs tovább, a mágikus világig nem tudnak már eljutni, haza se bírnak menni, eldöntik, hogy ott maradnak, meghalnak, mert az anyukáik úgyse szeretik őket. Szerencsére egy paraszt pont arra jön a szekerével, úgyhogy felveszi és hazaszállítja őket. Ez a rész a képzelet hatalmát, a gyerekek rendületlen kitartását, a kimeríthetetlennek látszó energiájukat meg a sebezhetőségüket mutatja be. Sokkal többet tudnak és éreznek, mint amit a felnőttek hisznek, ezért vigyázni kéne rájuk.

bille2.jpg

A felnőttek viszont nem veszik emberszámba a hősnőt. Az apja szereti, de a körülményeik miatt ezt ritkán tudja kimutatni. Az anyja inkább csak kedveli, mihasznának, koloncnak tartja; a nagymamája meg úgy kezeli, mint egy mini felnőttet, vele is ugyanolyan kíméletlenül őszinte. Azonban később, az elnöki program keretében rövid időre magához veszi egy gazdag asszony, aki tényleg figyel rá, érdeklődik iránta és komolyan veszi. Rajta kívül csupán a zongoratanárnőtől kap hasonló elbánást, támogatást. Az elnöki programra visszatérve, a korszakot csupán apró dolgok érzékeltetik: A németeket kitelepítik, egyszer szóba kerül a Führer, és hát a gazdasági válság a nyomor okozója. A hangsúly most nem ezen van, a lényeg a gyerek, aki nagyon nehéz körülmények közt kénytelen boldogulni.

Minden nehézség ellenére sikerrel jár: mindig olvas, szorgalmasan gyakorolja a kottaírást; aztán mikor a suliba kerül, sokkal előrébb tart, mint a többi gyerek - talán mert alig van szórakozási lehetősége, a lakásuk pici, az udvar pláne, pénz nincs, marad a képzelet meg a könyvek. A többi gyerek a környezetében talán nem kedveli annyira, mert kilóg közülük; Ausma, akit nem áldott meg tehetséggel a sors, meg is utálja, miután Bille-t az anyja zongoraórára járatja meg iskolába, meg a cserkészekhez. Érdekes adalék, hogy csak azután mehet suliba, miután megkeresztelték; illetve ezután láthatjuk, a tanulás (csak alapszintről beszélünk) micsoda privilégiumnak számított akkor. A legvégére aztán a hősnő megváltozik, elfelejti Álomországot, nem akar régészeset játszani, mert a kötelességeire koncentrál, előre akar jutni, ezt csak tanulással teheti meg…

bille7.jpg

„A felnőttek néha nagy butaságokat mondanak.”

A film jellemzőiről még alig ejtettem szót. A képi világ szép, színes, de amikor a címszereplő álmodozik, fekete-fehérre vált, néha láthatunk pár hagyományos kameratrükköt. A cselekmény helyett inkább a színészek játékára, a mozgásukra, a mimikájukra és az elmondott szövegekre helyezték a hangsúlyt az alkotók. A viszonylag kevés eseményt szomorkás hangulatú komolyzene kíséri, amit párszor a korszak muzsikája (a vidámparkban játszottak, a moziban hallható aláfestés vagy egy-egy korabeli hangfelvétel) egészít ki. A narráció csak a legelején hallható, aztán gyorsan eltűnik, a későbbiekben már nincs nyoma annak, hogy a címszereplő mesél nekünk. Két dolgot furcsálltam a Bille-ben: 1. A legutolsó jelenetben megjelenik egy másik kislány, aki nagyon hasonlít rá, de kisebb. A stáblistát elolvasva kiderült, ez az ő fiatalabb énje. Vajon miért jelenik meg és mit jelképez? 2. Cikkem tárgyának van lezárása, de igazából nincs vége - ez utólag érthető, hiszen még hosszú-hosszú évek állnak a kislány előtt… Mielőtt erre részletesebben kitérnék, megemlíteném az egyetlen érdekességet, ez saját megfigyelés: A lettek ugyanúgy azt mondják, hogy „kuss”, ha valakinek be kell fognia a pofáját:D

Pár adat a készítőkről: A Bille a rendezőnő Inara Kolmane második egész estés fiktív filmje. A forgatókönyvet Arvis Kolmanis (Kolmane másik említett moziján dolgozott korábban) és Evita Sniedze (eddigi egyetlen munkája) írták, a zenét Peteris Vasks szerezte.

És hogy ki volt Bille valójában?

bille6.jpg

Nos, az igazi kislányt Vizma Belsevicanak hívták, 1931-ben született (tehát a főszereplő 8 éves a cselekmény idején). Költő, író és műfordító lett belőle felnőtt korára, 1947-től publikálta alkotásait. Lettország 1940-től 1991-ig állt szovjet fennhatóság alatt, ebben az időszakban Belsevica kritizálta a fennálló rendszert, ezért 1971 és 1974 között nem publikálhatott, sőt, a nevét sem említhették a médiában. A KGB ügynökei kétszer is házkutatást tartottak nála, elkobozták a kéziratait. Azonban az idő neki kedvezett, költeményei és elbeszélései pozitív visszhangra találtak. Kislányként arról álmodott, hogy egyszer elnyeri az irodalmi Nobel-díjat, nos, ez végül mégsem sikerült, de a jelölésig többször eljutott, ami ugyanolyan nagy dolog. Saját hazájában óriási megbecsülésnek örvendehetett: Megválasztották a Lett Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává, kétszer elnyerte a Spidola-díjat, ami a legrangosabb lett irodalmi elismerés, valamint megkapta a legmagasabb állami kitüntetést, a Három Csillag Rendet is. Két fia született: Klavs Elsbergs költő és Janis Elsbergs író.

Vizma Belsevica legnagyobb sikere az itt tárgyalt film alapját jelentő Bille-trilógia, amelyben saját történetét írta meg. A szovjet megszállás után született a három regény: Bille (1992-ben jelent meg, a ’30-as évek végén játszódik), Bille és a háború (1996, 1940-41-ről szól), Bille csodás ifjúsága (1999, a sztálini időszakot mutatja be), mindegyik gyerekszemmel mesél arról a korról. Különös módon a nyitó írás elsőként az Egyesült Államokban jelent meg, és csak három évvel később adták ki Lettországban. Manapság a Bille-trilógiát tartják a legfontosabb lett irodalmi műnek, ugyanakkor még mindig nem fordították le angolra, az eredeti mellett csak svéd meg orosz kópiái vannak. (Kár, megjött a kedvem hozzá, szívesen elolvasnám!)

bille5.jpg

Végül egy vélemény az imdbről, reinis-74572 nevű felhasználótól: „Ez a film igencsak közvetlen feldolgozása az azonos című könyvnek. Emiatt tárgyában korrekt, de elveszíti a könyv néhány mélyebb tartalmát. Művészileg szépen kivitelezett, főleg a tökéletes főszereplői alakítás terén. Néhány mellékszereplő nem igazán úgy viselkedik, ahogy attól a generációtól elvárható. A szereplők mind helyi szupersztárok, ez a letteknek sok lehet, de a külföldieknek fel se tűnik. Szóval ha szeretnéd látni az 1939-es Lettország történelmileg korrekt bemutatását egy 8 éves gyerek szemén keresztül, aki egy szegény és gondokkal terhelt családban él (bár a maga módján szeretettel teli és intelligens), aztán később ő lesz a lett irodalom egyik legfényesebb csillaga, akit többször is Nobel-díjra jelölnek – akkor hajrá.” Remek ez a kis vélemény, mert egyértelműen egy lett írta, aki érdekelt a történetben és olvasta a könyvet, tehát tudja, mit beszél. Ilyen vélemények kellenének minden más, hasonló fórumra is, többek közt ide is! 

Lényeg a lényeg: A Bille szép, de szomorú; aranyos, ám szívbe markoló. Hangulatos, beszippant a világába, csak éppen összesítésben nem egy kellemes élmény. Mégis örülök, hogy láthattam, megérte azt a majdnem két órát.

Pontozás:

imdb: 7.6 (Magáért beszél.)

Szerintem: 5/5

Kinéztem magamnak még egy jónak tűnő mozgóképet a Cinemax 2-n, ezen a héten adják kétszer is, megpróbálom elcsípni!

Szólj hozzá!

Címkék: dráma történelmi


2020.04.05. 12:03 Mozsárágyú

Az ötödik pecsét (1976)

az-otodik-pecset-poszter.jpg

Nehéz film, nehéz kérdésekkel, még nehezebb válaszokkal, már ha egyáltalán van bátorságunk válaszolni ezekre.

1944 végén járunk Magyarországon, tehát a nyilas rémuralom sötét időszakában játszódik a sztorink, négy embert látunk egy félhomályos kocsmában. Csak egy lámpa ég, különös fényt árasztva a főszereplőkre. Mind különböző foglalkozással és más habitussal rendelkeznek, de rögtön tudja a néző, hogy korántsem először jöttek össze iszogatni. És egyébként nem is utoljára...

A kocsma tulaja Béla (Bencze Ferenc), ő látja vendégül Király urat (Márkus László), Kovács urat (Horváth Sándor) és Gyuricza urat (Őze Lajos). A beszélgetés már zajlik, sok mindenről szó esik, a párbeszédekből máris következtethetünk főbb jellemvonásaikra. Béla jókedélyű, nagydarab fazon, nem kifejezetten nagy egóval, szíve mélyén jólelkű fickónak tűnik. Király, aki könyvügynök, nála már nagyképűbbnek tűnik, hangosan beszél, másokra ilyen-olyan jelzőket aggat, és úgy látszik, a problémákról szereti mihamarabb elterelni a figyelmet, inkább viccelődik, játszik ilyen esetekben. Kovács „szaki”, az asztalosmester, keveset beszél, határozott elképzeléseinek azonban hangot ad, amikor csak tud. Ő az aki konfliktuskerülőként próbálja nyugtatgatni a hevesebb párbeszédbe elegyedő társait. Gyuricza - órásként dolgozik - még kevesebbet beszél, néha csak egy-egy szót mormol el, de ezzel a másik hármat általában felbőszíti vagy megdöbbenti. Úgy tűnik, mintha élvezné is, hogy ugrathatja a többieket. Látszólag lényegtelen dolgokról szól az eszmecseréjük, például a borjúszegy megfelelő elkészítéséről, a másik szakmájáról, vagy egy divatos cigimárkáról. (A körkörös kameramozgás, a hosszú snittek okán én egyből beszippantódtam a társaságba, úgy éreztem, ott ülök mellettük, szinte éreztem a dohányfüstöt az orromban.) A beszélgetés a maga medrében folyik, egyre komorabb és felbőszültebb hangulatban, az elfogyasztott kisfröccsök meg Béla jóféle pálinkája lassan megteszik hatásukat.

az-otodik-pecset-1.png

Nyílik az ajtó, ekkor ízelítőt kapunk az akkori mindennapokból; Béla leoltja a villanyt és mind megkövülten néznek a belépő felé – óriási kép, ahogy a teljes sötétségben megjelenik egy homályos alak és csak a kinti kékes, télies füst sejlik föl mögötte. Csak egy vendég, így mindenki megnyugszik. Mankóval jár és egészen szürkének, semmilyennek hat, a lénye olyan, mintha már azért is bocsánatot akarna kérni, hogy létezik. Talán csak a tekintetében rejlik valami megmagyarázhatatlan furaság. Hőseink az asztalhoz invitálják, folyik tovább a tömény és a beszélgetés. A vendég megjárta a frontot, onnan a sérülés, sok mindent megélt emberről lehet szó. A fentiekből látszik, hogy ez a négy úr mennyire különbözik egymástól, mennyire másként látják a világot; mégis, ez az ötödik új vendég (Dégi István) képes mind a négyükkel ellentétes megállapításokat tenni. Keszei, a fényképész kijelentései meghökkenést, értetlenkedést, viszolygást, szánalmat váltanak ki a többiekből, vagy csak egyszerűen bolondnak nézik. Nyakatekert mondatai egyre hevesebb párbeszédeket váltanak ki, Gyuriczán kívül már mindenki kényelmetlenül érzi magát. Ő, kihasználva az általános kommunikációs káoszt, belekezd egy furcsa mesébe és feltesz hozzá kapcsolódóan egy kérdést, ami fő bonyoldalmunk lesz.

Ha újjászülethetnél és csak öt perced van válaszolni, kinek a bőrébe bújva szeretnél reinkarnálódni, kit választanál? A szerencsétlen Gyugyu nevű rabszolgáéba, kinek életét válogatott szörnyűségekkel teszi tönkre egy könyörtelen despota, és létének semmi pozitív fordulata nem várható, de erkölcsileg győztesnek érzi magát, hisz ezeket a borzalmakat nem ő cselekedte? Avagy a kegyetlen gyilkos, Tomóteusz Kakatiti bőrébe bújva? Ő az a diktátor, aki saját belső meggyőződéséből, az akkori kor erkölcsi normáinak megfelelően a szörnyű tetteket elkövette. Neki nem számít semmi, és senki, lelkiismeretfurdalása nincs. Melyiket választanád?

az-otodik-pecset-2.png

Valójában Kovács úrnak szegezi ezt a kérdést az órás (természetesen nem tegező viszonyban, ahogy én tettem), de mindenki reagál a szokatlan feltevésre. Amíg Király legyint és aljas játéknak gondolja a dolgot, Béla józan paraszti eszével közelíti a témát, de ő is inkább menne már haza. Kovács úr viszont megrémül a felelősség súlyától, attól, hogy ez milyen nehéz kérdés, amit kötelessége megválaszolni. Míg ő magában őrlődik, Keszei a maga eszelős fanatikusságával próbálja meggyőzni a többieket, de főként Gyuriczát arról, hogy nem lehet, hogy nem Gyugyuk vagyunk, hát más megoldás nem létezik! Még mielőtt Keszei kifakad, belépnek az ajtón azok, akiket már az előbbi ajtónyitáskor „vártak”; két nyilas, egy bárgyú, pocakos (Vándor József) és egy magas, elegáns (Bánffy György). Az eddigi feszültség sokszorosára nő, csak Béla mozdul meg, hogy a pulthoz sétáljon tettetett nyugalommal. A bumfordi kap egy pálinkát, pislogni se pislog senki egy percig, a tiszt fizet, aztán távoznak. A feszültség most már kijön mindenkiből, elég mérgesek és földúltak, kivéve Gyuriczát. Ő tette fel a kérdést, lehet, hogy tudja a választ is? Csak a plafont nézi és mintegy lezárásként kijelenti, hogy Keszei hazudik. Ez utóbbi kikéri magának, mást nem tud tenni, csak hangoskodni, így fejezi ki rosszallását. De ez már senki nem érdekel, irány haza...

Rendkívül érdekes, amint hazafelé sétálnak a szereplők és látjuk, hazaérve mivel foglalkoznak, kinek milyen családi háttere van. Kitűnik, hogy míg Gyuricza és Kovács a valódi gondolatait és érzelmeit mutatta a kocsmában, Béla és Király ellenkezőleg; nem is olyan víg és laza fazonok ezek ketten. A szereplők saját gondolatait halljuk, és amíg Gyuricza a hazafelé tartó lépéseket számolja, a másik hármat nem hagyja nyugodni a kérdés; melyiket válasszam? A fényképészt otthon - vagy ki tudja hol van - látjuk, amint egy óriási tükör előtt, megszállottként idézi a Bibliát, utalva a filmcímre. Az ember, aki önnön tisztaságáról és feddhetetlenségéről győzködött az imént négy idegent, most a tükör előtt áll és bizonygatja saját magát arról, hogy ő minden gyugyuk leggyugyubbika.

az-otodik-pecset-3.jpg

Másnap a megszokott négytagú társaság újból találkozik. Megvitatják, kit foglalkoztatott a tegnapi kérdés; megint csak Kovács úr az, aki bevallja, hogy ő aludni sem tudott. Király és Béla kolléga hanyagul ejtenék a témát, megpróbálják terelni a szót. Nem tart sokáig a vita, mert újból nyílik az ajtó, a tegnapi nyilasok lépnek be. Bánffy György félelmetes, amint a legnagyobb nyugalommal közli, hogy mindenki álljon fel és induljon kifelé (óriási találmány, amikor a korábbi látogatásánál a kocsmában Petőfit idéz a töksötét és barátságtalan helyiségben, nyilaskereszttel a vállán; „Hol a boldogság mostanában?/Barátságos meleg szobában.”). Az érzelem most mind a négy úrnak ugyanolyan az arcán. Megvan a közös nevező.

Nem lőném le a poént, legyen elég annyi, hogy még mielőtt megvirrad, mindannyiuk sorsa eldől és mindannyian a gyakorlatban válaszolják meg a központi kérdést. Illetve támpontokat adnak nekünk, nézőknek, hogy továbbgondoljuk magunk is a dilemmát. Egyáltalán két személyről van szó vagy két világnézetről? Négyük közül egyvalaki lesz az, aki a döntő pillanatban számot adhat saját maga „gyugyuságáról” avagy „tomóceuszkakatitiságáról”. Vagy nincs is olyan, hogy én csak ez vagyok, vagy csak amaz? A kettő létezhet, létezik egy emberen belül? Ha Gyugyu vagyok elméletben, akkor gyakorlatban vajon jól járok-e ezzel? Fontos-e, hogy életünk utolsó pillanatában tiszta legyen a lelkiismeretünk? Ha bevallom magamnak elméletben, hogy én Tomóceuszt választom, akkor a gyakorlatban is jól járok-e vele? Ha ezt választom, szembe tudok-e nézni önmagammal? Feloldozást kapok-e majd az Isten színe előtt azért, amit tettem?

az-otodik-pecset-latinovits.jpg

Viszonylag ismert monológ hangzik el Latinovits Zoltán, a civil nyilas szájából, töredékei ismerősek lehetnek azoknak is, akik nem látták a filmet. Ebben egy összefoglalót kapunk arról, milyen alapokon nyugszik a diktatúra. Micsoda képzavar ez, nyugvó diktatúra... Szóval nem egyedül a szélsőjobbról van szó, hanem bármilyen olyan hatalmi berendezkedésről, melynek lényege az állampolgárok megsemmisítése. És ezekből bőven látunk példákat a történelemkönyvekben. Az egyént nem elég eltaposni, nem az a fontos, hogy állandó félelemben éljen a rendszerben. A lényeg, hogy elérje a hatalom, hogy az illető önmagától viszolyogjon, hogy az önbecsülése 0 legyen. Ez a valódi megsemmisülés. Egy önbecsülés nélküli ember, az gyakorlatilag nincs, tehát nincs vele probléma... Latinovits napszemüveges figurája rendkívül intelligens karakter, ez pláne akkor látszik egyértelműen, amikor a „nyilastanonccal” (Nagy Gábor) cseveg kedélyesen. Láthatóan rosszul van a nyikhajtól, hogy ez az ő „utódja”. Ki kell hát művelnie, tanulja meg, hogy csak úgy szétverni egy ember pofáját, semmire sem való. Csacsiság. Kell, hogy emögött „tartalom” legyen, tanulja meg az illető, hogy neki ezt tűrnie kell, és a másiknak joga van vele ezt tenni. Mindezt egyébként számomra már egy kicsit túl jól adja elő L. Zoltán, egy icipicit „sok” nekem a figurája. Egy kicsit gépies, fura mozgást is kitalált hozzá, de a filozofálgató alakjához nem annyira illik a külseje meg a fizikai megnyilvánulásai. Vélhetően ekkor már elég beteg volt, és lehet, hogy tudattalanul is ezt érzem az alakításán, de ez van. Ettől még nagyon emlékezetes az ábrázolása.

az-otodik-pecset-horvath.jpg

Akkor már megemlíteném a többieket is, főszereplőinket, egytől-egyig lenyűgözőek. Horváth Sándor figurája nagyon érdekes, mert első ránézésre szürkének meg olyan „kisembernek”, nem sok vizet zavarónak látszik. Mégis mindig rendkívül kifejező a tekintete, szinte látni, amint háborognak benne a gondolatok, az érzések. Végig meggyőző ebben a sziklaszilárd jellemű figurában, aki ugyanakkor hatalmas lelkiismerete miatt folyton megkérdőjelez mindent, pedig számára a dolgok vagy feketék, vagy fehérek.

az-otodik-pecset-bencze.jpg

Bencze Ferenc Bélája igazi kereskedő alkat, mindig a pénzcsinálás szempontjából nézi az eseményeket, a jég hátán is megélő típus. Viszont még ennél is keményebbnek mutatja magát, de a tekintetén meg az látszik, hogy „mi van?” Nem egy filozofikus fazon ez a Béla kolléga. Kicsit együgyű, de a józan paraszti észből nincs hiánya, és valójában egy nagy, kedves „mackó”. Ez egy hálás szerep, talán ő áll a legközelebb az „átlagember” személyiségéhez; életrevaló, a saját érdekeit szem előtt tartó, de másnak ártani nem akaró fajta. Szimpatikusra formálta ezt az alakot a színész.

az-otodik-pecset-markus.jpg

Márkus László kapta talán a színészi szempontból legszínesebb figurát, mert Király úrból kettő van; az egyik, aki a kocsmában ül, örök igazságokat mond ki, semmiféle erkölcsi elhajlást nem tűr és nem is akar ilyesmiről tudomást venni; a másik meg az, amelyik a kérdés megválaszolása elől a pezsgőhöz meg a szeretőjéhez menekül és teljesen kiütve magát a hajnali Budapesten üvöltözik. A nyilasok ténykedései után egy kétségbeesett kisgyerekké lesz, úgyhogy ez már inkább három Király. Illetve egy negyedik is lesz, de akkor ez szpojler lenne... Biztos szerette ezt a szerepet.

az-otodik-pecset-oze.jpg

Őze Lajos meg hát nemigen tudott hibázni, úgy látszik. Nehezen tudok róla érdemben nyilatkozni, elviszi a hátán a filmet. Gyuricza úr minden történés mozgatórugója, talán sejthető, hogy az ő „ártatlan” kérdésén múlnak emberéletek a filmben. És nem csak a másik három ivócimborájáé. A magánéletébe belepillantva látjuk, hogy csak neki van célja az életében; a másik három inkább sodródik és hát pláne háború idején, próbál egyszerűen megmaradni, élni a csendes, megszokott életét. A fenti három meggyőződése, hogy Gyuricza bolond, apatikus, nyers, gonosz, sőt egy rohadék is talán! Ez csak a felszín, mert valójában egyedül neveli a saját gyerekeit és rejteget még nagyon sokat, zsidó gyerekeket, akik szülők nélkül maradtak. A jövőnek dolgozik. Ez az egyetlen célja, nem foglalkozik saját magával, neki lényegtelen a feltett kérdés, éppen ezért számolja hazafelé a lépteit. Ő az erkölcsi szennyen felül áll egymagában, de ez persze nem azt jelenti, hogy amolyan bibliai szent alak. Egész egyszerűen a háború olyan mértékben tép szét és döngöl földbe szilárdnak hitt meggyőződéseket, és tesz zárójelbe minden, addig fontosnak tűnő részletet, hogy az emberek egy kicsi százaléka robotüzemmódba kapcsol és azt teszi, ami számára helyes, „nem adhat mást, csak mi lényege”. És mivel a háború destruktív hatását említettem, ebből következik, hogy Őze alakjának meggyőződése valami olyan lehet, ami nem megmásítható, nem szabdalható szét, hiszen „megvan” neki most is. Vajon ha van ilyene az embernek, az vele születik? Vagy csak rájön egyik nap, hogy igen, nekem ezt kell tennem? A valódi Gyuricza tehát egészen mélyen bújik meg, és a hozzá vezető „úton” a fenti jelzők mindegyikét meg ezt az erkölcsi tisztaságot is mind beépítette ez a remek színész az órásmesterbe.

az-otodik-pecset-4.jpg

Egy csepp adalék, miután elolvastam Sánta Ferenc művét, ami Az ötödik pecsét alapját szolgáltatta: ez a film majdnem tökéletes másolat. A legtöbb párbeszéd egy az egyben így hangzik el a könyvben is, ahogy olvastam, a színészek hangján hallottam a mondatokat a fejemben. Viszont egy kicsit másképp látható négyük kapcsolata a regényben, ott egyértelmű, hogy barátok. A mozgó képeken ez inkább csak a végén tűnik föl. És ami a filmben csak amolyan sejtetés, az a könyvben feketén fehéren ott van. De hát ezt hívják művészetnek, amikor nem az ember képébe vágják a mondanivalót, hanem ahhoz sejtelmesen libbenő függönyökön át jutunk el, kicsit tovább kell gondolni, mit is láttunk. Ebben pedig zseniális Fábri Zoltán, a rendező. Aki egyébként díszlettervező is volt, Illés György operatőrrel közösen valósították meg ezt a fura képi világot, amit talán Munkácsy festményeinek színkészletéből lehetne összeállítani, máshogy nehezen tudnám megfogalmazni.

Nagyon érdekes volt számomra a könyv esetében, hogy a végén már szinte örültem, mikor letehettem, pedig nehéz letenni, mert annyira olvasmányos. Ez a nyakatekert mondat azt jelenti, hogy marhára átéreztem, mert a nem is oly régi történelmet írta meg a szerző. Lövik a fővárost, jönnek a szovjet tankok, hol volt még akkor a háború vége? És mégis közel volt már. Szóval ez nagyon érdekes, hogy a konkrétan szétrobbantott Józsefváros (a film készítésekor éppen nagyobb felújítás alatt esett át) nekem nem volt annyira vészjósló, mint a könyv vége.

Lényeg, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet (a könyvet is). Egyszer mindenkinek látnia kell.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma történelmi


2020.03.29. 14:22 Mozsárágyú

Heavy túra (Hevi reissu, 2018)

heavy2.jpg

Nem tudom, hogy a készítőknek ott északon a hideg vagy a rénszarvashús ártott meg, de valami nem stimmel velük, teljesen jó értelemben :D Mindenesetre az Indián nyár című klasszikus, melyet itt, valamivel délebbre, Kovács Katitól ismerünk mind, már sohasem lesz a régi számomra.

Ugyanis ezzel indul a film – hát én ezt ismerem, mondtam magamnak hangosan. Csakhogy metál átiratban, tele jótékony hörgésekkel. Egy 4 tagú bandát látunk egy pincében, és narrátorként Turo (Johannes Holopainen, aki a Christoper Reeve-hasonmásverseny dobogósa lehetne, kivéve a hosszú sörényt) bemutatja őket nekünk. A dobos egy félelmet nem ismerő optimista, Jynnky (Antti Heikkinen), a szólógitárnál egy vigyorgó, jólelkű idióta, Lotvonen (Samuli Jaskio), a basszust pedig egy kísérteties fapofa, Pasi (Max Ovaska), kezeli, aki minden zenét megjegyez, amit valaha hallott. Beleértve az előadót, címet, kiadás évét, mindent. Már jól indult a film, merthogy benne magamra ismertem. Csak nekem nem áll ilyen jól a falfehér arc. :D Turo a frontember, aki frontember létére nagyon lámpalázas, még félénknek is mondhatjuk. Ők négyen már 12 éve együtt zenélnek, bandanév nélkül, egyelőre feldolgozásokat adnak elő saját maguknak. De eljött az idő a változásra és egy norvég zeneipari mogul is érkezik Lotvonen apjának vágóhídjához. Rénszarvasvérért. Még csak negyed órája ment a film és amint véletlenül ráömlött a norvég emberre néhány tízliter állati vér a vágóhíd emeleti helyiségéből, én már csapkodtam a fotel karfáját a röhögéstől.

heavy4.jpg

Lényeg, hogy ez az ember megkapja a még mindig névnélküli finn zenekar első demó kazettáját, és félreértések útján a község lakóinak fülébe jut, hogy a srácok fel fognak lépni egy norvég metálfesztiválon! Ami természetesen álhír, de az addig lúzernek tekintett fiúk egy csapásra mindenki szemében menő arcokká válnak. Itt már mindenkinek világos lehet, hogy nem kell a filmet komolyan venni – ha eddig ez még titok maradt volna. Görbe tükör görbül mindenki elé, aki valaha is beskatulyázott egy fekete bőrdzsekis, hosszú hajú srácot, aki valami csörömpölést hallgatott a walkmanjén, vagy később discmanjén, stb. Akik szerint a rockerek, metálarcok csak bunkó, drogos köcsögök lehetnek. Egy külföldi fellépés okán azonban félistenként tekintene az illetőre... mert úgy már marha jó. És bizony azok is beleláthatnak ebbe a tükörbe, akik véresen komolyan vették magukat valaha, abban a tekintetben, hogy náluk nagyobb zeneértő, igazi metálos nincs és soha nem is volt a Földön! Akik szerint a Mayhem sem volt megfelelő mértékben a megtestesült black metal, mert nem ették meg a színpadon a chichisteri katedrálist. Lényeg, hogy megadatik nekik a bizonyítás lehetősége egy élő koncert erejéig, ám addig még több akadály is eléjük gördül. Vajon eljutnak-e a metál dicsőségfalára valaha ők, akik az Impaled Rektum (Felnyársalt Végbél) név mögött rejtőznek?

Úgy tudnám meghatározni az élményt, mintha egy sátánhívőkből álló bohóctársulat előadna egy soha meg nem írt Monty Python-jelenetsort. A film humora egyszerre bárgyú és fekete, az a fajta alkotás ez, ami 10 nézőből 5-nek minden tekintetben elviselhetetlen, a másik 5 meg azt mondja, hogy kihagyhatatlan. Például amikor a saját hangzásukra egy darálóba beszorult rénszarvas-csülök meg-megakadozó darálódásának hangjában találnak rá, nekem nem is olyan szürreális – mindenben zene van, csak nyitott fülekkel kell járni a világban. De másoknak ez már minden bizonnyal kicsit sok, mint ahogy a muzsika, ami a legtöbb embernek befogadhatatlan – ebből is poént csinál a film, mert egyszerre mutatja meg a műfaj nevetségességét (hörgés meg 2 akkord fémes zajokkal), illetve a zene csodálatos hatását. Mert bizony ez is zene. Ha a szörnyűséges „lávparád” produkciói is annak számítanak (bár számomra meg ez a felfoghatatlan...), akkor bizony ez is.

heavy1.jpg

Megfigyeltem, hogy átéltem a főszereplők érzelmeit, velük együtt röhögtem vagy rémültem meg nagyon. És a fent említett, magamnak hangosan kimondott mondatot még követte sok másik, gyakorlatilag beszélgettem a tévével, mint egy elmeháborodott. Tapsoltam, amikor a filmben tapsoltak, ha moziban néztem volna, kiküldtek volna a nézőtérről. Nem tudnék negatívumokkal előhozakodni, habár néhány karakter megformálója érzésem szerint színészi tehetség híján volt. A 4 főszereplő általában ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mert ők maguk is sztereotípiák; a dobos mindig lelkendezik, ő az aki visszahozza mindenki más lelkesedését a legmélyebb gödörből; a gitáros tök hülye és mindig valami baja van valamelyik másikkal; a basszeros az igazi, megingathatatlan, akire ha azt mondja egy bájgúnár, hogy „kibaszott kísértet”, azt bóknak veszi; Turo pedig az, akivel együtt tud mindenki érezni, mert ő a kedves srác, akinek a lelkivilágát azért többször megingatják az élet eseményei – ő olyan, aki a valóságban is létezik. A másik 3 fiú inkább szélsőségeket jelenít meg, mint vicces mellékszereplők.

A utolsó 20 percben olyan a történet egyébként, mintha bedobtak volna a készítők egy kalapba különböző félkész ötleteket, találomra kihúztak volna 5-6 darabot és egymás mögé illesztették ezeket. Monty Python, teljesen. :)

Szólj hozzá!

Címkék: zene vígjáték


2020.03.22. 11:39 Tévésámán

Lost Transmissions (2019-20)

lost_transmissions_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_04854.jpg

A legújabb Juno Temple-film, amiben a viccesember Simon Pegg drámázik és beugrik mindenki kedvenc pár csöcse, Alexandra Daddario is…

A cselekmény egy házibulival indul, ahol a zenei producer Theo (S.P.) gunyoros kis dalocskákat játszik a többiek ugratására. Már mindenki unja, mikor Hannah (J.T.) a következő. Theo odahívja a zongorához, hogy énekeljenek együtt és kiderül: a lánynak kellemes hangja van. Másnap a férfi fel is ajánl neki egy önálló felvételt és néhány nappal később Hannah már a híres zenei cégnél ül állásinterjún, ahol felveszik, és bedobják a mélyvízbe: A popsztár Dana Lee-nek (A.D.) kell majd írnia… Közben viszont Theo eltűnik, aztán megkerül, de nagyon furcsán viselkedik és istápoltja csak ekkor tudja meg, hogy mentorának súlyos skizofréniája van, ami elhatalmasodik rajta, mikor nem szedi be a gyógyszerét. Most éppen megint ez történik, ráadásul a beteg férfit kidobják az otthonából, mert elszórakozta az összes pénzét és nem fizette a lakbért. Egyedül Hannah-ra számíthatna, ha kellene neki segítség. Vajon az újdonsült szövegíró megmentheti egykori pártfogóját a fejében élő szörnyektől?

Annak ellenére, hogy ez egy független film, elég nagy felhajtást csináltak köré. Hiába, Simon Pegg neve jól hangzik, bármit el lehet adni vele, és ha mégsem elég, akkor még betették mellé Daddariot csaléteknek. Nos, aki érte akarja látni ezt a mozit, az csalódni fog, összesen 3 rövid jelenetben szerepel. Sőt, még a Pegg-rajongók sem biztos, hogy megtalálják a számításukat a Lost Transmissions-szel, mert Simon úr (ugye most már nem ildomos „papának” szólítani egy nálam idősebb pasast, mert valaki majd megint beszól érte) tulajdonképpen csak másodhegedűs Temple kisasszony mellett. A poén viszont az, hogy ez a sztori mégsem igazán Hannah-ról szól, hanem Theoról…

lost_transmissions_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_11022.jpg

Eléggé összezavarodtatok már? Akkor jó, mert elárulhatom, hogy cikkem tárgyának egyik fő problémája az, hogy egy helyzetet akar bemutatni, de se az nem érdekli, hogy miként jutunk el a helyzetig, se az, mi lesz utána. A fókuszpont a mentális betegségen van, azt láthatjuk, amint a férfi főszereplő egyre zagyvább dolgokat beszél, néha ordibál egy kicsit és csak azt szeretné, ha békén hagynák; közben a női hős lohol utána, megpróbálja kezeltetni, bevetetni vele a gyógyszerét, vagy csak jobbá tenni a helyzetét, ám ez korántsem könnyű.

Bevallom, titkon egy újabb Away-t vártam. Az a film máig lenyűgöz, megvettem eredeti dvdn is, mert méltóképpen akartam a magaménak mondani egy kópiáját és őszintén sajnálom, hogy az emberek nagy többsége nem érti, miért olyan nagyszerű. Plusz ugye itthon nyilván senki se hallott róla… Szóval minden adott volt egy újabb Away-hez: Juno + híres, idősebb férfiszínész a partnereként + független mű + egy szokatlan kapcsolat története. És még ígértek némi zenét is, hiszen Hannah szövegíró (énekesnő), Theo zenei producer (zenész). Sajnos azonban ezekből szinte semmi se teljesült.

lost_transmissions_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_11154.jpg

Az első és legkomolyabb probléma a történet. Az író-rendező-producer Katharine O’Brien (korábban csak rövidfilmeket készített) ugyanis tett azokra a dolgokra, amiket korábban kiemeltem. Nem tudjuk meg, honnan ismerik egymást a szereplők, út közben derül csak ki laza összefüggés, de szintén ugyanilyen módon épülnek fel a karakterek. Leginkább sehogy. Hannah-ról annyit tudunk meg, hogy 21 éves kora óta antidepresszánsokat szed, egyszer nekihajtott egy fának és van tehetsége a zeneszerzéshez, amúgy meg irodai alkalmazott, telefonokra válaszol. Theo a ’90-es évek egyik legsikeresebb bandájának tagja volt, de szétdrogozta az agyát, egy csaj pofára ejtette, azóta pedig gyógyszert kéne szednie, csak néha leáll vele, akkor tönkremegy és a barátainak kell kihúznia a szarból. Ja és angol. A helyszín meg amúgy a jó öreg USA, és Juno Temple szintén angol, csak most mégse britet játszik. Ezek majdnem mind párbeszédekből derülnek ki, látni szinte semmit se láthatunk, mert az első fél óra után O’Brien úgy gondolta, innentől lényegtelen a zenei háttér, most már csak a skizofréniára kell koncentrálni.

Tehát a lényeg a helyzet, és hogy ki miként viselkedik benne. Ezen lehet agyalni, hiszen ott van Temple karakterének a nagy lehetőség, amiről viszont sosem álmodott igazán, mégis az ölébe hullik. Meg tudja állni a helyét? Mihez kezd az esélyével? Mi lesz Theo reputációjával? Hogyan hat megbomló elmeállapota a munkájára meg a környezetére? Kinek a felelőssége kezelni, segíteni ezt a beteget, aki önmagát nem tartja betegnek és csak úgy elvan? A kérdéseket többféle módon lehetne megválaszolni, a rendezőnő szerint viszont az egészségügy rossz, a gyógyszerek szintén; ellenben a hallucinogén gomba jó és oda kell figyelni arra, mit mondanak az elmebetegek. Ja és vannak hajléktalanok, akik többet, jobbat érdemelnének az élettől.

lost_transmissions_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_11891.jpg

Csak én nem ezt akartam látni. Az utolsó szó a lényeg: Az Away-ben Juno volt hajléktalan, de megmutatták, hogyan jutott feljebb a társadalmi ranglétrán. Láttuk, miért megy Blackpoolba Timothy Spall figurája, aztán elénk tárják hogy milyen körülmények között találkozik a két kisiklott ember, és hogy végülis miért fonódik össze az életük. Itt csak simán ott a nő, ott a pali, „hallom, jó hangod van, gyere át!”, „most már írhatsz Dana Lee-nek”, baj van a fejben, „majd én segítek, mert ő olyan nagyszerű”. Ez itt mind megtörténik a 32. percig és a játékidő több mint 100 perc… Ha önmagában nézem, semmihez sem hasonlítva, akkor is gondok vannak a Lost Transmissions-szel. Mert se eleje, se igazi vége nincs; nem mutatnak eleget a karakterek közti interakcióból ahhoz, hogy megértsük, hirtelen miért érez ilyen elképesztően mély szeretetet Hannah Theo iránt; az alapszituációt meg gyorsan sutba dobták, mert onnantól, hogy a nyálzenekar felvételéről kijövünk, gyakorlatilag nincs már szerepe a zenének a sztoriban egészen a legutolsó jelenetig.

De van itt sok jó dolog. A képi világ igazán érdekes, piszkosnak látszik, ez, plusz a kézikamera és a teljesen hétköznapinak tűnő szövegek olyanná teszik ezt a mozit, mintha valódi lenne az egész. Az operatőr nem olyan irritálóan rázza a gépét, mint az Escaping the the Madhouse-ban; csak diszkréten; a valóságosságot pedig tovább erősítik a kis részletek, például madárszar a kocsi szélvédőjén, járókelők az utcákon, a kocsiknak van rendszáma, a figurák otthon leveszik a cipőiket, stb. Az éneklős részek minden alkalommal nagyon jók, én alapvetően szeretem Juno hangját, úgyhogy igazán tetszett, mikor dalolt; de az említett nyálbanda muzsikája is hangulatos. (Egyébként az a legjobb részek egyike, mikor az éppen bolondórás producer megmondja az igazat a pocsék fiúcsapatnak.) A különleges képsorokat nagyon jól odaillő muzsika festi alá, amit Hugo Nicolsonnak köszönhetünk; főként kiemelkedő az a rész, ami egy az egyben az Away-t idézi, mikor Hannah a házibuliban keresi Theot. Azt a számot marhára eltalálták! A színészek mind kitűnően játszanak, a hangulat sokszor nyomasztó, máskor érdekes, unatkozni egy percig sem fogunk, ám a hatásfokot nagyban csökkenti, hogy nincs elég motiváció, nem tudunk eleget a két központi alakról ahhoz, hogy tényleg érdekeljen, mi lesz velük.

lost_transmissions_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_04000.jpg

Ennél a történetnél újabb csavart jelent a szereplők munkájának jellege, hiszen a muzsika létrehozása a kreativitásról szól (elvileg). A wikipedián idézett egyik kritikus szerint „a film elkerüli a szokásos kliséket és blődségeket a kreativitás és az őrület kapcsán”, ám ez baromság. A nyálzenekaros résznél egyértelmű, hogy Theo attól olyan jó, mert szabadjára ereszti magát – az egyik fiú még meg is jegyzi, hogy „talán nem is kéne gyógyszert szednie”. Aztán láthatjuk, amint Hannah eldobja a tablettáit, majd ezek után csinálja meg a számot Dana Lee-nek, szinte egyből. Ugyanakkor O’Brien itt a betegségre akarja kihegyezni a dolgokat, neki az a kérdés, hogy a beteg szedjen-e gyógyszert vagy ne? Egyébként a beteg ebben az esetben zseni, és esetleg a kemikáliák elnyomhatják benne az alkotót, de ez mellékes a direktornak. Szóval bizonyos szinten a kritikusnak igaza van, csakhogy szerintem a rendezőnő a „ne vedd be”-elvre szavaz. Ha már a szerekről van szó, az elmondott szövegeken kívül nekem nem volt hiteles a hősnő állapota. Nála szinte alig akad bármi, amit ténylegesen a depresszió jeleként lehet felfogni (sokszor elsírja magát), miközben Theonál a zavaros beszéd egyértelművé teszi a mentális kondíciót. A drogozós jelenetnek meg igazán nincs sok értelme, csak úgy megtörténik és érdekes, viszont értelmetlen. Homály fedi, hogy vajon honnan szerzi Hannah a pénzt, mert a régi állását tutira feladja a zenéért, aztán onnan is elhúz; Pegg alakjának pedig már a nyitányban üres a bankszámlája. De akkor miből utazik vissza Londonba? Lehetne beszélni még egy dologról, csak fölösleges, rendszeres olvasóim sejthetik, mire gondolok. Na, abból majdnem minden van, ami lehet.

Érdekességek: A Lost Transmissions Katharine O’Brien saját életéből merít, elmondása szerint közvetlen környezetében volt példa mentális betegségre – erre utal a „valós történeten alapul” kiírás az elején. Meg akarta mutatni, hogy szerinte a profi egészségügyi szakemberek nem kellőképpen kezelik az ilyen pácienseiket. Simon Pegg tetkóinak egy része biztosan valódi, a kezén lévők kivételével. Theo mindig felteszi a napszemüvegét, amikor zenét szerkeszt. Juno Temple összesen 7 számot énekelt el a filmhez, közülük a Sleepless Days, Sleepless Nights-ot (amit az elején játszik a producer lakásán) Jonathan Baronnel közösen írta. Elvileg nincs jogsija, legalábbis a legutolsó mozinál, ahol vezetnie kellett (Jelzőfény) trükkökkel oldották meg a dolgot, itt viszont többször is viszi Theot valahová. Vajon időközben megszerezte a vezetési engedélyt? A néző csak azt láthatja, amit a női főhős átél. Hannah producere az utolsó jelenetben Marius De Vries, cikkem tárgyának zenei támogatója. Szerintem Juno a saját ékszereit és ruháit viseli a szerephez, mert a mindennapokban is ilyen szokott lenni. Az e művet finanszírozó pénzemberek között van két igazán rövid név: Al Di és Bo An. A Lost Transmissions független alkotásként nem kapott jelentős terjesztést, múlt hét óta elérhető VOD-n (pénzért letölthető tartalom), és bemutatták pár filmfesztiválon is. Bevételről nincs értelme beszélni vele kapcsolatban, a „hozzáértőktől” jó és vegyes értékeléseket kapott.

lost_transmissions_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_02830.jpg

Korántsem az, amit vártam, de mégsem volt rossz. Csupán inkább hiányos. Aki rajong Junoért vagy Simon Peggért, az nézze meg, illetve azok se hagyják ki, akik érdeklődnek az elme betegségei iránt!

Pontozás:

imdb: 5.2

Szerintem: 4/5

Hírek:

- Juno Temple következő filmje a Palmer, amiben ismét együtt játszik Justin Timberlake-kel. Ránézésre ez valami unalmas dráma… Kevésbé andalítónak ígérkezik a hatrészes Little Birds című erotikus minisorozat, ahol Juno a női főszereplők egyike. Valószínűleg a Dirty Johnhoz hasonlóan ezt is körülugrálja majd mindenki.

- Simon Pegg benne lesz az állítólag készülő Mission Impossible 7-ben (tényleg kell?) és a hasonló státusban lévő negyedik Star Trekben (már a harmadik is pocsék).

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2020.02.11. 12:21 Tévésámán

Escaping the Madhouse: The Nellie Bly Story (Szökés a bolondok házából, 2019)

escaping_the_madhouse_the_nellie_bly_story_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_293.jpg

(Vasárnapra ígértem ezt a cikket, de hiába volt egy 6 órám rá, ha előtte három, aztán még egy teljes napom elmegy a munkára, akkor egyszerűen képtelen vagyok befejezni. A héten a tévében-listát sincs időm összerakni, mert muszáj aludnom… Végülis ezzel ünneplem a 12. születésnapunkat!)

Christina Ricci-hét, negyedik epizód…

Volt már vidám légkörű dráma, pocsék „romantikus” film és ijesztgetéssel tűzdelt thriller, most pedig valami olyan, ami egyszerűen érdekesnek tűnt. Olvastam erről a sztoriról korábban, szóval tudtam, mit fogok látni – azaz, hogy mi a megoldás. De amit ténylegesen megnézhettem, arra nem készültem fel…

1887, New York városa mellett van a Blackwell’s-sziget, itt áll egy ismert női elmegyógyintézet. Ez a helyszín, ahol a Nellie (C.R.) nevű ápolt a központi alak. A hölgy nem tudja, honnan, hogyan és miért került ide, a múltját áthatolhatatlannak tűnő homály fedi. Ennek eloszlatásában az intézet új, fiatal és jóképű orvosa (Josh Bowman) segíti és a létesítményt vasszigorral uraló főnővér (Judith Light) kegyetlen „gyógymódja” hátráltatja. Miközben Nellie a saját személyiségéért küzd, felveszi a harcot a személyzettel a többi ápolt nevében is. A helyzet egyre durvul, ezalatt az ismeretlen múltból újabb és újabb részletek bukkannak fel; ám korántsem a hősnő az egyetlen, akinek korábbi élete titkokat rejt. Vajon kiderül valaha, mi történt Nellie-vel, és ha igen, kiszabadulhat-e, felszabadíthatja-e fogságra ítélt nőtársait?

escaping_the_madhouse_the_nellie_bly_story_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_308.jpg

Az első dolog, amit ki kell emelnünk az a tévéfilm jelleg, ezt a mozit ugyanis a Lifetime-nak készítették (ugyanaz a banda, aki a History Channel című izéért felelős). Ez tök jó, mert a sorozatszínészek 90%-a sokkal tehetségesebb mint az egész estés mozgóképekben díszelgő társaik, plusz a cselekmény valós eseményen alapul, ezért érdekes. Egyrészt bemutatja, hogyan viszonyultunk alig 150 évvel ezelőtt az elmebetegséghez; érinti a nők jogait (ami minden tiszteletem ellenére már a könyökömön jön ki); feltárja az orvostudomány lassú fejlődését/egyik zsákutcáját; ha meg fogalmad sincs a címben leírt név tulajdonosáról, akkor egy izgalmas nyomozásban is részt vehetsz. A drámát megfelelően vegyítik a tényleg rémes jelenetekkel (mit várunk egy zártosztályon játszódó történettől?), vannak szívszorító pillanatok és váratlan fordulatok. Tehát a cselekmény kitűnő. A külvilágból alig láthatunk valamit, amit mégis elénk tárnak, az kétségkívül nagyon szép, például az éjszakai New York. A benti részeknél (majdnem a teljes játékidő) kézikamerát alkalmaztak, ami folyamatosan enyhén mozog. Ez egyrészt néha baromi zavaró, másrészt viszont valószínűleg direkt van, hogy növelje a kellemetlenség-érzetünket. Az első 25 percben nagyjából letudják a politikailag korrekt részeket, aztán belecsapunk a lecsóba!

SZPOJLER ITT

Fél óra után elkönyveled, hogy Nellie az egyértelmű áldozat, akinek nincs semmi baja, de valamiért bezárták ide; a doktor a kedves segítőtárs, aki tényleg e beteg érdekeit nézi; a főnővér meg a velejéig romlott gonosz. A nyomozósdi számomra érdektelennek bizonyult, mert tudtam mindent, csak azt akartam megérteni, miért vesztette el a főszereplő az emlékeit - a hintaszékes bulitól kezdett egyáltalán érdekelni az Escaping the Madhouse. A hitelesen ábrázolt, kínzással felérő gyógyítás; a ténylegesen betegek közé ilyen vagy olyan okból bezárt egészségesek sorsának bemutatása; meg a mellékszereplők helyzetének alakulása teszi aztán igazi (bár korántsem kellemes) élménnyé cikkem tárgyát. A nők társadalmilag alárendelt szerepére csupán az első jelenet utal, szerencsére nem erre hegyezték ki az eseménysort. A bent uralkodó viszonyok bemutatása úgy történik, hogy Nellie, a régen lakat alatt lévő, a nézővel együtt szoktatja hozzá a Blackwell’s világához az egyik új lányt. Mindez nagyon hasonlít a Sucker Punch-ra, ahol a nyitánynál a csupán önmagát védő kulcsszereplőt a hierarchiában jóval fölötte álló férfi bezáratja, majd ismét egy férfi dönt a sorsáról; közben pedig egy régebb óta „ülő” csaj körbe vezeti őt és vele együtt minket is…

escaping_the_madhouse_the_nellie_bly_story_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_278.jpg

„Őrült vagyok? Nem érzem annak magam.”

A legfőbb probléma a történelemhamisítás, ami amúgy korántsem idegen a Lifetime-ot uraló A+E Networks-től. Hozzájuk tartozik a History, ahol éjjel-nappal a „mindenki a múltban űrlény volt vagy találkozott velük” megy, ők csinálták az első évadban még jó, aztán rémesen pocsék, pofátlanul hazudó Templosok sorozatot; szóval „egy szarházi társaság”. Mert Nellie Bly létezett, lesz róla szó később; de ha csinálok egy filmet aminek The Nellie Bly Story az alcíme, akkor abban ne legyenek már olyanok, amik nem történtek meg! Az igazi hősnő ugyanis végig tudatánál volt, de erről majd utóbb! Az már csak hab a tortán, hogy 1887-ben valószínűleg igen csekély eséllyel lehetett egyazon diliházban ázsiai, fekete és mexikói nő…

Néhány eseményt vagy szereplőt kétértelműen lehet látni: A hógolyó-ütésnél Nellie kijelentése, miszerint „a lányok is játszhatnak baseballt” tetszett, mert azonnal a Micsoda csapat ugrott be róla; meg aztán miért ne játszhatnának – de csak akkor, ha közben nincs olyan, hogy idióta szabályokkal ellehetetlenítik a sportot a fiúk számára (ez még a jövő zenéje, de közeledünk hozzá). Az ápolók a vásznon mind nők, mindössze 4 pasi van, 3 fehér és egy fekete; az első semmit se csinál, a másik három meg csak akkor kerül képbe, mikor valakit el kell rángatni valahonnan. Elmondják, a főnővér megvert valakit, máskor is szóba kerül az ütlegelés, ennek azonban nincs képi „nyoma”, vagyis bár nők nyomják el a többi nőt, látható erőszakot mégsem alkalmaznak rajtuk (legalábbis verés formájában). Természetesen a gyengébbik nemhez tartozó betegeket a kor etikája szerint inkább hölgyek kezelik; de itt van a doki, aki egy jóképű fickó. Nincsenek orvosnők erre a feladatra? Etikus-e, ha ellentétes nemű az orvos mint a páciens, amennyiben 1887-ben vagyunk? A válasz látszólag igen… A tetves rész önmagán túlmutatóan tesz fel egy kérdést: Külföldi ismerősöm egyszer azt írta, „a haj a női pénisz”, ez nagyon igaz, mert ha levágják, megváltoztatják, az kihat a személyiségre, plusz a frizura rengeteget számít az oldalbordáink iránti vonzalmunkban. Itt a kedves doktor szólal fel érte, igaza van, ám mégis, ha a haj nekünk szól, akkor a miniszoknya, a magassarkú, a dekoltázs is, viszont ha megnézzük, az mégis baj? (Plusz a befejezéskor más megvilágításba kerül, ki mit miért tett ebben a szekvenciában.)

escaping_the_madhouse_the_nellie_bly_story_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_122.jpg

A korabeli orvoslás a testre fókuszált, az elmét, mivel senki se értette, elmaradott, barbár módszerekkel kezelték (lásd újra: Álomháború – lobotómia). A Blackwell’s-szigeten a betegeknek rá van bilincselve a lábára a cipő; értelmetlen, megerőltető munkát kell végezniük; az ápolók főnökei megemelt asztalnál eszik a legjobb kajákat, a betegek moslékot kapnak ugyanott; és aki egyszer bekerül, az még koporsóban se jut ki, ott helyben elföldelik a kertben… Ezek egy része mintha a mai, őrült világra utalna… Más szemszögből az, amit a főnővér mond, érthető, hiszen tényleg vannak olyanok, akiknek ez valamennyit használhat, meg léteznek menthetetlen esetek; csak éppen összevegyítik őket az ártalmatlan habókosokkal és a „normálistól” eltérőekkel, ettől mindegyiküknek rosszabb lesz… Persze ha az egyén szintjén vizsgálódunk, ahogy azt Nellie teszi elsőkézből, akkor mindjárt más a páciens fekvése, hiszen az egyes betegnek általában borzasztó ott – csak azzal sose törődnek ezek a tényfeltárók, hogy ha kiengedjük az utcára a bolondokat, akkor ki felel értük?

(Kis személyes kitérő: Városomban mindig voltak jellegzetes beteg emberek az utcán. Kisiskolás koromban a magában beszélő szemétszedő, aztán középsuli idején az utcán rohanó és hangosan ordítozó pasas, második munkám közben a központi téren ordibáló törpe nő, mostanában meg fogyatékos kéregetők, akik zaklatják a járókelőket… És ezek mindig addig tehetik, amit tesznek, amíg feldobják a bakancsot.)

escaping_the_madhouse_the_nellie_bly_story_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_192.jpg

Mindig jön valami újabb fordulat, amire a néző sose számít. Az egyik ilyen az új lány (a kétségkívül nagyon vonzó Anja Savcic) mellékszála, akiről sose derül ki, miért hozták be, ám láthatjuk, ahogy ténylegesen beleőrül abba, ami vele történik. Sorsának beteljesülése az egyik legrémesebb képsor, amit nem horror műfajban az utóbbi években láttam… Az ahhoz hasonlóan borzalmas jelenetek azért sokkolnak, mert valóságosak, megtörténhetnek. Más pillanatok akkor válnak igazán átütővé, ha elgondolkodsz rajtuk, ilyen mondjuk a már említett hintaszékes biznisz – milyen lehet az az élet, amiben már az is óriási boldogságot jelent, ha pár másodpercre beülhetsz egy hintaszékbe? Itt egyébként azt hittem, lehull a lepel Nellie-ről, ám tévedtem, mert ugyan tényleg direkt szervezi meg a dolgot, csak más okból, mint amire számítottam. Még egy hasonló apróság a 47. percnél induló szekvencia, ahol az új lány elméje látványosan megbomlik, és a főhős a megmentésére siet, mégpedig a „nép” föllázításával. „Nem küldhetnek le mindenkit” – óriási erő rejlik a tömegben; felrémlik a börtön, ahol egy maroknyi őr uralkodik a náluk sokkal nagyobb létszámú rab-társadalmon; és a mindennapi élet, ahol szintén egy tucat ember dönt milliók sorsáról. A diliházban és a kóterben fel tudnak lázadni, akkor mi, a „normálisak”, a „bűntelenek” miért tűrünk el némán szó szerint bármit?

Nellie-t persze megszívatják, ahányszor csak lehet, és most jön a poén: ő kezdte. Ha nem megy oda, ha befogja a pofáját, megnyugszik, akkor sok minden elkerülhető volna; éppen ezért a nővéreknek jogukban áll visszavágni neki. A kis, kék takarós megmozdulás utáni, valószínűleg a női nézőket igazán felzaklató képsor után a „gonosz” feltárja a titkát, és durván öt perccel később a szövetségesnek beálló vörös, dagi nővér (Nikki Duval) révén kiderül, hogy a Blackwell’s-en az ápolók ugyanúgy be vannak zárva, ahogy a gondjaikra bízottak… Ez még komplexebb, ha hozzátesszük, hogy önmagukat tartják bezárva, készakarva élnek ott és nyilván nem is engedik el egymást – sejthető a revelációt követő terv, ami Nellie agyában megfogan (puska-a-falon-effektus).

hknkkdkhk.jpg

„- Mi lesz magával, ha nélkülem megy vissza?

- Nem megyek vissza! Magával megyek!”

Az 1 órás időhatár környékén már a legkegyetlenebbnek tűnő ápolónő (Sharon Bajer) is megtört, a temetési jelenetnél néhány másodpercig rá fókuszál a kamera és semmit se csinál, de az arcán, amin nincsenek látható érzelmek, mégis ott van a mélységes fájdalom, és hogy elgondolkodik azon, mit tett idáig. (Na, ilyent egy mozifilmben nem láthatsz, mert a sztárolt filmszínészek tehetségtelenek…) Ugyanekkor a főnővér szintén visszakozott, mintha kezdene kicsit megbolondulni; és a legnagyobb fordulatok csak ezután jönnek! Kiderül a doktor titka (ezen lehetne rágódni, de minek?), és a szökési kísérletnél történő esemény igen kellemetlen meglepetés mindenkinek. Az orvos meg az „igazgatónő” közti utolsó szópárbaj szintén emlékezetes, ekkor a korábbi szerepek felcserélődnek. A lezárásnál jön az igazság, amit a film tulajdonképpen meghamisított; és a végső hidegrázás, mikor a megmentő elmondja, mennyi idő telt el azóta, hogy Nellie bekerült a Blackwell’s-be…

Ja és még valami: Az a baj, hogy majdnem mindenkinek igaza van itt, szinte az összes szereplő áldozat, és bizonyos szempontból amit látunk, az sokaknak tényleg jó. Nehéz objektívnek lenni, ha ennyi különböző szempont találkozik.

SZPOJLEREK VÉGE

escaping_the_madhouse_the_nellie_bly_story_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_163.jpg

Pár apróság még: Christina Riccin nem látszik a 39 év, nagyon jól áll neki ez a hosszú, barna, legtöbbször ápolatlan haj. Vicces, amikor egy bizonyos pasast megkérnek, írja le Nellie-t, mert akkor az amúgy már hazugsággal operáló mozi arra képtelen, hogy beletegye: baromi apró. Semmibe se került volna ezt a tényt valamilyen formában közölni. A készítők ugyanúgy, mint a Tegnap és ma esetében, újfent nők voltak: A rendező-producer Karen Moncrieff, az író Helen Childress (egyikükhöz se kapcsolható érdekes alkotás). A tévéfilm-jelleget mutatja, hogy párszor reklámblokkok számára beillesztett elsötétítéseket láthatunk.

Történelmi arcképcsarnok (SZPOJLER): Nellie Bly (1867-1922)

Eredeti neve Elizabeth Mary Jane Cochran, asszonyneve Elizabeth Cochrane Seaman. Ír származású, az apjának 15 gyereke volt! Már fiatalon, álnéven küldött be cikkeket egy újságnak, ahol a főszerkesztő meglátta benne a tehetséget és felvette. A Nellie Bly művészi megnevezést ez a fickó választotta neki, egy akkoriban népszerű dal alapján – az eredeti Nellie az énekben fekete. Ms. Cochran egyik maradandó tette Jules Verne híres regényének valósággá tétele volt, ő azonban 80 helyett 72 nap alatt utazta körbe a Földet, ezzel világrekordot állított be. 1895-ben, 31 évesen hozzáment egy 73 éves, nagybeteg, dúsgazdag gyároshoz, Robert Seamanhez, aki hamar elhunyt, özvegye így örökölte az általa alapított Iron Clad Manufacturing Vállalatot. Mint ennek a cégnek a vezetője, két szabadalom fűződik a nevéhez, egy újfajta tejes kanna és egy szettnyi egymásba illeszthető fémkuka. Az első világháborúban haditudósítóként az egyik első külföldi volt, aki eljutott a szerb-osztrák harci zónába; ahol egyébként ő lett az első nő is. Hamarosan lecsukták, mert brit kémnek nézték. 57 évesen, tüdőgyulladás következtében hunyt el…

nellie-bly-resized-56aa21b65f9b58b7d000f777.jpg

Ten Days in a Madhouse

Az Escaping the Madhouse-ban látható eseménysor egy része valós. Cochran hallotta a híreket, amik a szigeten lévő állapotokról szóltak (kegyetlenkedés, elhanyagolás), és ezeket ment kivizsgálni. A könyv eredetileg riportok sorozataként jelent meg a The World hasábjain, később válogatta őket össze könyvvé. Úgy jutott ki, hogy az újság képviselői elmentek érte és kikérték. Beszámolója nagy szenzációt keltett, a kötet kritikai visszhangja igen jó volt. Érdekesség, hogy az akkor praktizáló orvosokat meg tudta téveszteni furcsa viselkedésével – leírása szerint a beutalását kiadó doktort jobban érdekelte a vele dolgozó szemrevaló nővérke, mint a beteg. A nyilvánosságra került adatok után egy bírói testület a zsurnalisztanő segítségével saját nyomozást folytatott le, aminek végén a körülmények javításának érdekében jelentős összeggel emelték az elmegyógyintézetet fenntartó részleg kasszáját és előírták, hogy a jövőben csak alapos kivizsgálás után zárhatnak be bárkit. A sztori és írójának élete már több filmet/sorozat-epizódot szült, 2 éve mutatták be a színpadi verzióját, most meg állítólag készül belőle egy széria, Kate Marával a főszerepben.

Nekem tetszett, mert sokkoló, érdekes, fordulatos és húsba vágó. Kitűnő színészi alakítások, jól megírt szövegek és szép kosztümök jellemzik; aki kedveli a zártosztályon játszódó mozikat, az ne hagyja ki!

Pontozás:

imdb: 6.3

Szerintem: 5/5

Lehet, hogy az utolsó CR-moziról lemondok, mert újabb hosszú munkahét áll előttem…

Szólj hozzá!

Címkék: thriller dráma történelmi


2020.02.07. 22:41 Tévésámán

Distorted (2018)

distorted_2018_1080p_bluray_x264-psychd_247.jpg

Christina Ricci-hét, harmadik felvonás

Első kedvenc színésznőmtől nem idegen a borzongatós műfaj, hiszen világhírét egy vicces horror, az Addams Family hozta el. Később ennek folytatásában, majd a sokkal komolyabb Áldott a gyermekben is feltűnt, aztán Tim Burton fantasztikus Az Álmosvölgy Legendájában ő játszotta a női főszerepet. Következett Wes Craven rossz emlékű Cursedje, aztán a remek After.Life, végül a Lizzie Borden fejszét fogott és az abból létrejött minisorozat. Ha akarom, szintén ide sorolhatom a Caspert; a lényeg tehát, hogy Christina gyakran kapott/kap szerepet valamilyen rémisztő eseményre alapuló moziban. Ezért esett a választásom harmadikként a Distortedre, amiről a műfaján és a poszterén kívül semmit se tudtam.

Laurent (C.R.) folyton látomások gyötrik, ezért férjével, Russellel (Brendan Fletcher) elköltöznek a nagyvárosból, egy új építésű luxus-toronyházba. A hatalmas kégli mellett az épületnek van medencéje, mélygarázsa, tornaterme, szóval ami csak kellhet; ám a hősnő mégsem tud megnyugodni. Amikor egyedül van, furcsa hangokat hall, a szomszédok némelyike különösen viselkedik, folyton ugyanazt a dalocskát dúdolja körülötte mindenki és aztán borzasztó, villódzó képsorok jönnek a tévéből. Russell meg van győződve róla, hogy neje zártosztályra való, Lauren azonban tudja: nem őrült. Egy internetes fórumon ráakad valakire, akiről úgy tűnik, hisz neki, sőt, magyarázattal tud szolgálni arra, ami az asszony körül zajlik. De kiben bízhat akkor, ha már mindenki gyanús, a tét pedig az elméje feletti kontroll?

distorted_2018_1080p_bluray_x264-psychd_030.jpg

A Distorted rögtön belecsap a lecsóba, a nyitás egy erősen villódzó, rémálomszerű képsor, ilyenek végig előfordulnak, ám okkal. A cselekmény első 10-15 perce kicsit zavaros, mert nincs elég információnk a szereplőkről, de Lauren múltja végülis csak egy kiindulópont, a lényeg úgyis az, ami a fő helyszínen történik. Ricci ezúttal szőke, a kibontott haj megint sokkal jobban áll neki, mint az összefogott, és nyugodtan letagadhatna minimum 5 évet (38 volt itt). A sztori ismét rá fókuszál, ahogy a War Flowers esetében, de most csak azt láthatjuk, amit az általa játszott figura megél, vagyis egy percre se szakadunk el tőle. A mellé rendelt Brendan Fletcher nagyon ismerős volt, aztán rájöttem, a Freddy vs. Jasonben az ő bátyját öli meg Krueger (aztán vele is végez). Az egyetlen ismert arc még John Cusack, aki a film közepénél jelenik meg a rejtélyes pasasként, aki hisz a szőke nőnek.

A konfliktus először klisének látszik: új lakás egy társasházban, ahol van pár fura alak, meg pár túl normális, ebből még bármi lehet. Úgy a 30. perc körül már sejtjük, mi a lényeg, de addig is a nyomasztó atmoszféra megvan, az egymástól kellően nagy távolságra elhelyezett ijesztések működnek, mindezt a hangulathoz kitűnően passzoló zene meg pár szokatlan szögből felvett kép egészíti ki. Folyamatosan van min gondolkodni: Vajon mit jelentenek a visszatérő rémképek a nő fejében? A férj mit dolgozik és kinek az oldalán áll? Mi van, ha Lauren tényleg elembeteg?

distorted_2018_1080p_bluray_x264-psychd_128.jpg

Az utóbbi kérdés mindössze egy halvány sejtés, hiszen elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy az, amit átél, valóság. Egy ponttól úgy tűnik, a központi figura az elnyomott kisember, akit kipécéztek felülről, benne van a csapdában és nem tud onnan szabadulni, ám a nagy szembesülésnél érezhető a közelgő változás a fellálásban. Nekem tetszett a sztori, mert szokatlan, közben hihető és ijesztően közelinek látszik a mai valósághoz. Felvetődik a tökéletes biztonság kérdése, vajon lehetséges-e ez az állapot; kritizálják a nagyhatalmak illegális módszereit; és visszatolják a figyelem központjába az Egyesült Államok titkosszolgálatának egyik legsötétebb kísérletét…

A helyszínt adó fiktív toronyház egyértelműen számítógéppel rajzolt és nagyon látszik rajta. Russell pont olyan aprócska, mint Lauren, cukik együtt. Ricci karaktere mezítláb van otthon majdnem minden jelenetben, ez életszerűvé teszi. Az már kevésbé valóságos, hogy elvileg festő, de sosem mutatják, hogy bármi festéshez hasonlót csinálna. A játékidő első felében gyakran mutatják a hősnőt különböző tükrökben, ezen kívül folyton visszatérő motívumként vizet iszik illetve teleengedi a fürdőkádját. Bár cikkem tárgya kis stúdiók műve, azért érződik rajta, hogy 2018-ban készült, mert felbukkan benne egy szuperokos fekete pasi (Vicellous Shannon), aki szemüveges, tehát nyilván zseni; az agyturkász egy jó dagadt fekete nő; az „új legjobb barátnő” indiainak tűnik; ám amikor kiderül, hogy ki a főgonosz, az egészen szokatlan, legalábbis ha az utóbbi 5-6 év mozijait nézzük.

distorted_2018_1080p_bluray_x264-psychd_252.jpg

Pár dolog a sztoriból, ami igazán rejtélyes: Ha Lauren titokban akarja tartani, amit csinál, akkor miért ül pont a kávézó legközepén, az egyetlen olyan asztalnál, ami máshogy néz ki, mint a többi, a háta mögött a pulttal, ahová mindenki odamegy? Plusz ahol lakik, ott mindent kamerák lesnek, tehát még érthetetlenebb, hogy ennyire óvatlan. A kamerák viszont az egyetlen olyan helyen nincsenek ott, ahol lenniük kéne, az irányítóközpontban, a színfalak mögött. A valóságban egy ilyen helyre lehetetlenség csak úgy besétálni, az én munkahelyemen a szervert belépőkód mellett kulcsra zárt ajtó és egy mesterséges szem is őrzi… Elképesztő, hogy a hősnőben sose merül fel a menekülés lehetősége, vagyis megpróbálhatná rávenni Russellt az újabb költözésre, mégsem teszi. A pofa persze biztosan ellenállna, lévén az asszonyának az előző helyen ugyanúgy problémái voltak, de azért mégis meg lehetett volna próbálni. Te visszamennél oda minden nap, ahol nem érzed magad biztonságban? Engem a rossz minőségű számítógépes grafikával megcsinált ház mellett csak két dolog zavart: 1. A furcsa pasiról sejthető az ártalmatlansága. 2. Egyetlen pillanatra se hittem el Lauren őrültségét, mert az alapozás nem építi fel eléggé a mentális állapotát. Elvileg bipoláris zavara van, ám mivel igen sokáig elkendőzik azt, amiért ilyen lett és alapvetően túl normálisnak látszik, ezért senki se fog kételkedni az igazában.

Néhány mondat az alkotókról: A rendező a számomra teljesen ismeretlen filmeken dolgozó Rob W. King, az író meg Arne Olsen (Hátulgombolós hekus, Vörös skorpió) volt. A zeneszerző nevét nem találtam meg, pedig a muzsika tetszett. Vicellous Shannon benne van gyerekként a Kerge kacsák 2-ben, valószínűleg az egyik utcai görhokisként; ezen felül kiemelést érdemel az egészen rövid ideig látható Tim szerepében Scott Olynek, aki igazán nyugtalanító érzést kelt.

distorted_2018_1080p_bluray_x264-psychd_117.jpg

Érdekességek: Ez a film kanadai. A hotel, ahol a végén Lauren találkozik a „megbízóval” valódi és tényleg így néz ki, ez egy elhagyatott szállóhely, amit a stábtagok találtak. A sírkövön lévő TTIOT azt jeleneti „az igazság odaát van”. A költségekről meg a bevételről nincs adatom, viszont úgy tűnik, a Distorted senkinek se tetszett igazán…

Nekem viszont igen! A cselekmény a valóságban gyökerezik, ettől érdekes lesz; a hősnő kedvelhető, a helyzete átélhető; az ijesztések működnek, a rejtélyeket magadtól úgyse tudod majd feloldani; a hangulat meg a zene igazán nyomasztó és mindenki jól játszik. Az a néhány hibája megbocsátható, mert tényleg lekötött másfél órára.

Pontozás:

imdb: 5.3

Szerintem: 5/5

A következő CR-mozi vasárnapra várható.

Szólj hozzá!

Címkék: horror krimi thriller


2020.02.05. 13:15 Tévésámán

A háború virágai (War Flowers, 2011)

haboru1.jpg

Christina Ricci-hét, második felvonás

Az amerikai polgárháború a történelem egyik olyan eseménysora, amit Hollywood imád megörökíteni, engem viszont abszolút hidegen hagy (hasonlóak még: szeptember 11, Irak, Afganisztán, az 1945-ös partraszállás). Az egyetlen dolog, ami megmenti Észak és Dél csatározását, az a korszak, amiben játszódott, hiszen ennek révén összefonódik a westernnel (pl. A Jó, a Rossz és a Csúf) – igaz, ez a műfaj se izgat annyira. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a War Flowers-re azért esett a választásom, mert feltűnően alacsony imdbs pontszáma van; valamint hogy 2011-ben már sem CR, sem a második számú nagy név, Tom Berenger nem számított A-listás szupersztárnak; akkor el lehet képzelni, milyen ez a mozi. Vagyis dehogy lehet, mert ezt tényleg csak az érezheti át, aki végigszenvedte…

1863: Dúl a civil háború, és valahol Délen, egy mindentől elzárt tanyán a hét éves Melody (Gabrielle Popa) és az édesanyja, Sarabeth (CR) ketten próbálnak megélni, mialatt hazavárják a hadseregben szolgáló családfőt. A front feléjük tart, mégsem menekülnek el, még a szó szerint a kertjükben zajló ütközetek során is kitartanak. Az első ilyen összecsapás után egy sebesült északi katona keres menedéket a pincéjükben. Az elszigeteltség hosszú évei alatt magányossá lett anya és lánya megkegyelmez Louis-nak (Jason Gedrick), segítenek neki felépülni, közben ez a három ember egyre inkább megkedveli egymást, ám számos veszély leselkedik boldogságukra: A közelben portyázó partizán-vadászok, a féllábú bajkeverő Rufus (Kurt Yaegar) és az éhínség. Vajon hogyan alakul a sorsuk, barát lesz-e az ellenségből, béke a háborúból, stb.?

warflowers-husync_027.jpg

Ez a film sajnos több sebből vérzik, mint egy sortűz áldozata. Az első gond az, hogy gyakorlatilag egyetlen pasas csinálta az egészet, Serge Rodnunsky. Kicsit utánanéztem, már az sokat elmond róla, hogy se az imdbn, se a wikipedián nincsen róla kép, pedig több mint 40 alkotást rendezett! Szóval Rodnunsky úr itt író, direktor, vágó, producer és még vezető operatőr is volt; munkásságában a legmagasabb általam véletlenszerűen talált nemzetközi adatbázisos pontszám az 5.8, egyébként inkább 2 és 4 közötti értékeléseket kapott a közönségtől. A War Flowers 4.1, ami nála kiemelkedően magas, egyébként viszont azt jelzi, hogy valami igazán pocsékkal van dolgunk.

Az egyszemélyes stáb nyilvánvaló tehetségtelensége sok helyen megmutatkozik cikkem tárgyában, ilyen mondjuk a nyitány. Ennél a csatajelenetnél a nézőnek fogalma sincs, hogy hova csöppent, mert hirtelen ott vagyunk a harc közepén, ahol állandóan ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek, lőnek egymásra, de csak úgy megy az egész; akit szemből találnak el, az előre esik; akit ágyú trafál telibe, az felrepül a levegőbe, de nem szakad szét; az ostromfegyver maximum két embert terít le egy lövésse; a bakák nyugis tempóban sétálgatnak; lehetetlenség megállapítani, melyik oldalon hányan vannak; egy pali az előtérben csak úgy eldől; ugyanazt a barikádot háromszor másszák át; Louis pedig nyilvánvalóan nem akkor volt ott, mint amikor a csatát felvették. A legbutább az egészben, hogy utána megismerjük Ricci karakterét, a kislányát és látjuk a családi képen, hogy a ház ura katona; a kezdéskor fehér lovon ülő fickóról meg mindent megtudunk, amit kell a tábornokkal (Berenger) való találkozásakor, tehát igazából az első szcéna semmit se tesz hozzá a történethez, ellenben hosszú, amatőr és unalmas (ez amúgy igaz az egész A háború virágaira is). Serge bácsinak valószínűleg amerikai létére fogalma sincs arról, hogyan működnek a tűzfegyverek, mert a leggyagyább Z-listás akciófilmeket idézi az a kétszer ismétlődő rész, amikor a jófiút a „rosszak” másfél méterről képtelenek eltalálni a puskáikkal; annak ellenére, hogy mindkétszer körbeveszik, túlerőben vannak és nyílt színeken járunk. Emellé jár még néhány igazán olcsó számítógépes „trükk”, amik kilógnak, mint beépíthető sütő az Audi csomagtartójából; az elvileg este játszódó képsorokon is teljes világosság van; és a felbukó/elrepülő honvédek gyakran teljesen ugyanazok, mivel minden ilyen kaszkadőrködést legalább kétszer láthatunk.

warflowers-husync_038.jpg

Amiket eddig felsoroltam, azokkal semmi bajom nincs, mert rá lehet fogni, hogy az alacsony költségvetésből erednek és önmagukban megbocsálthatóak lennének. Azonban a rendkívül ostoba szövegkönyv, az érdektelen karakterek, az unalmas történet és a négy főszereplőből kettő (Popa és Gedrick) rossz teljesítménye aláássa a megmaradt pici pozitívumokat is… Nézzünk példát mindegyikre, kezdjük a hülye dumákkal! Sarabeth így kezdi a bemutatkozását: „Nem vagyok orvos…”, mikor elhallgat, Louis első kérdése: „Maga orvos?” Rendben, a pasi seblázban szenved, elnézhető. „Sikerült kivennem néhányat”, mármint repedt bordaszilánkot. Oké, de mivel? Mert ebből semmit se láthatunk, ráadásul a világ végén vannak, elzárva mindentől. „Segítenem kell a mamámnak” – jelenti ki a kis fekete lány, de közvetlenül utána, sőt, a későbbiekben is csak a nagyapját mutatják. Az említett öreg valamiért mindent tud arról, mi zajlik 50 km-es körzetben, holott mind a két felbukkanásakor annyi van, hogy ott ül a háza előtt; és Ricci alakja valamiért kertelés nélkül rábízza a legféltettebb titkát. „Egy fogollyal több” – jelenti a tiszt, mikor Louis fogságba esik, csak éppen alig egy perce lőttek le egy másikat, szóval tulajdonképpen a foglyok száma ugyanannyi… A legrosszabb viszont a párbeszéd, amit Sarabeth és az általa ápolt folytat a fenti szobában, mikor a pofát először láthatjuk a pincén kívül; ez a klisékből összerakott, életszerűtlen („Megölelhetem?”) pofarázás Ricci teljesen értelmetlen, hangzatos befejező mondataival erős fejvakargatásra késztetett. Értem, miért létezik ez a jelenet, csak se romantika, se megalapozottság nincs benne, lévén ami kettejük közt történik, az inkább a beszédből derül ki, mint a látványból.

Érdektelen karakterek: A kislányt alakító Gabrielle Popa tehetségtelen, a figurája egyébként cuki, külön tetszik, ahogy élő személyként tekint a macijára meg a porcelánfejű babájára, de ugyanazt az egy arckifejezést használja végig, nem jelenít meg érzelmeket, tehát rossz. Ricci belead mindent, végülis rá épül az egész mozi, de Sarabeth-ben aligha találunk bármit, amiért szeretni lehetne, teljesen átlagos, szinte sohasem mosolyog, lehetetlenség érte izgulni. Louis-nál az előbbi két probléma egyesül, mert ténylegesen klisé a karaktere (a hős katona, aki a parancs ellenére folytatja a háborút az eszméiért, aztán beleszeret egy civil nőbe), plusz Jason Gedrick játéka mellékszereplőként talán elmenne, de elsőszámú férfiként ez kevés. A csak rövid ideig fel-felbukkanó Tom Berenger, az abszolút negatív figurát játszó Kurt Yaeger és a visszataszító Timet kiemelkedően életre keltő Scott Michael Campbell mind lejátsszák őt; ami azért vicces, mert az említett háromból kettőt utálnom kellett volna. A sztori az előbb leírtak miatt válik unalmassá, mivel se az anyukához, se a kislányhoz, se a hőshöz nem tudunk kötődni; a rosszfiúk érdekesebbek, mint a jók és annyi logikátlan baromság van

warflowers-husync_128.jpg

Most ezek jönnek, tehát SZPOJLÖR TÁJM, ahogy a művelt angol mondja

Teljesen logikus, hogy az USA-ban elítélik a délieket, itt azonban Sarabeth ura velük van, tehát ők maguk is Délen tartózkodnak, ennek ellenére a kis fekete lány és a nagypapája nem tűnnek rabszolgának vagy kizsákmányoltnak; sőt, a női főhős gyakorlatilag a legutolsó pillanatig gyűlöli a jenkiket, akik a négerek felszabadításáért dolgoztak… Ebből a szemszögből nézve tök fura, hogy az idős asszony, akihez a két gyerek elmegy az elején, miért olyan barátságos a feketéhez, ám közben mégsem küld vele kaját a szüleinek. Ha már kaja, az ételt mindig ugyanolyan, kis, fehér vászonzacskók jelenítik meg.

Az ostrom után sok halott marad hátra, valamiért azonban a postásfiún kívül ez senkit se érdekel. Ránézésre az északiak elviszik a sajátjaikat, a déliek azonban nem; a cselekmény szerint a 10-12 éves, jóllakott óvodásra emlékeztető kissrác elmegy a városba lóért és kocsiért, majd egyedül jön vissza és egyetlen halottat visz el. Már az csoda, hogy a felnőttek csak úgy odaadják neki a lovat meg a szekeret, ami nagy vagyonnak számít, emellé még a gyerek képes egyedül feltenni azt a jól megtermett halottat; az összes többi meg vagy csak úgy eltűnik, vagy szintén „Postás Pisti” megfeszített munkájának eredményeként „távozik” a csatatérről. Bennem felmerült, hogy hova viszi őket, ezen még lehetne agyalni…

warflowers-husync_199.jpg

Logikátlan a pincelejárón lévő ablak; az, hogy az elvileg egy hete ugyanott fekvő, nyilvánvalóan koszos, büdös, elhanyagolt külsejű pasas elnyerje a kislány szimpátiáját, aki még mellette is alszik; értelmetlen Rufus kiabálása, amikor látja, hogy Sarabeth és Melody elhagyják az otthonukat, tehát tuti, hogy üres a ház, hiszen ezért megy be! A három katona, akik erőszakoskodnak a főszereplőnővel, teljesen ugyanaz, mint akik hetekkel később, ugyanolyan külsővel, megtámadják a menekülő férfi főhőst. Háromszor láthatunk teleportálást: Louis, aki alig bír megállni a lábán, egyetlen pillanat alatt ott terem a felső emeletről a ház mellett, Rufus mögött, tökéletes csöndben; aztán mikor már ismét fent van, onnan nézi lent Sarabeth-t, aki egyszer csak megszólal mögötte, tehát ugyanazt az utat tette meg fénysebességgel, csupán visszafelé; végül a befejezéskor Gedrick elvileg fogságban lévő karaktere csak úgy felbukkan, pontosan ott, ahol a két nő várja. Hasonlóan megmagyarázhatatlan, misztikus jelenség a „papa hazajön, ha hiszel benne”-szekvencia, amire nincs magyarázatom… Meg kell említeni, hogy szinkronosan néztem ezt a szemetet, mert a külföldi torrent-oldalról az életben nem jött volna le; a magyar nyelvű változat pedig a War Flowers színvonalához méltó. Bent vannak a házban, Melody angolul nyilván azt mondja, home, ami otthont jelent, de ahol vannak, az az otthona, viszont erre van egy szép hazai kifejezés: itthon. Ehelyett a mondat így hangzik: „karácsonykor volt otthon”, amit a gyerek otthon mond. Rufus első megjelenésekor Sarabeth puskával fenyegeti, kint a kertben, de valamiért azt mondja neki, hogy „kifelé a házamból”, holott kint vannak… A harmadik ilyen az idős néni, aki az elején a kaját küldi, elvileg Ms. Caroline-nak hívják, de amikor a fekete nagypapától érdeklődik a hősnő a hogyléte felől, akkor valamiért Ms. Lyndsey-nek nevezi.

Szpojlerek vége

Vak tyúk is talál szemet, ennek jegyében Serge Rodnunsky-nak összejött pár tényleg remek húzás. Amikor Tim vezetésével a három déli katona bemegy a főszereplő házába, az egy minden tekintetben kitűnő jelenet. Scott Michael Campbell elsőrangúan alakít, Ricci is kitesz magáért, a feszültség tapintható és az egész képsor királyul illusztrálja a háborút a civilek szemszögéből. Az egész pikantériáját tovább növeli, hogy a fegyveresek meg az asszony elvileg ugyanazon az oldalon állnak… Sarabeth rémálmában és az első csóknál Christina Ricci gyönyörű, pedig csak kibontották a haját. Végül pedig az utolsó negyed óra tartogat egy igen furmányos és teljesen váratlan, mellbevágó fordulatot, amit bármelyik sztárrendező megirigyelhetne. Sajnálom, hogy a fennmaradó 90%-nyi játékidőben nyoma sincs ezeknek a kiemelkedő pillanatoknak…

warflowers-husync_186.jpg

Érdekességek: Se az elején, se a végén nincs stúdiólogó. 10 producer volt, a zenét egy Evan Evans nevű koma szerezte. Kurt Yaeger tényleg féllábú, balesetben veszítette el hiányzó végtagját. A háború virágai megközelítőleg 5 millió dollárból született, annyit találtam róla, hogy a The Dove Foundation nevű szervezet Családi Nézésre Megfelelő-szalagjával látta el, ez a társaság olyan mozikat tüntet ki, amiket kicsik és nagyok számára is jónak talál, kritikáikat és értékeléseiket pedig keresztény értékek alapján készítik.

Minden pozitívum ide vagy oda, a War Flowers egy borzasztóan hosszúnak tűnő, nagyon unalmas, logikai lyukakkal teletűzdelt, érdektelen kliséhalmaz, amit a jellegtelen karakterek, a rossz alakítások, a gyagya szövegek meg a pocsék effektek tesznek igazi trágyahalommá. Nem ajánlom.

Pontozás:

imdb: 4.1

Szerintem: 2/5 (+1 pont jár azokért a jó dolgokért, amiket leírtam, meg Serge bácsi érezhető erőfeszítéséért.)

A következő CR-mozi elemzése péntekre várható.

1 komment

Címkék: dráma háborús történelmi


2020.02.03. 16:41 Tévésámán

Tegnap és ma (Now and Then, 1995)

the_pact_is_sealed.jpg

Ahogy a bevezetőben írtam, a Filmrajongó 12. születésnapját régi mozgóképes múzsám, a most 40 éves Christina Ricci mozijaival ünneplem. Még januárban összeállítottam egy listát öt címmel, amiket igyekszem beszerezni és megtekinteni, hogy aztán ezeken a hasábokon értekezhessek róluk. Az első a Gold Diggers: The Legend of Bear Mountain lett volna, ez azonban sehol sincs fent, így maradt a második lehetőség. Erről az alkotásról sosem hallottam, talán mert amikor kijött, még csak 8 voltam, viszont tegnap éjjel megnéztem és nagyon tetszett!

Négy barátnő története ez, akik ugyanabban az álmos kisvárosban nőnek fel. 1991-ben, hosszú idő után újra találkoznak, mert egyiküknek szüksége van a másik háromra; eközben pedig felidézik életük meghatározó 1970-es nyarát …

A fiús Roberta (C.R. – felnőtt változata Rosie O’Donnell), a fura Samantha (Gaby Hoffmann – Demi Moore), az ízig-vérig nőies Teeny (Thora Birch – Melanie Griffith) és a rendes, tisztességes életre törekvő, de nem túl okos Chrissy (Ashleigh Aston Moore - Rita Wilson) szeánszot tartanak a helyi temetőben, ahol, úgy hiszik, felébresztik álmából a 25 éve halott Kedves Johnny-t, aki hozzájuk hasonló korú volt, mikor meghalt. A rémes (de a nézők számára vicces) esemény felkelti a kíváncsiságukat: Vajon ki volt ez a Johnny és mi történt vele? A majdnem három évtizedes titok felderítése komoly kutatómunkát kíván, közben pedig zajlik a nyár, tehát néha szembe kell szállni a rivális fiú-kvartettel, össze kell szedni a pénzt nagy álmukra, egy csinos faházra, és bizony sokszor csak egymásra számíthatnak, ha diszfunkcionális családjaikban baj történik. Mialatt egyre közelebb jutnak a nagy rejtélyhez, jobban megismerik a világot, egymást, és észrevétlenül elindulnak a felnőtté válás útján…

Az utolsó mondatban van a lényeg: Ez az angolban coming-of-age-nek nevezett műfaj arról szól, hogyan ér véget a gondtalan gyerekkor, de a középpontban álló, sokszor igen komoly téma (halál, válás, stb.) mellett a felhőtlen jókedvnek meg egy pici romantikának is jut hely. Nagyon röviden: A Now and Then az Állj mellém! lány-verziója - a főszereplő srácok már éppen elég nagyok ahhoz, hogy megértsék az elmúlást, de az elfogadásához meg a feldolgozásához szükségük van egymásra, plusz egy meghatározó, nagy kalandra. A sztori itt arról szól, hogy ez a négy lány szövetséget köt, amit az évek meg a köztük lévő mindenfajta távolság sem szakíthat szét, és míg összefogásuk alapja szomorú, az új találkozást örömteli eseményre alapozzák, hiszen egyikük szülni készül. A felnőtt verziók adják a keretet, a cselekmény 85%-a mégis a gyerekkori önmagukkal történik.

now_and_then_1995_1080p_web_x264-megabox_022.jpg

Fiúként az ember nem tudhatja, mi foglalkoztatja a lányokat, csak sejtéseink vannak, ám itt az alkotók szinte mind a gyengébbik nem képviselői, ezért kiderül, hogy milyen szórakozási formákkal múlatták az időt a csajok akkor, mikor még se internet, se féjszbúk nem volt. Bár az imdb szerint számtalan időbeli tévedés van benne (pl. olyan zenéket hallgatnak, amik akkor még nem léteztek; olyan tárgyak veszik körül őket, amiknek lehetetlenség ott lenniük, stb.), a Tegnap és ma élénk színeivel, fülbemászó örökzöld slágereivel és a kitűnően játszó gyerekszínészekkel megidézi az idilli múltat. Ez már önmagában elegendő az imádni-valósághoz, de még ehhez jön hozzá, hogy csupa olyan konfliktus van, amikhez könnyen tudunk kötődni (az ellenkező nem iránti se veled-se nélküled viszony, csalódás a tökéletesnek hitt szülőkben), valamint mindegyik főszereplő élő, lélegző, valóságos figura.

Egyéniségek, egy-egy tipikus nő: Teeny a gazdag cicababa; Samantha a sikeres, emancipált, de szomorú nő; Roberta a fiús, jó fej, magának való csaj; és Chrissy a klisé kertvárosi anyuka – egyikük elvált, a másik képtelen hosszabb távú kapcsolatokra, a harmadik fél az elkötelezettségtől, míg a negyedik házas. Bár a lányok közül fizikailag csupán Hoffmann emlékeztet felnőtt önmagára, mégis elhisszük, hogy azzá válnak, akikké; sőt, tudni akarjuk, miként történik mindez. A készítési dátum miatt megjelennek az elvárható kötelező szereplők: az ijesztő öregember, aki titkot őriz a múltból (Walter Sparrow); a bolondos nagymama (Cloris Leachman); „anyu új pasija” (Hank Azaria); a kistesó, aki még semmit se ért (Rumer Willis) és az első szerelem (Devon Sawa). A jó alakításokat a kitűnően megírt szövegkönyv (enyhe káromkodásokkal teletűzdelt, mindennapi beszéd), a vaskos poénok sora (pl. a kertészkedésről:D) és az elmúlt kor cuki bemutatása (mondjuk a kommunikációs csatorna, amin a lányok éjjel elérik egymást) támogatja, ezek együtt kellemes, pozitív atmoszférát teremtenek, amibe igazán remekül esik belesüppedni. Átérezhető a négyesfogat minden fájdalma, érthető érdeklődésük vagy viszolygásuk egyes dolgok irányába; ám a felszín alatt azért megbújik a kritika arról, hogy amit a felnőttek mondanak, az nem mindig igaz; és a látszat nagyon sokszor csal, bármiről is van szó.

now_and_then_1995_1080p_web_x264-megabox_185.jpg

Az idő múlását mutatja, hogy a jelenben (now) zajló eseménysor fakóbb, realistább színvilágban játszódik, Demi Moore hangja narrátorként pedig végig emlékeztet arra, hogy amit látunk, az a múlt (then). A szellemidézéssel járó kis misztikum, ami végülis nem igazi, de mintha az lenne, eszünkbe juttatja a gyerekkor varázsát, és az egész film emléket állít egy elveszett, egyszerűbb, embert próbálóbb, de talán mégis boldogabb világnak. Bár az olyan dolgok, mint a magnókazetta, a walkman vagy a VHS hiányoznak, az út a könyvtárba, egyáltalán az, hogy el kell menniük oda, ha tudni akarják a válaszokat, mára korrajzként értelmezhető. Olyasmiket is láthatunk, ami egy mai amerikai filmben elképzelhetetlen: a tizenéves lányokat közelről mutatják, amint cigarettát szívnak; a fiúk meztelenül rohannak és a limuzinsofőrt kivéve minden egyes szöveggel rendelkező karakter fehér. Rosie O’Donnell a valóságban leszbikus, a készítők az utolsó pillanatban mégis megváltoztatták a szöveget, ezért a karaktere végül mégsem lett az, tehát igazából semmiféle kisebbségi reprezentáció nincsen.

„Az a normális, ha a dolgok szarok.”

Nehéz elmenni amellett, hogy Ricci figurája mennyire Wednesday Addams-et idézi: Bár a szeánsz nem az ő ötlete, mégis támogatja, részt vesz benne; egyszer megnézhetjük, ahogy megjátssza a saját halálát, a narráció szerint pedig ez gyakori nála; plusz a csókos rész meg a bunyó is a galád lányra emlékezetetett. Szerintem ez teljesen szándékos volt. Ezen felül két olyan dolog is akad, amik a fiktív és a valós Christina közös vonásai: Ha a dohányzós résznél megnézzük, miként veszik el a cigit a veterántól, látható, hogy Riccinél az egész természetesnek tűnik – valószínűleg már itt bagózott, azt nem tudom, hogy a terhessége alatt letette-e, de remélem. Ráadásul Robertát a történet elején zavarja, hogy nőnek a mellei – az őt alakító színésznő 2000 környékén kés alá feküdt, hogy kissebbé tegyék a dudáit. A ’70-es nyári emléksor nagyrészt rá koncentrál, és az ő nevét írták ki elsőként mindkét stáblistában, de az abszolút főhősnek tekinthető Gaby Hoffman legalább ugyanannyira jó (vagy még jobb). A híres felnőtteket meg valószínűleg arra használták, hogy becsalogassák a nézőket a mozikba.

„- Ha nem leszel szerelmes, nem tudnak bántani.

- De az tuti, hogy nagyon rossz lesz egyedül.”

now_and_then_1995_1080p_web_x264-megabox_157.jpg

Két apróság van, ami esetleg negatívumnak tekinthető: A műfaj, a korszak és a cselekmény miatt az eseménysorban kitalálhatóak a fordulatok (pl. az öregember jelentősége); a Felelsz vagy mersz?-játéknál pedig mindenki mindig csak felel. Ezeket ellensúlyozandó itt van két pozitívum: A lányok mindegyikének van valamilyen személyes, családi konfliktusa (Roberta anyja meghalt, Sam apja elhagyta a családot, Teeny szerint a szülei seggfejek, Chrissy-t az anyja burokban nevelte fel, semmit se tud); és a softball-meccsnél érdemes figyelni, ki ül oda a vörös hajú lány mellé, ez remek poén:D Figyelmet érdemel a játékidő is, közel két órás (1 óra 43 perc), de ez egyáltalán nem tűnik fel, mert végig értelmes, érdekes történet zajlik a szemünk előtt.

„Ahogy idősebbek leszünk, egyre nehezebb hinnünk. Nem mintha nem akarnánk, csak annyi minden történik és már nem tudunk.”

A szereplőkről/készítőkről: Christina Ricci együtt játszott Gaby Hoffmannal a 200 szál cigiben; Ashleigh Aston Moore-ral meg a Gold Diggers: The Secret of Bear Mountainben dolgoztak együtt. Kis mellékalakként feltűnik Janeane Garofalo (aki Hank Azariával együtt a Mystery Men tagja) és Brendan Fraser. A Roberta „szerelmét” alakító Devon Sawa a Casperben a szellemfiú hús-vér változata. Demi Moore a pénzével is támogatta a produkciót. A rendező a főleg tévésorozatokat dirigáló Lesli Linka Glatter (pl. Dr. House, Vészhelyzet – ezzel talán összefügg, hogy O’Donnell alakja orvos), az író-producer I. Marlene King meg a Töketlenek írója:D Glatter és King együtt csinálták a Hazug csajok társasága című izét.

now_and_then_1995_1080p_web_x264-megabox_159.jpg

Érdekességek: Christina Ricci és Gaby Hoffmann a valóságban is barátok. Mikor Chrissy megüti Robertát, akkor az első felvételnél Ricci elfelejtett elhajolni és vörös hajú kolléganője tényleg behúzott neki egyet:D Emiatt a forgatást pár napig szüneteltetni kellett, mert Christina arca sebes lett. Ashleigh Aston Moore-nak több mint 9 kilót kellett fölszednie a szerephez, ami állítólag könnyen ment neki. Ez a közel sem világhírű színésznő 2007-ben, mindössze 26 évesen halt meg drogtúladagolásban… A tarot-kártyás rész sehova se vezet, nincs ugyanis magyarázat, hogy a „boszorkány” mit olvasott ki belőle – érthetetlen, minek tartották meg. Bemutatásakor a kritikusok utálták a Now and Thent, de a közönség szerette, 12 millió dolláros költségvetése mellett akkor 37 és félmilliót hozott vissza. Mára már kultfilm státuszba került.

Ez teljesen érthető: Kedves, vicces, szívhez szóló, és közben szórakoztató formában beszél súlyos kérdésekről, amik mindenkit érintenek. A dráma mégsem megy a komédia rovására, a kettős múltidéző jellege miatt pedig igazi kincs! Garantálom, hogy aki megnézi, az pozitív élményként fogja elkönyvelni!

now_and_then_1995_1080p_web_x264-megabox_236.jpg

Pontozás:

imdb: 6.8

Szerintem: 6/5

Hírek:

- Állítólag lesz egy sorozat Aldous Huxley Szép új világából, amiben láthatjuk Demi Moore-t.

- Janeane Garofalo egyik közelgő mozijának igen érdekesnek hangzó története van: A The God Committee „egy szervátültetéssel foglalkozó bizottságról szól, akiknek egy órájuk van eldönteni, ki kapjon meg egy hirtelen elérhetővé vált szívet. Hat évvel később szembe kell nézniük sorsdöntő elhatározásuk következményeivel.” Ez még jó is lehet!

Várható írások: Újabb Christina Ricci-film!

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2020.02.03. 12:18 Tévésámán

CR 40, Filmrajongó 12

christina-ricci-lifetime-winter-movies-mixer-in-los-angeles-01-09-2019-12_thumbnail.jpg

Közhely, de tényleg nagyon gyorsan megy az idő. Tisztán emlékszem, ahogy 2008-ban alig fél méterrel távolabb ültem az azóta már nem működő PC-m előtt és megnyitottam ezt a blogot, hogy filmekről értekezzem rajta. Az egészet Terry Gilliam Brazilja váltotta ki belőlem, úgy éreztem, ezt a mozit mindenkinek meg kellene néznie, és talán ha ajánlom, akkor többekhez eljuttathatom a hírét. Aztán végülis mégsem ez lett az első bejegyzés, hanem a Jégi dicsőségünk

Rengeteg dolog megváltozott azóta. Az internet sokkal több adatot és főleg végtelen mennyiségű képet tartalmaz, így jóval kevesebb kutatással utána lehet járni szinte bárminek. A világhálóra pár másodperc alatt felcsatlakozhatunk, és a régi nagy, nehéz asztali számítógépek helyett már a zsebünkben tartjuk az okostelefonjainkat (én 2010 óta laptopról dolgozom). A szórakoztatóipar is megváltozott, főleg a Hollywoodból ömlő film-áradat, és az se mellékes, hogy én mennyit változtam 2008 óta. Ha blog helyett gyereket csináltam volna, már felsős lenne az iskolában… Azért így se vagyok elkeseredve, hiszen annak ellenére, hogy sosem hirdettem sehol az írásaimat, van olyan cikkem amit több mint 10 ezren olvastatok, ez pedig óriási érzés számomra. Fontos még, hogy a húgom és szerzőtársam, Mozsárágyú írásai szintén kedvesek számotokra, ráadásul ő sok olyan értékes magyar alkotást megnéz, amikről érdemes értekezni (még mindig lógok nektek két cikkel tőle…). Valamint megjelent egy regényem nyomtatásban!

christina-ricci-at-calvin-klein-show-at-new-york-fashion-week-02-13-2018-2.jpg

De akkor térjünk rá az idei ünnep másik főszereplőjére, ez Christina Ricci, amerikai színésznő. Biztosan mind ismeritek, hiszen ki ne látta volna az 1991-es Addams Family-t vagy Tim Burton legendás Az Álmosvölgy Legendáját? Nos, ő volt az első filmes múzsám, rajongásom tárgya, és anno számos alkotást láttam, amiben szerepelt – még olyan mozikat is képes voltam megnézni, amikben csupán pár másodperces szerepe van (lásd: Korán keltem aznap, mikor meghaltam). A Filmrajongó 2008-as indulása egy nap híján egybeesett Christina huszonnyolcadik születésnapjával, és bár az oldal évei most nem kerekednek, az övéi igen: Február 12-én tölti be a negyvenet. Ezért úgy döntöttem, a szülinapi hetet olyan CR-mozikkal ünneplem meg, amiket korábban még sosem láttam, ám mielőtt beindulna a dömping, nézzük meg a transfesser.blog.hu tavalyi évét számokban!

Az oldal követőinek száma: 49 – Ennyien mégsem olvassák a cikkeinket, mert bármit írok, 10-nél több katt egy hónap alatt se jön rá…

Az elmúlt egy hétben átlagosan 280, az utóbbi hónapban 250-en kattintottak naponta ránk.

Valaha volt legerősebb nap: 7199 lapletöltéssel 2015.04.19. (Az elvarázsolt dollárnak hála)

A blog indulása óta: 891 316 lapletöltés (A lakóhelyünk teljes népességének majdnem kilencszerese!)

A három legolvasottabb cikkünk: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről – 11 701, Kontroll - filozófiai elemzés – 10 969, Az elvarázsolt dollár – 7994 (Mozsárágyú cikkei nincsenek benne az első tízben, az utolsó helyezett 3191-gyel A Galaxis Őrzői.)

A látogatóink több mint 60%-a Google-ről érkezik, ami azért vicces, mert az Indexhez tartozunk, de úgy látszik, azt a közönséget nem érdekli a témánk.

christina-ricci-at-calgary-comic-entertainment-expo-04-27-2019-6.jpg

Tavaly összesen 30 cikk született – Ez nem semmi, tekintve, hogy majdnem minden nap 8:30-19:30-ig dolgozom, emellett novellákat, regényeket írok és hát élem az életem… Mozsárágyú mostanában ritkán cikkezik, de sokkal több filmet néz, mint én.

2019 legolvasottabb cikke a Legenda a vonaton, amit kolléganőm írt, második A nagy fejedelem tőlem, harmadik a Katonazene, ismét Mozsárágyútól. Mind a három hazai alkotásról szól.

Szerintem ezek voltak a legjobbak, amiket tavaly láttam: A nagy fejedelem, Soul Music (igaz, ez egy minisorozat), A halál fekete angyala (rövidfilm), Aguirre, Teen Titans Go! vs. Teen Titans (animációs)

Az év legpocsékabbjai: A kalózok háborúja; Pretenders; Esze semmi, fogd meg jól! (És ezek mind 3/5-öt kaptak, szóval soha rosszabb évet!)

A legtöbb komment a már említett magyar alkotásokhoz jött, egyébként örülnék neki, ha több beszólás születne, ha beszélgethetnék veletek…

Tervek a 2020-as évre: A bevezetésben leírt projekt mellett folytatom Juno Temple filmográfiájának megtekintését. Ami az egyéb mozgóképes felhozatalból talán valamennyire érdekel, az a közeledő Az új mutánsok, ezt lehet, hogy megnézem moziban, de emellett semmi nincs a radaromon. Ebben az évben szeretnék egy új könyvet kiadni, ezen dolgozom, közben írok mást is. Sajnos nagyon kevés a szabadidőm, és ezt a jó fizetés sem pótolja…

christina-ricci-and-james-heerdegen-leaving-marc-jacobs-wedding-reception-party-04-06-2019-3.jpg

Végül néhány szót arról, mi történt a másik ünnepelttel, Christina Riccivel, az elmúlt években:

  1. 2009 óta színpadon is játszik, eddig két darabban szerepelt.
  2. 2012-ben, a sajnos egy évad után véget ért Pan Am-sorozat forgatásán ismerkedett meg a kamerakezelő James Heerdegennel (a fenti képen vele látható), akivel 2013-ban összeházasodtak. 2014-ben született meg a fiuk, Freddie. (Kíváncsi vagyok, hogy vajon ez a tényleges neve-e, vagy esetleg Frederick/Alfred?)
  3. Mostanra 8 különböző tetoválása van.
  4. Ő a szóvivője a Rape, Abuse & Incest National Networknek (RAINN – magyarul Megerőszakoltak, Családon Belüli Erőszaknak és Családon Belüli Szexuális Bántalmazásnak Áldozatul Esettek Nemzetközi Hálózata). Amennyire tudom, vele sose történt ilyesmi, de több olyan lányt játszott el, akikkel igen, talán ezért…

Szóval akkor indul a CR-hét, ami jövő keddig fog tartani!

christina-ricci-givenchy-show-at-spring-2016-nyfw-in-new-york-city_1.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2020.01.19. 12:42 Tévésámán

Doc West (Doc West’s Conscience, 2009)

doc-west-2.jpg

Lassan átnevezhetem az oldalt Sorozatrajongóvá, ugyanis ahogy a Gipsz esetében, megint belefutottam egy olyan tévéfilmbe, amit egy miniszéria epizódjaiból vágtak össze

Terence Hillt senkinek se kell bemutatni Magyarországon, és bár nem hazánk fia, olyan, mintha mégis az lenne; őt és örök társát, Bud Spencert a sajátjainkként szeretjük. Míg utóbbi eredetileg vízilabdázóként indult, aztán később megpróbálkozott mindenféle dologgal a színészet mellett; addig előbbi sosem tért le a mozik meg a szériák útjáról. Cikkem tárgya Itália felé irányult, a Doc West egy minisorozatként indult (nem tudom, hány részes, mert ennek létezéséről nincs adat angolul), aztán összeollóztak belőle két filmet. Ez az első.

A neve lehetne Szentlélek vagy Senki, ez a Mr. West (T.H.) olyan, akár a ’60-as, ’70-es évek Terence Hill figuráinak nyugdíjas verziója. Lassabb lett, hirtelen mozdulatokat már ne várjunk tőle, de a kártyával, a pisztollyal és az öklével ugyanolyan mesterien bánik. A kiinduló konfliktus az, hogy beteszi a pénzét egy bankba, amit azon nyomban kirabolnak, üldözőbe veszi a banditákat, majd miután segít egy kisfiúnak, akit mérgeskígyó fenyeget, leül kártyázni és pár óra múlva egy poros cellában találja magát. A település nevel Holysand (Szenthomok, akár itt is lehetne), a sheriff (Paul Sorvino) pedig úgy gondolja, ez a különös idegen vagy nagy bajt vagy nagy változást hozhat magával. Elterjed, hogy West orvos, ami jól jönne a városkának; közben az egyik helyi gazemberre egyre jobban kezd illeni a bankrabló portréja; és két család közt kitör a háború a termőföldért – címszereplőnknek lesz mit helyre tennie. De vajon marad, vagy inkább továbbáll, mondván ez nem az ő problémája?

doc_west1.jpg

Eme film inkább illett volna a Story4-re, mint az RTL Klubra, mert ez egy elég hosszú, szép, idillikus, megmosolyogtató poénokkal teleszórt, nyugis komédia-„dráma”, afféle látszólag Aranyeső Yuccában Terence Hillel, nyugdíjas tempóban. Ettől még nem lesz rossz, de a beleerőltetett számos reklám miatt úgy elnyúlik mint egy manapság a mozikba küldött „szuperfilm” (magyarul 3 órás). Bár réginek semmiképp se nevezhető, mégis a VHS-korszakot idézi azzal, hogy nincs egyértelmű címe. A port, az imdb és a wikipedia szerint Doc West, a nyitánynál Doc West’s Conscience (West doki lelkiismerete) van kiírva, a narrátor pedig azt mondja be: Doc West, az aduász. A hős keresztneve elvileg Minnesota (a vezetékneve azt jelenti: nyugat), ez korántsem támasztja alá azt, hogy elmondása szerint „a tengerentúlon született”. Tehát vagy álnevet használ vagy hazudik… Egyébként sosem mutatkozik be így, szóval csak Doc (vagyis Doki) marad, ezúttal viszont tényleg egy orvosról van szó, nem úgy mint az Occhio alla penna „Buddy”-jának esetében.

A fő gond itt az, hogy számos mellékszál indul el, de ezek közül egyik se fejeződik be. Egy sorozat esetében erre bőven volna idő, ezúttal azonban nincs, így sose tudjuk meg, hogy mi lesz Millie és a mostohaanyja konfliktusából, hogy a „gonosz” Mitchell miért javul meg olyan gyorsan, vagy hogy mi lesz a Baker-fivérek ellentétéből. A középpontban lévő szál Doc múltja, ami szorosan összefügg azzal a pénzzel, amit a bankból lopnak el, meg amit a letartóztatásakor elvesz tőle az igazi rosszfiú. Ebből aztán egy nyomozás alakul ki, ám végül mégsem derül fény a bandita sorsára… A játékidő nagy részét Hill és Sorvino karaktereinek interakciója teszi ki, emellé jön még a Millie-Burt-szerelmi szálacska és a Baker kontra Mitchell „háború”. Itt kihagytak egy ziccert, ugyanis az első pillanattól nyilvánvaló, hogy a villogó fogsorú, sármos Burt és a hasonlóan attraktív Millie összejönnek majd, de ezt fel lehetett volna használni a két család kibékítésére. Ehelyett egy „bokszmeccsel” döntenek a föld sorsáról, ami végülis jópofa, csak én másra számítottam. A humor meg a szép képek kellemes, langyos atmoszférát teremtenek, amiben jól esik lubickolni szombat este, csak sajnos szinte semmi sem jut feljebb a közepes szintnél. A vicceken nem lehet olyan kirobbanóan hahotázni, mint mondjuk Az ördög jobb és bal keze esetében; az izgalom-faktor se túl magas; és ezen az összképen ront a néhol hirtelennek érződő vágás meg a pár gagyi számítógépes trükk (a kígyó vérző farka, a „lángoló” áru).

Érdekes, hogy mennyi kiemelt női szereplő van: a már sokat emlegetett Millie (Maria P. Petruolo) mellett a Doc „szerelmét” és támogatóját játszó Mrs. Stark (Clare Carey) meg a fogadóslány Gloria (Mercedes Leggett), plusz a csak emlékképekben felbukkanó, de kétségkívül nagyon szép Estrella (Darrian Chavez). West egy ponton azt mondja: „Csak a nők tudják kijavítani a férfiak hibáit.”, ez tovább fokozza az oldalbordáink iránti tiszteletet. Viszont ez itt sokkal kevésbé offenzív, mint egy amerikai produkció esetében – az már más kérdés, hogy vajon tényleg lehetett-e azon az igazi Vadnyugaton egy szép, fiatal mexikói lány fogadós? Hill – aki egyben rendezője is az alkotásnak – öregségére felszólalt a régi mozijaiban látható sokszor mértéktelen alkoholfogyasztás ellen: Doc csak teát iszik, a sheriff szintén, a „kocsmában” is van a forró nedűből, ugyanezt fogyasztják a Mitchell-házban asszonyai. Ez történelmileg hihető, hiszen már az amerikai kolóniák megalakulásakor ittak teát a britek, és elvitték magukkal az Újvilágba. Plusz információ, hogy a kiírt cím utalása a lelkiismeretre összefüggésben van az alkohollal – West doktor tehát azt üzeni: ne whiskey-t, hanem teát kérj!

doc-west-3.jpg

A technikai dolgokról annyit, hogy a zene jó, csak túl sokszor ismétlődik (szerzője Guido [és a stáblistából kihagyott Maurizio] De Angelis); a lövés hangjait mintha egyenesen régi westernekből emelték volna át; a tökéletes fogsorok meg a túl szép képek pedig egy idealizált világot mutatnak be, ahol a ’70-es évek cowboyai csak negatív szereplők lehetnek. Viszont Terence bácsi alakja a szokásos, tőle elvárható kalandor, aki tulajdonképpen tökéletes: kitűnő gyógyító, mesterlövész, a póker királya és rendkívül eszes. Szentlélekkel ellentétben viszont nem akar meggazdagodni, sőt, annyira még a segítő szándék sincs meg benne, inkább egyfajta megszelídült oroszlán, aki nyugisan szundikál a bárányok között, ám ha jönnek a farkasok, odacsap egyet. Ennek kitűnő példája a Baker-Mitchell-párbaj, ahol tudod, mi fog történni és az lesz. Érdekes adalék, hogy Millie apjának új feleségének képében kapunk egy negatív női szereplőt, hiszen elvileg ő felelős a „háború” kirobbanásáért, csakhogy a mellékszála sehová sem vezet – eltűnik, mint a Druidákban a rómaiakat kiszolgáló áruló; vagy mint a kereskedelmi csatornák átkaként a befejezésről levágott legutolsó kép…

Pár pici szpojler, avagy marhaságok

Vicces, hogy mikor Doc rálő a kígyóra, utána egy másodperccel később lovastul odateleportál a kisfiú mellé. A Silver névre hallgató kölyök olyan, akár a Piedone- vagy az Ötvös Csöpi-mozik állandó gyerekszereplői, viszont homályos, hogy ténylegesen miként viszonyul Mitchellékhez. Elvileg árva, elmondása alapján a szüleit azelőtt meggyilkolták, hogy egy éves lett volna; az igazi rosszfiúnak dolgozik, de közben Millie, aki elvileg jó ideig távol volt, ismeri; a végén meg úgy aggódik érte az egész család, mintha az ő srácuk lenne. Egyébként semmiképp se lehet, hogy a szép leány tudja, ki ő, mert Jack és Burt azt mondják, hogy utoljára akkor látták Millie-t, amikor még kislány volt, Silver pedig maximum 10 éves lehet, tehát csecsemőnek kellett lennie, mielőtt a csaj elment volna tanulni. Tehát valakinek fel kellett nevelnie, ám ez biztosan nem a munkaadója volt; ha meg mégis Mitchellék voltak azok, akkor a fiú tulajdonképpen rabszolga…

Fura egy pillanat az, mikor Doc visszakapja a kártyázásnál elhagyott pénzét. Mielőtt a sheriff lecsukja, azt mondja, 77 dollár és 55 cent van az asztalon; de ekkor csak papírpénzt kap vissza, a centek azonban érmék. Tehát valószínűleg többet adnak neki, mint amennyi jár, ő meg elfogadja, tehát annyira mégsem becsületes… Ugyanilyen különös, hogy Mrs. Stark férje már tíz éve halott, és a kutya az övé volt, de mégsem tűnik ilyen idősnek. Vagy megállt az idő az eb felett, vagy senkit se izgatott, hogy egy alig ivarérett állatot választottak egy sokkal idősebb szerepre. Az is feltűnt, hogy a boksz előtt Millie azt állítja az apja embereiről, hogy „ma lemészároltak egy csapat földművest”. Hol? Miért? Kinek a parancsára? Miért nem jelenti ezt senki a sheriffnek? Honnan tudja egyáltalán Millie ezt az információt? Mitchellt se zavarja, hogy gyilkosokat pénzel? A végső érthetetlen bemondás a nagy leszámolás után jön, mikor Mrs. Stark megkéri a dokit, segítsen Silvernek, ő meg azt mondja: „Nem.” De a kölyök azért kapott golyót, mert ŐT védte, szóval lehetne hálásabb, pláne miután korábban annyira kedvelte a fiút. A szövegkönyv még repetitív is: az „elmentem, de visszajöttem” legalább négyszer elhangzik, a „hosszú történet” háromszor.

Még egy elgondolkodtató dolog: A cselekmény pontos évszámát nem ismerjük, de Doc kezet most a műtét előtt. Ránézésre csak szimpla ivóvizet használ, viszont ez is jóval több mint amit az 1800-as években az orvosok csináltak – Semmelweis Ignác megfigyelései a bemosakodásról csak jóval 1865-ös halála után kerültek át a gyakorlatba, de a „tengerentúlon születtem” megállapítás alátámasztja, hogy hősünk esetleg ismerheti a módszert.

Szpojlerek vége

A készítőkről: Terence Hill mellett a másik rendező a szintén színészként dolgozó Giulio Base volt. A forgatókönyvet Stefano Voltaggio és Marco Barboni (Enzo Barboni fia, a Nyomás utána!, a Nincs kettő négy nélkül, A keményfejű, a Fél lábbal a paradicsomban, meg pár Extralarge írója; a 2. Doc West óta semmit sem csinált) történetéből Marcello Olivieri és Luca Biglione írták. Az angol nyelvű átiratot Terence fia, Jess Hill csinálta, Jess egyben segédrendezői feladatot is ellátott. Az említett Guido mellett Marco és Nicola De Angelis pénzelték cikkem tárgyát (gondolom a fiai, vagy Maurizio leszármazottai). A Mitchellt alakító Boots Sutherlandet láthattuk a Bunyó karácsonyig Sam Stone-jaként, Paul Sorvino meg általában amerikai mozik mellékszereplője (pl.: Mr. 3000). A fontosabb férfi-alakok megformálói: Alessio Di Clemente – Garvey, a rosszfiú, Micah Alberti – Burt, Linus Huffman – Jack és Benjamin Petry – Silver. Az egyetlen érdekesség, amit találtam az, hogy angol nyelven, de az olasz televíziónak készült ez a mű, amit az Új-Mexikói Santa Fében rögzítettek.

doc-west-4.jpg

Összefoglalva: A Doc West egy kellemes hangulatú westernszerűség, amiben nincs igazi erőszak, a verekedés csak sport, a lövöldözés nem vérre megy, a színészek jók, a képek szépek; de a fura vágás, az átgondolatlan szövegek, az elvarratlan mellékszálak meg a pár buta effekt elrontják. Erre még rátesz egy lapáttal a néha kissé túlcsorduló idillikusság meg az indokolatlanul hosszú játékidő. Azért sokkal jobb, mint mondjuk az Atyai pofonosztó

Pontozás:

imdb: 5.9

port.hu: 7.8

Szerintem: 3/5

A folytatását a jövő héten adják, de asszem kihagyom… Szerda környékén jön az új cikk!

Szólj hozzá!

Címkék: hill


2020.01.13. 20:46 Tévésámán

X-Men: Sötét Főnix (X-Men: Dark Phoenix, 2019)

dark-phoenix-the-comic-book-references-in-new-poster_237875.jpg

Régen nem érdekelnek már az élőszereplős szuperhős-mozik, mert mind egy kaptafára mennek. Néha sikerül gólt rúgni velük, máskor viszont felejthető, középszerű alkotások lesznek, és csak nagyon ritka az olyan gyöngyszem, mint a Mystery Men vagy A Sötét Lovag. Aztán az is hozzájárul az érdektelenségemhez, hogy a Marvel-áradatban kb. két éve DC-párti lettem, ám őket se követem vakon, például se Az Igazság Ligáját, se az Aquamant nem néztem meg. Az X-Men az utolsó széria, amiért még tudok rajongani, mert az első trilógiát nagyon szeretem – igaz, a képregények közül egyet se olvastam el, sőt, a rajzfilmhez se volt szerencsém…

Ha belegondolunk, borzalmas mennyiségű X-mozit láthattunk az évek során: A kívülállókat követte az X2, majd Az ellenállás vége; volt három Wolverine-biográfia (Kezdetek: Farkas, Farkas, Logan), plusz adott még az újraindított trilógia, vagyis Az elsők, Az eljövendő múlt napjai és az Apokalipszis. (A wikipedia szerint a két Deadpool is ide tartozik, de engem ez hidegen hagy, szóval nálam cikkem tárgya csak a 10. és nem a 12.). Ezek közül mindegyik teljesítette, amit elvártam, de legjobban talán az első kettő, a Logan és az Apokalipszis tetszett. Úgy terveztem, hogy a Dark Phoenixet moziban nézem meg, de közbejött egy kiadós tüdőgyulladás… Január 12-én viszont debütált az HBO programjában, tehát bepótolhattam a veszteséget – lehet, hogy kár volt erre időt pazarolni?

[Közjáték: Véletlenül belefutottam az HBO szokásos „ebben a hónapban” bemutatójába, és őszintén mondom, hogy szomorú vagyok, amiért már legalább 3 éve a 10 db beharangozott alkotásból jó, ha egy van, ami felkelti a figyelmemet. Már tényleg nem éri meg előfizetni erre a szennyre…]

A történet nagy vonalakban annyi, hogy nem fontos, mi volt az előző epizódban, ez itt most egy új realitás, 1992, ahol Charles Xavier (James McAvoy) különleges alakulata, az X-Men immár az USA hivatalos szuperhős-csapata. Elmennek az űrbe, hogy segítsenek egy bajba jutott űrsiklón, és itt Jean Grey (Sophie „Szanszasztárk” Turner/Jonas) magába szippant egy különleges kozmikus energiát (a Főnix-Erőt, amit nem neveznek meg). Ettől megsokszorozódik a hatalma és ledőlnek a fejében a pszi-falak, amiket Charles épített fel. (Azért, hogy elfedje előle gyerekkorának tragédiáját.) Jean elszökik a mutáns-suliból, elindul, hogy békére leljen, de mindenütt bajt, pusztítást okoz, ezért a nyomába ered a kormány, a rendőrség, az X-ek (akik meg akarják menteni), Magneto (Michael Fassbender – bosszút akar rajta állni, majd elárulom, miért) és egy csapat űrlény, akik meg akarják kaparintani a Főnix-Erőt (elükön Jessica Chastain). A kérdés már csak az, hogy a világ legveszélyesebb mutánsa vajon hogyan dönt, ki mellé áll és ki ellen fog harcolni az utolsó, nagy csatában?

Szerintem mindenki látta az eredeti trilógia záródarabját, a The Last Standet, ami kb. ugyanezt a sztorit dolgozza fel. A Sötét Főnix-saga az X-Men-képregények egyik legnépszerűbb vonala, ami az 1976-77-es Főnix-sztorivonalból (az erő megszerzése) és az 1980-as Dark Phoenix-eseményszálból (a hatalom elvesztése meg a bukás) áll össze. Ezt Chris Claremont és John Byrne írták, utóbbi volt a rajzolója, és 2006-ban ezt akarták feldolgozni az említett Az ellenállás végében. Aminek egyik írója ugyanaz a Simon Kinberg, aki itt egy személyben látta el ugyanezt a munkát, kiegészítve a rendezéssel meg a producerkedéssel. Magyarul cikkem tárgya ennek a pasinak a személyes projektje.

dark-phoenix-4.jpg

Az érdekesség kedvéért nézzük meg kicsit közelebbről, hogy ki ez a pofa! Simon Kinberg nevéhez számos mozi fűződik, amiken többfajta minőségben dolgozott: kreatív konzultánsként vett részt a rendkívül pocsék Az ébredő Erőben, javításokat eszközölt a szintén megkérdőjelezhető minőségű Charlie angyalai: Teljes gázzal forgatókönyvén, ő írta a nagyot bukott Hipervándort és a jópofa Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-t. Ő volt az, aki saját szkriptjéből kalapálta össze az utolsó Fantasztikus Négyest, miután annak direktora inkább a drogmámort választotta a meló helyett; színészként pedig a Mr. és Mrs. Smith-ben bankárt alakított (ami vicces, tekintve, hogy zsidó). X-Men-ügyileg a The Last Stand után pénzével támogatta Az elsőket, valamint forgatókönyvet szolgáltatott Az eljövendő múlt napjaihoz és az Apokalipszishez is. A magánéletéről annyit érdemes tudni, hogy első feleségétől két fia született, de mára már a gyurcsányi jótanácsot követve lecserélte öregecskedő asszonyát egy jóval fiatalabb félnéger „művésznőre”, aki hamarosan életet ad a harmadik gyerekének. (Akinek így egyszerre lesznek zsidó és néger gyökerei.) Ezek itt tények, és a későbbiekben érdemes emlékezni rájuk, mert a Dark Phoenixben vannak olyan dolgok, amik rögtön logikussá válnak, ha megértjük, hogy ez az ember találta ki őket!

Vissza a filmhez! Ha nincsen az elején a kiírás, miszerint 1992-ben járunk, akkor csak annyi tűnhet fel, hogy senkinél nincsen löködős telefon – ezen kívül semmi se utal arra, hogy a múltban pontosan hol járhatunk. A majdnem 2 órás játékidő első fele egy eseménytelen dráma, ahol a vöröshajú, magas lány összezavarodva menekül a benne lakozó irgalmatlan erő elől, mások meg vagy azért mennek utána, hogy segítsenek neki, vagy ki akarják nyírni. Ugye a 2006-os verzióban a Főnix Jean sötét oldala volt, egy alternatív személyiség, aki ki akar törni, egyfajta Dr. Jekyll és Ms. Hyde; ezúttal viszont a hatalom (ami a képregényekben egy élő valami) csupán egy adottság, amit nehéz irányítani. Nekem ez a kiindulópontom, mert ahogy korábban utaltam rá, az X-Men-magazinok közül egyet sem olvastam. Éppen ezért attól, hogy valami benne volt már 1980-ban a sztoriban, nekem még nem fog feltétlenül tetszeni.

Az első ilyen dolog a negatív főszereplő kérdése, vagyis ki itt a gonosz? Jean nem tehet arról, ami vele történik, és próbálja uralni a Főnix-Erőt, csak néha belebukik, de közben meg akar védeni másokat önmagától. A készítő úr erősen próbálja antagonizálni Xaviert, aki aztán a végső harc elején elismeri, hogy (mint fehér férfi) ő tehet mindenről – holott mégsem Charles akarja elpusztítani a világot, vagy beleerőltetni Jeanbe a Főnixet. Magneto végülis csak azért van itt, hogy királykodjon, meg hát nélküle nem lehet igazi X-Men-filmet csinálni, de a hű-de-nagy-gonoszsága kb. 5 percig tart, onnantól, hogy be akar menni a házba, odáig, hogy elveszti az eszméletét – utána átáll a jófiúkhoz, mondván „meggondoltam magam”. Marad Jessica Chastain fehér hajjal, akit egyébként a magyarok számára elég vicces módon Vuknak neveznek; és a szokásos űrlény-megszállás-a-2000-es-évekből-klisé-vezére, mert elvesztett bolygóját valamiért éppen a Földön akarja újrateremteni. Pont mint Megatron a Transformers-ben, Őrszem Fővezér a Transformers 3-ban, Zod tábornok Az acélemberben, stb. Tényleg rohadtul unom már, hogy az összes élőszereplős szuperhősfilmben megszálló űrlények vannak… Végülis akkor Vuk és változatos kompániája itt a gonoszok, mert a végén kiderül, hogy amúgy szeretnének mindenkit meggyilkolni, ha lehetséges. Miért? Csak.

dark-phoenix-3.jpg

Az első 1 óra drámájában van néhány látványosnak szánt jelenet (például amikor a Főnix-Erő megszállja Jeant, az biztos, hogy 3D-ben irtó jól nézhetett ki a nagyvásznon), viszont Higanyszál (Evan Peters) futása harmadszorra már senkit se fog letaglózni, plusz a „nagy tragédia” se fog meghatni egyetlen normális nézőt se. A cselekmény igazán akkor indul be, mikor az említett háznál az X-ek összecsapnak Magnetoval és társaival; bent aztán a két fővezér egyenként alulmarad Jeannel szemben, aki bedől az űrlénynek, ekkor látszólag minden elveszett… Aztán jön az utolsó csata, ahol az átlagemberek feldobják a bakancsot, mire a mutánsok egyesítik erőiket az idegen megszállókkal szemben, majd a vörös lány szembenéz fehér hajú végzetével. Amik pedig most jönnek, azok lelövik a poént, ha ténylegesen érzelmileg kötődsz ezekhez a figurákhoz, amit elképzelhetetlennek tartok…

SZPOJLEREK INNENTŐL

Az X-Men Marvel-képregényen alapszik, de a Fox stúdió még azelőtt vette meg a jogaikat, mielőtt a Marvelt felvásárolta volna a Disney. Azonban 2018-ban a Miki Egeres társaság megába olvasztotta a Foxot is, szóval a mutánsok visszakerültek az eredeti kiadó égisze alá – azonban az egészet a Disney uralja. Ennek igen nyilvánvaló jele, hogy az első kb. fél órában úgy tűnik, a kis Jean hibájából halnak meg a szülei, ezzel tipikusan árvaságra jut (hasonló példák még: Bambi, Simba, Elsa és Anna). De mégsem, mert kiderül, hogy csak az anyja hal meg, az apja meg eldobja őt. (Mellékes, de ugyanez fordítva a mai világban lehetetlen lenne egy amerikai filmnél, mert az nyilván sértené a nőket.)

Ha már nők: A NASA-misszió irányítója nő, az X-eket Mystique (Jennifer Lawrence) vezeti. Utóbbi elég keményen parancsolgat, beszól Charles-nak is, mindent mindenkinél jobban tud. A csúcs az alábbi mondata, amin valószínűleg hangosan felszisszentem volna a moziban: „Amúgy mindig a nők mentik meg a férfiakat, szóval lehetne a csapat X-Women.” (A szinkronban rosszul mondják.) Ez az egy kijelentés magába foglal mindent, amiért az új Mystique-et nem lehet szeretni. Ő már korántsem az a menő, szexi és halálos alakváltó, akit Rebecca Romijn játszott, hanem egy feminista ikon, aki dumálással harcol, csak azért van ott, hogy szidja meg rendre utasítsa a férfiakat. A „nagy tragédia” az ő halála, amit Jean véletlenül okoz, de amúgy nagyon örültem, hogy kiírták ezt a hülye picsát. Egyrészt a fentebb említett okokból, másrészt meg Jennifer Lawrence gyorsan lehullott a hollywoodi magaslatokból és az utóbbi 2-3 évben már kerülik, mint az ótvart. Tehát ki kellett söpörni, viszont Mystique elpatkolása remek alkalom, hogy az őt gyászoló férfiak meg a nevében képzeletbeli kardot ragadó erős nők összefogjanak. (Mellesleg Lawrence neve harmadik a stáblistán, pedig gyorsan eltűnik és keveset szerepel, el is felejted a végére, hogy benne volt.)

dark-phoenix-6.jpg

Szerencsére (?) itt marad nekünk Ciklon (Alexandra Shipp), aki (félig) fekete és nagyon rövid haja van. Ahogy az Apokalipszisnél, úgy itt is az első egy órában csak azért van, hogy legyen már egy néger a sok fehér között; kiemelkedő a szópárbaja Bestiával (Nicholas Hoult), akit megpróbál meggyőzni arról, hogy Jean igenis meggyilkolta Mystique-et, ezt pedig lehet úgy is értelmezni, hogy a fekete a kék haláláért a fehéret okolja, de ezen lépjünk is túl. Mert legalább az elmondható, hogy Shipp kisasszony jól néz ki, sokkal jobban, mint az előző részben, tehát esztétikai szinten sikeresen Halle Berry nyomába lépett. A végén meg beszáll a harcba és jól nyomja a jeges szelet, a villámokat meg mindent, szóval végülis nincs bajom Ciklonnal. (Picit azért az zavaró volt, hogy Küklopsz [Tye „Game Over Player One” Sheridan], a fehér férfi, esdekel neki, hogy menjen velük; de az épp mellette álló Higanyszálra nincs szüksége…] Magneto szupersebes fia egyébként gyorsan (hehe) eltűnik a színről, az űrben lévő futása meg a Jeannel való első összecsapás után már csak kétszer látható: mikor megmondják neki, hogy ne jöjjön, meg a végén övé a második jó poén. Sajnos ez nem vicc, az egész filmben kettő darab nevetésre ingerlő mondat van (1.: „Szomjas.” 2: „Hé, lassabban, fő a biztonság!”), de hát Kinberg úrnak a drámázás mellé ennél több nyilván nem fért oda.

Alapvetően az egész Sötét Főnixre igaz, hogy nincs kiért izgulni, ezek a figurák érdektelenek, ami óriási érdem, tekintve, hogy McAvoy és Fassbender az előző részekben kiemelkedően teljesítettek, és azért a fiatalabbak se szégyenkezhettek. Az Apokalipszis óta eltelt 3 (nekem majdnem 4) év miatt fel se tűnt, hogy nincs jelen Farkas (mivel halott és Hugh Jackman visszalépett a szereptől), Psylocke (Olivia Munn, aki se nem szép, se nem tehetséges), Jubilee (ki is ez?), Kolosszus (Daniel Cudmore, aki elvileg kaszkadőrként mégis benne van) és Moira McTaggert (Rose Byrne – Charles „nője”) se. Az űrlények vezetője eredetileg férfi és az utómunkálatok során az elsőnek választott fajt még kétszer megváltoztatták – mintha ez bárminemű minőségi hanyatlást okozott volna… Kétségtelen azonban, hogy legalább akik meghalnak, azok taszító figurák és szerencsére (ebben a részben legalábbis) halottak maradnak. (De ha kell, hát visszatérnek, ahogy Palpatine.)

dark-phoenix-2.jpg

Lássunk pár dolgot, amit már magam fedeztem fel: Mind a három kékbőrű ugyanolyan árnyalatú, holott a régiben Bestia sokkal világosabb volt mint Mystique, Árnyék/Kurt (most Kodi Smit-McPhee) pedig igen sötét, majdnem fekete. Ha már a teleportáló „démonnál” járunk: Az űrbeli részen rajta kívül még ketten mennek át a másik hajóra. Kurt felvesz egy sisakot, de a kezén nincs kesztyű, Higanyszálon és Jeanen semmi sincs. De ott nincs oxigén, viszont -70 fok van, tehát az se világos, hogy a vöröske arca hogyhogy nem fagy meg? Az X-ek sztorija mindig a másságról szólt (alapvetően talán a homoszexualitásról, de közben Magneto például zsidó), viszont 2020-ban nézve visszatetsző már ez a „kisebbség fontosabb a többségnél”–szemlélet: „Megváltoztattuk a világot, hogy élhessünk benne.” „(…) békét és büszkeséget lelnek abban, hogy mások.” Elhangzik a Főnix-név, de egyébként a civil nevükön szólítják egymást, amit főleg a DC-sorozatokban nagyon utálok. Küklopsz magyar hangja Robin a Tini Titánok, harcra fel!-ből, és egy alkalommal azt mondja: „Szeretlek, Raven.”:) Bestia egy ponton így szól: „Az elsőkből az utolsók.” – Ez előrevetíti, hogy nem lesz több ilyen film?

Mikor Jean elszökik, semmit se visz magával. Ennie, innia csak kell? Nem fázik? A Grey-házhoz kiérkező rendőröket vajon ki a fene hívta? Ugyanis az X-ek ismert arcok, a repülőjük is ismert, és amíg ők odaérnek, nincsen semmi, tehát szerintem valami hülye okból hívták a zsarukat (földrengés?). A jet egyébként nem okoz kisebbfajta szélvihart, a később megjelenő helikopterek igen (mert azok valódiak voltak). A temetési jelenet egyszerre idézi a Watchment és a Hellboy-t. Kiment a fejemből, hogy Jean tudott-e repülni az előző részben vagy sem? A régiben biztosan nem. A szöveg kitalálható, Mozsárágyú szerint mert ismerem a figurákat, én inkább arra tippelek, hogy klisékből építkeztek. Az űrlény alvezér kijelenti, hogy ha Vuk elbukik, akkor elpusztítják a főhősnőt. De mégis hogyan? Nekik tudniuk kellene, hogy ez nem így megy…

Van három nagyon jó jelenet: Amikor Jean lenyomja Magnetot (Fassbender itt, meg a helikopteres résznél igen meggyőzően erőlködik), mikor Kurt a harc közepébe veti magát (Smit-McPhee több kiemelést érdemelne) és végül az utolsó szcéna, amikor a két vezér leül sakkozni, mint a régi filmekben. Jessica Chastain kitűnő választás volt a földönkívüli szerepére, bár sose kedveltem, itt kifejezetten jó, olyan hűvös, idegen – bár az homályos, hogy miután megszerezte a hatalmat, vajon miért marad emberi alakban? Én a helyében visszaváltoztam volna az igazi formámba (ha a költségvetés engedte volna). A vonatos rész több helyen kisiklik: A helikopteres katona szerintem nyugodtan tüzelhetett volna „az ellenségre”, amint meglátta őket, mert egyértelmű, hogy azoknak nem szabad ott lenniük. A vasúti kocsik fémből vannak, valahogy mégsem vezetik Ciklon villámait… Hasonlóan fura, hogy Magnetonak minek a metrokocsi? Az iskolát átnevezik férfiról nőre (Charles Xavier Iskola – Jean Grey Iskola), ami így van a képregényben, de ahogy fentebb szóba került, 2020-ban ez egészen máshogy jön ki, mint 40 évvel ezelőtt… A stáblista közepénél egész jó a zene, Evan Peters valamiért előrébb kapott helyet rajta, mint Kodi Smit-McPhee, pedig utóbbi sokkal fontosabb. Semmilyen extra jelenet nincs a végefőcím után, a csapat elvileg feloszlik, Charles elviszi a balhét (valószínűleg kitették a szűrét az USA-ból, meg a saját maga alapította suliból)m de mégis kié a felelősség? Miért nem büntetnek meg senkit a pusztításért?

SZPOJLEREK VÉGE

dark-phoenix-5.jpg

A színészek közül hármat szeretnék kiemelni: Summer Fontanát (a kis Jean), Kota Eberhardtot (a telepata kopasz csaj) és Andrew Stehlint (a „kötélhajút”, aki igazából kopasz). Az első jól alakít, a másik kettő meg Magneto „hadserege”, utóbbi még valamennyire látványos is.

Érdekességek: A folytatást már az Apokalipszis bemutatója előtt három héttel bejelentették – de mi a búbánatnak? Ezek szerint tökmindegy, hogyan teljesít a mozi, lesz új epizód és kész (lásd: Az új mutánsok). Kinberg azt mondta, a Dark Phoenix-saga jelentős részét kihagyta, hogy lezárhassa Az elsőkben elkezdett sztorit (aha…) és jobban Jeanre fókuszálhasson. Ez az első egész estés rendezése. Idézet tőle: Magneto szigete olyan, mint Izrael, „Egy ország, amit a mutánsoknak építettek, egy haza, ahol biztonságban élhetnek és önellátók lehetnek.” Vicces, de a 2006-os adaptációt szintén ez a pofa hozta tető alá, és most előhúzta a „nem sikerült hűnek maradni az eredetihez”-kártyát, majd ezt felmutatva kérte, hogy hadd csinálja meg az egészet újból. Az szintén szóba került, hogy mivel a rajongók, a kritikusok, meg a közönség ugyanúgy elégedetlenek voltak a The Last Standdel, ezért nekik se lenne rossz egy második lehetőség. Simon bácsi annyira felkészült, hogy utólag megmagyarázta, miszerint „egy Fox-vezető” (akinek neve persze nincs) tolta háttérbe a Dark Phoenix-szálat, és ez se neki, se írótársának, Zak Pennek nem tetszett. Magyarul: „Fiúk, a régit eltoltuk, bár nem én voltam, de itt egy rakás lóvé, csinálok nektek egy másikat, ami sokkal, de sokkal jobb lesz!” És a Disney-s fiúk elhitték neki…

További csaliként belógatta, hogy „olyan merész és radikális” mozit akar csinálni, mint a Logan meg a Deadpool, közben pedig kiterjeszti az X-univerzum határait. (Ebbe belebukott.) Mint nagy lezárást, két részesre tervezték, ami egyben elindította volna az új generáció történetét, a fiatalokét, akik mellékszereplőkként léptek vászonra a korábbi alkotásokban. Kinberg abban látta az Apokalipszis sikertelenségét, hogy a benne ábrázolt világ túl hihetetlen lett (Mégis miként lehetne másképp ábrázolni egy isteni hatalmú lényt, aki az akaratával szó szerint hegyeket mozgat meg?), ezért a Logan meg a ’77-es Csillagok Háborúja „természetes” és „kézzel barkácsolt” látványát akarta megidézni. (Kár, hogy egy 99%-ban számítógéppel rajzolt mozgóképnél ez már eleve hamvába holt ötlet, érthetetlen, miként lehetett ezt az ígéretet komolyan venni.) Aztán a rendező úr kijelentette, hogy „le akarja hozni a Dark Phoenix-sagát a földre”, hogy ne legyen „annyira intergalaktikus”. (Tehát hűek vagyunk, de mégse, mint az Elizabeth Olsenes Godzillánál.) Azért kikötötte, hogy „űrlények mindenképpen lesznek, mert ez nagyon fontos a képregényben”, de én meg már annyira unom őket…

Az első három film, plusz a First Class elvileg meg nem történté váltak, ezért van az, hogy az utóbbiban szintén látható itteni figurák közül senki se mutatja öregedés jegyeit (pedig 30 év telt el). 1992 a mi világunkban az X-Men-képregények újraindításának éve volt, valamint ekkor vette kezdetét a bevezetőben említett rajzfilm-sorozat. (Talán ez egy utalás a folytatások lehetséges irányára?) Charles Xavier az egyetlen figura, aki az eddigi összes X-filmben látható. Cikkem tárgya az első mutáns-mozi, amiben semmilyen módon nincs benne Farkas. Mystique szintén kimaradt volna, viszont három különböző okot olvastam, hogy Jennifer Lawrence végül miért tért vissza a szerepéhez: 1. Simon Kinberg kedvéért. 2. Azért, hogy nehogy a rajongók megzavarodjanak, amiért egy figura csak úgy eltűnik (a többiek esetében, akik csak úgy eltűntek, a rajongók le vannak szarva). 3. Jennifer akarta, hogy Kinberg rendezze e mozit, és felajánlotta, hogy ha Simon bácsi elvállalja, akkor ő is visszajön és még a maszkot se fogja visszautasítani, pedig nagyon utálja. Hogy ezekből melyik igaz, azt döntsétek el ti! Tye Sheridan izom-ruhát hordott a jelmeze alatt, hogy erőteljesebb felépítésűnek tűnjön, ez az elején elég feltűnő. Vuk szerepét eredetileg a sminkelés nélkül is űrlénynek látszódó Angelina Jolie-nak ajánlották fel, de ő egy készülő és azóta leállított Frankeinstein arája-újra miatt nemet mondott (arra a szerepre tényleg ő kellene, mert már semmi emberi nincs a külsejében). Jessica Chastain, a második számú befutó, az imdb szerint a rendező miatt, a wikipedia szerint a történet, meg az erős női karakterek miatt fogadta el a felkérést. (Az úgymond nagynevű színészek mindig ilyeneket mondanak, ha egy szuperhősös mozit vállalnak el.)

dark-phoenix-8.jpg

A metrokocsi, amit Magneto felhoz a föld alól, az valódi, és egy darus rendszerrel lökték be az ajtón. Azonban történt egy kis baleset és jóval előrébb csúszott, mint ahogy tervezték, a tető egy részét is lesodorta, azonban Michael Fassbender nem rettent meg, így ezt láthatjuk a végső változatban. A Jean által felemelt helikopter ugyanígy igazi volt, azt is hasonló felfüggesztés tartotta. Sophie Turner mentális betegségeket tanulmányozott a szerephez – semmi se látszik belőle. Xavier kerekesszékének mintázata a skót címert idézi – James McAvoy skót. Az USA-ban csak szimplán Sötét Főnix a cím, az X-Ment csak a nemzetközi piacos változatok viselik. A suli külsejét számítógéppel rajzolták, az az épület a valóságban nincsen. Az X-Jet látszatra egy módosított SR-71 Blackbird. Chris Claremont felbukkan a fehér házi vendégek között, mikor Charles átveszi a díjat. Az utolsó jelenet Párizsban játszódik, A Sötét Lovag: Felemelkedést utánozva (vártam, hogy Jean ott ül majd egy másik asztalnál és bólintanak egymásnak). A kávézót „Öreg cimborák”-nak hívják, az utca neve: Béke utcája. (2019-ben azt állítani, hogy a francia fővárosban béke van?) Magneto ismét eljátssza a puskás trükköt, amit még Ian McKellen korában A kívülállókban csinált, ezt lehet a széria kereteként, lezáró aktusként értékelni. A neten körbeugrálják ezt a Dazzler nevű figurát, akinek kb. 25 másodperce van, szövege sincs, mégis mintha ő lett volna az egyik legnagyobb attrakció (a csaj, aki fehér ruhában táncol az erdőben).

Jean pólóján a vérfolt akkor keletkezik, amikor a városban ül egy sikátorban, előtte ugyanis nincs ott. Az űrsikló a fizika törvényeinek ellentmondva teljesen lelassul Küklopsz lövése után – igazából fokozatosan kellene abbahagyni a pörgést, semmiképp sem egyből. Aki ért a zenéhez, annak érdemes hegyeznie a fülét a nyitánynál, az autórádióból ugyanis két olyan szám szól, amik a cselekményhez köthetőek: az egyik Glen Campbelltől a By the Time I Get To Phoenix (szó szerint Amikorra Főnixelni kezdtem), a másik Warren Zevon dala, a Werewolves of London, amit ebben a kontinuitásban talán Bestia inspirált. A képregényben az űrlény faj a Shi’ar, akiket elsőre kihagytak, aztán lecseréltek a Skrullokra, végül őket meg a D’Barik miatt menesztették. A végső megszállók eredetileg azért jönnek, hogy megbosszulják a bolygójuk pusztulását, amit Jean okozott, mikor benne volt a Főnix-Erő. James McAvoy (a szerződésében foglaltak szerint) azt nyilatkozta, hogy „ez a legérzelmesebb X-mozi, amin valaha dolgozott” – ő biztos nem látta a kész művet, vagy szépen fogalmazta meg, miszerint unalmas a drámázás.

Az első verzió végén vagy az űrbe vagy az Egyesült Nemzetek székházába mentek volna, ott zajlott volna a nagy csata, de a tesztvetítéseknél kiderült, hogy a közönség szerint ez pocsék, úgyhogy mindent újraforgattak, asszem a házas rész végétől. A felvételek eredetileg 2017 júniustól októberig tartottak, de ’18-ban újra összehívták a bandát, hogy megcsinálják a friss harmadik felvonást. Az elhúzódó utómunkák oka az volt, hogy össze kellett szedni minden szükséges szereplőt, de mindenkinek volt valami dolga (egy lehetséges ok, hogy miért nincs ott Higanyszál a végső nagy buliban). Aztán ide-oda tologatták a bemutató dátumát, mert más filmek is akkor jöttek ki, amik prioritást élveztek (pl. a Fekete Párduc), majd jött a Fox-Disney-egyesülés, és az új gárda alig törődött a marketinggel. Kinberg azt nyilatkozta, rosszat tett, hogy a Bosszúállók: Végjáték után pár héttel mutatták be a munkáját, és a szokásos tíz (!) helyett csak két hónapig reklámozták. (Minek kell majdnem egy éven át nyomni egy filmet? Ja, mert különben senkit se érdekelne?)

dark-phoenix-7.jpg

A Sötét Főnixnek már a bemutatója se váltott ki pozitív reakciókat. A vágás miatt az űrlények nem látszódtak, így mindenki arra gondolt, megint egy Carrie-vel van dolguk, amikor azt mondják „neeem, tök más lesz, mint a régi”, aztán tök ugyanaz lett… Idézet a wikipediáról, Scott Mendelson, a Forbes zsurnalisztája azt állította, a trailer unalmas, és ahelyett, hogy az akcióra meg az effektekre helyezné a hangsúlyt, egy olyan csapatot állít a középpontba, akiket a közönség az Apokalipszis bevételéből ítélve aligha kedvelt meg. Sajnos igaza lett, de ritka, hogy egy hasonló alkotás nem megy át Paul W.S. Anderson vagy Michael Bay munkásságának gyöngyszemeibe; tehát az se jó, ha túl sok a látványelem, az se, ha túl sok a dráma. Amerikában 8 millióan nézték meg a bemutatót, Kínában viszont 44 millióan – most már lehet, hogy békén kéne hagyni minket ezekkel, inkább egyből a komcsiknak kellene szállítani a hollywoodi szennyet… A bemutató idején internetes források arról számoltak be, hogy számos filmszínházban tűzriadót csináltak, mert a közönség annyira unta, hogy nem akarták végignézni.

A Dark Phoenix megközelítőleg 200 millió dollárból készült, teljes nemzetközi bevétele 252 millió lett. A wikipedián 120 milliós veszteségről beszélnek, de az inkább 150, vagy talán még több. Ez a teljes sorozat legalacsonyabb bevétele, a kritikusok döntő többsége is utálta – de valamiért tetszett nekik Hans Zimmer teljesen jellegtelen muzsikája… Még pár idézet: William Bibbiani, a The Wrap internetes újságtól azt mondja „(…) ez csak egy csalódást okozó, teljesen átlagos szuperhősös limonádé, aminek ismert a sztorija, érdektelenek a színészei; és bár van benne pár remek akciójelenet, sok lehetőséget hagytak ki benne.” Rodrigo Perez, a The Playlist webes kritikai honlaptól kijelenti „Felháborító, magyarázkodó párbeszédeivel, varázsütésre változó karakter-motivációival, a készítők szándékai ellenére vicces jeleneteivel és gyakran béna jelmezeivel a Sötét Főnix biztosította magának a helyet a középszerű mozik nagy könyvében.” Simon Kinbergben volt annyi gerinc, hogy vállalta a felelősséget a bukásért (miközben azért láthattuk, igyekezett áthárítani legalább egy részét a Disney-re), ám ez édeskevés. Bár bizonyos, hogy Az új mutánsokat kb. 2 év után végül bemutatják, a Fox-féle X-univerzumnak annyi, több ilyen film nem lesz. Helyette beillesztik őket a Marvel már amúgy is túlzsúfolt világába…

Szerintem elmegy ez a film, de Jean Grey-en kívül aligha fogunk emlékezni bármire belőle a jövőben. Ő a második Apocalypse, menő, csak a köré kerített álmosító dráma, meg a hideg zuhanyként néha a néző arcába fröccsentett politikai korrektség rosszat tesz neki. Ennek ellenére érdekel a következő, aztán ha az nagyon pocsék, nagyon disney-s lesz, akkor hagyom a francba az egészet…

Pontozás:

imdb: 5.8 (az Apokalipszis 6.9-en áll)

Szerintem: 4/5 (Még mindig jobb, ha a dráma miatt unom, mint ha a sztori üressége miatt érezném ugyanezt…)

Mocskolódás Hírek:

- Simon Kinbergtől azért nem vonták meg a bizalmat a társai. Következő rendezését így ajánlja az imdb: „nagyon változatos női szereplőgárda”, tehát még egy Ósönsz Akárhány vagy Szellemirtók feminista-verzió. Sajnos ez az úriember pénzeli a most éppen újraforgatás/utómunkálat alatt álló Az új mutánsokat; valamint a készülő X-Force-ot (az X-ek utódai), a Deadpool 3-at (elég lesz már) és egy állítólagos Logan futása-újrát (amiben nyilván egy fekete lesz a főhős, á lá 451 Fahrenheit).

- Csak mellékesen: lesz újra A vad bandából – mintha a pár éve bemutatott A hét mesterlövész érdekelt volna valakit…

- Nicholas Houlttal legközelebb a hetedik (!) Mission Impossible-ben találkozhatunk (lehetetlen küldetésnek nevezik, de mindig összejön, újra, meg újra, meg újra).

- Sophie Turner (akit igazából már Sophie Jonas-nak neveznek, miután hozzáment az egyik Jónás Testvérhez) visszatér a tévék képernyőjére a Survive-sorozattal, amiben ő és egy fekete pali együtt kénytelenek túlélni a jeges pokolban…

- A változatosság gyönyörködtet jegyében Alexandra Shipp pedig az Endless névre hallgató moziban alakítja egy fehér fiú szerelmét.

- Evan Peters valószínűleg mellékszereplőként jelenik meg az I Am Woman életrajzi moziban, ami Helen Reddy-ről szól. Hogy az ki? Nos, a wikipedia szerint „a feminizmus arca”, „feminista ikon”, egyébként pedig popénekesnő a múltból, akinek slágere, a címet adó nóta az úgynevezett második generációs feministák egyik himnuszává vált, miként Gloria Gaynor I Will Survive-ja a melegeknek. Tehát újabb Most Hated Woman in America, mert az ilyenekre óriási szükség van, hogy megismerjük az emberiség valódi hőseit

- És akkor most jön a záró poén: Jessica Chastain következő mozija, a The Good Nurse egy euthanáziával vádolt ápolónő története lesz – komolyan mondom, hogy ezt szívesen megnézném, mert biztos vagyok benne, hogy jó lesz, és a hölgyet is megfelelő választásnak tartom a szerepre. Sose hittem volna, hogy izgatni fog egy Jessica Chastain-mozi...

Mozsárágyú egyik cikke hamarosan napvilágot lát, ezen a héten pedig talán még megnézek majd valamit. Közben gőzerővel készülök a második könyvem kiadására, akit érdekel, itt tájékozódhat az elsőről!

Szólj hozzá!

Címkék: szuperhős


2020.01.06. 23:09 Tévésámán

Gipsz (Gips, 2018)

gips_poster.jpg

Minden kedves Olvasónknak Boldog 2020-at!

Tavaly néztem ki magamnak ezt a filmet, de amikor először adták, dolgoztam; mikor másodszor sugározták, akkor műsorváltozás volt; a harmadik alkalommal meg túl korán ment. Szerencsére a negyediknél fel tudtam venni, így ma megnéztük. Elöljáróban annyit, hogy sajnos ezúttal a megérzésem nem jött be…

A történet egy kórházban játszódik, ahová a főhős Fitz (valódi neve Felicia – Cécilia Vos) a húgát ért baleset miatt, kísérőként kerül be. Elég fura egy leány, mert éppen kamaszodik, úgyhogy unalmában követ egy tolószékben ülő fiút, akiről kiderül, hogy kutya baja. A titokzatos, magabiztos Adam (Teun Stokkel) mindenkit ismer, tudja, hol vannak a legjobb helyek az épületben, és miközben a két tini együtt fedezi fel az egészségügy szentélyét, hozzájuk csapódik a szívműtétjéből lábadozó, örökké vidám Primula (Danyaé Bottse) és Fitz kishúga, Bente (Liz Vergeer). Ilyen vagy olyan okból, de mind maradni akarnak, pedig karácsony este van. Ha nincs miért vagy nincs lehetőség hazamenni, akkor csak egyet tehetnek: nagy karácsonyi bulit szerveznek! De vajon mit fognak ehhez szólni a felnőttek?

Ez egy kiskamaszoknak szóló, holland családi film, ami cuki, de picit túl hosszú, és kissé unalmas. A felvezetés még érdekesnek tűnik, hiszen adott egy rejtély: Vajon miért hord Fitz tigris-álarcot? Aztán fény derül rá, hogy mit kell eltakarnia, és ez gyorsan rávezet az első konfliktusra; hősnőnk ugyanis dühös, amiért a szülei elváltak. A helyes tinilány aztán találkozik a helyes tinifiúval, és érződik, hogy lesz köztük valami. Fitz és Adam közös jelenetei történeti szempontból a legjobbak, hiszen mindkettejüknek van valami gondja, amit nem akarnak megosztani a világgal, de ha együtt vannak, minden könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnik. A fiú valahonnan szerzett egy kórházi beléptetőkártyát, úgyhogy bárhová bejuthatnak vele, szabadnak tűnnek és ez rögtön felkelti a kis Primula érdeklődését, aki barátokra vágyik. Bente meg a nővére és a levágott ujjhegye után megy, aztán összetalálkoznak – a megrövidült testrész a kiindulópont, a több szempontból csonkává vált család ezért megy az ispotályba.

gips2.jpg

Kezdetben úgy látszik, hogy az anyukának semmi se jó, és ahogy előre jutunk a játékidőben, kiderül, miért haragszik rá annyira a nagylány. Az apuka egyébként mellékszereplő, bármelyik mai amerikai komédiába elmehetne, az a tipikus kedves, kétbalkezes fehér pasi. Fitz-hez hasonlóan a többieknek is van konfliktusa a szüleikkel: Primula unja, hogy az apukája túlságosan vigyáz rá; Adam folyton telefonhívásokra válaszol, mintha számon kérnének rajta valamit (vagy valakit…); Bente meg nem érti, miért nem lehet együtt Anya, Apa, ő, a nővére, meg a kutyusuk.

„Ha a felnőttek azt mondják, talán, az többnyire nemet jelent.”

Számomra a szívátültetett lányka aligha volt érdekes, mert se ő, se a szinkronhangja nem valami jók; viszont Adam titka végig fenntartotta a figyelmemet. Ehhez kapcsolódik a végén egy dupla csavar, ami szerintem igazán jó lett. Kiemelkedő jelenet Bente találkozása az ujjacskával, „akinek” énekel is, ez igazán kedves, szívet melengető részlet. Jópofa, hogy apuka pont karácsony napján és pont akkor lesz rosszul, mikor Fitz-nek már majdnem haza kell mennie; és aranyos a kis mellékszál az arab orvosnő és a fekete orvos összehozásáról. Illetve ott vannak még a Primula elméjében megszülető képek a pozitív jövőről, amik mindig arany fényben ragyognak.

gips3.jpg

A jelenetek együtt egy lazán összefüggő, inkább epizódokra tagolódó sztorit alkotnak, amiket a város havas utcáinak képei szakítanak meg. Erre és a néha hirtelennek ható vágásokra magyarázat, hogy az imdb szerint a Gipsz elvileg egy sorozat, amely 19 részből áll. Hogy az egyenként 20 perces darabokból hogyan és miért rakták össze ezt a kb. 90 perces mozit, amiről az említett adatbázis nem is tud, az rejtély – ahogy az is, hogy vajon a széria jobb-e, mint egész estés változata?

„Már elfelejtettem, hogy kell barátokat szerezni.”

Sajnos ez az alkotás pár sebből vérzik, az első gond vele, hogy a konfliktusok súlytalanok. Én tudom gyerekszemmel bámulni a mozgóképeket, de itt nem lehet igazán átérezni a kiskorúak problémáit, és ez valószínűleg a gyenge forgatókönyv hibája. A két tini szála egymagában elég lett volna, esetleg még be lehetett volna dobni mellé a hugicát, de a negyedik gyerkőc, meg még az anyuka, plusz az orvosok, ez már sok. Ehhez még hozzájön a túl gyorsan történő dolgok sora – ezt megmagyarázza, hogy az eredeti játékidő megközelítőleg 6 óra, amit durván a hatodára csökkentettek, ezt megsínylette a végeredmény. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy azért semmi se történik csak úgy, és ha akarom, bármit meg tudok magyarázni – vagy majdnem bármit, erre még visszatérünk. Újabb probléma, hogy mivel a gyerekek konfliktusait nehéz átérezni, és a látszat ellenére végülis semmi komoly következménye nincs az eseményeknek, ezért úgy a 45-50. percre unni fogjuk a cselekményt. Ezeket azonban ellensúlyozzák a szimpatikus szereplők, az egyébként szép képek és a végső soron kellemes atmoszféra is.

gips1.jpg

Pár szót a készítőkről: A rendező Janneke van Heesch; a forgatókönyvet Anna Woltz regénye alapján ő maga, Liesbeth Strik, Pasja van Dam és Tijs van Marle írták. Kiemelném a jó fej ápolót játszó Wietse Tanghe-t és a csinos arab orvosnőt alakító Carmen van Muliert. Az anyukát elvileg Mara van Vlijmen, az apukát pedig valószínűleg Nick Vorsselman keltette életre – előbbit egy olyan keresztnévvel jelölik, ami szerintem egyszer se hangzik el; utóbbinak nincs megnevezése… Sajnos nem tudom, hogy hívják a Fitz-et szinkronizáló magyar színésznőt, de remek teljesítményt nyújtott.

Pár kis szpojler

A maszk alatti feliratból az első törlést követően csak az „anya” szó marad meg, ami utólag belegondolva előrevetíti a főhősnő sorsát, hiszen egyfajta anyukájává válik a két kisebb lánynak. A cím értelme az ál-kéztörés, ami egybeforraszt – az már nem derül ki, hogy a csajszi hogyan magyarázza meg, miként törte el a kezét, vagy hogy mi lesz a gipszbe rakott jegygyűrűkkel. Az egyetlen teljesen érthetetlen dolog az, hogy mi módon találja meg Fitz Adamot a legelején annyira gyorsan, mikor nem láthatta, hová tart a lifttel. A vége felé látható babáról lerí, hogy bábú.

Szpojlerek vége

gips4.jpg

„A szülőknek tudniuk kell megölelniük a gyerekeiket.”

Ahogy korábban mondtam, ez egy aranyos film, csak nem annyira érdekfeszítő, mint amennyire hosszúnak tűnik. De legalább pozitív vége van, csupa pozitív üzenettel. Nem bánom, hogy megnéztem.

Pontozás:

imdb: 5.5 (A port.hu-n én 7-est és valami állat egy 1-est adott rá, így pillanatnyilag 4-en áll.)

Szerintem: 4/5 (Nem akarok túl szigorú lenni vele.)

Az év első hónapjában várható legalább egy, tavalyról elmaradt cikk Mozsárágyútól; valamint valószínűleg a hétvégén megnézem az HBO-n a Sötét Főnixet, akkor pedig értekezem is róla. Februárra, a blog 12. születésnapjára kitaláltam valami igazán jót, remélem lesz időm, hogy megvalósítsam!

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2019.12.29. 13:31 Tévésámán

Úton hazafelé 2. (Homeward Bound II: Lost in San Francisco, 1996)

uton2_1.jpg

Ismét itt egy olyan film, amiről tudom, hogy láttam már korábban, de semmire sem emlékszem belőle. Az előző részét adta a tévé nemrég, gondoltam, megnézzük a következőt is, amit másnap ugyanaz a csatorna sugárzott. A Homeward Bound II kitűnő példája annak, hogy ami most megy filmgyártás néven, az régen is bevett volt, csak nem ennyire szembetűnően, ezúttal ugyanis egy 23 éves folytatásról írok, ami ráadásul egy újra második része…

Az Úton hazafeléből ismert trió, Árnyék, az öreg golden retriever (eredeti hangja: Ralph Waite); Mázli, a kajla amerikai bulldog (Michael J. Fox) és Sassy, a himalájai macska (Sally Field) ezúttal maguk is részesei a családi utazásnak, csakhogy a repülőre ketrecekben akarják feltenni őket, ez pedig ismét az állatmenhelyet idézi fel a fiatalabb kutyában, szóval újból megszöknek és elindulnak… Most a vadon helyett San Francisco betondzsungele várja őket, ahol új kalandokkal, ellenségekkel és segítőtársakkal találkoznak. Árnyék szerint az otthon ott van a híd túloldalán, csak el kell oda érni – ám váratlanul közbeszól a Szerelem, és Mázlinak hirtelen már korántsem lesz olyan fontos, hogy visszatérjen a korábbi életéhez. Vajon sikerül a hármasnak együtt maradnia, vagy a nyugdíjas kutyus és a szarkasztikus cica kénytelenek vidám társuk nélkül hazatérni?

uton2_2.jpg

A jól bevált recept most ugyanúgy működött, mint 3 évvel korábban, a Lost in San Francisco a kutya + gyerek-kombinációra épít, amit megspékel még a kóbor ebek kontra háziállatok történetszál és egy Reszkessetek, betörők!-et imitáló rosszfiú-duó. Míg az előzményben az akkor még Lutrinak nevezett fehér blöki ugyanolyan fontos volt, mint a másik kettő (hacsak nem vesszük, hogy ő a narrátor is); ezúttal saját mellékszálat kap, egyértelműen róla szól a folytatás. Árnyék bölcsessége és kora már kevésbé számít, Sassy viszont ontja magából a Garfield-féle macskahumor gyöngyszemeit. Új hősökként megjelennek az utcán élő, gazdátlan négylábúak, közülük kiemelkedik Riley, a vezér (Sinbad) és Delilah, Mázli szerelme (Carla Gugino); valamint a két ostoba bulldog, a Főnök (Jon Polito) és Pete (Adam Goldberg). A magyar szinkronban mindhárom főhőst más szólaltat meg, mint a korábbiban; az emberi főszereplőket ugyanazok a színészek játsszák (köztük Kim Greist és Robert Hays).

Bár a sztori kiindulópontja kevésbé izgalmas, a poénok határozottan jobbak. Imádtam a baseball (?) -meccset közvetítő kutyákat (kár, hogy nem jegyeztem meg a neveiket), a francia pudlis részt, meg a kitűnő verbális adok-kapokot az állatok között. Ugyanakkor feltűnő, hogy mennyi minden megismétlődik az első részből: Mázli újra beakad, repül a frizbi, az apuka ismét telefonál a hatóság rendkívül hozzáértő emberének, Árnyék megint megment egy ismeretlen gyereket, a végén Hays figuráját pap(usk)á(m)nak szólítják, a gonosz ismét megjárja a libikókás trükknek köszönhetően, meg előkerülnek a Schwarzenegger-utalások (Mázlinátor, Hasta la vista). Igen nyilvánvaló, hogy a „sintérek” (róluk még lesz szó) az említett Reszkessetek, betörők! két főrosszfiújának kópiái, még az autójuk is megegyezik; a gazdik pedig az eltelt évek ellenére semmit sem változtak, ugyanúgy reagálnak mindenre, mint az előzményben.

uton2_3.jpg

Számomra furcsa volt, hogy megannyi kutya közt egyetlen új macskát sem vonultattak fel, viszont ezért az apró hiányosságért pótol a tényleg nagyszerű ’90-es évekbeli magyar szinkron (pl. tudjátok, mit jelent az, hogy pájsli?). Mozsárágyú figyelmét nem kerülte el, hogy Ted Pájnacsősz semmit sem okolt a múltból és újra repülőre ült; de nekem is feltűnt két dolog: Az első, hogy amikor a „sintérek” lecsapnak Mázlira, a többi kutyának valamiért eszébe se jut ugatni neki; a második pedig, hogy vajon a kóbornak született kutyákat, mint Riley-t, ki nevezte el?

A már szóba került színjátszók mellett említést érdemel Stephen Tobolowsky, a nagyfülű Bando megszólaltatója (Ned az Idétlen időkigből); valamint a két gonosz ember megformálója: Michael Rispolit a kövér „sintért” a Ha/Verben meg a Mr. 3000-ben láttam; Max Perlich, a bajuszos pedig a mesterlövész fiú a Maverickből. A rendező ezúttal David R. Ellis (Végső állomás 2, Kígyók a fedélzeten), a forgatókönyvet Shelia Burnford karakterei nyomán Chris Hauty (C-kategóriás akciófilmek) és Julie Hickson (két Tim Burton-rövidfilm és egy kevésbé ismert tévés Hófehérke-adaptáció fűződik hozzá) írta.

uton2_4.jpg

Néhány érdekesség: Mázlit és Árnyékot négy-négy kutya alakította, Sassy-t pedig hat különböző macsek. A bulldognál észrevehető, hogy az elején egy az előző részben látottaktól teljesen eltérő négylábú bújt a bőrébe, mert nagy, barna folt van a képén, ami azonban a játékidő előrehaladtával eltűnik… A bemondó kutyákat valódi, híres amerikai bemondók szólaltatják meg, egyikük például Bob Uecker A nagy csapatból. A stáblistán számos állat neve szerepel, többek közt Bart, a medve; ám én nem emlékszem, hogy a maci benne lett volna valahol a filmben. A bamba Főnököt valójában Ashcannek (Hamutál) hívják, egyszer elhangzik a neve a magyar szinkronban, de persze nem fordították le. Mindössze egyetlen színész van, aki valamilyen okból lemaradt a végén a kiírásokból, ez Joseph Quinn Simpkins, aki egy szuvenírárust keltett életre a vidámparki részben. Cikkem tárgyát bevallottan a Reszkessetek betörők! 2. inspirálta, ha belegondoltok, a kettő története nagyon hasonlít. A dagadt „sintérnek” észre kellett volna vennie a francia pudli „ajándékát”, mivel az meleg, és állítólag ha figyelünk, láthatjuk, hogy mikor beszáll a kocsiba, akkor még nincs rajta, mikor bent ül, akkor már igen. Néhány nagytotálnál a címmel ellentétben nem San Franciscot, hanem Vancouvert mutatják. Az Úton hazafelé 2. készítési költsége ugyanúgy ismeretlen, ahogy az elődjéé, a bevétele majdnem 33 millió dollár lett, a kritikusoktól viszont jóval kevesebb pozitív értékelést kapott.

Pedig nincs vele semmi gond, ugyanolyan jó, mint az előző, csak kevésbé eredeti. Valószínűleg az előzmény nélkül is megállja a helyét, kitűnő családi szórakozásnak!

Pontozás:

imdb: 5.9

Szerintem: 5/5

Ebben az évben már nem lesz több cikk, jövőre viszont mindenképpen jönnek az újabbak!

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték kaland


2019.12.25. 19:55 Tévésámán

Úton hazafelé (Homeward Bound: The Incredible Journey, 1993)

uton1.jpg

Valaki egyszer azt írta/mondta, hogy ha akarsz egy sikeres filmet, tegyél bele állatokat és gyerekeket! Nem tudom, ki lehetett, de igaza volt, erre cikkem tárgya is kitűnő példa. Gondoltam, karácsony alkalmából leülünk megnézni az új tévénken gyerekkorunk egyik kedvencét, amit anno mi még az HBO-n láttunk, kb. akkor, amikor eredetileg bemutatták. Viszont azóta se volt hozzá szerencsénk, szóval az újranézés jót tett neki.

A főszereplőink ezúttal házikedvencek: Sassy, a himalájai macska (eredeti hangja Sally Field); Lutri, a fiatal amerikai bulldog (Michael J. Fox) és Árnyék, az öreg golden retriever (Don Ameche). Mindegyikük egy-egy gyerek tulajdona, akik testvérek, ám a mostohaapuka munkája miatt egy időre ott kell hagyniuk szeretett társaikat egy ismerős farmján. Azonban a kutyusok meg a cica félreértik a dolgot, nem tudják, hogy csak várniuk kellene, így Árnyék vezetésével elindulnak haza. Útjuk a vadonon keresztül vezet, ahol a szabadban élő állatokkal való találkozás, az étel saját erőből történő megszerzése és a természet akadályainak legyőzése vár rájuk. Néha elvesztik egymást, de mindig újra visszatalálnak társaikhoz, viszont az út hosszú, fáradtságos és veszélyes. Vajon viszontlátják valaha a családjukat vagy elvesznek a messzeségben?

uton4.jpg

Nagyon röviden összefoglalva ez egy aranyos, családi road movie állatokkal. Úgy általában mindenki odavan a négylábúakért, és mivel egy Disney-moziról beszélünk, ezért akad bőven kaland, izgalom és humor – persze elsősorban a kisebb gyerekek szájíze szerint. A hihetetlenül tehetséges állat-színészeket jópofa szövegekkel támogatják az emberek, a természet képeit nagyzenekari muzsika festi alá, és a történet is érdekes, biztosan szurkolni fogunk a cuki kedvenceknek, hogy hazataláljanak.

A cinikus felnőtt énem még annyit tenne hozzá, hogy bár mi végig halljuk, ahogy a három főszereplő beszélget, az mégsem világos, hogy ők mennyire értik meg, amit a kétlábúaktól hallanak. A „Maradj!” például világosan eljut az agyukig, de az „elutazunk” már mégsem… Az szintén fura, hogy az állatos mesék szokásos kliséjeként a többi négylábúnak nincs szövege, egyedül a sintértelepen a bezárt kutyáknak adtak egy-egy mondatot. Furcsa, hogy a sül röfög, kétlem, hogy ez valósághű; illetve nekem nagyon hiányzott a végső akadály legyőzése, ezt elfelejtették elénk tárni…

uton3.jpg

Pár szót az ismerős arcokról, hangokról: Sally Field például a Buborék srácban volt a főszereplő anyukája, illetve a Vészhelyzetben Abby-é; Don Ameche a pap az Oscarban és egyike a fogadást megkötő milliomosoknak a Szerepcserében; Michael J. Foxról meg úgyis tudjátok, kicsoda. Az anyuka Kim Greist (Brazil, Az embervadász), az apuka Robert Hays (Ted Pájnacsősz); a farm tulajdonosnője meg Jean Smart (Furcsa pár 2., Hóból is megárt a sok). Végül ki kell emelni a medvét alakító Bartot, a medvét, aki például A Viharhegy Óriásában keltette életre a grizzlyt. A készítők közül első a rendező, Duwayne Dunham, aki főként vágóként dolgozik, ebben a minőségében többek közt A Jedi visszatér, Az elveszett frigyláda fosztogatói és a Kék bársony szerepelnek a filmográfiájában. A sztorit Sheila Burnford 1961-es regénye, a The Incredible Journey inspirálta, a forgatókönyvet is hölgyek írták: Caroline Thompson (Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, Addams Family, Szikraváros) és Linda Woolverton (Az Oroszlánkirály, A Szépség és a Szörnyeteg, Demóna 1-2).

Érdekességek: Burnford regényének 1963-ban már létrejött egy mozgóképes feldolgozása, a Hihetetlen utazás. A Homeward Bound kiemelkedik az állatos mozik közül azon a téren, hogy bár a hősei beszélő négylábúak, a szájuk mégsem mozog, mikor a szövegüket mondják. Mind a ’63-as előd, mind a papír alapú „nagymama” esetében más a kutyák meg a macska neve és fajtája, sőt, az eredeti cica fiú. Cikkem tárgyának van egy tévés verziója, de mi elvileg nem ezt láttuk, mert abban három olyan jelenet is felbukkan, ami a mozisból kimaradt. Észrevettem az egyik jelenetben egy nagyon diszkrét Lego-reklámot a háttérben. Az „Arnold Schwarzenmirci” mellett van még egy utalás Arnie-ra, a pumás jelenet végén Lutri azt mondja az eredeti szinkronban, hogy „Hasta la vista”. Az állatszínészeket különböző trükkökkel vették rá a legtöbb dologra, például a kiképzőik hívták vagy marasztalták őket, hangjelzésekre reagáltak, de persze legtöbb alkalommal étel szolgált a motivációjukként. A veszélyes részeknél bábokkal helyettesítették őket, ezen felül a kameraszögek és a vágás segítette még a készítők munkáját.

uton2.png

Kis természethatározó, avagy mi az, amit helytelenül ábrázoltak: A konyhai jelenetben, mikor Jean Smart figurája megeteti a hősöket, egy hasonló, de mégis feltűnően más macsek alakítja Sassy-t, ezt Mozsárágyú rögtön kiszúrta. A kaliforniai hegyekben nem élnek grizzlyk, tehát a vadőr tévedett – vagy alkalmatlan a feladatára:) Bart, a medve a kodiak-alfaj képviselője volt, az elvileg hozzá tartozó két bocs azonban fekete medve. A puma vadászat közben csöndben marad, nehogy felhívja magára a prédája figyelmét, ellentétben azzal, amit itt csinál. Az állatorvos altatás nélkül húzza ki a tüskéket Lutri pofájából, igazából azonban ezt csak anesztéziával hajtják végre. Cikkem tárgyának készítési költsége ismeretlen, de kis híján 42 millió dollárt hozott vissza, ami azért 1994-ben elég nagy pénz volt még. A kritikusoktól mindenütt elismerő szavakat kapott.

Semmiféle igazi negatívumot nem tudok felhozni az Úton hazafelé ellen, ez egy ideális gyerekfilm, amit felnőttként is lehet szeretni. Kutya- és macskabarátoknak kihagyhatatlan, de ajánlom bárki másnak is!

uton5.jpg

Pontozás:

imdb: 6.9 (A ’63-as 7.1-en áll.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Linda Woolverton írja a Split névre hallgató animációs film forgatókönyvét: „Ez Elian [lány] története, aki egy a tinédzser és a felnőttkor határán álló fiatal, mágikus hatalommal, amit a családja védelmére kell fordítania, mikor a Fény és a Sötétség erői azzal fenyegetnek, hogy kettészakítják a birodalmát.” Szerintem érdekesen hangzik, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből!

Ha tetszett a cikk, nézz bele a regényembe!

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték kaland


2019.12.04. 14:38 Tévésámán

The Osiris Child (2016)

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_00574.jpg

Tavaly váltam nagy rajongójává a DC Raven karakterének, elsősorban a nosztalgia, a régi Tini Titánok-széria és a most futó Tini Titánok, harca fel! révén. Azóta a figura minden egyes mozgóképes megjelenését láttam – a képregények nem nagyon izgatnak, mert ott 39 évnyit kellene bepótolni, ugyanis Raven 1980-ban lépett a nyomtatott lapokra. Hogy hogy jön ez ide? Nos, szintén tavaly debütált a Titans című sorozat, ami a fiatal szuperhősök első élőszereplős feldolgozása, ebben pedig a most 15 éves Teagan Croft játssza a Rachel Roth nevet viselő alakot – aki elvileg azonos rajongásom tárgyával, de közben mégsem… A lényeg az, hogy Croft kisasszony szerintem tehetséges és a mostani, második évadban lenyűgözően szép is, szóval kíváncsi voltam az első filmjére, ami egyben az eddigi egyetlen egész estés mozgókép, melyben látható. Tegnap éjjel választhattam, hogy ezt nézem, vagy az 5300 évvel ezelőtt című ősember-bosszútörténetet - ahogy látható, a tudományos fantasztikumot mellett döntöttem, végülis nem bántam meg…

A távoli jövőben, egy másik bolygón járunk, amit nemrég vett birtokába az emberiség. Életfogytiglani büntetésüket töltő rabok munkájával alakítják a planétát, de a terraformálásért felelős cég közben rémisztő kísérletet végez, amihez az elítélteket is felhasználja. Váraltan krízis tör ki, a cégen belül úgy kommunikálják az esetet, hogy a rabok fellázadtak és azzal fenyegetik fogvatartóikat, hogy 22 óra múlva elszabadítanak egy biológiai fegyvert. Az igazság azonban teljesen más – ennek tudatában hősünk, Kane (Daniel MacPherson) dezertál a felelősök lezárt katonai állomásáról és elindul, hogy megmentse a lányát (T.C.) a közelgő végzettől. Útközben csatlakozik hozzá pár fura figura (Kellan Lutz – Sy, Luke Ford – Bill és Isabel Lucas – Gyp), a tervük pedig az, hogy ha megtalálják a leányzót, együtt elbújnak egy szupertitkos bunkerben, aminek helyét csak Kane ismeri. De vajon életben van-e még a kiscsaj, és ha igen, eljutnak-e a célhoz, mielőtt bekövetkezik a katasztrófa?

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_11446.jpg

Mindenféle komolyabb elvárás nélkül ültem le a The Osiris Child elé, mindössze a címben szereplő ókori egyiptomi isten neve keltett bennem némi reményt valamiféle misztikum iránt – azt hiszem, nem árulok el titkot, ha leírom, hogy ilyesmi nincsen benne… Mielőtt tovább lépünk, érdemes tisztázni, hogy ez egy kvázi független, ausztrál sci-fi, tehát 3 éves kora ellenére mégis frissen hatott, pláne nekem, aki a legritkább esetekben nézek hasonló műfajú alkotásokat.

A sztori mintha egy sorozat egybeszabott részeiből állna, erre utal az eredeti cím: Science Fiction Volume One, vagyis Tudományos Fantasztikus Első Kiadás; plusz a fejezetekre osztott eseménysor (7 van összesen). A filmben egyszer sem láthatjuk a cikk címét, ehelyett Origin Wars-nak nevezi önmagát – ennek az interneten egyébként semmi nyoma. Elvileg egy több moziból álló széria felvezetője lenne, ám 2019 végéig a Volume Two nem készült el, gyanítom, hogy nem is fog… Az egyes, saját címmel bíró fejezetek tulajdonképpen önmagukban is megállnák a helyüket az utolsó kivételével, ez még jobban erősíti a sorozat-szerűséget. Kérdés azonban, hogy végülis ki a főszereplő?

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_10888.jpg

Jót jelent-e, ha kevés ismert arc van egy mozgóképben? Egyrészt igen, mert ha ismeretlen, az azt jelenti, hogy nem „sztár”, és ha nem „sztár”, akkor még lehet tehetséges is. Ezúttal egy rakás olyan emberkét hoztak össze nekünk, akik mellékalakokként mind felbukkantak nagy pénzmosodákban szuperprodukciókban: Bár Daniel MacPhersont sehol se láttam még, Kellan Lutz neve korántsem véletlenül hangzott ismerősen, ugyanis a 2000-es évek elején, az Alkonyat-őrületkor egyike volt a nyálas vámpíros széria szépfiúinak. (Nem mintha láttam volna bármelyik Twilightot, de van egy húgom, aki anno szívesen olvasott gyagya tinimagazinokat, amik tele voltak ezzel a szennyel. Amúgy ő se nézte meg egyiket se.) Luke Ford a rosszul sikerült harmadik Múmiában alakította a főhős immár felnőtt fiát (ezt csak utólag tudtam meg), a csontvázszerű külseje ellenére rendkívül vonzó Isabel Lucas pedig a még pocsékabb harmadik Transformers-ben volt a Színlelő csaj. Az egyetlen pofa, akit magamtól ismertem fel, az a börtönigazgatót játszó Temuera Morrison, azaz Jango Fett. Az eddig felsoroltak és Croft kisasszony alkotják a főszereplői bázist – a messzi-messzi galaxis fejvadászától eltekintve mind fehérek, ez ma már ritkaság.

Hogyha végignézzük a mozit, már a második fejezetnél érezhetően kezd áttolódni a fókusz az elsőben teljes figyelmünket élvező Kane-ről Sy-ra. Az utóbbi fickóról kezdetben csak annyit tudunk, amennyit elmondott magáról, aztán szép lassan kiderül, hogy ennek a fele se igaz. Bár a karakter hidegen hagyott, el kell ismerni, hogy remekül felépített, tragikus háttértörténete van, ami igazán meglepő véget ér. A készítők kitűnően adagolják a rejtélyeket és a feszültséget, példa erre mikor Kane és Sy társulnak a veszélyes őrülteknek látszó Billel és Gyppel, majd elmennek a fegyverkereskedőkhöz. A hangulat olyan, hogy nem lepődnénk meg, ha bármelyik pillanatban elszabadulna a pokol, ez pedig az egyszerű, de hatásos helyszíneknek, az elsőrangú sminknek/jelmezeknek meg a jó színészeknek köszönhető.

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_03380.jpg

Miként előre haladunk, úgy tudunk meg egyre többet Sy-ről, és bár a többiek háttere néhány mondatban összefoglalható, mégis mind élőnek, hús-vér alaknak tűnnek. Ugyanakkor ismerős sztereotípiákat is találhatunk bennük: Kane a nemes harcos, aki tudtán kívül belekeveredik egy mocskos ügyletbe; Sy a hallgatag „pisztolyhős”, akinek számos borzalom tarkítja a múltját, de mégis próbál helyesen cselekedni; a szőke páros pedig az amerikai tahókat képviseli, ám közben kiderül, hogy durva külsejük érző szíveket takar. A kislány meg cuki – mindössze egy kutya hiányzik a teljes sikerhez.

Egyfajta túlélő-road movie-t láthatunk, ahol A-ból B-be kell eljutni élve, miközben szörnyek és fegyveresek vannak a hősök nyomában. A felturbózott katonai buszban Mad Max világa éled újjá, a bárban lévő remek hangulat a teljesen emberi közönség ellenére a Csillagok Háborúja kantinját idézi fel; az egész céges vonal pedig az Alien Weyland-Yutani megavállalatát juttatta eszembe. Szóval innen-onnan, a legjobbaktól kölcsönöztek ezt-azt, de a végeredmény mégsem tűnik olcsó koppintásnak. Ehhez hozzájárul az egészen jó grafika, a kiemelkedő eredeti zene és a számos váratlan fordulat – bár az utóbbiak közül rám csupán egy hatott némiképp sokkolóan.

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_06443.jpg

Tetszett, hogy a figurák nem sérthetetlenek, senki sem bűntelen és senki se kerülheti el a végzetét. Ez nem egy ostoba YA-trágya, ahol mondjuk 5 rész alatt egyvalaki hal csak meg, itt a történetnek van alárendelve mindenki. És akit szólít a Kaszás, az bizony elpatkol… Bár vannak kivételek, hiszen az elején Kane egy olyan zuhanást él túl, ami már ránézésre is halálos. (Azt se értettem, hogy miért van az ejtőernyő a hátán és nem a katapultülésen. Miközben esik, ki kell szállnia a székből és az ernyő csak ekkor nyílik. Ez a valóságban is így volna?) Külön kis érdekesség a jól átgondolt magánzárkák sora – itt aztán garantáltan senkinek sincs nyugalma…

Pár megfigyelés: A címben szereplő Osiris a bolygó fővárosa. Teagan Croft karaktere a narrátor; a haja ugyanolyan mint a Titans-ben Ravené, csak más színű. Számomra érthetetlen, hogy a katonák miért lőnek az emberekre? A bunkernél világos, de a fővárosban nem. Sy eredetileg is ápoló volt, és amikor kijut a börtönből, az öreg egy ápolói igazolványt ad neki. A két kutató a végén tudja, hogy egy gyerek van a bunkerben, de honnan? A rejtett politikai korrektségről most ne beszéljünk, én is unom már. Ott van, de finoman, nem zavaró. Az egyetlen igazi komolyabb gondom az egésszel a befejezés, hiszen nem derül ki, mi lesz a kislánnyal és a társával, illetve az se egészen világos, hogy mi a céljuk…

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_11142.jpg

Cikkem tárgya végső soron két ember jelentős erőfeszítésének gyümölcse: Az író-rendező-producer Shane Abbess-é és állandó társáé, Brian Cachiaé (szintén dolgozott a forgatókönyvön, pénzével támogatta a projektet, illetve ő szerezte a zenét). Abbess és Cachia mindig együtt dolgoznak az előbbi rendezésein. Két érdekességet találtam: Teagan Croftra a Ne bántsátok a feketerigót! színpadi adaptációjában figyeltek fel a filmesek, a leányzó akkor 9 éves volt, itt 11. Isabel Lucas személyesen választotta ki Gyp tetkóit. A The Osiris Child megközelítőleg 135 és félezer dollárt hozott be, a készítési költsége ismeretlen; a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, de senki sem dicsérte igazán.

Én azt mondom, tűrhető volt. A grafika nem rossz, a sztori érdekes, a fordulatokat nehéz előre látni, a színészek jók, a zene remek – csak valahogy hiányzik belőle a hangulat

Pontozás:

imdb: 5.6

Szerintem: 4/5

Hírek:

- A Titans-nek lesz 3. évadja, bár ennél lejjebb már nehezen tudnának menni…

Decemberben rengeteg munkám lesz, ezért kicsi az esélye, hogy bármilyen filmet megnézzek majd… Addig is hadd ajánljam a regényemet, hogy ne maradjatok az írásaim nélkül:)

Végül a legjobb betétdal, ami a végén és Bill végzeténél hangzik el:

Szólj hozzá!

Címkék: dráma sci fi


2019.11.20. 22:29 Tévésámán

Pretenders (2016-2018)

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_196.jpg

Egy barátom (aki férfi) anno megnevezett nekem egy közös ismerősünket (aki nő), mint „élete szerelmét”. Akkor elgondolkodtam a dolgon és tulajdonképpen én is fel tudnék idézni egy ilyen hölgyet, aki mindig kedves marad számomra – azt hiszem, ezzel minden férfi így van. Ez a Pretenders (vagy The Pretenders) egyik kiindulópontja. A trailerjét megmutattam külföldi haveromnak, aki annyit mondott: „Látni akarták, hogy Jane Levy-t lefekteti egy fekete pali.” Ez a másik kiindulópont. A harmadik (ami tulajdonképpen számomra az első) pedig Juno Temple szereplése a moziban, akiről utólag már elmondhatom, hogy teljes mértékben a legjobb dolog, amit ez az alkotás adhat nekünk – Jack Kilmer játéka mellett, akit egy másik Juno-moziból, az Egyszer Lenből ismerek (és amúgy Val Kilmer fia). Mindehhez még hozzájön az ismert (bár nem rendezőként) James Franco, aki 3 éven át kotlott ezen a mozin – és amúgy direktorként leírta magát előttem a bejegyzés végén majd látható videoklippel. A sztori miatt nem igazán akartam látni, és nagyon felemás érzéseket keltett bennem – de erről majd később, előbb lássuk, miről szól!

A film 7 éven átnyúlva mutatja be három ember komplikált kapcsolatát: Catherine (J.L.), Terry (J.K.) és Phil (Shameik Moore) 1979-ben egy mozi előtt találkoznak először, aztán a két férfi és a nő egy érdekes, se veled-se nélküled szerelmi háromszögbe kerül. Megcsalás és örök szerelem, boldogság és bánat, sok-sok szex, fotográfia és filmezés – de vajon ki kié lesz a végén?

Feltételezem, hogy ez a mű amúgy senkit se érdekel, szóval innentől SZPOJLEREK JÖNNEK!

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_192.jpg

A sztori a 7 évből hármat mutat be, ez a három év ugyanennyi részre osztja a cselekményt. A főszereplő egyértelműen Terry, a történeti fókuszpont azonban Catherine-en van (a politikai meg Philen). Röviden összefoglalva: T és C összejönnek meg szétmennek ’79-ben, újra összejönnek ’83-ban; végül jön a csavar plusz a legkevésbé sem kielégítő befejezés 1986-ból.

A legjobban Philt ismerjük meg, aki a nők bálványa, bárkit meg tud szerezni magának, ráadásul főállású fotós – az a művészi fajta. Terry a filmek szerelmese az apja révén, akivel régen folyton moziba jártak. Először rendező, majd kritikus lesz, de kipróbálja magát az írásban is – James Franco talán benne testesítette meg önmagát. Catherine pedig a vágy titokzatos tárgya, akiről csupán annyit tudunk, hogy színésznő és mindkét pasas magának akarja. A fehér a múzsáját, a szerelem első látásra megtestesülését látja benne; a fekete meg csak meg akarja dugni, de minél többször. (Ez szó szerint elhangzik Moore és Levy karaktereinek beszélgetésében.) Innentől pedig az megy, hogy a csaj mikor kit és mi alapján választ…

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_129.jpg

Két problémám van a Pretenders-szel: Az első, hogy nem látom az értelmét – az emberi természetet, a csalfa szerelmet akarja bemutatni? A második, hogy mocskosul tele van liberális propagandával, pedig független alkotásként erre nincs szüksége (kitűnő ellenpélda az ugyanígy három ember sorsát bemutató One Percent More Humid, ami ennek ellenére mégsem annyira jó). A közepén, 1983-ban úgy tűnik, mintha végre mindenki elnyerné méltó jutalmát, ám aztán a ’86-os harmadik részlet végülis visszavet mindent a nullára… Na, de most ne ezzel törődjünk, lássuk az első harmadot!

1979: Terry és Phil ugyanarra az egyetemre járnak, látásból ismerik egymást, és azon a napon, mikor mindketten először pillantják meg Catherine-t, össze is barátkoznak. A gyengéd, kedves fehér fiú egyfajta csatlósként „lohol” a nagydumás fekete srác nyomában, aki minden neki tetsző nőt elvisz egy körre – közben újdonsült legjobb pajtásának is jut valami. Viszont Terry elméjébe beleégett Catherine képe, csak rá vágyik, és aztán egy napon ismét ott van a lány a mozinál, a két srác pedig egyszerre kezd el nyomulni rá. A nyitány kicsit gyenge, igazából nem értem, hogy Terry mit lát Philben, miért lesznek olyan nagy cimborák. Persze, kiegészítik egymást, meg ilyenek… Érdekes, hogy az egyébként igazán jóvágású Jack Kilmert egy szimpla ocsmány szemüveggel sikerült elrondítaniuk (plusz valószínűleg az elején alig sminkelték ki); Shameik Moore-nak meg igen fura arcszerkezete van és az akcentusát sokszor nehéz megérteni. Jane Levy-t személy szerint nem kedvelem, de van tippem, miért ő kapta ezt a szerepet.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_227.jpg

A korszak visszaidézéséből az nagyon tetszett, hogy mindenki egyfolytában bagózik, a későbbiekben pedig kendőzetlenül mutatják be az úgymond művészethez tartozó frivolitásokat (drogfogyasztás, pucér „modellek” a kiállításmegnyitón, stb.), ezek azt hiszem mind jellemzőek voltak a ’70-es évekre. Az kevésbé jó, hogy az első harmadban gyakorlatilag egyfolytában szól a zene, ami valahogy ál-hangulatot teremt, nem igazán hozza létre azt az atmoszférát, amit a hasonló muzsika visszafogottabb vagy csak normálisan adagolásával lehetséges.

Ha figyelünk, akkor az alkotók már ekkor felfedik előttünk, hogy mindegyik főszereplőnek van valami súlyos „hibája”: Phil előtt nincs akadály, de ennek ellenére mégis azt az egyetlen nőt viszi el, akit a legjobb barátja szeret. Terry igazából nem ismeri Catherine-t, csak a külseje fogja meg benne. A lány meg akkor, amikor felismeri és elfogadja a fehér fiú szerelmét, direkt összefekszik a feketével, mert miért ne alapon. Ezek korántsem teszik a „hősöket” szimpatikussá és mindegyik „hibát” igazán ellenszenves módon tárják elénk.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_197.jpg

Apropó megmutatás: A nyakkendő-a-kilincsen-dolog első alkalommal felvette bennem, hogy talán akkoriban nehezebb volt egy kis nyugalmat találni, picit egyedül lenni, valami csöndesebb zugban – legalábbis az USA-ban biztos. Sok mozit láttam már a ’70-es évekből, korábban mégsem ugrott ez be számomra. Plusz ott a névtelen csaj a moziból, aki lefekszik Terry-vel, az ő mellét láthatjuk, Jane Levy-ét (aki amúgy kb. ugyanígy néz ki meztelenül) nem. James Franco kedveli a tükröket, sokszor a karakterekből csak a tükörképüket láthatjuk. Végül egy pici homályos dolog, a trailerben is látható, ahogy Catherine bedobja a kukába a nyakkendőt; akkor ez most azt jelenti, hogy ő vette le az ajtóról és végig nála volt, vagy…?

1983: A teljes Pretenders 95 perc, és az első 34-ben már benne volt minden. Utólag még idegesít is, hogy az egész sztori vége ugyanaz, mint az első harmadnak, tehát a teljes hátralévő egy órában mindössze Juno Temple jeleneteit van értelme megnézni és ezt most elfogultság nélkül mondhatom. Szóval fogalmam sem volt róla, hogy most mi következhet. Nos, az első lépésként az alapvetően még mindig színész Franco megjelenik, egy filmrendezőt alakítva. Ms. Temple az ő feleségét játssza. Két dolgot kell itt megjegyeznem, először is hogy James bácsi visszafogottan csupán három jelenetben teszi tiszteletét, alig van szövege, vagyis nem tolakszik a többiek elé/közé; másrészt viszont nagyon érdekes, hogy éppen azt a figurát alakítja, akit megcsal (majd) a felesége…

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_161.jpg

Furcsa, hogy Terry vajon mit keres Phil kiállításának megnyitóján (ahol amúgy számos kép Catherine-t ábrázolja, aki összetörte a szívét)? Az a helyzet, hogy a forgatókönyvíró szerint az időközben nyilvánvalóan a szerelmi csalódás miatt a filmezésből kiábrándult, ezért kritikussá vált fehér fickó még mindig a néger barátja. Tehát attól függetlenül, hogy a másik megdugta ÉS elvitte előle élete szerelmét, még mindig barátok. Ezt egyszerűen képtelenség komolyan venni, a helyzet pedig kifejezetten nevetségessé válik, mikor Catherine előadja magát (szavai lényege: „csúnyán megszívattalak, de hé, ne utálj már, oké?”).

Juno első jelenetében még csak a haja fénylik, a tehetsége nem. Itt következik egy újabb fura helyzet, mikor kiderül, hogy a kamera-összetörés megrendezett volt, ekkor még úgy tűnik, a fotós és a színésznő nyitott kapcsolatban élnek; a valóságban Phil azonban annyira hűséges, hogy csak és kizárólag Catherine-nel fekszik le, pedig körbeveszik a (szerinte) jobbnál jobb bigék. Meg azt se bánja, ha „párja” bárkinek szétteszi a lábát, akinek akarja. Mint a kiállítás után Terry-nek…

Phil mindezt úgy adja elő, mintha teljesen normális lenne. Azt mondja, tudja, hogy Catherine lefekszik másokkal és Terry-re vágyik, de nem izgatja magát. Catherine se izgatja magát amiatt, hogy esetleg a viselkedésével bántja mindkét fiút. Terry meg csak néz… Aztán van egy paranormális telefonbeszélgetés, ahol Kilmer és Levy figurái úgy beszélik meg, hogy találkoznak, hogy nem egyeztetnek helyszínt, majd egy olyan helyen lesznek, amit még sosem láttunk. Ez a találkozó-dolog is baromság, úgy néz ki, hogy négy éve nem látták egymást, ami jelentős teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a fiúk barátsága megmaradt és rendszeresen találkoznak; erre most a lány meglátja egykori „szerelmét”, majd rögtön le is fekszik vele. De arra már nem hajlandó, hogy Terry-t válassza. Most nem… Tehát: Amikor Phillel van, Terry után vágyakozik, amikor Terry-vel van, akkor Phil után. Philt lépten-nyomon megcsalja, Terry-t lelkileg tönkreteszi és egyikük sem igazán boldog vele (bár úgy tűnik a fekete pofát hidegen hagyja, hogy mindenki felpróbálja a csaját). 4 év után ott a lehetőség, hogy Catherine újrakezdjen, mégsem teszi. Neki jó ez így, eddig.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_149.jpg

A 49. percnél lett igazán érdekes számomra a film. Juno Temple ebben a teljes szekvenciában szinte ragyog, gyönyörű, izgalmasnak, érdekesnek tűnik és az a jelenet, ahol Franco figurájával az eredettörténetüket mesélik, remekül koreografált. Minden benne van: Catherine és Phil látszólagos boldogsága, a szex ami együtt tartja őket, a rendező alakjának látszólagos elégedettsége, Victoria (vagyis Juno) szemezése Terry-vel és az, ahogy utóbbi ide-oda néz, egyik foglalt nőről a másikra. A szőke szépség ezután uralja a vásznat, pláne mivel Terry direkt szürke és jelentéktelen. „A legtöbb ember, aki kapcsolatban van, valaki mást szeret.” – mennyire igaz Victoria eme mondata; utána pedig az első igazán vicces pillanat is hozzá kötődik, a csókolózás a gardróbban.

Innentől kezdődik az „aranykor”, mikor mindkét srác boldog. A fekete a csalfa szukával, a fehér a tündérrel (értitek?), aki még a férjétől is elválik, hogy egymáséi legyenek. Csak egyvalaki boldogtalan, a szarkeverő, vagyis akit Levy játszik. Mert amikor ott volt a lehetősége 1979-ben, hogy Terry barátnője legyen, elbaszta (szó szerint); aztán még mielőtt a koma és Victoria összejöttek, megint ott volt az újabb lehetősége, hogy együtt legyenek és akkor direkt nemet mondott; most azonban, hogy látja, hogy Kilmer figurája már nem szenved, rögtön kell neki. Arra gondoltam, így a 60. perc tájékán, hogy most nekem sajnálnom kéne ezt a hülye picsát? Mire fel? Juno figurája szebb, érdekesebb, viccesebb, okosabb, minden szempontból lemossa Levy-ét…

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_124.jpg

Pici, de fontos közjáték: Ugye tudjuk, hogy Terry abbahagyta a filmkészítést, és Catherine rájön, hogy ez miatta alakult így. Ezért előáll egy történettel, amit a srác megírhatna és megrendezhetne; ennek a címe „The Pretender”, és érezhető, hogy Catherine meg Terry kapcsolatáról szól – csak én ekkor azt hittem, hogy utóbbit az öregember jeleníti meg. Ez az ötlet újra munkára sarkallja Terry-t, a forgatókönyvet Victoria (aki amúgy szintén színésznő, miként a vöröske) rögtön átnyújtja egy befolyásos producernek (az imdbn a stáblistából kihagyott, felismerhetetlen David Krumholtz [aki korábban egy másik Temple-moziban, a Wonder Wheelben is felbukkant, ám ott nem akadt közös jelenetük]), aki zöld utat ad neki. Minden tökéletes, igaz?

Viszont Terry újból meglátogatja az apját (Dennis Quaid), és utána valamilyen helyen, ami nem világos, hogy hol van és a pofa minek megy oda, megint találkozik Catherine-nel, megint kefélnek egyet, aztán a nő ráveszi, hogy most akkor legyen szíves, bontsa fel az eljegyzését, hagyja ott az álmát és legyen vele. Ez a fasz pedig megcsinálja… Tudom, a szerelem vak, de ez baromökörség! Ezek után pedig jön a veszekedés Victoriával, akit azért nem tudok sajnálni, mert megcsalta a férjét; majd Phil pofára esése, akit meg azért lehetetlenség szánni, mert már a kezdet kezdetén utazott Catherine-re és szart Terry érzéseire. Pedig elvileg legjobb barátok… Az 1983-as szekvencia lezárása egy „kemény” interracial, váltott partnerekkel, 15 percen át.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_113.jpg

Eljutunk 1986-ba - egy év kb. fél óra. Még ’79-ben, a moziban ment az a francia film, amiben egy hölgy énekel és „vetkőzik”, akkor az jutott eszembe, hogy át fog menni az eredeti szcéna egy újraforgatottba Jane Levy-vel. Nos, itt ez úgy-ahogy megtörténik, mert Catherine előadja azt a részt a másik két főhősnek, miközben az eredetit rávetítik. Amúgy Terry és élete szerelme immár 3 éve alkotnak egy párt, most pedig új konfliktus közöttük, hogy Phil haldoklik, ugyanis az előző harmad lezárásának folyományaként AIDS-es lett… De a pasas végigkúrta az egész várost, sajnálni kellene? A fő-nő ismét rádöbben, hogy ő a hibás, mert – bár ezt a fekete beteg tagadja – ha marad, Phil kitart mellette, így elkerüli a fertőzést… Moore embere még fél lábbal a sírban is felmenti őt, nem tudom, mire fel. A „boldog” évek miatt? Végülis semmi meglepő nincs abban, hogy Catherine aztán lelép, de ekkor Terry, aki mindent feláldozott érte (kivéve persze a legszentebb barátságot a világon…) ahelyett, hogy utánamenne, még pár hónapot ápolja az egyre fogyatkozó komáját, aki ennek ellenére beadja a kulcsot. Akkor indul a hajsza a nő után…

ÜBER-SZPOJLER, avagy szpojler a szpojlerben

Már nem emlékszem hogyan, de Terry rájön, hogy vágya tárgya Londonban van. Itt sorra keresi fel a mozikat, mivel tudja, hogy Catherine imádja a filmeket, és találkozik az idős filmszínház-tulajdonossal (Brian Cox), aki felfedi előtte, hogy minden, amit eddig a szerelméről hitt, hazugság. Sőt, ami még ennél is meglepőbb, a „The Pretender” sztorija a valóságon alapult (kivéve a misztikus részt). Megtudjuk, hogy Levy alakjának anyja prosti volt, akit megöltek; és hogy mindenkinek tönkreteszi az életét, akivel kapcsolatba kerül. Cox embere a kérlelésnek hála beadja a derekát és rávilágít, hogy a keresett személy immár Franciaországban van… A végső két jelenetben Terry még utoljára pofára esik (csak úgy be lehetett sétálni egy színházba egy próba közepére akkoriban?), és ott marad barát meg barátnő nélkül. És hogy „Catherine” boldog lesz-e újabb párja oldalán? Nem valószínű.

Utolsóként álljon itt a megoldás, vagyis hogy miért Pretenders, vagyis Megjátszók a cím: Catherine a teljes személyiségét megjátssza; Phil megjátssza mellette a rosszfiút; Terry megjátssza, hogy túllépett rajta…

SZPOJLEREK VÉGE

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_148.jpg

A lezárás előtt némi mocskolódás… A professzor az egyetemen néger, és az óráján a csodadiák szintén az (meglepően hasonlít Eddie Murphy-re A bölcsek kövéréből). Az utóbb említett figura szájából elhangzik egy kis fricska Hollywood felé – bár konkrétan egy francia rendezőről beszél, azt mondja: „a filmjei tele vannak utalásokkal, könyvekre, a populáris kultúrára, politikára, és azt hiszi ez zsenialitás”. Ez gyakorlatilag majdnem minden ma készülő „álomgyári” mozgóképre ráhúzható – vajon ez a forgatókönyvíró véleménye, vagy az enyém? Hiteles-e ez James Franco „szájából”? Az említett órán nem egy, de két feminista is van, akik ostorozzák a férfi filmrendezőket, akik „férfi szemszögből látják a világot”. Micsoda súlyos bűn volt ez 1979-ben – pláne most… Vajon a hozzájuk hasonlóak a valóságban miként néznek a Pretenders-re? Megfelel-e cikkem tárgya a „női látásmódnak”? A 20. percben a színházi ünneplésnél felbukkan az egyetlen ázsiai szereplő, mert az muszáj; és ha már színház, Catherine ezt adja elő: Az utolsó tangó Párizsban feminista változata, én játszom Brando szerepét.” Tudnak ennél lejjebb menni? Naná! A 29. percben hangzik el szó szerint: „Terry úgysem fog megbaszni úgy, ahogy kellene.” – Már korábban is igen erőteljesen érezhető volt, hogy a fehér fiú minden területen alulmarad a feketével szemben, ám itt a végső pofon, ami inkább jobbegyenes. A néger ezt mondja és a csaj őt választja, rögtön oda is adja magát neki vele, ott, a kocsma férfivécéjében.

Lezárásnak annyit, hogy a stáblista végén és az imbdn is 2018 szerepel, de a filmet ténylegesen csak ebben az évben mutatták be. Ahogy az Avenues estében, a színészből lett rendezőnek ezúttal se sikerült gyorsan összeszednie a pénzt, megcsinálni az utómunkát, stb. – pedig James Franco azért ismert fickó. Még pár szót a készítőkről: A nemzetközi filmadatbázisban rákattintottam 3 érdekesnek tűnő címre, amiket James bácsi rendezett és egyik se érte el az 5 pontot - egyébként rengeteg mozgóképet dirigált már, csak ezek senkit se érdekelnek. Az író-producer Josh Boone volt; a mellékalakok közt pedig felbukkan egy bizonyos Nana Ghana nevű illető, akinek érdemes megnézni a pofáját, mert garantálom, hogy ilyen ronda nőt még nem láttatok…

Ahogy Garfield mondta anno, száz póknak is egy a térde, a Pretenders érdekes, gondolatébresztő marhaság, aminek semmi értelme nincs. Ha túltesszük magunkat a teljesen fölösleges propagandán, akkor lehet egy remek 20 percünk a közepén Juno Temple-lel, és meggyőződhetünk róla, hogy Val Kilmer fia örökölte apja tehetségét. Aki nem hiszi, hogy James Franco jóindulattal is csak amatőr rendezőnek nevezhető, az nézze meg a klipet a bejegyzés végén!

Pontozás:

imdb: 5.1

Szerintem: 3/5

Hírek:

- Josh Boone a rendezője az Új mutánsok című X-Men-izének, amit tavaly vagy azelőtt forgattak és jövőre állítólag be is mutatják. Az X-eket övező láz igazából már az Apokalipszisnél lecsengett, szóval itt már csak a copyright-jogok megtartásáról van szó… Boone „mester” a klaviatúráját sem hagyja kihűlni, ő írja ugyanis a készülő The Talismant, ami Stephen King azonos című művén alapul és gondolom olyan lesz, mint a Setét Torony – senkit se érdekel…

A hétvégén még valószínűleg megnézek egy rövidfilmet, ha tényleg, akkor az lesz a következő írásom témája.

Itt meg jön az ígért videoklip – óriási elpocsékolása ennek a remek színésznőnek…

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2019.11.13. 13:53 Tévésámán

Demóna: A Sötétség Úrnője (Maleficent: Mistress of Evil, 2019)

maleficent-mistress-poster-10.jpg

A prequel az, amikor egy ismert történetnek csinálnak egy előzményt, a sequel pedig a folytatás. De mi a túrónak nevezzük azt, mikor egy előzménynek csinálnak folytatást, ami egyben remake, vagyis újragondolás is? Pár napja még úgy hittem, a helyes válasz a bukás szó, de most, hogy láttam, örömmel jelenthetem be, hogy a Maleficent 2 egyáltalán nem annyira pocsék, mint egy manapság szokásos hollywoodi trágyahalom, amit filmnek neveznek. Azért korántsem tökéletes, de ne szaladjunk ennyire előre…

Szóval, ahogy az a folytatásoknál lenni szokott, kell valami, aki újabb bonyodalmat okoz, ez rendszerint egy rokon váratlan felbukkanása vagy egy szerelem. Itt mind a kettő adott, a kiindulópont viszont az, hogy Aurora hercegnő (Elle Fanning) és a herceg (akit eredetileg szerintem Herceg Fehér Lovonnak neveztek, de itt már Fülöp – Harris Dickinson) szeretnének összeházasodni. Csak hát egyikük a tündérek, a másikuk meg az emberek birodalmának leendő örököse, és a két nép még mindig nem tűri meg egymást, pedig az első rész azzal ért véget, hogy szent a béke. De mégse, sőt, egyesek mindkét oldalon háborút akarnak szítani („minálunk” a Királyné, Michelle Pfeiffer, odaát meg Ed Skrein), ehhez pedig kell egy bűnbak/csodafegyver – ez lesz a címszereplő Demóna (Angelina Jolie)…

A történet elég komplex, mert a legtöbb karakternek legalább valamilyen minimális motivációja és személyisége van. Például az első részben szinte alig látható herceg (a színészt egyébként lecserélték) egy a jövőbe derűlátóan tekintő ifjú, aki nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy méltó az apja örökébe lépni, közben pedig igazán boldog, hogy elveheti szíve választottját. Még konfliktus is jut neki, hiszen le akarja csillapítani a címszereplőt meg a Királynét, ráadásul bíznia kell Aurorában, hinnie kell neki. És ez csak egy mellékszereplő.

maleficent-mistress-of-evil-photocall-in-london-3.jpg

Ugyanakkor a kiindulópont, ahogy ezt feljebb említettem, egy klisé, a folytatásokban használt kötelező házasság az (lásd még pl.: Télapu 2, Neveletlen hercegnő 2); plusz ott az ismeretlen rokon(ok) felbukkanása, ami ugyanilyen jól bejáratott mechanizmus (Addams Family). Közben folyton ismétlődnek a szituációk az előző epizódból: Demóna képtelen féken tartani a mágiáját, a tündér keresztszülők (köztük kedvenc színésznőm, Juno Temple) ügyetlenkednek, Holló (a jobb sorsra érdemes Sam Riley) próbál közvetíteni az emberek és Jolie karaktere közt; sőt, még konkrét visszaemlékezések is vannak, ahol bejátszanak nekünk pillanatokat a Maleficentből.

Általánosságban elmondható, hogy az egy perc híján két órás játékidő számtalan olyan hosszasan kitartott jelenetet tartalmaz, amikben semmi lényeges nem történik, csupán a látvány dominál (pl. a híd az emberek világába, ismerkedés a Sötét Árnyak barlangjával, utóbbiak harci tánca, a teljes „add vissza a koronámat”-szekvencia, stb.). Szerencsére az animáció igazán jó lett, a mesebeli lények valóságosnak tűnnek, miközben megőrzik egyfajta rajzfilmes bájukat (a legjobb példa erre a cuki sül-tündérke), a Sötét Árnyak változatos tollazata és szárnyaik remekül néznek ki, a fantasy-építményekre se lehet panasz. A 3D a vége felé érkező hamvak-jelenetnél működött leginkább, egyébként viszont teljesen felesleges, ahogy az lenni szokott.

Ellenben az már baj, hogy a közönség szinte egyáltalán nem nevetett a poénokon, amiknek a drámát kellett volna megtörniük, egyes események kitalálhatóak (a gáz a templomban, a hamvak „végzete”), ezen kívül pedig utólagosan teljesen új alapokra helyezik Demónát. Gyakorlatilag tisztára mosnak egy gonosz rajzfilmfigurát, mert a producerek egyike játssza őt… Ezen kívül a kétségtelenül szép külső mögött végső soron ugyanaz a sztori szerepel, mint az első részben: Adott Maleficent, akit egy uralkodó ki akar csinálni. Ő közben segíteni akar másokon, pedig gonosznak hiszik, mialatt az emberek meg a tündérek összeférhetetlensége háborúhoz vezet; de aztán jön a hercegnő és megsegíti a keresztanyját, aki végül megmenti a világot…

maleficent-mistress-of-evil-photos-2019-12.jpg

A sztoriban érezhető egy nagyon erős háború-ellenes üzenet: Aurora és Fülöp esküvője alapot adna a békéhez, a fekete tündér békét akar, a Királynő, az uszító tündér meg a főparancsnok (David Gyasi) háborúzni kívánnak, az öreg király (Robert Lindsay) szintén beszüntetné a harcot, és szinte végig arról van szó, hogy legyen-e csata vagy ne legyen? Közben ott van még a „barbárok” és „civilizáltak” ellentéte, ebben az esetben szó szerint kell érteni az első kifejezést, hiszen ezt anno a rómaiak azokra használták, akik nem beszélik a nyelvüket, a Királyné pedig kimondja, hogy a tündérek nem tudnak beszélni; ám a Sötét Árnyak a bennszülötteket is jelképezhetik, míg az emberek az európai hódítókat, de mivel mindkét csapat utálja a másikat, még rasszizmusról is beszélhetünk. (Amúgy megint adott a kérdés, hogy ha ezek a szárnyas lények valójában a természet őrzői, tulajdonképpen pozitív hatású faj, akkor miért van ilyen baljós nevük? Ezt nem értettem az előző részben sem, miért van ennyire baljóslatú neve a tündérek országát védelmező pozitív alaknak?)

Az előző rész kétségtelenül feminista buzdítás volt (a szárnyak levágása = megerőszakolás, az igaz szeretet csókja egy nőtől jön, stb.), itt ehelyett olyan fokú diverzitás van, ami már vicc kategóriába megy át. Bár majdnem az összes főszereplő fehér, rajtuk kívül azonban mindenütt feketéket, hispánokat és ázsiaiakat lehet látni a szolgák, katonák, a nép egyszerű tagjai között. Ez abszolút belefér, lévén a helyszín nem ugyanaz, mint az első Maleficentben, ez egy másik birodalom. Az más kérdés, hogy ha ez egy középkori állam mintáját követi, akkor a katonaság vezetője semmi esetre sem lehetne fekete, az udvarmester meg pláne nem lehetne nő… (Érdekes módon a szokásos vetítés előtti bemutatókból kiderült, hogy a közelgő Jégvarázs 2-ben ugyanígy egy fekete férfi vezeti a hadsereget.) Az udvarmester még megérdemel pár mondatot: Külsejét tekintve (hölgyismerősöm szavaival) olyan, mint egy rajzfilmfigura, az arca mintha viaszból lenne és teljes mértékben androgén megjelenésű. Gyakorlatilag csak akkor lehet rájönni, hogy ez egy nő, mikor megszólal – pedig az őt alakító Jenn Murray a valóságban sokkal szebb.

Még egy dolog a diverzitásról: A Sötét Árnyak szinte mind „kisebbségiek”, Jolie, Skrein és egy nagyon magas fickó kivételével csak elszórtan, egy-egy villanásnyi időre láthatunk köztük fehéreket. Az ő esetükben azzal magyarázható mindez, hogy a világ más-más pontjairól származnak, ezért néznek ki úgy, ahogy – viszont akkor a sivatagiak mondjuk miért nem arabok? (Közel-keleti külsejű figurák egyébként nincsenek.) Aztán van egy-két elgondolkodtató mondat a fajokról. Az uszító szerint „az emberek már évek óta üldöznek minket”, a Királynő azt mondja, „a béke csak álom”, később vadállatnak nevezi Demónát. És az is érdekes, hogy szembekerül egymással a nép és a faj: A címszereplő elvileg most ismeri meg a saját fajtáját, de közben a tündérekkel, akik elvileg a népe, teljesen közömbös, aztán végülis egy ember, Aurora mellett sem teszi le a voksát. Az említett hercegnő inkább a mesebeli lényeket választja, mint az embereket – akár Optimus a Transformers-filmekben, saját faja ellen dolgozik, bár itt „mi” mégsem fizetünk rá úgy, ahogy az Alakváltók ott. Azért érdekes megfigyelni, hogy a hollywoodi pénzemberek hogyan képzelik el az ideális társadalmat, hiszen ez a sok dolog, amit felsoroltam, mind ennek a lenyomata.

maleficent_juno1.jpg

Sajnos a politikai üzeneteket se lehetett elkerülni. A hercegnő azt mondja, a kastélyát „a népnek adományoztuk”, ő maga pedig gyakorlatilag elment egy mocsárba lakni. Aszkétizmus? Hippi-kommuna? Ne adj Isten, kommunizmus? A Warwick Davis által nagyszerűen életre keltett gnóm tudós kísérletezése az élő alanyokkal, a vegyi fegyver fejlesztése újabb felszólalás a háború ellen, és közben teljes mértékű lenyúlása a Roger nyúl a pácban emlékezetes jelenetének, mikor a Bíró megsemmisít egy szegény firkát. (Esetleg utalás Mengele doktorra.) Elgondolkodtató Pfeiffer alakjának tirádája a békeszerető férfiak ellen. Ezzel vajon mit akartak mondani? Hogy a béke rossz? Az szintén fura, hogy egy nő szájából hangzik el ez. A negatív figurák mindegyike megjavul, kivéve a kék szemű, szőke Királyné, aki mindenképpen háborúzni akar… A leginkább felháborító viszont a templomi szekvencia, ahol az Isten házába bezárt lényeket, akiket a gonosz karakterek lenéznek és nem tekintik őket velük egyenrangúnak, szó szerint elgázosítja egy hófehér bőrű figura, miközben orgonazene szól. Ez felidézi a holokausztot, de lehet kirohanás az egyház ellen, és még talán a közismerten antiszemita Richard Wagnernek is odasóznak egyet a zenével. A végén van még egy kis szúrás a tradíciók felé, mikor nő vezeti oltárhoz a menyasszonyt.

Pár szót a színészekről: Sajnos a tündér keresztanyák ezúttal csak mellékszereplők, és egyszer sem veszik fel az emberi alakjukat. Szerencsére a stáblista utáni első jelenetben már benne vannak, de így is túl keveset szerepelnek – szóval örültem volna, ha többet láthatom Juno Temple-t. Elle Fanning még mindig elképesztően szép, ő a megtestesült Disney-hercegnő, és éles kontrasztban van az egykori szexbomba Angelina Jolie-val, nem csupán az életkorbeli különbség miatt. Fura módon Jolie melleit megnagyobbították – mint ismert, a mellráktól való félelmében levetette őket. Ez és a rengeteg maszk, amivel Demóna idegenségét jelenítették meg, valahogy földönkívülivé avanzsálja az egyébként személyiségében rendkívül visszataszító színésznőt. Chiwetel Ejiofor tehetséges fickó, ide viszont egyrészt a bőrszíne, másrészt az Oscar-díja miatt került be, szerintem ezt a figurát bárki más is el tudta volna ugyanígy játszani. Ed Skrein mindent belead, de nála már maga a maszk és a speciális effektek elegendőek a fenyegető jelenléthez. Sam Riley az egyik legjobb, bár ő meg csak a hatalmas orra meg a különös arcszerkezete miatt került ide, szintén nem a tehetsége révén. Michelle Pfeiffer nagyszerűen árasztja magából a hidegséget, hiába, régi motoros, akit nem csak a szépsége juttatott az A-listás sztárok közé. Ki kell még emelni visszatérő szereplőként a másik két tündér keresztanyát, Leslie Manville-t és Imelda Stauntont (sajnos alig láthatjuk őket); illetve a statiszták közt találtam egy Russell Balogh nevű angol színjátszót, aki valószínűleg magyar felmenőkkel bír.

Az alkotókról: A rendező az a Joachim Ronning, aki a megbukott Karib-tenger kalózai 5-öt és a kereskedelmi tévék által imádott Las Bandidas-t dirigálta (egyiket se láttam, szóval nem tudom, ezúttal jobb volt-e, mint korábban). Az első író a Disney-nél régóta szolgáló Linda Woolverton, aki az eredeti Az Oroszlánkirályt, a nagyon aranyos Úton hazafelét, a különös Tim Burton-féle Alice Csodaországbant, annak szintén megbukott második részét, plusz az első Demónát írta. Mellé vették fel a Noah Harpster-Micah Fitzerman-Blue írópárost, akik nyilvánvalóan nem a tehetségük miatt kerültek ebbe a privilegizált helyzetbe, hanem mert írtak valami drámai forgatókönyvet 2013-ban egy az Egyesült Államokban ismert tévés személyiségről, ami senkinek se kellett. Most viszont csináltak belőle egy filmet Tom Hanks-szel, de ezt még senki se láthatta… Ahogy már szóba került, a producerek egyike Angelina Jolie.

maleficent-party-jpg.jpg

Néhány érdekes megfigyelés: A Királyné azt kérdezi az első rész negatív főszereplőjére utalva, hogy „Meghalt… vagy megölték?”. Ez talán egy apró fricska a Disney felé, ahol minden gonosz szereplő úgy hal meg, hogy leesik valahonnan – a csúcs az, hogy ez még így is megtörténik itt, az udvarmesterrel. (El tudom képzelni, hogy a „cenzorok” ezt a pici bökést egyébként nem vették észre és benne hagyták.) A királyi fogadás másik figyelemre méltó momentuma, amikor a kis sült szárnyasokat leteszik a vendégek elé (Holló reakciója az egyik poén, amin nevettünk), ekkor Demóna azt mondja viszolyogva, hogy „Madár.”, de közben a homloka közepén ott egy madárkoponya. Persze azt a szerencsétlen elhullott állatot nyilván nem ő ölte és ette meg, csak ez azért furán jön ki. (Hiába meresztettem a szemem, képtelen voltam eldönteni, hogy a szintén csontszínű „gallér”, ami a ruháját felül keretezi, az madárkoponyákból vagy csontokból állt-e. A poszter szerint igen...) Ha már madarak, akkor jön a vacsora dicstelen vége, mikor a két fekete ruhás vendég repülve távozik, ekkor a boszorkányt lelövik, elveszti az eszméletét és ezért megtörik a varázs, ami Hollót állat-alakban tartja, visszaváltozik emberré. (Amúgy ennek nem fordítva kellene lennie, hiszen ő alapvetően szárnyas, és a mágia változtatta át?) A fickó lezuhan az égből mondjuk 45 méter magasból, amihez hozzájön a repülés lendülete; és egy karcolás nélkül megússza. Ez hogy a francba’ lehetséges? Ha jól emlékszem, esés közben fehér színű lesz, ami azt jelzi, hogy talán meztelenné válik. Akkor honnan szerez ruhákat, ráadásul pont olyan holló-szerűeket később? És hogyan jut haza? De a legérthetetlenebb az, hogy erről az egészről egy árva szót se szól Aurorának. Miért nem? Ha én lennék Holló, akkor nekem bizony úgy tűnne, hogy az úrnőm direkt változtatott át, hogy ne tudjam követni. Ezt csak elmondanám a királynőmnek…

Az utólagos mítosz-megmásítás miatt homályos, hogy ki mit tud: Ha Ejiofor figurája ismeri Jolie-énak a származását, akkor tudja, hogy mi fog történni vele a végén? Ha igen, akkor az áldozata tulajdonképpen hiábavaló (persze, persze, motiváció, stb…). Látható, hogy Demóna sosem sejtette, hogy vannak még hozzá hasonlóak a világon, ezért utána teljesen megalapozatlan, hogy tudja, hol van a temetkezési helyük. Azt se értettem, hogy Aurora honnan ismeri a sírvirágot, mert ez feltételezi, hogy tudja, miért hívják így és hogy ez miként kötődik a keresztanyjához. A gnóm a hosszú fülei ellenére valószínűleg süket, hiszen nem hallja meg, ahogy a hozzá képest hatalmas hercegnő besétál a laboratóriumába mögötte. Emberi kollégái, a királyt vizsgáló orvosok pedig feltehetően vakok, hiszen nem találták meg a gigászi tűszúrásnyomot az uralkodó karján… Nem világos, hogy mindegyik Sötét Árny tudja-e irányítani a természet erőit, vagy csak egy maroknyi kiválasztott? És ha a helyzet az utóbbi, akkor min múlik, hogy melyikük bír ezzel a képességgel? Teljesen logikátlan, hogy a tündér keresztanyák miért nem változnak emberré és veszik fel úgy a harcot az udvarmesterrel. Hárman simán elbánnának vele… Demóna fogsora a történet kezdetén hegyes, ragadozó-szerű, a befejezéskor már normális.

SZPOJLEREK ITT

A központi alak a régi Csipkerózsika-rajzfilm egyértelműen gonosz figurája, akit már az első részben felmentenek; itt azonban utólag még azt is megmagyarázzák, hogy nem is ő átkozta el a hercegnőt, hanem a velejéig romlott Királyné… Ez az egész meglepően hasonlít Az Álmosvölgy Legendájához, ahol a boszorkánysággal vádolt nemes kiasszony szív, amiért a gazdag földbirtokos számító felesége mágiát használ ellene, hogy megtoroljon egy gyerekként őt ért sérelmet. A főnix (ami amúgy rohadtjó) és a könny meg a Harry Potter lenyúlása. Se a herceget, se a királyt nem zavarja a Királyné végzete; senkit se érdekelnek az áldozatok - bár embereket nem látunk meghalni, a tündérek meg csak átváltoznak. Hölgyismerősöm szerint Demónának a végén vissza kellett volna változtatnia az elgázosított tündéreket.

SZPOJLEREK VÉGE

Érdekességek az internetről: A Mistress of Evilt a Disney Csipkerózsikájának 60. születésnapján mutatták be. Demóna azt mondja egy helyütt: „milyen kellemetlen helyzet”, ez benne van az első részben is, úgymond a szavajárása. A fekete tündér így szól: „emlékezz, ki vagy”, ezt pedig Mufasa mondja Az Oroszlánkirályban, aminek az írója ugyanaz, mint cikkem tárgyának. Az alcím jelentése A Gonoszság Úrnője, ám számos országban már az első részt is így nevezték, ezért ezeken a helyeken csak szimplán Demóna 2-ként vetítik e filmet. Az IMAX-verzió képe szélesebb, mint a rendes mozisé, ezért mind felül, mind alul többet lehet látni az egyes képkockákból (valószínűleg olyan sokat nem tesz hozzá az élményhez). A Maleficent 2 megközelítőleg 185 millió dollárból lett, még mindig vetítik, eddig több mint 430 milliót hozott vissza. A kritikai fogadtatásáról nem találtam adatokat, de amennyit láttam, az alapján közepesnek ítélik a cikkírók.

egep67bwwaac-py.jpg

Összesítésben ez a film felülmúlja az előzőt, mint fantasy-történet, plusz ezúttal a sokkal szimpatikusabb Aurora hercegnő az igazi főszereplő, ahogy annak a Csipkerózsikánál lennie kell. A látványvilág szép és hihető, a színészek többsége jól teljesít, viszont a humor nem igazán működik, és túl sok lyuk van a történetben. Ettől függetlenül nekünk kellemes esti kikapcsolódást jelentett, de biztosan nem válik majd a kedvenceim egyikévé. (Mellékesen a két jegyért, a 3D-hez szükséges két szemüvegért, 2 pattogatott kukoricáért és egy üveg buborékmentes ásványvízért kis híján 6100-at szurkoltunk le…)

Utólagos szerkesztés: A wikipedia-oldalát elfelejtettem elolvasni, úgyhogy jöjjön néhány extra adat innen! Az első rész 2014-es, az új öt évvel későbbi, és a filmben el is hangzik, hogy öt év telt el a korábbi események óta. A teljes forgatás alig több mint egy hónapot vett igénybe. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, a színészek játékát elismerték, és ugyanúgy kritizálták a történetet, ahogy én. Nekik azonban az effektek se tetszettek. Remek mondat a Rotten Tomatoes-ról: „(…) túl ritkán támogatja lenyűgöző szereplőgárdáját és látványvilágát egy varázslatos történettel ahhoz, hogy indokolt legyen a létezése.”

Pontozás:

imdb: 7/10

Szerintem: 3/5 (Túl hosszú, túl sok benne a sztori szempontjából lényegtelen jelenet, kellően nagy számú dologra nincs magyarázat.)

Hírek:

- Elle Fanning az idők szavára hallgatva elvállalta a Veled minden hely ragyogó című nagyon fontos tinidráma főszerepet, ami egy fekete fiú és egy fehér lány szerelméről szól. Sőt, még a pénzével is támogatja ezt a valamit…

- Warwick Davis egy a Willow-n alapuló tévésorozat készítésén fáradozik. Vajon George Lucas-t is bevonja?

Várható írások: Pretenders (aligha mondható, hogy szeretném ezt látni…).

Szólj hozzá!

Címkék: fantasy


2019.10.23. 17:54 Tévésámán

Esze semmi, fogd meg jól! (Going Berserk, 1983)

berserk2.jpg

John Candy a ’80-as évek második és a ’90-es évek első felének igazán ismert színésze volt, akire elsősorban remek vígjátéki szerepei miatt emlékezünk, 25 évvel a halála után is. Olyan kitűnő alkotások főszerepeit játszotta, mint a Repülők, vonatok, automobilok és a Jég veled!; de felbukkant a kétes hírű Eszelős szívatásban, plusz néhány igen gyenge mozgóképben, pl. Fegyvere van, veszélyes; Mama pici fia, Meztelenek és bolondok. A Going Berserk sajnos inkább az utóbbiak közé tartozik, mindössze azért akartam újra látni, mert van benne egy igazán emlékezetes rész (a nagymama és Candy első találkozásának teljes jelenetsora), meg nagyon ritkán adja a tv.

Szóval a sztori John (J.C.) körül forog, aki limuzinsofőrként és dobosként keresi a kenyerét, de az a szerencse (?) éri, hogy beleszeret egy nagyhatalmú politikus lánya. Úgyhogy a fiatalok készülnek az esküvőjükre, azonban főszereplőnk nagy szerencsétlenségére egy fura szekta éppen őt pécézi ki, hogy felhasználják jövendőbeli apósa ellen. És ez még csak a jéghegy csúcsa…

Röviden úgy lehetne összefoglalni ezt a filmet, hogy a központi alak egyik lehetetlen helyzetből kerül a másikba, miközben idegesítő mellékszereplők és hosszú paródia-jelenetek veszik körül. A cselekményt egy különös keretbe szorították, amiben John közvetlenül a nézőknek meséli el, hogy mi történt vele. Ennek igazából semmi értelme nincs, a végén lévő éneklés meg az elnyújtott utolsó poén pedig már erősen a túlzás kategóriába lógnak bele.

„mintha hasmenése lenne az agyamnak”

berserk3.jpg

Cikkem tárgyát 1983-ban mutatták be, és ez önmagában ad egy olyan kvalitást számára, ami még úgy is élvezhetővé teszi, hogy az alkotók erősen próbálkoznak az élvezhetetlenné tételével. A ruhák (főleg az aerobikos részekben), a végig kitűnő háttérzene és a sok-sok politikailag inkorrekt humor frissítőleg hatnak a mai „vígjátékok” után. Itt bizony majdnem mindenki kap: a kövérek, a kurvák, a nők, a zsidók, az olaszok, a négerek, az ázsiaiak, de még a papok is.

„Egy seggfej vagyok és élvezem!”

Candy újfent elsőrangú teljesítményt nyújt, főként burleszk-humort kell előadnia. Ekkor még korántsem volt annyira dagadt, mint mondjuk a Jég veled!-ben, így az egyébként nagyon alpári ajtós szekvencia rengeteg dinamikus mozgást igénylő kihívásával is szembe tudott szállni. Rajta kívül ismerős lehet Pat Hingle, az após, aki a Tim Burton- és a Joel Schumacher-féle Batmanekben Gordon főfelügyelőt alakította; Ernie Hudson (itt az egyetlen fontosabb fekete alak; legismertebb szerepe a Szellemirtók negyedik tagja), Kurtwood Smith (pl. Toomey az Oscarból) és Joe Flaherty (Chick, John legjobb barátja és a Happy, a flúgos golfosban a pacák, aki folyton beszól a címszereplőnek). A vágy tárgyát a számomra teljesen ismertelen Alley Mills játszotta, külön érdemes kiemelni a nagyit alakító Elizabeth Kerrt, szerintem az ő része az elején az egyik legviccesebb. A legrosszabb pedig a mindig antipatikus Eugene Levy, aki egy offenzív olasz bevándorló-paródiát ad elő nekünk, idiótán és jó hangosan, ahogy ezt az amerikai „humorban” szokás.

Ha már humor, a poénok közt vannak nagyon jók és igazán rosszak, ám valahogy a kettő között nem sikerült megtalálni a középutat. Rengeteg az idegesítő apróság, például több jelenet teljesen fölösleges helykitöltő (pl. a sztriptízbáros és az összebilincselt-rész), és van az étkezőbeli eseménysor, ami egyrészt igazán érdekes, másrészt vicces is, harmadrészt azonban egyáltalán nem illik a filmbe. Ugyanennyire kilóg a három paródia-szekvencia: Az első a kung-fu-mozikat, a második a Kék lagúnát, a harmadik pedig egy az ’50-es években az USA-ban sugárzott tévésorozatot, a Father Knows Bestet karikírozza ki. Mindegyiket sikerült úgy-ahogy hihetően beleszőni a cselekménybe, de ezek, meg a többi epizodikus jellegű részlet híján egy durván fél órás rövidfilmet kapnánk. A tényleges történet kb. 40 perc után indul el; állandóan a szexre utalnak, de semmi se látszik; és nem csoda, ha a néző elveszti a fonalat.

„Ez nem gyilkos, hanem egy hülye!”

berserk4.jpg

A Going Berserk azért lett olyan, amilyen, mert azok csinálták, akik: Az író-rendező: David Steinberg egy tévés humorista, főleg stand-uposokról szóló filmeken és hasonló szintű sorozatokon dolgozik, ráadásul ez mindössze a második egész estés rendezése. A társíró Dana Olsenhez a méltán gyűlölt Bigyó felügyelő; az emlékeim szerint tűrhető Ami sok, az sokk; és az annyira rossz, hogy már jó Az őserdő hőse köthető. Ezen kívül a három főhős (Candy, Flaherty és Levy) együtt dolgoztak a Kanadában nagy sikernek örvendő SCTV-sorozaton, tehát igazából ezt a mozgóképet filmszínházas debütálásuknak szánták. Az egyetlen dolog, amibe nem tudok belekötni, az a már említett kitűnő zene, ezt Tom Scott szerezte.

Néhány érdekesség: A forgatókönyvet John Candy-nek kellett volna írnia, de sose fejezte be a munkáját. Valószínűleg tőle több tellett volna, de ezt már nem tudhatjuk meg… A kövér komikusnak ez volt ez első nagyobb költségvetésű hollywoodi mozija, amit az ő nevével hirdettek mindenütt. A Father Knows Best-szekvenciában az anyukát alakító színésznő, Margaret Anderson az eredeti szériában a kislányt játszotta. A történet A mandzsúriai jelölt paródiája, és a nyitó-stáblista alatt hallható rapben majdnem az egészet előre elmesélik nekünk. A kész filmből 15 másodpercnyit kivágtak az Egyesült Királyságban (a nuncsakus részt, mert az a fegyver ott tiltott), egyes tévés változatai pedig hosszabbak, mint a mozis verzió. Saját megfigyelések: A filmbeli Johnnak és az igazinak is ugyanaz volt a középső neve (Franklin). Az SCTV-s fiúk együtt dolgoztak David Steinberggel a saját showján.

Az Esze semmi, fogd meg jól! minden tekintetben megbukott, a kritikusok és a nézők utálták, mindössze 234 950 dollárnyit tudott behozni a jegypénztáraknál – jóval kevesebbet, mint a benne ábrázolt fiktív kung-fu-paródia… A wikipedia által idézett egyik kritikus szerint túl sok, a másik szerint túl kevés benne a történet:)

berserk5.jpg

Nem mondanám teljesen pocséknak, de furcsa, széteső, zagyva. Párszor jót lehet nevetni rajta, máskor viszont a fejedet fogod, hogy hogy lehet valami ennyire blőd? John Candy-rajongóknak ajánlom, de egyébként nem érdemes vele vesződni.

Pontozás:

imdb: 5.3

Szerintem: 3/5

Erre a hétre még három mozgóképet kinéztem magamnak, majd meglátjuk, mennyit fogok megnézni belőlük:)

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték


2019.09.28. 16:56 Tévésámán

Teen Titans Go! vs. Teen Titans (2019)

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_00173.jpg

Tavaly egyik legjobb filmes élményem volt a Teen Titans Go To The Movies (a magyar cím szerintem nem megfelelő), aminek a vége-stáblistája alatt két kis jelenet is akad. Ezek közül az első megerősítette azt a hírt, amit közben a szinkronhang-színészek terjesztettek, vagyis hogy ha a mozi sikeres lesz, akkor visszatérnek az eredeti Tini Titánok a 2000-es évek elejéről. Internetes körökben azok, akik egyértelműen negatívan nyilatkoznak a Tini Titánok, harcra fel!-ről, korábban azt állították, hogy a teljes TTG-széria helyett a régi folytatására kellett volna ráállni, most meg, amikor nyilvánvaló lett, hogy a régiek visszatérnek, tovább fanyalogtak, mondván úgyse lesz olyan, mint volt.

Ez igaz. A 2003-at Teen Titans a tehetségek találkozása volt, ám hozzá kell tenni, hogy az emlékeket megszépíti az eltelt idő, és bizony még ez sem nevezhető hibátlan rajzfilm-folyamnak. Ugyanígy nem tökéletes a TTG sem, de rajongói között találni olyat, mint én, aki mindkét szériát szereti – és elismeri a hibáikat meg a pozitívumaikat. De mi van akkor, ha a régi Titánok az újakkal közös kalandban térnek vissza? Nos, a DC és a Warner előhúzták a legkitűnőbb csalijukat, hogy az összes fanatikust horogra csalják, viszont érthetetlen módon az előzménnyel ellentétben ezt nem küldték a filmszínházakba. A többi DCAU (DC Rajzolt Univerzum) mozgóképhez hasonlóan egyből dvdre/VOD-re (bármikor megnézhető, fizetős videó) jött ki…

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_01211.jpg

A Cartoon Networkön jelenleg futó sorozat ötösfogata (eredeti hangok: Robin – Scott Menville, Beast Boy/Gézengúz – Greg Cipes, Cyborg – Khary Payton, Starfire/Csillagfény – Hynden Walch és Raven – Tara Strong) összecsap a Gentleman Ghost („Különc” Al Yankovich) néven ismert szupergonosszal, aki képes megszállni mások testét. Egy véletlennek köszönhetően azonban a tudatlan szellem megrepeszti a kristályt Raven homlokán, emiatt elszabadul a féldémon lány démon fele. Ezt rögvest megneszeli a mindig résen lévő Trigon (Kevin Michael Richardson), és egy nem várt szövetségessel összefogva briliáns tervet eszel ki, hogy leigázhassa a multiverzumot: Egy nagy arénában egymás elleni harcra kényszeríti a Tini Titánokat és a korábbi, komoly változataikat (hangjaik ugyanazok, mint az újaknak)! A csata meglepő véget ér, és a két csapat Ravenjeik nélkül marad. Szerencsére a komoly Robinnak van egy terve, hogyan szerezzék vissza őket, így a hátramaradt két Robin, két Gézengúz, két Cyborg és két Csillagfény elindul, hogy világokon átívelő kalandban nézzenek szembe a mindent elpusztítani készülő gonosszal – miközben a TTG-s srácok megkísérlik kicsit ellazítani TT-s hasonmásaikat és megnevettetni minket.

Ahogy azt a korábbi Tini Titánok-mozik esetében leírtam, az a véleményem, hogy a 2003-as sorozat a három részes The End után kifújt. Onnantól kezdve már kevés jó ötlet jött, és a főszereplők helyett új mellékalakokra került a hangsúly. Azért még akkor is voltak kellemes epizódok, de összességében elfogyott a lendület meg a kreativitás. Az utolsó rész valóban aligha nevezhető lezárásnak, ám a Trouble in Tokyo kitűnően elvarr minden szálat. Vagyis valójában a Teen Titans lefutotta a köreit, megtette, amit kellett, de ennél többre már aligha képes. Az újkori felélesztés, Az Igazság Ligája a Tini Titánok ellen és ennek folytatása, a Tini Titánok: A Júdás-szerződés viszont nem ért el akkora sikert, hogy az újraálmodott csapat megint kapjon egy önálló kalandot. Az élőszereplős Titans-ről lehetne vitatkozni, finoman szólva hülyének nézik a közönséget benne, viszont szórakoztató a maga nemében. Jelenleg a második évad fut belőle, igen népszerű, talán még folytathatják is.

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_02730.jpg

A Tini Titánok, harcra fel! vég nélküli ismétlése a Cartoon Networkön aligha tesz jót a sorozat hazai megítélésének, plusz az epizódokat megvágják, hogy még több reklámot nyomhassanak közéjük, és a legújabb részeket a korábbiakkal teljesen összekeverve adják. Már az ötödik évadánál tart és érezhető, hogy kínlódnak az alkotók, mert gyakorlatilag az összes eredeti epizódra reflektáltak már, és a Shazam óta nem jött ki új, nagyszabású DC-film, amit parodizálhatnának, tehát elfogyott az anyaguk. Ezen kívül a szereplők szó szerint leépültek, mert míg az első három évadban ügyefogyott, de jó szándékú szuperhősök voltak, addig mostanra gyakorlatilag egy csapat marha lettek, akik egész nap nem csinálnak semmit és nincs egyetlen pozitív tulajdonságuk sem. Hogy emögött mi lehet, azt nem tudom, de legalább a TTG-mozik esetében az alkotógárda megerőlteti magát, hogy valami nagyot hozzon létre. A 2018-as Teen Titans Go To The Movies a szuperhősös zsánert, a DC-t, plusz az agyatlan közönséget is kifigurázta, miközben viszont egy Robin-centrikus, érdekes fejlődéstörténetet meg egy ízig-vérig akciódús hős-mozit is adtak. Szóval a léc magasra került… 

A TTG vs. TT esetében a Teen Titans-beli alkalmazást követve a vendégszereplők alkotják a sztori magvát. A cuki változatok már a saját sorozatukban is szembesültek önnön nevetséges mivoltukkal (pl. abban a részben, amikor A Távirányító Ura megmutatja nekik a régi Titánokat), itt pedig újonnan ez kerül a középpontba, miután személyesen találkozhatnak anime-verzióikkal. A cím meg a bemutató azzal kecsegtette a régi rajongókat, akik általában gyűlölik az új sorozatot, hogy kedvenceik lemossák a paródiáikat a színről, ez azonban távolról sem igaz, mert elég hamar rájönnek, hogy össze kell fogniuk. A két csapat viadala végülis döntetlennel zárul, aztán a sztori kétfelé szakad: A két Raven a TT világában találja magát, közben a többiek a TTG univerzumában keresik a megoldást arra, hogy miként juthatnának el a másikba. Az első szálon nem sok minden történik, a két csuklyás lány sétál és beszélgetnek; a másodikban viszont az alternatív valóságok meg a TTG szokott őrülete igazán szórakoztató, pláne hogy a régi Titánok még az olyan nevetséges szituációkban is megpróbálnak higgadtak maradni, mint amikor a Télapóval, annak feleségével és a manó-seregükkel kénytelenek szembeszállni. 

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_07084.jpg

Azt, hogy mégis mitől lesz „rossz” ez az egész, akkor érthetjük meg, ha megnézzük, kik ültek a hajó kormányánál: Bár a producerek közt ott van a TTG két vezére, Aaron Horvath és Michael Jelenic, plusz a DC-guru Sam Register; a rendezést meg az írást olyanokra bízták, akik csak részben köthetőek a sorozathoz. A rendező-producer Jeff Mednikow elsősorban storyboard rajzoló (a storyboard képregény-szerű előrajzolása annak, hogy mi fog történni egy filmben), ebben a minőségében dolgozott a TTGTTM-en, direktorként pedig hat remek részt jegyez a szériából, köztük az egyik kedvencemet, a Crazy Day-t. Ugyanakkor íróként felemás eredményt mutat, mert az egyik munkája, a No Power jó, a másik, a Birds viszont az egyik legpocsékabb. A forgatókönyvet készítők egyike, Marly Halpern-Grazer kreatív konzultáns volt a TTGTTM-nél (bármit is jelentsen ez), illetve hozzá fűződik két jó epizód, a Smile Bones meg a Road Trip. A társa, Jeremy Adams azonban semmilyen Tini Titánok-produkcióban nem vett részt korábban, és bár kötődik a DC-univerzumhoz, mégis ez volt az első találkozása a karakterekkel.

Mivel számos szereplőt mozgat a történet, ezért a legtöbben háttérbe szorulnak. Miként a Trouble in Tokyo esetében, Beast Boy és Cyborg ismét csupán a komédiáért felelősek, Starfire teljesen elsikkad, ellenben a két Robin és a két Raven jól megalkotott figurák. Az előbbi párosnál a TT-változat élvez előnyt, utóbbinál meg a TTG, aki a tulajdonképpeni központi alak. Jelentős játékidő jut Trigonnak, aki a Tini Titánok örök főellensége marad,  a végső harc közte és Raven között igazán emlékezetes lett. Sajnos a négyszemű főgonoszon kívül a többiek TT-verziói mind valahogy furcsán néznek ki, mert a 2003-as sorozatból senki sem vett részt a munkálatokban, ezért a végeredmény olyan, mintha a TTG-s fiúk megpróbálták volna elképzelni, milyen lett volna, ha ők csinálhatják a régi szériát. Persze a Teen Titans képi világát nyilván lehetetlenség tökéletesen újraalkotni, éppen ezért az animékre oly jellemző karikatúra-szerű arcok is elmaradnak. Az alternatív valóságok Titánjai jópofák, de a legtöbbjüket már láthattuk a TTG-ben. Az is igazán fura, hogy bár a Go!-rajzstílust nem nehéz lemásolni, azok a figurák sem teljesen önmaguk külsőre

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_08557.jpg

A kissé komolyabban (?) vett alaphelyzetet jelöli, hogy az előző résszel ellentétben itt már a hivatalos DC-logo látható a nyitánynál, illetve más DCAU-s művekhez hasonlóan a főcím alatt ott az egész sztori „árnyjátékkal” (ennek mondjuk az a hátránya, hogy ha nem láttad a bemutatót, lelövik a poént, hogy ki a főgonosz). A videojátékos rész Robinnal nagyon tetszett, de tulajdonképpen az az egyetlen igazi stílusváltás, ami mondjuk fél percnél tovább tart. Ezt ellensúlyozza a rengeteg alternatív Titán, bár ők mind csöndben maradnak, csupán sereget alkotnak a tényleges főhősök mögött. A poénok jobbak, mint az előző résznél, de sokkal kevesebb elrejtett utalás van a DC-univerzumra – ez újabb bizonyítéka annak, hogy nem a megszokott társaság csinálta a filmet. Ugyanerre utal, hogy a zene bénább a szokottnál, mindössze két éneklős rész van, amikből csupán az első része a történetnek, a második helykitöltő (ezt be is jelentik). Ez a kitöltés sajnos az első fél órában nagyon nyilvánvaló, mert hosszasan elnyújtanak olyan részeket, amikor semmi sem történik. Később erre már nem volt szükség, viszont összesítve legalább 2 percet kitesznek ezek, a dalokkal együtt pedig szerintem megkapjuk azt a kb. negyed órát, amivel a játékidő túllépi az egy órás határt. 

A vs. rész nem tart túl sokáig, ahogy a JLA vs. TT-nél se, csupán a közönség csalogatására szolgál, a plakátokkal ellentétben például a két Raven egyszer sem csap össze. Viszont mindketten egyértelműen úgy viselkednek, ahogy kellene, pl. a TTG-verzió nem fél a sötétben (félig démon, miért félne?), a TT-változat pedig nyugodt, bölcs, hiszen ő már túl van élete nagy csatáján. Kár, hogy ez az adott figura (vagy az előzményben Robin) csak akkor olyan, amilyennek lennie kéne, ha nem a sorozaton belül vagyunk… És ha már előzmény: A korábbi film megerősítette, hogy a TTG-csapat is igazi hősökből áll és hogy az ő Robinjuk valódi hérosz, viszont ez a rész mindezt a visszájára fordítja. A Gentleman Ghost elleni harc meg az arénás összecsapás kivételével a Go!-bandából csak Raven küzd a későbbiekben, de ő se a megszokott alakjában, a Csodafiú pedig ugyanolyan szerencsétlen, arrogáns és kevésbé kedvelhető, mint a most futó 5. évadban. És bár maguk a figurák, plusz rajtuk keresztül a saját sorozataik kapnak egy-egy kis szúrást, a DC és a Warner nem; pedig a TTGTTM-ban azért rendesen „ütötték” őket. 

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_06738.jpg

A szinkronhangok közül két embert szeretnék még kiemelni: Robert Morse szólaltatja meg a Télapót, akit azért érdemes külön megemlíteni, mert a szakállas ajándékosztó eddigi összes TTG-s szereplésében ő alakította; Sean Mahert pedig, aki pedig mindössze két mondatot kapott Nightwingként, azért, mert hosszú ideje mindig hozzá fordulnak, ha Robin felnőtt alakját kell megformálni. 

Néhány saját megfigyelés: Az első filmben többször utaltak arra, miszerint a karakterek tudják, hogy egy mozgókép szereplői. Itt nincs közvetlen kikacsintás a nézőre, közvetetten azonban kétszer is tudtunkra adják, hogy tisztában vannak önnön fiktív létükkel. A második éneklés végén, ahogy már arról szó volt, Cyborg azt mondja, ez azért kellett, „hogy kitöltsük a játékidőt”. Később a végső összecsapás előtt a TT Raven azt mondja aprócska hasonmásának: „Az én számat nem tudják akkorára rajzolni.” A wikipedia szerint a cselekmény a TTG 5. évadában játszódik, azonban erre semmiféle utalás nincs, sőt, a Titán Torony előtti sziklán egy korábbi évad állatkája, a rák ül, míg jelenleg egy csiga foglalja el azt a helyet. (Ha jól emlékszem a rák a 2. évad állata.) A démon-Raven leheletében energia-varjak vannak. A Játékmester hajója ugyanaz, ami elpusztítja a Tornyot az 5. évad 5. részének végén. Az arénás csata elején a két Raven a bal oldalról átkerül jobbra, majd vissza balra. A TT-ben Cyborg nem tudott repülni, itt viszont igen. Mikor a paródia-Cyborgot eltalálja a vizes lufi, átlátszóvá válik a sokktól, ekkor számos vicces kis dolgot fel lehet fedezni benne, például a gyomrában van egy hamburger. Ugyanez megismétlődik akkor, mikor komoly verziója egy sugárral letapogatja. Az első éneklésnél a két fekete fiú a saját sorozataik indulási évének dátumát (03, 13) viselik a nyakláncaikon, a két Beast Boynak pedig ugyanez a két szám van a pólóján. Meglepően sok mellékalak pusztul el: Trigon tanyáján két kék kis démon, a Télapónál egy rénszarvas, plusz Gentleman Ghost az elején. Télapó műhelyében a polcon olyan játékok vannak, mint a Láthatatlan Repülőgép és a Háziállat Amőba (kb. mindkettő üres doboz:D). A New 52 világában Cyborg a csapat tagja, holott elvileg akkor ő már Az Igazság Ligájában van, Nightwingnek a saját útját kellene járnia, plusz sehol nincsenek az új tagok. A TTG-sek kommentjei valószínűleg valamennyire az alkotók véleményét is tükrözik. Az utolsó ütközetben a két Beast Boy ember alakban repül. A tömegjeleneteknél megfigyelhető az a klasszikus rajzfilmes csalás, hogy egy figura többször szerepel. A vége-stáblistában a szereplők hangjainak nevét betűrendben láthatjuk. A pici Raven cipője teljesen szétmegy séta közben, de mikor a dokkhoz érnek, hirtelen ismét ép.

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_09058.jpg

Aprócska szpojler 

Raven a befejezéskor azt mondja a démonjának, hogy többé nem fogja bezárni a kristályba, ami azonban korábban összetört és aztán már nincs is rajta. Kérdés, hogy akkor visszakerül a kristály a Tini Titánok, harca fel!-ben a homlokára vagy nem? Ennek a tárgynak egyébként minden kontinuitásban más szerepe van: A képregényekben fókuszpont a meditációjához, a sorozatban nem tárgyalják meg, a JLA vs. TT-ben Trigon börtöne, a Titans-ben a kitépett szíve. Utóbbi verzió most szerezte meg a saját kövét, az itteni meg most vesztette el.

Szpojler vége 

Ez a mozi még nagyon új, ezért kevés adat van róla a neten. A megszokott DC-módi miatt a bevételéről nincs semmi, a költségeit még nem publikálták; azonban a wikipedián idézett két kritikai forrás mindegyike pozitívan értékelte. 

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_02204.jpg

Egyetértek velük. A Teen Titans Go! vs. Teen Titans izgalmas, komplex cselekménnyel, kitűnő poénokkal, ráadásul a dráma és a vígjáték megfelelően vegyül benne. Röviden: igazán szórakoztató és ez a mai világban, ahol a filmgyártókat csak addig érdekli a néző, amíg az be nem fizette a pénzét a mozikasszába, különlegesség. 

Pontozás:

imdb: 6.6 (Az előző rész 6.8-on áll.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám újra!) 

- Ezen a héten jön ki a Titans második évadának negyedik része.

- Állítólag lesz Nightwing-film.

Szólj hozzá!

Címkék: szuperhős animációs


2019.08.04. 23:24 Tévésámán

Avenues (2017)

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1630.jpg

Mindig furcsa, ha egy film az elkészülte után dobozban marad. Mi történhetett? Betiltották, mint A Tanút? Elfogyott a rá szánt pénz, mint a Corvidae-nél? Vagy olyan pocsék, hogy a készítők nem vállalják? Ezek közül valamelyik lehetett az oka annak, hogy pár héttel ezelőttig nem is tudtam az Avenues létezéséről. Ez a mozi a végestáblista szerint 2015-ben készült, a bemutatója 2017-ben egy filmfesztiválon történt, és egészen mostanáig gyakorlatilag alig láthatta valaki. Nos, én megnézhettem és elárulom, semmit se veszít az, aki kihagyja… 

Főhősünk Max (Michael Angarano), aki New Yorkban él, és ezen a napon eljön hozzá régi barátja, Peter (Nicholas Braun). Hosszú ideje nem látták egymást, van mit mesélniük. Véletlenszerűen beülnek egy indiai étterembe, ahol pont a szomszédos asztalnál két hozzájuk hasonló korú nő ül (Brooke – Ari Graynor és Halley – Adelaide Clemens), akikkel szóba elegyednek, aztán együtt indulnak el a város utcáin. Megbeszélik, hogy este újra találkoznak, szórakoznak kicsit, hiszen ez Max születésnapja. És mi minden fog történni, amire egyikük sincs felkészülve!

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1043.jpg

Elöljáróban annyit kell tudni, hogy ez a mozi Angarano egyszemélyes vállalkozása. Ő írta, pénzelte, rendezte és még a főszerepet is eljátszotta. Színészként most találkoztam vele elvileg harmadszorra, de csak két alakítására emlékszem. Szerintem tehetséges fickó, kicsit fura külseje a javára válik. A másik három munkakörben azonban ez volt az első próbálkozása, ezért nem tudok haragudni rá, amiért a végeredmény olyan, amilyen. Az Avenues felemás, tele potenciállal, de alkotója, azt hiszem képtelen volt eldönteni, hogy mit akar csinálni.  

„A szomorú érzések olyanok, mint az időjárás. Egy ideig maradnak, de aztán mindig elmennek.” 

A leges legeleje igazán sokat ígért. Baráti játékidő (kevesebb mint másfél óra) és egy hangulatos zenével aláfestett montázs New York kevésbé jellegzetes részeiről, madártávlatból. Elsötétítés, aztán… Az in medias res ebben az esetben zavaró, mert nem tudjuk, ki az a két pali, akit látunk. Petert kb. az első percben megutáltam, nagyon idegesítő, és csak az utolsó 20 percben válik normális emberré. Max érdekes alak, teng-leng a világban, viszont homályos, hogy miből tartja fenn magát. És ha valaki hat perc után megkérdezte volna, miről szól ez a film, nem tudtam volna megmondani.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1349.jpg

A történet lényegében kb. 24 óra történéseit mutatja be, miközben majdnem végig a férfi főhőst követjük. Alapvetően nincs egy központi eseménysor, mindössze emberünk sodródik előre a következő nap felé, éli az életét, keresi a lehetőségeket. Ezzel nincs semmi baj, de a cselekmény három részre szakad. Van a Max és Peter interakcióját bemutató keret, aztán a két lány és a két fiú kis társaságként eltöltött közös óráinak bemutatása, valamint egy kis közjáték, amiben Max és a volt barátnője, aztán Max meg a testvére jelenik meg. Minőségi szempontból a legjobb ez utóbbi első fele, egy kis kamaradráma, ahol a rendező-író-producer-főszereplő az akkori tényleges barátnőjével, kedvenc színésznőmmel, Juno Temple-lel játszik. Háttérzene nélkül, csak a két ember egymásra gyakorolt hatását láthatjuk. A baj az, hogy a többi eseményhez ennek itt semmi köze nincs. Ugyanez a probléma a háttérben meghúzódó Jack-szállal, miszerint a hős bátyja a közelmúltban megölte magát. Megmagyaráz egy pár dolgot, de mégis valahogy lényegtelen. Ahogy szinte minden más is… 

„Úgy éled az életed, ahogy akarod. De ez hatással van a körülötted lévőkre.” 

Az Avenues lényege annyi, ahogy bemutatja a két férfi meg a két nő egymásra találását, a beszélgetéseiket, a fura meg a hétköznapi helyzeteket, amikbe kerülnek. Angarano kezdő íróként jó drámai részeket és remek párbeszédeket írt, de a vígjátékba beletörött a bicskája. Ezek a poénok rosszak, én csak a vége felé tudtam kétszer nevetni, máskor inkább a hideg futkosott a hátamon a kellemetlen történések láttán. Biztosan nehéz másfél órát megtölteni azzal, hogy négy ember beszélget, ám ezt kellett volna csinálni. Egy-két poén belefér, de a vége felé azt a katasztrófa-részt nyugodtan ki lehetett volna hagyni. A kezdetben érdekes vágások később elmaradnak, pedig egyedi ötletként Max és Peter beszélgetései alatt a helyszín vagy a körülmények változnak, de közben ugyanaz a társalgás megy még mindig. A hangulat nagyon hullámzó, az alapvetően remek beszélgetős részeket néha olyan ökörségek szakítják meg, mint a székes rész (Ez tényleg kellett? És tényleg nincs következménye?), a „már nem akarok cigarettázni” vagy a vége felé a verekedés. A zene viszont végig tetszett, a zeneszerző a rendezőhöz hasonlóan elsősorban színész Michael Cera volt.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_0687.jpg

Lássuk az egyes figurák életre keltőit! Juno Temple hat perces jelenetében ezúttal is kitűnő, viszont az egész szekvencia kilóg az Avenues-ból. Szerintem Angarano csak mindenképpen jó fej akart lenni a barátnőjével, ezért ékelte be azt a jelenetet – különös fintora a sorsnak, hogy a történet szerint Katie (Juno) és Max (Michael) már különváltak, és mire ezt a mozit bemutatták, a kapcsolatuk a valóságban is megszakadt. A rendező ebben a munkakörében és szereplőként sokkal jobb munkát végzett, mint íróként; producerként nagy általánosságban jó lovakra tett. Az nem világos, hogy Nicholas Braunnak így kellett-e alakítania vagy ez ő maga, ami áttör Peter alakján, ahogy írtam, engem idegesített. Adelaide Clemens (Silent Hill 2) aranyos, de fura lányt játszik, akit valahogy mégse bírtam kedvelni. A legjobb, az egyetlen igazán szerethető alak Ari Graynor Brooke-ja. Ezt a hölgyet már legalább kétszer láttam más filmekben (pl.: Hajrá Bliss!), már akkor vonzónak tartottam, az eltelt évek pedig jót tettek neki. Ebbe a figurába Angarano mindent beleadott, és mégis az a vicces, hogy Brooke-ról tudjuk meg a legkevesebbet a játékidő alatt. Ez a bizonyos fokú rejtelmessége, Graynor egyedi szépségével együtt kiemeli ezt az alakot, akinél kiemelendő még, hogy milyen jól összeillik a főhőssel.

„Asszem gyerekként attól féltem, hogy ha öregebb leszek, olyan dolgokat tudok meg az emberekről, amik megrémítenek majd…”

A két legjobb rész az említett exek találkozása, meg az a rövidke kis búcsúzás, mikor Max és Brooke elválnak a metró lejáratánál. A szóba került első poén számomra az volt, mikor a kórházból a két srác hazafelé tart, akkor mind a ketten, de főleg a kisebbik igazán nevetésre ingerlően néz ki. Az ott azért működik, mert régi típusú, „nemzetközi” viccecske, szavak nélkül. Független filmként az Avenues politikai korrektsége szinte nulla, mindössze egyetlen dühítő ökörség hangzik el („Tele vagy lehetőségekkel. Fiatal vagy, fehér…”), korántsem meglepő módon Peter szájából; ellenben a kisebbségi reprezentáció majdnem teljes mértékben kimaradt belőle. Az érdekes az, hogy miközben néztem, ez fel se tűnt, mert ilyennek kéne lennie egy normális mozgóképnek… Még egy figyelemre méltó tény, hogy egyes képsorokat valószínűleg úgymond gerilla-módszerekkel vettek fel, erre a legnyilvánvalóbb példa a korcsolyázás. Nyitó stáblista nincsen, a címet csak a legvégén írják ki.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1773.jpg

Három dolog akad, amit legfőbb hibaként még utólag aláhúznék: Az első a Jack-szál, ami végülis nem vezet sehová. Kathie és Max tesója (Maya Kazan) nagyon sajnálják, Peter piszkálja a barátját, amiért amaz nem néz szembe vele, és még a dupla-randin is előkerül, ám végső soron semmire sincs hatással. Ugyanez igaz mindenre, ami nem a két fiú meg a két lány közös kalandját mutatja be. A második a műfaji bizonytalanság. Ahhoz túlságosan kevés viccet tartalmaz, hogy igazi vígjátéknak lehessen nevezni, ami meg mégis benne van, az inkább csak kizökkenti a nézőt a drámai alaphangulatból. A harmadik pedig a végső soron értelmetlen történet: Nem tudjuk meg, hogy Max és Brooke miből élnek; se azt, hogy miért lett vége a központi alak kapcsolatának Kathie-vel; arra se derül fény, hogy a flört Angarano és Graynor figurái között folytatódhat-e; és Jack levelének tartalma is titok marad. Szóval igazából a semmiből indulunk és a semmibe érkezünk vissza – az Avenues olyan, mint a Greenberg csak nem annyira idegesítő (bár próbálkozik). 

„Ha mind képesek lennénk a világot gyerekszemmel nézni, sokkal boldogabbak lennénk.” 

Gyakorlatilag semmilyen extra információ nincs ezzel a filmmel kapcsolatban a neten, így érdekességként csak saját megfigyeléseket tudok átadni. A rendező korábban együtt dolgozott Ari Graynorral a Szénné égek idefent című sorozaton, Nicholas Braunnal A stanfordi börtönkísérlet névre hallgató filmen; Junoval pedig a Dollár, kanna szerelemben játszottak közösen. Amikor Max taxiba száll, az autó tetején lévő kopott hirdetésen Juno Temple képe van (biztos vagyok benne, hogy az ő). Michael Angarano 2017-ben ezzel a munkájával elnyerte a Lower East Side Film Festival nagydíját.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1151.jpg

Összefoglalásképpen annyit, hogy ez egy olyan színész első rendezése, akiben megvan a lehetőség, hogy nagyszerűen megállja a helyét a kamera mögött. A zene kellemes, a látnivaló hangulatos, a párbeszédek érdekesek, a figurák életszerűek, csak a humor nem működik és igazán történetről se beszélhetünk. A rövid játékidő és a pozitív dolgok túlsúlya miatt viszont mégsem elviselhetetlenül rossz. Azért kíváncsi vagyok, hogy ha egy tapasztaltabb forgatókönyvíró besegít, akkor vajon milyen lett volna a végeredmény? 

Pontozás: 

imdb: 6 

Szerintem: 3/5 (Meg kéne nézni még egyszer, akkor talán emelkedne a pontszám…)

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2019.07.29. 21:47 Tévésámán

A kalózok háborúja (Il Corsaro Nero, 1971)

kalozok1.jpg

Bud Spencer és Terence Hill nekünk, magyaroknak mindig kedvelt marad, szinte már a népmesei hőseink sorába emelkedtek, pedig egyikük sem itt született. Sok közös filmjükből azonban egyre biztosabb, hogy a ritkán vetített darabok a gyengébbek, és amik állandóan mennek, azok a jobbak. Az utóbbi másfél évben legalábbis csupa olyan alkotást láttam tőlük (egyéni vagy közös teljesítményt), ami bizony hagyott kívánnivalót maga után… 

Érdekes eset az, amikor egy mozgókép teljes bukását (legyen az minőségi, erkölcsi vagy pénzügyi) egyetlen személynek lehet tulajdonítani. A Föld után című valami például Will Smith miatt hasalt el, mert ő találta ki, hogy ez az egész legyen, pénzt adott rá, aztán még a főszerepet is eljátszotta. A Grimm Harvey Weinstein miatt ment tönkre, aki dilettáns módon széjjelszabdaltatta Terry Gilliam vízióját. A kalózok háborúja pedig George Martin miatt lett ilyen… Ez a film nem annyira rossz, de teljesen lélektelen – ez a legfőbb hibája, ám sajnos korántsem az egyetlen… 

Történetről nehéz itt beszélni, mert alig akad valami. A lényeg, hogy van a jó kalózkapitány (Black – T.H.), a „hős” Pedro (George Martin), a „gonosz” helyi hatalom meg a három rivális tengeri rablóvezér (egyikük B.S.), és mindenkinek egy nagy halom aranyra fáj a foga. Közben van kardozás, szerelem, vízi csata és átverés. Vajon kié lesz a kincs, ki nyeri a kalózok háborúját? 

Ha objektív akarok lenni, akkor ez egy közepesen szórakoztató kalandfilm, ami saját korában biztosan megállta a helyét, és a főszereplő (hát…) páros nevének hatására nyilván jelentős összeget hozott a konyhára. Vannak benne jó és kifejezetten rossz dolgok, és végül a hajó elsüllyed a rakomány súlyától, mert nem megfelelő az egyensúly. Ugyanis mondjuk a Nyomás utána!, az …és megint dühbe jövünk! és főleg a Szuperzsaru számos blőd dolgot tartalmaz, de a jó színészek, a jól kitalált karakterek meg a számos poén olyan remek szórakozást nyújt, hogy csak a sokadik alkalommal vesszük észre a hiányosságokat. Az Il Corsaro Nero (jelentése A Fekete Kalóz, mivel Black kapitány neve feketét jelent és mindig ezt a színt viseli) esetében viszont rögtön szemet szúrnak, plusz alig van valami, ami elfedné őket. Ezért végül csütörtököt mond, mint az elázott pisztoly… 

Ám vannak benne igazán jó dolgok, úgyhogy kezdjük inkább ezekkel! Az első, ami nagyon tetszett, az Terence Hill rapírral. Jól áll neki ez a szerep, a jelmezét mintha rá öntötték volna, ezúttal nem komédiázik, hanem meglepően komoly, még a komikusabb jelenetek közepén is. Említettem a főhős (aki tulajdonképpen a címszereplő) ruháját. Általánosságban az egész filmről elmondható, hogy a kosztümök szépek, igényesek, ez újabb jó pont. A hajók szintén pofásak, az utólagos adatgyűjtés alkalmával viszont kiderült, hogy ez talán mégsem dicsérendő pont (erre még visszatérek). A látványvilág tele van igen harsány színekkel, mindezt pedig lendületes zene festi alá. Végezetül a három hölgyből mindenki választhat magának tetszőt (nekem a komorna meg a fogadósnő jött be, az alkirályné nem). 

Most jönnek a negatívumok… 15 perc után még mindig nincs konfliktus, 25 percnél derül ki, hogy arany a tét. Ez a „Don” Pedro onnantól lesz érthető, hogy tudjuk, ő a forgatókönyvíró… Lényegtelen, unalmas, erőltetett, érdektelen figura, Martin még másodhegedűs se bír lenni Hill mellett, és az se világos, hogy mitől lesz a karaktere annyira fontos, minek van jelen végig? Persze lehet, hogy sok mindent nem tudok, és ő a ’70-es évek olasz filmgyártásának Don Juanja, de mindenesetre nekem nem hiányozna, ha valaki kivágná A kalózok háborújából. Felmerülhetett egyesekben, hogy miért ez a magyar cím? Nos, van egyfajta „háború”, ez adja a cselekmény keretét. Az első fél óra második felében megismerkedünk a négy kapitánnyal (Hill, Spencer, egy kopasz csóka és egy pofa, aki sok más Bud-Terence-moziból ismerős lehet), aztán kb. 40 percen át Blacket követjük, majd a másik három visszatér a végén egy újabb „összecsapásra”. Viszont cikkem tárgya néha eredeti nevének szó szerinti fordításában is vetítésre kerül – nekem speciel ez jobban tetszik, ám a port.hus kommenteket olvasva mégis meghagytam a nosztalgikus érzelmeket keltő verziót. Tehát eddig van egy unalmas, mindenütt jelen lévő mellékszereplőnk, egy lassan kibontakozó konfliktusunk, meg egy csatának se nevezhető háborúnk. Oké, de mi van a bunyóval? Hát… Az elején van egy verekedés a kocsmában, ahol Bud Spencer nincs jelen. Itt számomra a legjobb rész az volt, mikor Hill és Martin párbajoznak, bár az meg túl gyorsan végződik. A második „csata” előtt van még egy harcjelenet, mikor a legénység elindul, hogy kiszabadítsa a kapitányt. Igazából nincs vele semmi gond, de a Csendesnek nevezett szuperfickó (akármit dob vagy lő, az célba talál) söröskorsós sorozatát kivéve igazán nincs min nevetni. Pár dolog hasonlít a Spencer-Hill-mozikra, de mivel előbbi ténylegesen egyáltalán nem vesz részt a harcokban, utóbbi meg a legtöbbször csak a kardját használja, ezért az elvárt vicces pofonosztás elmarad

kalozok4.jpg

Ettől még mindig lehetett volna jó az Il Corsaro Nero, de ehhez két dolog kellett volna: 1. Jó viccek, 2. egy jó forgatókönyvíró. Az 1. pontot még elnézném, mert mégiscsak kis híján 50 éves ez a mozi, de sajnos mégsem lehet elnézni, mert a humor lenne az egyik megoldás a totál üres sztori elfedésére. Mivel azonban ennek 95%-a nem fakasztott nevetésre (az említett dobálózáson mosolyogtam, az tényleg jópofa), ezért feltűnt sok-sok dolog… Meg kell emlékeznem Bud Spencer (magyarban: Carlos) tétlenségéről. Majdnem fél órát kell várni, amíg először láthatjuk, annyit tesz, hogy ül egy asztalnál, iszogat, párszor mond valamit, aztán részt vesz az aukción, de felsül. Utána van egy egészen jó kis jelenete, amiben Black hajóján a két kapitány akarata egymásnak feszül, de Spencer figurája ismét alulmarad. Végül a második „csatában” ő vezeti a „rajtaütést”, majd fogságba esik. 

SZPOJLER 

Aztán a legvégén dicsőséges, de fölösleges módon meghal… 

SZPOJLER VÉGE 

Röviden szólva eljátsszák nekünk ugyanazt, mint az Isten megbocsát, én nemnél, a nagydarab szakállas ugyanis összesen 25-30 percet van képernyőn, de szinte meg se mozdul, csak komoly arccal, egyhelyben dumál. Húzónévnek kellett, semmi másra. Szóval, ha úgy vagy vele, mint én, hogy a híres olasz páros miatt akarod látni e mozit, akkor már eleve csalódni fogsz (kivéve ha Terence a kedvenced közülük). 

Ha már nem kapom meg azt, amit szerettem volna, legalább lenne valami más, de az sincs. A karakterek furák: A nézőnek fingja sincs, hogy Pedro honnan veszi az információkat, amiket tud; Blacknél legalább érthető, hogy agyafúrt, tapasztalt pali, meg szerencséje van, stb. Az alkirály elnagyolt, neki kéne a főgonosznak lennie, közben viszont csak egy elegáns hivatalnok. Az elején azt mondja, az akasztás rossz, mert aki meghal, az már nem tud dolgozni; aztán a ¾-nél kijelenti, hogy akkor akasszák fel Blacket, mert haszontalan. A felesége, Isabel érthetetlen dolgokat tesz, rejtély, hogy kedvelnünk kellene vagy utálni. 

Vissza az eseménysorhoz: A történet nagyon foghíjas, semmire nincs magyarázat, minden csak úgy megtörténik. A legotrombább baromság a ruhacserélős trükk. Persze, vicc, de mikor volt idejük rá, hogy a francba nem tűnik fel az őröknek, stb. Az első fél órában nehéz megmondani, mi ez az egész, ki mit miért tesz; aztán jön a nyomozás az arany után (ez szintén lehetett volna izgalmasabb), majd a verseny a célért. Utoljára kapunk még egy tényleges ütközetet, ami egészen jó, majd a győztesek vidám muzsikára elhajóznak a napfényes tengeren, hajójukon a mérhetetlen mennyiségű arannyal… Elvileg kaland-komédiát látunk, de Hill és Spencer vérkomolyan játszanak; az effektek bénák és átgondolatlanok (elöltöltős pisztolyból több mint egy lövést ad le a Csendes), az izgalom valahol egy az utóbbi 5 évben készült Steven Seagull-mozi szintjét üti meg; de legalább mindenki jól mutat.  

kalozok3.jpg

Pár szót a szereplőkről meg az alkotókról: Sal Borgese, a barnaképű, bajuszos fickó, Black embere, az maga Anulu a Kincs, ami nincsben és Nimfas az …és megint dühbe jövünk!-ben. Utóbbiból felbukkan Paragoulis, a Görög, alias Luciano Catenacci is; ezúttal a főszereplő kormányosaként. A négy kapitányból a hosszú hajú DeLussac-ot életre keltő Carlo Realit többek közt az Akit Bulldózernek hívtakban, a Seriff az égbőlben és a Piedone Afrikábanban láthattuk. A hölgyeket Silvia Monti (Isabel), Diana Lorys (Manuela, a kocsmárosnő) és Mónica Randall (Carmen, a hosszú copfos komorna) alakították. Az írói Enzo Gicca és a rendezői Vincent Thomas név egyaránt Lorenzo Gicca Pallit takarja. A forgatókönyvet, ahogy már leírtam, a Pedrot alakító George Martin írta, ez volt az első ilyen munkája (meglátszik); a zenét Gino Peguri szerezte. 

Az egyetlen érdekesség, amit cikkem tárgyáról találtam, az a tengeri csatákra vonatkozik, eszerint a vízi összeütközéseket korábbi alkotásokból ollózták össze. Ez megmagyarázza, hogy az ágyúk igen alacsony színvonalú elsütései dacára miért néznek ki olyan jól a hajók. Ellenben van egy magyar dolog, amire érdemes felhívnom a figyelmet, ez pedig a szinkron. A port.hu kommentjeit olvasva kiderült, hogy legalább négyféle hazai hangsávval létezik ez a film: (Spencer - Hill) Csurka László – Schnell Ádám, Kránitz Lajos – Szersén Gyula, Bujtor István – Szakácsi Sándor (én ezt hallottam), a negyedikben pedig Gesztesi Károly Spencer hangja, de hogy ki Hillé, azt nem írták meg. A hozzászólók mind egyetértettek abban, hogy Kránitz volt a legjobb, Szakácsi szerintük rossz választásnak bizonyult (nekem más a véleményem), Gesztesin közösen viszolyognak. Idézem caseyjones nevű felhasználót, aki remekül megragadta az Il Corsaro Nero lényegét: „(…) nem volt rossz film, de ebből is hiányoltam a humort, ami ugyancsak nagy probléma volt az Isten megbocsát, én nem! - Bosszú El Pasóban - Akik csizmában halnak meg trilógiájukban. Egyszerűen nem áll jól ennek a párosnak a komoly szerep. A film alapötlete nagyon jó ötlet volt, egy ilyen kalózos közegben simán el tudtam volna őket képzelni sok humorral és mulatságos verekedős jelenetekkel. Ha úgy tekintünk rá, mint kalózos film, akkor nagyon szórakoztató, viszont mint Spencer-Hill film, úgy már veszít fényéből... De még mindig jobb, mint az Akik csizmában halnak meg. 10/7.1” 

Magam sem tudnám jobban kifejezni, ha rövidségre törekednék. Ez a film se nem vicces, se nem izgalmas, gyenge forgatókönyve, lapos poénjai és csak nyomokban felfedezhető központi cselekménye mind ellene dolgoznak. A szép látvány, az élénk színvilág, a jó zene, az ismerős arcok, a szép hölgyek és Terence Hill kalózként viszont mind pozitívumok. Együtt kiadnak egy közepest – ahhoz elég érdekes, hogy ne und magad halálra alatta, de biztos a röhögés se küld majd padlóra közben. 

Pontozás: 

imdb: 5.5 (Pontosan közepes, mert a jó meg a pocsék dolgok kioltják egymást.) 

port.hu: 8.1 (Nosztalgia, a mi hőseink, a régi idők, stb.) 

Szerintem: 3/5 (Fél pontokat nem osztogatunk, úgyhogy felfelé kerekítek.) 

Megkísérlem még ebben a hónapban megnézni az Avenues-t, remélem legalább tűrhető lesz. A következő hónapban egy komolyabb írásműbe kellene belefognom, így a filmes cikkek száma valószínűleg csökkenni fog.

Szólj hozzá!

Címkék: hill spencer


2019.07.26. 19:57 Tévésámán

Legkedvesebb ellenségem (Mein Liebster Feind – Klaus Kinski, 1999)

mein_liebster_feind_1343.jpg

Nagyon kíváncsi voltam erre, ami a Herzog-Kinski filmográfia összefoglalásának tekinthető. Különös módon gyakorlatilag mind az öt közös munkájukat bemutatja egy dokumentum-mozi (a Fitzcarraldot Az álom hangja, a Cobra Verdét a Location Africa, a maradék hármat pedig ez), így akit ez a téma érdekel, az bőven találhat róla információkat. 

A Mein Liebster Feindben az idősödő rendező elutazik néhány helyszínre, ami a hírhedt színésszel való kapcsolatában fontos szerepet játszott, közben felidézi a többségében kellemetlen emlékeit Klaus Kinskivel kapcsolatban. Herzog mellett megszólal Eva Mattes (Marie a Woyzeckben), Claudia Cardinale (Molly a Fitzcarraldoból), Justo Gonzales (az Aguirre, Isten Haragjában a kövér, kopasz spanyol közkatona) és Beat Presser fényképész. 

mein_liebster_feind_0160.jpg

Két dolog biztos: 1. Ha Herzog nem Kinskit választja ötször is, akkor nagyjából senki se lett volna kíváncsi a műveire. 2. Ha Kinski nem szerepel Herzog filmjeiben, nem válik halhatatlanná. Ezen túl sok minden csak spekuláció, és most jön a kérdés, ami elindítja az egész Legkedvesebb ellenségemet: Mi a tényleges mondanivaló? Emléket állítani egy kétségkívül lenyűgöző tehetségű művésznek? Ahhoz túl sok negatívumot mutat be. Panaszáradat egy elviselhetetlen fazonról? Ehhez meg a Kinski a dicséretek sora túlzott. Mindehhez hozzájön, hogy a film 8 évvel Klaus bácsi halála után készült, tehát neki már semmiféle beleszólási, cáfolási lehetősége nem maradt; plusz az utolsó közös munkájuk óta 12 év telt el, és Herzog láthatóan elfáradt. Szóval talán azt lehetne mondani, hogy a hatodik X-e felé ballagó férfi visszaemlékszik egy különös barátjára, akit elveszített… 

Cikkem tárgyában keretet képez egy felvételsor az 1970-es évek legelejéről, ami Klaus Kinski egy különös elképzelését, a Jézus-turnét örökíti meg. Ennek során a vad színész sportcsarnokokban lépett fel, ahol saját provokatív, őrült stílusában, szabadon próbálta meg értelmezni az Újtestamentumot. Ezen felül régi film- és hangfelvételek jelenítik meg az eltávozottat, míg a jelenben a hátrahagyott barát utazgat, és olyanokkal beszélget, akik hozzá hasonlóan együtt munkálkodtak Kinskivel. Az archív jelenetek mozgalmasak, az újak nyugodtak, de mégis sok feszültséget hordoznak. Lássuk, mi mindent tudhatunk meg a rendező és a többiek elbeszéléseiből! 

mein_liebster_feind_0702.jpg

- Bejárjuk a lakást, amiben az ötvenes években 8 család lakott. 1999-ben egy báróé és a feleségéé az egész, ők engedték Herzognak, hogy bemehessen és megmutathassa, hol lakott a két testvérével meg az anyjával, és hol volt akkor Klaus Kinski apró szállása. Ahogy azt az Aguirre-cikkben említettem, 3 hónapig éltek egy fedél alatt. Ezen időszakból három sztorit hallhatunk, az első szerint az akkoriban súlyos anyagi gondokkal küzdő színész 2 teljes napra bezárkózott a közös fürdőszobába, ahol 48 órán át őrjöngött és minden berendezési tárgyat millió apró darabra tört. A második szerint volt olyan, hogy 10 órán át nem jött elő a lakrészéből, ahonnan kihallatszott, ahogy a szövegét és a beszédstílusát gyakorolta az aktuális szerepére. (Az évek valószínűleg megváltoztatták, mert a Fitzcarraldonál elhangzik, hogy „ismét nem tudta a szövegét”.)

-  „Az egyetlen érdekes táj a Földön az emberi arc.” Az Aguirre kapcsán szóba kerül a „telefonbeszélgetés”, amiről az ezt taglaló bejegyzésben már írtam. Az ottani információ azonban úgy látszik, téves, itt Werner bácsi azt mondja, hogy jövendőbeli legkedvesebb ellensége „csak” fél órát ordítozott, mire kiderült, hogy mit akar. Herzog elmondása alapján Kinski a forgatáson a saját Jézus-turnéjának hatása alatt állva Jézusnak hitte magát. Már az első napon problémázott, mert az eredeti forgatókönyvben gleccsermászás szerepelt, ehelyett moszkitók és eső jött. A rendező a munkálatok kezdetekor egy púpos törpe nőnél lakott, akinek 9 gyereke volt és hörcsögöket tenyésztettek. A hegy, amiről a nyitány során lejönnek, a Machu Picchu mögött van, de a romvárost direkt kihagyták a képből. Justo Gonzales-en, akit Isten Haragja fejbe vágott a kardjával, 22 évvel később is látszódott a sebhely, aminek halálos erejétől csak a sisakja védte meg. Gonzales felidézi, hogy a statiszta, akinek Kinski ellőtte az egyik ujját, az Araos névre hallgatott. Fennmaradt egy híres hangfelvétel a forgatásról, amit az egyik hangmérnök titokban rögzített, ezen a főszereplő a direktorral ordibál. Utólagos javítás: Az említett felvétel még mindig ott van, de unlisted, vagyis ha keresed, nem jelenik meg. Valószínűleg mivel kioktatja benne Herzog barátnőjét... A lényege annyi, hogy a színész szerint a rendező nem ad neki megfelelő utasításokat, ileltve utóbbinak az előbbitől kellene tanulnia (a bejegyzés végén lévő videóban van egy részlet ebből a hangfelvételből). Érdemes megfigyelni, hogy ekkor még magázzák egymást. Herzog szerint senki se akarta megnézni az Aguirre-t éveken át

mein_liebster_feind_1233.jpg

-  „Ez egy óriási metafora. Ma se tudom, mit jelent, de óriási.” A Fitzcarraldoban a hajót a folyó egy szakaszán is kábelekkel húzták fel. Thomas Mauch sérülését bemutatja Az álom hangja, ez viszont a leírtakkal ellentétben nem a finálénál, hanem az elszabadult hajós résznél történt. Az az indián törzsfőnök, aki mutogat a főhősre és hangosan beszél róla, miközben esznek, ő ajánlotta fel, hogy kinyírják Kinskit, ha Herzog úgy akarja. A rendező azt mondja, Kinski nagyon lelkes volt, amíg meg nem látta a hegyet. Onnantól visszafogta magát és csak akkor adott bele mindent megint, miután a hajó elindult felfelé.

- Eva Mattes csupa szépet mond róla, intuitívnak, erőteljesnek, tiszteletet fakasztónak gondolja.

- Claudia Cardinale itt szinte többet szerepel, mint a Fitzcarraldoban, Kinski hozzá is nagyon kedves volt.

- A Nosferaturól semmit sem tudunk meg, csak pár jelenetet mutatnak belőle.

- A Cobra Verdében 800 nőből állt az amazon-sereg.

- Herzog úgy gondolta, Kinski Paganinijét nem lehetett leforgatni, ezért visszautasította a rendezést. A színész már a Cobra Verde vége alatt átalakult Paganinivé.

mein_liebster_feind_1231.jpg

- Kinskit néha a legkisebb dolgok is megrémítették, máskor bátran a halál torkába nézett.

- Tudott rendkívül barátságos, empatikus és kedves lenni, ugyanaz a tűz melengette ekkor a körülötte lévőket, ami máskor mindent felperzselt.

- Egománis volt, mindig neki kellett a középpontban állnia, nem tűrte, ha háttérbe szorult.

- Nagyon éles érzékekkel bírt, rendkívül professzionálisan viselkedett, ha színészetről volt szó.

- Mindent lemosogatott alkohollal, nem bírta a fizikai kontaktust.

- Herzog segített Kinski fiktív elemekkel tarkított önéletrajzi könyvében a róla szóló részekben.

- A rendező azt mondja, hogy Klaus bácsi tudta, mikor kell kitörnie, néha akarta is, hogy provokálja őt, mindketten tudták, minek kell akkor jönnie.

- Herzog egyszer megpróbálta felgyújtani a színész lakását, de a házat őrző kutya megakadályozta.

mein_liebster_feind_1344.jpg

„- Miért dolgozik vele?

 - Azért, mert őrült. Mert én is az vagyok.” 

Érdekességek Klaus Kinskiről 

-1926-ban született a mai Lengyelország területén.

- Eredeti neve Klaus Günter Karl Nakszynski.

- Berlinben nőtt fel, később élt Olaszországban és az USA-ban is.

- 17 évesen besorozták a Wehrmachtba, ahonnan a Luftwaffe-hoz került és elit ejtőernyős-kiképzést kapott.

- 1944-ben Hollandiában a második bevetési napján angol fogságba került, ahol 1 évet és 4 hónapot töltött el.

- Első színpadi próbálkozásai a hadifogságban szerveződött amatőr társulatban történtek.

mein_liebster_feind_1346.png

- Hazatérése után nem sokkal fellépett a világot jelentő deszkákon, aztán gyorsan a filmezés felé fordult.

- Hírhedt volt arról, hogy szinte bármilyen mozi-szerepet elvállalt, az imbd szerint összesen 137 mozgóképben láthatjuk.

- Megszakításokkal 15 éven át dolgozott együtt Werner Herzoggal (1972-1987).

- A legtöbb közös filmet Alfred Vohrerrel készítette, összesen 7, Edgar Wallace művein alapuló mozgóképet csináltak együtt.

- 1989-ben jelent meg önéletrajzi könyve, amit azonban számos botrány kísért, és mivel állítólag már korábban kijött egy kötet az életéről, ezért annak a kiadója beperelte ezt a kiadót, így a ’89-es változatot visszavonták a piacról. 1997-ben újra megjelentették, kibővített tartalommal, de újból balhé lett belőle.

- Az imdb szerint 4, a wikipedia szerint 3 felesége volt.

- 3 gyermeket (Pola, Nastassja, Nikolai) nemzett 3 különböző asszonynak. A gyerekek egymástól külön nőttek fel.

- 1986-ban a franciáktól megkapta a Művészetek és Irodalom Rendjének Parancsnoki fokozatát, ami a legmagasabb szintű külföldi művésznek adható kitüntetés.

- 25 albumot jelentetett meg, ezeken verseket, színdarabokat hallhatunk tőle németül.

- Antiszociális személyiségzavara volt, legendás őrületét csak az ’50-es években kezelték, amikor 3 napra bevonult egy elmegyógyintézetbe.

- 1955-ben állítólag kétszer is öngyilkos akart lenni.

- Pola Kinski 2013-as önéletrajzi könyvében árulta el, hogy az apja 5 és 19 éves kora között szexuálisan zaklatta. Nastassja Kinski megerősítette, hogy néha hozzá is illetlenül közeledett, de semmi durvább nem történt közöttük.

- 2006-ban jelent meg Christian David Kinski-biográfiája, ami az első olyan forrás a hírhedt színész életéről, ami nem tőle magától származott.

- Klaus Kinski 1991-ben halt meg az USA-ban, szívroham következtében. A temetésére a rokonai közül csak Nikolai fia ment el.

mein_liebster_feind_1347.jpg

Idézetek Kinskitől 

- Nincs olyan szerep, amit el akarok játszani. Sok van és még sincs egy sem. Mindig elismertem, hogy prostituált vagyok. Pénzért adom el magam. Nincs szükségem rá, hogy Napóleonként lássam magam a vásznon ahhoz, hogy elégedett legyek egy filmmel kapcsolatban. Ha jól megfizetsz, benne leszek a filmedben.

- Én döntöm el, ki sérthet meg.

- Filmezni jobb, mint vécét pucolni.

- Ha olyan filmben szerepeltem, ami nagyon rossz volt, mindig tudtam, hogy a lehető legjobbnak kell lennem, ha a kamera engem mutat. Az, hogy a film egy kalap szar volt, nem zavart. Például tegyük fel, hogy van egy kéz, ami kitűnően játszik a hegedűn. Mondjuk, ez a világ legjobb hegedűjátékosának a keze. De ennek az embernek nincs munkája. Valaki azt mondja neki „Nem tudok munkát adni hegedűsnek, de van egy állásom szeméthordónak.” A hegedűjátékos elvállalja a munkát. Jól kell csinálnia ezt az új feladatát, különben nem fizetik ki. Éhezni fog. A keze kénytelen szemetet hordani, de ettől még ez a kéz nem veszti el a tehetségét.

- (Werner Herzogról) Nagyon tehetséges pasas. Nagyon jó filmeket csinál és nem olyan, aki folyton baromságokat mond. Rengeteg dolgot jól csinál. De beteges. Megszállott. Filmek helyett történelmet akar csinálni. Aki történelmet akar csinálni, az hülye.

- (Azokról a rendezőkről, akik egy második felvételt is kérnek tőle az első után) Seggfejek! Ki kér még egy felvételt egy autóbalesettől? Vagy egy vulkántól? Ki kér még egy felvételt a vihartól? 

Érdekességek a Mein Liebster Fiendről: Ez az utolsó Herzog-mozi, aminek a Popol Vuh készítette a zenéjét, mert az együttest vezető Florian Fricke 2 évvel később elhunyt. Cikkem tárgyának költségeiről nem találtam adatokat, de biztosan relatíve olcsó volt, az USA-beli, csupán néhány moziban történt vetítése során 95 612 dollárt szedett össze. Kritikailag elismert alkotás, de azért álljon itt egy idézet a wikipediáról, ami jól összefoglalja a problémáit. Jonathan Rosenbaum, a Chicago Reader című újság zsurnalisztája írta ezt: „Herzog bosszút állt nehezen kezelhető sztárján a korábban sosem látott felvételek publikálásával (…) Herzog személyes visszaemlékezésre invitál minket, ami róla és Kinskiről szól – összegyűjt néhány elhíresült dühkitörést és botrányt, azon töri a fejét, hogy ezeknek mi volt a jelentősége, közben ellátogat közös erőfeszítéseik perui helyszíneire, elbeszélget egykori stábtagokkal, megmutatja, hogy Kinski mindenkivel borzalmasan bánt.” 

mein_liebster_feind_1345.jpg

Az utolsó jelenetsor kifejezetten szívhez szóló, ezt látva úgy tűnik, a mondanivaló az, hogy Herzog számára nélkülözhetetlen volt a legkedvesebb ellensége, és Kinski is hasonlóan érzett iránta. Az idősödő rendező emlékei az eltelt évek során megszépültek, viszont érdekes lett volna hallani a másik érintettet, mert ez ebben a formában elég egyoldalú. El kell hinnünk, amit Herzog és a többiek mondanak, mert általában nincs bizonyíték semmire és mondjuk valószínűleg senki se hazudik, de ahogy tudjuk, egy filmben nagyon sok mindent lehet manipulálni… 

Pontozás: 

imdb: 7.9 

Szerintem: 5/5 

A Location Africát egyelőre nem tudtam megszerezni. A Jesus Christus Erlöseren (ez a Kinski-féle Jézus-turné dokumentum-mozija) és a Kinski Paganinin még gondolkodom. Továbbra is várható az Avenues, valamint egy ezeken a hasábokon még nem szereplő Bud Spencer-Terence Hill-film. 

Itt egy interjú Werner Herzoggal, ami erősen a témába vág (németül, angol felirattal):

Szólj hozzá!

Címkék: dokumentum