Ha valaki azt mondja, Walter Matthau, akkor rögtön eszembe jut „és Jack Lemmon”, de fordítva is ugyanez történik, ha az utóbbi színész nevét hallom. Ők ugyanolyan legendás párost alkottak az ezüst vásznon, mint Bud Spencer és Terence Hill vagy Stan és Pan. Én már idős korukban ismertem meg őket, amikor másodvirágzásukat élték az itthoni televíziócsatornákon még ma is sugárzott A szomszéd nője 1-2-vel, a Tengerre, tata!-val vagy a Furcsa pár 2.-vel. És bár a másik nélkül sem maradtak hoppon (Lemmon filmográfiájában például ott a Van, aki forrón szereti; Matthauéban pedig a Dennis, a komisz), legjobb formájukat duóként nyújtották (említhetném még a Szenzáció!-t vagy az eredeti Furcsa párt). Walter és Jack társulását trióvá szélesítette gyakori rendezőjük, Billy Wilder; cikkem jelenlegi alanya ráadásul éppen az a mozgókép, ahol ez a nagyhírű hármas először találkozott!

Harry (J.L.) televíziós operatőrként dolgozik, éppen egy amerikai-foci-meccset közvetít, amikor a helyi csapat legjobb játékosa véletlenül teljes erőből felökleli. Emberünk elájul és mire magához tér a kórházban, kiderül, hogy kettőslátása, agyrázkódása és csigolyakompressziója van, illetőleg a jobb kezén három ujj nem mozog, a bal lába meg teljesen használhatatlanná vált. Vagyis ez az, amit meg kellene játszania, ugyanis sógora, „Rámenős” Willy (W.M.), a hírhedt ügyvéd, 1 millió dolláros pert akasztott a focicsapat, a stadion üzemeltetői meg a város nyakába ezek ürügyén. Ha a sérülések valósak lennének, semmi gond sem lenne, azonban a felük sem igaz. Harry felháborodik az aljas játszmán, amibe belerángatták, ám Willy folyton előhúz valamilyen újabb aduászt az inge ujjából, amivel ráveszi, hogy működjön közre a közös érdekükben (már elég mélyen benne vannak a csalásban, mikor az ügyvéd közli, hogy amúgy fifti-fifti alapon osztoznak majd a zsozsón).

Aztán, ahogy az országszerte híressé vált balesetet követő készülőben lévő pernek híre megy, egyre több jó dolog történik az „áldozattal”, például hűséges segítőjévé válik a kárt okozó Boom Boom Jackson (Ron Rich) és visszajön hozzá kétségkívül rendkívül vonzó exfelesége, Sandy (Judi West) is. Azonban a biztosítótársaság detektívjei folyamatosan figyelik a legapróbb gurulásait is (mivel tolókocsiban ül), ezért nagyon óvatosnak kell lennie. A legnehezebb számára azonban mégsem a nyugton ülés vagy a forró vérű asszony közeledésének udvarias elutasítása, hanem az, hogy tanújává válik a jószándékú Boom Boom lassú, látványos lecsúszásának – amit végső soron éppen ő okoz… Vajon sikerül kifognia a detektíveken addig, amíg Willy elvarrja az összes kusza szálat és zsebükben landol a nagy fogás vagy valami apróság végül mégis el fogja árulni őt?

Ha láttam is ezt régen, nem emlékeztem rá, csak arra, hogy mi fog történni a legelején, a meccsen, ez valahogy beugrott (vagy csak rájöttem). A Szenzáció!-t nagyon szeretem és azt hiszem, valami hasonlóra vártam, de amit kaptam, az valahogy más volt… Röviden annyit tudnék elmondani elöljáróban, hogy a The Fortune Cookie felett elszállt az idő (idén egy híján 60 éves), ez sok helyen látszik rajta, viszont a szituáció igen érdekes, ezért a hosszú játékidő ellenére is fenn tudja tartani a figyelmet.

Leegyszerűsítve arról van szó, hogy egy átlagember olyan szituációba kerül, amely viszonylag ritka; ekkor el kell döntenie, hogy a helyes utat választja és minden változatlan marad, vagy megkockáztatja a járatlan, rossz utat, hátha ezzel önmagának meg néhány hozzá közel állónak kedvezhet. Ám azok, akikről azt hiszi, a javát akarják, valójában (egy kivételével) mind a saját szakállukra dolgoznak – ami viszont nem feltétlenül jó emberünknek. A komikus helyzeteket az szüli, hogy a lehetetlenül felkészült, minden szituációt a maga javára fordító Willy miképpen nyilvánul meg a társadalom különböző fokain álló polgártársaival szemben; illetőleg abból, miként színleli Harry a tüneteit. Ehhez még hozzájön a lehetséges szerelem fellángolása és drámai vonalként bejön a „mennyire ismered igazából felebarátodat, s őrá miként hatnak a te cselekedeteid”.

A történet jelenetekből áll, amiket sorszám és cím választ el egymástól; az egyes jeleneteket a helyszín köti össze, ami meghatározza azt is, kiket fogunk itt látni. Bár a készítés évében már léteztek színes filmek, ez még fekete-fehér. Az általam látott változathoz a végén lévő kiírás szerint 1976-ban készítettek magyar szinkront, ebben Lemmont Zenthe Ferenc szólaltatja meg (ahogy a Furcsa pár 1-2-ben), Matthaut Bujtor István (nagyon nem illik hozzá), Sandy-t pedig Dallos Szilvia (Ellie hangja volt a Dallas-ban és marhára öregasszonyosnak hangzik egy 24 éves színésznő szájából).  

Minden olyan klasszikus részlet feltűnik cikkem tárgyában, amit a korszakban még természetesnek vettek, ugyanakkor nem keltett volna feltűnést az ’50-es években sem: Van tánc (kerekesszékkel), éneklés (hanglemezről), ballonkabátos nyomozó (aki beillene párttitkár elvtársnak), szép nő (Judi West), sármos férfi (Jack bácsi), hangsúlyos mozdulatok (mikor Harry elájul vagy mikor Willy mutogatással kíséri a szavait), bűnszervezet (ügyvédi iroda:D), fondorlatos fordulatok (a detektív utolsó trükkje), karikatúra-szerű alakok (az orvosok és a ronda nővér), valamint sokszor harsány, nagyzenekari kísérőzene. Mai szemmel viszont igencsak feltűnő volt a kórházban a segítő apácák jelenléte, ugyanis most már egyetlen hollywoodi filmben sem lehetnek pozitív szereplők.

„Hogy mi fáj, azt mi mondjuk meg!”

Furcsa módon az elém tárt vicces pillanatok közül mindössze három tudott megnevettetni, az elmúlt hat évtized alatt azért jelentősen megkoptak ezek a poénok, amiknek egy csekély része a fordítás miatt is veszít az erejéből (a magyarosítás egyik érdekessége, hogy a Legal Eagles-t [jogi sasok] valamilyen keselyűknek fordították [de nem JogKeselyűknek]). Ezért viszont kárpótolt Judi West jelenléte, aki számomra igazán vonzó volt, nem értem, hogy nem lett belőle nagyobb sztár a mozi egén. Sandy és Harry külön kis mellékszálat alkotnak, amikor a főhőshöz hasonlóan elhittem, hogy a nő érzései őszinték. Ő az igazi ok, amiért Harry végülis nem akar kiszállni a buliból, pedig látja a bukásra figyelmeztető jeleket.

A hosszú játékidő (két órás) nem jelentett számomra kihívást, az viszont annál inkább, hogy eldöntsem, kinek kellene szurkolnom? Lemmon alakjával, bár alapvetően jó ember, mégsem tudtam együtt érezni, hiszen belemegy a csalásba és hiába akar annyiszor kiszállni, ha végül mégiscsak bent marad. Matthau figuráinak általában taszító szokásaik meg megnyilvánulásaik vannak, mégis jó szándékúak – ezúttal utóbbi sajnos nincs így. Boom Boomot azért nem tudtam megkedvelni, mert a pozitív diszkrimináció kliséje; Sandy-t pedig csalfa természete miatt. Talán az egyetlen üdítő kivétel Purkey, a magánnyomozó (Cliff Osmond), aki bár piszkos trükkökkel játszik, de ez a munkája és senkinek se akar rosszat, csak az igazságot próbálja kideríteni. Ilyenkor az is érdekes, kit lehet egyáltalán egy ilyen gárdából negatív szereplőnek tekinteni?

SZPOJLEREK INNENTŐL

Az alábbi hibákat vettem észre: A kórházban senki se szól rá a görkorcsolyázó gyerekekre, akik aztán otthon is görkorcsolyáznak a lakásban (ez az akkori gördeszkás divat kritikája). Willy felszólítására, mindenféle engedély, igazolvány, stb. felmutatása nélkül Harry-t külön kórterembe helyezik el. Ott aztán fennhangon vitatkoznak, néha ordítoznak is, de a kint várakozó Boom Boom nem hallja őket. Az orvosok közül csak egyetlen egy jön rá, hogy Harry szimuláns. Hogyhogy a laborvizsgálatokból nem derül ki vagy nem ismerik fel az injekciók szimptómáit?

Érdekes megfigyeléseim: Willy egy Fischbein nevű emberre hivatkozik az egyik ügyiratnál, ezt a fiktív nevet Matthau a későbbi szerepeiben is használja; ezen kívül ugyanúgy gesztikulál, mint a ’90-es években és ugyanazt a dallamot dúdolja, amit A szomszéd nője mindig zöldebb végén. Boom Boom azt mondja: „Anyám egy magyar étteremben volt sokáig szakács…”, majd készít csirkepaprikást és barackos gombócot. A detektív a szemben lévő házból felismeri az ételeket, tehát az eredeti szinkronban talán nem magyar fogások vannak. Különben sem hihető, hogy egy magyar étterem fekete szakácsnőt alkalmazna. Sandy szerint a csirkepaprikás nagyon rossz volt:) A „csigolyakompresszió” valószínűleg a kompressziós csigolyatörés, ez általában nem baleset miatt alakul ki, hanem csonttumor vagy csontritkulás esetén. ’66-ban már volt elektromos motorral hajtott tolókocsi az USA-ban; Lemmon hihetetlenül profi módon bánt vele. Úgy tűnik, Sandy és Willy korábban összeszűrték a levet…

Öt perc gyűlölet: A fekete karakter természetesen rendkívül jó lelkű, segítőkész, kedves, ezen kívül magas, sportos, jóképű és mindig elegáns. Erőteljes kontrasztban van Matthau jelen esetben fehér karakterével (a színész zsidó volt, azonban Willy vezetékneve, a Gingrich francia eredetű) és Lemmonéval is, aki a bűnbánó, de mégis bűnös fehér. Boom Boomnak négy gyűrűs menyasszonya van, ez az egyetlen realista vonása. Alkoholista (kérdéses, hogy súlyos-e?), de feltételezhetően a baleset miatt lett az (az apja is az, tehát hajlama van rá), mégis ő az egyetlen morálisan kifogástalannak ítélhető karakter, aki semmi rosszat nem tesz (a bunyót lehet az ital számlájára írni). Az orvosoknak feltűnően zsidós hangzású nevük van (dr. Schindler, dr. Krugman). Megjelenik egy szőkére festett hajú fekete nő (már akkor is ránk akartak hasonlítani); a feketék balhéznak, verekednek egy bárban (ez ma már elképzelhetetlen lenne egy filmben, kivéve, ha kizárólag néger szereplők vannak). A csúcsjelentben kiderül, hogy a rasszizmus a legnagyobb bűn; a másik megkülönböztetése; ez az egyetlen, amit Harry nem képes elviselni. A csalást, a zsarolásba hajló, hónapokig tartó egyezkedést, az orvosok megvezetését, a hamis tanúzást, a Boom Boom segítőkészségével való visszaélést mind befogadja a gyomra, csak ezt nem…

A sztori látszólag boldog véget ér, de tulajdonképpen egyiküknek se marad semmije: Boom Boomot elbocsátják a csapattól, bár egy alacsonyabb ligába biztosan felvennék vagy elmehetne birkózónak, stb., tehát vannak előtte lehetőségek. Harry ugyanott van, mint az indításkor, ám valószínűleg a csalás miatt kirúgják majd az állásából és egyéb következményekre is számíthat. Willy nagy eséllyel elhúzza, csűri-csavarja a következményekkel járó eljárásokat, szóval nem hiszem, hogy bármi baja lesz belőle. De legalább Harry és Boom Boom barátok lesznek, aztán akár együtt is belevághatnak valamibe. (Újabb érdekes gondolat, hogy a bűnbánó fehér és a makulátlan néger együtt a semmiből kénytelenek újra kezdeni, talán egymásra hagyatkozva; míg a jogot a saját hasznára felhasználó, zsidó színész által alakított karakter megússza a nyilvánvaló törvénysértést.) Vajon eredeti neveiken Shmuel Vilder és Itzek Domnici író-producer urak mit akartak ezzel üzenni?

SZPOJLEREK VÉGE

A készítőkről: Az író-rendező-producer Billy Wilder rendezte a Lemmon-Matthau-párost a Haver, haverben és a Szenzáció!-ban, valamint Jacket külön a Van, aki forrón szeretiben. Az író-társproducer I.A.L. Diamond szintén dolgozott a Haver, haver és a Van, aki forrón szereti forgatókönyvén; valamint a Waltert a társa nélkül szerepeltető A kaktusz virágágáén is. Jack Lemmon az általa alapított produkciós cégen keresztül pénzével is hozzájárult a készítéshez. Ron Rich elvileg még él és 86 éves. Judi West énekli a dalt a Harry lakásán szóló lemezen. Ő most 83 éves, 1982 óta nem szerepelt sehol, mindössze 11 alkotásban látható. A Sógorom, a zugügyvéd színészeinek nagy része úgy tűnik, sorozatszínész volt.

„- Igazat mondott? Mit gondolsz?

 - Ettől még az is kitellik!”

Érdekességek: Billy Wilder állítólag akkor találta ki a film sztoriját, amikor egy amerikai-foci-meccset nézett, ahol megtörtént egy, az itt láthatóhoz hasonló baleset. A nyitó szekvencia egy valódi sporteseményen készült, ahol a tényleg létező Cleveland Browns (ez Boom Boom csapata a történetben) a Minnesota Vikings ellen játszott 1965. október 31-én (bár néhány felvételen más csapatok láthatóak). Ahogy a filmben, a Browns a valóságban is elvesztette a találkozót. Wilderről sokat elmond, hogy amikor utólagosan felvételekre volt szüksége, akkor az éppen máshol játszó clevelandi csapatot sikerült helyettesítenie, azonban a stadiont megtöltő statisztáknak már nem akart fizetni. Ehelyett nyereményjátékot hirdetett a résztvevők között, ahol a főnyeremény egy autó volt – amit, hogy, hogy nem, a rendező úr felesége nyert meg végül…

Ez Walter Matthau és Jack Lemmon első közös filmje. A wikipedia szerint Wilder eleve Matthaunak írta Willy alakját, ezzel szerette volna beindítani a karrierjét; az imdb szerint viszont Lemmon javasolta Matthaut. A valóságban valószínűleg a rendező győzte meg a már leszerződtetett főhőst, hogy az álljon ki akkor még kevésbé ismert kollégája mellett. Állítólag a két színész hamar összebarátkozott, pont a történet szempontjából is lényeges amerikai foci miatt, aminek mindketten rajongói voltak. Lemmon egyetlen snittben csinálta meg a tolókocsis táncot, hiba nélkül. A forgatás több hétre leállt, mert az erős dohányos Walter Matthau szívrohamot kapott. Amire felépült, 13 kilónyit fogyott le, ezért a karaktere ruháit kissé kitömték és folyton hosszú kabátban van, hogy ne látszódjon rajta a súlyvesztés (az imdb szerint feltűnő a külső változás, én nem vettem észre, de talán ezzel is magyarázható az a hosszú időszak, amíg csak Harry és Sandy szerepelnek Boom Boom oldalán, Willy nincs sehol). Lemmon is fogyott 11 kilót a forgatás alatt.

A Sógorom, a zugügyvéd 3 705 000 dollárból lett (ez akkoriban elég nagy összeg volt) és 6 800 000-et hozott vissza. Walter Matthau első és utolsó Oscar-díját ezért az alakításáért kapta 1966-ban, mint Legjobb Férfi Mellékszereplő; ezen felül még két másik díjat is bezsebelt Willy megformálásáért.

Ez a film mindenképpen jelentős a Lemmon-Matthau-páros megszületése miatt és bár technikailag kitűnő, korrajzként érdekes és a története fenntartja a néző figyelmét, a vígjátéki aspektusa ma már kevésbé értékelhető. Drámának nem elég drámai, romantikusnak sem eléggé az, plusz felfedezhető benne propaganda is (lásd a szpojleres részt). Ezek miatt összesítésben nekem nem annyira tetszett, de azért rossznak se nevezhetném.

Pontozás:

imdb: 7.2

Szerintem: 3/5 (Hosszú, de nem elég vicces; a szinkronhangok nem illenek a szereplőkhöz.)