Elsősorban azért jó, hogy ez a film létrejött, mert általa sokan meg fogják szeretni és ismerni a Queen zenéjét (már ha volt még a bolygón olyan, aki nem ismerte korábban), ezáltal rajongókká válnak. Nálam ez lehetetlen, mert én már az vagyok vagy 15 éve. A Bohém rapszódia egyértelműen a zene miatt van olyan nagy hatással mindenkire – akár élő szóban hallottam megnyilatkozást a mű kapcsán, akár a neten olvastam hozzászólásokat, erre a következtetésre jutottam – és film szempontjából ez ugye kicsit gagyi, de másrészt meg ez is volt a cél szerintem – a pénzszerzés mellett, persze.

Szóval naivak azért mégse legyünk, amiről írok, az nem a Queen-rajongóknak készült, hanem mindenki másnak, aki szereti őket – és ebből rengetegen vannak, mert kevés olyan banda akad, aminek gyakorlatilag minden albumáról megemlíthet legalább 2 dalt az ember, és ezekre mind azonnal rávágja az egyszeri zenehallgató, hogy; jé, ezt én ismerem! Márpedig a Queen egyértelműen ezek közé a muzsikás társaulások közé tartozik. Tudták ezt jól a készítők, tudták, hogy dőlni fog a lé. És dől is, de számomra egyértelműen a zene miatt. Mert ha csak filmként tekintünk rá, a Bohemian Rhapsody nagyon közönségbarát minden tekintetben, ezt el kell ismerni, ám én mégsem voltam maradéktalanul boldog a vége főcím lecsorgása közepette.

De maradjunk akkor a témánál, és ígérem, nem fogom részletesen (stílszerűen) végigzongorázni csúnya szavak leírásának kíséretében, hogy milyen óriási csúsztatások és módosítások következtek be a forgatókönyvben. Legfeljebb csak kicsit végigklimpírozom.:D

Életrajzi zenés film – tehát kell bele az ismert főszereplő, a gyerekkora/fiatalkora nehézségei, érdekességei, a sikeres évei, az excentrikus viselkedésének következményei és valami tragikus végkifejlet – romantikus jelenetek és poénok társaságában. Ez mind megvan tárgyunk esetében, és elég profin sikerült összekeverni a hozzávalókat egy fogyasztható végtermék érdekében. A méltán híres Live Aid-fellépés adja a keretet a sztorinak, ezzel kezdünk, és nem viccelek, konkrétan egy fénymásoló által készített másolatkoncert, ami a végén lezajlik szemeink előtt, de erről majd később még szót ejtek.

Szóval vissza a még névtelen zanzibári bevándorló, Farrouk Bulsara (Rami Malek) szenvedéseihez 1970 környékére; egy reptéren pakolja a csomagokat éppen. Családját is látjuk villámképek erejéig, és elég gyorsan rátérünk a lényegre, ami a Smile nevű formáció végleges felbomlása. Tim Staffel, az addigi énekes lelép Brian May gitáros (Gwilym Lee) és Roger Taylor (Ben Hardy) dobos mellől, megsemmisítve álmukat, mely szerint az egyetemi tanulmányaik mellett kedvtelésből zenélhetnek. És itt jön egy számomra nagyon szimpatikus jelenet, ami tudható, hogy nem így történt a valóságban, de nagyon eltalálták, milyen is volt ez a Merkúr Frédi! Igazából ugyanis már korábban ismerték ezek egymást, itt mégis egy első találkozás zajlik le, viszont a hangulat, az értetlenkedő tekintetek („Ki ez a pojáca egész jó hanggal???”), a rögtönzött énekbemutató, a „kellek nektek”-figura és az elköszönés, miután Brianék meg sem tudnak szólalni („Átgondolom az ajánlatotokat!”) – telitalálat. Szerintem ilyen volt az igazi Freddie.:)

Ezek után az amatőr bagázs talál magának egy basszusgitárost (valójában ő a 4. és végső volt a poszton), John Deacont (Joseph Mazzello) és megkezdik angliai körútjukat bénábbnál bénább helyeken, de azért a nép szereti őket. Ez a rész szintén tetszett, mert Freddie már a kezdetek kezdetén tudta, hogy belőle és a zenekarából is legenda lesz – csak a többiek ezt még nem hitték el akkoriban. Van egy sztori, ami valószínűleg tényleg megtörtént: Még a Queen előtt, állítólag egy Hendrix-szerzemény elhangzása és „előadásszerű kommentálása” után a későbbi világhírű énekes felállt egy asztalra és kijelentette, hogy ő egy nap óriási sztár lesz, és nem érdekli, ki mit mond, ez így fog történni. Ez legenda. Na most, tudjuk, bejött, de a film jól mutatja, hogy a többiek ebben sokáig közel sem voltak olyan biztosak, meg aztán nem jött a pénz se az első albumok után annyira. Sokszor még mindig csak egy Led Zeppelin-utánzatként emlegették őket. De aztán a Killer Queennel berobbantak. A film ezt a Top of the Pops fellépést is lemásolta, és jó volt a BBC-ből gúnyt űző hozzáállásuk, amikor megtudták, hogy playbackelni kell. Ezt tényleg nagyon utálták.

A film ritmusa, a lendülete „betalált” nálam, a címhez méltóan mondható rapszodikusnak is: Hol össze-vissza váltogatják a jeleneteket, pl. a lemezfelvételnél; hol meg eléggé lelassul a tempó – ezeknél a részeknél akadtak olyan szekvenciák, melyeket igen nagyvonalúan megvagdostam volna, ha beengednek a vágószobába. A pörgős epizódok meg gyakran tele voltak poénokkal. Apropó, a lassú és vontatott párbeszédeket amerikainak, a poénokat meg abszolút britnek jellemezném. Előbbinél mintha valami B kategóriás „Tiffany regény” elevenedett volna meg, utóbbinál meg tényleg igazi röhögés volt a nézőtéren. Visszatérő poén – kikacsinthatunk itt most Rezső barátunkra a doboknál – az I’m In Love with My Car c. szerzemény, folyton szóba került, hogy miért nem ez a kislemez A oldala, miért a Bo Rap (ahogy annak idején a rajongók kedvesen becézték a minioperát), és több alkalommal előjön, mint kb. a világ legnagyobb műve.:)

Az is nagyon tetszett, amint Freddie „gyermekét”, a Bohém Rapszódiát kezelték a filmben. Egyáltalán, amikor a zenekarról, a működésükről, a dalok születéséről volt szó a vásznon, az mind „ült”, ahogy mondani szokás. Jó volt. A főszereplő magánéleti válságát elemezgető részeknél viszont forgattam a szemem, ásítottam, olyan unalmas és erőltetett. Azt mondjuk tudni kell rólam, hogy soha, egy előadónál, zenekarnál nem érdekelt, ki kivel feküdt össze, mit szívott, mit nem szívott, hol okozott társadalmi összeomlást, stb. De az életrajzi filmekbe mindig kell valami konfliktus, ami ugyan létezett a valóságban, mégis később rendkívül felnagyítva, borzasztó arányérzékkel viszik színre. Lásd a Jim Morrisonról, Johnny Cashről, akár a Leonard Chess lemezkiadó mogulról készült alkotásokat – tudom én, hogy ez kell a népnek, meg hozzá is tartozott az illető életviteléhez, de mindig túlzásokba esnek ilyenkor a készítők. Itt azért gondoltak az érzékenyebb nézőkre és különösebb részletesség nélkül mutatták be hősünk kicsapongásait - egyszer azt nyilatkozta, hogy ha valaha készül róla mozgókép, az duplán, triplán 18-as karika lenne, az tuti. Így ezeken valójában átsiklottak és inkább a legbelül bizonytalan, függőségre hajlamos, a boldogságot túl veszélyesen űző és őszintén szólva unalmas Frédire helyezték a hangsúlyt. Ez a nagy probléma a filmmel; a sokszor agresszív seggfejként viselkedő „hisztikirálynő” megvan, de az a Mercury, akire csak ránéz az ember és már mosolyog és istenként, áhítattal követi a tekintetével sehol, ismétlem, sehol nem jött elő.

És most rátérnék az immár Golden Globe-os Rami Malek munkájára. Ez a technika diadala, ahogy Vágási Feri mondaná. Minden, ami tanulható, ami rengeteg gyakorlással és önsanyargatással megvalósítható, az csillagos ötös nála. Látszik, hogy milliószor megnézte a Live Aid-felvételt, vagy bármit Frédi haveromról – a mozgás, a fura testtartások, a váratlan megnyilvánulások, a száj tartása, a ruha viselése, mind remek. De a lélekkel való játék nem tudom hova tűnt a rengeteg videózás közepette. Focihasonlattal a sok video-elemzés mellett a fiúk elfelejtenek futballozni, azt nézik, hogy ja, ez a marha rúgja mindig a szabadrúgást, rá kell állnom. Itt is ez volt, az egyiptomi szülőkkel rendelkező amerikai gyerek elfelejtette, milyen az, amikor meghallgatja, megnézi Freddie-t, hogy mit érez akkor. Egyszerűen lemásolta, és ami a fő problémám, mosolyogni gyakorlatilag nem is mosolyog, pedig ha valami, hát ez hozzátartozott kedvenc „énekesripacsom” előadásához. Még egy dolog, ami számomra érthetetlen: kék szeme van a színésznek, és a világon minden részletre odafigyelt a stáb, még a sörös poharak is egy az egyben ugyanazok mint a ’85-ös júliusi koncerten, de a szemét nem tudták beszínezni!!!!!! Mikor ott van egy 100 ezres tömeg számítógépes stílusban. Nem volt valahol a szertárban egy színes kontaktlencse? A szem a lélek tükre, sokszor vannak közeliek a filmben e kék tekintetről, és ez nem a Frédi, kérem szépen. Pláne, hogy többször elhangzik, hogy pakisztáninak nézték még névtelen idejében, hát sehogy se jön össze ez kék látószervekkel... Ezt nem nagyon értem. Amiért a fizetését kapja, abban nagyon jó ez a Malek, nem tudnák sokan utánacsinálni, de... Mégsem áll össze a kép számomra. Pedig sok mindenen felülkerekedtem.

Nem érdekel a legnagyobb csúsztatás, miszerint már tudott a betegségéről és közölte a diagnózist Brianékkel; túllendültem azon, ahogy ezt a gagyi Paul Prentert ábrázolták, meg azon is csak röhögtem, amikor a családja olyan nyugatias módon továbblépett azon, hogy egyetlen fiuk a vallásukat semmibe véve melegnek született és csak megértően megölelgették egymást, mint egy Jóbarátok epizódban. Pedig ezekkel mind szépen visszaéltek a készítők. Persze az is igaz, hogy talán átok ült a filmen, mert másik főszereplővel és rendezővel indultak az elején, mindenféle pletyka keringett arról, hogy Brianék mit művelnek...

És mégis, bár intelligens módon túllendülök ezeken az idegesítő dolgokon és úgy nézem a vásznat, mintha csak a Sláger Rádióból ismerném a Kvínt, így se mondom, hogy a Bohém rapszódiának fel kellene kerülnie minden idők legjobb filmjeinek listájára. Mert sokan már így emlegetik. Rosszmájúan ilyen esetekben arra kell gondolnom: mindenkit megvásárolt ez a két drága ember (akikre egyébként akkor sem mondanék semmi rosszat, ha kirobbantanák a III. Világháborút - Tévésámán megjegyzése: Taylorról és May-ről van szó, a zenekar két utolsó, még mindig aktív tagjáról), esetleg a főszereplő arab származása miatt kell támogatni a filmet, vagy csak nem akarják, hogy Lady Gaga szintén zenés izéje nyerjen meg mindent... Nem tudom. De ha kitekintek a negatív gondolatok mögül, akkor viszont egyértelmű számomra, hogy a Queen zenéje ezt hozza ki az emberekből. Újból focihasonlattal élnék, ez a film olyan, mint 2016-ban az EB-szereplésünk: az is őrjöngve ünnepelt, aki addig azt se tudta, eszik-e vagy isszák a labdarúgást. A Queen-film is tetszik olyan ismerőseimnek, akik jobbára csak legyintenek, amikor megszólal a fősodorból egy-egy Queen-szerzemény. Most mindenki odavan értük, sok-sok reklámban Freddie énekel, a ’80-as évek divatja jön vissza az ő legmenőbb cuccaival együtt, mindenhol róla beszéltek/beszélnek mostanság. És ez igazából jó.

Keveset beszéltem a mellékszereplőkről, sőt inkább semmit. A másik 3 bandatag jól játszik, Mazzellót emelném ki, ő még egy kicsit csibészessé is tette a világ legcsöndesebb basszerosát. Mary (Lucy Boynton), az egyetlen nő Freddie életében, az ő vívódását jól ábrázolja a csajszi. Mike Myers azonnal bólintott, mikor felkérték, hogy játssza el Ray Fostert, aki elküldte a bandát a Rapszódia miatt, mert ilyet nem játszanak le sehol - keveset szerepel, de az óriási! Külön vicces volt, amikor azt mondta, hogy „erre aztán soha a büdös életben nem fogják fiatal srácok a fejüket rázni a kocsiban” – a Wayne világában pedig ez történt. És most olvastam: annak idején ez a headbangelés az ő ötlete volt és nem engedték neki a készítők, mire ő megfenyegette őket, hogy kilép az egész produkcióból, ha nem headbangelhet... A többi történelem.

A befejezés maga a Live Aid-es fellépés, ez a lényeg, ezért tetszett sokaknak a film. Tehát újból a zene hatalma mutatkozott meg az én olvasatomban.

De az én olvasatomban eleve veszett fejsze nyele egy ilyen karizmatikus és hipnotikus erejű egyéniségről filmet készíteni, akinek hiányában, túlzás nélkül állíthatom, eléggé más ember lennék.

Következésképp nekem ez 3/5.