17 évnyi filmes „újságírói” pályafutásom csúcspontja volt idén április 23., amikor ebben a minőségemben meghívást kaptam egy filmbemutatóra. Számomra ez több szempontból óriási dolog, hiszen egyrészt olyasvalaki, akinek nincsenek összeköttetései vagy közvetlen kapcsolata az álomgyárral, aligha jut el ilyen helyre; másrészt ez az eddigi munkám elismerése. Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, saját eszközeimmel segíthetek egy kis csapatnyi lelkes honfitársamnak, akik megvalósították az álmukat. Aznap megérhették, hogy majdnem teltháznyi nézőnek mutathattak be egy mozgóképet, amit teljesen ők maguk hoztak létre. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a végeredmény nagyon jó lett, akkor pláne lehet irigykedni – és büszkének is lenni, mert a Dreamland Awaits bizonyíték rá, hogy itthon, hazai készítők még mindig tudnak jó magyar filmet csinálni!

Cikkem tárgya horror, de nehéz bekategorizálni. Minden olyasmi benne van, amit egy borzongató alkotástól elvárhat a néző, ugyanakkor mégsem tagozódik be egyik alműfajba sem. Ilyesmi itthon alig készül, vagy ha mégis, akkor az elsikkad, mert sem a „független” forgalmazók, sem az állami nem erőlteti meg magát, ha valami újféle vagy szokatlan dolog jön ki. Ebben a szakmában pedig (ahogy végülis az összes szórakoztató jellegűben) a reklám a legnagyobb erő, amit kis pénzből nagyon nehéz megcsinálni - ezúttal százmilliós nagyságrend alatti összegről van szó. Attól viszont, hogy valami elképesztően sok lóvét emészt fel, még korántsem lesz jó – de amúgy mitől jó egy film?

Szerintem attól, ha teljesíti azt, amit a műfaji besorolása ígér. Egy horrortól például elvárhatom, hogy megrémisszen, mert amit elém tár, arról a hétköznapok során senki se szeret gondolkodni: erőszak, halál, kínzás; valamiért ez mégis sok nézőt vonz. Hasonlóan nagy népszerűségnek örvendenek a különböző legyőzhetetlennek tűnő rémségek, amik el akarják pusztítani a mozgókép világában lévő embertársainkat; akik azonban az esetek túlnyomó többségében mégis túljárnak az eszükön. Ezek révén a félelmet keltő műfaj végső soron reményt hoz, hiszen a jó általában győz a gonosz felett; mindig életben marad valaki és az örök körfogás sosem áll meg. A Dreamland Awaits viszont inkább a pszichológiai, megmagyarázhatatlan jelenségek felé kacsintgat, ahol a játékidő legnagyobb részében az rémiszt meg, ami hétköznapi vagy annak látszik; és a múlhatatlan kíváncsiság lesz, ami az utolsó képkockáig odaragaszt a székedbe! Nézzük most a történetet:

Egy névtelen helyen, kis hazánk valamely szegletében egy ismeretlen férfi (Nicolas Hackenberg) megérkezik az éjszaka közepén egy házba, amihez nincs kulcsa, de feltöri a zárat és bemegy. Hamarosan telefonon hívja egy eltorzított hangú idegen, aki feladatot ad neki. Emberünknek meg kell csinálnia, amit parancsolnak, mert a vonal túlsó végén nem csupán egyvalaki hallgatja a hangját – ott van a családja, akiket az idegen elrabolt. Az egyetlen esélye, hogy visszakapja őket az, ha teljesíti a különös küldetéseket, miközben az egyszerű, hétköznapi házban természetfeletti események veszik kezdetüket. Minden jel arra mutat, hogy hősünk nincs egyedül a látszólag lakatlan ingatlanban, de vajon ki vagy mi az, amivel meg kell osztania ideiglenes hajlékát? Az események pedig csak tovább bonyolódnak, amikor ebbe a megváltozott valóságba belép egy másik személy is. Miközben a szeretteiért és önmaga egyben tartásáért (szó szerint) küzd, a férfinak egyre több akadály gördül az útjába. Vajon teljesítheti az összes próbát és viszontláthatja a családját vagy a megpróbáltatások felemésztik a testét meg az elméjét?

Ez a film olyan, mintha egy órán át követnénk egy fickót egy labirintusban, ami elképesztően ismerős, mégsem tudjuk, merre kell menni benne, nem tudjuk őt a szerintünk helyes irányba terelni és egyikünk sem sejti, mi vár ránk a következő kanyar után. Helyszíne teljesen átlagos, akár itt, a szomszéd utcában is játszódhatna, ami azt üzeni nekünk, hogy a rémes dolgok sokkal közelebb vannak, mint hinnénk. A központi szereplő autójának magyar rendszáma, a többször mutatott templomtorony és a ház közvetlen környezete egyértelműen Magyarországra helyezi a történéseket; a szereplőknek viszont angol neveik vannak és angolul beszélnek. A stáb tagjai hazánk fiai és lányai, ezért mindnyájan magunkénak érezhetjük e mozit; közben pedig bármelyik külföldi csatornán, szolgáltatói platformon vagy filmszínházban be lehet mutatni úgy, hogy mindenki megérti azt, ami zajlik. Legalábbis azt értjük, amit a szereplők mondanak, amit láthatunk, az viszont ugyanolyan rejtélyes, mint a főszereplő.

Titkok, rejtélyek: ez a kulcs, ami az ismeretlen ház lezárt szobáit nyitja, mert a nézőt a fordulatok mellett a számos kérdés köti majd le, amikre a hőssel együtt keresi a választ. Először is a játszma két résztvevőjét akarjuk megismerni: Ki a főszereplő és ki a hang a telefonban? Csak annyit tudunk, amennyit látunk és hallunk, ám elég hamar felmerül a következő talány: Mi igaz mindebből?

SZPOJLEREK ITT

A felbukkanó szörny (ami mellesleg nagyon jól mutat, mert „ósdi” trükkökkel hozták létre) láttán a néző agyalni kezd azon, hogy vajon a főhős megőrült-e? Ha nem, akkor mi lehet ez a lény (szerintem legalább két szörny jelenik meg) és mi köze van az emberrablóhoz? Lehetnek ők egy és ugyanaz? Az egyik pillanatban mutatnak az utcán egy almát evő férfit, vajon neki mi köze ehhez az egészhez?

A Dreamland Awaits első igazán nagy meglepetése az, amikor felbukkan a második főszereplő. Ekkor derül ki, hogy a házban tévelygő férfit Josh-nak hívják, az újonnan érkezőt Sarah-nak (Rebecka Johnston), ez a nő viszont egy újabb rejtély: Tényleg az övé a ház? Ha igen, akkor miért ide kellett jönnie Josh-nak? Mit tudhat Sarah az emberrablóról vagy a szörnyről? Azonos velük, nekik dolgozik, esetleg csak a véletlennek köszönhetően cseppen bele ebbe a mindennapinak legkevésbé se mondható szituációba?

Sarah nem csak azért fontos, mert innentől Josh tud valakivel beszélni (ha nem számítjuk a 8 óránként érkező telefonhívást, nincs kapcsolata senki mással), hanem mert megjelenik egy harmadik nézőpont a cselekményben. Az első a főhős látószöge, amihez a képernyő vagy a vászon előtt ülőé csatlakozik - ez a kettő viszont sose egyezik egyértelműen: A néző sejti, hogy amit lát, annak legalább egy része nem valós, de sosem tudhatja, melyik fele az, amelyik igazi. Mi vajon ugyanazt látjuk, amit Josh vagy nála többet? Mi az, amit csak mi hallunk és mi az, amit ő is, meg mi is? Elvileg Sarah képviseli a „normális” nézőpontot, jelenléte kívülről nézve mindenképpen áldás, hiszen innentől fogva Josh megnyílik. Eddig nem volt bemutatás vagy narráció, a főszereplő belső monológját se hallhattuk; csak azt láttuk, amit ő láthat és csak azt hallottuk, amit ő hallhat; illetve még a kísérőzenét, ami csak nekünk szól. Viszont lehet, hogy Sarah látja az igazi valóságot, azt, amit se mi, se Josh nem tekinthet meg…

A címre („Álomország vár”) hamar magyarázatot kapunk, ez egy dal címe, amit a hős a telefonba énekelhet a családjának, mert a szabály az, hogy nem beszélhet nekik, csak énekelhet. A hívások 8 óránként jönnek és a történet sarokpontjait képezik, amikor azt tárják elénk, ahogy Josh megkapja a feladatát, aztán ezt valahogy tető alá próbálja hozni. Közben viszont fel kell derítenie a házat, hiszen szüksége van eszközökre, ennie, innia és aludnia is kell, mielőtt jön a következő telefon. Van egy nagyon érdekes mellékszál, a biztonsági kamera, amit emberünk elrejt a hátsó ajtónál. Ez elvileg felveszi azt, aki (ami?) odajön a házhoz, de amikor Josh megnézi a felvételt, mi nem láthatjuk; később pedig valamelyik entitás a házból ellene fordítja ezt a készüléket. Izgalmas kérdés a tér mérete, mert a házban van egy lehetetlenül hosszú alagút a falban; a kert egyszer erdővé alakul és Josh hiába zár le egyre több szobát, mert az, ami odabent van, nem ezeken át közlekedik.

Valaki vagy valami minden híváskor odavisz egy dobozt a hátsó ajtóhoz, a főhősnek ebbe kell tennie a munkája eredményeit, amit aztán ugyanez (?) az entitás elvisz. Valaki vagy valami van a vonal túlsó végén, tőle érkeznek a feladatok; és a házban is van legalább két lény – a gyökérszerű óriás és a „Sáros Ember”. Szerintem az előbbi van a wc-kagylóban, a kútban és a maciban is, utóbbi pedig csak egyetlen alkalommal jelenik meg. Látszólag ez a két valami csak azért jön, hogy frászt hozzon Josh-ra, de ő nem tud vagy nem akar harcolni velük, inkább megpróbálja bezárni őket a szobákba, ahol megjelentek. Belegondolva elég furcsa ez a hozzáállás, kivéve, ha a főhős elhiszi, hogy ezek a lények nem valódiak – de akkor minek zárja be az ajtókat? A férfi senkinek se említi őket, se a telefonálónak, se Sarah-nak. Bizonyosan fél a megbélyegzéstől, hiszen bárkit őrültnek titulálnának, ha ilyenek mondana; a nőnek el kell nyernie a bizalmát, az emberrabló szemszögéből nézve pedig talán arra jut, hogy ezek a kreatúrák is csak legyőzendő akadályok – vagy egyenesen neki dolgoznak.

Sarah viselkedése szintén szokatlan, hiszen az első pillanattól acélidegekkel áll a láthatóan ideges és zavart férfihoz, aki foglyul ejti őt a(z elvileg) saját lakásában. Erre azonban van magyarázat, amit majd később tálalok. A nőnek ugyanúgy adott a választási lehetősége, mint a nézőnek: Higgyen Josh-nak vagy ne? Nekünk viszont az a hátrányunk, hogy eddig a pontig kb. 50 percen keresztül bezárnak minket a házba a férfival, akinek én mindenképp hinni akartam (ez talán nagy mértékben köszönhető Nicolas Hackenberg alakításának); szóval Sarah könnyebben tudja megkérdőjelezni mindazt, amit foglyul ejtője állít. Ekkor érdekes helyzet alakul ki, mert mind a két szereplő szimpatikus, mégis döntenünk kell, kinek fogunk szurkolni, ez ugyanis az utolsó feladat tétje…

SZPOJLEREK VÉGE

Vannak dolgok, amikre a néző előbb rájöhet, mint a főszereplő, például a szerszámok haszna, ezekkel ugyanis ki lehet nyitni a lezárt szobát. Amikor ő is eljut ide, az bizonyítja, hogy logikusan gondolkodik, tehát nem lehet őrült. Ugye? Ez csupán egyike azoknak a motívumoknak, amik olyan hétköznapivá, átélhetővé teszik azt, amin a központi alak keresztül megy, mert egy ismerős helyen ismerős problémái adódnak, csak éppen a fő gondja olyan, amilyen legtöbbünket egész élete során elkerül. Ehhez jön az első rangú kísérőzene és a számos kameratrükk, amik együtt igazán nyomasztó hangulatot teremtenek. Visszatérő motívum a templomtorony, ezen lehetne gondolkodni, de elsősorban talán a magyarságot jelképezi, hiszen bármelyik magyar település horizontjának meghatározó eleme; nincs igazán vallási felhangja. A könyvespolcon talált The Grand Grimoire of Red Dragon („Vörös Sárkány nagy varázskönyve”) ad egy lökést a természetfeletti motívumoknak, de aztán az új szereplő érkezése után mindent másként fogunk értelmezni.

PICI SZPOJLER

A feladatok látszólag teljesen véletlenszerűek, de alaposabb összehasonlítás után kiderül: mindegyikben létre kell hozni valamit. Amikor eltemeti a halott madarat, akkor megalkot egy sírt, egy emlékművet; a sütés során az alapanyagokat összegyúrva valami egészen újat teremt; mikor eszik belőle, akkor ezzel is „megszületnek” olyasmik, amik korábban nem léteztek; végül köt egy pulóvert, ami fonalból áll, de már sokkal több, mint fonal. Különös, hogy a hang végülis kreatív alkotómunkára buzdít…

SZPOJLER VÉGE

A Dreamland Awaits látványvilága szép, ahol kell, ott sötét, borongós; máskor erőteljes színekkel operál. A hanghatások meg a kísérőzene szerves részei a nézőre telepedő, nyomasztó hangulatnak, a vizuális trükkök közül pedig egy kivételével mindegyik hatásos, személyes kedvencem az ablaknak nekirepülő madár, amiről sose mondtam volna meg, miként készült. Sok közelképet kapunk, ahol a szereplők arcjátéka, tekintete mesél nekünk a bennük lejátszódó eseményekről. Mivel a legtöbb rémisztő dologról nehéz eldönteni, hogy igazi-e, ezért talán erőteljesebben hatnak a szó szerint véres események, pl. amikor a férfinak vérezni kezd az orra. A cselekmény egyfelől könnyen követhető, másrészt egyre különösebbé válik, ahogy fény derül a homályos részletekre. Az utolsó negyed óra pedig igazán hatásos, mert amikor már azt hiszed, mindent tudsz és megvilágosodnak a dolgok, a készítők újfent képesek meglepni.

Ha már készítők, nézzük meg őket is! Az író- rendező-producer-operatőr és hangeffekt-készítő Lóránt Demeter, őt láthatjuk az almát evő férfiként. A másik producer és a vizuális effektek létrehozója Sz. Nagy Gábor, ő alakította az összes szörnyet és a 2. számú rendőrt a befejezésnél. A digitális effektek létrehozását Ignácz Ádámnak és Barby Bellamy-nak köszönhetjük, utóbbi neve ellenére magyar, illetve ő volt a mozgó zsákban is (erre még visszatérünk:)). A zenét szerző Jimmy Svensson svéd, Rebecka Johnston szintén svéd, a nyomozót életre keltő Jonathan C. Nelson amerikai, Nicolas Hackenberg pedig francia, belga és magyar felmenőkkel bír – így a Dreamland Awaits nemzetközi koprodukció is.

És hogy milyen egy filmbemutató? Helyszínünk a Mamut volt Budapesten, szóval egy nagy, forgalmas mozi. Külön elválasztott pénztár állt rendelkezésre a meghívottak számára, ahol a rendező és a producer köszöntött bennünket – nagy szerencsémre én érkeztem elsőnek, ezért kaptam egy ajándék pólót meg egy baseball-sapkát:) Amíg mindenki odaért, volt lehetőség kicsit beszélgetni, kérdéseket feltenni, erről picit később. Lassan felbukkantak a stáb tagjai, a szereplők és aztán bementünk a terembe, ami jó nagy volt, mégis majdnem megtöltöttük. Demeter megerősítette, hogy ez volt az első valódi bemutató, ahol közönség láthatta a Dreamland Awaits-et. Sajnos a valódi sajtós hangulat elmaradt azért, mert a vetítés végén ki kellett jönnünk, viszont a mozi előterében még sokáig ott lehettünk. Minden stábtag és a két főhős alakítói is nagyon közvetlenek, készségesek voltak – viszont furcsa módon én voltam az egyetlen, aki ténylegesen körbement közöttük és kérdéseket tett fel, amiket aztán lejegyzett. Pedig hallottam a sorban állás közben, hogy a Filmrajongónál jóval nagyobb olvasottságú és hírnevű weboldaltól is jöttek…

Lóránt Demetertől tudtam meg, hogy állami támogatást nem kaptak, de így senki se szólt bele abba, amit csináltak és ők határozhatták meg a film utóéletét is. A helyszínt adó ház az övé, itt nőtt fel. A lyuk tényleg ott van a falban, a járatot viszont stúdióban építették fel; a pince, ahová vezet, az pedig egy egészen más helyen, Budapesten belül van. A műfaji besorolásról szólva „más” horrornak, kísérleti filmnek nevezte alkotását, amiben 50 percig csak egyetlen szereplő van. „Mi csak angolul akartunk forgatni.” – Ez érthető úgy, ha itthon lehetetlenség forgalmazót találni és minden költség a készítőket terheli, de szeretnének belőle legalább valamennyit viszont látni. Másfél évig dolgoztak a Dreamland Awaits-en, ami végül 16-os karikát kapott.

Sz. Nagy Gábor elmesélte, hogyan hívta életre a szörnyeket, a „gyökér-óriást” például a saját 6. emeleti panellakásában rakta össze. Ebből a jelmezből a nyakrészen keresztül látott ki. A maciból kijövő szörnyet szintén megépítették, az nem számítógépes grafika; a wc-s részhez az egész wc-t felépítették, a bestia minden egyes ujja külön készült el, egymástól függetlenül mozgathatóak voltak. Gábor és Demeter alapították a Full Screen Films-et, ami már hosszú ideje készít reklám- meg rövidfilmeket, de ez az első egész estés alkotásuk. A stáb tagjai szintén ennek a cégnek dolgoznak. Barby Bellamy lett a zsákban mozgó holttest, mert ő volt az egyetlen, aki belefért. Ignácz Ádám elmondta, hogy az effektek Blenderrel készültek és mégis csak egy rész van, ahol észrevehetően számítógépes animációt láthatunk.

Nicolas Hackenberg saját magáról írta az imdbn, hogy édesanyja francia, apja belga és Franciaország északi részén született. Ugyanakkor elmondta nekem, hogy 25 éve él Magyarországon, a nagyapja magyar és magyarul is beszélgettünk. Ha ránéz a főszereplőre a vásznon, akkor Josh-t látja és nem önmagát. Az őrület, amit meg kellett jelenítenie, az belülről jött számára, mert játék közben kiengedheti azt, amit a mindennapokban el kell zárnia. A torta valójában finom volt, a „következményeként” a szájából kijövő dolgoknak nem volt íze. Nekem még feltűnt, hogy élőben sokkal fiatalabbnak látszik, mint a vásznon. Filmográfiájában hazai kötődésű a Brigi és Brúnó című sorozat, ebben egy részben szerepelt.

Rebecka Johnston szintén kötődik kis hazánkhoz, mert operaénekesnek tanult a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Elmesélte, hogy nagyon jó, de egyben idegesítő is látnia magát a nagyvásznon. Ha ránéz a női főszereplőre, akkor Sarah-t látja és nem önmagát. (Ez nekem nagyon érdekes volt, hogy mind a ketten azt nyilatkozták, a karakter jelenik meg előttük a vásznon, hiába nézik a saját arcukat.) Azt mondta, hogy Sarah emberekkel dolgozik, ezért marad annyira nyugodt ebben a feszült helyzetben. Rebecka eddigi szereplései közül a Parkoló magyar, ebben egy kisebb mellékszerepet kapott; illetve láthattuk még az Infernoban, a Midsommarban és az FBI: International című sorozatban is, amiben Nicolas Hackenberg szintén szerepelt.

SZPOJLER-ÉRDEKESSÉGEK, saját megfigyelésből

A macin az a pulóver van, amit Josh köt. Amikor Sarah wc-re megy, akkor a szokásos hangok hiányoznak (pl. a vízöblítésé), de a főhős valószínűleg túl zavart, hogy ezt észre vegye. Furcsa módon Josh talán elfelejti a pisztolyt az üveges ajtajú szoba tetején. Amúgy is az üveget könnyedén be lehet törni, onnan a legkönnyebb megszökni, szóval miért éppen oda zárja be a nőt? Talán magyarázat lehet, hogy az ablakon át benézhet, biztos lehet abban, hogy a fogoly nem tűnik el. Emiatt viszont végül éppen abba a szerepbe kerül, mint a telefonból beszélő ellenfele.

A Full Screen Films YouTube-csatornájáról: Sz. Nagy Gábort megviselte a szoros szörnyruha hordása, hónapokig tartott, ameddig a vállát ért húzódás meggyógyult. A forgatás csupán 10 napig tartott (az összes extra vágóképet még 10 napig vették fel), a kisszámú résztvevő miatt a színészek is segítettek a felszerelés meg a díszletek mozgatásában. A fogakat, amiket Josh elveszít, egy valódi fogtechnikus csinálta, hogy még élethűbbek legyenek. Mivel a főhős letakarja az összes ablakot, nehogy a környéken lakók észre vegyék a jelenlétét, ezért a kinti fényeket teljesen ki tudták zárni, nem kellett alkalmazkodniuk hozzájuk; a benti fényeket pedig maguk állíthatták be, ahogy éppen akarták. A fképsorokat egy profi Nikon fényképezőgéppel vették fel (szerintem ez nagyon jót tett az egyedi látványvilágnak), a különös fényhatásokat egy szinte egyfolytában dolgozó füstgépnek köszönhetően érték el. Fő alapszínek a kék és a narancssárga, de mindegyik jelenetnek van saját árnyalata. A járatot furnérlemezből építette a rendező, az aztalon lévő füstölő dobozba pedig egy porszívócsővel juttatták el a füstgép „ködét”. A ház Békésszentandráson van. Nicolas Hackenberg naplót írt Josh-ként, hogy jobban bele tudja élni magát a karaktere helyzetébe. Kötni nem tudott, azt meg kellett tanulnia, mert mindenképpen ő akarta csinálni a filmben. Eljárt lőgyakorlatra is, mivel a lehető leghitelesebben szerette volna visszaadni Josh kiképzését. Rebecka Johnston számára a legnagyobb kihívást az jelentette, amikor Sarah összekötözve van egy zsákban és fel kell ülnie. Mivel olyan kevesen voltak, a családias hangulat miatt nagyon jól érezte magát, a sötét téma ellenére is. Nézni nem szereti a borzongatós műveket, mégis szívesen játszik bennük, mert mindig örül, ha erőteljes, tiszta érzelmeket jeleníthet meg – mint a félelem. 

Lóránt Demetertől utólag kérdeztem meg ezeket: Ő a hang a telefonban. Van esély rá, hogy ha a mozi nemzetközi karrierje beindul, akkor készül belőle egy Rendezői Változat, amiben kijavít majd olyan dolgokat, amiket pénz- és időhiány miatt már nem tudott. Ez a dupla hátrány viszont jelentősen felerősítette a kreatív ötleteket, ennek egyik legjobb példája az, amikor Josh felmegy a padlásra, itt vágásokkal meg egy apró plüssmacival sikerült látványos, váratlan hatást kelteni. A Full Screen Films YouTube-csatornáján is elérhető Sileo című rövidfilm kapcsán feltett kérdésemre válaszolta: „jó néhány díjat kapott külföldön, én is örültem volna, ha foglalkoznak vele. Amikor kaptunk meghívó levelet többször is amerikába ezekre a fesztiválokra, mindig megkerestem a Nemzeti Filmintézetet, hogy nincs-e lehetőség legalább az útiköltség egy részére pályázni vagy hasonló - 20 éve a Lag című kisfilmemmel támogatta a Filmunió az utazásomat Angliába egy fesztiválra, ez mai napig az egyetlen állami támogatás, amiben részesültünk - de ma már válaszra sem méltatnak sajnos.”  Sarah háttértörténete kapcsán elárulta: „Én mindegyik karakterhez írtam egy max 1 oldalas élettörténetet, ami nincs benne a filmben, csak arra szolgált, hogy a színész fel tudja jobban építeni a karaktert, de bátorítottam a színészeket, hogy nyugodtan nyúljanak hozzá, ha ez segít nekik a szerep eljátszásában. Rebecka maga hozta be a pszichológus ötletet, én ha jól emlékszem azt írtam hozzá, hogy a "Sarah" édesapja katona volt és megtanította a lányának a fegyverek kezelését és hogy ne féljen ilyen helyzetekben, de a többit már Rebecka tette hozzá.” Az „Álomország vár” című dal dallamát Simon Éva, Demeter párja szerezte, aki a többi résztvevőhöz hasonlóan nagyon sokat segített a film elkészítésében; a kitűnő hangeffektek és a zene létrehozásában pedig fontos szerepe volt Kiss László Zsoltnak.

SZPOJLEREK VÉGE

Összesítésben számomra hatalmas élmény volt részt venni egy valódi premieren, ahol gyakorolhattam a tanult szakmámat és a film is nagyon tetszett. Ezért ajánlom a hazai alkotások, a különleges, nem mindennapi mozgóképek és a véres jelenetek helyett az elmére gyakorolt hatással rémisztgető horrorok rajongóinak a Dreamland Awaits-et, amit november 25-től forgalmaz a BayView Entertainment. Első körben az Amazonon és a Fandango Home-on lesz elérhető, de hamarosan még több előfizetéssel nézhető platformokon megjelenik; ezen felül decembertől hozzá lehet majd jutni DVD-n, blu-ray-en, sőt, egy limitált kiadású VHS-verzióban is. 2026. elejétől valószínűleg ingyenesen elérhető lesz majd AVOD (reklámokkal finanszírozott videónézős oldal, pl. YouTube) felületeken.

Pontozás:

imdb: Még nincs elég pontja.

port.hu: Nem szerepel az adatbázisban.

Szerintem: 5/5

Az utóbbi időkben talán feltűnhetett egyeseknek, hogy A héten a tévében-rovat itt oldalt üres. 

Annak idején azért csináltam ezt, hogy legyen az adatbázisnak egyfajta öntisztító folyamata, tehát ha látok egy filmet, amit ad a tévé, de már régen nem volt, akkor valószínűleg elolvasom a róla szóló írást. Ugyanez a helyzet, ha nem emlékszem, hány pontot adtam rá, vagyis érdemes-e ajánlani az olvasóknak (4-5-6 pontnál igen, 4 alatt nem)? Ekkor szintén elolvasom a cikket, kijavítom a hibáit, átfogalmazok egy-két részletet. Ha kattintotok rá, az meg extra olvasottságot jelent (ami a dicsőségen túl egyébként számomra semmilyen más haszonnal nem jár).

Minden héten kb. 1-1.5 órába telik megcsinálni a listát, mert sokszor leállok a port.hu fórumán olvasni a véleményeket. Úgy egy hónapja kivettem a listából az HBO-HBO 2-HBO 3-Cinemax-Cinemax 2 bandát, mert szerintem legalább 1 éve semmit se néztem meg, amit adtak. Amúgy is 99%-ban propaganda az egész: Jól leírja a rendszert, hogy a kitűnő Sundance Channelt megszüntették vagy elérhetetlenné tették, az HBO pedig kizárólag olyan dokumentumfilmeket ad, amiknek semmi köze Magyarországhoz, Európához vagy a normális mindennapokhoz.

Viszont az év elején betettem a listában az AMC csatornát, ami végülis egy Film+-klón, csak nincs rajta Bud Spencer. Ezen azonban borzasztóan sok ismétlés van, ezért minden vasárnap azt az időt, amit a propaganda kiiktatásával nyertem, elvesztettem ezzel...

Ezen felül újra van munkám, a napjaim nagy része ezzel telik, a hétvégékre meg akadt egy állandó, visszatérő programom, ezért végső soron másfél napom marad pihenni. Ezt semmiképp se akarom agymosó szemétre pazarolni.

Következő pont az egyre csak halmozódó könyveim száma, amiket el kellene olvasni és a videójátékok, amiket játszok, ez mind-mind elviszi az időmet. Augusztusban az itt is meghirdetett játék-kiállítással foglalkoztam, az elmúlt héten meg felolvasóestet tartottam, ezek is igényelték a figyelmemet.

2025 elején még reméltem, hogy tudom tartani a havi egy cikkes tempót, de hát ez nem sikerült... Még egy írást biztosan meg kell csinálnom ebben az évben, valószínűleg a helovén napjára időzítem majd, mert horrorról van szó; illetve fontolgatom Michelle Trachtenberg munkáinak további kutatását, talán még sikerül köztük olyat találnom, amiből összejön egy újabb, nagyobb lélegzetű munka.

Tehát ezért üres mostanság az ajánló, de mivel az elmúlt két évben egyetlen kedves kommentelő véleményétől eltekintve semmilyen visszajelzés nincs ezzel kapcsolatban, így talán ebben a hónapban még üres is marad. Legalább egy cikk jön még, illetve talán a tavaly szilveszteri (egyébként senkit se érdeklő) ZS-kategóriás bemutató visszatér majd - ezt nem ígérem 100%-ra.

A székesfehérvári Vörösmarty Mihály Könyvtár Tolnai utcai Tagkönyvtártól ismét lehetőséget kaptam a bemutatkozásra, ezúttal a szeptemberi Mesék Hónapja kapcsán játékgyűjteményem azon része kerül kiállításra, ami rajzfilmek, tehát mozgó mesék hőseit ábrázolják.

A teljesség igénye nélkül: Balu Kapitány, Tini Nindzsa Teknőcök, Pokémon, Transformers, Mighty Max és sok más egyéb játékok lesznek megtekinthetőek szeptember 2. és 27. között a könyvtárban, nyitvatartási időben (8000 Székesfehérvár, Tolnai utca 30., nyitva tartás keddtől-péntekig 10:00-18:00, szombaton 9:00-16:00).

Minden érdeklődő (rajz)filmrajongót szeretettel várok!

Ha valaki azt mondja, Walter Matthau, akkor rögtön eszembe jut „és Jack Lemmon”, de fordítva is ugyanez történik, ha az utóbbi színész nevét hallom. Ők ugyanolyan legendás párost alkottak az ezüst vásznon, mint Bud Spencer és Terence Hill vagy Stan és Pan. Én már idős korukban ismertem meg őket, amikor másodvirágzásukat élték az itthoni televíziócsatornákon még ma is sugárzott A szomszéd nője 1-2-vel, a Tengerre, tata!-val vagy a Furcsa pár 2.-vel. És bár a másik nélkül sem maradtak hoppon (Lemmon filmográfiájában például ott a Van, aki forrón szereti; Matthauéban pedig a Dennis, a komisz), legjobb formájukat duóként nyújtották (említhetném még a Szenzáció!-t vagy az eredeti Furcsa párt). Walter és Jack társulását trióvá szélesítette gyakori rendezőjük, Billy Wilder; cikkem jelenlegi alanya ráadásul éppen az a mozgókép, ahol ez a nagyhírű hármas először találkozott!

Harry (J.L.) televíziós operatőrként dolgozik, éppen egy amerikai-foci-meccset közvetít, amikor a helyi csapat legjobb játékosa véletlenül teljes erőből felökleli. Emberünk elájul és mire magához tér a kórházban, kiderül, hogy kettőslátása, agyrázkódása és csigolyakompressziója van, illetőleg a jobb kezén három ujj nem mozog, a bal lába meg teljesen használhatatlanná vált. Vagyis ez az, amit meg kellene játszania, ugyanis sógora, „Rámenős” Willy (W.M.), a hírhedt ügyvéd, 1 millió dolláros pert akasztott a focicsapat, a stadion üzemeltetői meg a város nyakába ezek ürügyén. Ha a sérülések valósak lennének, semmi gond sem lenne, azonban a felük sem igaz. Harry felháborodik az aljas játszmán, amibe belerángatták, ám Willy folyton előhúz valamilyen újabb aduászt az inge ujjából, amivel ráveszi, hogy működjön közre a közös érdekükben (már elég mélyen benne vannak a csalásban, mikor az ügyvéd közli, hogy amúgy fifti-fifti alapon osztoznak majd a zsozsón).

Aztán, ahogy az országszerte híressé vált balesetet követő készülőben lévő pernek híre megy, egyre több jó dolog történik az „áldozattal”, például hűséges segítőjévé válik a kárt okozó Boom Boom Jackson (Ron Rich) és visszajön hozzá kétségkívül rendkívül vonzó exfelesége, Sandy (Judi West) is. Azonban a biztosítótársaság detektívjei folyamatosan figyelik a legapróbb gurulásait is (mivel tolókocsiban ül), ezért nagyon óvatosnak kell lennie. A legnehezebb számára azonban mégsem a nyugton ülés vagy a forró vérű asszony közeledésének udvarias elutasítása, hanem az, hogy tanújává válik a jószándékú Boom Boom lassú, látványos lecsúszásának – amit végső soron éppen ő okoz… Vajon sikerül kifognia a detektíveken addig, amíg Willy elvarrja az összes kusza szálat és zsebükben landol a nagy fogás vagy valami apróság végül mégis el fogja árulni őt?

Ha láttam is ezt régen, nem emlékeztem rá, csak arra, hogy mi fog történni a legelején, a meccsen, ez valahogy beugrott (vagy csak rájöttem). A Szenzáció!-t nagyon szeretem és azt hiszem, valami hasonlóra vártam, de amit kaptam, az valahogy más volt… Röviden annyit tudnék elmondani elöljáróban, hogy a The Fortune Cookie felett elszállt az idő (idén egy híján 60 éves), ez sok helyen látszik rajta, viszont a szituáció igen érdekes, ezért a hosszú játékidő ellenére is fenn tudja tartani a figyelmet.

Leegyszerűsítve arról van szó, hogy egy átlagember olyan szituációba kerül, amely viszonylag ritka; ekkor el kell döntenie, hogy a helyes utat választja és minden változatlan marad, vagy megkockáztatja a járatlan, rossz utat, hátha ezzel önmagának meg néhány hozzá közel állónak kedvezhet. Ám azok, akikről azt hiszi, a javát akarják, valójában (egy kivételével) mind a saját szakállukra dolgoznak – ami viszont nem feltétlenül jó emberünknek. A komikus helyzeteket az szüli, hogy a lehetetlenül felkészült, minden szituációt a maga javára fordító Willy miképpen nyilvánul meg a társadalom különböző fokain álló polgártársaival szemben; illetőleg abból, miként színleli Harry a tüneteit. Ehhez még hozzájön a lehetséges szerelem fellángolása és drámai vonalként bejön a „mennyire ismered igazából felebarátodat, s őrá miként hatnak a te cselekedeteid”.

A történet jelenetekből áll, amiket sorszám és cím választ el egymástól; az egyes jeleneteket a helyszín köti össze, ami meghatározza azt is, kiket fogunk itt látni. Bár a készítés évében már léteztek színes filmek, ez még fekete-fehér. Az általam látott változathoz a végén lévő kiírás szerint 1976-ban készítettek magyar szinkront, ebben Lemmont Zenthe Ferenc szólaltatja meg (ahogy a Furcsa pár 1-2-ben), Matthaut Bujtor István (nagyon nem illik hozzá), Sandy-t pedig Dallos Szilvia (Ellie hangja volt a Dallas-ban és marhára öregasszonyosnak hangzik egy 24 éves színésznő szájából).  

Minden olyan klasszikus részlet feltűnik cikkem tárgyában, amit a korszakban még természetesnek vettek, ugyanakkor nem keltett volna feltűnést az ’50-es években sem: Van tánc (kerekesszékkel), éneklés (hanglemezről), ballonkabátos nyomozó (aki beillene párttitkár elvtársnak), szép nő (Judi West), sármos férfi (Jack bácsi), hangsúlyos mozdulatok (mikor Harry elájul vagy mikor Willy mutogatással kíséri a szavait), bűnszervezet (ügyvédi iroda:D), fondorlatos fordulatok (a detektív utolsó trükkje), karikatúra-szerű alakok (az orvosok és a ronda nővér), valamint sokszor harsány, nagyzenekari kísérőzene. Mai szemmel viszont igencsak feltűnő volt a kórházban a segítő apácák jelenléte, ugyanis most már egyetlen hollywoodi filmben sem lehetnek pozitív szereplők.

„Hogy mi fáj, azt mi mondjuk meg!”

Furcsa módon az elém tárt vicces pillanatok közül mindössze három tudott megnevettetni, az elmúlt hat évtized alatt azért jelentősen megkoptak ezek a poénok, amiknek egy csekély része a fordítás miatt is veszít az erejéből (a magyarosítás egyik érdekessége, hogy a Legal Eagles-t [jogi sasok] valamilyen keselyűknek fordították [de nem JogKeselyűknek]). Ezért viszont kárpótolt Judi West jelenléte, aki számomra igazán vonzó volt, nem értem, hogy nem lett belőle nagyobb sztár a mozi egén. Sandy és Harry külön kis mellékszálat alkotnak, amikor a főhőshöz hasonlóan elhittem, hogy a nő érzései őszinték. Ő az igazi ok, amiért Harry végülis nem akar kiszállni a buliból, pedig látja a bukásra figyelmeztető jeleket.

A hosszú játékidő (két órás) nem jelentett számomra kihívást, az viszont annál inkább, hogy eldöntsem, kinek kellene szurkolnom? Lemmon alakjával, bár alapvetően jó ember, mégsem tudtam együtt érezni, hiszen belemegy a csalásba és hiába akar annyiszor kiszállni, ha végül mégiscsak bent marad. Matthau figuráinak általában taszító szokásaik meg megnyilvánulásaik vannak, mégis jó szándékúak – ezúttal utóbbi sajnos nincs így. Boom Boomot azért nem tudtam megkedvelni, mert a pozitív diszkrimináció kliséje; Sandy-t pedig csalfa természete miatt. Talán az egyetlen üdítő kivétel Purkey, a magánnyomozó (Cliff Osmond), aki bár piszkos trükkökkel játszik, de ez a munkája és senkinek se akar rosszat, csak az igazságot próbálja kideríteni. Ilyenkor az is érdekes, kit lehet egyáltalán egy ilyen gárdából negatív szereplőnek tekinteni?

SZPOJLEREK INNENTŐL

Az alábbi hibákat vettem észre: A kórházban senki se szól rá a görkorcsolyázó gyerekekre, akik aztán otthon is görkorcsolyáznak a lakásban (ez az akkori gördeszkás divat kritikája). Willy felszólítására, mindenféle engedély, igazolvány, stb. felmutatása nélkül Harry-t külön kórterembe helyezik el. Ott aztán fennhangon vitatkoznak, néha ordítoznak is, de a kint várakozó Boom Boom nem hallja őket. Az orvosok közül csak egyetlen egy jön rá, hogy Harry szimuláns. Hogyhogy a laborvizsgálatokból nem derül ki vagy nem ismerik fel az injekciók szimptómáit?

Érdekes megfigyeléseim: Willy egy Fischbein nevű emberre hivatkozik az egyik ügyiratnál, ezt a fiktív nevet Matthau a későbbi szerepeiben is használja; ezen kívül ugyanúgy gesztikulál, mint a ’90-es években és ugyanazt a dallamot dúdolja, amit A szomszéd nője mindig zöldebb végén. Boom Boom azt mondja: „Anyám egy magyar étteremben volt sokáig szakács…”, majd készít csirkepaprikást és barackos gombócot. A detektív a szemben lévő házból felismeri az ételeket, tehát az eredeti szinkronban talán nem magyar fogások vannak. Különben sem hihető, hogy egy magyar étterem fekete szakácsnőt alkalmazna. Sandy szerint a csirkepaprikás nagyon rossz volt:) A „csigolyakompresszió” valószínűleg a kompressziós csigolyatörés, ez általában nem baleset miatt alakul ki, hanem csonttumor vagy csontritkulás esetén. ’66-ban már volt elektromos motorral hajtott tolókocsi az USA-ban; Lemmon hihetetlenül profi módon bánt vele. Úgy tűnik, Sandy és Willy korábban összeszűrték a levet…

Öt perc gyűlölet: A fekete karakter természetesen rendkívül jó lelkű, segítőkész, kedves, ezen kívül magas, sportos, jóképű és mindig elegáns. Erőteljes kontrasztban van Matthau jelen esetben fehér karakterével (a színész zsidó volt, azonban Willy vezetékneve, a Gingrich francia eredetű) és Lemmonéval is, aki a bűnbánó, de mégis bűnös fehér. Boom Boomnak négy gyűrűs menyasszonya van, ez az egyetlen realista vonása. Alkoholista (kérdéses, hogy súlyos-e?), de feltételezhetően a baleset miatt lett az (az apja is az, tehát hajlama van rá), mégis ő az egyetlen morálisan kifogástalannak ítélhető karakter, aki semmi rosszat nem tesz (a bunyót lehet az ital számlájára írni). Az orvosoknak feltűnően zsidós hangzású nevük van (dr. Schindler, dr. Krugman). Megjelenik egy szőkére festett hajú fekete nő (már akkor is ránk akartak hasonlítani); a feketék balhéznak, verekednek egy bárban (ez ma már elképzelhetetlen lenne egy filmben, kivéve, ha kizárólag néger szereplők vannak). A csúcsjelentben kiderül, hogy a rasszizmus a legnagyobb bűn; a másik megkülönböztetése; ez az egyetlen, amit Harry nem képes elviselni. A csalást, a zsarolásba hajló, hónapokig tartó egyezkedést, az orvosok megvezetését, a hamis tanúzást, a Boom Boom segítőkészségével való visszaélést mind befogadja a gyomra, csak ezt nem…

A sztori látszólag boldog véget ér, de tulajdonképpen egyiküknek se marad semmije: Boom Boomot elbocsátják a csapattól, bár egy alacsonyabb ligába biztosan felvennék vagy elmehetne birkózónak, stb., tehát vannak előtte lehetőségek. Harry ugyanott van, mint az indításkor, ám valószínűleg a csalás miatt kirúgják majd az állásából és egyéb következményekre is számíthat. Willy nagy eséllyel elhúzza, csűri-csavarja a következményekkel járó eljárásokat, szóval nem hiszem, hogy bármi baja lesz belőle. De legalább Harry és Boom Boom barátok lesznek, aztán akár együtt is belevághatnak valamibe. (Újabb érdekes gondolat, hogy a bűnbánó fehér és a makulátlan néger együtt a semmiből kénytelenek újra kezdeni, talán egymásra hagyatkozva; míg a jogot a saját hasznára felhasználó, zsidó színész által alakított karakter megússza a nyilvánvaló törvénysértést.) Vajon eredeti neveiken Shmuel Vilder és Itzek Domnici író-producer urak mit akartak ezzel üzenni?

SZPOJLEREK VÉGE

A készítőkről: Az író-rendező-producer Billy Wilder rendezte a Lemmon-Matthau-párost a Haver, haverben és a Szenzáció!-ban, valamint Jacket külön a Van, aki forrón szeretiben. Az író-társproducer I.A.L. Diamond szintén dolgozott a Haver, haver és a Van, aki forrón szereti forgatókönyvén; valamint a Waltert a társa nélkül szerepeltető A kaktusz virágágáén is. Jack Lemmon az általa alapított produkciós cégen keresztül pénzével is hozzájárult a készítéshez. Ron Rich elvileg még él és 86 éves. Judi West énekli a dalt a Harry lakásán szóló lemezen. Ő most 83 éves, 1982 óta nem szerepelt sehol, mindössze 11 alkotásban látható. A Sógorom, a zugügyvéd színészeinek nagy része úgy tűnik, sorozatszínész volt.

„- Igazat mondott? Mit gondolsz?

 - Ettől még az is kitellik!”

Érdekességek: Billy Wilder állítólag akkor találta ki a film sztoriját, amikor egy amerikai-foci-meccset nézett, ahol megtörtént egy, az itt láthatóhoz hasonló baleset. A nyitó szekvencia egy valódi sporteseményen készült, ahol a tényleg létező Cleveland Browns (ez Boom Boom csapata a történetben) a Minnesota Vikings ellen játszott 1965. október 31-én (bár néhány felvételen más csapatok láthatóak). Ahogy a filmben, a Browns a valóságban is elvesztette a találkozót. Wilderről sokat elmond, hogy amikor utólagosan felvételekre volt szüksége, akkor az éppen máshol játszó clevelandi csapatot sikerült helyettesítenie, azonban a stadiont megtöltő statisztáknak már nem akart fizetni. Ehelyett nyereményjátékot hirdetett a résztvevők között, ahol a főnyeremény egy autó volt – amit, hogy, hogy nem, a rendező úr felesége nyert meg végül…

Ez Walter Matthau és Jack Lemmon első közös filmje. A wikipedia szerint Wilder eleve Matthaunak írta Willy alakját, ezzel szerette volna beindítani a karrierjét; az imdb szerint viszont Lemmon javasolta Matthaut. A valóságban valószínűleg a rendező győzte meg a már leszerződtetett főhőst, hogy az álljon ki akkor még kevésbé ismert kollégája mellett. Állítólag a két színész hamar összebarátkozott, pont a történet szempontjából is lényeges amerikai foci miatt, aminek mindketten rajongói voltak. Lemmon egyetlen snittben csinálta meg a tolókocsis táncot, hiba nélkül. A forgatás több hétre leállt, mert az erős dohányos Walter Matthau szívrohamot kapott. Amire felépült, 13 kilónyit fogyott le, ezért a karaktere ruháit kissé kitömték és folyton hosszú kabátban van, hogy ne látszódjon rajta a súlyvesztés (az imdb szerint feltűnő a külső változás, én nem vettem észre, de talán ezzel is magyarázható az a hosszú időszak, amíg csak Harry és Sandy szerepelnek Boom Boom oldalán, Willy nincs sehol). Lemmon is fogyott 11 kilót a forgatás alatt.

A Sógorom, a zugügyvéd 3 705 000 dollárból lett (ez akkoriban elég nagy összeg volt) és 6 800 000-et hozott vissza. Walter Matthau első és utolsó Oscar-díját ezért az alakításáért kapta 1966-ban, mint Legjobb Férfi Mellékszereplő; ezen felül még két másik díjat is bezsebelt Willy megformálásáért.

Ez a film mindenképpen jelentős a Lemmon-Matthau-páros megszületése miatt és bár technikailag kitűnő, korrajzként érdekes és a története fenntartja a néző figyelmét, a vígjátéki aspektusa ma már kevésbé értékelhető. Drámának nem elég drámai, romantikusnak sem eléggé az, plusz felfedezhető benne propaganda is (lásd a szpojleres részt). Ezek miatt összesítésben nekem nem annyira tetszett, de azért rossznak se nevezhetném.

Pontozás:

imdb: 7.2

Szerintem: 3/5 (Hosszú, de nem elég vicces; a szinkronhangok nem illenek a szereplőkhöz.)

Hivatalosan ez a legnézettebb magyar film a rendszerváltoztatás óta. 

Jómagam nem ezért pengettem ki a mozijegy árát, hanem mert nemrég voltam Demjén Rózsi-koncerten, a háttér mögötte tele volt a film jeleneteivel (ez a turné a film reklámja is volt egyben), és hát először húztam a számat, hogy ez valami musical, minek rontják el a dalokat, kell ez nekem? De aztán egy kis hang (és kedves Édesanyám :)) mondta, mégis meg kéne nézni.

Szerencsére a dalok jó kezekben voltak, ezt az én lelki békém miatt fontos kijelenteni. Lehetne akármilyen szuper a film, ha szétbarmolják a dalokat (lásd egy halom életrajzi ihletésű [értsd: szenzációhajhász átverés] mozi esetében), akkor az szemétdombra való. De Menyhárt János és Subecz Tamás érti a dolgát, a zene nagyon, tehát nagyon jó. Kiváló a hangszerelés, a vége főcímben meg nem tudom, mikori felvételen, de nem az eredeti Jöjj vissza vándort énekli a Rózsi, viszont fenomenális! Jobb, mint az eredeti. A Menyhárt, művésznevén Menyus, Brian May-szinten van gitár tekintetében és ezt nem is tudja a világ (Briant szintén hallottam élőben, úgyhogy nekem elhiheti az olvasó), szóval valami zseni a pali. Subecz pedig az egyik vokalista volt a koncerten, egy-két szólóban előadott nótából megállapítottam, hogy zenei ízlése van neki. 

Akkor a filmről is kéne valamit írnom, mondja itt nekem a belső Mozsárágyú. Három testvér véletlenül megtalálja anyukájuk titkos dobozkáját, benne egy 1994-ben írt naplóval, mellette ismeretlen férfinévvel feladott leveleket... Vonakodnak elolvasni, mert ahogy egyikük mondja: „semmi közünk más titkaihoz”, de mégis beleolvasnak. És kirajzolódik egy igazi nagy szerelem története, ami mindegyikőjüket meglepi, hiszen azt gondolták, hogy az anya nagy szerelme a fater volt... De hát, nem mindig ilyen egyszerű az élet. Ez a nyári, cuki szerelem a film témája, főszereplőnk Eszter (Törőcsik Franciska) és Gergő (Ember Márk). Különösebb fordulatokra nem kell számítani, az erős kezdés, ahogy megismerkednek (labdával orrba rúgja a srác az éppen napozó csajszit), később kicsit alábbhagy. De tényleg aranyos és szórakoztató az egész. 

Eszternek világéletében az apja mondta meg, mit kell tennie, mit szabad, mit nem, hogyan kell élnie a saját életét. Még a barátja is a fater munkatársa (Brasch Bence), aki egy igazán rendes pali. Viszont ez a balatoni nyaralás a barátnőkkel összehozza őt Gergővel, aki szabad, mint a madár (mint A szabadság vándorai), nem foglalkozik azzal, mások szerint mi a helyes, ő csak éli az életét. És ahogy az lenni szokott, kezdetben nagyon nem bírja Eszter a srácot, meg ő is túl merevnek találja a lányt, de aztán a zene! A zene a közös nyelvük, mert igazából első látásra belezúgtak a másikba, aztán a muzsika oldja a kis feszültséget közöttük. Nagyon jó jelenet, amikor a zongorán játszanak, szavak nélkül beszélgetnek és megismerik egymást. 

Két írónk van és nagyon érződik, hogy mindketten nők. A poénokon is sajnos. Én nőként mondom, hogy valami katasztrófa, milyen lapos poénok voltak. Gondolom ez egy szint, amit mindenki megért, de nyugodtan besegíthetett volna valami nagyágyú, neveket inkább nem írok, de egy férfi kellett volna, aki például életében látott már vagy 500 filmet. A Goda Krisztina forgatókönyvírói munkásságában olvasható egyetlen mozgóképet sem néztem meg, mert nem érdekeltek, de gyanítom, hogy hasonló poénokkal operál azokban is. Kormos Anett a másik író, tőle meg egyenesen rosszul vagyok. A történet és aranyos fordulatai végig fenntartották az érdeklődésemet, van egy gyors sodrása a filmnek, ez többet számít végeredményben, mint a poénok, amik minden bizonnyal nem olyan hülyéknek készültek, akik eredetiben szeretnek nézni mondjuk Monty Pythont, meg tudják, ki volt Latabár Kálmán… 

A gyenge humor nem sokat vont le a filmélményből, mert a két főszereplő kiváló. Nagyon passzolnak egymáshoz, tehetségük valahol az egekben van és ami még nagyon fontos: értettem, hogy mit beszélnek drága anyanyelvünkön! (Az utóbbi 20 év filmjeit tekintve ez azért megható, igaz, hogy nem is volt a szereplők között Csányi Sándor. Két mellékszereplő esetében nem éreztem, hogy teljesen urai lennének a saját artikulációjuknak, de még ez se volt vészes. Egyikük meg még nagyon fiatal, majd javul.)

Mellékszereplők közt találunk éppen menő popsztárt (Marics Peti), egykor menő popsztárt (Brasch Bence, na jó, ő azért színész is), és kortalan, örökké menő pop-rocksztárt: Demjén Ferencet. Egy csöpp szerepe van, olyan, mint a Stan Lee a szuperhősei között a filmekben, nagyon ötletes. Györgyi Anna és Seress Zoltán ismert nevek, a többiek feltörekvő ifjú titánok, pl. Márkus Luca, Varga-Járó Sára, Kirády Marcell – aki egyébként a producer, Kirády Attila fia, de ezt csak most tudtam meg, szerintem érdemes megjegyezni a nevét. Ő a főszereplő két bolond barátja közül a bolondabb. A kevésbé bolond, nőcsábász a Marics Peti, aki a Valmarból a mar. Sok reményt nem fűztem a megjelenéséhez, de pozitívan csalódtam. Az énektanárok, foniáterek sírva menekülnek előle szerintem, valami nem stimmel a hangjával, viszont egyértelműen vászonra termett a gyerek.

A rendező Orosz Dénes, akinek egy filmjét sem láttam eddig, de ahogy nézem, nem is fogom. Viszont a Hogyan tudnék élni nélküled? összességében nagyon jól sikerült. Amikbe fent belekötöttem, apró dolgok, tényleg nem rontanak az összképen, mert mindenből a megfelelő mennyiség került bele; szerelem, izgalom, nosztalgia, blőd jelenetek. És biztos nagyon unalmas azoknak, aki még olvasnak bennünket, hogy én mindig a zenéről írok a filmek kapcsán, de hát ez csillagos ötös! Nyilván, ha a nevét adta a produkcióhoz a Feri, akkor azért az jelent valamit. 

Ha nekem tetszett, akkor szerintem a Tarr Béla-rajongókon kívül a többségnek is tetszeni fog.

Ki néz ma tévét, DVD-t vagy blu-ray-t? Hát én.

Kb. 2 hónapja hozzájutottam 2 blu-ray-hez, ez az egyik és nagyon sokáig tartott, mire rávettem magam, hogy megnézzem. Pénteken eljött ennek az ideje, de kb. 1 órába telt, mire sikerült olyan programot letöltenem, ami lejátszotta a lemezt – pedig magyar kiadásról van szó. Nevetséges, mikor itt van a gyors laptopom, a működő meghajtóm, de még kell egy vezérlő is…

A korábbi cikkemet elolvasva arra jutottam, hogy talán 2. alkalommal láttam az Eredetet és ennek kapcsán rájöttem, mi a gond Christopher Nolan filmjeivel: A befejezés. Mert minden erre épül fel és amikor először látod, letaglóznak vele. Ennek az ára viszont a lezárás maradandósága, tehát ha egyszer láttad, valószínűleg sose felejted el, mi a magyarázat A tökéletes trükkben Christian Bale karakterének mutatványára; vagy hogy mi a Memento lényege. Ezért viszont felmerül a kérdés, hogy megéri-e újra leülni Nolan alkotásai elé? Mert ha a válasz igen, akkor tudod, mi lesz a vége, tehát izgulni nem fogsz; ehelyett figyelhetsz minden másra.

Meglepett az évekkel ezelőtti véleményem, mert az Inception jó filmként maradt meg bennem és végülis az. Ami mégis ellene szól, az a rendező régi sajátossága, ennek folyományaképpen nagyon élesen megmaradt az utolsó képe – de semmi más nem. Most kb. csak fél óra után fogott meg, de mivel tudtam, mi a vége, ezért már nem volt annyira izgalmas. Emiatt elkezdtem agyalni a látottakon, feltűntek a hibák, amiket elsőre nem vehetsz észre, mivel izgulsz a szereplőkért, várod a befejezést. Ez azonban Christopher Nolan korai munkáiban mind felfedezhető, tehát nem kifogásolom, el kell fogadni.

Angolban van a „suspension of disbelief” fogalom, ami annyit tesz, hogy „elfogadom” (szó szerint felfüggesztem a hitetlenkedést). Egy fantasy vagy jelen esetben sci-fi esetén van egy ilyen pont, amit el kell fogadnod, hogy utána élvezhesd ezt a filmet, ez itt az álomgép létezése. Ha ezt elfogadod, akkor minden más is elfogadható lesz – vagy mégsem?

SZPOJLEREK 2025-BŐL

Először az jutott eszembe, hogy amikor Saito fejében vannak, akkor Cobb honnan tudja a kombinációt? Aztán utólag rájöttem, hogy igazából mindegy, milyen számokat üt be, ahogy Fischer is elmondja az első számsort, ami eszébe jut és az a kód. Viszont ebben az esetben az, aki be akar hatolni az elzárt részre, mindenképpen bejut, amint odaér, mert végülis mindegy, mit csinál, az ajtó ki fog nyílni – ellenben Saito, akinek elvileg a fejében vannak, rájön a csalásra, mégsem tudja megakadályozni, hogy Dom kivegye a papírokat a széfből. Sőt, utána valahogy még az üres lapos trükknek is bedől. Tehát az a kérdés, hogy meg lehet-e védeni az elzárt helyet, ha már odaértek? Fischernek például magának kell bemennie a páncélterembe, de vajon a többiek közül bárki ki tudná nyitni a zárat, ha akarná?

Az első megmérettetés során az első Építész pasi belöki Domot a kádba, Saito és Arthur ekkor lépnek be, Saito pedig valamiért hátat fordít a kádnak – amibe éppen nagy csobbanással belezuhant valaki. A kínai fickó nem veszi észre a fehér kádban, az átlátszó vízben a színes ruhákat viselő másik férfit, nem hallja meg a csobbanást, nem látja a hullámzó vizet. Honnan van Dom pénze? A Fischer-bulit Saito fizeti, de azért odáig el kell jutni valahogy. Mikor Ariadne visszajön, ugyanabban a ruhában van, mint mikor elment – ekkor nem tudjuk meg, mennyi idő telt el, de biztosan aludnia kellett rá egyet.

A 10 órás repülőút számomra igencsak zavaros. Adnak valami magyarázatot rá, hogy Fischer miért nem a magángépével repül, de ezt nem sikerült megértenem; az meg egyenesen vicces, hogy Saito azt mondja: „megvettem a repülőcéget”. Fischer nem tud a tulajdonos-váltásról, hogy kié a cég, akinek a repülőjére felszáll? A környezetéből se tudja senki és nem szólnak neki? Az az egyetlen lehetséges cég, aki ezt az utat ajánlja? Mi van, ha az emberük egy másik járatot választ? Az első álom-szinten a fő feladatban, mikor nekimennek a taxinak, megállítják és felszólítják a sofőrt, hogy húzzon el, akkor ezt miért nem lehetett úgy megoldani, hogy Ariadne odatesz nekik egy üres taxit? Vagy miért nem képzelt oda valamelyikük egy üres taxit?

A legfelső álom-szint több érdekes kérdést rejt magában. Itt ugye annyi történik, hogy megállítanak egy taxit, átülnek bele, aztán jön egy elképesztő lövöldözés és aztán megállnak egy raktárépületben (ami szerintem megegyezik a valóságos bázisukkal), megpróbálják kicsalni a kódot (aminek igazából nincs lényeges szerepe) Fischerből, majd elindulnak kisbusszal, amit a kémikus vezet. Innentől az egész szint abból áll, hogy a csapat egyetlen nem fehér tagja elvezeti a kocsit egy éppen megfelelő távolságra lévő hídhoz, ahol aztán áttöri a korlátot és a vízbe zuhan. Ez lesz az úgymond „kick” (sajnos nem tudom, mit mondanak magyarul, lefordítva rúgást jelent), ami visszalöki őket az egyel feljebb lévő szintre. A nyitó melónál és a felkészülésnél viszont láthatjuk, hogy kicknek számít az, ha kirúgják alólad a széket vagy belezuhansz egy kád vízbe. Tehát felmerült bennem, hogy amikor a kisbusz fejre áll és legurul egy domboldalon, az miért nem kick? A szereplőkre záporozó vízcseppek miért nem számítanak? A folyamatos rázkódás és a lövések hangja se ébreszti fel őket. Azt se értettem, hogy a projekciók miért csak az ablakokra lőnek, miért nem célozzák a kocsi kerekeit vagy a karosszériát? Illetve miért csak a sofőrt próbálják kiiktatni, amikor az utastérben ott van még öt másik álmodó? Vagy most a kémikus álmában vagyunk? Esetleg mivel egyedül ő van tudatánál, a többieket nem érzékelik?

Ha Fischer elfogadja Mr. Charles létezését, akkor utána miért nem kérdőjelezi meg a többieket? Ők kicsodák? Hogyan lehet megkülönböztetni Charles embereit a „rosszfiúktól”? A fiatal üzletember azért is gyanút foghatna, mert az első szinten még elhiheti, hogy a valóságban vannak, de a másodikon már tudja, hogy álmodik és azt is, hogy az ő fejében vannak! A harmadik szinten azt hiszi, hogy az idős tanácsadója tudatalattijába hatolnak be, ám a másodikon tudnia kell, hogy a saját fejében vannak. Arról nem is beszélve, hogy fogalma sincs arról, kicsoda Saito, ráadásul nem izgatja a köhögése meg a nyilvánvaló rosszulléte. Ha ő és Mr. Charles is a saját projekciói, miért haldoklik az egyikük? Miként lehet egy projekció beteg vagy sérült? És az ő projekciói hogyan tudják követni a tanácsadó fejébe, ha nem valódiak?

Amikor Fischer felébred, akkor hogyhogy nem ismeri fel korábbi társait? Honnan van az álomgép? Legális forrásból hozzá lehet jutni? Ha Fischert kiképezték, akkor ez azt jelenti, hogy nem Dom az egyetlen, aki ezzel foglalkozik. A kormány miért nem kobozza el tőlük a gépeiket? Dom és Saito miképpen jönnek vissza a Váróból? Ha Dom tudja is, hogy ez nem a valóság és elhiteti Saitoval, akkor mit kell csinálniuk? Megölik magukat? De ha csak ennyi, akkor miért annyira ijesztő a Váró, hiszen Dom még nem öregedett meg, mikor megtalálta Saitot. Tovább bonyolódik a helyzet, ha belegondolsz: Onnantól, hogy jön a kick, nem számít, ha elhaláloznak. Dom azt mondja, ha itt meghalnak, akkor lekerülnek a Váróba, de Saito és ő is végül a legalsó szintről mennek oda – Saito meghal, Dom viszont nem. Akkor ő és Ariadne már a Váróban találkoznak Mallal? Ha nem, akkor Dom miként megy le? Miként tudja elkerülni, hogy az agyára hatással legyen a Váró valósága? Ariadne nyilvánvalóan meghal azáltal, hogy leugrik a toronyház tetejéről, Eames felrobbantja a bunkert, amiben ő és Fischer meghúzódtak, mindössze Arthur van olyan helyzetben, amikor nincs halálos veszedelem a közelben. Arthurt tehát fel tudja ébreszteni a kick önmagában, de a többiek miként jutnak felfelé a halállal?

A készítés dátuma miatt itt igen nagy mértékben visszafogták a propagandát. Nincs egyetlen néger főszereplő se, a barnát pedig nem viszik magukkal a kalandra – bár ő, mint fő tudós, természetesen nem fehér, de teljesen háttérbe szorul. A szerepe annyira lényegtelen, bárki el tudta volna játszani. A nagyon nagy hatalmú ember, aki egyetlen telefonnal el tudja intézni, hogy a főhős priusza eltűnjön, ázsiai. Ugyanakkor riválisa, aki fölébe tudna kerekedni és aki ellen az egész akció irányul, az „Fischer” – övé a világ legnagyobb energiaipari cége (és tényleg van a valóságban egy hatalmas Thermo Fisher nevű cég). Ha ezen a vonalon elindulunk, akkor „Fischer” az áldozat és a bűn elkövetője ázsiai (Ken Watanabe konkrétan japán, de lehet itt akár kínai is)… Végezetül még feltűnt, hogy Afrikában a rosszfiúk még véletlenül se feketék, pedig akkor be tudnának olvadni a helyiek közé - mind fehér… Szerencsére az úgymond „ábécé-maffia” ezúttal nem kap reprezentációt.

Utólagos kiegészítés: Az extrák nézése során felöltött bennem, hogy a gép miként képes működni az álomBAN? Mert azt el tudom fogadni, hogy a valóságban a gép be tudja őket vinni a közös álomba, ahol aztán az egyes elmék közösen működnek; viszont amikor MÁR ott vannak, akkor a gép, aminek nincsen tudata, tehát nincs mivel belépnie az álomba, hogyan képes működni ott is? Mi hozza létre a következő 2 szintet? Mi viszi át őket oda?

SZPOJLEREK VÉGE

Cikkem tárgyának felépítése indokolja a hosszú játékidőt, de 1 teljes óra csak a felvezetés. Az első 20-25 perc kissé zavaros, csak miután belevágnak a fő feladatba, akkortól lesz érdekes, ám onnantól még mindig van fél óra, mire a csapat összeáll, ezért olyan hosszú a nyitány. Viszont talán éppen emiatt másfél óra után már olyan érzésem volt, mintha az örökkévalóság óta nézném az Eredetet (ebbe viszont közrejátszhatott az, hogy tudtam, mi a befejezés). Azért végülis tudtam izgulni és vártam a magyarázatokat, mert azokat az évek során elfelejtettem. Összefoglalásként megállapítottam, hogy a sok lövöldözés és a szokásosnál több főszereplő elvonja a figyelmet a történet hiányosságairól.

Érdekességként észrevettem, hogy Talulah Riley nevét kiírták a végefőcímben az utolsó 3 szereplő között, de Pete Postlethwaite-ét nem, pedig neki több jelenete van és fontosabb alakot kelt életre.

A blu-ray tartalma: Ez egy kétlemezes kiadás 2010-ből, ami még a régi, jó otthoni mozizásra készült. Van zenés, statikus menüje és az első lemezen található a film, valamint a Maximum Extraktor Mód, ami a Sucker Punch hasonló kiadásán lévő Maximum Movie Mode-hoz hasonlít, ezt még nem néztem meg. Az összes többi extrát a második korongra tették fel.

Az egyszerűbb tartalmak közé tartozik a filmzene, aminek örülök, de 2 problémám van vele: Először, hogy Hans Zimmer muzsikája egyáltalán nem maradt meg, ezért nincs okom a meghallgatására; a második meg a kiadás milyenségéből adódik, tehát nincs lehetőségem betenni ezt a lemezt a hifi tornyomba, mert az nem fogja tudni lejátszani. Szóval ez egy rosszul megvalósított jó extra. Következő a poszter-galéria, itt van néhány érdekes, minimalista darab; a többségüknél viszont azt vettem észre, hogy minden főhőst odatettek olyan hátterekre, ahol a cselekmény során maximum 2 vagy 3 volt egyszerre. A látványterv galériában megnézhetjük az előzetesen felvázolt helyszíneket rajzos formában, ezek közül csak egy kép volt, ami szerintem kimaradt a filmből, az összes többi nagyon hasonlóan valósult meg. Ezek alapján úgy tűnik, a kémikust mindenképpen nem fehér emberrel akarták eljátszatni…

A 3 trailer közül az első csak egy teaser (vagyis rövidebb kedvcsináló), a második nagyon látványos, a legjobb viszont a harmadik. Csak annyi kifogásolható, hogy egyik sem azt mutatja be, ami az Eredetben ténylegesen történik, ezek alapján inkább ellopni, mint becsempészni akarnak valamit. A 13 teaser és tv-spot (televíziós reklámok) között van olyan, ami színtiszta akciófilmet csinál cikkem tárgyából; van, amelyik szerint Arthur a főszereplő; egy másik szerint Ariadne; van, ahol hallható a gondolat-elültetés; de a legutolsó a legjobb, ami komplex, részletes, figyelemfelkeltő. Sajnos viszont az összes vicces jelenetet bemutatják nekünk előre…

Két fő attrakció van, az első A COBOL-meló nevű mozgó képregény. Ettől elég sokat vártam, mert reménykedtem benne, hogy választ ad majd a kérdéseimre; de inkább csak még több kérdést vet fel, ráadásul nem illeszkedik teljesen az Inceptionhöz se. 15 perc a játékidő, nincsen szinkron, tehát olvasni kell a szereplők szövegét, mint egy valódi képregény esetében (egy szövegbuborék alkalmával nincs elég idő, de a többinél van). A zene meg a kísérő hanghatások szerintem jók és annak ellenére izgalmas az egész, hogy tudod, a három hősnek nem lehet bántódása. A rajzok stílusa érdekes, csak nem annyira konzisztens, a figurák hasonlítanak is a színészekre meg nem is, sőt, az arcuk minden beállításban változik, így elsősorban a frizurájuk alapján lehet őket beazonosítani. Példák az eltérésekre: Mal megjelenik a nyitánynál, de Arthur valamiért nem látja – a filmben amint megjelenik, ott marad és a többi ember látja, mivel folyton interakcióban van Dommal (a gyerekeket azonban tényleg csak a főhős látja, csakhogy ők sose beszélnek vagy mennek közel hozzá). Úgy túnik, mintha Cobbot zavarná, amit csinál, a mozinál azonban ez egyszer se merült fel bennem. Az első Építészt Nash-nek hívják, itt egy igazi seggfej, a filmnél viszont inkább csak simán nem elég jó. Hibaként észrevettem, hogy elírták a szövegben a conglomerate (konglomerátum) szót. Végül nehéz elmenni amellett, hogy a COBOL-t Dom szövege szerint „dél-afrikai huligánok [alkotják], akik ostobák és erőszakosak”. Mindannyian fehérek és amint az utóbbi két hónap történései mutatják, a fehér dél-afrikaiakat az USA-ban még 15 évvel később is ugyanígy, sőt, még rosszabbul ítélik meg…

Az utolsó, leghosszabb extra a Dreams: Cinema of the Subconscious című 45 perces dokumentumfilm, amely az álmokról és az álmodás folyamatáról szól. Ebben kutatók, a téma szakértői és a stáb tagjai szólalnak meg, de alapvetően nem az Inceptionről szól. Egyfajta narrátorként megjelenik Joseph Gordon-Levitt, aki főként az álmok különös világát illusztráló, sokszor furcsa képsorokban játszik; mellette megszólal Leonardo DiCaprio (aki a szerepéről meg a filmről beszél) és Christopher Nolan (aki az Eredet születéséről, az alapötletről, saját álmairól, stb. mesél). Néhány érdekes gondolat, ami elhangzott: A pszichózis az álomvilág élménye ébrenlét közben. Egy pali az USA-ban megölt 2 embert kalapáccsal alvajárás közben és felmentették, mert az elkövetés idején nem volt kontrollja önmaga felett. Mikor álmodunk, akkor felkészülhetünk a veszélyekre egy biztonságos helyen. Paul McCartney megálmodta, alvás közben komponálta a Yesterday-t. Az elkötelezett számítógépes játékosok játék közben meditálnak és több olyan álmaik vannak, amiket irányítani tudnak. A rémálmaikat is másként élik meg, mert ebben a meditatív állapotban a harcot gyakorolják. (Ha jól sejtem, eközben a World of Warcraftból származó képsorokat mutatnak.) Az álom megismerés korlátok nélkül. A Cinema of the Subconscious érdekes, magas színvonalú, az animáció, az effektek, az illusztráló álomszerű képsorok és a zene is tetszett.

Ez a blu-ray egy szinte tökéletes kiadás, ami a film rajongói számára ajándék, ezért már csupán a színvonala miatt is örülök, hogy megszerezhettem. Más kérdés, hogy az Inception kiállta-e az idők próbáját? Én mindenesetre inkább néznék ehhez hasonlatos alkotásokat, amikben nem egy alapvetően senkit se érdeklő sztorival csempésznek be az ahhoz semmilyen módon nem köthető, mindenkit romboló propagandát az életünkbe – csak ne lenne ennyire hosszú!

Ha visszamehetnék 1993-ba és elmondhatnám az embereknek, hogy 2025-ben már szinte mindenki a zsebében hord egy miniatűr számítógépet, színes képernyővel, amihez nincs billentyűzet, csak nyomkodni kell a képet; szinte mindenkinek van tetoválása; a fiatalok félig angolul beszélnek és élőben lehet nézni az éppen zajló háborúkat a zseb-számítógépeinken, talán nem hinnének nekem. De még talán 1996-ben sem.

Azonban akkoriban még az USA-ban tudtak SZÓRAKOZTATÓ filmeket csinálni, sőt, valamiért azt gondolták, hogy ha egy mozgókép elszórakoztatja a nézőket (Uram bocsá’, még esetleg tetszik is nekik), akkor az pénzügyileg sikeres lesz. És ezek a hülyék ilyeneket akartak csinálni! Ezt a korszakot a ’80-as években indult akciómozik határozták meg, amikben erőteljes testfelépítésű, vagány férfiak lőtték halomra „Amerika” mindenkori ellenfeleit: a sárgákat, a nácikat, a ruszkikat, stb. De ugyanilyen népszerűek voltak a lövöldözést kézitusával vegyítő vagy helyettesítő filmek.

Ennek az érának a koronázott királyai Arnold Schwarzenegger, Jean-Claude Van Damme, Jackie Chan, Bruce Willis és mostani témánk főszereplője, Sylvester Stallone. Az olasz csődörnek becézett Sly bácsi számos ezért vagy azért kiemelkedő alkotást vitt el széles hátán, például a Rocky- meg a Rambo-szériákat, a Tango és Cash-t, a Cliffhangert, a Daylightot, vagy újabban A Feláldozhatókat, illetőleg a Szupercellát; ám felejthetetlen az Oscar maffiafőnökeként, valamint a legendásan rossz Állj, vagy lő a mamám! sztárjaként. Szóval, ha 1993-ban vagy 1996-ban felemlegetem Stallone urat, valószínűleg ugyanolyan népes, lelkes rajongótáborra lelek, mint manapság. És miért e két dátum? Mert az első A pusztító gyártási/bemutatási éve, a második pedig az, amikor elkezdődik a történet…

1996. Los Angeles lángokban áll, a káoszért pedig egyetlen ember a felelős: Simon Phoenix (Wesley Snipes), aki ugyanolyan feltűnő, mint amilyen hangos és ugyanolyan durva, mint amennyire halálos. A rendőrség képtelen megfékezni ezt az őrült gazembert, ám a két éve folyó hajsza a végéhez ér, mikor a hidrogénszőke rosszfiú szemtől szembe kerül a nyomában loholó keményöklű, mocskos szájú zsaruval, John Spartannal (S.S.). A tét egy egész busznyi ember élete, akiket Phoenix elrabolt, ám Spartan hiába kutat a túszok után, nyomuk sincsen. Kíméletlen ökölharcban végül legyőzi ellenfelét, akinek ideiglenes főhadiszállása a levegőbe repül – mint utólag kiderül, az elrabolt emberekkel együtt… Johnra így éppen az általa szolgált törvény ökle sújt le, mikor célpontjához hasonlóan egy új büntetésformára ítélik: Évtizedeket kell eltölteniük lefagyasztva, miközben az agyukat, testüket meg a személyiségüket újraprogramozzák, eképp a jövő társadalmának mintapolgárai lehetnek…

2032-ben Simonnak lehetősége nyílik a szabadlábra helyezési kérelemre, amit olyannyira ki tud használni, hogy három hullát a háta mögött hagyva megszökik a jégbörtönből! Az eltelt idő alatt azonban Los Angeles és a világ, amelyhez tartozott, eltűnt, helyét a San Angeles nevű városállam vette át, ahol a „béke, szeretet és megértés” uralkodik – meg egy Dr. Cocteau (Nigel Hawthorne) nevű vezér. Itt nincsenek fegyverek, gyilkosság vagy bűnözés, csak egy látszólag tökéletes társadalom, ahol mindenki boldog(ul). Simon hamar rájön, hogy a Paradicsomba került, csupán le kell szakítania mások munkájának gyümölcsét, tehát elindul, hogy új otthonát is pokollá változtassa. A tanácstalan rendőrségen viszont a „barbár XX. századért” rajongó beszédes nevű rendőrnő, Lenina Huxley (Sandra Bullock) rájön, miként lehetne megállítani a káosz főpapját: Hívják A Pusztító Embert – vagyis John Spartant…

„Mi rendőrök vagyunk, nem képeztek ki minket erőszakra!”

Előző munkám során ismerkedtem meg Tamással, aki a régebbi idők filmjeinek megszállottja, főleg az 1970-1999 közötti időszaké. Vele rengeteget beszéltünk mozi-élményeinkről, mindketten tudtunk a másiknak olyat mondani, amiről még sose hallott, illetve együtt magasztalhattunk mindkettőnknek tetsző alkotásokat. Többször szóba került cikkem mostani tárgya, amit még valamikor gyerekkoromban láttam és mára egyre több okból aktuálissá vált, aztán megegyeztünk Tamással, hogy egyszer majd együtt megnézzük nála, az OLED tévéjén. (Aki még nem hallott erről, az OLED-technológia révén a készülék képernyője minden egyes pixelt külön-külön színez meg; a fekete pedig nem csak annyi, hogy az adott részen kikapcsolja a fényt. Nézése külön élmény.) Most, közel egy évvel később végre lehetőségünk nyílt erre a mozizásra és már elöljáróban leszögezhetem, mennyire jól szórakoztam!

A Demolition Man első meglepetése az, hogy nem a tényleges pusztítást végző rosszfiúra utal a cím, hanem a protagonistára. Másodszor kitűnő időtöltést nyújt, amit a ma készülő, hasonló izékről már korántsem lehet fenntartások nélkül kijelenteni. Harmadszor hihetetlen jóslatai vannak a jövőről, amit innen nézve 7 év múlva elérünk és ezek egy jelentős része már most valóságos! Negyedszer pedig a csillagok ritka együtt állásának lehetünk tanúi, hiszen itt a kissé túlzó alaphelyzet, a készítési kor szelleme és a készítők olyat hozta létre, ami 32 évvel a bemutatása után is élvezhető. Sőt, kifejezetten kiemelkedik, ha a 2025-ös év felhozatalához mérem.

Cselekményünk lényege a manapság Keanu Reeves és Liam Neeson nevével fémjelzett mozik révén lassan újjáéledő „kemény rendőr”, aki a saját módszerével tesz rendet (pl. Piszkos Harry vagy Piedone), keverve a „buddy cop” műfajával (két fickót, akik tűz és víz, a munkájuk miatt „összezárnak” egy időre, ezáltal megkedvelik egymást – ezúttal viszont férfi és nő alkotja a párost), megspékelve sci-fivel és a „hősünk bekerül egy számára ismeretlen környezetbe, amit aztán saját képére formálva véglegesen megváltoztat”-tal. Akad még itt összeesküvés, társadalomkritika, fizetett reklám, offenzív humor és jó sok lövöldözés.

Számomra mindig nagyon nosztalgikus olyat nézni, ami a ’90-es években készült vagy abban a korszakban játszódik, hiszen akkor voltam gyerek. Ebben az időben jött divatba a „PG-13 akciófilm”, ami olyan dolgokkal van tele, ami minden férfit érdekel: fegyverek, harc, humor, csajok, kocsik; de mindez olyan formában, hogy egy 12 éves, egy 22 éves vagy egy 32 éves pasas is tudja élvezni. Ennek révén a legtöbb gyilkosság nem látszik annak, Simon ütései láthatóan többször nem okoznának halált a valóságban; senki se vérzik; a nyilvánvalóan sokkolónak szánt részletek pedig láthatóan csupán kellékek. És hát a lövések sose találják el a hősöket, még csak meg se karcolják őket.

A gyártási időszakra jellemző stílusos feliratok, vibráló, erőteljes színek és jelentős részben makettekkel létrehozott néznivalók semmit sem öregedtek a ’93 óta eltelt idő alatt. A futurisztikus kocsik, a jövő elképzelt divatja, az épületek, minden igen jól mutat; még az a pár láthatóan rajzolt effekt is. A manapság már durvának ható humor sokkal viccesebb annak fényében, hogy ma már mindent muszáj cenzúrázni, nehogy megsértsünk valami nagyon értékes személyt – ennél fogva 2025-ben már nem hallhatjuk mondjuk a „buzi” vagy „buzeráns” szavakat, pláne, mivel akikre ezek utalnak, azok ma már kötelező kellékek MINDEN filmbe, sorozatba, könyvbe és játékba… A hazai szinkron a korszaknak megfelelően fenomenális, főként Gáti Oszkár (Spartan) meg Csuja Imre (Phoenix) azok benne.

„uszító jelszavak”

Akkoriban még lehetett fekete színészt felvenni negatív szerepre, máskülönben elsősorban a vicces segítőtárs feladatkörét látták el. Ezúttal adott Wesley Snipes, mint antagonista, a humort azonban inkább a női főhős, Sandra Bullock, meg a kisebb mellékalakok, valamint a helyszín szolgáltatják. Simonon és egy másik fickón kívül minden nevesített fő alak fehér, ezt ellensúlyozandó a háttérszereplők között rengeteg a „kisebbségi”, viszont különös módon a lázadók között csak egyre emlékszem. Két fontosabb, reprezentatív mellékalakot még meg kell említenem, az első Bill Cobbs, aki Zachary Lambet játssza, az idős zsarut, aki még együtt szolgált fiatalon Spartannal, ezért személyes emlékei vannak róla. Ő a bölcs „guru”, aki szintén fekete. A másik az egyértelműen humorforrásként szolgáló, ám a társadalomkritikai részt is kellőképpen kiszolgáló Bob munkatárs, akit a Beetlejuice-ból könnyen megjegyezhető, látványosan homoszexuális Glenn Shadix formált meg. Vele megjelenik a másság, amit abban a korban még ki lehetett gúnyolni; valamint a köpönyegforgató, helyezkedő hivatalnok örök érvényű portréja. ’93-ban talán meglepő volt Huxley harca az egyik kigyúrt gazemberrel, ahol a nő nyeri a viadalt, ez azonban manapság adott egy egyesült államokbeli filmnél; illetve a fehér, pozitív férfi főhős kétszer is elveri a néger, negatív főszereplőt – ez 2025-ben elképzelhetetlen.

„ellenforradalom”

Általában csak a legfontosabb szereplők neve érdekel, rajtuk kívül megjegyzem a jó csajokat meg az érdekes figurákat. Most el kellett telnie némi időnek, hogy felfogjam, Bullock karakterét úgy hívják: Lenina. Rendben van, ott a Huxley is, de azért Vlagyimir Iljicsről neveztek el valakit. Ehhez hozzájön Bob Gunton (pl. A remény rabjai) rendőrfőnöke, aki erősen Berijára emlékeztet, aztán elgondolkodtam rajta, vajon ez valami rejtett üzenet lenne? Ha igen, akkor arra mutat, hogy a kommunizmus (mint tudjuk) nem működik? Hiszen Karl és Friedrich bácsi annak idején egy ideális társadalmat ígértek, sokan pedig lassan 200 éve elhiszik ezt a mesét. Az ideális társadalom az itt látható módon, sosem fog működni, hiszen mondjuk 2025-ben már az óriási felháborodást kelt egyes helyeken, ha valakit kritika ér a kinézete miatt. És akkor a cselekedeteiről még senki se mondott semmit… Ha meg tényleg erről lenne szó, akkor a kommunizmust a fenti vagy a lenti társaság képviseli (utóbbiakra még visszatérek)?

„A gyűlölet és rettegés rothadó pöcegödre”

’93-ban még abszolút belefért egy dohányzó karakter egy A-kategóriás filmbe, így örömmel hallottam, amikor Spartan azt mondta: „Adjon egy Marlborot!”, miután korábban megjelent egy nyitott Marlboros doboz a képeken. Sose támogattam a dohányzást, pláne nem ezt a nevetségesen béna elektromos cigit, de ellene se vagyok; inkább dohányozzunk, mint mondjuk fentanylt nyomjunk magunkba. Érdekességképp viszont úgy emlékszem, John egyszer se gyújt rá, Simon pedig csak egyszer, ám utóbbi sose akarja nikotin-éhségét a jövőben csillapítani. Hasonlóan jóleső számomra a káromkodások sora, például kifejezetten tetszett a mai korban kiveszett „húgyagyú”. Ez a dohányzással együtt a mindennapok emberi, valóságos része; ha kilúgozzuk a filmből, akkor az mesterkéltnek fog hatni, ami kifejezetten rossz, amennyiben az induló helyzet szerint el kell hinnem, hogy a jövőben járunk, létezik hatásos élve lefagyasztás, stb. Az ismert piros-fehér cigi mellett felbukkan a Pepsi (manapság mindent a Coca-Cola ural, ezért ez külön érdekesség), valamint a Pizza Hut, ami később hazánkban is megjelent. Itt meg kell jegyezni, hogy a Pepsi volt a Pizza Hut tulajdonosa, tehát végülis ugyanaz a cég kapott kétféle reklámot.

Szóba került már a cím, ahol a demolition leginkább épületek lebontását jelenti, de valóban használható pusztítás, rombolás jelentéssel, ennél fogva a Demolition Man azt jelenti, amit a szinkronban mondanak: Puszító Ember, csak ez olyan bután hangzik. Nem tudom, miért nem lehetett a magyar címet használni ekkor is? Feltűnt, hogy mindenki teljes néven szólítja a másikat a jövőben, ez emlékeztetett az űrlények klisé-beszédére, mert ugyanezt a módszert használja Leeloo Az ötödik elemben vagy az Alakváltók a Transformers-mozikban. A rehab-programozás igazán érdekfeszítő dolog, bár végső soron látható, hogy sem Spartan, sem Phoenix nem lett jobb ember tőle, a személyiségük alapjai megmaradtak. Az általam látott mozgóképek közül ez az első, ahol a szexjelenet abba az irányba megy el, mint amit elénk tárnak – erről eszembe jutott a szintén ebben az érában készült Babylon 5 egyik epizódja. Azon is érdemes elgondolkodni, amit Huxley mond a John által javasolt módszer illegális mivoltáról, hiszen láthatóak jelek arra, hogy manapság efelé próbálnak terelni bennünket… A sci-fi mellett megjelenik egy pici fantasy, hiszen a múzeumban a falakon olvasható betűtípus néhány évvel később visszaköszönt a legendás Diablo II videojátékban (én legalábbis innen ismerem).

Már a bemutatáskor, 1993-ban az akkori jelen múltnak számított a cselekmény szempontjából, hiszen ’96-ban indítunk, ezért különösen vicces 2025-ben azt látni, hogy a „barbár XX. század” milyen relikviái kerültek be Lenina lakásába: A rendkívül feltűnő Halálos fegyver 3-poszter mellett van Batman-szobor, valamint egy busz makett, ami furcsa módon előre vetíthette a Féktelenült, amely igazán beindította Sandra Bullock karrierjét. Meg kell említeni a történet szempontjából fontos, de az akció szempontjából szinte teljesen lényegtelen Söpredéket, ők a San Angeles utcái alatt élő lázadók, akik nem kérnek Dr. Cocteau uralmából. Vezetőjük a szerintem leginkább a Ments meg!-sorozattal azonosítható Denis Leary; élőhelyük és a felettük létező, őket elnyomó társadalom együttes jelenléte egyértelműen H.G. Wells Az időgépét juttatta eszembe. Velük kapcsolatban jelenik meg a hamburger-árus nő, aki tökéletesen megegyezik külsőre a ma is sztárolt Frida Kahlo festőnővel – aki amúgy kommunista volt. Ez már nem lehet véletlen…

SZPOJLEREK INNENTŐL

32 éve futurisztikusnak hatottak az alábbi, ma már majdnem mind hétköznapivá vált dolgok: elektromos autó (ezt anno már a Watchmen-képregény is előre vetítette), önvezető kocsi (teszt fázisban, de van), képernyő a kocsiba építve, videobeszélgetés, táblagép, „nyomkövető” a kocsikban, beszélgetés a mesterséges intelligenciával, hangparancsok - okosotthon, video-konferencia (érdekes megoldás a sok mozgó képernyő az asztal körül), mikrochip a bőr alatt (az állatoknál már bevett szokás, az emberekre egyelőre még nem kötelező), mindenütt térfigyelő kamerák (a rendőrökön lévő testkamerákat mégsem tudták kitalálni), agymosás (úgy teszünk, mintha még mindig csak a sci-fiben lenne), kultúrák keveredése (mint a Firefly-ban vagy a Szárnyas fejvadászban, de elég csak megnézni az Egyesült Királyságot), Schwarzenegger elnök („csak” kormányzó lett), Los Angeles belvárosa lángokban áll (anno a Rodney King-esetből eredő lázadások miatt tették a sztoriba, de tavaly újfent egész Los Angeles-t felgyújtották). Szóba kerül, hogy a világ változását a 2010-es nagy földrengés idézte elő – ekkor tényleg volt egy igen brutális, 7-es erősségű tektonikus mozgás januárban Haitin, amely 160 ezer ember halálát okozta, februárban meg egy 8.8-as Chilében, amely 525 életet követelt. Szintén elmondják az utolsó gyilkosság időpontját: 2010. szeptember 25. A wikipedia szerint ezen a napon legalább 10 ember halt erőszakos halált és ez csupán a nyilvános adat…

„Elnézést, Rambo…” (Ezt nem Sly-nak mondják:))

Hibák, amiket én vettem észre: John gerince egyben marad a helikopteres ugrás után. Amikor Simon kiönti azt az éghető vegyi anyagot, John nem érzi meg a szagát a terembe lépve – ez az imdbn is feltűnt valakinek. A mikrochippel tudják követni az egyes személyeket, de mégsem tudják „kilőni” őket. Simonnak azonnal elindul a kocsi, amibe beül, pedig nincs chipje és a beállításokat se csinálja meg. Phoenix egyik szeme kék, de néhány jelenetben mintha hiányozna a kontakt-lencse. A múzeumi balhé alatt meg a világosság-sötétség jelenetben egyszer-egyszer nem szólt a káromkodás-jelző. Ki gyártja a sört? A 70 éves kocsi tökéletes külső és belső állapotban van, feltankolták, stb. Egy holttest képtelen úgy elégni, ahogy Dr. Cocteau-é, egy ilyen helyen, ennyi idő alatt és nem csak por maradna utána. Tamás barátom megfigyelése szerint Simon első 3 gyilkolását a rendőrök rendszere azonnal jelzi, viszont amikor jóval később embereivel megszállja a jégbörtönt, az ottani öléseket már a zsaruknak semmi se mutatja, nem jönnek, pedig kellene, pláne, mivel az az ő felségterületük. A múzeumban sem a fegyverek, sem a lőszerek nincsenek hatástalanítva – az imdbre valaki azt írta, ez direkt így van, mert „Egy jövőbeli társadalomban, amely olyan biztonságos, hogy még a rendőrök se hordanak fegyvert, senki se gondolná, hogy a hatástalanítás szükséges lenne.” Viszont ez mind a ’90-es években, mind manapság bevett gyakorlat, tehát mégsem hihető, hogy csak úgy abbahagyják…

SZPOJLEREK VÉGE

Lássuk most a készítőket: Ez a rendező Marco Brambilla első egész estés filmje. Az írók egyike Robert Reneau, aki ’87 és 89 között évente egy munkával jelentkezett, ’89 után csak cikkem tárgyán dolgozott, azóta se tért vissza. A másik Daniel Waters, akinek olyan csodákat köszönhetünk, mint a Macskanő, a Heathers (külföldön kultfilm, itthon alig ismert), a Ford Fairlane kalandjai, a Batman visszatér vagy a Vámpírakadémia. A harmadik pedig Peter M. Lenkov, aki a Ballistic, az R.I.P.D. képregény, az új MacGyver, az új Magnum és az új Hawaii 5-0 egyik oszlopos tagja; illetőleg pénzével támogatta a Kőkemény igazság, a 24 és az R.I.P.D. 2 létrehozását. (Fogalmam sincs, miért csináltak annak a filmnek folytatást, amit szinte mindenki utál és minden szinten megbukott.)

„Nem veheti el az emberektől a jogot, hogy seggfejek lehessenek!”

Sandra Bullock és Benjamin Bratt együtt játszottak a Beépített szépségben. Bill Cobbs-ot láthattuk az Elnökcsemete; az Óz, a hatalmas vagy A nagy ugrás mellékszereplői között. A rendőrség központjában a kopaszodó, név nélküli, pocakos zsaru Troy Evans, a Vészhelyzet recepciós Frankje; az ugyanitt sűrűn mutatott szép „telefonos kiasszonyt” Patricia Rive-nek hívják (valószínűleg valakinek a valakije volt, vagy csak nagyon tetszett a stábnak). Kisebb, sokszor alig észrevehető szerepekben feltűnik Jesse Ventura (pl. Predator, az egyik kiolvasztott gazember), Rob Schneider (Erwin névre hallgató, alacsony beosztású, de sok szöveggel rendelkező rendőr), Jack Black (névtelen Söpredék-tag) és David Patrick Kelly (valami Leont játszott, benne volt sok más mellett a 48 órában, A Hollóban, és a Csontdarálóban). A Frida Kahlo-hasonmást Rosemarie Lagunas kelti életre, a központi számítógép hangja meg az az Adrienne Barbeau, aki ugyanebben a szerepben hallható A dologban és a Menekülés New Yorkból-ban. A producerek egyikét Steven Fazekasnak hívják, hát ő legalább annyira magyar, mint Soros György; az imdbn lévő önéletrajzát pedig valószínűleg saját maga írta. Ebben kiemeli, hogy egy időben vezetőségi tag volt a Warnernél, a Universalnál és a Disney-nél, utóbbinál az alelnöki székig jutott.

Érdekességek: A pusztító ötlete valamikor a ’80-as években született, de a talán legtermékenyebb magyar író, Nemere István azt nyilatkozta, hogy szerinte az alapot az általa írt, 1986-ban megjelent Holtak Harca című regényből lopták. Ebben a könyvben egy terroristát meg az ellene harcoló elhárítót lefagyasztják, aztán a XXII. században ébrednek, ahol már nincs többé erőszak. Az író azt mondta: egy független szakértői csoport arra a megállapításra jutott, hogy a Demolition Man 75%-ban egyezik a művével. Ennek ellenére nem tett jogi lépéseket, mert túlságosan drága lett volna egy hatalmas hollywoodi céggel bíróságra menni. Elmondása szerint a rendszerváltás óta számtalan kelet-európai író műve „vándorolt ki” az USA-ba, és tudta is, ki lehetett az, aki eladta az ötletét a kintieknek (remélem, nem Fazekas úrra gondolt). Mivel Nemere István nemrég elhunyt, így valószínűleg az örökösei se fognak utánamenni ennek a dolognak – aki esetleg olvasta ezt a regényt, az kommenteljen, mennyire igaz ez a megállapítás! Még egy magyar vonatkozás, hogy amikor John és Lenina lemennek a város alsó szintjére, a Söpredék közé, ott az egyik falra fel van írva, hogy „Lófaszt”, ami (újabb) utalás a Szárnyas fejvadászra, melyben elhangzik ez.

A hivatalos adatok szerint a mozi ötlete Peter M. Lenkovtól származik. Állítólag rendőrökről szóló sorozatok, a Walt Disney halála utáni lefagyasztásáról szóló városi legenda és a The Police együttes Demolition Man című dala ihlették. Utóbbi dalt hallhatjuk az együttes egykori énekesétől, Stingtől a végefőcím alatt (Tamás azt mondta, érthető, miért nem lett sláger belőle). Más forrás szerint Lenkovot a Halálos fegyver ihlette, erre utalhat a már említett poszter. Ez Peter bácsi nagy kiugrása, amely elindította álomgyári karrierjét. Elmondása szerint a „lefagyasztott rendőr” ötletét a pénzeszsákok nem értették meg, ellenben a „szuperzsarunak a világ legveszélyesebb bűnözőjével kell felvennie a harcot egy világban, ahol már nincs bűn”, megtetszett nekik. Végül Lenkov csak a történet alapját szolgáltatta, a forgatókönyve jelentős átírásokon ment keresztül.

Az egyik átíró Fred Dekker (The Monster Squad, 2 Godzilla-film, Robotzsaru 3), tőle származott az ötlet, miszerint ne a jövőben induljon a cselekmény, hanem nézzük meg először a két központi alakot a saját korában. A következő Daniel Waters, akinek a hangnem-váltást köszönhetjük, ő vitte el a véres leszámolást az akció-vígjáték irányába. Amikor megkapta a feladatot, A pusztító meg komoly akciófilm volt, ehelyett Daniel azt találta ki, mi lenne, ha Woody Allen Hétalvóját csinálnák meg, csak lövöldözős verzióban? Két és fél hét alatt végzett a munkájával, ennek része a legendás három kagyló a vécében, amit egy telefonbeszélgetés alatt öltött ki. Egy másik forgatókönyvíróval, Larry Karaszewskivel (Ed Wood, Fránya macska) beszélt, aki éppen a klozeton ült és megemlítette a mellette lévő dísz kagylókat. Egyébként a viccben a vicc az, hogy tényleg nincs magyarázat a használatukra, bár Sly bácsi azért az évek során adott egy-két ötletet. Waters-re utal Bob munkatárs jellegzetes köszönése, amit a Heathers-ből emelt át (Glenn Shadix-szel együtt).

Lenkovval egy időben állítólag dolgozott a szkripten a producerként is megjelölt Craig Sheffer (ő játssza a napszemüveges rendőrtisztet, aki felszólítja Simont a megadásra), bár hozzá semmilyen konkrét részlet vagy ötlet nem köthető. Az utolsó, ténylegesen a sztorit csiszoló alkotó Jonathan Lemkin (Leszámolás Kis-Tokióban, A vörös bolygó, Az ördög ügyvédje, Halálos fegyver 4). A fő produceri tisztet magához ragadó Joel Silver Lemkin és Waters írását olvasztatta egybe (utóbbival már közösen dolgoztak a Ford Fairlane-en). Silver gyakorlatilag kivásárolta az összes írót a produkcióból, Lenkov a történet megalkotása miatt kapott megjelölést, Waters a jelentős átdolgozás miatt, Lemkint viszont a szakszervezet kizárta a stáblistából. A harmadik nevesített Robert Reneau sem a wikipedia, sem az imdb érdekességei közt nem szerepel, szóval fogalmam sincs, ő mit csinált vagy hogy került ide végül. A forgatókönyv legalább 6 éven át készült, amit a producerek állandó belepofázása és az írók folytonos cseréje eredményezett. A San Angeles nevet a Blade Runnerből vették, ahol eredetileg így nevezték volna a helyszínt. Inspirációul szolgálhatott H.G. Wells When The Sleeper Awakes (vagy The Sleeper Awakes, [Amikor] Az Alvó Felébred) című műve, melyben egy férfi 203 évet tölt hibernálva, hogy aztán szembesüljön a XXII. századi London minden csodájával és borzalmával.

Pici szpojler

Aki először látja cikkem tárgyát, az legalább a cselekmény feléig meg lehet győződve róla, hogy Spartan lánya Huxley. Ebben az esetben utóbbi viszont nyilván tudná ezt magáról és valószínűleg nem titkolná el. Az írási folyamat során született egy mellékszál az elveszett gyerekről, ő azonban sose lett volna azonos Leninával, helyette a Söpredék közt talált volna helyet magának. Ezt a teljes szálat a szexjelenet miatt vágták ki, mert a közönség azt hitte, John lefekszik a saját lányával, illetőleg egy olyan nővel, aki épp annyi idős, mint a gyermeke.

Szpojler vége

Sylvester Stallone legalább egyszer visszautasította a főszerepet. Rendkívül megterhelő volt számára a lefagyasztást bemutató szekvencia, amit 5 órán át rögzítettek. Több őt ábrázoló bábu készült ehhez a szekvenciához, amiket később kiállított a filmes relikviákat felvonultató Planet Hollywood étteremlánc éttermeiben. John Spartan sapkáján a szárnyas embléma az Egyesült Államok hadseregének repülős jelvénye. Sandra Bullock azt mesélte a közös munkáról, hogy Sly bácsival kezdetben volt néhány összezördülése, de aztán hamar megtalálták a közös hangot, még golfozni is elhívta őt az éjszaka közepén. Stallone úr cége 2017-ben beperelte a Warnert, amiért azok visszatartották a jogdíjak után neki járó pénzt, a per 2 évig húzódott (azt nem tudom, ki nyert végül, de szerintem ő).

„Nem jó dolog embereket bántani!”

Wesley Snipes több alkalommal visszautasította a szerepét, amit végül hosszas győzködés után vállalt el. Ragaszkodott hozzá, hogy maga végezhesse el a kaszkadőröknek szánt feladatokat is. A valóságban feketeöves harcművész, így a producerek megkérték, hogy lassabban üssön, mert az általa végrehajtott csapások a gyorsaságuk miatt elmosódtak a felvételeken. Simon megformálója nagyon utálta a hidrogénezett frizuráját, így amint lehetett, lenyíratta. Figyelemre méltó megjelenése inspirálta a ’90-es évek egyik hírhedt polgárpukkasztóját, a kosaras Dennis Rodmant a híressé vált színes hajviseleteire. A meghallgatás során magyarul csak annyit hallunk, hogy Phoenix ismétli, amit a börtönigazgató mond, az angol szinkronban azonban az igazgató spanyolul beszél. Az imdb szerint Snipes senkinek se árulta el, hogy tud spanyolul, ezért meglepetés volt, amikor visszamondta a szöveget és ez annyira jól sikerült, hogy benne hagyták a történetben. A wikipedia viszont ezt megcáfolja, eszerint a főgonosz alakítója poénból kezdte el a szövegeit spanyolul mondani a próbák során, ez pedig megtetszett a stábnak, ezért írták bele ezt a jelenetbe.

Lenina Huxley nevének mindkét eleme a Szép új világból származik, melynek szerzőjétől kapta a vezetéknevét és az egyik szereplőtől a keresztnevét, ám az író, Aldous Huxley ténylegesen Vlagyimir Iljicsről nevezte el az említett figurát. A szerepet eredetileg Lori Petty (Micsoda csapat, Tank Girl) kapta, ám őt mindössze 2 nap után kirúgta Joel Silver, szakmai problémákra hivatkozva. Petty szerint ez azért történt, mert ő és Sly nem jöttek ki egymással. Sandra Bullock emlékezetes ruhája az éttermi jelenetnél a rápakolt drágakő-utánzatok miatt elég nehéz lett, így az ugrándozása közben elkezdett leszakadni róla, de amint látható, felül nem viselt alatta semmit. A „katasztrófa” elkerülése végett a felsőtestéhez szorította a karjait, ami a filmen látható is, így tartva magán a kosztümöt. A világot jelentő deszkákról érkezett Nigel Hawthorne sem Stallone-val, sem Snipes-szal nem jött ki, ami szerintem érthető is. Dennis Leary akkoriban stand-up komikusként kereste a kenyerét, híres volt hosszú, méltatlankodó monológjairól és ezek révén kapta meg a lázadóvezér szerepét – egy ilyen monológ bekerült a kész műbe is. A főbb szereplők közül ő utálja a Demolition Mant és simán leszólja, ha kérdezik róla. A filmhez készült regényből kiderül, hogy Bob munkatárs eunuch, akit Dr. Cocteau kiheréltetett, nehogy túl sok ambíciója legyen:P

A harcjelenetek direkt kissé eltúlzottak, rajzfilm-szerűek, de így is 72 szereplő hal meg a játékidő során. Dr. Cocteau irodájában a hatalmas kandalló valódi meleget ontott, így a díszletek közt néha több mint 40 fok volt. Simon ideiglenes főhadiszállása egy igazi, lebontásra ítélt épület volt, a Belknap cég gyára Kentucky állam Louisville városában. Lebontás helyett a város kiadta a filmeseknek, akik jó pénzért fellocsolták benzinnel, majd az MTV-n hirdetett verseny győztese nyomhatta meg a detonációt okozó gombot. Az eredeti hangsávban hallani lehet Marco Brambilla lelkes örömujjongását, mikor az építmény megsemmisül. Kuvaitban A pusztítót Rambo the Destroyer néven forgalmazták, amely a Rambo és a Conan the Destroyer összetétele, holott se a vietnámi veterán harcos, se a fantasy kardforgató nincs benne.

A futurisztikus autók a General Motors Ultralite prototípusának másolatai, melyből akkoriban csak 1 volt, de építettek még legalább 11-et (vagy több mint 20-at) belőle. Néhány autózós jelenetet az akkor még átadás előtt álló el segundoi sztrádán vettek fel, ahol egy évvel később a már említett Féktelenül munkálatai zajlottak. Az étteremlánc neve az első változatban Taco Bell, az európai piacra szántban pedig Pizza Hut, mivel itt, mifelénk anno nem ismerték az előbbit. Feljebb írtam, hogy mindkettő a Pepsi tulajdona, ezért nehezen tudom elhinni, hogy nem direkt őket választották. Az első anekdota szerint a Taco Bell kiválasztása is Daniel Waters érdeme, aki a „gyorskajáldák mélypontjának” titulálta ezt a márkát, a gügye reklámjai meg az alacsony minőségű termékei miatt. Ugyanakkor a cég mégis megvalósította a filmben megjelenő luxuséttermeket az égisze alatt, egyrészt 2018-ban a Comic Conra felépítették a Demolition Manben megjelenő kajálda másolatát; másrészt 2016 és 2017 között több, ehhez hasonló létesítményt építettek arculat-megújítás címén.

A kettes számú anekdota szerint eredetileg a forgatókönyv a Burger Kingre utalt volna, akik azonban szerettek volna kimaradni ebből a kétes értékű reklámozásból. Helyettük a McDumálsz lett a befutó, ám ez a cég szintén elutasította a megjelenés lehetőségét. Állítólag ez a kétféle márka megjelenítése a különféle piacok számára a legelső, amit Hollywood így csinált. Egy szemfüles néző az imdbn viszont kiszúrta, hogy az európai verzióban a Söpredék földfelszínre törésekor egy rövid pillanatra a Pizza Hut logót elfelejtették, így látható az eredeti Taco Bell; ami ismétlődik a pincérek egyenruháján meg az ablakok üvegén is. Mikor Simon szövetségeseket keres magának a jégbörtönben, a kifagyasztásra várók közé viccből berakták a valódi sorozatgyilkos, Jeffrey Dahmer nevét, amit a tévés sugárzás során kivágtak, miután Dahmert eltették láb alól a börtönben. Egy másik név Scott Petersen, amely talán véletlenszerűen került ide, ám 2002-ben egy ilyen nevű férfi a média célkeresztjébe került, miután eltűnt a felesége, akiről aztán bebizonyították, hogy gyilkosság áldozata lett, amit a férje követett el. Petersent 2004-ben halálra ítélték, amit 2010-ben életfogytiglanra változtattak, szóval őt még ténylegesen lefagyaszthatják a jövőben…

Stallone és Jesse Ventura csatáját kivágták a filmből. A teljes San Angeles-ben játszódó cselekmény mindössze 2 nap alatt zajlik le. A rádióban sugárzott reklámzene, amit Lenina és kollégája önfeledten énekelnek, egy 1967-ből származó dalocska, amely a The Armour Hot Dogs termékeit hirdeti. A hamburgeres résznél az eredeti hangsávban „Frida” spanyolul köszöni meg a dicséretet Spartannak, amire az olaszul válaszol, ez lehet hiba vagy kis belső poén, Sly bácsi származására utalva. Simont a múzeum 8-as szekciójában ejti foglyul a biztonsági rendszer – a „8-as szekció” az Egyesült Államok hadseregének informális szakzsargonjában azt jelenti: pszichiátriai problémák miatt szerelték le az illetőt. A forgatást többször le kellett állítani, például mert Stallone úr egy heti kényszer-pihenőre ítéltetett egy sérülés révén vagy mert kigyulladt az egyik díszlet vagy mert Los Angeles-t hosszas esőzések sújtották. Így a 72 naposnak szánt produkció végül 112 napot emésztett fel. Öt különböző second unit (a nem a fő cselekményt rögzítő stáb) rendező fordult meg a munkálatok során a Demolition Man készítése közben, a rossz nyelvek szerint viszont Marco Brambilla tapasztalatlansága szintén közrejátszott a produkció idejének elhúzódásában. Fentebb már szóltam a helikopteres ugrásról, ezt Ken Bates kaszkadőr hajtotta végre, 91 méterről ugrott ki egy lebegő helikopterből – ilyesmit azelőtt csak épületből „kiindulva” vitt véghez bárki.

Még pár szpojler

A káromkodás-jelző rendszer Spartan esetében az általa kapott chipen keresztül működik, ezért a számítógép a nevén szólítja és a kis beültetett tárgyra le is menti a pénzbüntetést. Ez feltételezi, hogy John esetleg fizetésre jogosult a szolgálatai miatt? Simonnak azonban nincs chipje, ezért felmerülhet a kérdés, hogy a rendszer miként szabja ki rá a bírságokat? Egy imdbs magyarázat szerint konkrét személy nélkül adja ki a cetliket, mert bár érzékeli a büntetést kiváltó szavakat, nem tudja azokat senkihez se hozzákötni. Angolban a számítógép sosem mondja Phoenix nevét, de mást sem, pedig logikusan azt kellene mondania: „null” vagyis ismeretlen adat. A főszereplő büntetése értelmetlen, mert bármelyik halottkém meg tudná mondani, hogy a túszok már halottak voltak az épület felrobbanása előtt is, tehát valami olyanért ítélik el, ami miatt valószínűleg 1993-ban is felmentették volna. A rendőrfőnök és Zachary Lamb kb. ugyanolyan idősek, előbbi mégsem emlékszik semmire a XX. századból. A szexjelenet után a feszültség levezetését célzó kötögetés során a gombolyagban lévő pamutot az elvileg képzett szövővé változtatott John a karja köré tekeri. Ezt azonban egy ilyen tapasztalattal bíró munkás sosem csinálná, mert ezzel éppen azt idézi elő, amit a gombolyaggal elkerülni igyekeznek: a felesleges csomózódás veszélyét.

Szpojlerek vége (több nem lesz)

A pusztító legkevesebb 45 millió dollárból készült, ám ezt más forrás 77 millióra teszi, valamint a hozzá számított reklámozási költségekkel együtt az összeg már 97 millióra nő. Teljes bevétele picivel több mint 159 millió lett, a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott; de mindenképpen felhozható pozitív tulajdonságaként új lökést adott Sylvester Stallone éppen leszállóágban lévő karrierjének. Három éve az említett azt mondta: „Mindig is élveztem ezt a filmet. Nagyszerű akciófilm, amit Marco Brambilla csodásan rendezett meg, az írói pedig jóval megelőzték a korukat.” Bemutatása idején cikkem tárgyához a Mattel megjelentetett egy 7 figurából, 2 járműből és 1 fegyverből álló, a He-Mant idéző játék-szériát; a Hot Wheels pedig 9 kisautót adott ki, amik az itt megjelenő futurisztikus modelleket utánozták. Lett még flippergép, egy 4-részes képregény és egy, a sztorit kissé jobban kibontó regény is. Az évek folyamán a Demolition Man kultfilmmé nőtte ki magát, amit gyakran idéznek a kormányok túlzott intézkedéseinek példájaként; a Covid idején pedig új reneszánszát élte, mivel az itt bemutatott jövőben tilos a testi érintkezés, meg wc-papír sincs.

„fasiszta szemétség”

Nekem nagyon tetszett A pusztító! Egyfelől fantasztikusan nosztalgikus, hiszen felidézi a ’90-es éveket; másrészt zavarba ejtően modern, mert hihető módon mutatja be napjaink számos elemét. Kitűnően néznek ki az effektjei, lehengerlő a humora és társadalom-kritikának sem utolsó. Akinek nem tetszik, azt 1 kredit büntetésben részesítem!

Pontozás:

imdb: 6.7

port.hu: 8.5

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám újra!)

Hírek:

- Peter M. Lenkov imdbs adatlapja szerint készül A pusztító 2, amelyet viszont már 1995 óta tervezgetnek. Állítólag létezik belőle egy előzmény-történet, ami megfilmesítésre vár; illetve 5 évvel ezelőtt már egyszer kútba esett egy készülő második epizód. Vajon ezúttal lesz-e belőle valami és kit változtatnak majd homoszexuálissá/transzneművé vagy nővé benne?

- Az idén 79 éves Sylvester Stallone producerként 12, színészként 7 készülő mozin dolgozik. Ezeken kívül íróként munkálkodik egy Rocky-előzményen.

- Denis Leary állítólag újból megszólaltathatja Diegot, a kardfogú tigrist a Jégkorszak immár hatodik részében…

Remek történet, fantasztikus szállóigék (mármint azok lennének, ha ismert lenne a film), a színészek meg egytől egyig zsenik! Nem túlzás ez utóbbi részemről, mert mindenki véresen komolyan alakítja a legkomolytalanabb figurákat. Óriási élmény! 

Már a főcím olyan, hogy megjegyzi az ember; össze-vissza jönnek-mennek a feliratok, kisbetűkből nagyok lesznek, sorakoznak az alkotók nevei, aztán szétszélednek. Nagyon ötletes. A narrátorunk Sinkovits Imre, aki Kiskunbékás mindennapjaiba avat be minket, egy kisvárosról van szó, ahová az ipar nem tette még be lábát, mert erre alkalmatlanná nyilvánították. Ezt fontos tudnunk. 

Futball, az viszont van! Igazi öltözői életkép tárul szemünk elé a film elején, a Békás SC a Cipőgyáriakkal találkozik otthon. Nyerni kéne, de hát nem nyernek hőseink. A csúfos bukástól (ami 6 gólnál is nagyobb vereséget jelent) a helyi rendvédelmi szerv menti meg a csapatot, kimenekíti őket az újbóli verés elől. 

Köves Béla (Latinovits Zoltán), a futball szerelmese, az intéző – ma ezt úgy mondanánk, technikai vezető. A régi elnevezés beszédesebb, tényleg ő a szíve-lelke a brigádnak, mindent megold, mindent megszervez, nála első a klub, minden más csak utána jön. Elhivatottságát csak a tanácselnök (Pécsi Sándor) tudja lelombozni néha, akinél egyébként albérletben lakik (a politika, mint tudjuk, mindig beleszól a sportba). No de a legutóbbi bukás után nagy a baj; Béla a kocsmában éppen italba fojtja bánatát (háttérben a „cipősök” igazi cigányzenészek társaságában éneklik, hogy velük nem lehet ki-ku-koricááázni) és sorban jelennek meg a régi harcostársak a csapatból, mind lemondanak a további sportolói kötelezettségeikről. Nem bírják a hétvégi fellépéseket, másik városban dolgoznak, ingáznak, öregek már. Arról nem beszélve, hogy kiestek az NB III-ból...Vége mindennek! Vége a Békási SC-nek! Köves minden követ megmozgat, de tehetetlennek tűnik. Ám ő nem olyan! Mégis össze lehetne hozni az „Aranycsapatot”, ha lenne valami kis munkalehetőség, gondolja. Ládagyárat kell alapítani és meglesz megint a 11 fő+2 csere! Vajon sikerül-e hazahívni az aranylábúakat oda, ahová az ipar még nem tette be lábát? 

Megkockáztatom, hogy Latinovits legnagyobb filmbéli alakítása ez! Láttam én őt Őrnagyként, civil ruhás nyilasként, Karinthyként, Szindbádként, csak hogy a legismertebbeket említsem, de Köves Béla az ász! Hullottak a könnyeim a röhögéstől meg a meghatottságtól, amiért határtalan alázattal közelített ehhez a kisemberhez, aki igazándiból erkölcsi értelemben is elég kicsi. De a fociért bármire képes és ez egyszerre csoda szép és közben nagyon nevetséges. Ebben a szerepben minden benne van, ami miatt mi is imádjuk és átkozzuk a magyar focit a 10 millió szövetségi kapitány országában. Le lehetne írni nüansznyi részleteket, hogy miért volt 100%-os ez az alakítás, de inkább mindenkinek meg kéne néznie! Igazi nevettetőként ritkán gondolunk rá, de hát ebben a filmben olyan volt, mint a Latabár, esküszöm! 

A film mindenkori aktualitását nem csak a magyar futball adja, amire majd még kitérek, hanem az ízig-vérig hivatalnokok (rossz értelemben) mindenkori viszolyogtató viselkedése is. Pécsi Sándor tanácselnökként a beosztottjaival, sőt, a saját feleségével (Horváth Teri) is lekezelően bánik, szereti a hatalmát fitogtatni, ugyanakkor, amikor a hierarchiában nála magasabban üldögélőkkel beszél, akkor meghunyászkodik, szinte alig mer megszólalni. Zseniális visszatérő jelenet, ahogy Pogácsást (Csákányi László) utasítgatja, hova vigye őt a szolgálati kocsival, és aztán hogy-hogy nem, mindig a cukrászda melletti pocsolyánál parkol le a sofőr; Virág elvtárs – mert érdekes módon így hívják a tanácselnököt – meg próbálkozik, de mindig kénytelen belelépni a sártengerbe, és soha, senki nem segít neki, sőt, szinte unalommal nézi végig mindezt. Hát ő a tanácselnök, majd megoldja ezt is!:D Egy kis csepp a tengerben ez a jelenet. A Pécsi Sanyi bácsi (én valamiért így szoktam őt nevezni)  szintén príma a szerepében, igazi ganyé ez a Virág elvtárs (is), nagyon szeret üvöltözni, a feleségét meg csak nem tudja leszoktatni arról, hogy mindig érte imádkozzon. 

Koltai János játssza a párttitkárt, ő Gyönyörű János. A szereplők természetesen sokszor mondják ki a nevét, hogy röhöghessen a néző, valami fantasztikus találat volt ez a név! Ő azért rendes ember, a csapatban talán a középpályás, a való életben pedig a kapocs középen Köves meg Virág közt, neki sok szerep jut a majdani ládagyár megalapításában. A helyi rendőrkapitány Sztankay István, aki egész nap ultizik, Gyenge Árpád a munkaközvetítőt vezeti, természetesen minden reggel kiakasztja a „Nincs munka” táblát. Tompa Sándor iskolaigazgató és újságíró egyben.

Vannak azért asszonyok is a településen, közülük kiemelném Hacser Józsát, aki Által Karcsi feleségét játssza. Óriási ez a csetlő-botló asszony, akit egy idő elteltével gyengéd szálak fűznek már Köveshez. A jelenet, amelyben levelet diktál neki Béla, mint egy akkor még éppen nem létező gyár igazgatója, szerintem az egyetemes filmtörténet legemlékezetesebbjei közé való! Én közben el is feledkeztem a filmről és csak azt néztem, hogy ezek ketten milyen kis érdekességeket találtak ki a figuráiknak, mert ez az, amit tanulni nem lehet, az tuti. 

Feltűnnek még nagyon sokan, akiket érdemes megemlíteni; Almási Éva, Csala Zsuzsa, Szabó Gyula, Velenczey István, Schubert Éva, Suka Sándor, Gór Nagy Mária, Nagy Anna, Körmendi János, Schütz Ila – főiskolai hallgatóként még. Mindegyik nyúlfarknyi szerep, de emlékezetes. Végig ezt éreztem a filmen, hogy minden pillanatát nagyon gondosan írták meg, nem volt igazából gyenge része. A forgatókönyvíró Bencsik Imre és a rendező Palásthy György valamit nagyon eltaláltak. A fent leírtak ellenére szerintem a Hazai pálya alig ismert, gyanítom, hogy nem a támogatott kategóriába került. Tele van utalásokkal az akkori politikai helyzetre, a tanácselnök elvtárs a rosszfiú, de a végén minden dicsőség az övé lesz, mert úgy intézi a dolgokat. Ismerős?

No de a futball a központi téma, és ez az, ami annyira nézhetővé teszi a filmet ma is. Mint írtam, egyszerre csoda szép és nevetséges Köves Béla elvakultsága, megingathatatlan hite e nagyszerű sportág felé. Aki szereti a focit, meg fogja őt érteni, ugyanakkor a mai futballrajongóknak már keserű szájízt okozhat a cselekmény végkicsengése, miszerint van lóvé, van politikai szándék és segítség is, de mégsincs rendes futball. 1969-ben volt, hogy „jöttek a csehszlovákok”, a VB-selejtezőn kaptunk 4 gólt, nem is jutottunk ki, ami nagy szégyen volt. Ma meg megmagyarázzuk a 6-1-et is, hogy jól van az úgy, örüljünk! És ha idén kijutunk a VB-re, akkor elkönyveljük világraszóló győzelemnek. Érezni egy kis különbséget. Pedig ma ugyanúgy van lóvé meg politikai szándék és segítség is bőven. 

Szomszédok-rovat: Koltai János (Gábor Gábor), Hacser Józsa (Vágási Feri anyja), Várhegyi Teréz (Erzsike, a Mágenéknél volt bejárónő), Báró Anna (a nem mindennapi orgánummal rendelkező piaci kofa), Kautzky József (Veres úr, Taki bácsi autószerelő ismerőse).

Az egyik visszatérő mondása Bélánknak, hogy „Hej, amikor még Által Karcsi állt a kapuban…!” Én meg azt mondanám, hogy hej, amikor még latinovitsok, pécsik, csákányik, körmendik játszottak filmbéli kis átlagembereket! Ezek a szerepek mind egyszerű kisemberek, akikkel találkozhatunk akár ma is, a színészóriások miatt mégis nagy szerepekké váltak!:)

Mi újat tud még vajon mutatni egy film 50 év múltán? Elég sokat, ugyanis a Let it be (1970) című dokumentumfilmet leporolta Peter Jackson a bandájával és majdnem 8 órányi néznivalót tálalt, nem csak a fekete öves rajongók számára.

A Let it be egy manipulált sírásás a világ legismertebb zenekarának, ez megállapítható ennyi év után. Nagyon jó ötlet volt elővenni azt a 60 órányi anyagot, amit 1969 januárjában forgattak több helyszínen, mert egy sokkal tárgyilagosabb, a nézőnek a térben szinte egy üres széket felajánló filmet raktak össze – olyan valóságosnak tűnik. Megpróbál a valóság felé terelni – igaz, hogy kamerák kereszttűzében éli ezt a hónapot a négyes, de eddigre már annyira hozzászoktak ezekhez is, hogy már-már természetes a viselkedésük.

A valóság pedig az első részben szerintem a totális unalom. Már ez is egyfajta „szentségtörés”, mert az nem lehet, hogy ezek négyen unták egymást meg az egész sóbizniszt. Pedig de. Marhára unták. Én is azon vettem észre magam az első órában, hogy nézem és bambulok. Felmerült bennem, hogy talán nem ez volt-e az alkotó célja? Hogy érezze a néző is ezt a végtelen ürességet és fásultságot, ami bennük van (kivéve az egész összejövetel ötletgazdáját, McCartney-t)? Csak muszájból vannak itt, pénzügyi okok is közrejátszanak, az meg tönkreteszi a kreativitást… Egy filmstúdiót kaptak helyszínül, ami inkább egy raktárépületre hasonlít, rossz a hangzása és még fáznak is. Egyik-másik másnapos, minden bajuk van. Pál meg csak jön az erőszakosnak nevezhető ötletelésével, a film készítői is csak láb alatt vannak. Plusz sötét van – én itt még kérdezgettem magamtól, hogy minek nézem ezt a filmet? Sok érdekességet adagoltak azért már az elején is, mindenki nevét kiírták például, ez szerintem nagyon jó ötlet volt. A vágásokkal végig remekül bántak képileg, hangilag. Minden rész elején megjelenik egy felirat (mert ez egy 3 részes sorozat egyébként), mely szerint történtek ilyen-olyan manipulációnak tekinthető variálások, ezért sokszor nem úgy mozog valaki szája, mint ahogy a hallottak alapján elvárnánk.

Ha már hallottak – utólag rájöttem, hogy felirat nélkül nem kéne nézni, nekem sokszor nem volt elég hangos a pofázás, a liverpooli és egyéb akcentusok viszont nagyon érdekesek. George Martin úgy beszél, mint egy tipikus, előkelő angol úr, szinte önmaga paródiája lehetett volna:)   Eddig csak olvastam arról, hogy milyen sokat segített ennek a négy suhancnak ez a diplomás zenész, de látni még izgalmasabb, hogy 15 évvel idősebbként is mennyire harmonizált a gondolkodása a többiekkel, csak egy fél mondat kellett és máris „helyre tett” mindent zeneileg. Ha ő nincs, nincs a Beatles sem, ez a filmből szintén egyértelműen látszik, ő a biztos háttér.

Ami egészen fantasztikus, az az, hogy látjuk dalok megszületését. Ha tudnám, hogy kell vidáman könnyező szmájlit írni, most írnék ide egyet. (Tévésámán kiegészítése: :’) ) Ez egyszerűen hihetetlen. Érdekes, hogy a Bitlisz leginkább dokumentált időszaka ez a hanyatlási korszak, amikor mind a négyen kifelé kacsintgattak a bandából, a film készítése is Ringo majdani filmes feladataihoz ütemezetten készült. Mégis, többször látjuk, amint hoznak egy félkész ötletet, vagy csak ötletmorzsát a többiek elé, vagy épp csak szórakozik valaki a zongoránál és pár perc múlva kész egy új dal. Ha most mindenki belegondol, hogy kedvenc zeneszerzője, festője vagy írója megjelenne egy filmen előtte, amint épp homlokon csókolja a múzsa és kialakul valami a szemeink előtt, tehát a történelem zajlik éppen… Ugye, hogy leírhatatlan érzés? És sok olyan dalról is szó van, amit 2021-ig senki nem ismert, csak előszedték a fiókból, mert sürgetett az idő, új albumra szólt a szerződés. Ezek a dalok, amiket korábban eldobtak, mert nyilván gagyinak gondolták őket, a filmben megszólalnak és mindenki, aki valaha is próbálkozott dalszerzéssel, azt mondja; „szeretnék én ilyen gagyit írni!” A legbénább dalaik is bőven remekművek, gondoljunk csak az obládi kezdetű blődségre avagy a „Your mother should know”-ra, mint kedvenc ilyen példám. Az egy mulatós egyvelegbe bármikor beférne, olyan dallama van, de hát zseniális!

Szóval ezért már megérte. „Bemelegítésként” pedig olyan nótákat játszanak saját szórakozásukra, amik az 50-es években voltak menők és népszerűek, ilyenkor nagyon felszabadultak, átmennek tinédzserbe és ökörködnek. Látszik, hogy tényleg szeretnek zenélni és fölösleges a felhajtás – amit most is elvárnának tőlük. Kiváló ellenpéldája ez az unalmas kezdetnek és annak, hogy George egyszer csak begőzöl a méltatlan körülményektől, melyeket itt most nem részleteznék és kilép a zenekarból.

Ekkor már nem unatkoztam, hanem ugyanúgy átragadt rám a feszültségük, a kérdőjelek az én fejemben is ott motoszkáltak, hogy mi lesz most? Nem a Beatles jövője a kérdés, itt már mindenki tudta, hogy végük lesz hamarosan, mint a botnak. Inkább az a kérdés, hogy egyáltalán mihez kezdjenek magukkal, amelyet a menedzserük, Brian Epstein halála óta kérdeznek ők is meg mindenki más is. Még egy rejtett mikrofonos (!) ebédlői felvételt is megismertettek velünk a Jacksonék, feliratozva, mert az eszcájgok nagyon csörögnek. Ez egészen szürreális betét a filmben, én még furán is éreztem magam, hogy ez most tényleg kell? A történetbe beleillik, mert a zenekar belső folyamatairól beszélnek, de olyan volt, mintha kihallgattam volna a két tesót (Lennont és McCartney-t). Bepillantást nyerünk abba a különleges kapcsolatba, ami kettejük között volt. Nagyon érdekes, de egyben szomorú, hogy a „lehallgatás” egyáltalán szóba jött akkoriban, értem én, hogy váratlan fordulat történt, de akkor is… A Get back pedig végig objektív, legalábbis objektívebb, mint a Let it be, úgyhogy értem, hogy ezt bele kellett tenniük.

Naptárszerűen látjuk, amint telik az idő, a szemünk előtt alakul a Beatles határidőnaplója, nem csak George, de a híres angol időjárás és a technikai problémák is alakítják a napjaikat. Olyan valóságos ettől is, mintha jelen időben nézném őket. Meg tényleg, ugyanúgy érzem magam, mint ők épp a filmben, a néző ott ül az egyik széken a stúdióban – mert átköltöznek egy akusztikailag megfelelő, kisebb terembe, az Apple nevű cégük főhadiszállására. Ez a bizonyos épület lesz aztán a híres tetőkoncert helyszíne, ami szintén a szemünk előtt válik valósággá, amin a gombafejűek lepődnek meg leginkább. Kivételes megoldás, ahogy a képernyőn megosztva zajlik a koncert és a járókelőkkel készített rögtönzött interjúk sora; az emberek (fiatalok és idősebbek egyaránt) éppen a szemünk előtt veszik észre, hogy a néhány éve már nem koncertező zenekar csak úgy megjelenik egy háztetőn, mindenféle előzetes reklám nélkül. A rendőrségre sem kell sokat „várni”, hiszen többen engedély nélkül tartózkodnak fényes nappal egy háznak a tetején... És közben csak jönnek a dalok, amiket jó sokszor elpróbáltak már korábban, de azért improvizálnak bőven. Ringo az akkori felesége, Maureen piros esőkabátjában dobol, mert lógott az eső lába aznap is. Az utca embere között volt, aki fel se ismerte őket, volt, aki azt mondta, nem szereti őket, de a többség örült, amolyan angol módra - érdekes látni, amint a Föld leghíresebb zenekarának rajongói örülnek :D

Megjelennek családtagok, ismerősök, ismert ismerősök (Peter Sellers), sok-sok technikai személyzet, mindenkivel akadnak érdekes vagy vicces epizódok. Kivéve Yoko Ono-t, aki se nem érdekes, se nem vicces, de határozottan kevésbé van jelen, mint a Let it be-ben. Ő volt az egyik producer Harrison özvegye mellett (Olivia Harrison), talán neki is volt ráhatása, hogy mennyit szerepeljen, és jó döntést hozott. Beleshetünk a felvételek készítésének titkaiba, látjuk, ki mit szokott inni, milyen átszellemülten hallgatják vissza saját magukat, ki mennyire szereti előadni magát a kamerának, stb. Jól adagolják mind a négyükről a személyesebb pillanatokat, amikor nem „játszanak”.

Összegezve, érdemes végignézni ezt a 7 és fél órát. És nem is írnám azt, hogy csak azoknak, akik szeretik a Bitliszt. Annyi förmedvényt néznek az emberek az akármelyik sztrímingoldalon, amit aztán csak szidni tudnak, mert a legtöbb tele van propagandával meg tehetségtelen senkikkel, hogy azt üzenem, nézze meg csak mindenki, aki egyébként is hajlandó az idejét sorozatokra szentelni, mert ez egy szórakoztató kordokumentum, tele tehetséges és érdekes emberekkel. Ha megnézed, csak több leszel és kész.

Aki az elmúlt 17 évben követte a munkásságomat, az sejtheti, hogy általában nem a témájukért választom az adott filmeket (vagy csak ritka esetekben), inkább a szereplők miatt. Szívemnek kedves színésznőim sorához előbb-utóbb mindig visszatérek, pl.: Christina Ricci, Juno Temple, Maisie Williams, Teagan Croft, stb. Sajnos előbb-utóbb majdnem mindnyájan tönkre teszik magukat meg a karrierjüket, de azért vannak kivételek (mondjuk Ricci szerintem ilyen üdítő kivétel).

Egyik ilyen kedvencem volt (most már csak múlt időben) Michelle Trachtenberg, akit a velem együtt a 2000-es éveket tinédzserként töltő generációnak biztosan nem kell bemutatnom. Karrierje talán legkiemelkedőbb pontja a Buffy, a vámpírok réme; ami máig kultikus rajongásnak örvend; de ugyanilyen nagy szám volt anno a Gossip Girl – A pletykafészek vagy a Nickelodeon-korszakból a Pete és kis Pete is. Filmográfiájából kiemelkedik első főszerepe, a Harriet, a kém; a talán legjobb filmjének nevezhető Jéghercegnő meg a legendásan idióta Euro Túra. Mint látható, ezek egyike sem óriási durranás, mind limonádé, B vagy még lejjebbi színvonalat képvisel.

Michelle Trachtenberg egy hete, február 26-án elhunyt, mindössze 39 éves volt, alig másfél évnyi korkülönbség volt közte és köztem. E sorok írásakor halálát természetesnek minősítették, ám 39 évesen senki se hal természetes halált… Az utóbbi lassan egy évtizedben már csak szinkronszerepei és mellék-alakításai voltak, először önmagához képest feltűnően meghízott, aztán csontsoványra fogyott a halála előtt. Annyit azért lehet tudni, hogy májátültetésen esett át – ez lehetett betegség következménye, ám a rossz nyelvek a túl sok Covid-vakcinát meg egy állítólagos alkoholizmust emlegetnek.

Számomra Michelle mindig egy szépség-ideált testesített meg, annak idején, fénykorában valami elképesztően gyönyörű volt, ezért és a kellemes film-élményekért, amiket adott, szíven ütött a halála. Általában nem izgat a hozzá hasonló hírességek távozása, ám őt közel érzem magamhoz. Ezzel a cikkel szeretnék emlékezni rá, amiben felelevenítem a már említett Harrietet és a Jéghercegnőt (előbbiről Mozsárágyú értekezett korábban, utóbbiról pedig szintén készült már bejegyzés), illetve beszereztem az egyetlen olyan mozit, amiben Michelle főszereplő és úgy éreztem, jó lehet, ez a The Circuit. Ha kritikus hangvételt fogok megütni, az semmiképp sem Trachtenberg kisasszony ellenében szól, de ahogy a mondás tartja, ha egyszer észreveszed, utána nem tudod nem észre venni…

Harriet, a kém (Harriet the Spy, 1996)

Az erről szóló első cikkünket itt olvashatjátok

1996. A világ sorsát ma alakító generáció (vagy talán inkább a világ alakítja az ő sorsukat?) tagjai ekkoriban születettek, én 9, Mozsárágyú 7 éves volt. Tehát pont az a korosztály, akiknek e mozi szól. Most, a 38. évemben járóként már nem én vagyok a célközönség, de ha egy film jó, azt mindenki tudja élvezni. Márpedig ez jó.

A történetből semmire se emlékeztem, csak a „középső” konfliktus jutott eszembe belőle, így mintha először láttam volna. Szerintem 3 részre osztható: A felvezetés (ahol megismerjük Harrietet, a világát meg az első konfliktust), a fő konfliktus (itt az eddig megismert világ a feje tetejére áll) és a megoldás (ahol a hősnő jobbra fordítja az eseményeket).

A felvezetés végéig (kb. a 29. perc) végső soron nincsen történet, csak a legfőbb karaktereket mutatják be nekünk, meg azt, mitől lesz Harriet kém. Ez felnőttként kicsit unalmas volt, vártam, hogy legyen végre valami, de a színes-zenés szekvenciák gyerekként biztosan felpezsdítően hatnak. Az első konfliktus a Rosie O’Donnell által életre keltett Golly (a dadus) távozása, akit felindulásukban a szülők kirúgnak. Itt van egy tónus-váltás, ahol a felhőtlen mindennapokból a címszereplő a „munkájába” menekül (maga is azt mondja, a kémkedés a hivatása), a nagy konfliktus pedig ebből lesz, erre emlékeztem gyerekkoromból. Igazán onnantól indul be a sztori, amikor a többi gyerek Harriet ellen fordul, ez volt számomra a legizgalmasabb, a megoldásig aztán szépen lassan minden jóra fordul, ahogy egy kisebbeknek szánt alkotásnál lenni szokott.

2025-ben nézve pozitívum, hogy a három főhős gyerek szépnek mondható, bár a Sportot alakító Gregory Smith-nek fura arcvonásai vannak; de végső soron az osztályból megismert szinte összes nevesített gyerkőc szép. Ezt úgy értem, hogy manapság, amikor az USA-ban készült alkotásokban a normálistól eltérőt állítják be normálisnak, a rondát meg szépnek, akkor egy objektíven nézve is egészségesnek, hétköznapinak látszó szereplőgárda sokkal felüdítőbben hat. A digitális világ teljes hiánya (erről még lesz szó) szintén fantasztikus, ennek csúcspontja a fogócska, ami megtestesíti a világot, ami mára elveszett… Nagyon tetszett Harriet kém-felszerelése, hogy minden helyzetben van nála valami, ami segíti (az alapul szolgáló ifjúsági regény majdnem egy időben keletkezett a régi Adam West-féle Batmannel, így korántsem véletlenül jutott róla ez az eszembe).

Michelle elviszi a hátán az egész filmet, ami egyrészt azért óriási, mivel mindössze 10 éves volt a forgatás kezdetekor, másrészt megmutatja nyilvánvaló tehetségét. Itt sokkal természetesebb, mint a Jéghercegnőben, valószínűleg mivel még nem vett fel semmilyen színészi mesterkéltséget. Rosie O’Donnell valószínűleg az instrukcióknak megfelelően játszik olyan érzelemmentesen vagy nem is tudom, mi lenne a jó szó erre a rezzenéstelen arcra. A felnőttek közül még ki kell emelni az apró epizódszerepben megjelenő Eartha Kittet (a gazdag néni a nagy házban, ő a második élőszereplős Macskanő az említett Batmanben), Danny Glovert (a rendőr, aki lefüleli Harrietet, még a stáblistában se szerepel, olyan nyúlfarknyi a megjelenése) és Eugene Lipinskit (George, Golly pasija), utóbbi lejátssza a vászonról a többieket. A gyerekek közül a negatív főszereplő Mariont életre keltő Charlotte Sullivant emelném ki (na, őnála például érezhető már a mesterkéltség). Gregory Smith jó, de a figurája igen hamar háttérbe szorul Vanessa Chester Janie-jével szemben, aki viszont abszolút felejthető.

Pár butaság a cselekményben (saját gyűjtés): A főszereplő cipőben van otthon, ami hülye amerikai klisé. Érthetetlen, miért hívják A Lila Zoknis Fiút így, amikor mindenkinek tudnia kellene, mi a neve, hiszen a tanárnő mindegyiküket az igazi nevén szólítja (Sportnak is valami más a neve). Rendkívül furcsa, hogy az elvileg zseniális Janie miért sértődik meg azon, amit a jegyzetfüzetben olvas. Ha ugyanis Harriet azt írja le, amit a narrációban elmond, akkor ez simán lehetne dicséret. Mintha direkt nem venné figyelembe a pozitív jelzőt, csak a negatívat. Ha pedig legjobb barátok, akkor egy ilyenen nem kéne berágnia. A festős résznél a tanárnő egyértelműen részt vesz Harriet megalázásában, ezt egyáltalán nem értettem, ma pedig még csak hasonló se jöhetne szóba egy gyerekfilmben.

SZPOJLER és gyűlölet

Szeretném azt hinni, hogy a propaganda a régi időkben nem volt jelen, de sajnos újra és újra meg kell bizonyosodnom róla, ez tévedés… Az első feltűnő dolog a piaci forgatagban megjelenő és szövegben is kiemelt tradicionális zsidó ruhákat viselő apa és fia, akiket hamar követ egy zsebtolvaj, aki fehér férfi. Miközben a főszereplő kislány legjobb barátnője egy szuperintelligensnek beállított néger lányka, az ellenfél egy szép és gazdag fehér csajszi, aki a ’90-es évek kliséje szerint a gazdagsága miatt beképzelt is. Marion jobbkeze egy ázsiai lány, de van itt komplett emigráns kínai család („Beszéljetek angolul!”), az „összecsippentett” arcú leány szintén ázsiai, végül akad a háttéralakok közt egy indiai is.

Vanessa Chesterről hosszú ideig nem tudtam eldönteni, fiú vagy lány, mivel általában fiúsan öltöztették fel, a haja kissé túl rövid, a hangja valamelyest mély, a nevét meg lehet Jamie-nek hallani Janie helyett. Végül abból állapítottam meg, mi a neme, hogy szoknyát húzott, ki volt lyukasztva a füle és az anyja azt mondja nekik „lányok”. A hollywoodi klisé szerint elképesztően okos, viszont ezt később akaratlanul megcáfolják a megsértődős jelentnél, meg amikor később azzal fenyeget valakit, hogy „a földbe döngöli”. Ugyanilyen vicces, hogy a teljes nevén George Waldenstein nevű zsidó karakter mondja: a pénz nem boldogít. Az összes nevesített gyerek közül a szegény családból származó nem az egyetlen fekete lány, hanem Sport, akinek nincs anyja; Janie-nek viszont nincs apja (ezt ismét véletlenül eltalálták). Harriet és Janie láthatóan jómódúak, így a gazdagság nem lehet ellentét gyökere köztük és Marion között.

Fura, hogy a házimunkát végző Sport miért takarít „szoknyában”, tehát miért öltöztették a fehér fiút „lánynak”, ezen kívül érdekes apróság a pszichológusnál, amikor Golly nevének említésénél azt kérdezi „Who’s he?” (Ő kicsoda?), de férfi nemben, Harriet viszont nem javítja ki, hogy „she”. Ez talán utalás Rosie O’Donnellre, aki közismerten leszbikus? Az már csak hab a Torgyán, hogy Janie egyik példaképe Oppenheimer, a másik Einstein, mindketten zsidók; illetve a szereplők tartózkodnak a Pokolt pokolnak nevezni (a hell szó helyett heck-et mondanak, ami inkább purgatórium vagy valami enyhébb változat). Utóbbi azért izgalmas, mert máshol szintén felfedezhető, mintha az amerikai szórakoztatóiparban iszonyodnának ettől a keresztény töltetű szótól (Jesus helyett is azt mondják geez)…

SZPOJLEREK VÉGE

A készítők közt elég sok nőt találunk: A rendező Bronwen Hughes (tv-sorozatok készítője, ez az első mozija), az eredeti regényt író Louise Fitzhugh (ekkor már nem élt), Theresa Rebeck (a Halle Berry-féle Macskanő forgatókönyvének elkövetője) és Julie Talen (semmi kiemelkedőt nem csinált). A mellettük dolgozó férfiak Greg Taylor (az eredeti Jumanji írója és karácsonyi film-specialista) meg Douglas Petrie (nagy sikerű szériák, pl. Clarissa, Tru Calling, Daredevil). A zenei paletta hallatán meg mertem volna esküdni, hogy egy fekete illető válogatta ki őket, de nem, a muzsikáért felelős Jamshied Sharafi félig iráni.

Vanessa Chester (Az elveszett világban Ian Malcolm lánya) még jóval korábban együtt dolgozott Michelle-lel egy tévéreklámban, így ismerték egymást, aztán később a Megint 17-ben ismét közösen szerepeltek; Douglas Petrie pedig író, rendező, vágó és producer volt a Trachtenberg kisasszonyt világhírűvé tevő Buffy-nál. Gregory Smith a Chipkatonákban és az Alibi törzsben játszott, ezen kívül főszerepe volt az Everwood sorozatban; napjainkban producer, direktor, rezüméjén többek közt a Zöld Íjász meg a Superman & Lois található. A Lila Zoknis Fiút játszó Dov Tiefenbach egyik leghíresebb alakítása Azrael a Jason X-ből:D Egy vicces név a stábból: Roger Clown (Bohóc Rezső, a pszichológus).

Louise Fitzhugh Harriet the Spy című regénye 1964-ben jelent meg, érdekes módon ez volt az első filmes feldolgozása. Élő szereplőkkel még 2010-ben készült belőle valami politikailag korrekt tini-hülyeség, ahol Madison fekete (imdb-s pontszáma 4.5), ezen felül Harriet azonban csak rajzfilmben tért vissza a képernyőkre, legutóbb 2022-ben, amiben egy Dr. Wagner nevű karaktert Michelle Trachtenberg szólaltatott meg.

Ez az első film, ami a Nickelodeon Stúdió égisze alatt készült. A rendezőnő „kortalan” alkotást akart csinálni, ezért többféle időszak stílusait vegyítette a lehető legkevesebb technológia megjelenítésével (feltűnő a suliban a szalagos filmvetítő és Harrieték ’50-es éveket idéző otthona). A füzetlapok sarkára felirkált betűk azt adják ki, hogy „everybody hates me” (mindenki utál engem). A vége-stáblista feltűnően rövid.

A Harriet, a kém 12 millió dollárból lett és több mint 26 milliót hozott be, ez azonban csak „közepes sikernek” könyvelhető el a szakértők szerint. Többen kritizálták, kevesebb volt a pozitív hangvételű értékelése, mint a negatív. 1997-ben a Kids’ Choice Awards-on Rosie O’Donnell megkapta Golly életre keltéséért a Legkedveltebb Mozis Színésznő díját; a Young Artist Awards-on Michelle Trachtenberg az Egész Estés kategóriában a Legjobb Fiatal Színésznő, Vanessa Chester pedig a Legjobb Fiatal Mellékszereplő titulusokat zsebelhették be.

Még azt írtam fel magamnak, hogy ez a Neveletlen hercegnő kisebbeknek – bár a románc hiányzik belőle, a barátokkal meg a szülőkkel való kapcsolatot, illetve az élet jobbra fordulását hasonlóképp ábrázolja. Az X-en olvastam, hogy a címszereplő és a dadus esős búcsú-jelenete sokakat megríkatott, engem viszont az ütött szíven, mikor az anyukája azt mondja Harrietnek: „Ha majd felnősz, egy nap, talán lesznek gyerekeid.”, mire ő azt válaszolja „Nem hiszem.” És tényleg így lett…

A szpojleres résznél említettek és az első mondjuk fél óra kissé unalmas mivolta ellenére ez egy remek kis vígjáték, ami elindította Michelle Trachtenberget a világhírnév felé. Így már csak emiatt is megsüvegelendő, meg mert lehet rajta nevetni, izgulni – szóval szórakoztató.

Pontozás:

imdb: 6/10

Szerintem: 5/5 (Utólag feljebb húztam a pontszámot.)

Jéghercegnő (Ice Princess, 2005)

Az erről szóló régebbi cikket itt lehet elolvasni

Nagyon szeretem ezt a filmet, mert mindent összevetve igazán pozitív, katarzis-élményt ad. Persze újfent nem én vagyok a célközönség, hanem inkább a tinédzser lányok…

9 évet ugrunk előre az időben a kémkedés után. Michelle karrierje addig kiegészült tv-sorozatok egy-két epizódjával (pl. Sírhant Művek), egyből videokazettára vagy tévére készült mozikkal, illetve a hatalmasat bukott Bigyó felügyelővel, a sikeres Euro Túrával, a magasra értékelt Mysterious Skin című mozival; valamint a A vámpírok rémével. Ahogy idősebb lett, úgy lett egyre sikeresebb is – ebben biztosan sokat játszott közre kifejezetten szemre való külseje.

Már 20 éves volt, amikor 16 évest keltett életre ebben a műben, de az alkata és fiatalos arca miatt simán hihető a fiktív kor – a mellé legjobb barátnőnek odavett Amy Stewart, aki vele egyidős, idősebbnek tűnik nála, de ez igaz a legtöbb háttérszereplőre is, akiknek középiskolásnak kell lenniük a cselekmény szerint. Stewart karaktere a film első fél órájában van jelen, aztán eltűnik és csak a vége felé bukkan fel újra, így a hozzá köthető „nincs időd a barátaidra”-szál elsikkad (talán ez egyel kevesebb klisé-helyzetet teremt).

Valószínűsíthetően azok a jelenetek, amik így, sokadik nézésre idegesítőek (a buli, a legelső büfés részlet, Joan Cusack és Kim Cattrall első találkozása) direkt ezt a hatást akarják kiváltani, mert a főszereplő Casey ugyanezt érzi. Ő már nem annyira érdekes alak, mint Harriet, mert klisére épül: A rendkívül okos lány, aki nincs tisztában a saját képességeivel, szépségével és emiatt furcsának tartják, kiközösítik, stb. Michelle eddigre már mesteri fokon színészkedett, de szerintem ez az alakítása kevésbé természetes, mint a 9 évvel korábbi, ám ez sokszor a film jellegének (Disney-produkció) tudható be. Rendes Disney „hercegnőként” Casey-nek nincs apja, de ugyanígy a Hayden Panettiere által játszott Gennek és testvérének sincs. A fontos mellékalakok közül Nikkinek (Kirsten Olson) csak anyja, Tiffany-nak (Jocelyn Lai) csak apja van. Cusack figurája egyébként egy volt kolléganőmre hasonlít külsőben, öltözködésben, meg úgy mindenhogy:)

A történettel nincs komoly probléma, jól kitalálták. Benne van az anya-lánya konfliktus (Casey és az anyja, Gen és Tina), a kortársakkal lévő összezördülések (a buli, Gen és Casey konfliktusai), a tini szerelem (Casey és Teddy), valamint a témából fakadóan a sport-magánélet ellentéte (romlanak a jegyei, feladja a tervét, összezördül az anyjával) és a verseny adta kihívások (saját csapattársait és a többieket is le kell győznie). A „kövesd az álmaid, hallgass a szívedre”, stb. ugyanúgy benne van.

Jó, hogy a sztoriban fokozatosan áthelyezik a hangsúlyt a korcsolyázásra, ezért a korábban fontosnak tűnő részletek (a legjobb barátnő, a fizikai ösztöndíj projekt, az egyetem) háttérbe szorulnak; helyettük a korizásról van szó – vagy Casey ennek szóba hozatalát akarja elkerülni. A maradék időt a jégen töltjük és kifejezetten tetszett, hogy Trachtenberg alakja mellett még Panettiere, Cattrall, Blumas és Olson figurái teljesen kidolgozottak. Sőt, még a fő ellenfél, Zoe Bloch (Juliana Cannarozzo) is az. Joan Cuasck alakjáról nem tudom, mit mondjak, nekem ellenszenves, de láthatóan mindent belead. Gen és Tina esetében külön tetszik, hogy előbbi nem a tipikus szőke hülyepicsa, aminek tűnik; utóbbit pedig ezúttal nem a külseje miatt alkalmazták (mint mondjuk a Rendőrakadémiában).

Nagyon király módon a színésznők vagy megtanultak korizni (Michelle és Hayden) vagy eleve korisok voltak, akiket megtanítottak színészkedni (Olson, Lai, Cannarozzo). Ennél fogva vagy mindent ők csinálnak, vagy ha helyettük dublőr van, azt nagyon nehéz észrevenni (talán van olyan jelenet, ahol, ha Casey fejére koncentrálsz, akkor felmerülhet benned, hogy nem Trachtenberg kisasszonyt látod, de nem tudnék konkrét pillanatot említeni). A középpontban álló sport így sosem kerül mellékvágányra, hogy mondjuk teret adjon a szerelmi szálnak.

Érdekes módon az Ice Princess-nek nincs akkora nosztalgia-faktora számomra, mert kevésbé koncentrál a jégen kívüli világra, ami iránt ténylegesen vágyakozni lehetne. Azért feltűnt, hogy az edzésre menet hősnőnknek nem kell lelakatolnia a bringáját a csarnok előtt; valamint a kisebbségi reprezentáció hiánya is üdítő a főszereplők között. Azért a Harvard professzora néger és a végső, nagy versenyre is betettek egy tök új karaktert, aki egyetlen jelenetben szerepel, mégis nevesítették. Pedig ez egy olyan sport, ahol csak keresve lehet feketéket találni… Egyetlen kis hülyeséget vettem észre, amikor a kori-tanulás-montázsban a büfében Casey ráteszi a korcsolyáját a vágódeszkára.

A készítőkről: A rendező Tim Fywell angol, elsősorban tv-szériákat készít. A sztorit Meg Cabot (Neveletlen hercegnő 1-2) és Hadley Davis (Kerge város tv-sorozat) találták ki, a forgatókönyvet Davis írta (előbbi 2010, utóbbi 2005 óta semmit se csinált az álomgyárban). Michelle karrierje itt felfelé ívelt, előtte állt még a Gossip Girl, a Megint 17, a Black Christmas és a rövid életű Mercy tv-sorozat. Hayden Panettiere eddigre szinkron-színésznőként már befutott, viszont egy évvel később lett csak világhírű a Hősöknek köszönhetően. Kim Cattrallnek 2005-ben ez volt az egyetlen szerepe, ezen kívül csak egy dokumentumfilmet csinált. Az említett koris lányok, Kirsten Olson, Jocelyn Lai és Juliana Cannarozzo nem szerepeltek másban. Olson nagyon jó itt, Lai viszont felejthető (érdekesség, hogy önmaga dublőrjeként szerepel a stáblistában). Cannarozzo az egyetlen, akinek jégtáncosként sikerült nagyot alkotnia, a 2006-2007-es idényben két aranyérmet szerzett a Junior Grand Prix-n és ma is korcsolyázással keresi a kenyerét. Rajtuk kívül a nagy verseny kommentátoraiként, önmagukat játszva megjelenik még két, akkoriban ismert amerikai jégtáncos, Michelle Kwan és Brian Boitano. Trevor Blumas 2005 óta csak szórványosan dolgozik, átállt a kamera másik oldalára.

Érdekességek: Michelle Trachtenberg 8 (másik forrás szerint 10) hónapon át tanult korcsolyázni, mert e film előtt nem tudott. A forgatás során napi 20 órát dolgozott, neki kellett a legtöbb időt a jégen töltenie. Dublőrjei a bonyolult trükköknél meg az eséseknél váltották fel, de volt egy olyan mozdulatsor, amit neki kellett előadnia elejétől végéig (sajnos a forrás nem tért ki rá, melyik az). Pár kisebb sérülést sikerült szereznie a felvételek közben. Michelle választotta ki Kirsten Olsont a szerepére. Amikor Tina és Casey először találkoznak, a későbbi edző megvádolja a diákot kémkedéssel, aki erre azzal védekezik, hogy van nála egy jegyzetfüzet, ami bizonyítja az igazát. Teddy elveszi tőle, átnézi, majd szarkasztikusan közli „tele van titkosírással” – ez utalás a Harrietre. Nekem fel se tűnt, pedig egymás után néztem őket…

Cattrall karakterét Tina Harwoodnak hívják és csalás miatt kizárták, mert – mint később kiderül - sérülést okozott egy másik versenyzőnek. Ez utalás a valóságban megtörtént 1994-es Tonya Harding-Nancy Kerrigan összetűzésre, ami máig érezteti hatását. Hayden Panettiere a legtöbb korcsolyás mozdulatot maga adta elő, illetve a végefőcím alatt hallható utolsó dalt, az I Fly-t ő énekli. Trevor Blumas tényleg megtanulta kezelni meg vezetni a jégsimító Zambonit, több alkalommal ő simította le a pályát a felvételek előtt. A Jéghercegnőt és a Harriet, a kémet is Torontoban forgatták. A Casey-ék háza mögötti tavacskát a filmhez építette fel egy jégpálya-készítő cég (a magyar szinkronban valamiért mocsárnak fordították).

SZPOJLEREK ITT

Az imdbn mostanában elolvasom a hibákat taglaló oldalt is, mert az ilyen kisebb produkcióknál alig van egy-kettő. Nos, ezúttal azért akadt néhány. Pár fizikai-matematikai tévedés: A behúzott karos dolog nem igaz, valahogy máshogy működik a dolog (fizikából kettes voltam, ezért nehezen értem a magyarázatot, a lényeg a téves állítás). A sebesség szorozva hajtóerővel nem egyenlő a gyorsulással. A fejszámolásos műveletnél Casey 25 centet téved. Két általános furcsaság: A bulin az ablakon kizuhanó srácnak össze kellett volna törnie az ablakot, mindenütt üvegszilánkoknak meg keret-maradványoknak kellett volna lenniük, ám mivel ez egy preparált nyílászáró, ezért a valóságosaktól eltérően törik szét. Casey Connecticutban lakik, a nagy verseny viszont Pennsylvaniában van. Ezek szerint Joan Cusack karaktere kb. 322 kmt autózik, hogy megnézze a lányát és időben odaér:)

Végül néhány korcsolyás baki: Teddy rászól Casey-re, hogy ne menjen a jégre cipőben, később viszont a legjobb barátnőt csizmában beengedi, illetve Tina is utcai cipőben tanítja a kezdőket. Sőt, Teddy-n szintén cipő van, amikor a hősnő elvágódik és ő felsegíti. Egy Zamboni valójában nagyon nehéz, így a tavacska jege nem bírná el. A mozgatása igen körülményes, utcai forgalomban tilos vele menni, a valóságban platós teherautóval kellett volna odavinni a hátsó udvarba. Az igazi amerikai korcsolyaversenyeken nincsen színházi megvilágítás, a junior korcsoport versenyeit az ESPN-hez hasonló nagy sportcsatornák nem közvetítik.

Az egyik kedvenc jelenetem a 2. versenyen a rövid szám, ahol a főszereplő Madonna Ray of Lightjára mutatja be mozdulatait. A valódi versenyeken tilos olyan zene használata, amiben szöveg van, ezért pontlevonás jár (nem tudom, ez mennyire állja meg a helyét, lehet, hogy csak az USA-ban érvényes a szabály, vagy ez egy régi komment). Zoe Bloch-ot a hosszú szárú, stílusos korcsolyájával nem engednék a pályára, mivel ez a mozgását és a hajlékonyságát is akadályozza. Mikor Casey elesik, akkor pár másodpercig tart, mire összeszedi magát a drámai hatás miatt. A valódi versenyzők azonban a lehető leggyorsabban felugranak, hogy elkerüljék a további pontlevonásokat. Minél tovább maradnak lent, annál nagyobb eséllyel esnek ki a programjuk ritmusából. A három „profi” koris lány csupa olyan ételt rendel a hősnőtől a büfében, amit egy igazi jégpályán nem lehet kapni (pl. salátát vagy marhahúst). A Hóeke Hugó (kíváncsi vagyok, ez igazából hogy van magyarul) korcsoportban nem tanítanak axel-ugrást. Tina elvileg elismert egykori atléta és edző, ennek ellenére cipőben megy a jégre, a lányával mutattatja be a mozdulatokat és sohasem látjuk korcsolyázni.

SZPOJLEREK VÉGE

Az Ice Princess 25 milliót emésztett fel, viszont nem sikerült elérnie a 26 milliós bevételt sem. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, ezúttal a jó meg a rossz kb. egyenlő arányban van. Bár bemutatása idején nem érte el a várt sikert, azóta egyfajta klasszikus lett a világon mindenütt koris körökben és a téli sport jellege miatt a tévék karácsonyi kínálatának örökzöld darabjává vált. Állítólag terveztek neki folytatást, ám Michelle ellene volt az ötletnek, mivel szerinte azzal megcsúfolták volna az eredetit.

A Jéghercegnő ugyanúgy szórakoztató, vicces és jópofa, mint a Harriet – csak kicsit nyálasabb, disney-sebb és mesterkéltebb. Ennek ellenére sosem fogom megunni, mert az eddig látottak közül ez aknázta ki legjobban Trachtenberg kisasszony lélegzet-elállító vonásait.

Pontozás:

imdb: 6/10 (Ugyanannyi, mint a kémnek.)

Szerintem: 5/5 (Még ha vannak benne idegesítő részek, akkor is felemelő!)

The Circuit (Családi futam, 2008)

Tavaly januárban a Jéghercegnő újranézése után áttekintettem Trachtenberg kiasszony filmográfiáját és ott találtam ezt. Sajnos akkor még nem sikerült hozzájutnom, most is elég nehéz volt, ám végül összejött. A letöltés alatt véggigondoltam és Michelle munkái között nincs egy tisztességes sci-fi vagy fantasy (a Buffy sose érdekelt), pedig pusztán a külseje alapján tökéletes lett volna elfnek vagy valamilyen űr-arisztokratának:) Viszont az autóverseny (még ha a valóságban hidegen is hagy) legalább sport, a sportfilmeket pedig szeretem. Nagy elvárások nélkül vágtam bele ebbe és már előre le kell szögeznem, hogy nagyon tetszett!

Alig 2 évvel az előző mozi után járunk. Michelle ezúttal Kylie Shines bőrébe bújt, aki NASCAR-versenyző (dunsztom sincs, miként lehetne lefordítani a stock-car racinget magyarra és mivel nem nézem, nem tudom a szakkifejezést se). Ő az egyetlen nő, ráadásul az egykori legenda Al Shines (Bill Campbell) lánya. Csillaga gyorsan emelkedik, a rajongók oda vannak érte, ezért a dörzsölt üzletember és versenyautó-istálló-tulajdonos Cates (Paul Rae) meglátja benne a lehetőséget, így leszerződteti – pont Al helyére. Kylie először kap profiknak járó autót, felszerelést meg ellátást, már csak mindent bele kell adnia a sikerhez. Azonban hátráltató tényezőként az új csapatfőnök, Crash (Maurice Dean Wint) túl szigorú vele szemben; az addig számára tökéletesen megfelelő szerelője, Jake (Tommy Lioutas) túl amatőrnek bizonyul; a csapattársa és szintén felívelő pályán futó Kid Winters (Drew Fuller) pedig hamarosan nem csak az aszfalton lesz kihívás számára, hanem a szerelem csataterén is. Cates azonban úgy látja, Ms. Shines nem hozza a várt eredményt, a befektetésének valahogy mégis meg kell térülnie. Egyik tanácsadója felveti az ötletet: Mi lenne, ha apa és lánya, akik a való életben sincsenek felhőtlen viszonyban, a versenypályán mérnék össze erejüket? Megszületik a nagy ötlet: Idősebb és ifjabb Shines egymás ellen, plusz Kid még beszáll harmadiknak. A közelgő megmérettetés mindenkit felvillanyoz (a circuit áramkört is jelent;)), de vajon Kylie meg fogja állni a helyét és legyőzi élete két fontos férfiját?

Mielőtt tovább megyünk, le kell szögeznem, hogy ennek a műnek eléggé negatív a megítélése, én viszont nagyon ritkán nézek olyasmit, amit még korábban sose láttam – talán éppen ezért tetszett! A The Circuit (ebben az esetben a körpályát jelenti) független tévéfilm, amit az ABC Family (2016 óta Freeformnak hívják) készített, saját sugárzásra. Ennél fogva mindössze egyetlen kritériumnak kellett megfelelnie: legyen családbarát! Emiatt a nőket sose mutatják félmeztelenül, se káromkodás, se cigarettázás nincs, a szereplőket pedig egyszer sem látjuk alkoholt inni. Féltem, hogy amúgy ez valami unalmas baromság lesz, éppen ezért lepődtem meg a minőségén. A fényképezés kifejezetten szép, erős, telt színek vannak (az operatőr Neil Roach), ezt pedig baromijó zene festi alá (Danny Lux jóvoltából). A történet csak az utolsó fél órában válik ostobasággá, amikor gyorsan igyekeznek minden szálat elvarrni. Nekem a poénok is tetszettek, tudtam rajta nevetni.

Michelle a karaktere vezetéknevéhez mérten ragyog, gyönyörű és szexi (kétszer is van, hogy dobozt cipeli, akkor elég nehéz az arcára koncentrálni:P), a hangja szintén igen kellemes. Drew Fuller kitűnő választás volt mellé, a hölgy nézőknek biztosan tetszeni fog, a két főszerelő között lévő kémia szinte tapintható, elképzelhetően vonzódtak egymáshoz a valóságban is. Paul Rae kissé ripacs, tipikus „gonosz” üzletember, akit csakis a lóvé motivál; a háttérbe szoruló Bill Campbell szimpatikus, kedvelhető. Kiemelkedik még a karizmatikus Maurice Dean Wint, akinek a figuráját valamennyire hiteltelenítették a cselekmény végére; az egyetlen kevésbé értékelhető a szerencsére csak rövid ideig szereplő Kristina Nicoll a nagynéniként. E neveket olvasva mindannyian rájöhettek, hogy Trachtenberg kisasszonyt kivéve itt mindenki más ismeretlen pofa, akik főleg tv-sorozatokon, tévéfilmeken dolgoznak (mondjuk felnőttként Michelle is elsősorban szériákkal lett ismert).

A dinamikus felvezetés egyből a történetbe visz, a stáblista alatt van az első verseny, melynek során kitűnő módszerrel mutatják be nekünk Kylie-t, aki helyettesítő tanár egy általános iskolában, ahol kb. Harrietel egyidős gyerekeket tanít. A versenyek mind nagyon izgalmasak, engem sikerült beszippantaniuk. Ezúttal a készítőknek könnyebb dolguk volt a dublőrökkel is, mivel itt a sisakok meg a kocsik kitakarják a sofőröket (nagyon jól elrejtették a dublőr-sofőröket, a képek válogatása közben is csak egyetlen alkalommal szúrtam ki egyet). Ebben a sport-szálban csak az nem tetszett, hogy Al karrierjének alakulása kevésbé kidolgozott és az se világos, mit érez valójában a gyermeke iránt. A leány mintha utálná őt, pedig később azt mondja, nem így van, ő meg sose mond ki nyíltan semmit (még a „szeretlek, apa”-klisé sincs meg).

„Tudod, ki vagyok?” – kérdezi a hősnő a jövendőbeli pasiját. Hát, ha így nézel ki, mindenki tudja, ki vagy:P Ebből láthatóan a hangsúly az autózás mellett erőteljesen Kylie magánéletére tevődik, ennek mondjuk 25%-át teszi ki az „én vagyok Al Shine lánya” és az ebből fakadó dolgok sora; a maradék 75% a „sikeres akarok lenni a saját erőmből” + „a pasim” adják – szerencsére a sikert a versenyeken elért hellyel méri. Természetesen hamar kitalálható, mi lesz a konfliktus és kivel zördül majd össze a hősnő; ezt viszont mégsem lehet hibának nevezni, hiszen cikkem tárgya sose ígérte, hogy megreformálja műfaját. Szórakoztatni akar, és a kis „görl páör” kivételével nincs benne semmiféle üzenet.

SZPOJLEREK INNENTŐL

Valószínűleg ez a film javult volna, ha kap még legalább fél órányi játékidőt, viszont itt bele kell számolni a reklámokat, ezekkel együtt 2 órás, ezek nélkül csak másfél, aminek jelentős részét az autóversenyek teszik ki. Így mind a Kylie-Al-viszonyt, mind a Kylie-Jake klisé „gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd”-et mellékvágányra terelik. A főhősök túl gyorsan jönnek össze, bár ez érthető, hiszen mindketten vonzóak, sikeresek, gazdagok (utóbbi nyilvánvalóan az). Meglepő, miért fordul (a nyilvánvalóan antagonista) Cates Kylie ellen, miért preferálja helyette Kidet; és kettejük kapcsán a tanácsadók először azt javasolják, boronálják össze őket, legyenek ők az első autósport-párocska (emlékeztek a Tvájlájt idején Kristen Stewart és Robert Pattinson „románcára”?).

Az apa-lánya konfliktus kicsit zavaros, mert a játékidő végére kiderül, hogy Kylie-nak 1984-ben már valószínűleg meg kellett születnie, vagyis 23 éves a készítés évében; az anyja 7 éves korában halt meg, Al pedig 10 éves korában hagyta a nagynénjénél. Utóbbi azonban valamiért azt mondja Alnek (aki amúgy a testvére), hogy „az elmúlt 2 év után”, ez pedig bezavar. Most akkor 2 éve nem beszéltek egymással? Az se világos, kinek a hibájából, bár szerintem a lány haragszik a faterjára, amiért sose volt ott neki. Ez a konfliktus a biliárd-jelenetnél csúcsosodik ki, ami az egyik legizgalmasabb nem autózós rész.

A kettes konfliktus Cates és Kylie fokozódó ellentéte. Ide még valamennyire belekerült a nemek csatája az emlékezetes edzési szekvencia révén, azonban ez hamar elsikkad, 17 éve még nem volt ennyire feminista a filmipar. Cates azt mondja, Kid akkor eladható, ha egyedülálló és a legfőbb vásárlóerőt jelentő nők epedeznek érte; a férfi rajongók pozitív válaszát a csinos csajra viszont leértékelni, mert a férfiak kisebb célközönséget képeznek (mondjuk ez pont a NASCAR-nál biztosan nem így van). Itt újra felmerül a valós szórakoztatóipar: Vajon mennyire természetesek a színészek vagy zenészek közti kapcsolatok? Milyen szinten alakítják az összefonódásaikat, szétszakadásaikat a mögöttük álló pénzeszsákok? Akár ronda dolog, akár nem, bennem felmerült, vajon ez történt-e Michelle-lel a valóságban is? Nem találták eladhatónak? Nem felelt meg az ideálnak? Lényeg a lényeg, a lóvé uralkodik, a tehetség csak másodlagos, ezt később megerősíti a sajtótájékoztató, ahol kiderül, hogy Cates bizony Kiddel ugyanúgy kicseszett.

„Ha nem hagyod az érzéseid a pálya szélén, akkor sose kapod meg, amit akarsz!” – jelenti ki Kid, de ezt egy NŐ-nek mondja és a nőket az érzések vezérlik. Ekkor lett volna lehetőség a tipikus „egy ágyban az ellenséggel”-dilemmára, amit viszont végső soron kihagytak, mert Kid tök váratlanul, mindenfajta megalapozás nélkül fordul Kylie ellen. Az látható "az ügynököm veled akar beszélni”-pillanatában, hogy a srác elkezd féltékenykedni a csajára, csakhogy közben ő jóval ismertebb, keresettebb és sikeresebb. Talán Kid csak simán ennyire egomániás, de nekem ez kevésnek tűnik a megcsaláshoz (ami természetesen bekövetkezik). Még egy kihagyott ziccer az „ellenségem ellensége”, mert el lehetett volna vinni az egészet afelé, hogy Kylie Altől kér segítséget egykori szeretője legyőzésére, ezzel ismét családdá kovácsolódhattak volna. Persze a család ezúttal is csonka, a központi karakter elvesztette az anyját (rák), az apjával nincs beszélőviszonyban…

Különös módon a tényleges konfliktus kialakulásáig majdnem 1 órát kell várni, ekkor kerül ugyanis vissza a képbe az addig eltűnt Al és itt fordul a két fiatal kapcsolata szerelemből rivalizálásba, meg még Jake is lelép. Emlékezzünk, a Harrietnél ugyaneddig a pontig két nagy konfliktuson vagyunk túl, de már a megoldás felé haladunk, amire majdnem 40 perc van. Itt a készítők 15 perc alatt akarnak minden szálat elvarrni, ami, hát, nem sikerül…

Hiteltelennek nevezhető Crash hirtelen pálfordulása, mert nála nem érzékeljük, miért szimpatizál annyira Kylie-val (talán mert az anyjára emlékezteti?); Jake pedig látszólag az elvárható klisétől 180 fokos fordulatot vesz, ám ez alig 5 perccel később már lényegtelen, mert visszamegy szerelméhez, mintha az nem „dobta volna”. Jake egész szereplése a ciki „rátok török”, a kirúgása és a végén a váratlan megjelenése miatt fontos, egyébként a sztori nélküle ugyanúgy működött volna. A hozzá fűződő gyerekkori szerelem-kártyát pedig az utolsó 15 percben húzzák elő a pakliból…

A végső nagy hármas párbaj azért válik komolytalanná, mert sosem láthatjuk Kylie-t gyakorolni, edzeni, felkészülni, ezért nincs magyarázat arra, mitől lesz ennyire jó. Arra sincs, hogy a kőprofi Kid miért éppen most hibázik? Al pedig hagyhatná nyerni a lányát, láthatóan örül, amikor veszít ellene, de nekünk ezt úgy adják elő, mintha Kylie leiskolázná a több mint 100 versenyen rajthoz álló legendát – hogyan? Ennél a résznél az apa „bukása” mellett 3 karakter is látványos változáson megy át. Az első a már említett Crash, akinél nincs kellőképpen megalapozva, miért segít végül Kylie-nak. Korábban elhangzik, hogy éveken át dolgozott együtt Allel, még sincs egyetlen közös jelenetük sem, azt se tudjuk, rossz viszonyban vannak-e, szóval simán segíthetné az egykori munkatársát, akivel közös a múltjuk. Következik Jake, nála „a szerelem vak” megindokolja a viselkedését. Ebben az esetben viszont hagyja magát kihasználni és ha csak abból indulok ki, amit itt látunk, akkor szíve választottja nem először „csalja meg”. Tehát itt a nagy összeborulás a végén keserű ízt hagy, legalábbis az én számban. Harmadik emberünk Kid, aki Alhez hasonlóan megmagyarázhatatlan módon éppen most marad alul, mikor az eddigi összes többi versenyén csúcsteljesítményt nyújtott, leiskolázott mindenkit. Ha akarom, megmagyarázhatom annyival, hogy nagy rajta a nyomás, hiszen Cates kitolt vele, legbelül pedig szégyelli magát, amiért ő meg kitolt Kylie-val. Hogyha elfogadjátok ezt magyarázatként, mindjárt érthető lesz, miért kezd el a lánynak szurkolni, miután kiesik a versenyből. De a sztori legnagyobb hibája is itt jön, mégpedig, hogy a Kid-Kylie-szál nincs lezárva. A nő legyőzi a férfit a versenypályán, ám Kid kiesése után semmilyen interakció nincs közöttük. Szerintem egyetlen, a korábbiakhoz hasonló párbeszéd, ahol riválisokként, de harag nélkül elválnak, sokat emelt volna a színvonalon.

Apróság, de lényeges a reprezentáció szinte teljes hiánya. Nem tudom eldönteni, hogy Maurice Dean Wint végülis fekete-e vagy sem, mert az arcvonásai alapján lehetne az, de nem úgy beszél, egyes képeken egészen világos a bőre. Szóval, ha az, akkor ő az egyetlen nevesített, lényeges fekete szereplő. Ha nem, akkor viszont egy sincs. A háttérben néha felbukkannak, most viszont tényleg erősen figyelnem kellett, hogy észrevegyem őket. A fotózásos résznél a fotós ázsiai, ám ez egy összesítésben lényegtelen szereplő, mindössze relatíve sok szövege van. Itt még meg kell jegyezni, hogy tényleg voltak és elég régóta vannak is női NASCAR-pilóták.

Pár hiba és hülyeség: A szereplők autóinak nincs rendszáma (általában az alacsony költségvetés jellegzetessége). Kylie az első suli-jelenetnél beszól az őt kioktató kislánynak:D Vajon hősnőnknek mikor van ideje megtanulni az iskolai anyagokat? Az említett „az ügynököm beszélni akar veled”-pillanatban mintha Michelle hajszíne megváltozott volna, itt feketének látszik, a többi részletben sötétbarna. Van néhány valódi márkanév (Sanyo, Chevrolet), viszont a szponzorok 99%-a fiktív (bár néhol sejthető, mi akar lenni, pl. Daisaku - Daihatsu). Valószínűleg a versenyistállókhoz 2007-ben sem csak szóban kötött megegyezés alapján lehetett csatlakozni, azt viszont a készítők nem mutatják meg, mikor Kylie szerződést ír alá Cates-nek; később azt mondja, kiszáll, de mégse; végül közli a munkaadójával, hogy ott hagyja és inkább beáll a Shines-csapatba – aminek se pénze, se szponzora:D Mivel az eltelt időt semmi se érzékelteti, így kétséges, vajon a valóságban nem kötné-e valamilyen papír alapú megállapodás…

Számomra igen feltűnő volt a rádiós kommunikáció misztikus jelensége. A csapat vezetője (Kylie-nál alapesetben Jake, később Crash) fejhallgatón beszél a pilótájával, akinek a bukósisakjába van építve a hangszóró meg a mikrofon. Az első tesztnél, mikor a hősnő kipróbálja az új kocsiját, Crash letakarja a mikrofonját, amikor Jake-nek beszél, hogy Kylie ne hallhassa, de utána elengedi és még mindig olyat mond, amit a lánynak nem lenne szabad hallania. Ez nyilván színészi hiba. Utána az edzésen Trachtenberg karakterét egy Evans nevű fickó teszi próbára. Itt számomra egyértelműen mind Kylie, mind Evans hallják egymást, de vajon utóbbi hallja-e Crash-t? Tovább bonyolódik a helyzet, amikor az első nagy versenyen a nézőtéren a nagynéni is fejhallgatóban ül. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, ő valószínűleg a közvetítést hallgathatja, mert nyilván nem adnak egy szimpla nézőnek csapat-fejhallgatót, még ha rokon, akkor se. Más néző viszont füldugót visel és biztosan van hangosbemondó, tehát akkor minek a külön füles? Ha meg ez is a hallás védelmét szolgálja, miért van vezetéke?

Kid és Kylie ugyanabban az istállóban vannak, de külön csapatokkal, a srácnak egy idősebb fazon a vezetője. Az említett első versenyen, mikor egymás ellen vannak, biztosan tudnak kommunikálni a rádión, de egymás vezetőit vajon hallják-e? Ekkor arra gondoltam, biztosan csapat-specifikus frekvenciák vannak, ám Kid nem adja jelét annak, hogy hallaná Crash-t. A végső megmérettetésnél meg már bizonyos módon a pilóták csak saját vezetőik hangját hallják – Alnek amúgy vagy nincs csapata, vagy sose mutatják meg őket. Összesítésben teljesen kaotikus módon működik ez a kommunikáció…

SZPOJLEREK VÉGE

Az alkotókról: A rendező-producer Peter Werner egész karrierjét a tévés produkciók tették ki; az egyik író Bill Hanley ezen kívül semmi mást nem csinált ebben a szakmában; a másik Quinton Peeples-höz pedig a szerintem méltán elfeledett Iron Fist szuperhősös ökörség kapcsolható. Drew Fuller a Bűbájos boszorkákban volt visszatérő, fontosabb szereplő. Paul Rae játszott a Dr. House-ban, amiben tőle függetlenül, egy másik epizódban Trachtenberg kiasszony is felbukkant. Michelle és Bill Campbell együtt játszottak a The Scribbler című moziban, azt nem tudom, van-e közös jelenetük. Maurice Dean Wint angol és főként szinkronszínész, Kristina Nicoll szintén elsősorban a hangját használja (nála láttam, hogy a Hotel Transylvaniából van sorozat, amiről sose hallottam még). Általánosságban elmondható, hogy mindenki kitűnően, természetesen játszik, csak Rae és Nicoll mesterkélt, előbbinél ez nem zavaró, utóbbinál már azért igen.

Érdekességek: Ezt a sportot hivatalosan stock-car racingnek hívják, amit talán modellautó-futamnak lehetne fordítani, eredetileg ugyanis közúti forgalomba szánt kocsikkal versenyeztek. Mára már a Forma-1-hez hasonlóan itt is egyedi építésű járgányok állnak rajthoz, a név viszont megmaradt. Minden verseny-szekvenciát ugyanazon a pályán forgattak, pedig mindig kiírják, hogy új helyszínen járunk. Cikkem szomorú apropójaként meg kel említenem azt a szekvenciát, ahol Kylie bejárja a pályát, itt sokszor átlátszó, akár egy szellem...

Pár részlet imdbs véleményekből: Sjhm szerint „Ebben a zagyvaságban semmi új vagy eredeti sincs, még csak nem is szórakoztató.” (Ezzel nem értek egyet, ám a nézők legtöbbje igen…) shoppaboii azt írja „Nem kedveltem a színésznőt, aki a nagynénit játssza. Rendkívül tehetségtelen.” nogodnomasters hívta fel a figyelmemet a családbarát besorolásra, nekem az első versenynél tűnt fel, hogy ott senki se káromkodik, pedig mindenki dühös. snrgmmqf ritka pozitív megjegyzése: „Úgy érzem, a szereplők kölcsönhatása jó volt az összes jelenetben. Könnyed kis film ez, semmi stressz, semmi agyalni való. Sablonos, de egész jó.” Végül lerdahldan a stock-car racing-hibákat világítja meg: „Én versenyzek ilyen futamokon és a filmben számos tévedés van. Például a sisakok. A film 2008-as, a sisakok a ’80-as éveket idézik. Al autója újabb építésűnek tűnik, míg Kylie-é mintha a ’90-es évekből került volna ide. Tudom, ez csak egy mozi, de Earnhardt 2001-es halálos balesete után azt várnád, hogy a pilóták 2008-ban Hans-szerkezetet (a fejet és nyakat védő felszerelés) viselnek. És meg mernék esküdni rá, hogy a versenyzős jelenetekben sosem mennek 40 mérföldnél gyorsabban.” Ha belegondolok, akkor az utóbbi valamennyire érezhető a végső versenynél, mikor a bemondók szerint „korábban sosem látott sebességgel mennek”, ami ellenben ugyanolyannak tűnik, mint bármelyik korábbi esetnél.

Mindezek ellenére nekem nagyon tetszett a The Circuit. Sokkal jobb, mint amire számítottam, király a zenéje, jók az alakítások és a párbeszédek, izgalmasak a versenyek, Michelle gyönyörű, mi kell még?

Pontozás:

imdb: 5.1

Szerintem: 5/5 (Olyan jól szórakoztam rajta, hogy nem akarok pontot levonni. Talán majd az újranézés után…)

Hírek:

- Lesz megint Tudom, mit tettél tavaly nyáron, amiben Bill Campbell is szerepet kapott.

Lehetséges, hogy beszerzek pár filmet az elhunyt munkásságából, majd meglátjuk; illetve még Mozsárágyú egy régi cikke várakozik a publikálásra.

Sajnos ebben az évben is túl későn kezdtem el kutatni egy megfelelő mozi után, amivel a blog 17. születésnapját ünnepelhettem volna, így visszatértem a gyökerekhez és miután hétfőn lusta voltam éjjel fent maradni, ezért tegnap. a tényleges születésnapi napon néztem meg ezt. Így viszont egy nappal később, a nemzetközi Christina Ricci-napot is megünnepelhetem vele.  

Ricci volt az első kedvenc színésznőm és a mai napig nagyon kedvelem. Ha a munkái csalódást okoznak, akkor sem azért, amiért a többi általam kedvelt hölgy alkotásai; és lehet rá számítani abban, hogy nem felejti el, „honnan jött”, ezért 1-2 évente mindig kapunk tőle valami új borzongatós alkotást. Mivel az utóbbi évtizedben már csak évi 1-2 horrort nézek, ezért számomra ezek szinte mind felüdítően hatnak. Szóval nem riasztott el a Monstrous alacsony imdb-s pontszáma se, hiszen ez jelölhet valami olyat, amit a nézők többsége képtelen értékelni (pl. Gonosz falu) vagy olyat, ami annyira pocsék, hogy élvezet nézni (A háború virágai). Nekem mindkettő megfelelt volna, utólag azt mondom, cikkem tárgya inkább az első kategóriát erősíti. No, de miről is van szó benne? 

Valamikor az ’50-es években járunk. Laura (C.R.) 7 éves fiával, Cody-val (Santino Barnard) egy Isten háta mögötti, szép, nagy házba költöznek. Láthatóan menekülnek valami elől, ami mindkettejüket kísérti, ám az új lakóhely idillikusnak mondható mivolta se segít rajtuk, ugyanis meglévő gondjaikat újabbak tetézik. A tévében és a rádióban folyton ugyanaz a műsor megy, az elektronikus készülékek naponta megállnak, Cody-t pedig lidércnyomás gyötri – legalábbis az anyja meg van erről győződve. A fiú azonban egy szörnyről beszél, ami a közeli tóból mászik elő, hogy zaklassa. Miközben Laura megkísérel normális életet teremteni kettejük számára, mintha az egész világ összefogna ellenük; ráadásul egy idő után már a gyerek se mutatja az együttműködés jeleit. Cody váltig állítja, hogy a problémák megoldódnának, ha az anyja beszélne a szörnnyel – de mi van, ha az nem is létezik? 

Innentől szpojlerek jönnek, mert fordulatos filmmel van dolgunk, amiről nehéz lenne másképp értekezni… 

A nyitánynál egy percen keresztül mindenféle számomra totál ismeretlen stúdió logója jött (ezekből talán a Saban kivétel, amit a Power Rangers-szériához lehet kötni). Ezek azt mutatták, független filmet fogok látni, ami a mai világban sok esetben pozitívum. Következőleg megszólalt Bill Haley legendás See You Later Alligatorje és ez rögtön megalapozta a régi idők hangulatát. Mivel különösebb elvárások nélkül ültem le elé, így örömmel állapíthattam meg Ricci első megjelenésekor, hogy sem az évek, sem a mértéktelen dohányzás nem hagyott rajta látható nyomot, még mindig ugyanolyan szép, mint amikor lassan 20 éve rajongani kezdtem érte.

A puszta közepén álló, túl tökéletesnek látszó ház és a szomszéd idős pár furcsa női tagja (Colleen Camp) azt sugallták, itt egy tipikus kísértetházas horrort tárnak majd elém. Ezt erősítette egy újabb klasszikus sláger, a The Chordettes Mr. Sandmanje, amit a Rob Zombie-féle Halloween 2. óta képtelen vagyok elválasztani a rémisztgetős műfajtól. Mint látható, az alkotók nem spóroltak a pénzzel, ha zenéről van szó és bár fogalmam sincs, mibe kerülnek ezek a licenszek, örvendetes módon mindig eredeti felvételeket hallhatunk feldolgozások helyett.  

Aztán jönnek sorban a rejtélyek. Miért jöttek ide? Ki hívja telefonon Laurát, amit sose akar felvenni? Mit jelent a visszatérő vizes látomás? Valami baj van Cody-val, de mi? Miért ismétlődnek a reklámok? Kit ábrázol a fénykép az éjjeli szekrényen? Mi Laura munkája? Nos, ezek legtöbbjére csak sokára kapunk választ, az viszont hamar kiderül, hogy a hősnő gépíróként dolgozik egy zajos, zsúfolt kis irodában és neki is van valami egészségügyi problémája – feltehetően mentális… Azonban már a helyszín és a korszak azt ígérik, veszély leselkedik a közelben, ami, ha lecsap, nem lesz kire számítaniuk…

Szerintem az effektek elég jók, a szörnyet sokáig nem mutatják premier plánban, ezek a részletek nagyon hatásosak, ám amikor teljesen látható, akkor is pofás. Egyszerű, mégis rémes (erre utal a cím jelentése). Lassan kibontakozik egy családi dráma a háttérben, amit fokozatosan adagolnak nekünk. Az apa talán bántotta az anyát? A gyerek azt mondja, megbocsátott neki, a nő viszont „még nem áll készen” erre. Újabb rejtély, ami fenntartja a kíváncsiságot, főleg mivel ez az, ami összekovácsolja a két áldozatot. Van ennek köze a szörnyhöz? A lény a ház „tartozéka” lehet – mintha erre utalna a szomszédasszony megjegyzése, ezt tovább erősíti, hogy a többi gyerek az iskolában valamiért elkerüli Cody-t, viszont nem a magatartása miatt.  

Sokáig úgy tűnik, Laura nem hisz a rémségben, viszont ezt sose mondja ki. Cody el akar menni a házból, haza akar menni, de már ez az otthona – aztán hirtelen jön egy váltás. Innentől fogva mintha a fiú átállna a lény mellé, akit immár megért, ám az alkotók itt két hibát vétettek. Az első, hogy nem mutatják meg azt, amikor „békét kötnek” egymással, egyszerűen Barnard karakterének hozzáállása gyökeres fordulatot vesz. A második gond a megoldás ismeretében már érthető, ez egy dramaturgiai fogás, ami ugyanakkor még ebben a természetfeletti környezetben is művinek hat – erre visszatérek.  

Próbáltam rájönni, mi lehet az összefüggés a „gonosz” meg a fényképen szereplő, fekete hajú nő között? Vajon egy és ugyanaz? Ha nem, akkor egyik a másik ellentéte? Miként kapcsolódnak a főszereplőkhöz? Közben felmerült bennem a fordulat lehetősége: Talán ez az egész Laura fejében játszódik? A mellékszereplők viselkedése mást mond… Másfél óra a játékidő. Nagyjából 1 óránál még mindig van egy rakás kérdés: Mit tett az apa? Mi baja van Laurának, ami miatt orvoshoz jár és „gyógyszer” van nála? Hogyan függ össze a szörny a házzal? Mi a víz szerepe? Mi történt a hősnő vízióban megjelenő nagymamával? A gyerekkori visszaemlékezésében miért emlegetik egy asszony szellemét? Talán a városkában mindenki tud a szörnyről és amiatt nem barátkozik Cody-val a többi gyerek? Ez az utóbbi elmélet hamar megdőlt. 

Lehetségesnek tűnt a reklámszöveg mantrázásának nyugtató jellege, talán Laura ezt a pánik leküzdésére használja? A meghívós veszekedésnél úgy látszik, Cody-nak van valami rohama és végig furán viselkedik, esetleg valamilyen betegség kínozza (pl. asztmás)? Lassan kiderül, hogy Laura alkoholista és a „gyógyszer” valójában pia, de az üvegeket olyan rövid ideig mutatják, hogy akár ampullák is lehetnének. A gyerek egyre jobban erőlteti a találkozást az általa „szép hölgynek” nevezett lénnyel – a befejezés ismeretében ez érdekes. Az anya előtt a „gonosz” más formában jelenik meg, ám amikor Cody egyedül van, akkor ő ugyanúgy látja és a rajzain így örökíti meg. De ezek szerint ismeri a valódi formáját, amit talán csak akkor nyerhet vissza, ha Laura szembe néz vele. Mikor a kissrác besétál a tóba, meglepődtem, mert nem mutatják meg, miként tudja az anyja kiragadni a nyirkos karmok közül.  

Egészen 1 óra 11 percig kell várni, amikor jön az igazi első fordulat, két perc múlva viszont jön a következő, ez baromira váratlan; innentől azonban nem nehéz kitalálni, mi az igazság, már csak össze kell rakni a részleteket. Most már érthetővé válik az a jelenet, mikor a gyerek úgy vágja falhoz az anyját, hogy nem ér hozzá - az én agyam valahogy kizárta ezt a pillanatot, pedig gyanakodhattam volna. Az is fura, hogy a nő nem próbálja meg azt mondani a fiának, hogy a szörny csak kitaláció, mert tudja, hogy létezik. Amikor szemtől szemben találkoznak, akkor se kételkedik benne, sőt, igazán nem tőle rémül meg, hanem a megjelenésével egyidejű vízbe fulladás jelenségtől. Utólag viszont minden konfliktus, minden furcsa helyzet érthetővé válik - a megoldást nem árulom el, de a lényeg a fényképen van… 

GIGA SZPOJLER ITT 

Már említettem a második hibát, ami egy dramaturgiai fogás. Ez a gyerek és a szörny közti összefüggés mindenléte. A valóságban a lény nyilvánvalóan elmondaná Cody-nak, kicsoda, hiszen ez mindkettejük helyzetét sokkal egyszerűbbé tenné; ám ha ez megtörténne, akkor az egész Monstrous menne a kukába, mert az első perctől világos lenne, mi zajlik előttünk. Éppen ezért a tavi kreatúra nem úgy viselkedik, ahogy azt szerintem tennie kellene, a kissrác meg direkt nem érti meg ezt a lényeges dolgot kettejük között. Persze lehet ebbe még belemagyarázni egy-két dolgot (sosem találkoztak az életben korábban, másként nézett ki a „szép asszony”, stb.), összesítésben viszont mégis a cselekmény rejtélyességét szolgálja.  

GIGA SZPOJLER VÉGE, normál szpojlerek folytatódnak 

Pár ostoba részlet, saját gyűjtés: Mikor az elején először bemennek a házba, az ajtót nyitva hagyják. Rajtuk kívül nincs ott senki, a kamera se utánuk megy be. Vagy a nyári meleg miatt maradt nyitva vagy Barnard egyszerűen elfelejtette behúzni maga után. Teljesen életszerűtlen módon Laura folyamatosan magassarkú cipőben van, viccen kívül abban is alszik a kanapén, de Cody is cipőben van otthon. Utálom ezt az amerikai filmekben, még akkor is, ha a befejezéssel lehet rá magyarázatot találni. Mikor a „beszélgess vele” jelenet zajlik, a szörny megjelenik az ajtó előtt, Ricci karaktere végigrohan a rövid folyosón, aminek van egy második, sokkal masszívabb ajtaja, ám azt eszébe se jut bezárni. Talán még nem lakik itt elég ideje, hogy ez felmerüljön benne? A rém megjelenését kísérő sötét, meg a viharos szél horror-klisék, amik vagy jók vagy nem, ezt a néző dolga eldönteni. A gyerek, aki Laura akar lenni és a nagymama is mexikóiaknak tűnnek a visszaemlékezésben. A rendőrőrsön vagy hol, ahol a nagy fordulat előtt a hősnő van, az ajtó nincs zárva, őr sincs kint. Márpedig annak ott meg kell történnie a valóságban… 

Szpojlerek vége 

Jópofa apróság az elején a The Creature from the Black Lagoont utánzó víziszörnyes horror, amit a központi nőalak a tévében néz, ez teljesen hitelesnek tűnik és csak később derül ki, hogy igazából ehhez az alkotáshoz forgatták. Annyira meg akarták jeleníteni az ’50-es éveket, hogy erősen figyelve is csupán egyetlen, pár másodpercig felbukkanó fekete van a képernyőn, ugyanakkor az iskolában néhány gyerek mintha ázsiai lenne, ez így aláássa a látszatot – utólag könnyedén megmagyarázható, nézve pedig kellemes az erőltetett diverzitás hiánya. 

Pár mondatban az alkotókról: Összesen 51 producer volt, ennyien adták össze a lét cikkem tárgyára. Egyikük a rendező Chris Sivertson, akihez semmi érdekest se tudok kötni; másik az író Carol Chrest, aki 2000-ben csinált forgatókönyvet az imdb-n 4.9 ponton álló The Prophet’s Game-hez, 21 évvel később a Monstrous-hoz, ezeken kívül viszont semmi más nincs a filmográfiájában. Ugyanígy producer volt a szomszédasszonyt alakító Colleen Camp, aki szerintem nagyon jó, tök természetes, mintha nem is szerepet játszana. Ő volt anno a Rendőrakadémia 2-ben és 4-ben Kirkland, aki a csaja, majd felesége Tackleberry-nek, innen volt ismerős a neve. Ki kell még emelnem a fényképen lévő asszonyt megtestesítő Rachel Edlow-t, akinek kevés, de meghatározó szerepe van.  

Érdekességek: Christina Ricci és Santino Barnard együtt szerepelnek szinkronként a Batman: Caped Crusaderben, ahol a fiú a fiatal Bruce, „anyukája” Harley Quinn megszólaltatója, de valószínűleg se személyesen, se karaktereikben nem találkoztak egymással. Colleen Camp szintén dolgozott már Riccivel a Jégviharban, ahol egy stáblistában fel sem tüntetett orvost alakított, ám nekik sem akadt közös jelenetük. A cikkem tárgyának helyszínéül szolgáló ház ugyanaz, mint amiben az Annabelle: Teremtés cselekménye zajlik.  

Utólagos megfigyelés: Két különböző nőalak is ugyanazt a szeretet-teljes gesztust gyakorolja a szívüknek kedves gyermekek felé, ez a mozdulat többször, több szituációban megismétlődik és rámutat az egyes alakok közti viszonyra.  

Nekem végső soron tetszett, mert bár lassú és a nézőnek elég sokáig kell várnia a rejtélyek megoldásaira, végig fenntartotta a figyelmemet, jók a betétdalai, az effektjei, meg a szörny se rossz. Aki viszont akarja látni kedvenc Wednesday-ünket felnőve egy újabb borzongatós alkotásban, az adjon neki egy esélyt! 

Pontozás:

imdb: 4.7 

port.hu: 5.1 (Nem tudom, miért ilyen rossz a nemzetközi megítélése.)

Szerintem: 4/5 (Az egy pont levonás amiatt ját, hogy a befejezés ismeretében még maximum egy megtekintés lehetséges, ennél többször viszont már nincs értelme látni. Valamint említettem pár apró hibát is, amiket meg lehet magyarázni, mégis zavaróak.)

Hírek: 

- A ma 44 éves Christina Ricci hamarosan visszatér az itthon szerintem kevésbé ismert, külföldön viszont sikerrel játszott Yellowjackets, illetve a hazánkban is nagy rajongótáborral bíró Wednesday újabb évadjaiban.

Tavaly ismét munkanélküli lettem, ezúttal életemben először úgy, hogy megszűnt az állásom. A hirtelen a nyakamba szakadt időben gondolkodtam, milyen mozikat kellene nézni, ám az utóbbi években semmi olyan élményem nem volt, ami visszaadta volna a kedvem a hollywoodi szennyhez. Amik 2024-ben mégis sorra kerültek, azok elé elsősorban valamiféle korábbi rajongásom miatt ültem le. Sajnos a legtöbbjük így is csalódást okozott… Mozsárágyú viszont továbbra is rengeteg tévét néz, de csak arról ír, amiről kedve tartja, ezért találkozhattok a cikkeivel ritkábban.

Tavaly 16 új bejegyzés született, ebből 3 hírek-jellegű, 1 olyan moziról szól, amiről már korábban született cikk, így újdonságként 12 írást listázhatok, ebből 3-at szerzőtársam írt, a maradék 9 az enyém.

A blog.hu szerkesztőségének köszönhetően a főoldalra került – és ezáltal olvasottságot kapott – a Térdvédő vagy flitter, a Garfield és a Zűr Kommandó, a The Iron Giant Signature Edition, a Csontváry, a Bevégezetlen ragozás, a Fél lábbal a Paradicsomban és az Agymanók 2 tőlem; valamint Mozsárágyútól a Ház a sziklák alatt és az Ékezet. Hálásan köszönjük a kiemelést! Az abszolút győztes 357 megtekintéssel a Ház a sziklák alatt.

Viszont kiemelés híján gyakorlatilag senkit se érdekelt A zsoldos, A szél fiai és az újdonságként készült szilveszteri dupla cikk, amibe mindketten írtunk, a Lavinacápa. Az év vesztese A szél fiai, ami pedig Bud Spencer-mozi, mégsem harapott rá senki se, csupán 10 embert érdekelt.

Az egyik örök kedvencem a The Iron Giant, ami ebben az évben is óriási élményt adott, mert már hosszú ideje nem láttam; viszont a teljesen újdonságok közül azt hiszem, a Térdvédő vagy flittert választanám 2024 filmjének.

Mozsárágyú kedvence (talán nem meglepő) a Ház a sziklák alatt lett.

Objektíven nézve az általam látott legrosszabb a Garfield és a Zűr Kommandó volt, ám ennél egyértelműen károsabb, ennél fogva rosszabb az Agymanók 2. Szerzőtársam a Lavinacápára szavazott, mint az év legrosszabbjára.

A legolvasottabb cikkeim közül A remény rabjainak véletlenül elkészített második verziója mostanra átlépte a 10.000 letöltést. 2024-ben kb. 40.000 összesített oldalletöltést produkáltunk, ez durván 110 letöltés egy napon.

Érdekes módon 2 db hivatkozás a magyar wikipédiáról mutat az oldalra, de nem tudom, honnan és hová; a legtöbb hivatkozás a Google-ön keresztül történik, második helyen a blog.hu főoldala van.

A legkiemelkedőbb nap 08.06. volt, amikor 769 látogató 924 letöltést produkált. A legtöbb látogató viszont két nappal korábban, 08.04.-én volt, 873-an néztek be hozzánk aznap. Érdekes módon e két dátum idején semmilyen új cikk nem került ki, szóval nem tudom, minek köszönhető az eredmény…

Az adataink szerint 10.27.-én mindössze 2 látogató volt, akik 3 oldalletöltést produkáltak, ez ránézésre valamilyen rendszerhiba lehetett.

Követőink száma egyel nőtt, immár 61-en vannak, üdv a követőinknek:)

Az év projektje a The Iron Giant bluray volt, amit több napon át néztem és a cikk elkészítése is elég sokáig tartott. A leggyorsabb munkám pedig a Lavinacápa lett, ezt néhány óra alatt összedobtam.

2025-re egyelőre nem tudok ígérni semmit. Már kinéztem egy új bluray-t és ha végre lesz munkám, akkor megveszem. Addig is a havi minimum egy cikket szeretném tartani, eddig egészen jól állok a tervvel. Köszönet mindenkinek, aki olvassa az írásainkat és főleg azoknak, akik kommentelnek, valamint terjesztik a cikkeinket!

Kedvenc íróm, Örkény István nagy álma volt, hogy regényt írjon, több kísérletbe is belefogott, ám végül egyet se fejezett be. Azaz mégis, mert valamikor a ’70-es években (ha jól emlékszem) azt nyilatkozta (vagy írta le), készített már egy regényt az ’50-es években, de azt senki se fogja elolvasni. Annyiban tévedett, hogy én mégis elolvastam a Házastársak címre hallgató művét, mely eredetileg 1951-ben jelent meg (a saját kötetem 1953-as és valaha a Magyar Vasutasok Szabad Szakszervezete Szakszervezeti Bizottság Gyöngyösi Váltógyár tulajdona volt). Miért becsülte le Örkény a saját művét? Azért, mert a Házastársak termelési regény, magyarul kommunista-szocialista propaganda. Aki nem olvasott ilyet, az el se tudja képzelni, milyen, ezért rendkívül érdekelt, hogyan tudták ezt filmre vinni?

1949. Főhősünk Lugosi Sándor (Görbe János) gyári munkás, esztergályos, mozdonyalkatrészeket gyárt és kommunista, bár a pártmunkát nem nagyon végzi. Inkább a munka érdekli, hogy miként lehetne jobban, hatékonyabban termelni, ezáltal többet keresni, venni egy új kályhát meg az asszonynak télikabátot, esetleg befizetni egy nyaralásra a Galyatetőre. Felesége, Eszter (Sulyok Mária) pedig ugyanabban az üzemben, csak a traktorokat összerakó részlegen dolgozik, élmunkás, szemináriumra meg pártiskolára jár, szinte nincs is otthon. Kettejük közt feszültséget okoz az asszony sikere és a férj kudarca, amit azonban nem saját magának köszönhet, hanem a „sötétben bujkáló ellenforradalmároknak”; ugyanis a minisztériumban dolgozó tanácsos, a mérnök, a revizor és az egyik munkás összefognak, hogy tönkre tegyék a szocialista termelést. Miért? Mert a „felszabadulás” előtt ők voltak hatalmon és szeretnének ismét hatalmon lenni. Ehhez tudta nélkül segítségükre van az irodájából ki sem mozduló főmérnök is. Ebben a helyzetben Sándor hiába próbálja megreformálni az esztergálást egy úgynevezett negatív élű késsel, mindenütt elutasításba, falakba és árulásba ütközik. Ám ezalatt Eszter pályája szépen ível felfelé és hamarosan olyan pozícióba kerül, ahonnan segítséget nyújthat férjének. Közeleg a nagy ünnep, Sztálin elvtárs 70. születésnapja, jön a munkaverseny, a gyár pedig 20 mozdony elkészülését ajánlja fel. Vajon sikerrel játhatnak, vagy a „peyerista” gazembereknek sikerül végrehajtaniuk a szabotázst – és mi lesz a házastársakkal?

Szerintem senkinek se kell bemutatni A tanút, ami ugyanennek a korszaknak a szatirikus, görbe, de mégis nagyon igaz tükrét tárja elénk. A Becsület és dicsőség pedig egy idealizált utópia, amiben a jóakaratú kommunista munkás legyőzi a gaz fasisztákat. Viszont a két mozi között különbség, hogy míg előbbit betiltották és csak sok-sok évvel később mutathatták be (akkor se úgy, ahogy a rendező megálmodta); addig utóbbit már a saját korában is támadások érték (erről később lesz szó), aztán rövid időn belül készítői akaratától függetlenül, óhatatlanul elhasználódott. Hiszen 1953 után már nem lehetett olyan mozikat vetíteni, amikben Sztálint dicsőítették, 1957-re pedig Rákosi is terhes emlékké vált. (Megjegyzés: Szülővárosomban, Székesfehérváron 1959-ben még volt Sztálin utca.) Pont úgy rövid távú, „eldobható” mű ez, mint a regény, amin alapszik – az én példányom olyan pocsék minőségű, hogy a szövegben egyes betűk az évek alatt egyszerűen eltűntek, magam rajzoltam őket vissza ceruzával, olvasás közben… 

A könyvből nagyon élesen megmaradt, hogy a negatív szereplők közül csak egynek van érthető motivációja, ő a rendszer átverésével próbál magának némi extra pénzt szerezni, mert nem elégedett az életszínvonalával – az elégedetlenség a rendszer egyik legfőbb ellensége. A többiek azok csak úgy gonoszak, mert csak. A pozitív szereplők elképesztően életszerűtlenül viselkednek, mivel mindenki mindig csak a munkára gondol, ekörül forog minden, ez teszi ki az ébren töltött perceik összességét (például Sándor műszak után először hosszasan üvegbe zárt hajómodelleket épít, aztán később éjszakába nyúlóan a negatív késsel kísérletezik, gyakorlatilag nem él, csak dolgozik, mindössze akkor boldog, ha melózik vagy a munkáról beszélhet). Aki netán másképp cselekszik, az a rossz. Ez a rendszer összeegyeztethetetlen az emberi természettel meg a valósággal… Sajnos most már legalább 8 év telt el, mióta a Házastársakat elolvastam, ezért csupán pár apróságot tudok majd később felhozni összehasonlító jelleggel, amit a filmesek megváltoztattak. 

Izgalmas belegondolni, hogy az itthon a ’30-as években, nagypolgári jólétben ért Örkény hogyan vált meggyőződéses kommunistává 5 év szovjet hadifogság alatt. Eleve abszurd, hogy ezekkel az emberekkel elhitették, ők voltak a gonoszak, akik kiszolgálták a bolsevizmus ellenfeleit, de „megváltásképpen” áttérhettek a „jó” oldalra, amit a legtöbben megtettek. Írónk 5 évet várt, hogy hazajöhessen, itt pedig ugyanaz a rendszer fogadta, ami addig fogva tartotta, ő mégis elhitte, ez a jövő. 1949 és 1956 között hithű támogatóként tolta a rezsim szekerét és csak az ’56-os forradalom meg az ahhoz vezető események voltak képesek felnyitni a szemét. Ezek után évekig mellőzték, végül visszaengedték az irodalmi életbe, kitüntették, elismerték… Ilyen elismerés lehetett korábban, hogy már a megjelenése évében megfilmesítették egyetlen befejezett regényét. 

„Mindig arról álmodtam, hogy egyszer megkapom ezt a vándorzászlót…” 

A korszakra jellemzően cikkem tárgya fekete-fehér. Ez még önmagában nem gond, viszont mivel már premierje körül is szerették volna elfelejteni, így érthető módon sosem újították fel. Az egyetlen fellelhető kópiája egy még a kitűnő Filmmúzeum csatornáról felvett, rossz minőségű darab, ahol a hanggal nincs gond, de a kép… Például az éjszakai felvétel a Duna-parton annyira sötét, hogy nehezen kivehető, mit is látunk; később meg a ház előtt rögzített esti képsorokon kell mereszteni szemeinket, különben az útnak eredő figurák belevesznek a feketeségbe. Önkéntelenül is eszembe jut erről, hogy ugyanolyan állapotban van, mint a Munkásmozgalmi Pantheon sírjainak nagy része – méltó feledésre ítéltetett… 

„Úgy élsz ma is, mint a felszabadulás előtt, mintha semmi se történt volna!” 

Általában nem nézek ennyire régi alkotásokat, ezért meglepő volt, hogy a stáblista egésze a legelején van, ahol minden színész és szereplő nevét kényelmes tempóban el lehet olvasni, a többi készítőével együtt. A tömegjelenetekben csupa olyan régi arcot lehet látni, amik ma már eltűntek a világunkból, az ’50-es évek arcéleit, nagyszüleink, dédszüleink generációját. A kor divatját, az akkoriban használatos pénzeket (Kossuth százas, Petőfis tízes), meg az akkori lakhatási és gazdasági helyzetet is elénk tárják (140 Ft fizetés egy hónapra igen kevés, de 300 már jó; 50.000 vagy 100.000 pedig elképzelhetetlen összegnek számít; a lakások ajtóit senki se zárja be [Ez mondjuk lehet az utópisztikus jelleg egyik tünete, hiszen egy becsületről szóló mozi világában ki lopna a szegény munkás otthonából? Még a fasiszta sem!]). 

„Értsd meg, hogy megfordult a világ! Ma nem rúgnak ki, ha szólni mersz!” 

Elindult a stáblista és az igen hangos kísérő muzsika alatt konstatáltam, hogy máris egy dolgot megváltoztattak: A könyvben igen feltűnő módon a főmérnök neve Corrodini, itt ezt leegyszerűsítették Kórodira. A férfiak egyébként mind a vezetéknevükön szerepelnek, ám a főhőst szinte mindenki Sándorozza (fontos megjegyezni, hogy még a felesége sem becézni). Az egyik legelső párbeszéd során hősünk oroszul kezd diskurálni egy nála idősebbnek látszó kollégájával (a kort nehéz belőni, mert a regénybeli születési dátumokra nem emlékszem, az egyik mellékszereplő Sándor bácsinak nevezi emberünket, Görbe János pedig 39 éves volt a forgatás idején), ekkor elhangzik: „Mi két évig voltunk együtt Nyizsnyi-Tagilban, hadifogságban.” Ezen csodálkoztam, mert a szocialista időkben sose volt egyértelmű, hogy erről lehetett-e beszélni vagy sem? Akik kommunisták lettek, azok büszkék voltak rá, de többeket éppen emiatt nem vettek be a hatalomba; aki meg nem állt be a rezsim mögé, annak élete végéig hallgatnia kellett a fogságáról. 

„Vannak hibái. De a barát az barát.” 

Az egyik rosszfiút igen gyorsan be lehet azonosítani, ő Bárány Jenő (Pásztor János - neve a báránybőrbe bújt farkasra utal, de nekem eszembe jutott a bibliai jelentés is), arról ismerszik meg, hogy panaszkodik, irigykedik. Hamarosan feltűnnek tettestársai: Bittera, a tanácsos (Somló István); Hartlauer, a mérnök (Apáthi Imre) és Gosztola, a revizor (Juhász József). Külsejükben eltérnek a többiektől: az első magas, nemes vonásokkal bíró fickó („Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák”); a második kicsi, szemüveges, kopaszodó aktakukac („valami nagy ember volt a szocdemeknél”); a harmadik kissé elhízott, sunyi képű figura (amerikázó, feketéző). A tanácsost kivéve első megjelenésükkor mindnyájan világos színű ruhákat hordanak, ami a képernyőn konkrétan fehér – a fehérek a vörösök ellenfelei! Később ez a trend megtörik, hiszen az egyik becsületes munkáslegény is fehér kabátban jelenik meg a nagygyűlésen; illetve a sokáig szintén gazembernek látszó Kórodi (Egri István) se fehérben van.

„Eszter szemináriumon van. Bánom is én. Tegnap értekezlet, ma szeminárium.”

Elég vicces módon az ekkor mindössze 38 éves Gobbi Hilda játssza Sándor öreg, betegeskedő anyját; az önmagát 38 évesnek mondó Esztert viszont az ekkor már 43. évében járó Sulyok Mária. Ha ehhez még hozzájön a Sándor bácsizás, valamint a 26 éves Szatmári István jelenléte, aki a házastársak gyermekét alakítja; akkor már végképp lehetetlenség eldönteni, ki hány éves. 

„Én nem dolgozom? Vagy ő többet ér, mint én?”  

Nagyon érdekes kérdés ez, mert az asszony és a férje is párttagok, de Sándor nem aktív, pedig úgynevezett tízesbizalmi. Esztert tehetségesnek ítéli a párt, ezért ideológiai képzést kap; ebben benne van a lenini „Tanulni, tanulni, tanulni!” és a hitbuzgalom is (akit fiatalként ’49-ben kiemeltek, az még nem sokat tapasztalhatott meg a Párt igazi arcából, hiszen Kun Bélát, Kelen Józsefet vagy Vágó Bélát a Szovjetunióban, nagy titokban végezték ki; Rajk Lászlóról és társairól meg elhitték, hogy tényleg árulók voltak). Nyilván a pártmunka miatt is keres Lugosiné többet az uránál, de ebben és Rózsi figurájában (Szemes Mari) megjelenik az idealizált munkásnő képe, akinek a családi helyett a munka az első. 

„Ezek reszketnek, ha mi erősödünk! Jobban és még jobban dolgozunk!” 

Most mindegyik gazfickónak van érthető motivációja: Bittera szó szerint „Rajk embere” (a hithű minisztert és munkatársait szovjet parancsra elrendelt tisztogatás miatt ölték meg), Hartlauer szocdem (szociáldemokrata, egy időben a Kommunista Párttól függetlenül létező, de ugyanarra a rombolásra áhítozó alakulat, akik viszont lassan, törvényes úton akarták a pusztítást véghez vinni [lásd 1918, őszirózsás forradalom], később a kommunisták fedőpártja; a vörösök 1919 óta mindig őket vádolták, ha a rendszer összeomlott); Gosztola rendőrspicli volt (mint Dudás úr A tanúban – „1941-ben feljelentette Varga Pál ifjúmunkást, akit agyonvertek”); Bárány pedig jobban akar élni, elégedetlenkedő. Itt érdemes megjegyezni a szocialista történetírási hagyományt, mely szerint a történelem forradalmak sorozata, ahol a kommunisták megszerzik, aztán elvesztik a „néphatalmat”.

Az ideológiai különbség miatt akarja Hartlauer kitúrni a párt által a nyakába ültetett kollégákat, mert „azelőtt” (1945 előtt) ő volt a főmérnök. Gosztolának pozíciót kínál, Bittera támogatja felülről, a revizor pedig utat nyit Bárány csalásai előtt (a könyvben a selejtet teljes értékűként adja le, ezért is felveszi a pénzt, ami nem járna; a filmben a selejtet másra használják). Ugyanakkor Esztert ugyanígy az ideológia teszi egy idő után a semmit sem értő Sándor ellenfelévé, mert a férj csak azt látja, hogy az asszony egész nap a közösséggel foglalkozik, nincs otthon, mégis többet hoz haza, mint ő. Újabb fontos pont, hogy a mérnök készakarva akadályozza a fejlesztéseket, mivel azokat kommunisták kérik vagy találják ki – pedig, ha a gyár jól teljesítene, akkor az ő helyzete is jobb lenne. Mai fejjel éppen ezért annyira nevetséges ez a „reakció”, mert önmaga ellen dolgozik (holott akit a valóságban ezzel a jelöléssel illettek, az csak szerette volna a dolgokat visszaterelni a normális kerékvágásba). 

Kis apróság, hogy a kor divatjával ellentétben itt nincsenek zenés-éneklős részletek, egyetlen kis jelenet van, amiben az üzemi kórus egy mozgalmi dal utolsó sorait adja elő, illetve a vándorzászló átadásakor van rezesbanda. A komoly mondanivaló ellensúlyozására akad néhány humoros pillanat, ilyen például Kórodi „telefonközpontja” (ez inkább szatirikus), az öltözőben mikor a fiatalabb, erős munkás felkapja a morgolódó öreget vagy mikor Eszter egy jó hír hallatán hirtelen megpuszilja a mellette álló idősebb munkás szaktársát. Mai szemmel nézve azonban olyan részleteken is lehet kacagni, amit elvileg nem ilyennek szántak, nekem a kedvencem a már említett Duna-parti „romantikázás”, ahol Luckó (Szatmári István) azon kesereg, hogy az egyetemi tanulmányai miatt még nem veheti feleségül Rózsit; Rózsi meg egyfolytában az esztergálásról áradozik:D A valóság ábrázolásának egyik fontos részlete, hogy sok szereplő dohányzik, ahogy ez a korban megszokott volt; ám az életszerűtlenség is megnyilvánul az intimitás hiánya miatt: Sem a fiatal, huszonéves párnál, sem a házastársaknál nem megengedett a csók, csupán megölelhetik egymást.

Még egy apró részlet, amire azért érdemes figyelni, az orosz nyelv használata. A fentebb már szóba hozott öltözői jelenetnél, ahol Sándor és Jóna (Kőműves Sándor) ezen a nyelven kezd társalogni, majd jóval később, Bikov elvtárs érkezésénél az oroszt nem feliratozták. Mivel cikkem tárgya elkerülte a felújítást, így utólag sem raktak hozzá magyar szöveget. 1951-ben nyilván nem okozott gondot a közönségnek az idegen szavak megértése, a Szovjetunió beszédének viszont szimbolikus szerepe is van. Sándor és a hozzá hasonlóan egyértelműen pozitív Jóna beszéli, érti; míg az egyértelműen negatív alak Bárány, ha érti is, felszólal ellene. Bikov (akit magyar színész, Molnár Tibor keltett életre), aki a haladás, a fejlődés meg a szovjet-magyar barátság jelképe, szintén ezen a nyelven beszél; ám mellé adtak egy tolmácsot, aki az üzemben lévő, oroszul nem tudó munkásoknak (illetve a „műveletlen” nézőnek) fordít. 1949 és a bemutató között viszont csak 2 év telt el, szóval kérdéses, hogy akkor 4 évnyi megszállás még kevésnek bizonyult, 6 viszont már elegendőnek, arra nézve, miszerint a moziban ülő érteni fogja az oroszt? De talán a készítőknek mindegy volt, vajon a néző megérti-e azokat a mondatokat vagy sem, hiszen a testbeszéd, a hanglejtés meg az arcok közvetítik az üzenetet.

„A 14-es alapszerv úgy kívánja, hogy Lugosi elvtárs nyaralni menjen!” 

Vannak olyan események, dolgok, amiket ma már aligha ért mindenki. A vándorzászló (az adott időszakban legjobbnak bizonyuló munkásnak járt, Eszter mondja, hogy ő a hét dolgozója) vagy a munkaverseny (gyorsabban, jobban, hatékonyabban dolgozni, újításokat beadni) ilyesmi; plusz hallhatjuk, hogy Luckó magázza a szüleit (édesanyám és a húgai is magázták a nagyszüleimet); láthatjuk, hogy Lugosiék az elhanyagolt bérházban kályhával fűtenek (nem volt még központi fűtés); valamint akad még számos, csak a szocialista értékrend ismeretével rendelkezők számára érthető részlet. Ilyen Dallos (Deák Sándor) bemutatkozása Jónának, mikor említi, hogy 1941-ben röpcédulákkal megrakott csomaggal érkezett a házba, ő volt „a Ferenc” – ez a mozgalmi álneve, mert akkor a Kommunista Párt illegálisan létezett, az itthon működő felforgatókat a hatóságok ismerték, ezért hamis nevekkel, hamis papírokkal „munkálkodtak”; a röpcédula meg olyan módszer volt, amivel eljuttathatták üzenetüket a célközönséghez. Aki részt vett az illegalitásban, azt általában nagyon megbecsülték, de amint azt feljebb már említettem, volt, akit éppen emiatt tartottak megbízhatatlannak. Hartlauer szerint a munkaverseny káros, mert az emberek sietnek, nem elég alaposak, sok a selejt – ez érthető lenne, ha a szocdem mérnök nem lenne az egyik leggonoszabb „ellenforradalmár” a történetben. A termelésben a felajánlások a sztálini műszakra nevetséges számokat hoznak, 120%, 140%, 240%, 2300%... Oké, megtermeljük, de utána mit kezdünk vele? A tervgazdaságot sose érdekelte a kereslet-kínálat rendszere, vagy a logika.

A házastársak között csak akkor lesz harmonikus, boldog a viszony, amikor mindketten sikeresek lesznek a munkában. Teljesen érthető, hogy a kiinduláskor Sándornak nincs sok öröme az életben, csupán a később ellene forduló barátjának puszta megléte és a hobbija ad neki némi elégedettséget, ám később sem éreztem úgy, mintha szeretné Esztert – ellentétben az anyjával, akiért láthatóan oda van. Az asszony felől viszont egyértelmű szeretet, megbecsülés árad az ura felé. Ezek lehetnek sztereotípiák vagy a kor elvárásai, mindenesetre furcsák.

„Engem új életre szült a Kommunista Párt.” 

Figyelemre méltó részlet, miszerint Eszter, az igaz kommunista, érzi, tudja, hogy Bárány ellenség. Sándor sejti, hogy a barátja rosszban sántikál és tisztában van vele, hogy Gosztola ellenség, de Hartlauerről mégsem feltételezi ugyanezt. A férfi főhős hinni akar a többiekben, reménykedik a közös célban, amiért elvileg mindenki hajt, ezért csalódik hatalmasat Bárányban – viszont nem tesz különbséget azok között, akik párttagok meg azok között, akik nem. Ez talán naivitás, talán idealizmus? Az „500 méteres vágás” szekvencia kitűnő példája a Becsület és dicsőség propagandafilm jellegének: mindenki Sándor ellen fordul, a kulcspillanatban kizárólag a reakciósok vannak ott vele. Ezt látva felmerült bennem: miért gonosz a gonosz? Ez a fejlesztés az egész országnak, az egész világnak jót tenne, de akkor a felfedezője jutalmat kapna, amit talán irigyelnek tőle. És akadályozzák, mert „nem közülük való”. Sajnos ez jól tükrözi a valóságunkat… 

„Tegnap még barátjuk voltál, ma meg már ölni akarsz?”

Egyszerűbb összeszámolni a negatív szereplőket, mint a pozitívokat, hiszen az említett négyesfogat kivételével mindenki az utóbbi kategóriába tartozik. Szerintem a mellékalakok közül Jóna, Dallos és Rózsi egyértelműen jók, bár ugye Dallos illegális múltja feltételezi, hogy aknamunkát végzett a korábbi, normális rendszer ellen; Rózsi pedig a felajánláskor teljes nyugalommal befurakodik a sor legelejére - viszont senki se küldi el az anyjába, ez teljes utópia. Eszter a tökéletes kommunista megtestesülése, Sándor talán a tökéletesen irányítható munkásosztályt jelképezi. Érdekesség, hogy majdnem minden szereplő, aki önmagára, saját boldogulására gondol, az rossz: Hartlauer és Gosztola hatalmat, Bárány pénzt akar; viszont Luckó meg el akarja venni Rózsit, hogy végleg az övé lehessen – pedig ő pozitív alak. És ott van Bittera, aki azért rossz, mert „Rajk embere”, tehát egy nem létező gonosz állítólagos szolgája; antagonista, mivel azt mondják rá. Akkoriban ezt el kellett fogadni: az ’56-os harcosok ellenforradalmárok voltak, Rajk a rendszer ellensége, Sztálin a nép barátja…

Akik meg nyilvánvalóan pozitív alakok, azok mind a többiekért, a közösségért, a népért dolgoznak: Jóna mindig segít Sándornak, az idősebb kollégák segítik Rózsit, Dallos a munkásokért szembe megy a vezetőséggel, Eszter mindent megtesz a férje sikeréért és végső soron Sándor újítása se a saját érdekét szolgálja. A férfi főhőst hidegen hagyja a pénz vagy a siker, ő csak azt akarja, hogy mindenkinek jobban menjen a munka, mindenki többet kereshessen, még többet tudjanak termelni. („Ha rossz, akkor is a közösséget akarta szolgálni vele.”)

„Sztálin a harcunk, Sztálin a béke, Sztálin nevével épül a világ”

Muszáj visszakanyarodnom a Rajk-ügyhöz, mert anno a Házastársak egyik kritikája az volt, hogy a szerzője nem szólalt fel a bukott belügyminiszter ellen. Miközben néztem a filmet, eszembe jutott ez az emlék, kíváncsi voltam, vajon a filmesek „helyre hozzák-e” ezt a „hibát”? A válasz: igen, kétszer is elhangzik, hogy Bittera Rajknak dolgozott. Ha belegondolunk, ez a rendszer most is él, vannak kötelezően elítélendő emberek, akikről nem lehet jót mondani következmények nélkül… 

A személyi kultusz éveinek nevezett időszak valójában sosem múlt el, hiszen a szocializmus-bolsevizmus-kommunizmus úgy működik, hogy lerombol mindent, aminek a helyére saját képződményeit ülteti. Például Osztrák-Magyar Monarchiából lesz Magyarországi Tanácsköztársaság, majd a Magyar Köztársaságból Magyar Népköztársaság; a jogi hatalmat, az ország egységét jelképező Szent Korona nincs itt, az ország címeréből kikerül a kettős kereszttel együtt. Eltűnik az államforma, megszűnik a területi egység; a korábbi hősökből és példaképekből csak az maradhat meg, aki forradalminak nevezhető (Rákóczi, Dózsa, Budai Nagy Antal, József Attila, Ady), a többiek helyére pedig hősnek kikiáltott gazemberek kerülnek „szent” státuszba (Ságvári Endre, Fürst Sándor, Zalka Máté). Ilyen környezetben érthető, hogy szinte rocksztárnak illő fogadtatásban részesül Bikov elvtárs, aki „1000 méterrel vág”. Bikov a Szovjetunió idealizált látomása, kedves, jóakaratú és mindenfajta önös érdek nélkül segíti magyar elvtársait. Sándor újítása végül csakis az ő segítségével lehet működőképes – az üzenet szerint a magyar csak a szovjettel együtt haladhat előre a fejlődés útján… Így lesz egy senkiből világra szóló hős, ám a valóságban ez a halhatatlanság csak ideig-óráig tartott, amíg a rendszernek szüksége volt rá: Ki emlékszik ma hősként Kirovra vagy Makszim Gorkijra?

„10 ember munkáját egy nap alatt” 

Kórodi nagyon érdekes figura. Az elején azt gondolod, ő is benne van az összeesküvésben, ám ez tévedés. Nem tudom, pontosan mit akartak vele jelképezni, talán a tétlenkedő értelmiségit; vagy a magas pozícióban lévő fehér gallérost, akinek derogál lemenni a koszos üzembe, az izzadó munkások közé? Éppen ezért irtó furcsa, hogy a nagygyűlési jelenetnél látható, amint a főmérnök a vállalatvezetővel együtt tör előre a tömegben, a pódium felé, a következő jelenetben viszont már otthon, az ágyában üldögél és alváshoz készülődik. Eközött a két jelenet között Kórodi gyökeresen megváltozik, hirtelen elkapja a kommunista szellem és míg korábban azt mondta, az üzem egyetlen mozdonyt tud csak legyártani, innentől boldogan állítja: meglesz a 20 darab! Itt szerintem valami hiányzik, amit talán kivágtak? Vicces, hogy állandóan pipázik, az említett éjszakai jelenetnél amint kikel az ágyból, első dolga, hogy szájába veszi a pipát. A regényben Corrodini nem volt egyértelműen negatív figura, itt sem az, szóval rejtély, mit akartak ezzel az alakkal bemutatni…

„5 éves terv – Boldog, független Magyarország”

A sztálini műszak fogalma ma már teljesen hihetetlennek tűnik. Képzeljük el, hogy egy alapvetően mezőgazdasági országot erővel átalakítanak ipari termelésre, majd csupa olyasmit kell gyártanunk, amire tulajdonképpen nincs szüksége senkinek. Hová kell a 20 mozdony? Honnan lesz szén az üzemeltetésükre? Mit fognak szállítani? Átadjuk őket ajándékba, saját költségünkön egy „fejlődő államnak”? Vagy a szovjet „barátainknak”? Aztán kitüntetjük egymást, emléklapokat adunk át, az újságok pedig leközlik a végtelen névsorokat, hogy ki mindenki kapott plecsnit kitűnő teljesítményéért… Ezt a „bulit” akarja Hartlauer szabotálni, mert azt gondolja, hogy ha szégyenben marad az üzem, akkor a kommunistákat kirúgják, őt meg Bittera nyomására visszateszik Kórodi helyére. No de a valóságban ekkor nagy valószínűséggel hoztak volna egy másik elvtársat a pozícióba, szóval a terv szerintem eleve bukásra van ítélve.

„fasiszta nyilasok”

Itt fel kell hoznom a Nézd, ki van itt! filmes feldolgozását, ahol a könyvtől eltérően bele kellett erőltetni a sztoriba, hogy Hitler belerúg egy kutyába, mert ezzel akarták megmutatni, mennyire gonosz. A Becsület és dicsőségben „emberhalál” a tét, Gosztolát láthatóan megviseli, hogy ilyesmiben kell részt vennie (holott 1941-ben a feljelentése kapcsán agyonvert munkásért biztosan nem vérzett a szíve), Hartlauer azonban teljesen közömbös a lehetséges tragédiák iránt. Nyilván mivel ideológiai ellenfelei életéről van szó – tehát ezzel mutatják, mennyire gonosz. Szerintem a könyvben a katasztrófa másképp történik, a mozgó verzióban két mozdony szerelés közben elindul a selejtes szelepek miatt, a regényben viszont mintha felrobbannának a kazánjaik?

„Mi, kommunisták, nem lincselünk! Hanem a bűnösre rátesszük a kezünket!”

Az interneten a készítéssel kapcsolatban semmit se találtam, de érdekelne, vajon a színészeknek meg kellett tanulniuk kezelni a gépeket? Vagy direkt olyanokat választottak, akik már dolgoztak ilyesmivel? Bár azt sose mutatják, amikor a megmunkálandó nyersanyagot befogják, mindig csak azt látjuk, mikor bekapcsolják a masinát, vagy a már munkát végző gép mellett állnak, esetleg éppen kikapcsolják. Érdekes módon ezeket a színjátszókat később senki se bélyegezte meg úgy, mint mondjuk Werner Krauss-t vagy Leni Riefenstahlt…

A technikai dolgokról még csak elvétve szóltam eddig. A rendezéssel meg az operatőri munkával nincs problémám, a sötétség a kor behatárolt lehetőségeivel meg a filmszalag öregedésével magyarázható. A kísérőzene főleg az elején, a stáblista alatt, illetve a sztálini műszakot bemutató montázsnál erőteljes, de például jelen van a Duna-parton is, ahol majdnem elnyomja a szereplők hangját. Máskor, a játékidő jelentős részében viszont hallgat - nekem jobban tetszettek a zene nélküli részek. Egyetlen feltűnő hiányosságot vettem észre, ez 1 óra 4 perc körül Eszter és Jóna párbeszéde, ahol Jóna szövegéből egy-két másodpercnyi hiányzik, de ez az összképen semmit se ront. 

Utólagos megfigyelések: Amikor Sándor kidobja Esztert és a helyére befogadja Bárányt, akkor maga is fehér kabátot kezd hordani. Előtte és utána fekete ruhákban van. Sinkovits látható a Bikovot figyelők között is.

„Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga!”

A szereplők közül mindenki jól teljesít. Görbe János maga a tökéletes munkás; Sulyok Mária most is lenyűgöző; Szemes Mari cuki; Gobbi Hildának pedig szerintem meglepően kedves hangja van a külsejéhez képest. Kiemelném még a Bikovot játszó Molnár Tibort, egy pillanatra se merült fel bennem, hogy magyar embert nézek; a Birman bácsit megtestesítő Gózon Gyulát, aki a humoros mellékszereplő; illetve Apáthi Imrét és Juhász Józsefet, akik elsőrangú negatív szereplők. Sulyok Máriánál meg kell említenem, hogy ő volt Örkény István egyik legismertebb művének, a Macskajátéknak legkitűnőbb színpadi Orbánnéja; illetve szinkronhangként hallhatjuk a szintén Örkény-feldolgozás Az ember melegségre vágyikban. Végül az elmaradhatatlan Szomszédok-rovat: Szatmári István játszotta Jutka apját a sorozat elején, azonban a színész halála miatt a karakter is meghalt.

A rendező Gertler Viktor (Állami áruház, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Az aranyember), a forgatókönyvet maga Örkény írta. A zenét Kadosa Pál szerezte, az operatőri székben Eiben István és Pásztor István foglalt helyet, a rendezőasszisztens pedig a később híres rendezővé váló Makk Károly volt.

„Aki minket vissza akar tiporni a sárba, az pusztuljon!”

Érdekességek a magyar wikipédiáról: Szilágyi Gábor 1992-ben megjelent Tűzkeresztség – A magyar játékfilm története 1945-1953 című könyve szerint a forgatókönyv alapja nem a Házastársak, hanem az abból készült Palackba zárt cirkáló című filmnovella, amit később Sztálini műszaknak neveztek el. Az „és mások” néven a stáblistából kimaradt alakok között van Psota Irén, aki háromszor is felbukkan névtelen munkásnőként (Eszterrel a kórusban énekel, később megdicséri Esztert a 25 másodperces munka elvégzésekor, végül a Bikovot csodáló tömegben van), illetve Sinkovits Imre, aki a katasztrófa után Hartlaueren kéri számon a selejtes szelepeket – róla sejtettem, hogy mintha ő lenne, de annyira fiatal és vékony, a hangja is más… Végül az említett korabeli támadásokról és az ebből eredeztethető sikertelenségről: „A korabeli újságcikkek „természetesen” szuperlatívuszokban írtak a filmről, ahogy általában minden akkoriban elkészült új magyar filmről. Időközben viszont Révai József népművelési miniszter hadjáratot indított a sematizmus ellen és gyakorlatilag a Becsület és dicsőségen verte el a port a párt, olyannyira, hogy a készítőket be is rendelték a Szabad Néphez és éppen azt kérték számon rajtuk, amit korábban maguk az MDP mindenható emberei adtak utasításba a film kapcsán. Nézőszámát tekintve is alulteljesített (…) Alig félmillióan tekintették meg, szemben a kor többi magyar filmjével, amik közelítették vagy akár bőségesen meg is haladták a milliós nézőszámot.”

Mindenesetre érdekes mű ez a mozi. Bizonyos szinten kordokumentum, de nem a valóságost mutatja; értékes szerző értéktelen munkájának adaptációja, amit saját kontextusában kell értelmezni, csakhogy akkor egyértelműen káros üzeneteket hordoz. Filmként technikai szempontból igencsak elavult, történetileg lehetne meseként nézni, amiben a központban álló házastársak álmai teljesülnek, meglesz az a kályha, a télikabát, a nyaralás, elfogadják az újítást, Eszter és Sándor kibékülnek; sőt, még közös erővel legyőzik a gonoszokat is. Viszont, ha ilyesmit akarnék látni, akkor inkább megnézném újra a Körhintát, ami szintén tartalmaz propagandát, de olyan filmélmény, ami feledteti a dogmáit. A Becsület és dicsőség ellenben maga a dogma, amitől, ha megpróbálunk elvonatkoztatni, akkor a színészi játékon túl nem találunk mögötte semmiféle értéket, mely méltó lenne a megőrzésre. Még így se mondanám azt, hogy nem érdemes megnézni, csak tudni kell értelmezni, érteni, mi miért van benne úgy, ahogy és akkor talán megmutatja a kommunizmusnak azt az arcát, amit az 1951 elején akart mutatni önmagáról. Ameddig a néző nem hiszi el ezt a hamis, idealizált képmást, addig nincs vele probléma – ha viszont szórakozásból akarjuk megtekinteni, akkor akár az ugyanebben a korban, akár előbb vagy később készült hazai alkotások hatalmas választéka áll rendelkezésünkre, amik jelentős része jobb választás lesz nála. 

Pontozás: 

port: 8.4 (Mivel kommentek nincsenek, ezért valószínűleg ez a színészeknek szól.)

imdb: 4.5 (Itt sincs indoklás, ezért feltehetőleg a téma miatt zuhant ennyit a hazaihoz képest.)

Én egyelőre nem adnék rá pontot, újra el kell olvasnom a regényt, hogy azzal összehasonlítva mondhassak véleményt róla.

Mozsárágyúval éppen a Folt a zsákját című remekművet néztük, amikor az egyik reklámban ezt a filmet mutatták nekünk. A rendkívül ostoba cím és a bemutatóban megjelenő jó csajok egyértelműen azt sugallták: ezt látni kell! Úgyhogy most összefogtunk, mint a régi időkben, hogy mind a ketten leírjuk a véleményünket róla. Kezdjünk Mozsárágyú rövid értékelésével:

A kedvcsináló trailer számomra tényleg kedvcsináló volt, mondtam magamban, ekkora hülyeséget meg kell néznem!

Kicsit azért csalódtam, mert unalmas volt, azon kívül, hogy hóban úszkáló óriási cápák tűntek föl a filmben és ettek meg embereket.

Az előző mondatot alá tudom támasztani; semmi egyéb nem történt, mint lenge öltözetű hölgyek futottak a hóban vagy ültek jakuzziban, esetleg aggódtak az életükért. Továbbá egy maroknyi bátor szereplő próbált a hegyi cápák nyomába eredni, fura párbeszédek zajlottak, érthetetlen vágások és indokolatlan képsorok követték egymást. Mármint a cápás jeleneteken felül!

A lények szó szerint a semmiből jelennek meg, a film feléig nem is ismerjük meg a háttértörténetet, mely szerint 25 évvel korábban ugyanígy történt. Egyébként egy síparadicsomban vagyunk, a tavaszi szünet idején, nagyon sok fiatal csajjal és sráccal. A létesítmény tulajdonosa meg gondnoka vagy nem tudom micsodája és a polgármester mind kapzsi gonosz, ezért őket nem zavarja, hogy már 5 fiatal eltűnt a hegyen. Találkozhatunk a seriffel és a barátnőjével, akiről kiderült, hogy 25 évvel ezelőtt már átélte a támadássorozatot, szüleit elveszítette a cápák miatt. (A főcím hátteréül az ő gyerekkori rajza szolgál erről a traumatikus élményről, ez kifejezetten jópofa volt.) Persze ő tengerbiológus. Ami egy alkalommal hangzik el a filmben, tehát nem is használták ki a készítők ezt az ötletet, hogy hát ő ért a cápákhoz!:D Kiaknázatlan lehetőségnek érzem. Helyette inkább természetesen egy katona a fő „harcosunk”, fegyver már volt a kezében, ezért ő lövöldöz a lényekre. A seriff is lő, más nem. Tehát csakis hozzáértők. (Tévésámán megjegyzése: Dale már hivatalosan sheriff, amikor fegyvert fog, vele együtt hárman vannak, két sheriff és egy katona.)

E pompás húzás mellett egyébként nem tudom értékelni a történéseket, szerintem elég egy-egy képet megtekinteni az interneten, és rájöhetünk, hogy „egy kép többet mond ezer szónál”.

Most pedig vissza hozzám (Tévésámán):

A cápa, mint központi téma, Steven Spielberg híres horrorja óta éli világkorát, lassan 50 éve jól eladható az, amiben cápák szerepelnek. Ha pedig a normális ragadozó halak már nem elég izgalmasak, akkor jöhet valaki kis extra: óriási méret (Meg, az őscápa), mutáció (Sharktopus), humanoid forma (Street Sharks) vagy elektronikus inkarnáció (RoboShark). Esetleg ki lehet ragadni megszokott környezetéből, így születhet Homoki cápa, Cápa-tornádó vagy cikkünk jelenlegi tárgya. Szóval ezúttal egy „dögös csajokkal teli síüdülő” a helyszín, ahol a jóképű fiúk (még a vesztesnek kikiáltott is simán elmehetne férfi modellnek) és igen jó csajok menekülhetnek fejvesztve a címszereplő(k) elől – mert hát az angol cím többes számban, a magyar egyesben van…

Egy ehhez hasonló valamitől igazi ostoba szórakoztatást várhat az ember, amit az Avalanche Sharks meg is ad nekünk. Néhány másodpercnyi stúdiólogó után (régen ezek sosem tartottak egy-két percig!) jön egy erőteljes indítás, ahol két snowboardos koma száguld a festői kanadai tájon, miközben fasza rockzene szól; aztán egy furcsa jegesedés-jelenet után feltűnik az első cápa, aki gyorsan végez embereinkkel (a szakállasnak még van egy igen kellemetlen találkozása egy faággal, mielőtt végzete beteljesedne). Ezek után megismerünk három új szereplőt: a „vesztes” srácot (igazából semmi baj nincs vele, csak szerepe szerint őrá nem ragad egyik nő se), a bikinis szőkét meg a cuki szőkét. Kb. 15 perc után elkönyvelhető, hogy a Lavinacápa látványvilága szép, a helyszínek, az életképek meg a természeti képek kitűnőek, a kísérőzene kiváló és a csajok tényleg dögösek. Csupa ismeretlen arc, ismeretlen szinkronhangokkal.

Ebből még lehetne bármi jó, de én már ekkor elfelejtettem, mi a kapcsolat a két szőkeség meg a fiú között; valamint kiment a fejemből a már említett jegesedés. Az igazi gondok csak most kezdődnek... Elsőként baromi nyilvánvaló, hogy rengeteg a helykitöltő képsor (a síparadicsom mindennapjai, felvonók, lesikló emberek, sí-mutatványok, stb.), ezek szépek, de a sztori nem megy előre alattuk, a szereplőket se láthatjuk bennük. Folyamatosan jönnek új szereplők, akiket csupán pár sornyi bevezető szöveg alapján kellene megismernünk, eszünkbe vésnünk (nekem például a „vesztes” srác meg az eltűnt unokatestvér megkülönböztethetetlennek tűnt, a hamarosan még felbukkanó Mike pedig szintén hasonlít rájuk, de ugyanígy van négy szőke nő is, akik közül három azért valamennyire hasonlít). Sok jelenet szokatlanul rövid, egy perc alatti; ehhez tegyük hozzá a kitöltőket és máris megvan a zavaros sztori, pláne, ha még a 30. perc körül is jönnek új szereplők. Feltehetően a forgatókönyv zagyvaságából ered, hogy a kopaszsága miatt könnyen megjegyezhető Lars-ról csak a harmadik felbukkanásakor lehet egyértelműen megmondani, pontosan kicsoda.

Ha a forgatókönyv kevésbé acélos, azt még a jó színészi játék, az effektek vagy a sztori kihúzhatná a mély hóból, azonban érdemes megnézni a történéseket közelebbről: Tehát adott egy kisváros, ami a turizmusából él. Szezon van, most jön a legtöbb látogató, ezért az üdülőkomplexum tulajdonosa, a sheriff meg a polgármester együtt mindent megtesznek a sikeres idényért. Ám éppen most bukkan fel egy gyilkos szörnyeteg, ami lesből támad a gyanútlan turistákra – az egyetlen józan hang, mely ellene szól, hallgatásra ítéltetik, s végül sokan meghalnak, mire az illetékesek összefognak és megállítják a bestiát. Ismerősen hangzik? Naná, hiszen ez a Jaws, mindössze a helyszín és a befejezés különbözik!

„Egy cápa, persze! Aki a hóban úszik! Ekkora ökörséget!”

A készítők szerencsére tisztában voltak önmagukkal és a produktumuk jellegével, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy legalább három szereplő kritizálja a történet ostobaságát; néhány számítógéppel rajzolt szekvencia egyszerűen direkt kacagtatóan béna (az „Ideje átvenned a díjat!” csúcsjelenet vagy Duffy halála); a legtöbb fordulat pedig a műfajból adódóan kitalálható lett (a jacuzzis csajok sorsa, a falra szerelt számtalan puska útja vagy Hiro fontossága).

Stephen King remek módszerét követve sokszor nincs magyarázat a szörnyek eredetére, ezúttal azonban kapunk egy meglepően jól felépített háttérsztorit, amiről még lesz szó, elöljáróban annyit, hogy a hócápát „szkukum”-nak nevezik (Scucum?, Skukum?, Scukum?, Skucum?), végső soron pedig a bosszú eszköze (isteni vagy démoni eredettel). Talán valóságunk paródiája (ma, 1 nappal 2025 előtt már nem annyira tűnik paródiának az, amit 2014-ben elénk tártak), hogy egyik szereplő se csinálja azt, ami a dolga lenne (a sheriff vonakodik nyomozni, aztán leteszi a fegyvert; a hegyi mentő szarik az eltűntekre; a pénzéhes tulajdonos meg a polgármester pedig a kisemberek kényelme, biztonsága helyett a saját zsebük tömésével vannak elfoglalva). Üdítő látni az erőltetett „kisebbségi” szereplők hiányát, az egyetlen fekete hapsi több mint egy óra után, csupán néhány másodpercre tűnik fel, mielőtt nyomtalanul felszívódna (kis híján 11 évvel a bemutató után ez már elképzelhetetlennek látszik). A speciális effektek közül szerintem a lavina a legbénább, a cápák egész pofásak, néhány halál is igen élethű lett.

Szpojlerek innentől

Megtalálhatjuk a legjobban bejáratott horror-kliséket: Van bolond öregember, szkeptikus sheriff, meg nem értett problémával küzdő főhős fiú, indián legenda; vannak hamar hóba harapó perverz lányok, ronda csonkolások, a szörny ámokfutásának korábbi szemtanúi (akiknek senki se hisz); mindenki a kefélésről beszél, a komoly felnőttek nem veszik komolyan a veszélyt, mindenki ugyanúgy próbálja racionalizálni az eltűnéseket (diákcsíny, biztos csajokat hajtanak, biztos lerészegedtek, biztos síelnek, stb.), a hatóság emberei nem csinálnak semmit, a legfőbb vezető korrupt seggfej, a szörny golyóálló, a főhős látszólag legyőzetik, a megoldás jellege misztikus, a végső túlélő társaság pedig morálisan kifogástalan (a katona, aki nem fél bevallani az érzelmeit és mindenkiért önfeláldozóan harcol; a hűséges barátnő és a régi tragédiától sújtott túlélő).

Mozsárágyú rájött Hiro szerepére, amire amúgy bárki más is rájöhetne, ha egy indián eljátszására indiánt szerződtetnek – ez a csaj vagy valami kanadai indián vagy ázsiai, én ezért nem jöttem rá hamarabb, kicsoda. A fentebb említett klisék mellé van egyetlen olyan jelenet, aminél viszont pontosan az elvárhatóval ellentétesen alakulnak a dolgok: Wade orrba veri a nőjét, amiből semmiféle veszekedés vagy egyéb következmény se lesz.

Tudom, ennél a műfajnál nem kéne, mégis, jönnek a hibák, többnyire időrendi sorrendben, saját gyűjtés: A kezdésnél a két snowboardos koma közül a szakállas egy botra rögzített kamerát fog siklás közben, de amikor megállnak, a kamera nincs sehol. Miként Mozsárágyú leírta feljebb, a rövid hajú szőke nő egészen véletlenül tengerbiológus, de ennek igazából semmi haszna/értelme nincs, semmit se segít a szakértelme, főleg mivel abszolút háttéralak. A hegyekbe mennek, de a hosszú szőke hajú bikiniben ül az autóban, a cuki szőke pólóban, a „vesztes” srác ingben. Amikor Duffy a síelő csajokat bámulja, akkor a vele lévő kutya nem reagál a cápák közelségére, később viszont az ebek megrémülnek tőlük és elfutnak előlük. A kamera a játékidő elején sokszor remeg, máskor viszont stabil (a stabil képek szerintem valódi életképek a helyszínről, amin igazi turisták láthatóak). Dale beosztottja, aki ott áll mellette a napfürdőnél, a későbbiekben nincs sehol. Adam, az első sheriff inkompetens viselkedésére nincs magyarázat, Dale legalább megpróbálja menteni a menthetőt, viszont tőle meg ezt nem vártam volna – a két alak talán összekeveredett?

A „démonok” korlátai nem egyértelműek, az ő szemszögükből felvett képsorok alapján kicsi hóban és földben is tudnak úszni, át tudják törni a jacuzzi alját, de a ház falát már nem, a kocsit se bírják felborítani. A szereplőkön nem érezhető az évszak hidegének hatása (fogalmam sincs, milyen a kanadai tavasz, páran viszont fürdőruhában mászkálnak, mások nagykabátban vonulnak). Wade, a katona, mindenféle felszerelés nélkül megy a hóval borított hegyen lévő erdőbe az öccse keresésére, miközben magával viszi a kiképzéssel nem rendelkező nőjét is. Senki se reagál a komoly helyzetre eléggé komolyan – ez az egy biztosan nem a forgatókönyv hibája. Az már igen, miszerint Adam, a régi sheriff, igen gyorsan feladja a küzdelmet, pedig saját szemével látta a szörnyeket és a nője hisz bennük. Utóbbi ugyancsak hamar feladja, pedig rátalál a szülei gyilkosaira, megbosszulhatná őket, de legtöbbször csak áll és aggódik.

Leírtam feljebb a kidolgozott háttértörténet jelenlétét, amit azonban egy szereplő mesél el más szereplőknek ahelyett, hogy megmutatnák. Ross miért megy be egyedül az erdőbe a sötétben, miközben mindenki más bulizik? Wade az elején két külön jelenetben is pár pillanat alatt átvált a „nagyon aggódom a tesóm miattból” az „ideje kefélni egyetbe”. A fekete, hosszú hajú cicababa valamiért a „vesztes” sráccal utazik egy sífelvonóban; az a két pofa, akikkel pedig a következő jelenetben van, sehol nincsenek. A felvonó nyilvánvalóan több mint két ember befogadására alkalmas, de ott vannak a stábtagok is… A jacuzzis csajok mintha órák óta ülnének ott… „Tűnjünk el innen!” – ordítja Dale a névtelen síelő leányzónak, majd teljes gázt ad és elszáguld a hómobillal, de a hölgyikét nem veszi fel. Hiro jelenlétére, eredetére és valódi személyazonosságára nincs meg a magyarázat, ettől a befejezés nehezen értékelhető. Ugyanígy a legelején a jegesedés-effekt nagyon fontos, de olyan gyorsan történik, hogy elfelejted; sőt, végső soron hiányzik a kezdő konfliktus! Ki és miért teszi tönkre a totemeket? A két snowboardos csóka volt? Vagy csak simán maguktól kidőlnek, ahogy a legvégén az egyik? Hát, azok a régi sámánok elég szar munkát végeztek:D Mozsárágyú megjegyzése szerint Dale a végén úgy néz ki, mintha összekarmolta volna valami, holott egy cápa ilyesmi sérülést nem tud okozni.

Szpojlerek vége

Lássuk most még az angolban szégyenlistának nevezett stábtagok névsorát! A rendező, a látványtrükkök felelőse és az egyik fő producer Scott Wheeler, aki már régi motoros a szakmában. Meglátásom szerint úgy 2001-től nyergelt át a szemét-kategóriára, munkásságában rengeteg sárkány-témájú mozgókép található. Látványtrükkök előállításán fáradozott a Sand Sharks (imdb 2.6, ez az Avalanche Sharks szellemi elődje), a Mega Shark vs. Giant Octopus, a Transmorphers (1.7), valamint a Boa vs. Piton (2.8) munkálatai során; ugyanezt a feladatot látta el az operatőré mellett a Sharknado 3, 4, 5 készítésében; rendezői rezüméjén pedig olyan csodák díszelegnek, mint a Transmorphers: Fall of Man (2.1), a Martian Land (2.5) és a Sinbad and the War of the Furies (2.7). A hasonló vizekről ide evező Taj Nagaoka álnév valójában egy Keith Shaw névre hallgató úriembert takar, aki korábban már írt egy másik cápás baromságot, ez a Malibu Shark Attack (3.1). A viccen kívül marhajó zenét David Findlay-nek, a szép néznivalókat pedig Ioana Vasile operatőrnek köszönhetjük (utóbbi egy hölgy, ami ezen a téren ritkaság).

„A hó a véretektől lesz vörös, majd meglátod!”

Főbb szereplőink: Alexander Mendeluk – Wade, a katona; Benjamin Easterday – Lars (kaszkadőr is, ezúttal nem került bevetésre); Kelle Cantwell – Madison (Wade csaja); Richard Gleason – Adam, az első sheriff; Erin Ross – Lacey (a cuki szőke az elején); Richie Million Jr. – Mike (az egyik legpocsékabb az egész bandában). Kate Nauta volt Diana, vagyis a rövid szőke hajú csaj, őt láthattuk A szállító 2.-ben, 2014-ben visszavonult és anyuka/feleség lett. Eric Scott Woods alakítja a hegyi mentő Dale-t, emellett producer volt, az álomgyárban elsősorban ebben a szakmában dolgozik, eddigi 155 filmjének egyike a már említett Sand Sharks – erre utal a végén az egyik utolsó mondatával, amire Mozsárágyú rájött – abban is sheriffet játszik. Nicole Helen, vagyis Carol, az agyonsminkelt, kucsmás szőke; Haley Stewart pedig a bikinis jócsaj szőke az elején; előbbi 2016, utóbbi 2018 óta nem játszott sehol. A Mike csaját, Barbot életre keltő, mély dekoltázsú Erika Jordan és a kék bikinis, barna hajú, igen jó csaj Jennát alakító Emily Addison pornószínésznők. A Hiro bőrébe bújt Amy Ninh-nek és a Duffy-ként látható James Ouimet-nek ezek voltak az egyetlen szerepeik.

Érdekességek: Ez a mozi Kanadában készült és egyfajta folytatása a korábbi Sand Sharks-nak (viszont a történetük sehogy se kapcsolódik), tévéfilm (valószínűleg ezért sincs körülötte hírverés). Az imdb csak 3 hibát listáz az adatlapján, amiből egy baki, egy utószinkron-probléma, egy pedig téves (amit a felhasználó leír, az valószínűleg igaz, csakhogy nem a tengerbiológus mondja, amihez kapcsolódik, hanem a túlsminkelt szőke). Ugyanitt olvastam a DVD-változat létezéséről, amiben van három olyan jelenet, ami az eredetiből kimaradt.

Utólagos észrevételek: A legelső snowboardos résznél látható, hogy valamelyik hegyi mentő (talán Dale?) robbantással hoz létre egy kisebb lavinát, valószínűleg a pályákra akar friss havat teremteni és ez mozdítja el a totemeket – újabb szekvencia, amit teljesen elfelejtettem… Ross síszemüvegének pántjára rá van írva a neve – ez lehet véletlen egybeesés, vagy a karaktert a gyártóról nevezték el. Szinte alig használnak mobilokat a szereplők, senki se akar felvételt csinálni a cápákról – mondjuk biztos azt is semmibe vették volna, ha lett volna. A történet szempontjából irreleváns életképeket úgy fűzték bele a filmbe, hogy Lars hangosbeszélőn szól az üdülőkhöz alattuk. Hiro, az egyetlen, aki tényleg tudja, mi zajlik itt, egyáltalán nem siet a dolgok helyre hozásával.

A Lavinacápa valahol a nagyon király és az annyira pocsék, hogy már jó kategóriája között mozog, végső soron szórakoztatni vágyó, idióta izé, ami kellemes perceket szerez a nézőnek – főleg, ha szereted a szemét-kategóriát és férfi vagy!

Pontozás:

imdb: 2.3

port.hu: 2.8

Szerintem: 4/5 (Meg kéne néznem még egyszer, eredeti szinkronnal…)

Hírek:

- Scott Wheeler következő rendezése a beszédes című Confederate Zombies (Konföderációs élőholtak) valószínűleg nem fog cápákat tartalmazni (bár, ki tudja?).

Van az az idézet, hogy „Vagy hősként halsz meg, vagy megéred azt, hogy belőled lesz a gonosz.” Valami ilyesmi történik egyes színészekkel is, akik fiatalon fiatalokat játszanak, idősebben idősebbeket, ám halálukig szerepelnek. Nem volt kivétel ez alól Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer sem, aki még 80 évesen is a kamerák elé állt. Nincs ezzel semmi baj; sőt, ő éppen egyike azon keveseknek akik hajlott korukra való tekintettel végül mégis visszavonultak. A gond az, ha egy korábbi akció-kaland-csillag már nincs abban a fizikai kondícióban, hogy megismételje egykori trükkjeit, ám még mindig vele akarnak eladni valamit. Erre példaként említhetjük a korántsem öreg Steven Seagalt, a már 90 felé kacsintgató Terence Hillt és sajnos újfent Bud Spencert. Vele kapcsolatban az Atyai pofonosztó című drámát hoznám fel, amit a magyar félrefordítású cím még jobban elferdít a célközönség számára. Tudtam, hogy A szél fiai is ebbe a kategóriába tartozik, sejtettem, hogy a nyugdíjas olasz óriás már nem fog senkit se kupán vágni benne; valószínűleg csak mellékszereplőként láthatjuk majd és még az alap szituáció se érdekelt annyira, viszont cikkem tárgya így is meglepetést okozott, mert számtalan kérdést vetett fel bennem, amikre nehezen találok választ… De akkor kössük fel kardjainkat, bújjunk bele mellvértjeinkbe és töltsük meg puskáinkat, irány az Új Világ!

Érdekes belegondolni, hogy amikor nálunk a Jagellók uralkodtak, milyen világ volt a tengerentúlon. Egymással harcoló városállamok, emberáldozat, primitív fegyverek meg egy nagyon érdekes, máig rejtélyekkel övezett kultúra – a maják, aztékok, toltékok, stb. (A maják nem jelennek meg a filmben.) Szóval a helyszín Közép-Amerika, az időszak a XVI. század eleje. A sztori első főszereplője az egyik helyi városállam azték (?) hercegnője, Tizcuitl (Tikuilnak ejtik a szinkronban – Úrsula Murayama), akit apja a fővárosba küld, hogy ott férjhez adják a hadsereg parancsnokához. Ám a hercegnőnek se a férj-jelölt, se a Tenochtitlánban gyakorolt vallás, sem a mindenható Moctezuma császár (Manuel Ojeda) nem tetszik. A férj-jelölt hamar fűbe harap, az uralkodó pedig hiába próbálja szerelmével ostromolni a szemre való lányt, aki lépten-nyomon áthágja a szabályokat. Közben hajótöröttként megérkezik a második főszereplő, Rodrigo (Carlos Fuentes), idős beosztottjával és barátjával, Quinteroval (Bud Spencer). A helyiek hamar isteneknek kezdik hinni őket, mivel nem hasonlítanak semmilyen általuk ismert emberre, ki tudnak törni a fogságból, ráadásul jöttüket egy üstökös érkezése színesíti. Az üstökös a mítoszok korában eltűnt ősi uralkodó, Queztalcoatl, a Tollaskígyó jele, akinek visszatértét hosszú ideje várják a kontinensen. Ám Moctezuma a háború istenét, Huitzilopochtlit tiszteli, aki a Tollaskígyó esküdt ellensége, és ha utóbbi visszajön, az bizony fenyegeti a fennálló hatalmat. Ám nem ez az egyetlen veszély, mert Tizcuitl álmaiban Rodrigot látja, akiben a népe megmentőjét véli felfedezni és hamarosan a két „istent” még 500 másik követi, élükön a ma már híres konkvisztádorral, Cortés-zel (José Sancho). Az égi küldöttek, a szél fiai azonban valójában mégsem halhatatlanok, szándékaik pedig korántsem békések. Mialatt a háború, a testvérharc meg a pusztítás árnyéka vetül az Azték Birodalomra, a szép hercegnő és a jóképű spanyol hódító egymásra talál – vajon szerelmük kibírja mindezt, vagy őket is elsöpri a történelem vihara?

Eme spanyol-portugál-olasz koprodukciónak négy nagy problémája van (amennyiben túllendülünk azon, hogy Bud nevével adnak el valamit, amit nagy valószínűséggel nélküle sokkal kevesebben néznének meg): I. Nincs kiért szorítani. II. Ki a gonosz? III. Olyan, mintha egy 20 részes sorozat darabjait próbálták volna belegyömöszölni 2 órába. IV. Mi az üzenet és ki a célközönség?

De mielőtt ezekre rátérnénk, húzódjunk le a külső sávba mert az a kamionoké: Carlo bácsi itt már a 70. évét taposta, láthatóan derékban vállas volt és bár a lelkesedése meg az energiája a régi, azért az évek súlya (is) hátráltatja. Bud Spencer mindössze 4. a stáblistában, ez felkészíti a rajongókat, hogy mire számítsanak a szereplésével kapcsolatban. Már ott sántít Quintero figurája, hogy nem tudjuk meg róla, mi a foglalkozása. Katona? Tengerész? Akár ez, akár az, túlkoros, a jelenléte logikátlan. Folyton eltűnik negyed órákra, 20 percekre, ám ezekre az eltűnésekre nincs magyarázat. Hopp, itt van, hálát ad Istennek vagy mond valami kissé trágár, humoros dolgot, aztán hopp, felszívódik. Szerepe kimerül annyiban, hogy ő Rodrigo vicces segédje, aki az események egy részét kommentálja.

Ezúttal pofonokat se oszt, viszont kapott kardot, amivel néha a levegőbe suhint, máskor egy-egy ellenfél fegyverére csap rá vele. Egyetlen egyszer puskája is van, ám azt praktikus szempontokat nélkülözve a derekára kötözve viseli a nyeregben, így aztán totál használhatatlan – talán ezért se láthatjuk lőni. A három nagy csatából kettőben bizonyosan ott van, de védőfelszerelés nem jut neki, még egy nyamvadt sisak se. Értem, hogy a méretében nincs páncélzat, meg nagyon alacsony rangú, „ágyútöltelék” kategória, viszont magához való esze lehetne. A csúcs azonban a szexjelenet, amit csak párbeszédből ismerünk meg, ez alapján pedig a helyi legjobb csajt teszi magáévá, akit később, a nyelvtanulási jelenetben meg is fogdos. Quintero inkább tűnik egy öreg perverznek, mint a tipikus Bud Spencer-karakternek; vele kapcsolatban megjelennek A szél fiainak általános hülyeségei, amiket később kifejtek.

Térjünk rá a négy nagy fő problémára! Első: Nincs kiért szorítani. Ez egyrészt abból eredeztethető, hogy a karakterek motivációi érthetetlenek, másrészt a történelmi környezetből, harmadrészt az előző kettő ütközéséből. Kezdjük Tizquitllal! A látomásait meg az apja segítségével előidézett „távolba nézést” el tudom fogadni, azt viszont kevésbé, hogy nem egy, hanem mindjárt kettő sikeres, erős és nagy hatalmú férfi házassági ajánlatát visszautasítja. Nem vagyok azték-szakértő, de itt az 1500-as években egyetlen nő se utasított volna vissza egy hadvezért, egy császárt meg még úgyse (kivéve a szenteket, például Szent Margitot, de ő több mint 200 évvel korábban élt és a kivétel erősíti a szabályt). Szintén aligha hiteles az apja hozzáállása ezekhez a dolgokhoz; illetve mindkettejük hangosan kimondott negatív véleménye „az aztékok” vallásáról, ami „a népnek tetszik”, nekik viszont nem. Kérdés, hogy a vallás Tenochtitlán falainál megáll? E városállam feje eltűri, ha a leigázottjai/szövetségesei más isteneket imádnak? Ha így van, mégis óriási kockázat az adott vallás fellegvárában, a „VIP páholyban”, számos emberrel körülvéve, fennhangon szidni „a rendszert”. Ennek kellett volna valamilyen következményének lennie… Tizquitl szép, de nem az a kiemelkedő szépség, a faluban lévő két asszony például szerintem fizikai adottságokban vonzóbb nála, ellenben az esze meg az erős akarata teszi ellenállhatatlanná – annak a 2 férfinak, aki megkívánja. Furcsa módon hercegnőnk mintha a törvények felett állna, oda megy, ahová akar, azzal találkozik, akivel akar és a császárnak is többször (átvitt értelemben) azt mondja, hogy „hess innen”, mindenféle konzekvencia nélkül. Röviden összefoglalva: Modern nő az „ősi” társadalomban, akár egy Disney-hercegnő (konkrétan Pocahontas), emiatt számomra hiteltelen. Valamennyire kedvelhető, de sosem izgatott igazán, mi lesz vele.

Quintero abszolút mellékes, ha nem lenne ott, akkor se változna semmi, Rodrigonak sosem kell rá hagyatkoznia, sosem tesz semmi kiemelkedőt vagy sorsfordítót. A férfi főszereplő egyfajta „Prince Charming”, aki mindjárt érthetőbb lesz, ha megtudjuk, alakját nagy valószínűséggel két nő álmodta meg. Szépfiú, jó harcos, odaadó szerető, ám hódítani jött, egy követ fúj Cortés-zel, akit sem szóval, sem cselekedettel nem tud/akar megállítani. Számára első a hercegnő élete, boldogsága, viszont a kardján kívül nincs semmije, amivel meg tudná védeni – sodródik az eseményekkel, alkalmazkodni próbál, ám férfiként nézve nekem lényegtelen alak volt.

Annál jobban megkedveltem Moctezumát, akit tényleg „Moktezumának” kell nevezni, ez az igazi neve (pontosabban Moctezuma Xocoyotzin vagy II. Moctezuma), ahogy valójában Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúbot is csak mifelénk nevezik Szaladinnak. Manuel Ojeda igazán fenséges megjelenésű, uralkodói aura lengi körül, talán nála látszik legjobban, hogy a jelmeztervező Mónica Neumeier milyen kitűnő munkát végzett. Ez a császár az isteni rangba emelt római imperátorokat idézi, ugyanúgy a hatalma megszállottja, akinek senki se mer ellent mondani, ezért bármit megtehet. Újabb hasonlóság a klasszikus európai vezetőkkel, hogy háborút robbant ki egy asszonyért (igaz, ebből semmit se láthatunk, csak beszélnek róla) – emlékeztek még a trójai háborúra? Végső soron Moctezumáért sem tudtam teljes szívvel drukkolni, hiszen bukása történelmi tény, amit ismertem, ezen kívül nem tartja be a saját törvényeit, visszaél a hatalmával és már csak árnyéka korábbi önmagának. Ezért aztán háttérbe szorul, pont mint Quintero, története csúfos véget ér, ezt azonban valamiért nem mutatják meg (erre még visszatérek).

Úgy a cselekmény fele körül jelenik meg Cortés, aki onnantól az események legfőbb meghatározójává válik, de mégsem lesz főszereplő. Mivel a gyártó országok között Mexikót nem találjuk meg, így felmerül a kérdés, a spanyolok meg a portugálok pozitív színben akarták saját hódítóikat feltüntetni? Ha igen, akkor ez nem sikerült, de vajon a mexikói színészek miért segédkeztek ebben? Nekem Cortés lényegtelen volt, a festett szőke haja miatt kicsit nevetséges is és bár a valódi alakhoz semmiféle kötődésem nincs, azt nehéz lenne letagadni, hogy véreskezű terület-foglaló volt. Szóval ő sem kedvelhető. Az ifjú azték harcos, a hercegnő „szárnysegédje”, a később lázadóvá váló Mixcoac (Milton Cortez) kedvelhető, ám annyira kevés játékidőt kap, így könnyű elfelejteni. Moctezumához hasonlóan dicstelen véget ér, miközben feladja a harcát. Tulajdonképpen az őslakosok között egyetlen igazán pozitív alak sincs, még Tizquitl sem teljesen az; ezen felül mindenki, aki kedvelhető, meghal; a történelmi események pedig sejtetik a végkifejletet.

Kettes számú fő bökkenő: Ki a gonosz? Manapság, amikor olyan nyilvánvalóan gonosz karakterekből, mint Venom, a Keleti Boszorkány vagy Demóna, hősies alakokat akarnak nekünk faragni, ez a kérdés még lényegesebb. A régi történetekben egyértelműen meg lehetett határozni, ki a rossz és ki a jó; erre legjobb példa az 1977-es Csillagok Háborúja. A Hijos del viento szerteágazó cselekményében azonban a szereplők meg a konfliktus is folyton váltakoznak. A nyitánynál egyértelműen Moctezuma tűnik a rosszfiúnak, aki embereket áldoztat fel, kivégezteti az ellenségeit és erővel próbál mindent elérni. De egy olyan fickó, aki az ő pozíciójában így viselkedik, valóban gonosz vagy csak a fejébe száll a hatalom? Gonosz-e Rodrigo és Quintero, akik végső soron minden tekintetben visszaélnek a vendégszeretettel?

„A szíved vezéreljen!”

Aztán Cortés megjelenésével és Tenochtitlán elfoglalásával az addigi legfőbb antagonistának látszó császár hirtelen megtört öregemberré lesz. Innentől a hódító csapat vezetője iránt kellene ellenszenves érzelmeket táplálni? Hiszen végül is ő az oka, hogy a hercegnő és Rodrigo nem élhetnek boldog békességben. Felmerült bennem, hogy a párocska viszonya erősen hasonlít Rómeó és Júlia helyzetéhez, ebben az esetben a lényeg mégsem az, ki a jó és ki a rossz, hanem az ellenségeskedés, ami megrontja a szerelmet. Ha viszont nincs gonosz, akkor nincs értelme a jó kutatásának se, de ha nincs jó szereplő, akkor kiért kellene szurkolni? Ezzel vissza tudunk kanyarodni az első problémához, de inkább menjünk tovább!

A harmadik legfőbb aggályom: minden túl gyorsan történik, túlságosan összecsapott a cselekmény. Elvileg a sztori 2 évet ölel fel, Mexikó meghódítása ugyanis 1519 és 1521 között zajlott le. Ennyi időt két órába belesűríteni nehéz feladat, ám még lehetetlenebb lesz, ha az Idő múlását semmilyen módon nem érzékeltetik. Pár példa erre: A férj-jelölt halála után Tizquitl elhatározza szökését Moctezuma karmai közül; bejelenti a hol ott lévő, hol eltűnő „komornájának”, hogy mennek, utána látjuk őket egy csónakon kb. 7 másodpercig, majd rögtön a szülővárosában van az apjával, aki visszaküldi. És a következő jelenetben a hercegnő egy erkélyen áll, belép a császár, tehát újra a fővárosban tartózkodik. Ez az utazás jó esetben is napokat vehetett igénybe, mi viszont kb. 5 perc alatt letudjuk az oda-visszát meg a célállomáson töltött időt. Moctezuma aztán bejelenti: „letelt a gyászidőszak”, ám mindenki ugyanúgy néz ki, a néző meg honnan tudja, mennyi időt jelent ez? Újabb hihetetlen példa, amikor egymást követő két jelenet között Rodrigonak méretes szakálla nő; az egyik szekvenciában még a hercegnő beszélget valakivel, egy snittel később pedig a semmiből mintha ugyanabban a teremben trónolna a császár és hirtelen ott van vagy 10 ember. Napok vagy órák teltek el itt? Végül megemlíteném a második csatát, ami csak úgy, hirtelen, a semmiből elkezdődik. Az elsőnél láthatjuk a két csapat felvonulását, a készülődést, a rohamra felszólító parancsot; itt meg a császár beszélget a tanácsadójával, vágás, Cortés rohamot vezet az aztékok ellen. Mindezek mellett a kb. 2 órás játékidő bizonyos szempontból mégis irtó hosszúnak tűnik – pláne a Film+ reklámblokkjaival.

Az Idő hiánya mellett az eltűnő-feltűnő szereplők szintén akadályozzák a cselekmény sima folyását, ezen kívül az események láncolata egyre bonyolultabb. Kezdetben az azték udvari intrikák vannak, aztán ebbe belecsöppen a két európai, akik megpróbálnak alkalmazkodni új környezetükhöz, amaz meg hozzájuk; utána jön Cortés és átmegyünk hódító háborúba, de közben még mindig ott az udvari intrika, Tizquitl keresi Rodrigot, utána megpróbálnak boldogan együtt lenni; megjelenik az inkvizíció (és egy jelenet után eltűnik), a kereszténység (teljesen háttérbe szorul), a lázadás a megszállók ellen, a vallások ütközése (csak alig érzékeltetik), Cortés konfliktusa a spanyol uralkodó réteggel, stb. Ráadásul van egy rakás mellékalak, akiket fejben kellene tartani, hogy megérthessük a hozzájuk kapcsolódó (ki nem fejtett) tragédiákat.

„Vakok és süketek leszünk.”

Számomra ez az egyik legrosszabb, mert látom, mennyi energiát öltek a produkcióba. A jelmezek, a helyszínek, a díszletek, a színészi játék, az effektek és a zene nagyon jók, ezek együtt remek atmoszférát teremtenek; csakhogy nincs Idő, nincs egyértelmű jó és rossz, nincs kiért izgulni és szinte semmi sincs eléggé kifejtve; de mégis mindez túl hosszúnak és furcsának érződik. Sokkal jobb lett volna, ha sorozat készül ebből az egészből! Fel lehetett volna építeni az egyes városállamok közti viszonyt; megmutathatták volna Moctezuma felemelkedését; felépíthették volna az Azték Birodalom vallását, társadalmát, történelmét. Lehettek volna kellemes epizódok, amik Rodrigora és Quinterora fókuszálnak; drámai részek ahol Cortés akarata nekifeszül az embereiének; amikor a vezér saját boldogulásáért harcol a nyomában lévő hatóságokkal; amikor Rodrigo és Tizquitl szembe szállnak az inkvizícióval. Lehettek volna hatalmas csaták, felkészüléssel, elénk tárhatták volna a következményeiket meg a spanyolok kegyetlenkedéseit – a lista vég nélkül folytatható. Egyetlen film játékidejébe akarták belenyomni mindezt, de így nem működik.

A negyedik nagy probléma, hogy mi az üzenet és ennek ki a célközönsége? Az olaszoknak, a portugáloknak és a spanyoloknak mind nagy gazdagságot hozott az Új Világ, főként a spanyolok felemelkedéséhez elengedhetetlen volt a gyarmatbirodalom, ennél fogva ha ők a készítők, akkor saját dicsőségüket akarják majd hangsúlyozni. Ezt én nem érzékeltem. Azt se, hogy esetleg megpróbálták volna felmenteni őseiket a rombolásuk okozta károk felelőssége alól; ugyanakkor a manapság divatos „minden a fehér ember hibája” propaganda sincs benne. Történelmi szempontból 2 valós alakkal találkozhatunk, mindenki más fiktív, az események pedig maguk is kitaláltnak hatnak, ezért cikkem tárgya korképként vagy historikus tablóként nem eléggé hiteles. Ha viszont szerelmi történetről van szó, tehát egy romantikus kalandfilmről, amit valós történelmi helyzetbe ágyaztak, akkor meg korántsem eredeti, hiszen végső soron Pocahontas sztorijáról van szó, csak délebbre történik; ráadásul Bud Spencer jelenléte se indokolt. Ha az ő rajongói táborát akarták megnyerni, akkor miért nem kaptunk valamit? Tehát lényegében nem lehet megállapítani, hogy kinek és miért készült A szél fiai; ki és miért számít pozitív vagy negatív szereplőnek benne; kiért kellene szorítani, kit kellene utálni; és végső soron mi a frászt akartak nekünk elmesélni?

Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg gyorsan az alkotókat, illetve a színészeket, akikről eddig nem esett szó: Az író-rendező José Miguel Juárez mindössze 4 mozit dirigált, ezek között a legmagasabb imdbs pontszám 5.4. Egyébiránt társproducer volt a Christopher Lambert főszereplésével hazánkban készült A harag napjában, ami asszem egészen tűrhető. A forgatókönyvet-történetet Juárezen kívül a már említett két nő, Daniela Fejerman és Inés París írta, akiknek jóval több van a rezüméjén, plusz jó pár projekten együtt dolgoztak – mindenesetre az általuk készített sorozatok, mozik nekem semmit se mondanak. Az egyik fő producer Bud fia, Giuseppe Pedersoli, akit apja késői munkáinál gyakran ott találunk a stáblistán. A kitűnő zenét Pablo Arellano és Jorge Reyes szerezte, a szép látnivalókat Arturo de la Rosa fényképezte. És ha már szép látnivaló, mindenképpen meg kell említenem Anilú Pardot, ő alakította Malinallit, a falubeli szemre való „tolmácsnőt”. Meglepő, de már 42 éves volt ekkor, szerintem jóval fiatalabbnak tűnik. Sajnos a vele lévő másik nő személyazonossága, akit Bud megfogdos, nem egyértelmű, mert a neve nem derült ki a sztoriból, nekem ő tetszett a legjobban, sajnos pont ő tűnik el leghamarabb. Egyébként összességében minden megjelenő nő szép és a korszakhoz méltóan nem viselnek melltartót, szóval ha férfi vagy, legalább ennyi kellemes élményben mindenképp lesz részed a megnézés során:P A hercegnőt játszó Úrsula Murayamának ez volt az első filmje, korábban csak sorozatokban játszott, egészen pontosan a hazánkban is nagy sikerrel vetített Esmeraldában meg a Rosalindában.

Lássunk most olyan hibákat amik csak részben köthetőek a korábban felsorolt nagy négyeshez, inkább dramaturgiai ökörségek: A nyitánynál a hercegnő azt mondja a narrációban, hogy „őserdő”, ezt a szót bizonyosan nem használták az aztékok. Moctezuma egyik törvénye szerint az uralkodó szemébe senki se nézhet bele, ez az első konfliktus, amivel Tizquitl felkelti a császár figyelmét. A tanácsadó, aki ragaszkodik a törvények betartásához, ugyanakkor mindig belenéz Moctezuma szemébe, később pedig van minimum még egy pasas („az »ez a fickó veszélyes«), aki szintén megteszi ezt. Itt nyilván arról van szó, hogy ez a dolog később háttérbe szorul másokkal szemben, illetve a császár hatalmának gyengülésével ez a törvény is értelmét veszti, viszont szerintem az alkotók csak simán elfelejtkeztek róla. A férj-jelölt mellett az inkvizíciós pap ugyanúgy csak egy jelentben szerepel – az előzőnél legalább párbeszédben megindokolják, hogy egy hadjárat során vesztette életét, utóbbinál, aki igen fenyegető próbákat helyez kilátásba a hercegnő számára, nincs ok, miért tűnik el. Amikor a császár kilép az erkélyre, ahol szembenéz a Tollaskígyó érkezését jelző viharral, akkor a lecsapó villámok fénye piros színű. Talán ilyen lehet a valóságban is, számomra azért fura volt.

Ugyanilyen megmagyarázhatatlan Rodrigo hajszínének változása. Tizquitl úgy írja le, mint akinek „arany a haja”, Mixcoac rajzán egyértelműen sárga a haja, a gyakorlatban viszont hol szőkés barna, hol barna – ez különösen feltűnő Cortés mellett, aki tényleg szőke, csak festett. A férfi főhőssel kapcsolatos egy újabb kihagyott részlet, a Jézus-allegória, hiszen ahogyan a hősnő álmaiban megjelenik és ahogyan a kinőtt szakállával fest, az egyértelműen Isten fiát juttattatja a néző eszébe. Valahogy a katolikus hit meg a nevében elkövetett gaztettek alig jelennek meg bármilyen formában… Úgy tűnik, hogy „az aztékokat” mindenki utálja a kontinensen, ezért nem okoz nekik problémát ellenük fordulni, még akkor se, ha a jövevények teljesen különböznek tőlük, míg „az aztékok” hasonlítanak rájuk. Azért tettem idézőjelbe, mert korántsem egyértelmű, ki melyik nép tagja. Konkrétan megnevezik a toltékokat, akikkel az első csatában vívnak a hódítók, ők azonban sem ezután, sem ezelőtt nem jelennek meg és mindenki másnak ellenségei. Tizquitl néha úgy viselkedik, mintha ő maga nem azték lenne, máskor meg „a népemnek” nevezi őket (ezért is tettem kérdőjelet a bemutatásába).

Rendkívül hülye jelenet, amikor a puszta közepén három farúdra fel van tűzve kb. 30 emberi koponya. A spanyolok megállnak előtte, Cortés leszáll a lováról, majd megkérdezi Malinallit: „Ez mit jelent?” Na, vajon mit?:D Ugyanilyen kirívó hülyeségnek tartom az első csatában, mikor az addig hírből sem ismert íjászok megjelennek, majd valaki (talán éppen Bud) közli „A nyilaik nem érnek el minket, ők viszont pont lőtávolságon belül vannak.” Elképzelhető, hogy egy korai spanyol muskéta messzebbre lőtt, mint egy azték íj, de az ellenkezője is simán lehet; ráadásul az íjászok sokkal pontosabban tudtak lőni akkoriban. Még egy nagyon feltűnő történelmi (?) kiszólás, amikor szerintem totál oda nem illő módon Rodrigo azt mondja akkor már feleségének: „Előtted csak egy nőt szerettem”, aki zsidó volt, nem adta fel a vallását, ezért megölte az inkvizíció. Ez miért kellett ide?

Az eddig felsoroltak kis hibák, vannak viszont még elég nagyok. Az emberáldozat, a levágott fej meg a többi tök jó effekt után a csaták rendkívül bénának hatnak. A spanyolok csak megsimítanak valakit a kardjukkal, az elvágódik, se vér, se csonkítás, semmi se tűnik igazinak. A „megszentelt gombás” szekvenciában öncsonkítás zajlik, ez szintén hitelesnek látszik, viszont itt újból vissza kell térni a negyedik fő problémához, mert ha nem tudjuk ki a célközönség, s mi az üzenet, akkor az se világos, mennyi erőszakot engedhetünk a vászonra. De ha a levágott fej belefér, akkor Moctezuma halálát miért nem mutatják premier plánban? (Én még személy szerint több meztelen nőt is szívesen láttam volna:P) A csaták legnagyobb baromsága viszont az, hogy a nevesített szereplők sose viselnek sisakot. Ezek a fejfedők nem voltak zártak, mint a lovagoké, ezért simán látható lenne mindenkinek a pofája; ráadásul a próféciák szerint a sisakok alakja megegyezik Quetzalcoatl viseletéével. Ha az ő nevében járnak el, rá hivatkoznak, miért nem hordják a jelét? Miért nem akarják rendesen megvédeni magukat (lásd ismét Quintero hiányos felszerelését)?

A rendkívül nevetséges jaguáros jelenet felvezetésénél Rodrigo, aki nem ismeri se a vidéket, se az országot, se a falu környékét, se a kontinenst, a jó tanács ellenére egyedül indul útnak a dzsungelbe mindenféle útmutatás vagy vezetés nélkül. Itt tök véletlenül pont abba az irányba megy, amerre Mixcoac… Utóbbi révén idecitálhatom a 3-as próbát, amit a főpap (?) szerint Moctezuma révén Quetzalcoatl megtestesülésének ki kell állnia. 1. Küldj neki kincseket! Ha csak a gazdagságért jött, akkor elmegy. 2. Küldd el hozzá Huitzilopochtli harcosát, hogy párbajozzanak! Őt csak a Tollaskígyó ölheti meg. 3. Küzdj meg vele egy csatában! Ha tényleg a szél fiai, akkor megölnek minden aztékot. Mi történik? Amikor ez a felhívás elhangzik, Cortés még nem ért oda, ekkor jön. Tehát a kincset Rodrigonak szánják, de mire a küldöttség odajut a faluba, már Cortés is ott van. Innentől mindenki úgy veszi, mintha utóbbi lenne a jövevény, akiről beszéltek – kivéve Mixcoac, aki tudja, hogy Rodrigo az embere. Őt azonban jobban érdekli a hercegnő híre, mint a kincs. A csata megtörténik, csakhogy az aztékok helyett a toltékokkal, ezek után az ifjú lázadó lesz a kiválasztott, aki a háborúisten nevében megpróbálja megölni – Cortés-t. De miért őt? Eddig Rodrigoról hitte, hogy ő a küldött! Honnan tudják meg az aztékok, ki az új célpont, az új góré? Na mindegy, Mixcoac elbukik és még csak meg sem ölik, hanem fogolyként végig kell néznie a következő csatát. Ez az a csata, amit a pap kért (amelyik csak úgy indul a semmiből), a végkifejlet sejthető. Szóval van is próba meg nincs is, teljesíti(k) is, meg nem is.

A jaguáros után jön a második leghülyébb jelenet, mikor Rodrigo – ismét egyedül – bevágtat Tenochtitlánba, mert (elvileg) azt a hírt kapja, hogy a hercegnő veszélyben van. Sosem járt még ott, tehát nem tudhatja, pontosan merre van a város, simán eltévedhetne a dzsungelben. Amikor mégis odaér (és kiderül, hogy amúgy Quintero a nyomában van a derekára kötött puskával, hogy aztán végül sose érje utol és sose segítsen neki), valahogy tudja, hová kell mennie, a templomhoz, ahol szerelmét (akivel addig egyetlen rövid pillanatra találkoztak csak) fel fogják áldozni. A városba egyedül betörő lovas útjából senki se ugrik el, a közeledtét senki se hallja, senki se akarja megállítani. Ha isten, miért nem borulnak le előtte? Ha szörnyetegnek látszik, miért nem futnak szét előle? A városon belül az őrség, akik a templomnál a szertartás ideje alatt nyilván ott vannak, miért nem próbálják megállítani? Ha tényleg ilyen pocsék volt a közbiztonság, akkor nem csoda, hogy 500 ember lenyomta őket…

A „tilos a szemébe néznihez” hasonlóan pillanatok alatt eltűnik a nyelvi akadály is. Azt még értem, hogy a két falusi nő alap szinten megtanulja a spanyolt és hasonló szinten megtanítják a két férfit, de Tizquitl, a császár és a többiek honnan tudnak spanyolul? Az a nyelv, amit a császár használ, miért nem jelenik meg sehol máshol? A film utolsó 5 perce hasonlóan érhetetlen, mert hirtelen az egész spanyol kompánia az éjszaka közepén elindul valahová, út közben az aztékok megtámadják őket, elvileg sokan meghalnak, de aztán reggel lesz, mennek tovább és miközben a hercegnő, a férje és Quintero elsétálnak a távolban, Tizquitl másodszorra, egyben utoljára narrációba fog, amiben elmondja, hogy amúgy hová ment mindenki és mi lett a történet vége. Mert azt már senki se láthatja, ez a mozi ugyanis itt véget ér… Ezt az összecsapott befejezést látva eszembe jutott a Druidák alkonya, ahol ugyanígy egy mitologikus időkbe helyezett szerelemespár történetét akarták megmutatni, de elfogyott a pénz, a szakértelem meg a lelkesedés. Vajon a Hijos del viento esetén is ez történt vagy valami hasonló?

Érdekességnek mindössze annyit tudok mondani, hogy az egyik jelenetben látható egy hatalmas, kétfejű sasos Habsburg zászló, ami nekünk, magyaroknak sajnos nagyon ismerős (igaz, ez a spanyol ágé); valamint hogy cikkem tárgyának van egy alternatív hazai címe is, ez pedig Az aztékok bukása (A szél fiai sokkal jobban hangzik). A port.hu fórum részlegén semmi igazán izgalmasra nem leltem, az imdbn mindössze 3 vélemény van, ezek közül kettőből idéznék. Kirpianuscus nevű felhasználó említi a Pocahontas-hasonlóságot, ami a nézés közben nekem is feltűnt, mégsem jegyeztem fel, így köszönöm neki az emlékeztetést! unbrokenmetal így foglalja össze a látottakat: „Ez egy közepes történelmi film, rosszul megrendezett csatajelenetekkel, ami bölcsen inkább a Rodrigo és Tizcuitl (Ursula Murayama) közti szerelmi szálra fókuszál. A mozis legenda, Bud Spencer, aki akkoriban 70 körül volt, játssza a hős jó barátját. Mégis furcsa választás egy ilyen meglehetősen kicsi produkcióba.”

Utólagos toldások: Érdekes módon magyar nyelvű wikipedia-lapja van, angol nincs. E szerint a mexikóiak is részt vettek a produkcióban; Quintero katona; a játékidő csak másfél óra; négy féle magyar szinkron is készült hozzá (én az 1.-t láttam, amiben Kránitz Lajos volt Quintero). A Spencer-Hill Film Adatbázis szerint a készítés éve 1999 és a mexikóiak nem vettek részt benne.  

A feljebb olvasható véleménnyel felesleges vitába szállni. A szél fiai egy jól kinéző, szép nőket, szép díszleteket, szép jelmezeket, jó zenét és jó színészi játékot felvonultató opus, ami azonban összecsuklik önnön logikátlanságai, elsietettsége, valamint kivitelezési és forgatókönyvi/történeti hibáinak súlya alatt. Sem a történelem kedvelői, sem a Bud Spencer-rajongók nem kapják meg tőle, amire számítanak, s bár bennem számos gondolatot ébresztett, mégsem tudom igazán ajánlani. Sorozatnak első rangú lett volna, ebben a formájában viszont nagy jóindulattal csak egy közepest tudok rá adni.

Pontozás:

imdb: 4.8

port.hu: 6.5 (Érdekes, hogy Bud rajongótábora is elismeri, nem valami jó, az átlag mozijai 8 fölötti pontszámon állnak.)

Szerintem: 3/5

Most már, úgy tűnik, a helovén beépült a magyar köztudatba – viszont a farsang megmaradt, úgyhogy nekünk akkor két ilyen „ünnepünk” is van. Csütörtök este választhattam volna a legújabb-kori Halloweenek első részét, de aztán úgy gondoltam, inkább megnézem azt a filmet, amit az elmúlt mondjuk 5-7 évben először akartam látni a mozik kínálatából.

Az első Agymanók egy aranyos, szórakoztató és vicces mozgókép, amibe azért igen nagy mennyiségű drámát nyomorgattak bele. Legalább kétszer láttam eddig, sose okozott csalódást. Amikor megtudtam, hogy készítenek hozzá folytatást, rögtön rossz érzésem lett: Mi van, ha elrontják? Mert ez egyáltalán nem nehéz, főleg az animációs filmeknél, ahol a karakterek megvannak, a számítógépen keresztül pedig parancsokat lehet nekik osztogatni – azt csinálják, amit mondanak nekik, ellenvetés nélkül. Magyarul egy ilyen típusú mozgókép esetén a készítőknek gyakorlatilag nincsen semmiféle fékező mechanizmusa, egyedül a pénzeszsákok szólhatnak (és szólnak) bele a tartalomba. A végeredmény pedig valami olyan lesz, mint a Lightyear, amit nem ok nélkül utálnak. Szóval ezzel az előzetes félelemmel vágtam bele az Agymanók második kalandjába – bizonyos szinten a félelmeim beigazolódtak, viszont mégis kitűnően szórakoztam. Hogy lehet ez? Megtudhatjátok a történet felvázolása után:

Két évvel az első rész után visszatérünk a Fejhadiszállásra, Riley (hangja ezúttal Kensington Tallman) Elméjébe, ahol Derű (Amy Poehler), Bánat (Phyllis Smith), Harag (Lewis Black), Majré (Tony Hale) és Undor (Liza Lapira) nagy eseményre készülnek. „Otthonuk” ugyanis lehetőséget kap a középiskola menő hokicsapatától, mindössze bizonyítania kell egy három napos edzőtáborban. Azonban a katasztrófa ismét beüt a pubertás indulásával, aminek következménye négy új Fő Érzelem megjelenése: Pánik (Maya Hawke), Irigység (Ayo Edebiri), Unalom (Adéle Exarchopuolos) és Szégyen (Paul Walter Hauser) teljesen felforgatják a korábbi manók világát, nem beszélve a veszélyről, amit hordoznak. Riley-nak ugyanis mostanra kialakultak a Meggyőződései, amely a Személyiségét alkotja, ám a vezéri babérokra törő Pánik ezt és korábbi hőseinket is kidobja az Elme Hátuljába. Szerinte újabb Meggyőződésekre van szükség, mert ezek biztosítják a 13 éves lány jövőjét. Derű és csapata így ismét kénytelen bejárni a Tudat különböző zugait, hogy megpróbálják visszaállítani a régi rendet. De vajon lehetséges-e ez egyáltalán?

Ha röviden akarom összefoglalni az Inside Out 2-t, akkor olyan, mintha valaki megnézte volna az elsőt, utána a Kerge kacsák-trilógiát, majd arra gondolt, hogy ezek tök jól illenének egymáshoz, de a Demóna 2. alkotóit kérte volna fel az egyesítésre…

SZPOJLEREK INNENTŐL

Először muszáj beszélni a multikultiról… Egyszerűen nevetséges, hogy a hét elején mentem az utcán, balról jött három 40-es nő, jobbról egy autóba szállt be egy fiatal pár, pici gyerekkel. A jobb oldaliak cigányok, a bal oldaliak ukránok voltak. Október 23-án a Parlamentnél az egyik őr azt mondta, örül, ha magyar szót hall; a sorban közvetlenül előttünk három olasz állt, előttük egy igen barna fiatal asszony nála jóval világosabb bőrű párjával és tejeskávé-színű kislányukkal, őelőttük 8 mongol-tatár, akik oroszul beszéltek. Az ’56-os emlékműnél a várakozókhoz odalépő, angolul megszólaló 60 körüli asszonynak az előttünk álldogáló 45-50 éves külföldiek őszintén bevallották, fogalmuk sincs, mi ez az emlékhely, nem is tudták, mi az, amit meg akartak nézni. Odalent fekete fiatalember sétált, egy-két másodpercet töltött az angolul is olvasható szövegek előtt, látható volt rajta, hogy egyáltalán nem fogja meg, mi történt itt 68 éve. A Parlament folyosóján nem lehetett elférni az önmagukat fotózó, főként közel-keleti és indiai turistáktól. Aztán hazaérve szembejött egy echte néger család, apa, anya babakocsival, mellettük bongyorhajú kislány…

Értem, hogy a világ efelé tart és sokan azt gondolják, elkerülhetetlenül nagy népi olvasztótégely lesz Európa, ahogy az USA és Kanada már régen az, de nem tudom elfogadni, hogy egyszerűen MUSZÁJ egy GYEREKEKNEK készülő filmet ilyen szinten telerakni reprezentációval. A történet szempontjából SEMMILYEN jelentősége nincs, csakhogy a „helyszínt” adó szőke, kék szemű, fehér apától és fehér anyától született Riley-t nem lehet lecserélni. Ezért körbe rakták „kisebbségiekkel”, viszont olyan elviselhetetlen mértékig, hogy ténylegesen keresni kell a fehér embereket körülötte. Vágjunk bele a részletezésbe:

Lehetne kötözködni azzal, hogy miért éppen jéghokit játszik e leányzó, de Minnesotából jött, ott pedig ez „nemzeti” sport, úgyhogy elfogadom. Na most, képzeljünk magunk elé egy hokijátékost, szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek Wayne Gretzky ugrik be, aztán egy edzőt, szülővárosom csapatánál például egy kopasz, szakállas, szemüveges pali van, aki tök fehér és vagy amerikai vagy valamelyik északi államból jött. Itt mit látunk? Időrendi sorrendben ezt tárják elénk: Lány hokicsapat. A bíró néger, az ellenfélnél van egy néger játékos, még egy néger játékos a saját csapatban (a „nagyon segítőkész” jelenetnél); újabb néger, ez már lány, gondolom hősnőnk legjobb barátnőinek egyike lesz – így van, a másik csaj meg valami indián lehet vagy ázsiai. 5 percnél járunk… Aztán: Bree a kapus, ő ugye néger, van még legalább 4 néger a csapatban, és már az edző is egy néger nő rövid hajjal. Az álom-hokicsapatban is van 2 néger, a kapitány latin-amerikai. Eddig nekem az se volt egyértelmű, hogy Riley lány-ligában játszik, lásd a már említett Kerge kacsákat, ahol vegyes csapat volt.

18. perc: a középiskola. Balra egy kerekesszékes, jobbra egy hidzsábot viselő lány. Ezek egyáltalán nem lényegesek a sztori szempontjából, de mégis direkt beletették őket, nem véletlenül vannak ott, időt és energiát áldoztak rá, hogy benne legyenek! A kerekesszékes különösen idegesítő, mert tudatosan nem látod meg, csak ha éppen akkor megállítod a lejátszást. De legalább nem tették be a hokicsapatba, ellentétben A Lármás-családdal, ahol az örökké törött lábú, bottal menő leány egyike a futballistáknak, sőt, pályára is lép minden meccsen. A diverzitás jegyében a három új segéd (róluk később lesz szó) közül Bloofy-t fekete színész, Lance-et egy ázsiai, a Legsötétebb Titkot fehér ember játssza; a négy új Érzelem (őket is később tárgyalom) közül három nő, a háromból egy fekete.

Val, a szupermenő latin-amerikai lány nagyon kedves Riley-val, felajánlja neki, hogy beviszi a barátnői körébe. Kikből áll ez a kör? Az említett latin-amerikai mellett van a hidzsábos, egy leszbikusnak tűnő fehér, egy néger és egy ázsiai. A telefon-elkobzásnál pedig ott ül egy kiköpött indiai lány is. A fehéreket egy alapvetően fehérek által játszott sportban KERESNI KELL, Riley mellett csak a hol eltűnő, hol újra megjelenő „leszbi” meg egy, a háttérben egyetlen jelenetig látszódó szemüveges csaj van, mindenki más fekete vagy barna. De ez nem elég, ugyanis most már az Elmében dolgozó munkások között is rengeteg nő van, akad, akinek nagy, boglyas afrofrizurát rajzoltak, mert hát az egységesen kék, kitalált figurák között is kell lennie négernek… Az abszolút mélypont pedig az, hogy a nyilvánvalóan tehetséges, fehér, kék szemű kislányt beválogatják a menő suli menő csapatába, miközben a kevésbé tehetséges fekete és ázsiai barátnői másik suliba, másik csapatba mennek; ezt ellensúlyozandó a sztori vége felé a kék szemű, szőke, fehér lány bocsánatot kér a két barna szemű, barna bőrű kisebbségitől, akiket „elnyomott” a saját önző érdekéből. Szerintem nincs olyan érv, ami mindezt elengedhetetlennek tüntetné fel, ami meg tudná magyarázni, miért MUSZÁJ ez ide. „Kit érdekel?” „Nem számít.” De, igenis számít, mert MINDENHOVÁ odateszik és nincs semmi szerepe, azon felül, hogy propaganda legyen!

Másodszor, a Disney-nek itt ez a jó kis trilógiája, a Mighty Ducks, amely gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye és az ugyanilyen multikulti, „felvilágosult”. Van belőle három rész, plusz egy sorozat, amit valószínűleg senki se nézett, tehát miért kell még egy ilyen film? Az Inside Out 2 annyi mindent tartalmaz, ami benne volt a Kerge kacsákban, hogy csak na: 1. A hős be akar kerülni a menő csapatba, ezért faképnél hagyja a vesztesnek ítélt barátait (3. rész). 2. A szedett-vedett srácok képviselik az értékeket, a menő csapat pedig végülis nem ér annyit, mint ezek az értékek (mindhárom rész). 3. Az edző túl szigorú (3. rész) – ezt azonban nem bontják ki, semmi se lesz belőle, a figura is elfelejtődik a cselekmény végére (a mór szó szerint megtette a dolgát, úgyhogy mehet). 4. "A hobbim lesz a munkám, túl komolyan veszem, elfelejtem, hogy ez szórakozás kellene legyen" (2. rész). 5. Charlie büntetőjének mozdulatai az 1. részből benne vannak Riley víziójában és az utána következő szekvenciában. 6. Val azt a trükköt csinálja a koronggal, mint a cowboy srác a 2. részben. 7. Az edzés előtti edzés szintén jelen van a Mighty Ducks-nál.

Van viszont pár klisé, ami kimarad: A menő gyerekek valójában seggfejek (mindhárom rész) – ebbe az irányba a készítők nem mertek elmenni, mert ha már reprezentálunk, akkor azt csakis pozitívan lehet.  A vágyott menő példakép gonosszá válik – ez egy bejáratott Disney-klisé, ám Val egyszerűen túlzottan tökéletes, ami különösen ellenszenvessé válik annak tükrében, amiken Riley-nak keresztül kell mennie. A puska-a-falon a vörös füzet, egy 2000-ben vagy azelőtt készült filmben ezt a menő lányok nyomására szerezné meg a hősnő, itt saját elhatározásból. És mivel a normális családot jelképező Anyu meg Apu ici-pici fél perces jelenetekben látható csak, így a valóság síkján zajló eseménysort össze lehetne foglalni úgy, mintha a Kerge kacsák 4-et néznénk, ahol Charlie lány, a fehér ember pedig valószínűleg kisebbségbe került.

Oké, DE és ez egy nagyon fontos DE, a készítők azt a módszert használták, mint az An Adventure in Space and Time alkotói: A kötelező „felvilágosult” mocskot 90%-ban összesűrítették a felvezetésbe, így a néző kikerülhetetlenül, nagy adagban kapja a propagandát; viszont, ha lemegy a torkunkon, akkor az elkövetkezendő kb. 1 órában semmi ilyesmi nem lesz!

SZPOJLEREK VÉGE

Merthogy átlépünk az Elme síkjára, ahol már a nyitány nagyon jó, dinamikus rockzene szól, az ismert figurák egy-egy kis részlete jelzi, visszatértek a kedves manók. A 8. percig az alkotók ellőttek mindent, ami az előző részben volt: Minden manó kapott egy-egy jellemző pillanatot, megvolt a felvezetés, a majom-utánzás, a „most minden tök jó” és a néző várhatja, amikor minden tökre megy majd. Mindezek kötelező körök egy folytatásnál – és most megint jöhetne egy de, de egyelőre nem jön.

Mert először elmondom inkább, hogy az Agymanók 2. nagyon vicces. A 10. percig már kétszer tudtam felnőtt fejjel röhögni, de később jöttek még sokkal jobb poénok is („Elnyomott érzelmek vagyunk!”, Lance megpróbál kijönni a páncélteremből, a szarkazmus hatása vagy az a vicc, amire nem számítasz, de mégis számítasz). A humor-források 95%-a tényleg vicces, ha akarom, akkor is csak a stáblista utáni legvégső jelenetet tudom megnevezni, ami számomra nem működött. Ez már óriási pozitívum!

A következő jó pont az új Érzelmekért jár, ők négyen vannak: Pánik, aki csak elnagyoltan antropomorf, azt se lehet megmondani, lány vagy fiú, amíg meg nem szólal; Irigység, aki nagyon aranyos; Szégyen, aki igazán szeretetre méltó és Unalom, aki… hát, nem túl érdekes. A négyből számomra kettő kedvelhető, kettő pedig semleges. (Kis megjegyzés a nevekhez: Mivel angolul néztem, nem tudom, mi a hivatalos magyar nevük.) 

ÚJABB SZPOJLEREK

Megint felmerült bennem ugyanaz, mint az első résznél: Mi a manók tényleges szerepe? Ki vagy mi irányítja Riley-t? Mert nagyon úgy látszik, hogy tök jól elvan magában is, az Elme-dolgozók meg a Fejhadiszálláson kívülről származó parancsokat követnek. Ki vagy mi adja ezeket a parancsokat? Ha ez az Elme, akkor a test adja a parancsokat? Az első részben még a Személyiség-szigetektől származtathattuk ezeket, ám itt a szigetek teljesen lényegtelenné válnak, csak a 8 perces bevezetőben láthatóak, utána soha többet, helyüket átveszi a Meggyőződés-rendszer, ami eddig nem volt. Tehát elvileg mindig akad egy a manóknál hatalmasabb erőnek számító dolog, csakhogy a személyiség előtt nincs semmi. Lehet, hogy Derű és kompániája igazán csak addig kellenek, amíg a nagyobb erők kialakulnak?

Azon szintén lehet agyalni kicsit, hogy mikor és miért veszik át a manók az irányítást? Majré és Harag az egész játékidő során egyetlen alkalommal érhetnek a konzolhoz, Undor és Bánat kétszer vagy háromszor, Szégyen talán négyszer, Irigység egyszer. Az összes többi időben Pánik „vezet” és ő egy percre se hagyja ott a „parancsnoki széket”. Vajon lehetséges, hogy a test megtagadja a parancsot?

Harmadik gondolat-mag pedig a manók rangja, ugyanis az építőmunkások, a rendőrök és a Memóriában dolgozók láthatóan ignorálják őket, semmit se tudnak róluk; míg például Pánik úgy mutatkozik be Derűnek, mint annak „nagy rajongója”, a „Párnavárban” pedig az ottaniak izgalommal vegyes csodálattal bámulják Derűt. Akkor híresek vagy nem? Ők a főnökök vagy nem? Vagy csak Derű híres, a többiek meg az alárendeltjei, akikről a kutya se tudja, kicsodák? Sajnos az utóbbi tűnik valószínűnek, amire a film rájátszik azzal, hogy az előző epizódban igen fontos Bánattól elveszi a képességét, majd a figurát teljesen háttérbe állítja; Harag feje csak az átépítésig lángol párszor, a játékidő többi részében meglepően nyugodt, megfontolt és kedves; viszont, ha a jellemének megfelelően cselekszik, akkor a vele lévő két nő folyton leugatja. Majré szerepe kimerül annyiba, hogy ugyanazt a becsmérlő mondatot ismételgeti, valamint egyszer megmenti a csapatot; Undor pedig inkább vonzalmat jelképez (tehát ugyanazt csinálja, mint a Fejhadiszálláson maradt Irigység).

Az újabb négyes ugyancsak kiegyensúlyozatlan. A fókusz egyértelműen Pánikra kerül, ő a legjobban kidolgozott személyiség; Irigység meg mindössze a segédje, akivel megbeszélheti a dolgokat, ám a döntés jogát sose adja át neki, ő meg nem is akar dönteni. Unalom tökéletesen beolvad a háttérbe, kétszer lényeges szerepe van, egyébként viszont csak poénforrásként használják. Szégyen a második legfontosabb az újak közül, nála a mozdulatok, szem- és arcjáték adják ki az alakját, mivel sosem szólal meg. Számomra ő volt a legkiemelkedőbb a „jövevények” közül, a sztori szempontjából is kiemelten fontos. Kérdés, hogy egy amerikai lány fejében az Unalom miért francia, nos erre magyarázat az eredeti neve az "Ennui", amely franciául az unalom és a fáradtság sajátos elegyét jelentő, nehezen lefordítható állapot. Ennek folyománya, hogy Irigység angolul Envy (envi), az Ennuit pedig úgy mondják, hogy en-vhji, ami nagyon hasonlít rá, ezért én egy darabig meg is voltam győződve róla, hogy ugyanúgy hívják őket, csak Unalom franciásan ejti ki a nevét. A játékidő normális hossza (másfél óra) miatt a négy új központi alakra nem jut elég idő, ha külön-külön jöttek volna, sokkal jobban be lehetett volna mutatni a hatásukat. Ezen felül hiányolom, hogy az új beosztottak közül igazából csak Szégyen tesz valamit, mikor úgy hiszi, hogy a főnöke túlmegy bizonyos határokon, a másik kettő ráhagyja.

Miközben néztem a filmet, mindig volt, amiért izgulni lehetett: Mi lesz az új Meggyőződés-halom, amit Pánik kreál? Riley-ból tényleg szuper-hokis válik? Vajon újdonsült „barátai” ellene fordulnak majd? Mi a Legsötétebb Titok? Ezen kívül Derűt valahogy nem lehet utálni és bár Majré meg Undor közömbösek számomra, Haragot meg a partvonalra állították, mégis szurkoltam nekik, hogy megtalálják, amit keresnek, aztán visszaérjenek vele épségben.

Utólag azonban elmondhatom, hogy pontosan ugyanaz történik itt, mint a szintén Disney-tulajdon Az Ébredő Erőben: Fogták a régi, nagy sikerű első rész sztoriját, kicserélték benne a neveket, beletettek pár új mellékszereplőt, aztán lejátszották nekünk újra. Az Inside Outban eltűnik a Fejhadiszállásról Riley Legfőbb Emlékeinek gyűjteménye, Derűnek el kell hagynia munkahelyét, hogy az általa ismert, de igazából sosem látott „vidéken” megkeresse őket, a kénytelen-kelletlen társává váló kollégája, Bánat, pedig csak púp a hátán. Minden egyes út, ami látszólag visszaviszi őket a célhoz, újabb akadályt gördít eléjük, mialatt az Elme veszélyeit kell átvészelniük egy nem-Érzelem, de mégis számukra ismerős segítő, Bing Bong közreműködésével. A segítő erőfeszítéseinek hála Derű és társa visszajut a Fejhadiszállásba, ahol kiderül, hogy a korábban általa alkalmazott gyakorlat helytelen, helyet kell adnia a kollégái befolyásának is. A végén még van egy jó poén és ennyi.

Az Inside Out 2-ben eltűnik a Fejhadiszállásról Riley Meggyőződéseinek halmaza, Derűnek pedig el kell hagynia munkahelyét, hogy az általa ismertnek hitt „vidéken” megkeresse azt, miközben a kényszerből mellette lévő kollégái csak púpok a hátán. Minden egyes út, ami látszólag eljuttattatja őket a célhoz, újabb akadályt hoz, mialatt Pánik ellenük dolgozik és a visszaút sem biztosított. Szerencséjükre ezúttal több nem-Érzelem, de általuk ismert karakter is segítségükre siet, így kiszabadulnak a fogságból, visszajutnak a Fejhadiszállásra, ahol kiderül, hogy mindkét „főnök” tévedett, és a korábban általuk alkalmazott módszer helytelen, oda kell engedniük egymást meg a beosztottjaikat a konzolhoz. Aztán van még két poén és ennyi. Ehhez jön, hogy Riley álmai ugyanúgy összetörni látszanak, mint 2 évvel ezelőtt, ismét megsemmisül a korábbi önmaga, ha csak egy rövid időre is, Derű pedig újfent önkényesen szelektál az emlékek közt, mialatt parancsolgat a többieknek.

A cselekmény lényegében ugyanaz: adott a főhős, akinek a messzeségből kell megszereznie valamit, amit vissza kell vinnie a kiindulópontra, ahol olyanok vannak, akik inkompetensek. Egy helyett most három segítője akad, de ők együtt teszik ki Bánatot komplexitásban, aki éppen azért került háttérbe, mert az előző részben a másodlagos főszereplő volt. A régi figurákat félreállítják az újak miatt, ahogy a régi alkotó Pete Doctert; az egészet mégis az eredeti főhős oldja meg és mozgatja, a végén azért ő nyer.

Az egész Meggyőződés-rendszer érdekes ötlet, mert végső soron a fő-manó által kiválasztott Emlékekből alakul ki, pont ahogy a Személyiség-szigetek a Fő Emlékekből – valószínűleg minden, ami Meggyőződéssé válik, Fő Emlék is egyben. Lehetett volna elmenni többféle irányba az indító Meggyőződés-rendszerrel, azonban (szerencsére) ezt nem tették meg. A „változz, ha győztes akarsz lenni” ősi klisé, ami általában úgy végződik, hogy az illető, aki eldobja korábbi önmagát, végül visszatér ahhoz, jelen esetben azonban mégsem egészen ez történik. A sport-eredményért végzett megerőltető munkát szerintem jól mutatják be, ugyanakkor Riley-nak sokkal fáradtabbnak kellene lennie. Megfogalmazódhat az a kérdés is bennünk, hogy milyen a jó ember és megéri-e feladni az elveinket a sikerért? Az új Személyiséget viszont a szorongás uralja, ez pedig tönkretesz mindent – a végső üzenet tehát pozitívnak tekinthető (ne aggódj annyit!).

Az új mellékszereplők nem tudják pótolni Bing Bongot, de közülük mindenképpen kiemelkedik Lance Slashblade (Yong Yea), akit a Final Fantasy főszereplőjéről mintáztak. Jópofa a kissé elnagyolt, régi stílusú animációja, a túldramatizált beszédmódja és gesztikulációi, a Metroidot és Sonic-ot idéző „speciális támadása”, illetve a már korábban említett poén, amikor ki akar jönni a „zárkából”, hát ott hosszasan röhögtem:D Őt a felnőtt közönségnek csinálták. A Legsötétebb Titoknál tudtam, hogy ez valami humorra kihegyezett alak, ám a végén, amikor „leleplezik”, az már korántsem ütött akkorát. A harmadik "új fiú" a piciknek rajzolt 2D-s tévés figurák paródiája, Bloofy (az egyik inspirálójának neve Bluey, aki szintén kutya), őt a megjelenítési módja meg a görbe tükör-jellege miatt tudtam értékelni. Hozzá tartozik a beszélő Övtáska, aki végülis a tényleges segítség lesz. Kicsi, visszatérő alak Nosztalgia, egy Fő Érzelem, aki túl korán jelenik meg – nagyon aranyos és jópofa, sajnáltam, hogy nem állhatott be a többiek közé, de tudtam, hogy fogjuk még látni!

Amint a korábbi epizódban, most újfent van egy szekvencia, amiben új animációs stílust láthatunk, ezen kívül Bloofy és az Övtáska 2D-sként léteznek a körülöttük lévő 3D-s világban, amit érdekes volt látni. Feltűnt, hogy Derű és Szomorúság haja ugyanolyan, valamint észrevettem a két első részbeli cameo-hang helyét, ők a Muppets-es Frank Oz és Dave Goelz, akik ezúttal is két Elme-rendőrt játszanak, felcserélt keresztnevekkel (Frank játssza a Dave nevűt, Dave a Frank nevűt). Ezek a jelenetek az elmében tényleg szórakoztatóak, de a való világban lévők már hagynak kívánnivalót maguk után…

A befejezés nyitott, nem tudjuk pontosan, hogy mi lett végül, odaképzelhetjük, mi az, aminek Riley örül – de talán nem is ez a fontos, hanem hogy miken mentünk keresztül a címszereplőkkel együtt. A stáblista elején van egy jópofa kis jelenetsor, illetve utána jön a Legsötétebb Titok titka. Ez a tényleges befejezés kicsit olyan, mint az egész film…

Néhány furcsaság (saját gyűjtés): Amikor bekerülnek a páncélterembe, minek a zseblámpa? Derű folyamatosan világít… A Fejhadiszállásba besurranó „ügynöknek” miért nem Majrét küldik? Tele van cuccokkal, mindenre felkészült, vékony és könnyen elbújik. Helyette a nagydarab, lassú, könnyen demoralizálódó és ügyetlen Bánat megy… Pánik honnan tudja, hogy az „emlék-ledobó” létezik? Amikor Derű megépítette, még nem volt ott, tehát nem láthatta és ez egy újítás, ezért leírást se olvashatott róla. Majré valamiért nem izgul a robbantás előtt, pedig ez lenne a dolga. Derű visszatartja a levegőt a „víz” alatt, de minek? Ő egy absztrakt létező, nem hinném, hogy levegőre van szüksége. A nagy meccs alatt miért van sötét az elmében, ha Riley ébren van? Ez a játszma leáll addig, amíg Grace és Bree vigasztalják Riley-t, utána meg mindenki úgy tesz, mintha semmi se történt volna. Elhangzik az alábbi mondat: „Mi nem dönthetjük el, kicsoda Riley…” Hát eddig nagyon úgy tűnt, hogy mégis. Vajon a sárga boldogság-górénak mennyi krízis kell még a változáshoz? A többiek úgy látszik, gyorsabban tanulnak nála. Érdekes, hogy az eredetiben Derű azonnal felismeri Bing Bongot, míg a trezorban lévő hármas közül csak Bloofy-t ismeri, Lance-re Undornak kell emlékeztetnie a többieket (pedig az ő feladata a gyűlölt dolgok megjegyzése lenne), a Legsötétebb Titkot pedig egyikük se ismeri.

SZPOJLEREK VÉGE 

Lássuk most az alkotói gárdát! A történet egyik kitalálója és a rendező a korábban storyboard (egyfajta rajzolt forgatókönyv, a beállításokat, a jeleneteket tartalmazza) rajzolóként és kreatív konzultánsként dolgozó Kelsey Mann (mivel számomra nem volt egyértelmű, így elárulom: ez egy igen ronda pasas), akihez pár animációs tv-sorozat epizódjai (pl. Megas XLR) és két propagandisztikus egész estés alkotás (Lightyear, Pirula panda) köthető. A másik sztori-kovács és a forgatókönyv első írója Meg LeFauve, aki dolgozott az Agymanókon, meg a Marvel Kapitányon (innen jön a „görl páör”). Viszont itt egy harmadik pofa, aki egyáltalán nem illik ide, a forgatókönyv másik készítője, Dave Holstein. Neki semmiféle animációs munkája nem volt korábban, semmilyen gyerekeknek szóló dologban sem vett részt. Az egyértelmű, miért vették fel, és szerintem neki köszönhetjük az első szpojlerekben leírt mocskot… Az első részt tető alá hozó Pete Doctert száműzték a társproducer székébe, ahonnan aligha lehetett sok befolyása a végeredményre, illetve meghagyták neki az egyetlen jelenetben hallható Apu Haragja szerepet.

Érdekességek: Az eredeti öt manó hangjai közül Mindy Kaling (Undor) és Bill Hader (Majré) nem vállalták a felkérést, mert Amy Poehler Derűként elképesztően nagy összeget, 5 millió dollárt plusz a bevételek százalékát kapta, míg az összes többieknek mindössze 100.000 dollárt ajánlottak fel. Phyllis Smith (Bánat) már nyugdíjba vonult, de mégis vállalta a visszatérést, azonban nem volt hajlandó Los Angeles-be utazni, ezért csak neki kibéreltek egy stúdiót Missouriban, ahol felmondhatta a szövegét, rajta kívül Lewis Black, Diane Lane és Kyle MacLachlan maradtak meg az első moziból, utóbbi kettő alig szerepel.  

A sztori és az új karakterek felépítéséhez a stúdió igénybe vette Lisa Damour klinikai pszichológus segítségét, aki három könyvet írt a tinilányok pszichéjéről; valamint Dacher Keltner pszichológia-professzorét, aki elvileg az első részben is segítséget nyújtott. Mellettük egy kilenc tinilányból álló csapat („Riley Brigádja”) szintén segített (róluk nincs kép sehol, pedig nagyon érdekelt volna, hogy néznek ki). Pete Docter eredetileg összesen 27 Érzelmet álmodott meg, itt pedig 9 új alakot terveztek bemutatni, de ezt leszűkítették 4-re. Keltner érdeme, hogy például a szintén Szégyenként fordítható „Shame” nem került be, a lányok pedig együtt találták ki Nosztalgiát. Egy rövid pillanatra bepillanthatunk a manók hálótermébe, itt Harag polcán káromkodás-üveg van (az Egyesült Államokból eredő szokás, ha káromkodsz, bele kell dobnod egy érmét, viszont itt a pénz mint olyan, nem létezik), Derűén pedig egy agyagból készült Bing Bong-szobor.

SZPOJLEREK ITT

Amikor bezárják az eredeti ötöst a nagy befőttes-üvegbe, akkor Harag simán tudná a lángoló fejét használni, hogy kijuttassa őket, de ez valamiért egyiküknek se jut eszébe. A szülők elméjébe tett utolsó betekintés alapján a Pánik felnőttként is megmarad, de a többi Érzelem kordában tudja tartani; míg a másik három már nincs ott, tehát a jelentőségük az idő előrehaladtával elenyészik. Az, ahogyan az egyes manók a saját Érzelmeiktől eltérőket élnek át (Derű dühös, Harag empatikus, Undor szenvedélyes, Majré bátor) azt mutatja be, miszerint ők is együtt nőnek fel Riley-val. Felröppentek hírek arról, hogy az elsődleges elképzelés szerint Riley leszbikus lett volna és szerelmes lesz Valbe, ebből a rajongásból még mindig nagyon sok érezhető, de a Lightyearbe erőltetett homoszexuális propaganda utáni erős negatív visszhangok miatt ezt megváltoztatták. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, én elhiszem.

A nép hangjai-rovat

kareshu írja a port.hu fórumán: „Az első tíz másodpercben megnyomták a vészcsengőt a mi agymanóink, hogy rossz mozira ültünk be. Az első rész klassz volt, de a második nem az 50+-osoknak készült. A mai idők jegyében ez a második rész inkább az összes kötelező píszi tartalmat kínálja. Eleve tinik a szereplők. Abból is csak a (szupiképességes) lányka neműek. (Kiráz a hideg a kamaszfilmektől, plusz a csaj-dominanciától.) Természetesen kőkemény férfisportot űznek: jéghokit éltre-halálra. (Kiráz a hideg a sportfilmektől is.) Alap, hogy csajszinknak afro ill. latin öri-barija van. És jön finoman a mostanság trendi "girl lamour" vonal is: hisztikrisztink belezúg a costaricai/kubai kinézetű mentor csajába. Szíve jaj vadul ver, míg a kezét foghatja! Na, ilyesmi feelingje van az elejének. Fél óráig tudom ezt bizton állítani. Mert ott én már nekikészülődtem egy kellemes szunyának. De nőm végleg megunta nézni, és kiparancsolt bennünket a napvilágra... Szemüveggel 5800 Ft volt a két jegy - hát inkább ettük volna el egy vendéglőben! :( Ja, 3D varázs aztán semmi, nem tudnék egyetlen wau effektet sem felidézni. Ja 2, poén sincs nagyon benne. Ettől függetlenül egyszer majd megnézem tévén, de hogy moziba nem áldoznék rá pénzt, az tuti. Legyen 5/10. De mégse, mert nyomtak rá 10-et, és nekem kompenzálni kell a valóság felé, ezért csak 1. [A humor tekintetében nem értünk egyet, de mivel ő csak az elejét látta, így nem tudhatja, miről maradt le. Sajnos tény, hogy a filmek/sorozatok így készülnek, vagy az elejét nyomják tele „píszivel” vagy hirtelen a közepére teszik be, vagy apránként szórják el, de mindig ott van. A látványvilágról korábban nem beszéltem, nekem megfelelt, Lance és Bloofy animációja kifejezetten tetszett.]

pajo68 véleményéből: „Pedig nekem nem is jött be az elsö!” [De azért a másodikat megnézted, moziban, pénzért. És annyi ilyen ember van! „Befizettem a sztríming szörvisz-díját, a sorozat első három része szar volt, de azért végignéztem, a többi is szar volt, de azért megnéztem a második évadot és azt is végig. Az is szar.”]

Az imdbről, angolból fordítva, elsőkén Ryoma_Nagare írásából: „Az első részben még az Érzelmek valamennyire befolyásolták Riley-t, itt inkább olyanok, mint a Power Rangers egy beszélő Megazordban. (…) A film valami olyasmit próbál belénk magyarázni, hogy Pánik ’attól védi meg Riley-t, amit nem láthat’, de Majré pont ezt csinálta az első részben.” [Valami hasonló nekem is eszembe jutott, a különbség az, hogy Majré a felkészülés mellett az utolsó pillanatban mindig közbelép; Pánik pedig teljesen a felkészülésre fókuszál, de amúgy Ryomának van igaza.]

Imalena írja: „Unalomnak és Irigységnek semmi értelme. Ezek az érzelmek nem így működnek. Az unalom a túl alacsony stimuláció eredménye és Unalom mindig a nagyon magas stimulációs helyzetben lép akcióba. Irigység meg inkább csodálat.”  

strawberrymills hosszabban kifejti a problémáit: „Az új ’érzelmek’ valójában a régiek toldalékai, mert akkor szorongsz, ha félsz valamitől, szégyenünkben megint csak félünk vagy undorodunk önmagunktól, irigynek lenni pedig düh, szomorúság vagy önutálat, a szituációtól függően. [Itt érdekes belegondolni, hogy a visszahúzódó Szégyen akkor vajon miért éppen Bánattal azonosul?] A nosztalgia a bánat és az öröm sajátos elegye, talán az Enhui [ő így írta le] eredeti? De ő meg semmit se csinál. Amúgy meg ezeket az érzelmeket minden korosztály átéli, Riley tényleg nem unatkozott, szorongott vagy irigykedett 13 éves koráig? Komolyan? Mondhatjuk, hogy átélte ezeket korábban, de nem olyan intenzitással, hogy megjelenjenek a Fejhadiszállásban, de az unalom meg az irigység irtó gyakori a kicsiknél… Lehetetlen, hogy ne érezte volna magát baromira unottnak vagy irigynek legalább egyszer… (…) Irigység, Unalom és Szégyen [érdekes, az angol nevük mind E-vel kezdődik, és az Anxiety-t, vagyis a pánikot is engzájetinek kell mondani] olyan kevés szöveggel rendelkeznek, hogy ha kivennénk őket a cselekményből, ennek semmilyen hatása nem lenne. [Azért Szégyennek fontos szerepe van, bár tényleg nem a beszélt részekben.] Az egyetlen új Érzelem, aki tényleg csinál valamit, az Pánik. Ahogy egy másik értékelő írta előttem, egyszer se láthatjuk az irigység sötét, féltékeny, megkeseredett oldalát, csak a ’jaj, olyan menő vagy!’ oldalát. [És a fehér lány fejében a fekete nő által megszólaltatott érzelem a latin-amerikaiért rajong.] Emiatt inkább csodálat, mint irigység és Enhui meg csak akkor csinál bármit, amikor nagyon erős stimulációs helyzet adódik Riley számára, miközben az unalom akkor lép működésbe, ha alacsony a stimulációs szint.” [Ez utóbbi nekem és valószínűleg a legtöbb egyéb nézőnek se tűnt fel, pedig milyen igaz, itt már másodszor olvastam!]

Végül craigmills-02167 billentyűzetéről: „De hogy egy olyan folytatást csináljanak, ami a Ruby Gillman, tinikráken elemeiből építkezik, az rossz döntés volt. Az animáció nagyon fura, a tinédzser élet sztoriját pedig a Ruby Gillman ötletei közül vették. Az emeryville-i srácok [a Pixar] megfigyelték, mit csinált Kirk és Faryn [Kirk DeMicco és Faryn Pearl, a Ruby Gillman alkotói] Ruby-ért, majd azzal válaszoltak rá, hogy folytatták egy korábbi sikerüket.” [Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, az említett másik animációs mozit szerintem alig látta valaki.]

Pár utólagos megfigyelés a képválogatás során: A felvezetésben látható szivárványos pólóról is hallottam, hogy azt tervezték, Riley ezt fogja viselni majd, de az, hogy kinőtt belőle, talán jelzés, hogy legalább az LBGBTLMNOP-t vissza fogják fogni a jövőben az animációs mozikban. A hegyen lévő négy arc közül az egyik fekete, ezt valahogy félig-meddig megjegyeztem, pedig csak Lance arcára fókuszáltam - erről a hatásról írtam feljebb: látod, de mégse látod, a tudatalattidra hat. Az utolsó robbantásnál a detonátor 2D-s, de a 3D-s figurák aktiválják, az egy egészen Roger nyúl a pácban-szerű részlet. Pánik haja talán nem is haj, mert reagál a mozdulataira/hangulatára. Az interneten olvastam, hogy a "Párnavár"-jelenet az 1984-re reflektál, valamint hogy sokan nem találták elég hitelesnek a pánikroham megjelenítését, főleg mivel Riley egy olyan, az érzékekre ható gyakorlatot hajt végre a legyőzésére, amit csak tanulni lehet.

SZPOJLEREK VÉGE

Az Agymanók 2 200 millió dolláros költségvetéséből 1 milliárd 696 millió dolláros bevételt produkált, ezzel jelen pillanatban minden idők legnagyobb bevételt hozó animációs mozijává vált; vezeti 2024 legmagasabb összeget fialó filmjeinek listáját és most éppen minden idők 8. legnagyobb bevételű filmje. A kritikusoktól szinte egyöntetű pozitív megítélésben részesült.

Én úgy gondolom, van miért szeretni az Inside Out 2-t, ahogy elődjét is volt miért; de azzal ellentétben itt már van ok a fanyalgásra és az utálatra. Az „üzenet” szerencsére háttérbe szorul, de olyan erős, hogy nem lehet mellette elmenni, reménykedem benne, hogy a többség inkább azt szűri le belőle, hogy az idegeskedéssel, szorongással, pánikolással nem megyünk semmire és – ahogy korábban már hallhattuk – érdemes minden érzelmet teljességében átélnünk!

Pontozás:

imdb: 7.5 (Egy év alatt 0.1-et csökkent. Az eredeti 8.1.)

port.hu: 8.1 (Az első 8.4.)

Szerintem: 4/5 (A hibái megbocsáthatóak, ám a bele ültetett propaganda már nem.)

Hírek:

- Azt hiszem, eddig csak Merida kerülte el, hogy sorozat készüljön belőle, ennek szellemében jön a Dream Productions című mini-sorozat (ez annyit tesz, hogy egy évadot terveznek belőle), amelyben „A sikeres rendező Paula Persimmon összeáll egy feltörekvő elkalandozás-rendezővel, hogy megalkossák Riley következő nagy álmát az Álom-gyárban.” Nos, a Paula Persimmon az egy Elme-lakó, aki szintén Riley fejében van. Gondolom, a manók csak mellékszereplők lesznek, vagy az sem, a politikai korrektség pedig garantált. Ha legalább a humor-színvonalat tudják tartani, akkor viszont megnézném…

Nem tudom eldönteni, hogy ez figyelemfelhívó cím-e vagy semmitmondó. A film is ilyen meghatározhatatlan és gyanítom, hogy amint a cím, maga a mű is vagy tetszik valakinek, vagy elalszik rajta. Én az előbbi kategóriába tartozom, lehet, hogy azért, mert nem éltem abban a korban, amikor május elsején táblákkal kellett vonulni.

A munka ünnepe előtt érkezik Péter (Halmágyi Sándor) egy olyan településre, melynek vasútállomásán ő az egyedüli leszálló. A vonaton játszódik a nyitójelenet, rengeteg idősebb nép teszi meg szokásos útját A-ból B-be, ez a nyikhaj meg óriási kofferekkel állja útjukat a kocsin belül, amiből még ki is hullik vagy 30 db könyv. (Mármint a kofferből, nem a kocsiból.) A társaság egyik része inkább italozik és beszélget tovább, de néhányan a hosszú útra elkérnek egy-egy példányt, Péter meg szívesen adja nekik örökbe. Kis életkép rajzolódik ki előttünk egyszerű, a való életben előforduló figurákkal, az egész film is hasonló jelenetek sora, hangulatok ezek inkább, semmint igazi történetrészletek. 

Megérkezik a friss diplomás népművelő (ezen a helyiek elámulnak, hogy micsoda foglalkozás ez?!) egy Isten háta mögötti gyárba, egy nem is létező álláshirdetésre. Belecsöppen gyorsan a mindennapokba, óriási fazonok közé; az igazgatón (Sinkovits Imre) rögtön látszik, hogy kicsit bolond, de irányításra született, a könyvtáros (Őze Lajos) napszemüvegben ül a tárgyalóban, minden bizonnyal módosult tudatállapotban (bár ez utóbbi mindenkiről elmondható a teremben, azt hiszem). Az új munkaerő köszöntésére gyorsan koccintanak egyet, biztos, ami biztos. Itt van még egy láthatóan fontos beosztású ember (Andorai Péter, üzemmérnök a szerep szerint), aki már idegeskedik a május elsejei felvonulás szervezése miatt. Mindenki sürög-forog, vagy csak lélekben van jelen, viszont biztos, hogy nem foglalkozik különösebben az új kollégával. 

De hamar megismerik, mert technikai problémák miatt a nagy, emberekből kialakított „Eljen Május 1.” feliratból kimaradt ékezetet helyettesíti óriási lélekjelenlétről tanúskodva. Hatalmas üdvrivalgás és ezután jön egy újabb kis szösszenet, csak emiatt a negyed óra miatt már érdemes megnézni a filmet; a majálist hivatalosan is megnyitja igazgatónk. Folyik a sör, megjelenik a prímás, a „TEKECSAPAT” (csak így nagy betűvel :D) megmutatja, mit tud – nagyon vicces és egyben szomorú is, hogy a főmufti állandóan velük példálózik, mint ami jól működik a gyárban és a kollektívát erősíti. Más tényleg nem igazán működik, inkább csak úgy megyeget... Na és a lényeg, amikor már esteledik (marha sötét a film, nem ártana felújítani!), sokan már otthon vagy az asztalra borulva pihenik ki az ünnep fáradalmait, Sinkovits rágyújt egy-két nótára. Zseniális. Olyan igazi ez a pár perc, hogy szinte megható. Ha valaki kíváncsi, mi is az a magyar nóta, ezt a kis jelenetet mutatnám meg neki. 

Mint említettem, különösebb történet nincs, de a népművelő azért teszi, amit lelkiismerete diktál, tehát terjeszti a kultúrát bizonyos szinten. Az öreg pecásnak, aki szállást adott neki, megmutatja Hemingway-t, a képzőművészeti kört akaratlanul ugyan, de felpezsdíti a könyvtáros nőjével (aki itt azt hiszem, mindenkinek a nője), aki miatt sokan kíváncsiak lesznek az emberi test ábrázolásának módjaira. Egy-egy jól irányzott mondattal ráébreszt másokat fontos meglátásokra, a művészetek útján, de nem csak a művészeteket illetően. Mindenkivel megtalálja a megfelelő hangnemet, a legtöbben vevők az újféle látásmódjára, a mélyebb társalgásra vagy csak a bolondozásra - de nem a legjobb helyre jött osztani az észt. A gyári kollektíva alkalmatlan az új dolgok befogadására, azaz inkább nem hajlandóak változtatni a jól bejáratott fogaskerekek megolajozásának eddigi módján. Úgy is értelmezhetjük a történteket, hogy egy fecske nem csinál nyarat, a frissdiplomás hülyegyerek nagyon okosnak gondolja magát, de ha vért izzad, sem tud változtatni bizonyos dolgokon. Például azon, ha valakit azért küldtek le ide az Isten háta mögé a tanári állásból, mert mondott néhány „butaságot”. Vagy azon, hogy valaki nála nagyobb élettapasztalattal rendelkezik, ezért átlát az okosságain. Amiket egyébként teljesen jóindulattal mondogat, meg tényleg szeretne értelmes elfoglaltságot találni a dolgozóknak, de a szürke hétköznapok erősebbek.

Egyedül a Szirtes Ádám által megformált gondnok az, aki hasonlóan elvarázsolt lelkű, mint a Péter. Ő kénytelenül csöppent ebbe a közösségbe, fárasztják a kötelezettségek, az emberi rosszindulat, ő csak megtermeli a betevőt, elvégzi a munkát, de az igazi szenvedélyét senki nem érti meg, csak a főhősünk. A gólyák. Sok éven át laktak a házához közel, nélkülük már el sem tudta képzelni az életét, aztán egyik évben nem jött a gólya-család. A következőben sem. Megértik egymást, eliddogálnak, éneklik a „Gólya, gólya, füstös lábú gólya” kezdetű nótát és álmodoznak arról, hogy a madarak megint eljönnek. Mert már májusban járunk és nincsenek sehol. Amikor mégis előkerül a pár, gondnokunk gondtalan kisgyerekként fut utánuk a mezőn, ez igazán maradandó jelenet, Szörényi Levente aláfestő zenéjével. 

Sinkovits felülmúlhatatlan, ilyen szatirikusan ábrázolt figuraként ritkán látni őt. Őze Lajost már inkább, neki összesen van 6 vagy 7 perc játékideje, de az erős 6-7 perc. Sokszor nótáznak a filmben, Szörényi zenéje pedig nagyon illik minden jelenethez, kedvencem volt a némafilmeket idéző dallam, ami alatt felgyorsítva látjuk felülnézetből, amint az igazgató kergeti a fiát. Kardos István írta a forgatókönyvet, aki például a Kopaszkutyáét is – egészen hasonló a két film, ha jobban belegondolok; szösszenetek egymás után, a történet nem annyira rajzolódik ki, nem is fontos. Kardos Ferenc, a forgatókönyvíró testvére a rendező, akinek semmi más filmjét nem láttam még, de az sokat elmond azt hiszem, hogy a Roncsfilm létrejöttéhez producerként járult hozzá pár évvel később és ahogy néztem a munkásságát, elég sok olyan művet jegyez, amit nem játszottak agyon, úgymond, témájukat tekintve neccesek voltak és ma is azok. Mint az Ékezet. 

És ezzel ellent mondtam magamnak, mert azt írtam, hogy nem nagyon szól semmiről a film. De azt hiszem lényegében arról szól, hogy nem szól semmiről, mert egy ilyen helyen, mint ez a gyár, megállt annak idején az idő. Az szintén érdekes kérdés, hogy pontosan mikor játszódik a történet, mert a raktárhelyiségként használt egykori művházban sok rákosista képet meg hirdetőtáblát tárolnak már egy ideje, de ki tudja, mióta? A termelés folyt, a dolgozók ettek ebédidőben, ittak, amikor tudtak, de semmi egyéb nem történt. Maga a sivár valóság ez, a hatvanas-hetvenes évekből. És ezért nagyon „szerethették” ezt a filmet az okosok odafönt.

Július 3-án megszűnt a munkahelyem, azóta állást keresek és arra gondoltam, majd nézek filmeket is, de nem tudom, merre induljak el? Van egy ötletem, csak tájékozódni kellene hozzá, viszont az utóbbi egy hónapban ennek (se) álltam neki. Ellenben megláttam a mai műsorban ezt, amire halványan emlékeztem gyerekkoromból, úgyhogy nekiültem, reménykedve, hogy jobb lesz, mint mondjuk a Charleston. Szerencsém volt, kellemes kis másfél órában lehetett részem hazánk örök kedvence, Bud Spencer révén!

Ismét az USA-ban járunk, a főhősünk, „Bull” Webster (B.S., a bull amúgy bikát jelent), egy kis taxitársaság tulajdonosa, ahol maga is sofőrként dolgozik, de nincs túl jó passzban anyagilag, mert jelentős összeggel tartozik a Rockwood Társaságnak, akik „svájci frank hitelt” adtak neki. Az egyetlen megoldás az lenne, ha eladná a cégét áron alul Rockwoodnak, azonban ezt sem a büszkesége, sem a családja, sem a szívének kedves beosztottjai miatt nem teheti meg. Itt már csak a csoda segíthet és mit ad Isten, tényleg úton van a csoda, ugyanis egy éppen készpénzzavarral küszködő utas egy maréknyi talán használható izével meg 10 dollárral fizet Bullnak, az egyik ilyen izé pedig az a lottószelvény, amivel szerencsés tulajdonosa 150 milliót kaszálhat! Ettől a kis papírszelettől sokak élete, sorsa függ, ezért a természetfeletti hatalmak is beszállnak a kezdődő játszmába: A Mennyből leküldik a házaló Biblia-árusnak álcázott Victort (Thierry Lhermitte), a Pokolból pedig feljön a csábító Lángelika Boszi (Carol Alt) – mindkettejüknek néhány napja van, hogy a megváltás vagy a kárhozat felé tereljék a mit sem sejtő taxist. Ha ez nem lenne elég, a szelvénynek nyoma vész, Bull feleségét elrabolják és még kínaiak is feltűnnek. Vajon le vagy felfelé vezet emberünk útja, gazdagság és boldogság vagy szenvedés és nélkülözés várja?

„Ha nem lennének a Földön kísértések, mi szükség lenne a szabad akaratra?”

Bud Spencertől nem állt távol a természetfölöttivel való találkozás, hiszen A sheriff és az idegenekben űrlényekkel hozza össze a végzet, míg az Aladdinban ő maga is földöntúli jelenséggé, dzsinné avanzsált. A Fél lábbal a Paradicsombanban egy klasszikus toposz éled ismét újjá, az ember lelkéért folyó örök harc, aminek későbbi feldolgozása például A bájkeverő, de ugyanilyen a rajzfilmekben, amikor a hős egyik válla felett kisördög, a másik felett angyalka jelenik meg, hogy tanácsokat osszanak neki. Mindehhez hozzájön még a kb. 1950 óta fennálló „amerikai álom”, hiszen amint az …és megint dühbe jövünk!-nél vagy a Nyomás utána! esetében, ezúttal is az Egyesült Államok adja a helyszínt. Az viszont újdonság, hogy Bud karakterének ezúttal van családja, felesége (Betty - Sharon Madden) és egy lánya (Candice - akit a valódi lánya, Diamy Spencer [vagyis Diamante Pedersoli] alakított). Most így fejből csak a Bunyó karácsonyigot tudnám megnevezni, amiben ugyanez a kiindulási pont.

Ha már kiindulási pont, a sztori végülis háromszor indul be: A legelején, ami bemutatja nekünk az angyalt, az ördögöt/démont és a taxisofőrt. Ekkor van pár érdekes apróság, például, hogy Victor az egyik amerikai űrsikló fedélzetén jön a Földre, de nem ám akármelyiken, hanem a Challengeren – ami 1991-ben, mikor cikkem tárgya készült, már régen nem létezett (le lehet olvasni a sikló oldaláról a nevet, nyilván elfekvő filmanyagot használtak, de a tény az tény). A „rosszlány”, akit az imdb szerint eredetileg Veronica Flame-nek, tehát Láng Veronikának hívtak, hazai szinkronban a Lángelika Boszi nevet kapta, ami egyfelől elmés (láng és Angelika, ami angyal[i]t jelent, szóval ő a bukott angyal), másfelől rettentően ostoba (főleg mivel mindenki úgy nevezi, hogy „Ms. Boszi”). Az ő érkezése még jobb, mert a csatornából mászik ki egy autóroncsokkal, szeméttel teli utcán, miközben egy csöves bámulja – mind a két érkezés a Spawn-képregényt juttatta eszembe, ahol az égieknek űrállomásuk van, az alvilágiak meg a föld alól jönnek ki. No, de Lángelika érkezésekor van egy humoros jelenet, mert jön két rendőrautó, amiből kiszáll három zsaru (mind férfiak, ahogy a régi világban volt), aztán megkérdezik, mit keres itt, honnan jött, de közben mosolyognak rá, meg minden, mert hát jó nő, tiszta fiatal Paulina Porizkova. Viszont az önvédelem kérdésén túl az egyik megjegyzi: „Ez egy katonai övezet.” Igen? De azért vannak szeméthegyek, csövesek és a nő megjelenik a semmiből két tömött kofferral, de a zsarukat ez nem izgatja? A legjobb poén viszont az, hogy a néger rendőrnek kell cipekednie, miközben a két fehér pasi a nőt kíséri – kíváncsi vagyok, hogy ez direkt így volt-e megrendezve?:D

Az alap-felállás szerintem jó, Bud az Bud, a csaj jól néz ki, az angyal pedig kedvelhető. Az ezután érkező második „beindulás” egy kb. félórás rész, ami azzal megy el, hogy bemutatja, amint a jó meg a rossz megpróbál hatni a főhősre, viszont a lottó-nyeremény még messze van. Ez végülis különleges, mert nem arra próbálják rávenni, hogy a nyakába szakadó vagyont erre vagy arra költse el, sőt, a nő igazából semmit se csinál vele. Már az elején elmondja a Sátánnak (Ian Bannen, aki valamiért meglepően hasonlít Hugh Hefnerre), hogy ezzel a palival nincs mit csinálni, csak a kaja hat rá, de az nem elég és… Ennyi. Innentől átáll a Rockwoodnak dolgozó ügyvédre (Sean Arnold), akit 2 jelenet alatt az ujja köré csavar, majd mindketten eltűnnek. Ellenben Victor számos módon próbálja rávezetni Bullt arra, hogy ha megfogadja a Szentírás szavait, Istennek tetsző gondolatai vannak, stb., akkor minden jobb lesz neki.

Erre példa a kissé hosszú hegedülős jelenet, ahol emberünk bejelenti: „Egy nagyon híres magyar darabot adok elő nektek.” Ez vajon a hazai szinkron leleménye? A melódia egyébként a Kis éji zenére emlékeztet, csak kicsit megváltoztatták. Itt vannak dolgok, amik miatt megértem, miért hagyták benne ezt a szekvenciát, ám a történet egészéhez semmit se tesz hozzá. Az időkitöltésre jó példa még Candice és a kisfia. A gyereknek nincs apja, de ebből mégsem alakul ki konfliktus (talán ez is Bull pozitív karakterére mutat?), Candice pedig kb. három jelenetben van benne, mint háttéralak. Emberünknek út közben meg kell állnia egyszer, hogy bepelenkázza az unokáját, ez viszont szintén csak ürügy, mert a lényeg az angyal és a démon első találkozása. Ez egy tök jó kis jelenet, csak megtörténhetett volna bárhol máshol. Persze értem, hogy Bud szerepeltetni szerette volna a lányát, ám ezeket a részeket simán ki lehetne vágni.

Sokkal jobb viszont a kommunikáció módja, ahogy a két küldött kapcsolatba lép a feletteseikkel. A nyitányban hallhatjuk Sinkovits Imrét a Teremtő hangjaként, ám később már nem ő a „főnök”, hanem a Bács Ferenc által szinkronizált Nagy Testvér (Jean Sorel, angolban Holy Brother, vagyis Szent Testvér). Victor bármelyik telefonon tud vele beszélni, csak fel kell vennie a kagylót és beleszólnia, ez akkor is működik, ha a készülék rossz, erre láthatunk példát – közben viszont furcsa módon az első alkalommal egy harmadik fél nem hallja a Nagy Testvért, a másodiknál igen (ez lehet a szinkron hibája), a harmadiknál meg Bull veszi fel a kagylót, aki, mint különleges személy, talán tényleg hallja az angyali beszédet. Erről jut eszembe az űrsikló fedélzetén lévő egyetlen jelenet, ott egy pasas véletlenül látja Victort, aki meg is beszéli vele, hogy nem kellene látnia, majd eltűnik. Talán a Menny álcázása néha kihagy:) Lángelika viszont sose akar beszélni a góréjával, aki maga Lucifer, tehát itt nincs köztes közvetítő; ám amaz állandóan megjelenik, a legképtelenebb helyzetekben is – mindig egy tükörben és csak a démon látja/hallja. Érdemes még kiemelni azt a részt, amikor Victor a babára vigyáz, közben ellenfele feltűnik a tévé képernyőjén, amit nem lehet kikapcsolni. Ez végülis egy tipikus horrorfilmes toposz, viszont társadalom-kritikának is felfogható, hiszen az ördög azt mondja, ők uralják a tévét. A filmesek kikarikírozták a mozi akkori legnagyobb vetélytársát vagy ez a fogyasztói társadalom ellen szól? Vagy csak egy poén?

„összetévesztettem egy mocskos gazemberrel”

A cselekmény a harmadik indulástól lesz igazán fordulatos, pörgős meg vicces, mert Bull megtudja: nyert. Már csak a szelvény kéne, ezért elindul egy végtelennek tűnő, őrületes hajszára, de a milliókat érő sorsjegy sose ott van, ahol lennie kellene. Az Un piede in paradiso még fel tud vonultatni olyan poénokat, amik 33 év után is kacagtatnak, majd jön a csúcsjelenet, a nagy döntés, ahol kiderül, melyik földöntúli kreatúra nyer – ennél a résznél marhajó trükk-effektet láthatunk, de nekem mindegyik speciális effekt tetszett (csak a semmiből kitörő viharnál látszik az elején, hogy a csapadék nem igazán az égből jön). A kísérőzene szintén nagyon jó, számomra a ’80-as éveket idézte, főleg a főcímzene tetszett. Az utolsó félórában van egy régi időkre utaló bunyós jelenetsor is, ahol Bud még talán utoljára beleadott mindent – ha úgy vesszük, Bullnak nem szabad annyit verekednie, mert végső soron jó ember. A befejezés meg egyszerűen aranyos:)

SZPOJLEREK ITT

Nem hinném, hogy van, akinek ezzel elronthatom az élményét, de azért ott a figyelmeztetés. Jöjjenek akkor a hibák: 1. A kiinduló konfliktus Bull szempontjából a tartozása, ha ezt vesszük figyelembe, akkor a gonosz Rockwood. Őt képviseli az ügyvéd, de az első jeleneten kívül, amikor bemegy a taxitársasághoz, soha többet nem kerül szóba az adósság, azt senki se akarja behajtani, Rockwood többé elő se jön, meg se bűnhődik és a befejezésnél sincs utalás arra, hogy a főhős kifizette a pénzt vagy esetleg beperelte a fickót, aki átvágta? 2. A country klubban Victor közli: „Kitűnő a látásom!” Akkor minek a szemüveg? Igaz, a kocsmában később már nincs rajta, de akkor is. 3. Az angyal semmit se reagál arra, hogy Bull otthagyja a feleségét megkötözve abban a bányában vagy miben, meg se kísérli kiszabadítani. Ez azért csak fontos egy lélek megítélésnek szempontjából! 4. A roncstelepes résznél Bull egyszer csak kint van az autóból, de szerintem nem mutatják, mikor száll ki – vagy éppen nem figyeltem, mikor megteszi, ám mivel üldözik, nincs értelme kiszállnia. 5. Mindig a sofőr-ülés felől szállnak be mind a ketten a taxiba, de miért? 6. Lángelika az ügyvéd „meggyőzése” után kb. fél órára felszívódik, aztán a végén újból megjelenik. Ahogy feljebb értekeztem róla, tulajdonképpen semmit se tesz annak érdekében, hogy a központi karakter rossz útra térjen, kivéve, ha az a terve, hogy megutáltatja vele Victort az összezártságukkal. 7. A „gyerek”, akitől Bull a szelvényt kapja, visszatér a végén és hálálkodik neki, de ez sincs igazán megoldva, mert mi lett vele? Ő mit kapott, ha a pénz jelentős része elment az új cégre meg a tartozásra? Ha meg nem kapott semmit, miért van ott, miért hálás? Miért nem perel?:D

SZPOJLEREK VÉGE

Nézzük a készítőket! A rendező az E.B. Clutcher álnév alatt rejtőző Enzo Barboni, akinek a Nincs kettő négy nélkült, A keményfejűt, a Nyomás utána!-t, Az ördög jobb és bal keze 1-2-t, Az angyalok is esznek babotot, az Egy zseni, két hever, egy baleket, no meg a Bűnvadászokat köszönhetjük (az utolsónál forgatókönyvíró, a többinél direktor). Az egyik író Marco Barboni, Enzo fia; aki a Doc West-szérián, A keményfejűn, a Nyomás utána!-n, a Nincs kettő négy nélkülön és az Extralarge-on dolgozott ugyanebben a szerepkörben. A második író pedig Giuseppe Pedersoli, Bud fia, aki producer is volt. Hozzá még a Bud Spencer & Terence Hill: Slaps and Beans 1-2 videojátékok (nem tudtam, hogy van ilyen:D), a Recipe for Crime (Spencer utolsó filmes munkája), az Atyai pofonosztó, az Őrangyalok-sorozat, a Bunyó karácsonyig, meg az Extralarge köthető; pici szerepekben néha látható is, például az …és megint dühbe jövünk!-ben, a Rabló-pandúrban vagy az Aladdinban (utóbbiban és az Extralarge-ban Diamy Spencer szintén szerepelt). A vörös taxisok vezetője, akivel Bull többször összetűzésbe kerül, az Ricardo Pizzutti, a Spencer-Hill-mozik legendás mellékszereplője (pl. „A Fogas” az …és megint dühbe jövünk!-ben vagy Dr. Spider a Nyomás utána!-ban), ő volt a kaszkadőrök főnöke is. A zenét Giancarlo Bigazzi szerezte.

Pár érdekesség: Az egyik producer-cég, amely részt vett cikkem tárgyának létrehozásában, az a Silvio Berlusconi Communications. Az olaszok megint úgy láttatják Amerikát, hogy kellenek indiánok, feketék és kínaiak (mennyivel megelőzték ezzel a korukat!). A főhős teljes neve John Bartholomew „Bull” Webster. Szövegei között két olyan eset is van, ami utalás lehet egy-egy korábbi Bud Spencer-mozira, az egyik az „azért beszélek úgy, mint egy kamionsofőr, mert kamionsofőr vagyok” – ez az …és megint dühbe jövünk!-re mutat; a másik meg az amerikaifocis csevegés az első fuvarnál, ez lehet az Akit Bulldózernek hívtakra utalás. Candice szobájában van Prince- és Rocky Horror Picture Show-poszter. Angolban elvileg a Rockwood Társaságot The Spider Company-nak (A Pók Társaság) nevezik. Nem először, de itt ismét együtt hallható Bud két nagy magyar hangja, Bujtor István Bullként, illetve Kránitz Lajos a rivális taxisofőr-vezérként. Ez Barboni és Spencer utolsó közös munkája. Victort eredetileg Terence Hill játszotta volna, de a Lucky Luke-sorozat miatt nem tudott részt venni cikkem tárgyának létrehozásában. (Szerintem, ha a cselekmény ugyanilyen marad, akkor nem sokat számított volna a jelenléte.) Végül egy igen régi komment a port.huról, Moldávia bánata nevű felhasználó írta: „Szép szöveg volt a 78. percben is, mikor a sárga-fehér taxit közrefogta 7 piros. Ekkor szólalt meg Bull Webster mellett, az anyósülésen Viktor: - Át kell törnünk a taxis blokádot! Na most, ez a film 1991-ben készült, kb. 1992-ben mutatták be nálunk... :D”

A Fél lábbal a Paradicsomban egy a korhoz képest igényes látványvilágú, szórakoztató mű, amiben a jópofa sztorit kellemes muzsika kíséri, van egy kis bunyó, van jó csaj, pár remek poén („Van magánál pénz?”), szóval minden, ami kell. A lyukacsos, kissé túlbonyolított sztori miatt nincs szívem pontot levonni – remélhetőleg ezt majd beszámítják nekem a végső, nagy számadásnál;)

Pontozás:

imdb: 5.9

port.hu: 8.9 (Mint látható, Bud nálunk nemzeti kincs.)

Ha tetszett a cikk, olvasd el a könyveimet is!

Múlt vasárnap, amikor A héten a tvben-listát állítottam össze, megakadt a szemem ezen a címen és azt gondoltam, nahát, ez egy Örkény-egyperces címe! Rákattintottam, kiderült, tényleg ez az alapja, de eddig valahogy elkerülte a figyelmemet – pedig Örkény István a kedvenc íróm!

Ebben az alig több mint 1 órás (68 perces) tévéfilmben hét novellát és/vagy egyperces novellát dolgoztak fel, amik az író munkásságának drámai részéből merítenek (kivéve egyet), köztük pedig laza kapcsot jelent a hétből háromban megjelenő Bodrogi Gyula, aki mind a háromszor orvost alakít, de mindenütt másik karaktert.

„Malinovszki? Nem ismerem.”

Kezdünk az általam nem igazán kedvelt Budai böjttel, ahol a II. Világháborúban, a budapesti kitörés előtt járunk, a főváros ostroma alatt. Egy korábbi nagypolgár család nyomorog egy romos lakásban, várva a bizonytalan jövőt (apa – Avar István, anya - Andai Györgyi, nagyapa – Greguss Zoltán). Egyedül a fiatal, szép lányuk (Krisztin – Götz Anna) tekint bizakodva az előtte álló időkbe, hiszen fülig szerelmes a jóképű katonába, Ivánba (Tóth Tamás). Az orvos apa meg van győződve róla, hogy csupán egyetlen kiút létezik ebből a szenvedésből, ám a család többi tagja más véleményen van…

„A művészet ott kezdődik, ahol a helyeslés végződik.”

Következik a Szédülés, ami már a háború után játszódik, ismét nagypolgári környezetben. Egy baráti társaság ül össze, bújtatók és akiket elbújtattak (Koltai János, Miklósy Judit, Ráczkevei Anna, ifj és idősebb Ujlaky László), egyikük, az orvos (B. Gy.) azonban késik, ezért, mikor megérkezik, annak az egy férfinak, akit nem ismer, nem mutatkozik be. Elkezd mesélni egy történetet egy gerincműtétről és a lányról, akit megmentett – vagy mégsem?

A törzsvendég a két súlyos dráma után könnyedebb darab, melyben egy gyanútlan ifjú (Pusztaszeri Kornél) a zsúfolt étteremben egy idős hölggyel (Tolnay Klári) szemben kap helyet, és a pincérnő (Varga Mária) megkéri, olvassa fel a néninek az étlapot. Amaz viszont mindenről beszél, csak arról nem, hogy mit fog kérni…

A Honvédkórház az egyik kedvenc Örkény-novellám. Itt Bodrogi immár egy ezredesi rangban lévő sebész, aki egy mindössze őrnagyként szolgáló katonatársának (Sárosi Gábor) mondja el, hogy rákos feleségét nem tudják megmenteni – csakhogy az asszonynak erről nem szabad tudnia, ezért pontosan úgy kell őt kezelni, mint odahaza…

„Régen volt, igaz se volt.”

Az Ólmos eső egy nehezebben leírható darab, mert az, ami történik, két mondatban összefoglalható, csakhogy itt nem az a lényeg, ami történik, hanem az, amit a főszereplő Szirtes Ádám elmond, meg az, ahogy mondja. Röviden talán annyit mesélnék erről, hogy egy egykoron rendkívül fontos ember visszatér pályafutásának korai helyszínére, ahol sokan sokat köszönhetnek neki, de már senki se akarja meg- vagy elismerni…

„Ne haragudj, Sári, én nem tudok így élni.”

A Fohász a leghosszabb, legrészletesebb darab, melyben egy idősödő, származásuk és/vagy foglalkozásuk miatt mellőzött házaspár (Ruttkai Éva és Garas Dezső) szembesülnek azzal, hogy egy ismeretlen holttest talán az eltűntnek hitt fiuk és azt láthatjuk, amint ez az esemény új mederbe tereli azt az egyetlen napot, amit láthatunk az életükből.

„Azelőtt Kaufmann volt a családi nevünk.”

Végül jön egy másik kedvelt írásom mozgóképesítése, ez az Ákos és Zsolt, melyben egy ereje teljében lévő, tettre kész testvérpár (Jakab Tamás és Zsótér Sándor) Párizsba készül utazni gazdag rokonukhoz, ám mielőtt még elmennének, az apjuk (az újból orvost játszó B. Gy.) elmond nekik egy titkot, aminek meg kellene változtatnia az egész addigi életüket – de csak ha elfogadják azt.

Elindult a film és megpróbáltam felidézni az írásokat. A Budai böjtből nem sokra emlékeztem, csak arra, mi az apa szándéka; a Szédüléshez nagy elvárásaim voltak; A törzsvendég idegesítő (de elvileg annak is kell lennie); a Honvédkórház sajnos nagyon nem olyan, mint elvártam; az Ólmos eső (amire egyáltalán nem emlékeztem) viszont meglepően jó lett. A Fohászt nem szeretem, ez a véleményem most sem változott meg; az Ákos és Zsoltnál pedig az ebbe átkötött fenomenális befejezés tetszett legjobban!

Az első történetben megragadott Götz Anna szépsége és Greguss Zoltán kitűnő alakítása; valamint feltűnt, hogy az ostrom meg a nélkülözés közepette a nők haja mégis tökéletes. Ezt a novellát viszont sose szerettem. A Szédülés azért nem működik, mert az írott formának jelentős részét a narráció teszi ki, ami itt kimarad, ezért nem tudjuk meg, hogy az orvos felesége terhes, vagy hogy a költő mióta nem írt már semmit; ezzel együtt pedig kiveszik az írás rendkívüli feszültsége. Sajnos ehhez Koltai János se tesz hozzá, illetve a készítők valamiért lehagyták a befejezést, amiből kétféle is létezik, így a konfliktus megoldatlan marad. A harmadiknak kellene a hangulati váltást hoznia, de az egyetlen igazán jó dolog benne Varga Mária szépsége, aki csupán pár pillanatig látható… (Senki se értsen félre, se Tolnay, se Pusztaszeri játékával nincs bajom, mindössze sose kedveltem ezt az írást, hiszen idegesít.) A Honvédkórház alapjaiban véve letaglózó, mégis nevetséges helyzetet fest le, ám ez a feldolgozás már ott megbukik, hogy Sárosi Gábor semennyire sem hasonlít a szövegben szereplő őrnagyra. Erre még rádob egy lapáttal a befejezésnél következő teljesen hiteltelen „veszekedés”, ahol női hangot nem is hallhatunk – Bodrogi Gyula hiába brillírozik, ez így sajnos nagyon pocsék.

Ellenben az Ólmos eső baromijó, mert Szirtes Ádám baromijó. Ez igazán jól visszaadja Örkény hihetetlen elbeszélő-képességét, hiszen igazából itt nem arról van szó, hogy valaki nagypofájúskodik vagy hogy mások bunkók vele, és nem is arról, hogy egy pénzzel kibélelt elvtársnak randalírozni támad kedve. Nekem a Koránkelő emberek jutott eszembe róla, Örkény egyik korai riport-kötete, amely Dunaújváros felépítését meséli el fennkölt, „hiszek a szocializmusban”-stílusban; de benne van még az író későbbi eszmélése, amihez kellett az ’56-os forradalom. Minden időszakban volt és van egy korábbi rendszer, amire egyesek nosztalgiával, mások utálkozva tekintenek vissza. Akinek a múltban nagy tekintélye volt, azt később talán le se köpték és fordítva, senkikből lettek magas beosztású káderek; aki viszont nyilvánvalóan az előző rendszer hozadéka volt, azt sosem kezelték a helyén, még akkor sem, ha - mint ahogy az itt megjelenő Tóth elvtárs esetében van -, tényleg sokat tett másokért. Legalábbis én ezt így értelmezem.

A Fohászt most, nézve értettem meg igazán, legalábbis, hogy mit takar a cím és bár szeretem, ha egy feldolgozás hű az eredetihez, ez a rész sokkal jobban működne, ha az úton lassan sétáló párral véget is érne. Ruttkai Éva és Garas Dezső kiváló színészek voltak, de sajnos ez a történet túl hosszúra nyúlik – az első fele nagyszerű, a másodikat már oda nem illőnek éreztem –, viszont menő az ekkor látható kihúzható lemezjátszó. Az utolsó (előtti) sztoriról, az Ákos és Zsoltról nem tudnám megmondani, miért szeretem, de szívesen olvasom el újra meg újra. A feldolgozása szintén tetszett, bár a fiúk nem úgy néznek ki, mint az írásban; viszont nyitánynak hallhatjuk a Men Without Hats Safety Dance-ének befejező traktusait, valamint még két, nekem ismeretlen ’80-as évekbeli pop-számot; Bodrogit pedig az Isten is erre a szerepre teremtette. A narráció hiánya ezúttal kevésbé zavart, ez az elmaradt jellegzetesség a nyomtatott lapokon azonban sokat tesz hozzá a hangulathoz. Tetszett a Bodrogi mögött elhúzó kötelezően kék ZIL:) Ezek után viszont van még valami, az utolsó egyperces, ami a címadó darab; ez egy elsőrangú, nagyon hatásos befejezés, ahol az egyébként számomra kevésbé érdekes Befejezetlen ragozás új értelmet nyer.

Ha a látottakat rangsorolni kellene, akkor az Ólmos eső a legjobb, amit az Ákos és Zsolt követ; harmadik helyre tenném a Fohászt (főleg az elejét); a Budai böjtöt és a Szédülést egy lépcsőfokra helyezném (az elsőt Greguss Zoltán, a másodikat Bodrogi Gyula viszi el a hátán); az utolsó előtti helyre A törzsvendéget raknám (elsősorban személyes okokból), a sereghajtó meg a Honvédkórház.

A készítőkről: A forgatókönyvet Esztergályos Károly írta, ő volt a rendező is, filmográfiájában ott találhatjuk az általam látott másik Örkény-feldolgozást, Az ember melegségre vágyikot, a számomra még ismeretlen Örkény-lexikont, végül pedig a kiváló István királyt. Az operatőr Bíró Miklós az utóbbi kettőn szintén együtt dolgozott Esztergályossal. Nézzük azokat a színészeket, akik még nem kerültek említésre! A Szédüléshez mind Ujlaky Lászlót, mind ifj. Ujlaky Lászlót megemlítik a stáblistában, csakhogy a szobában három férfi és két nő ül, a három közül pedig csak egy van, akit nem ismertem, szóval vagy én nem figyeltem, vagy volt ott egy negyedik pasas, aki csöndben maradt. Hogy az orvossal szemben ülő bajuszos vajon az idősebb vagy az ifjabb Ujlaky, azt nem tudom… A Honvédkórházban csak hátulról látható, egyetlen mondattal bíró nővért Bojti Judit alakította. Az Ólmos esőben a fiatal sofőr Lippai László, Kuncz elvtárs Hollósi Frigyes, a főpincér Tyll Attila. A Fohász rendőre Várnagy Zoltán, a csupán pár pillanatig látható Sanyi pedig Baracsi Ferenc. Ici-pici szerep még az Ákos és Zsoltban a Bodrogit útba igazítani akaró csöves, ő Györi Ilona. Érdekesség, hogy ez Tolnay Klári utolsó filmje, amiben még látható, utána már csak szinkronizált.

A novellák utólagos összehasonlítása a látottakkal:

Budai böjt – Ez egy 1948-as kötet címadó darabja és mint ilyen, a Szédüléshez hasonlóan kétféle változatban van meg. A korábbi írás nagyon részletes, ezt olvasva érthető igazán, hogy bár a konfliktus egyértelmű, a hangulat meg minden egyéb kiveszik a filmből. A forgatókönyv valamiért nagy hangsúlyt helyezett az anya és Iván közti szerelmi kapcsolat bemutatására már a legelején, holott ennek csak később van egy pici jelentősége; ám a sokkal fontosabb „el kellett jönni Szentendréről” kimarad. A narrátor hiánya miatt a családtagok közti kapcsolatot nem ismerjük meg igazán, azt se, mi vezette őket ebbe a lakásba, ami egyébként Iváné és a nyomtatott lapokon ezerszer rosszabb állapotban van. És miért vannak itt egyáltalán? Hát mert az apa nem hajlandó lemenni a pincébe, az emeletes ház többi lakója közé, mert megalázónak érzi. Valószínűleg költségvetési korlátok miatt csupán hanghatások mutatják, hogy háborúban vagyunk, ezzel ellentétben a leírásban a helyszín, a fények meg a párbeszédek adják meg a borús hangulatot. Vannak apró jelenetek, amik a filmből kimaradnak, ezek között viszont akadnak fontosak is, mint Iván visszaemlékezése az ütegek működtetéséről, vagy az, hogy a nagyapa utolsó jelenetének mi az értelme. Nem emlékszem, hogy benne hagyták-e azt, amikor az apa bocsánatot kér a nagyapától, de szerintem ez kimaradt. Avar István figurája valahogy gonosznak tűnik, holott, ha elolvassuk a ’48-as változatot, akkor kiderül, hogy súlyos betegségtől szenved, a lánya hamarosan elhagyja őket a szerelméért és ezeket együtt nem tudja elviselni. Ha háború van, ha nincs, ő ezt a döntést hozná, a háború csak ad még egy nyomós érvet (az ország pusztulása) és ezáltal segít, hogy rábeszélje a többieket a tervére. Kérdéses, vajon sejti-e a felesége viszonyát? Az „új” változat ismét kevésbé részletes, Örkény pl. utólag kihúzta az apa I. Világháborús veterán múltját és egy jelenetet a nagypapa problémájáról, amitől viszont a végső jelenete újfent veszít a súlyából. A ’48-as szebb és hatásosabb az újnál, egészen más hangulatú, mint az utódja.

Szédülés – Ebből rendelkezem az 1948-as első verzióval és a későbbi, ismertebbel is. Koltai János az egyetlen, aki Örkény tömör leírásaihoz mérten hasonlít a figurára, akit életre kelt, a haja pontosan olyan, csak az eredeti Turánszkinak nincs bajusza; a többiek viszont nem hasonlítanak. Valóban négy férfi van az asztal körül, ám a házigazda alig szólal meg, a filmből pedig igazán csak Bodrogi és Koltai maradtak meg, szóval abban sem vagyok biztos, hogy a két kevésbé fontos férfi szövegeit nem vonták-e össze. A narrátor kihagyása miatt az orvos felesége háttérbe szorul, holott a novellában gyakorlatilag ő a főszereplő, ezen kívül azt sem tudjuk meg, hogy itt mindenki jómódú: Az orvos nyilván, a költő dohányelosztót vezet, az egyik férfi ügyész, a másik nyugdíjas titkostiszt. Az se derül ki, hogy az egyik nő azért szól közbe hirtelen, mikor a költő a kommunistákat említi, mert az orvos az. A lassúság, amit a narráció ad, feszültséget teremt, megértjük, kik ezek az emberek, mit éreznek egymás iránt, milyen közös múltjuk van, stb. Sajnos csak a narrátor által tudhatjuk meg a cím jelentését is. A látható cselekmény tényleg kb. annyi, mint amennyit itt bemutatnak, leszámítva a hiányzó befejezést, viszont Koltai játékában nincs benne az, amit Örkény leír: „belül csupa izzás és zengés, mint egy vashámor”. A vége felé elkapja a ritmust, csakhogy a karaktere dühét nem adja vissza. Az 1948-as változat részletesebb, drámaibb, érdekesebb és izgalmasabb utódjánál, főleg a vége. Az „új’” verzió rövidebb, sok dolog hiányzik belőle a régiből, a befejezése pedig kevésbé durva. Itt újból el kell mondanom, hogy Esztergályos két különböző lezárásból választhatott volna, ő azonban egyiket se tette bele a filmbe.

A törzsvendég – A szöveg kizárólag párbeszédből áll, semmiféle leírás nincs, ezért végső soron ez a legtökéletesebb feldolgozás.

Honvédkórház – A filmben egybe vonták a novellában megjelenő ápolónőt meg műtősnőt. Újabb hiba, hogy a végén az ezredesnek is ordítania kellene az őrnaggyal.

Ólmos eső – A sofőr neve Józsi. Itt is kimaradnak részek, amik sokat adnak a hangulathoz, például amikor Tóth kifizeti az okozott kárt. Tyll Attila alakja nem főpincér, hanem üzletvezető. A filmben valahogy minden túl gyorsan történik és szerintem kevésbé hangsúlyos Kuncz fontos megjegyzése, az „átdobták a kerítésen”. Szerintem Tóthot a saját elvtársai „nyírták ki”, évekkel később pedig egyik se vállalja a felelősséget.

Fohász – Az asszony a narrátor, ezt meg lehetett volna oldani. Nekem a filmben a férj tűnt főszereplőnek, a nyomtatott oldalakon viszont egyértelműen a feleség az. Bár ez a leghosszabb szekvencia, egy fontos részt mégis kihagytak belőle (a jazz-klubot), az autós mizéria pedig csak a narráció által érthető igazán.

Ákos és Zsolt – A Káldi nevet a Szédülésből kölcsönözték, eredetileg Kolozsvári. A címszereplők ikrek, a helyszínt sokkal több szemét borítja az írott formában és az apa szemét-turkálása kimarad. Esztergályos az évszakot is megváltoztatta, a leírás szerint nagyon meleg van, a képeken Bodrogi kabátban, Jakab és Zsótér pulóverben vannak. A csöves teljesen új szereplő, a novellában nincs benne.

Összességében elmondható, hogy a hiányzó narrátor miatt a szereplőket, múltjukat és motivációikat nem ismerhetjük meg, ráadásul ugyanígy homályban maradnak az érdekes kis mellékszálak. Így a megjelenített embereket csupán a beszédük alapján tudjuk megítélni.

Lényegében a Bevégezetlen ragozás talán egy kicsit jobb, mint Az ember melegségre vágyik, az ideális Örkény-film viszont a kettőből lehetne (és esetleg még a porton elég alacsony pontszámú Örkény-lexikonból, ezt majd a jövőben kommentálom). A rövid játékidő meg a híres színészek miatt ajánlom annak, aki egy jó magyar drámát akar látni és/vagy otthonosan mozog az író munkásságában!

Pontozás:

port.hu: 9 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

imdb: 7/10 (Egy év alatt 0.5-öt csökkent.)

Szerintem: 4/5 (Ez a mínusz a Honvédkórházért jár, a többiért nem vonok le, bár az összehasonlítás alapján lehetne...)

Néhány évvel ezelőtt megtekintettem a Szépművészeti Múzeumban a Paul Cézanne műveiből készült kiállítást, de semmire nem emlékszem belőle (csak arra, hogy mindenki rosszul írja a nevét vagy valami ilyesmi). Ellenben igen élesen megmaradt a Gulácsy Lajos és a mostani főszereplőnk, Csontváry Kosztka Tivadar munkáiból nyílt tárlat. Csontváry olyan festményeket hagyott hátra, amiket hiába nézel képen, ott kell lenned velük egy légtérben, hogy érezd a hatásukat – például a Baalbek irdatlan méretei beleégtek az agyamba, de azt is fel tudom idézni, hogy az egyes képei a termekben melyik falon lógtak. Megvettem és elolvastam a Csontváry 170 kiállítási katalógust, utána megrendeltem a Csontváry-emlékkönyvet, ami azóta is itt várja a sorát az asztalomon; végül megnéztem az 1980-as „életrajzi” mozit, amely azonban (nem csak számomra) csalódást okozott. Az arról szóló cikkemhez érkezett kommentjében gigabursch írta: „Egyedül a Ráday-féle tévéjáték az, ami értékelhető.” Ez keltette fel a figyelmemet, valamint a következő hozzászólása: „Kb három évtizede láttam. Orrba-szájba kerestem mindenféle megosztó oldalon, de sehol nem találtam.” Ezért most, hogy az M5 műsorra tűzte, Mozsárágyúval érdeklődve ültünk le elé – kiderült, ő már korábban látta, csak akkor még nem nagyon tudta, ki volt Csontváry…

Erre a kérdésre Várkonyi Gábor (Kisváros; Vivát Benyovszky! – egyébként Várkonyi Zoltán fia) és Kovásznai György (festő, animációs filmek készítője, meg nem értett zseni) keresték a választ Ráday Mihály (Unokáink sem fogják látni, Glória) kamerájának lencséjén keresztül egy 6 részre bontott tévéjáték keretein belül. Míg Huszárik Zoltánnak anno sikerült néhány nagyon szép, emlékezetes pillanatot létrehoznia, az 1980-as Csontváry egészben véve értékelhetetlen; elődjének alkotói azonban felismerték, hogy mitikus festőnk életét úgy lehet a legjobban bemutatni, ha a legfontosabb szituációkat tárják elénk dramatizált, fiktív verzióban – ami viszont végeredményben mégis sokkal valósabbnak tűnik Huszárik látomásánál.

1975-ben az alkotói folyamat, a művek s azok ikonikus helyszínei helyett inkább a címszereplő személyiségét igyekeztek visszaadni az átlagosan 20-25 perces szekvenciákkal (a 6. nagyon rövid, aki tudni akarja miért, az nézze meg): 1. A tréfa – itt a „pályatársak”, a többi művész vélekedik róla (valószínűleg nincs történelmi alapja annak, ki áll vele szemben és ki „támogatja”), 2. Az átok – ebben eléggé leegyszerűsítve látható, miszerint az egyszerű, hétköznapi ember nem kíváncsi Csontváry műveire, 3. A monológ – kis kommunista propaganda (tényleg), 4. A vízió – itt lemerülünk a Huszárik-féle mélységekbe, de mégis valahogy érthetőbben, 5. Az árverés – a hagyaték megmaradásának különös története, 6. Az utóélet – avagy kiknek köszönhetjük e „mesét”. Nézzük meg kicsit részletesebben az egyes részeket!

„Mintha Európa tudna róla, hogy mi a világon vagyunk…”

A tréfa: Helyszínünk tipikus kávéház, valamikor az 1900-as évek legelején, ahol egy légtérben ülnek a korszak magyar festészetének kiemelkedő képviselői és mecénásai – akiket az 1975-ben elérhető színészek krémje alakít. Sztankay István – Pólya Tibor, Inke László – Lechner Ödön, Benkő Gyula – Szinyei Merse Pál, Greguss Zoltán – Ernst Lajos, Bilicsi Tivadar – Fényes Adolf, Zenthe Ferenc – Magyar-Mannheimer Gusztáv, Konrád Antal – Brasch Andor, Somogyvári Rudolf – Nemes Marcell, Gálvölgyi János – Lázár Béla és Juhász Jácint – Szász Zoltán. Aztán néhány perc vita után belép hősünk, akit Őze Lajos testesít meg, igencsak hasonlít a valódi Csontváryra, ahogy pedig az lenni szokott, a játéka ezúttal is kifogástalan. (Nekem egyedül annyi megjegyzésem van, hogy a maszk, amit visel, elég nyilvánvalóan maszk, bár ezt feltehetően a korszak technikájának végessége, illetve a mai kor meglepően jó képfelbontása eredményezi.) Az itteni sztori kevésbé érdekes, hiszen végeredményben telefonbetyárkodásról van szó; viszont a megjelenő neves színjátszók meg a Sztankay és Őze közti párbeszédben hamar bekövetkező fordulat mégis figyelemre méltóvá teszik. Mondanivalója talán az, hogy Kosztka Mihály Tivadar az egész emberiség sorsát szerette volna jobbra fordítani, nem számít, hogy egy nincstelen parasztról vagy éppen a királyról van szó, ám oly módon, amit rajta kívül senki se értett (meg). Csúnyán fogalmazva ő volt korának a Fogarasi Árpádja, csakhogy világmegváltó tervein és ötletein túl le is tett valamit az asztalra – erről lesz szó a következő részben. Kis érdekesség, hogy a telefonálók úgy tartják a készülékeiket, mintha 1975-ben lennének, holott a falra szerelt telefonból kiálló tölcsérbe kellett beszélniük, a leginkább zuhanyfejre hasonlító „hallgatók” alsó felében nem volt mikrofon. Megérzésem szerint Őze itt többször is Csontváry írásaiból idéz, de ezt egyelőre nem tudom megerősíteni.

„Ön ember az embertelenségben.”

Az átok: Egy elképzelt fővárosi utcán a leginkább kisnyugdíjasnak látszó festő személyesen próbál becsalogatni néhány embert a tárlatára, ami teljesen üres. (Se jegyszedő, se őr, se látogató – dolgoztam múzeumban, most már egyáltalán nem így van, de lehet, hogy 100 éve még lehetett így.) A járókelők, a polgárság különböző tagjai azonban nem nagyon akarnak kötélnek állni, megrémülnek tőle vagy kinevetik, így egyik abszurd helyzetet követi a másik: A szerelmi bánatos ifjú, akit Csontváry megment az öngyilkosságtól, már éppen bemenne, mikor a csalfa leány visszarohan hozzá; a mindössze útbaigazítást kérő vidékiek válaszul elbeszélést kapnak egy meg nem értett művész világ körüli utazásáról; a disztingvált úriember (Makay Sándor), aki végül kétszer is végignézi a műveket, tirádás kritikát vág az alkotó fejéhez; végül az ingyen beengedett suhancok kiröhögik, megdobálják a képeket. Tehetetlen dühében az ekkor a társadalmi ranglétra legalsó fokán álló kisembernek látszó hős megátkozza a hálátlan közönséget – ebben az átokban nekem a II. Világháború rajzolódott ki, ami valószínű, hiszen ’75-ben még csak 20 évvel voltak a békekötés után; azonban a korszak miatt szóba jöhet inspirációként az I. Világháború is. Érdekesség, hogy Mozsárágyú megfigyelése szerint az öngyilkossági kísérletnél a jobb felső sarokban látható a belógó mikrofon; számomra viszont az volt izgalmas, amikor „a bolond festő” bemutatta a tárlaton szereplő munkáit: egyiket se látjuk, de a rövid leírás alapján rögtön felidéződtek bennem (ebben sokat segített a film előtt sugárzott félórás ismeretterjesztő, amit véletlenül kaptunk el). A lelombozó lezárásnál Csontváry egyedül húzza el egy szekéren a műveit, amiknek csak a hátuljuk látszik, miközben villámlik és az előző részből ismert festő-társaság bámulja.

„Még harcban állunk, de már van távlatunk.”

A monológ: Eddig nem mondtam, de mindegyik rész előtt van egy kis felvezető kártya, mint A tanúnál, ezúttal kiemelik, hogy ez talán nem így zajlott a valóságban, de…. Egy pártirodában vagyunk, ami egészen konkrétan a Tanácsköztársaság alatt a népművelési népbiztosság direktóriumának irodája, itt a „népbiztos helyettes” (Madaras József) beszél a kanapén ülve csöndben hallgató, immár nagyon idősnek látszó mesterhez. A falon Lenin elvtárs portréja és a 133 nap ismert mozgósító plakátjai, a telefon folyton csörög; átélhető a feszültség, amit tovább fokoz a nagyon kevés érzékelhető vágás. Bár az eddigi két részben Őze Lajos mindkétszer kapott egy-egy hosszabb beszédet, ezúttal csöndben marad és a szépen teljesítő Madaras hangján kívül csak pár mellékszereplőt hallhatunk egy-egy mondattal. Most már tényleg bizonyosan Csontváry önnön szavait mondják, hiszen a helyettes bejelenti, hogy tőle fog idézni, mielőtt felolvas egy pamfletjéből. Korszellem tekintetében ez a legjobb rész, hiszen hűen visszaadja azt, ahogy a Kádár-rendszer megpróbált hősöket faragni a „proletárdiktatúra” vezéreiből; kis utánajárással pedig kideríthető, hogy az egyetlen, beazonosítható népművelési népbiztos-helyettes a Kun Béla után Rákosit és Kádárt is kiszolgáló Lukács György volt; az angol nyelvű wikipedia szerint Kovásznai György marxista elveket vallott, első önálló animációs filmjének pedig éppen A monológ (1963) volt a címe. Ebben a részben a fennálló rendszer dicsőítése történik (valami ilyesmi volt az 1980-asban is), a nézővel megpróbálják elhitetni, hogy a kitagadott, meghurcolt kommunisták majd felemelik a kitagadott, meghurcolt művészt. Ebből azonban nem lett semmi, mert bár Csontváry megélte a véres 133 nap felét, de akkor már régen nem festett és (amennyire most tudom) semmilyen formában nem fejezte ki támogatását a bolsevikok felé. Ellenben a készítőkkel, akiknek ez vagy konkrét vágya volt, vagy illett valami ilyesmit beletenni egy moziba, ha azt akarták, hogy leadja a tévé.

„A Fehérvári úton van a műterme…”

A vízió: Az előző részben rosszul lesz a mester, akit itt már a kórházi ágyán láthatunk viszont, az orvos pedig közli az éjszakás nővérrel, hogy várhatóan nem éri meg a reggelt. A nővér elmeséli, hogy járt Csontváry műtermében és ott milyen csodákat látott, főleg a figurák fogták meg (szerintem pedig általában azok a képein a leggyengébben kivitelezett dolgok); aztán szóba kerül a „teveháton”, amit láthattunk az 1980-as verzióban, csak én nem értettem, miért van az ott. Most a film előtt sugárzott ismeretterjesztőből kiderült, hogy miután felhagyott a festéssel, még készített vázlatokat, ezek egyike volt a Honfoglalás ábrázolása, amire saját magát is odafestette, teveháton, vezérként. Ekkor láthatunk először bármilyen valódi Csontváry-művet, viszont ebben a részben még csak a kis részleteket mutatják be: az alakok arcait, a fák ágait, a vizek csobogását. Fokozatosan átmegyünk a valóság mögötti területre, a haldokló festő előtt megelevenednek saját alkotásainak szereplői, így például a táncosnők a Zarándoklat a cédrusokhoz Libanonbanról, vagy az első két részben látott festőtársak. Itt újfent hallhatjuk a művész szavait Őze Lajostól, abban a remek jelenetben, amikor a fekete háttér előtt, mozdulatlanul álló figurái között sétálgat. Vajon mit jelenthet az, amikor visszautasítja a koronát, kardot és jogart, majd kijelenti, hogy pogány? Érdekességként annyit, hogy itt látszódnak a korszak technikai határai, például a vetített háttér miatt.

Az árverés: Ez az utolsó látványos rész, amiben mi is eljutunk az immár elhagyatott, rossz állapotú műterembe, ami zsúfolásig van a mester magára maradt alkotásaival. Az örökösök megbeszélik néhány nagydarab piacossal, hogy a holnapi árverésen eladják nekik a jó minőségű külföldi vásznakat ponyvának; de ekkor jön a fiatal, meg nem nevezett Gerlóczy Gedeon, aki úgy dönt, beszáll a licitbe és végül meg is nyeri azt, ezzel megmenti az utókornak Csontváry festészetét. A film előtti ismeretterjesztőben elhangzik, hogy Gerlóczy az örökségül kapott részvényei értékét fektette be ebbe a vállalkozásba, amibe beszállt az egyik Kosztka-rokon is; a vásznak pedig azért kellettek a kofáknak, mert vízállóak voltak, az áruikat akarták letakarni velük. Gerlóczy 55 évet töltött Csontváry műveinek propagálásával. Érdekesség, hogy a filmben a jövendőbeli „örökös” a Fohászkodó üdvözítőt látja meg először, az ismeretterjesztőben azt mondták, A magányos cédrust látta meg. A három, még élő testvére közül Anna kifejezetten örült, hogy valaki megveszi és megőrzi a festményeket, ezt cikkem tárgyában egyetlen apró mosollyal jelzi a feltehetően Annát jelképező színésznő – így kontextusban látva nagyon szép utalás.

Az utóélet pedig „az igazi érték halhatatlansága”, erről ennyit.

Utólag belegondolva az itt felsorolt 5 rész közül egyedül Az árverés az, ami történelmileg teljesen hitelesnek fogható fel, itt semmiféle kifogásolható nincsen, ugyanakkor ez a legkevésbé érdekes, hiszen aki anno a bemutatókor látta, az ugyanúgy tudja, mint a mai néző, hogy a címszereplő munkái megmaradtak, egyikből se lett piaci ponyva, tehát nincs miért izgulni. A tréfa számomra az egy helyen lévő összes festő miatt kevésbé hihető; Az átok megtörténtét valahogy el se bírom képzelni a valóságban; A monológnál pedig maguk az alkotók is bevallják: ez ebben a formában valószínűleg nem történt meg. A vízió a kötelező (?) művészkedés, itt megkísérlik az egyik vizuális művészet erényeivel közvetíteni a másikhoz tartozókat, de, amint azt már leírtam, Csontváry műveit élőben kell látni a hatáshoz.

Nehéz lenne nem összehasonlítani a Jelenések egy festő életébőlt az öt évvel későbbi utódjával, szóval lássuk a kettő közti hasonlóságokat: Mindkettő a festő korát felidéző archív felvételekkel indul és többször operál komolyzenével; a tényleges főhős elég sokára jelenik meg; jön a „teveháton”; a képek (főleg a híres Önarckép) részleteinek közeli, visszatérő képei ismétlődnek; a figurák életre kelnek a festő látomásában; mindkétszer van fura és érthetetlen táncos rész; na meg meztelen nő; a művész írásait olvassák fel; ezeken kívül még a saját figurái és pályatársai között sétál (épp mint Harvey Keitel az Ifjúságban). A ’75-ös tévéjátékban inkább a címszereplő személyiségét építik fel, az alkotói folyamatból vagy az utazásokból semmit se mutatnak; a ’80-as mozifilmben pedig éppen ezek sorakoznak fel: a festmények helyszínei, a helyszíneken megjelenő főhőssel, ám ott meg inkább azt mutatják meg, hogyan megy tönkre az élete (miközben tönkreteszi egy másik emberét is). Várkonyi inkább az 1900-as évek elejének korrajzát viszi vászonra némi kommunista felhanggal, míg Huszárik Csontváry nevével visszaélve forgat egy Szindbád 2-t – ez a két mozi megidézi a művész alakját, vázolja korát és elénk tárja meg nem értett zsenijét; ám se életrajzi-, se dokumentumfilmként nem értelmezhetőek. Különösek, mint az általuk középpontba állított személy.

Pár érdekesség: Kovásznai György és Csontváry Kosztka Tivadar életútjában több párhuzam is felfedezhető, hiszen mindketten festők voltak, de írtak is; valami olyasmit alkottak, amit senki más és saját korukban nem értékelték őket kellőképp. Mindketten beskatulyázhatatlan alakjai a művészetnek. Ráday Mihály négyszer dolgozott együtt Várkonyi Gáborral. A Jelenések egy festő életéből Pap Vera első filmje, ő a lány, aki megijed tőle a 2. részben (köszönet Mozsárágyúnak az észrevételért). A táncosok a Pécsi Balett tagjai voltak. Végül egy vicces név: Laluja Ferenc (ismeretlen szerepben).

Lezárásként annyit tudnék mondani, hogy Bellák Gábor művészettörténész a felvezető ismeretterjesztőben azt kérdezi: „Mi a művészi nagyság mértékegysége?” Erre az 1975-ös Csontváry megtekintése után a válaszom a következő: Olvassa el mindenki A tréfánál említett többi festő nevét és gondolja el, hányat ismer közülük (nekem ez mindössze 3)! De ha azt halljuk, hogy Csontváry? Ennyit erről. Filmként egyértelműen inkább ezt ajánlom, mint az utódját, főleg, ha már ismerjük valamennyire a címszereplőt és életrajzát!

Pontozás:

port: 7.4 (Az 1980-as 7.6.)

imdb: Nincs pontja.

Szerintem: 5/5

Megjegyzés: Sajnos az interneten egyetlen kép sincs belőle, ezért nem tudtam ilyen típusú illusztrációkat hozni.

Ebben a rövid videóban a Baalbeket mutatják be számunkra, érdemes megnézni, főleg a végét, amikor a hölgy odasétál elé:

Egy kedves ismerősömtől tudtam meg az X-en, hogy lesz folytatása ennek a filmnek, amit már legalább egyszer láttam, de úgy tűnik, nincsen nyoma itt, a blogon. Mivel anno nagyon tetszett és jön a második rész, így most, hogy az RTL sugározta, nem hagytam ki, szóval ugorjunk fejest Riley fejébe!

Ki is az a Riley? Egy 11 éves kislány, aki az Egyesült Államokban él a szüleivel (hangja Kaitlyn Dias, az anyukájáé Diane Lane, az apukájáé Kyle MacLachlan) és boldog. Erről gondoskodik a mindennapjait egyengető címszereplő társaság vezetője, a szó szerint sugárzóan vidám Derű (Amy Poehler), meg a mellette/alatta szolgáló négyes: Bánat (Phyllis Smith), Undor (Mindy Kalling), Majré (Bill Hader) és Harag (Lewis Black). Minden Derű tervei szerint halad, ám váratlanul Riley-nak költöznie kell, a család egy másik államba helyezi át a székhelyét, ami már magában elég nagy változás; ehhez viszont még hozzájön, hogy Bánat akaratlanul is szomorúsággal tölti meg a kislány életét. Amikor pedig talán már nem lehetne rosszabb, a boldogság megtestesülése a rosszkedv avatárjával együtt az elme túlsó oldalán landol, náluk van az összes Fő Emlék, amik Riley személyiségének alapját alkotják, a hátramaradó hármasnak pedig korántsem a felhőtlen mindennapok garantálása a szakértelme. Derűnek és Bánatnak vissza kell jutnia a Fejhadiszállásba, mielőtt a gondoktól terhelt leányzó elméje szó szerint összedől – de az emberi elme számos akadályt meg veszélyt rejt, még az Agymanók számára is!

Az Inside Out azon a jópofa ötleten alapszik, hogy vajon mi zajlik egy gyerek fejében akkor, ha az érzelmei élnek, az emlékei üveggolyókra hasonlítanak, a gondolatai vonaton száguldanak (angolul: train of thought;)), a tudatalattijában pedig egy gigászi porszívó randalírozik?

Az első negyedórában megismerjük az alapfelállást: Riley kedvence a jéghoki (ez a kezdő helyszínt adó Minnesota államban nagyon népszerű sport), imád hülyéskedni és szereti a szüleit meg a legjobb barátját, szóval normális gyerek. A gyártó Pixar a Disney égisze alá tartozik, ezért igazán meglepő, hogy a hősnőnek mindkét szülője megvan, sőt, együtt is élnek (most fejből csak Meridát tudnám még hasonlóként megnevezni.) A manók közül a kedvencem egyértelműen Harag, aki már megjelenésében vicces, a szövegei nagyon jók és imádom a nyakkendőjét:) Majré jópofa, engem egy szúnyogra emlékeztet és neki szintén elég jó poénokat adtak, Undor viszont kevésbé érdekes. Bánat aranyos, olyan megölelni-való és ha belegondolunk, akkor azért érzi magát haszontalannak meg feleslegesnek, mert a vele teljesen ellentétes Derű rajta (is) uralkodik. Szinte bármilyen szituáció adódik, a „főnök” megpróbálja a saját érzelmére manipulálni a dolgot, a többiek meg mindig egyetértenek vele, mert jó manipulátorként tudja, kinek mit mondjon - erre kitűnő példa a feladat-kiosztás, ahol az egyértelműen beosztottként viselkedő hármasnak könnyen tud testre szabott elintéznivalót biztosítani; viszont mivel nem érti, mi lenne Bánat funkciója, őt simán megkísérli szó szerint félreállítani. Mindez mondjuk igazán csak most tűnt fel, a második (vagy harmadik?) megnézésnél, viszont nincs vele különösebb baj, mert a játékidő során kiderül, hogy mindenkinek van egy fő érzelme, aki a vezető (Anyánál például Bánat, Apánál Harag ül a kapitányi székben).

„Nagyszerű, ma sem haltunk meg, ez aztán az igazi siker!”

A Fejhadiszállás kb. úgy működik, hogy van egy szituáció és Riley öt Személyiség-szigete ezekre általában magától reagál, viszont a manóknak van beleszólása abba, hogy mit fog a kislány érezni, sőt, általában a tetteit is ez az érzelem határozza meg (például: itt egy lehetőség hülyéskedni, akkor hülyéskedjünk és ettől boldogok leszünk). Némelyik pillanatban úgy tűnik, a címszereplők megfigyelők, akik csak egy bizonyos helyzetre várnak, arra, amit ők tudnak a legjobban megoldani (veszély esetén Majré gondoskodik a biztonságról, a gyerekszemmel igazságtalannak ítélt történésnél pedig Harag beindítja a hisztit); máskor viszont látszik, hogy az ő döntésüktől függ, mit fog tenni Riley és közben mit érez (Undor mondjuk nem tudja úgy kommunikálásra késztetni a hősnőt, hogy az ne tűnjön gúnyolódásnak, ettől a helyzet is fanyar ízt kap). Kérdés, hogy ha nem az ötös tesz valamit, akkor pontosan mi történik? Talán az elme egy jól felépített gépezetként reagál úgy, ahogy az a személyiségtől elvárható, a test pedig követi a cselekvéssel. A konfliktusokat azonban a külső tényezőkön túl az adja, hogy Bánat, aki nem tudja, mit kellene csinálnia és nem hagyják szóhoz jutni, „rossz” hatást gyakorol a már meglévő emlékekre meg az éppen kialakuló szituációkra; Derű közben egész egyszerűen visszaél a hatalmával. Pedig fő érzelemként amúgy is ő határozza meg, mi Riley alaphangulata, tehát a többieknek az az érdeke, hogy az ő akarata érvényesüljön. (Vajon a fő érzelmet az idő múlásával felcserélheti egy másik?)

Az emlékek ábrázolása egyszerűségében nagyszerű, mindegyik leginkább üveggolyóra hasonlít, ami a hozzá kötődő érzelem színében ragyog (Derű = sárga, Bánat = kék, Undor = zöld, Majré = lila, Harag = vörös) és egyfolytában önmagát „játssza le”, vagyis a benne tárolt pillanat ismétlődik. Derű előre-hátra tudja pörgetni az emlékeket érintésével, a többieknek viszont látszólag nincs meg ez a képessége; ennek ellensúlyozására Bánat a jelenlétével szomorúvá tud alakítani egy emléket, ha elég ideig elég közel van hozzá.

A történet három fő helyszínen játszódik: A valóságban (itt van a három fő emberi szereplő), a Fejhadiszálláson (innen indul ki a cselekmény, Undor, Harag és Majré végig itt vannak) és a Fejhadiszálláson kívül, de Riley elméjén belül (ide kerül ki a sárga meg a kék manó). Az öt központi érzelem mellett még számos más teremtmény népesíti be Riley fejét, például az álmokban megjelenő lények (a Szivárvány-Unikornis), a képzelet szüleményei (az ideális pasi) és a munkások. Na, őket érdemes külön elemezni, mert nem egészen körülhatárolható, micsodák. Nem érzelmek, inkább funkcióknak lehetne őket nevezni, mindannyian nagyon hasonlítanak egymásra és láthatóan igencsak belefásultak a feladataikba. Számomra irtó különös, hogy a munkások közül senki se figyel fel a két eltévedt érzelemre, pedig azok nagyon másmilyenek, mint ők, elég csak arra gondolni, hogy Derű óriás hozzájuk képest, legalább háromszor magasabb náluk, ráadásul világít. A munkásoknak tisztában kell lenniük az elme felépítésével, tehát tudniuk kell, hogy van Fejhadiszállás, ami irányít, szóval azt is tudniuk kell, hogy van ott valaki, aki a góré. Derűt mégse ismeri fel senki…

Senki, kivéve a harmadik (vagy második?) legfontosabb gondolati karaktert, Bing Bongot (Richard Kind), aki Riley egykori képzeletbeli barátja, ám a cselekmény idejére a pici lány már nagy és nincs rá szüksége, ezért a hosszú távú memóriában tölti az idejét. (Jó kérdés, hogy pontosan mit csinál vagy miért akar egyes emlékeket elvinni a belül nagy, kívül pici zsákjában? Talán meg akarja őket menteni a feledéstől?). Derű meg Bánat összeakadnak ezzel a rózsaszín csodabogárral, aki névről ugyan, de felismeri a fő érzelmet (kék kolléganőjét viszont nem) és megkísérli elkalauzolni őket az elmében. Hármójuk interakcióiban vannak kis humoros részletek, amiket egyértelműen a felnőtteknek szántak, ilyen mondjuk a tény, hogy a főnöknek csak halvány fogalma van arról, mi lehet az irodáján kívül; az unalmas használati utasítások olvasására kárhoztatott beosztottja viszont mindent tud, csak nem érdekli, amit tud. A jó szándékú ismeretlen ismerős meg saját együgyűsége révén csöbörből vödörbe juttatja őket, valahogy egyik ötlet se jön be, amit Bing Bong javasol.

„A csúnya szó, amit ismerünk!”

Vannak még mindenkit érintő dolgok, amiket az Inside Out kifiguráz: A visszatérő álmok, a füledbe beleragadó ostoba dalok vagy a felejtés. Utóbbi az egyik központi elem, mert ha a Fő Emlékek eltűnnek a Fejhadiszállásból, akkor a Személyiség-szigetek leállnak, Riley pedig elfelejti a személyisége alapjait (a majmos hülyéskedést a szülőkkel, a jéghokizást, vagy hogy miként kell beszélni egy baráttal). A munkások látszólag önhatalmúan döntenek arról, melyik emlék fontos és melyik nem, de alapvetően a szürkülők közül választanak, mert ha egy emlék sokáig marad kihasználatlanul, akkor elveszti a színét, vagyis a hozzá társuló érzelmi kapcsolatot. Ekkor aztán a Feledés Árkába kerül, ahol szép lassan porrá omlik… (Újabb izgalmas feltevés, hogy a manók az érzelmük kapcsán összefonódnak-e az emlékekkel? Nagyobb befolyást kap-e egyik vagy másik, ha több hozzá kapcsolódó emlék van? Érzik-e, ha egy „náluk lévő” golyó megsemmisül?) Sajnos a mindenkinek átélhető dolgokhoz kapcsolódik néhány tipikusan egyesült államokbeli klisé is, így a gyerek utált étele a brokkoli, a félelmének tárgya pedig a bohóc.

Az eddig felsorolt érdekes meg drámai dolgok mellett azért nagyon sok nevettető jelenet van, ami elveszi a sztori alapvetően borongós hangulatát: Vannak kifejezetten a kicsiknek szóló viccek (szerintem mondjuk ilyen az összedőlő kártyavár vagy a felhő-emberes részek), a felnőtteknek szánt darabok (a déja vu vagy amikor Majré az álom-felelős), illetve kapunk egy rakás utalást, amit vagy csak az amerikai közönség érthet vagy aki Pixar-imádó (a háttérben elhelyezett szereplők korábbi mozikból vagy az A113-as szám ismétlődése). A legszórakoztatóbbak viszont a mindenkinek szánt viccek, ezek csúcspontja az ebéd-jelenet, ami biztos, hogy bárkit meg tud nevettetni (a brazil pilóta kifejezetten emlékezetes)!

Persze nem Pixar-filmről lenne szó, ha nem lenne benne szívfacsaró rész, ilyenből van elszórva jónéhány, de a csúcspont egyértelműen Bing Bong utolsó jelenete, itt közel a negyvenhez, férfiként is könnybe lábadt a szemem. Ha már könnyek, érdekes apróságként Derű nem tud könnyezni, illetve talán kihagyott ziccer, hogy amikor elönti a szomorúság, akkor a fénye „nem kapcsol le”. Ugyanígy apróság, de nehezen magyarázható, hogy Riley új osztályában miért nincs egyetlen szőke gyerek se, mindenkinek sötét színű haja van (Ha van más, a hősnőhöz hasonló árnyalatú hajzat, akkor a készítők azt hiszik, hogy a néző összekeveri Riley-t valamelyik névtelen háttéralakkal?), valamint szintén itt jön az egyetlen észrevehető fekete karakter, a tanárnő (2015-ben még nem volt kötelező minimum egy fő fekete szereplő, lásd mondjuk a Múmiákban a dj-gyereket, a Jégvarázs 2-ben a katonák vezetőjét, stb., tudjátok, miről beszélek).

Bár a sztori alap-ötlete korántsem teljesen új, az itt látható verziót Pete Docternek köszönhetjük, aki az ötletek kidolgozása mellett a forgatókönyv-írásban is kivette a részét, valamint ő volt az egyik rendező és Apa Haragjának hangja. Filmográfiájában a már említett Merida, a bátor; a csúfosan megbukott Lightyear; a Szörny Rt., a Fel!, a WALL-E és a Toy Story 1-2 szerepel – érdekesség, hogy animátorként részt vett a Disneyworld Cranium Command nevű látványosságának elkészítésében, ami egy kisfiú fejében szolgálatot teljesítő „manóról” szól, bár az Agymanók ötlete állítólag nem innen származik. Docter mellett a másik rendező-ötletgazda Ronnie Del Carmen, aki szintén hallható egy rövid jelenetben, az Absztrakt Gondolatoknál dolgozó munkásként – hozzá a kitűnő Freakazoid-sorozat 7 része köthető. A forgatókönyv elkészítésében részt vett még Meg LeFauve (Marvel Kapitány) és Josh Cooley (Toy Story 4 – őt hallhatjuk a bohóc hangjaként); az ötletek kidolgozásában pedig segített Simon Rich (Saturday Night Live, Csodatévők) és Michael Arndt (A család kicsi kincse, Toy Story 3, Szuper haver, Az Ébredő Erő). Ezeket az embereket látva könnyen lehetett volna cikkem tárgyából is egy Addams Family 2…

A szinkronhangok közül ki kell emelni Amy Poehlert és Bill Hadert, mert ők a szövegkönyv elkészítésén is dolgoztak, Amy pedig Derű kidolgozásában vállalt jelentős részt. A Tudatalatti bejáratát őrző két őr hangja két legendás Muppet-bábos, Frank Oz (az eredeti Yoda) és Dave Goelz; az egyik Álom-gyári zsaru Flea, a Red Hot Chili Peppers gitárosa, az egyéb hangok között pedig megtalálhatjuk Gregg Bergert, aki Garfield kutya-barátjának, Ubulnak a hangja a ’80-as évek óta (pont az álom-jelenetben van egy ugató eb, talán éppen őt játszotta?).

Érdekességek: Pete Docter elmondása szerint az ötlet akkor fogalmazódott meg benne, mikor Elie nevű kislánya fejlődését figyelte, ehhez mind ő, mind Ronnie Del Carmen hozzátették saját élet-tapasztalataikat. Pszichológusok és elme-szakértők segítették Riley tudatának felépítését. A film kb. 5 éven át készült, ebből egy évig tartott a karakterek kidolgozása, a sztorin és az ebédes jeleneten 3 évig dolgoztak, az animáció másfél évig tartott. Az öt manó mindegyike „szőrösnek” látszik, ezt nem tudom másként leírni, nekem olyan, mintha plüssállatok lennének, viszont az effekt lényege az, hogy nincsen egyenletes felszínük, mert bőrük sincs, energiából állnak, részecskék alkotják őket. Eredetileg csak a fő érzelem nézett volna ki így, de a stúdiónak annyira megtetszett, hogy mindegyiküket átalakíttatták. Az alakjuk és színük egy-egy szimpla formából indult ki: Derű csillag, Bánat könnycsepp, Undor brokkoli, Majré egy idegszál, Harag tűzálló tégla; ezen kívül felfedezhető bennük az őket alakító színészek külsejéből is, például szerintem Phyllis Smith arca hasonlít Bánatéra, Harag pedig a standup-humorista Lewis Black színpadi öltözetét viseli, hozzá hasonlóan újságot olvas. Ezekben az újságokban a címlap-hír mindig valami nagy esemény Riley életéből.

Derűnek a sugárzó személyisége miatt nincsen árnyéka:) Harag tűz-effektjét az 1997-es Herkules-rajzfilm Hádésza inspirálta. A fő érzelem külsején dolgoztak a legtöbbet, csak a világító kisugárzás létrehozása 8 hónapot vett igénybe. Elvileg 3 másodpercnyi látnivalót 3 hétig rajzoltak és 33 órán át dolgoztak rajtuk a számítógépek. Az Agymanókhoz készült lokalizáció, vagyis a bemutatás helyétől függően változik egy-egy kis részlet, például Apa fejében nálunk focimeccs megy, Amerikában hoki; és a feliratok magyarul vannak.

Ez az első Pixar-film, amiben nincsen személyként létező negatív szereplő, a nagy ellenség itt a változás. A Hosszú Távú Memóriában lévő végtelennek tűnő, kacskaringós polcok az agy felületét szimbolizálják – ugyanakkor nem „az agyban” vagyunk, hiszen mondjuk ha Riley elesik, akkor nincs „agyrengés” vagy ilyesmi. A két őr a Tudatalatti előtt az őket megszólaltató bábmesterek neveit viseli, de felcserélve: Frank Oz karakterének neve Dave, Dave Goelz alakjának neve Frank. A sapkákról való értelmetlen vitájuk idézheti a Godot-ra várva színdarabot vagy a Stan és Pan-páros mozgóképeit, a központi szereplők mindkettőben hasonló diskurzust folytatnak. Amikor Derű lekapcsolja a költözés-napi álmot és kicseréli egy boldog emlékre, azzal hosszú távon kárt okoz; de ugyanilyen rossz hatással van az is, amikor Bánattal meg Bing Bonggal felébresztik Riley-t: a kislány agya ugyanis nem tudja kellőképp feldolgozni az aznapi történéseket, érzéseket. Hárman is beperelték a Pixart, mondván ez a mozi ellopta az ötleteiket, egy feljelentést elutasítottak, egy ember biztosan nyert (Damon Pourshian, akinek már korábban volt egy Inside Out című filmje, de hogy mit nyert, arról nem szól a fáma), egynél pedig ismeretlen a végkimenetel. A végestáblista elején van még pár humoros jelenetsor: mi rejlik a többiek fejében? Az Agymanók 175 millió dollárból lett, máig megközelítőleg 860 milliót hozott vissza; egyöntetű kritikai elismerésben részesült, sokan 2015 legjobb filmjei közé választották, és megnyerte a Legjobb Animációs Mozgóképnek járó Oscar-díjat (számos másik mellett).

Ez egy aranyos, szórakoztató és nagyon vicces alkotás, ami azonban alapjaiban véve inkább dráma, mint vígjáték. Vannak benne olyan részek, amiket a kisebbek is élvezhetnek, de kell hozzá némi érzelmi érettség, hogy tényleg értékelni tudjuk. Semmiféle igazi negatívumot nem tudnék ellene felhozni, akárhányszor láttam, minden alkalommal igazán tetszett, ezért szívből ajánlom!

Pontozás:

imdb: 8.1

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám megint!)

Hírek:

- Van egy közvetlen rövidfilmes folytatás, az Inside Out: Riley’s First Date?, ami igazából az ebédes jelenethez hasonlóan felépített, nagyon vicces szekvencia.

- Állítólag 2023 óta készül egy sorozat-adaptáció cikkem tárgyából.

- Ezen a héten, június 14-én mutatják be az Agymanók 2-t, amiben Riley immár tinédzser és négy új érzelem jelenik meg a Fejhadiszállásban. Pete Docter és Meg LeFauve visszatérnek íróként, de Docter már nem rendező; a fő hangok közül Kaitlyn Diaz és Bill Hader kivételével mindenki újból hallható lesz. Nagyon érdekel, de félek is tőle, mert az első rész annyira jó és az eltelt 9 évben azért nagyot fordult a világ Hollywooddal meg a Disney-vel…

Lóránt Demeter, független magyar filmrendező keresett meg bennünket első készülő nagyjátékfilmje kapcsán.

"Egy rémálmokkal teli házban minden feladat megoldásával egy lépéssel közelebb kerülhetsz ahhoz, hogy visszakapd a családodat… Vagy elveszítsd önmagad."

A Dreamland Awaits egy független magyar arthouse horror nagyjátékfilm, amit Békésszentandráson, angol nyelven rögzítettek nemzetközi szereplőgárdával, április végén. A film jelenleg utómunka fázisban van, a tervek szerint legkésőbb ősszel már látható lesz fesztiválokon, később hazai mozis premierre is számíthatunk, de több mint bizonyosan valamelyik nagy streaming-szolgáltató műsorában is találkozhatunk vele.

A történetről: Josh 20 éve rendőr, azt hitte, már megtapasztalta az élet legsötétebb oldalait, de most szembe találja magát eddigi legnagyobb kihívásával: A családját elrabolták és hogy visszaszerezze őket, be kell költöznie egy furcsa házba, rejtve maradnia és követnie egy titokzatos idegen utasításait. Ha végrehajtja az össze feladatot, akkor visszakaphatja a családját, de rá kell jönnie, hogy igazi ellensége nem az idegen, hanem saját elméje...

Demeter saját szavaival műve "A Babadook és a Jákob Lajtorjája keveréke egy kis Lovecrafttal leöntve." 

A főbb szerepekben Nicolas Hackenberg (Josh - francia színész, FBI: International sorozat, Max [2002-es film, partnerei: John Cusack, Peter Capaldi és Kulka János]), Rebecka Johnston (Sarah - svéd színésznő, Fehér éjszakák, Inferno, Parkoló) és Jonathan C. Nelson (A Nyomozó - amerikai, ez lesz az első filmje).

Lóránt Demeter a film írója, rendezője, producere, operatőre és vágója; a speciális effektekért a másik producer, Sz. Nagy Gábor felel; a zenét a svéd Jimmy Svensson szerezte. 

Néhány érdekesség: A Dreamland Awaits helyszíne a rendező saját háza volt, a forgatás megközelítőleg 20 napot vett igénybe. Az effektek jelentős része kameratrükk és nem számítógépes animáció lesz. A Full Screen Films valójában Lóránt és Sz. Nagy urak közös vállalkozása, a teljes költségvetést ők állították elő, saját pénzből.  

Bővebb információk: A Dreamland Awaits hivatalos weboldala, a stúdió/forgalmazó oldala, a rendező hivatalos Instagram-oldala, a rendező hivatalos Facebook-oldala. 

Végül jöjjön a trailer:

Jön az Ünnepi Könyvhét, ennek kapcsán kiárusítom az eddig írt regényeimet:

Kék szemek - városi fantasy 334 oldal, boltokban nem kapható, bővebb információ itt - 1000 Ft/db + szállítási költség (többféle szállítást vállalok), kétféle választható borítóval.

A lány a tűzesőben - boltokban nem kapható, 670 oldal, két regény (az egyik a Kék szemek) és egy novella van benne, bővebb információ itt, 5000 Ft+szállítás (többféle szállítási lehetőséget vállalok).

Tudok számlát, nyugtát adni, esetleg más könyvet el tudok fogadni cserébe vagy az ár bizonyos részéért. 

Ezzel a vásárlással egy magyar, független írót tudsz támogatni, aki 16 éve alkot, de nincs mögötte milliárdos vállalkozás, hogy futtassa. 

További részletek, megrendelés: tomzameth@gmail.com email-címen vagy a hivatalos Facebook oldalon!

Kapcsolgatom a tévét, egyszer csak hallom, valami fantasztikus zene szól, mondom magamban, ez Ennio Morricone. És ennyi elég is volt, hogy maradjak a csatornán. Tényleg ő a zeneszerző, bár ezt csak a film végén tudtam meg, mert lemaradtam a stáblista elejéről, csak annyit láttam, hogy rendezte: Sergio Corbucci (…és megint dühbe jövünk; Kincs, ami nincs; Szuperzsaru; Django). Aztán megláttam Franco Nero vakító kék szemeit, háttérben a minden bizonnyal spanyol sivataggal (tényleg az), megint gondoltam magamban, ennél több nekem nem kell. 

A sztori pedig a következő: Nero (aki évtizedekkel később eljátszotta Árpád apánkat, ám ebben a filmben kiköpött Vikidál/Koppány vezér) egy lengyel fazont alakít, aki a mexikói polgárháború kellős közepén azzal szórakozik, hogy mindig mások kalapján/állkapcsán/fűzőjén lobbantja lángra gyufáját, hogy aztán halálnyugalomban füstölögjön. Messze földön ismerhetik, mert senkinek nem jelent problémát a fenti szokás, én ezen végig nagyon röhögtem, egyszerűen zseniális. Egy feszült kocsmajelenetben meg is bizonyosodhatunk róla, hogy bizony mindenki ismeri „A Polákot”, Szergej Kowalskyt, és senki nem mer vele ujjat húzni, már csak azért sem, mert nagyon gyorsan mozgatja ujjával a ravaszt. Jack Palance a helyi gonosz, legalábbis úgy tűnik ekkor, de nem voltam magam sem biztos ebben, mert a Fürtös becenévre hallgató ficsúr inkább keltett derültséget, mint félelmet, viszont a kedvenc szokása amellett, hogy szintén zseniális, egyben félelmetes is; akárhol terem egy hulla az ő vagy az emberei kezei által, komótosan keresztet vet. 

Valójában a szó szoros értelmében nincs is története a filmnek, inkább hangulata. A lengyel zsoldos mindenhol a pénzt keresi, az pedig megtalálja, neki még a füle botját sem kell mozdítania. Megbízza egy testvérpár, hogy egy közeli bányában lévő ezüstkészletüket kísérje el A-ból B-be e vészterhes időkben. Az üzlet megköttetett, ezt kihallgatja egyébként a Fürtös… Főszereplőnk eljut A-ba, ott pedig túszul ejti őt Paco (Tony Musante) és forradalmárokból álló csapata. Szorult helyzetéből látszólag nincs kiút, mindenki másnak legalább egy izzadságcsepp végigfutna a halántékán, ha egyszerre 5-6 fegyveres „nézne rá pisztolycsővel”, de neki ez meg se kottyan. Nyilván az üzletnek annyi, ezzel a sztori ezen részének is, szóval mi történik a következő másfél órában? 

Amolyan se veled se nélküled kapcsolat alakul ki a nem annyira bölcs bandavezér és A Polák között, persze jól megszórva pénzzel. A zsoldos ugyanis semmit se csinál addig, míg dohány nem üti a markát; golyózápor közepette is csak akkor áll neki Paco talált gépfegyverét összeszerelni, amikor az leszámol neki 200 dolcsit. Paco meg mindenki más menti az irháját, ahogy tudja, Kowalsky-nak közben épphogy a frizurája sérül csak meg – sokszor nem tudtam eldönteni, hogy ez egy paródia, avagy komoly film. Mindenesetre a főforradalmárnak annyira megtetszik a címszereplő szakértelme a világon gyakorlatilag mindenben, hogy felfogadja őt amolyan tanácsadónak, persze szigorú szerződésben foglaltak szerint. Anyagi okok miatt; hiszen bankot rabolni, gazdagokon bosszút állni ilyen zűrzavaros időkben a legegyszerűbb. 

A film előrehaladtával már nem csak a pénz a fontos Paco számára, egyre inkább előtérbe kerülnek hazafias gondolatai, immár Mexikó szabadságáért is harcol, de ennek megfogalmazása mégsem gagyi vagy nyálas, mint az amcsi filmekben szokás, hanem teljesen hihető. Nem egy okos gyerek ez a Paco, de tisztaszívű és bátor. A Polák mindennek pont az ellentéte, őt nem érdekli se Isten, se ember, még csak bátornak sem mondható, inkább vakmerő vagy talán félelem nélküli pszichopata. Életszerűtlennek hat sok minden, amit tesz, de mindezt érdekesen és látványosan tálalják a filmkészítők. Ilyen ember nincs, minden csávából kikerül, mindig elnézik neki a szemétkedéseit, mindig teljesül minden kívánsága, az embereket orruknál fogva vezeti, ha akarja; mindez nagyon jól áll Franco Neronak. Sok olyan vicces jelenet kapott helyet a filmben, amelyek láttán elkerekedett a szemem, hogy ez most komoly?! Annyira váratlan és olyan nagyon európai humor ez, el tudom képzelni, hogy 1968-ban mekkora röhögés volt a moziban. Ennek ellentmond, hogy váratlanul egyre komolyabb, sötétebb lesz a film hangulata, ahogy közeledünk a végkifejlet felé; a cselekmény pedig fordulatos, egyáltalán nem lehet megmondani, mi fog történni.

Akadnak benne kötelező mozis elemek, amelyeknek viszont nem sok értelme van, így például egy női szerep, Columba (Giovanna Ralli), aki a forradalom tisztaságát, a nemzet egységét szimbolizálja, nagyon szép persze, de kicsit erőltetettnek éreztem a figurát, aki inkább Paco lelkiismeretét „mozgatja” a film cselekményszálai helyett. És nem, zsoldosunkat a csaj sem érdekli, ebben is más ez a film. Azt gondolnánk, lesz nála valami jellembeli változás, fejlődés vagy ilyesmi… De minek? Inkább géppuskazúgást, robbanást, fejlövést dögivel! És szerintem mai szemmel is sokkoló egyik-másik jelenet, hát milyen lehetett ezeket akkoriban látni? Szintén kötelező elemként értelmezhető a történet, vagy olyasféle. Egy filmbe elvileg kell valami cselekmény, de ami van, az se túl fontos, inkább csak csontváz, ami megtartja a kis anekdotákat.  

Olyan szögekből „nézi” a kamera a szereplőket, hogy öröm nézni, például Fürtös a lován ülve tekint vissza valakire, mi meg a talpát látjuk és a fejét!? Ez is olyan váratlan, mert szépnek nem mondható, inkább esetlen, de mégis hatásos. Sokszor közelít nagyon messziről valakire az operatőr Alejandro Ulloa, szinte beleszögezi a nézőt a képernyőbe. A tekintetek nagyon fontosak, sokáig elidőzhetünk rajtuk. Az egyik író Luciano Vincenzoni, aki A Jó, a Rossz és a Csúfon is dolgozott.  

És a zene…. Említettem már, hogy csak ezért néztem meg e filmet, a zene miatt? Hogy milyen leírhatatlanul isteni, tényleg nem lehet szavakkal kifejezni! Minden alkalommal leesett az állam például a fő témán, a füttyszóval kísért darabon. Ilyet hogy lehet írni? Hanyagul elegáns, akár maga a zsoldos, és ugyanolyan kiszámíthatatlan, mint a film. Azt hiszem, csak azért nem lehetett belőle akkora sláger, mint A Jó, a Rossz és Csúf fütyülős dallamából (amit még az is ismer, aki nem látta a filmet), mert ezt átlagember nem tudja elfütyülni, mert nem megy bele a fejbe, lehetetlen, ilyen nincs. Ilyen, mint ez a film, nincs! :D

Azt hiszem, nem túlzás azt írni, hogy ez a világ egyik legjobb operatőri munkája. Illés György (Az ötödik pecsét; Isten hozta, őrnagy úr!; Az elvarázsolt dollár) nevét jegyezze meg mindenki, aki eddig nem tette volna meg! A rendező pedig Makk Károly (Macskajáték, Valahol Európában).  

Fekete-fehér filmünk a Balaton nyugodt vízén ringatózó hajó képével indul, mely így, hogy nem látjuk a szép kékséget, leginkább valami pokolbéli tájnak néz ki. Egykori szovjet foglyok utaznak rajta, sok-sok újra élni akaró emberrel, ügyeskedőkkel, becsületesekkel, betegekkel. Ferencbe (Görbe János) csak hálni jár a lélek; amikor sok év után újra meglát egy élő pontyot, megörül, de vissza is fekszik azon nyomban ideiglenes fekvőhelyére. Barátja, Sándor (Szirtes Ádám) szintén vele érkezik a Badacsony lábához, ő egyértelműen az optimista kettejük közül, rögtön át is futott az agyamon, hogy az ilyen fazonok élték túl a háborút lelki értelemben is, ő maga a XX. századi magyar történelem. Egyébként tényleg olyasmi volt ez a szereplő, mint amilyennek elképzelünk egy úgynevezett „átlagembert”, aki oly sok mindenen keresztül ment kis hazánkban. Néhány jelentben tűnik föl, de mindig az életigenlést látjuk személyéből áradni. Nem úgy főszereplőnkből, aki meggyötörten, soványan jelenik meg szülőfalujában, a háza ablakánál, késő este. Nem kopogtat, csak benéz és rögtön meglátja felesége fekete gyászszalaggal átkötött fényképét a kis helyiség falán. Annyi viszontagság és hosszú út után minden odaveszett – ezt, meg a korábbi évek gyötrelmeit mind látni Görbe János tekintetében. Egyetlen fia várja őt, aki így az utolsó boldogsága már csak az életben. Sógornője, Tera (Psota Irén) is láthatóan nagyon örül hazatérésének, gondoskodik a férfiról, aki betegeskedik, egész nap csak fekszik, Tera ápolja, eteti, epekedik érte. Csak úgy ragyog az egyébként csúnyácska, púpos, szürke kisegér, amióta ilyen fontos feladatai akadtak. Ferenc hálás neki a jóságáért. 

Közben lassan beköszönt a nyár... Az évszakok változásával gyönyörű képek tárulnak elénk végig a film során; a fények és árnyékok, a naplemente, a metszeni való szőlőtőkék, a fekete-fehér igavonó marhák egytől egyik szépek a szó szoros értelmében. A szereplők vonásai is hangsúlyosabbak, és olyan látószögekből látjuk őket, amitől hol kicsi bogárnak, hol egy fenséges sasnak képzelhetjük magunkat, akkoriban ez nem volt mindennapi látvány, azt hiszem. És a zene! Mintha egy néma horrorfilm aláfestése lenne, ez jutott róla eszembe. Szóval igazi film ez, a hőskorból, ha nem tudnék magyarul és nem lett volna feliratom, akkor is teljes az élmény, azt kell, hogy mondjam. A történet szinte „csak” kiszolgálta a látványt. 

Na, de a történetre visszatérve, Ferencnek végül igencsak javasolják, hogy hagyja el az özvegyi „kalapot”, Zsuzsát (Bara Margit) kommendálják neki. Anyja (Orbán Viola) ugyanis gyorsan véget vet Tera „jótékony” segítségének, és kiparancsolja fiát az ágyból, ad neki egy pohár vörösbort, kiülteti a ház elé, ahonnan a világ egyik legpazarabb tája tárul a szem elé, a kisfia meg a hordóban pancsol... Ferenc egy csapásra vissza is nyeri életkedvét ebben a látványos jelenetben, nincs az a nyomorúság, amin nem enyhítene egy ilyen idill. 

Zsuzsa minden szempontból Tera ellentéte, elsősorban gyönyörű nő, szeret nevetni, maga a megtestesült optimizmus. Olyan, mint Sándor; nem Ferenc mellé képzelné el őt a néző, de amint a nő mondja, Ferenc „egy jó ember”, nem telik bele sok idő és igazán megszeretik egymást. Az esküvő után látjuk megint Sándort, aki vidámra itta már magát, húzatja a cigánnyal, óriási jelenet, amint megy a násznép fölfelé a szőlőhegyen, szemben pedig megjelenik Tera, összes ingóságát húzza két ökör. El kell hagynia a félig saját házát, hiszen Ferencnek új asszonya van. A nótázó sereg kikerüli őt, megérkeznek a házhoz, Sándor gratulál. Látni, hogy igazán örül a boldog párnak, pedig tényleg inkább ő illene Zsuzsához habitus szerint. Rendes koma ez a Sándor. Ballag tovább felfelé a prímással, énekel és örül az életnek – Sándor, aki örülni akar az életének, a XX. századi magyar átlagemberek megtestesülése. Sajnos Ferenc ugyanígy valódi példája a háborút átélt nemzedéknek, csak negatív értelemben; a film utolsó mondatával összegzi is majd, hogy mi miért történt. 

A poént pedig nem lőném le, lényeg, hogy Terát nem tűri meg a még élő testvére a saját családja mellett, hiszen meg akarta ölni magát szerelmi bánatában. Szerelmének tárgya pedig természetesen Ferenc. Jogos jussát követelve és mivel mást nem tehet, végül visszatér a házába, ahol már az új, háromtagú család él boldogan, Zsuzsát elfogadta a kisfiú is. Ferenc nem tudja elküldeni az őt megmentő nőt, bármennyire érzi, hogy ez rossz döntés. És hogy mennyire rossz, az egy görög tragédiához hasonlóan gyomorba vágó. De sajnos igazán magyar is, nem csak görög. Az évszakok csak telnek, megkezdődik a kitelepítés (itt megint megjelenik Sándor, aki ezt is jó lehetőségként fogja fel, hiszen ő az újrakezdés nagymestere); Zsuzsa, Tera és Ferenc anyja megkeserítik a férfi és egymás életét is; a fokozódó feszültségben fokozódik a zene, az évszakok csak telnek, telnek, a szereplők életében viszont nem változik semmi. Ferenc egyfajta „puska a falon” jelleggel előrevetíti, mi vethet csak véget a film bonyodalmának; „megtanultam én ölni” a fronton. 

Mintegy keretként az utolsó jelenetben megint látunk egy hajót úszni a Balatonon, ugyanaz a táj, ugyanaz a két barát: Sándor és Ferenc, egymásnak, ezzel együtt a nézőnek mesélik, hogy mi történt velük „a körülmények hatására”. Hatásos lezárás.

A színészekről nem tudnék mást mondani, csak hogy kiválóan teljesítettek. Görbe János és Bara Margit filmvászonra termettek, Psota Irén meg hát a Psota Irén: igazán semmilyen szerepet kapott, egy minden tekintetben szánalomra méltó teremtést, de elképesztő fejlődést vitt bele a figurába – ha nem is szívünknek kedves ez a fejlődés. A film elején még bármitől elsírja magát ez a karakter, látszik, hogy egész életében sanyargatták, de miután rájön, hogy már nincs vesztenivalója, kiáll önmagáért és a tulajdonáért. Az egyetlen élő vérrokonáért, Ferenc fiáért bátran szembeszáll mindenkivel, már nem kér bocsánatot csak azért, mert él. Nem lehet megkedvelni, a néző is leginkább eltüntetné őt egy varázspálcával, Psota mégis emlékezetessé tette Terát.

Bara Margit kortalan szépség volt, mellette pedig kiváló színész, nekem a Bakaruhában megtekintése óta ez egyértelmű. Ha nem magyar földre születik, egy lapon emlegetnék őt ma Greta Garboval vagy Sophia Lorennel. De magyar földre született, rossz időben, ki is csinálták, a mai napig homályos módon, és ha minden igaz, csak egy pályatársa állt ki mellette, Szirtes Ádám. Akinek a figurájáról meg már sokat írtam, pedig összesen talán negyed órát szerepel. Ő is egy igazi tehetség volt, szintén vászonra termett vonásokkal, nagyon szép hanggal. Mellette mindenképpen ki kell emelni Bárdy Györgyöt és Barsy Bélát kicsi, de annál meghatározóbb szerepeik miatt. Előbbi a vadőr, aki szemet vet Zsuzsára, aztán szembesíti őt Ferenc és a néző számára is homályos korábbi életével, Barsy pedig Tera testvére, akinek a tekintetétől én is megborzongtam, nem csak a húga. A tekintetek végig nagyon fontosak, izzik mindenkié, mint a Volt egyszer egy Vadnyugatban. Gyönyörű ez a film, nem tudom eléggé hangsúlyozni. 

Görbe Jánosról meg csak három szó: egy igazi legenda!