Kiből lesz legenda? Ahogy Hobo énekelte: „Halj meg és nagy leszel!”. Ez az esetek jelentős részében tényleg így zajlik, főleg, ha az elhunytnak már életében elkezdett épülni a mítosza és sokat számít az is, ha minél fiatalabb, amikor távozik közülünk. Az USA-beli példák már a könyökünkön jönnek ki, de nem kell ennyire messzi menni, hiszen hazánknak ugyanúgy van számos szülötte, akikből korai haláluk miatt (is) lett legenda.

Történelmi példa Szent Imre, akinek sorsa bizonyosan teljesen másképpen alakult volna, ha azon a végzetes napon vadászat helyett valami mást csinál. Vajon miképpen emlékeznénk rá? Irodalmi példa József Attila, aki kétségtelenül mindenképpen bekerült volna a tankönyvekbe, ám azzal, hogy idő előtt lépett át az örökkévalóságba, még izgalmasabb lett, hiszen alig három évtizede alatt sokkal kitűnőbb verseket írt, mint egyesek, akik nála jóval tovább éltek, jóval több megjelenési lehetőséget kaptak és a kutya se fog emlékezni rájuk, ha elmennek. Végül egy filmes példa: Domján Edit (hogy a gyengébbik nemet is képviselje valaki), aki szép volt, nagyon tehetséges és nagyon szomorú. Ha másképp dönt és nem viszi véghez a fogadalmát, talán feledésbe merült volna…

Ilyen volt a zenében Radics Béla, „a magyar Jimi Hendrix”, „minden idők legnagyobb magyar gitárosa, „a Gitárkirály”; akiről mindenki szó szerint hallott már, csak nem tudja, mert az ő emlékére íródott az egyik legtöbbet játszott rock-balladánk: A zöld, a bíbor és a fekete.

Ebben az évben hiába rendeltem egy gyűjtői kiadású blu-ray-t az egyik kedvenc filmemmel, a jelenleg rendelkezésemre álló eszközökkel nem tudom lejátszani, szóval mást kellett választanom a Filmrajongó 18. születésnapjára. Ezért döntöttem R.B. Kapitány mellett, akinek egyrészt a születésnapja nagyon közel van „a miénkhez” (február 6.); másrészt ebben az évben lenne éppen 80 éves; harmadrészt pedig az egyik kedvenc magyar előadóm, lassan 20 éve. Szerencsémre mindjárt 3 film is akad róla, ezért most sorban ezek következnek majd, két dokumentum-mozi és egy fikció (vagy fél-fikció?). Ez a cikk pedig bevezetőnek szolgál, mint annak idején a Lon Chaney-hetek első írása, hogy ne kelljen az életrajzot belezsúfolni a kezdő bejegyzésbe.

Történelmi arcképcsarnok-rovat: A Gitárkirály

Radics Béla 1946-ban született – kortársunknak mondható, hiszen nagyszüleink, szüleink generációjának tagja. 12 éves korában hallotta először Bill Haley Rock Around The Clock című örökzöld slágerét egy műkorcsolya-közvetítésben, ez pedig meghatározó élménynek bizonyult számára, mert elhatározta: megtanul gitározni. Az apjától kapott is egy hazai (szegedi) gyártású gitárt, amivel részt vett zenei képzésen, de mindazt, amit tudott, végülis saját erőből, elképesztően nagy odaadással tanulta meg.

A szocializmus idején a Nyugatról lassan beszivárgó amerikai életérzést a hatalom nem bírta eltiporni, ezért irányítani próbálták, így a Bill Haley & The Comets vagy a The Shadows muzsikáját megtűrték, de nem támogatták. Akik ezt kezdték itthon játszani, azok hamar híresek lettek, így járt Béla első jelentős zenekara az Atlantis is. Itt minden együtt volt a sikerhez: divatos szövegek, táncra perdítő ritmus, elegáns és fiatal zenészek előadásában. Jöttek is sorban a kislemezek, csak közben Nyugaton megjelent Jimi Hendrix és Eric Clapton, akik sokkal keményebb rockot mutattak a világnak. Béla pedig rájött, hogy ez az ő műfaja, ezt szeretné játszani – csakhogy az együttes többi tagja más véleményen volt…

Egy rövid kitérő (és „visszatérő”) után az Atlantis-nak végképp befellegzett, amikor Radics társaival (köztük Csuha Lajossal és később Demjén Rózsival) megalakította a Sakk-Mattot, amiről ma igen kevesen hallottak, de saját korában sokkal népszerűbb volt a közönség körében, mint a kortárs Illés, Metro vagy Omega. A Sakk-Matt óriási koncerteket adott, amik igen nagy mértékben épültek Béla virtuóz gitárjátékára, ő ugyanis többek elmondása szerint olyan szinten tudta visszaadni az akkor elérhetetlen Nyugati muzsikát, hogy még a lemezeken lévő kis hibákat is eljátszotta. Ezt a zenekart a hatalom kifejezetten ellenezte, mert a bulijaikon állandó volt a verekedés, ezen kívül a „hanyatló” ellenség nyelvén, az ő számaikat játszották; Radics foggal gitározott és a tömeg megőrült érte. Ez azonban a társainak kevésbé tetszett, mert korántsem akart mindegyikük a szólógitáros árnyékában maradni – a felsoroltak miatt a lemezfelvétel lehetősége még csak fel sem merülhetett velük kapcsolatban. Tehát a Sakk-Mattnak is lőttek…

Ekkor született meg a Tűzkerék, Radics „örök” zenekara, ami hol feloszlott, hol újjáalakult, de megszakításokkal 1971-től 1982-ig létezett – sőt, Tűzkerék xT néven ma is él. Ez volt az első alkalom, ahol Bélát senki se fogta vissza, minden úgy lehetett, ahogy ő akarta – csak ez igazán senkinek se volt jó. Nem jött se pénz, se lemez; hiába „robbant fel” minden egyes klub, művelődési ház vagy egyéb színpad, ahol felléptek…

1972-ben végül eljött R.B. Kapitány karrierjének csúcspontja, a Taurus ex-T-25-75-82, vagy ahogy a legtöbben ismerik, a Taurus, hazánk második supergroupja (olyan együttes, amit korábbi sikeres bandák tagjai hoznak létre). Tagok: Radics Béla (ex-Tűzkerék) szólógitáron, Som Lajos (ex-Neoton) basszusgitáron, Balázs Ferenc (vagyis Balázs Fecó, szintén ex-Neoton) Hammond-orgonán és Brunner Győző (ex-Metro) a doboknál. Mindannyian első rangú zenészek, tehetséges zeneszerzők és egyéniségek voltak. A Gitárkirály, a kemény rocker, az érzelmes dalszerző és a professzionális dobos Horváth Attila költővel együtt csupa kitűnő magyar nyelvű számot adott nekünk; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Taurus első koncertjére több mint 10.000 ember gyűlt össze a budai Ifjúsági Parkban. Úgy, hogy addig senki se hallhatta őket, nem volt mögöttük állami vagy egyéb milliárdos forrásból táplálkozó marketing-gépezet, senki se futtatta őket. Mégis minden fiatal érezte, itt valami nagyon nagy dolog készülődik. Ennek mellékhatása volt a lázadás megnyilvánulásaképp a közönségben terjedő „Bélát a pártba! Taurus-t a kormányba!” skandálás, aminek nyilván meglett az eredménye.

A Taurus a tűrt kategóriába kényszerült. Hiába játszottak minden héten több teltházas koncertet, nem jöttek a turné-engedélyek (akkoriban állami engedély kellett ehhez is), a Rádió vagy a Televízió (így, nagy betűvel, mert akkor még mindegyikből csak egyetlen létezett) felkérései, tehát a lemezfelvétel se. Pedig mindannyian nagyon akarták, ez lett volna a kibontakozási lehetőség számukra, ezért amikor felmerült a lehetőség a Hanglemezgyár részéről, kapva kaptak az alkalmon. Megszületett a Taurus két kislemeze, a Zöld csillag/Szólíts meg, vándor; aztán A kőfalak leomlanak/A lány, akire szerelemmel nézhetek – csakhogy ennek ára volt. Mégpedig Som Lajos kirúgása, aki az utolsó pillanatig sem sejtette, hogy a hirtelen a semmiből felbukkanó Zorán (bizony) nem új tagként, hanem az ő helyére érkezett…

Vele felborult az egyensúly, a két keményvonalas külvárosiból már csak egy maradt; három „úri zenész” mellett. Ez a közönségnek sem tetszett, a hab a Torgyán pedig a Hanglemezgyár döntése volt, amikor másik zenekarnak adták az ígért lemezfelvételi lehetőséget. Vagyis a korábbi tökéletlen, de kitűnően működő összhang szétverése értelmetlenné vált; Zorán is bevallottan rosszul érezte magát ebben a számára idegen műfajt játszó brigádban, így 1973-ban a Taurus feloszlott. Som közben megalapította az azóta szintén legendássá vált Piramist; Balázs Fecó a Korált, Brunner Győző pedig elment dob-tanárnak.

És mi lett R.B. Kapitánnyal? Ő szintén új lóra tett, pontosabban egy hüllőre, következő együttese ugyanis a rövid életű, de annál fontosabb Aligátor lett. Bár ez a formáció is kb. egyetlen év után feloszlott, hozzájuk köthető kedvenc Radics-szerzeményem, a Napfényes napok, ami elvileg az első igazán magyar blues-nóta. Illetve van még egy ok, amiért az Aligátor jelentős, de erről majd az egyik későbbi cikkben írok.

Az édesvízi ragadozó elhullása után újból forogni kezdett a Tűzkerék, változó tagsággal és színvonallal. Béla pedig fokozatosan az ital rabságába került, ami teljesen érthető, ha végignézzük, mi minden történt vele az elmúlt 6 évben. Hiába szerezte meg a közönség, a munkásgyerekek és a „belvár” ifjúság sosem múló szeretetét, a szakmától hivatalosan semmit sem kapott. Bár zenésztársai és barátai sokszor kisegítették, koncertlehetőséget adtak neki, próbálták helyes irányba terelni, ő makacsul haladt tovább a pusztulás felé. Egyre több csapás érte, mert mind az Atlantis, mind a Sakk-Matt olyan irányba akart nyitni, amerre Béla nem; utána végső soron megszüntették körülötte a Taurus-t, amiben neki magának jelentős felelőssége volt; a Tűzkerék meg éppen amiatt nem haladt előre, mert a Kapitány állt a kormányánál…

Sosem tudta magát túltenni Jimi Hendrix 1970-es, váratlan halálán sem; a ’70-es évek vége felé történt egyértelmű stílusváltást képtelen volt elfogadni; a szocializmus pedig falakat emelt az általa olyannyira vágyott szabadság útjába. Kompromisszumokat rosszkor és rossz emberekkel kötött, közben nem akart elszakadni Angyalföldtől, a szülőföldjétől – pedig, ha beáll a sorba, letesz a lehetetlen álmainak legalább egy részéről és megpróbál felülemelkedni a származásán, akkor minden másként alakult volna. Csak az már nem Radics Béla lett volna…

Lassú pusztulását végülis senki sem tudta megállítani, mert az egyetlen, aki tehetett volna ellene, az ő maga volt. Még életében elfeledetté vált, pedig a köréje épülő mítosz, a régi hírnév még utolsó évében is körbe lengte. Az ifjúság, a tinédzserek, a fiatalok mindig mellette maradtak, tomboltak a fellépésein, sosem fordultak ellene, még akkor sem, amikor már csak árnyéka volt egykori önmagának. 1982-es halálát súlyos májzsugorodás és annak következményei okozták, temetésén rengeteg ember jelent meg; hivatalosan csupán néhány kislemez és mindössze 2 és fél percnyi mozgókép maradt utána…

Nem hivatalosan azonban számos teljes koncertjét és koncertjei részleteit rögzítették technikusok és rajongók; ráadásul mindezek sosem lettek senkinek a szellemi tulajdonai, hiszen egyik banda se kapott nagylemezt, így a kalózmásolatok ma is beszerezhetőek teljesen ingyen az internetről. Emlékét a Radics Béla Emléktársaság tartja fenn, akik CD-ken kiadják a kalózfelvételek feljavított verzióit; Angyalföldön pedig szobrot és utcát neveztek el róla. Egykori lakóháza falán emléktábla hirdeti immár lassan öt évtizeddel ezelőtti jelenlétét; a Megyeri úti temetőben lévő sírjára pedig zenésztársai muzsikálták össze a méltó síremléket.

Tehát Radics Béla még mindig él a zenéjében, korábbi fellépőtársaiban és a ma már nagyszülő-korú egykori rajongóiban, akik biztosan sosem feledik, milyen érzés volt élőben hallani a legnagyobb magyar gitárost.

A következő cikk egy róla szóló dokumentumfilm bemutatása lesz, addig pedig hallgassátok meg az említett kedvenc számomat tőle és az Aligátor együttestől: