Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (61) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (313) fantasy (136) háborús (17) hill (19) hírek (76) horror (195) kaland (78) katasztrófa (4) krimi (72) magyar (78) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (3) rövidfilm (12) sci fi (148) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (105) thriller (60) történelmi (30) vígjáték (471) western (9) zene (58)

Friss topikok

2020.01.13. 20:46 Tévésámán

X-Men: Sötét Főnix (X-Men: Dark Phoenix, 2019)

dark-phoenix-the-comic-book-references-in-new-poster_237875.jpg

Régen nem érdekelnek már az élőszereplős szuperhős-mozik, mert mind egy kaptafára mennek. Néha sikerül gólt rúgni velük, máskor viszont felejthető, középszerű alkotások lesznek, és csak nagyon ritka az olyan gyöngyszem, mint a Mystery Men vagy A Sötét Lovag. Aztán az is hozzájárul az érdektelenségemhez, hogy a Marvel-áradatban kb. két éve DC-párti lettem, ám őket se követem vakon, például se Az Igazság Ligáját, se az Aquamant nem néztem meg. Az X-Men az utolsó széria, amiért még tudok rajongani, mert az első trilógiát nagyon szeretem – igaz, a képregények közül egyet se olvastam el, sőt, a rajzfilmhez se volt szerencsém…

Ha belegondolunk, borzalmas mennyiségű X-mozit láthattunk az évek során: A kívülállókat követte az X2, majd Az ellenállás vége; volt három Wolverine-biográfia (Kezdetek: Farkas, Farkas, Logan), plusz adott még az újraindított trilógia, vagyis Az elsők, Az eljövendő múlt napjai és az Apokalipszis. (A wikipedia szerint a két Deadpool is ide tartozik, de engem ez hidegen hagy, szóval nálam cikkem tárgya csak a 10. és nem a 12.). Ezek közül mindegyik teljesítette, amit elvártam, de legjobban talán az első kettő, a Logan és az Apokalipszis tetszett. Úgy terveztem, hogy a Dark Phoenixet moziban nézem meg, de közbejött egy kiadós tüdőgyulladás… Január 12-én viszont debütált az HBO programjában, tehát bepótolhattam a veszteséget – lehet, hogy kár volt erre időt pazarolni?

[Közjáték: Véletlenül belefutottam az HBO szokásos „ebben a hónapban” bemutatójába, és őszintén mondom, hogy szomorú vagyok, amiért már legalább 3 éve a 10 db beharangozott alkotásból jó, ha egy van, ami felkelti a figyelmemet. Már tényleg nem éri meg előfizetni erre a szennyre…]

A történet nagy vonalakban annyi, hogy nem fontos, mi volt az előző epizódban, ez itt most egy új realitás, 1992, ahol Charles Xavier (James McAvoy) különleges alakulata, az X-Men immár az USA hivatalos szuperhős-csapata. Elmennek az űrbe, hogy segítsenek egy bajba jutott űrsiklón, és itt Jean Grey (Sophie „Szanszasztárk” Turner/Jonas) magába szippant egy különleges kozmikus energiát (a Főnix-Erőt, amit nem neveznek meg). Ettől megsokszorozódik a hatalma és ledőlnek a fejében a pszi-falak, amiket Charles épített fel. (Azért, hogy elfedje előle gyerekkorának tragédiáját.) Jean elszökik a mutáns-suliból, elindul, hogy békére leljen, de mindenütt bajt, pusztítást okoz, ezért a nyomába ered a kormány, a rendőrség, az X-ek (akik meg akarják menteni), Magneto (Michael Fassbender – bosszút akar rajta állni, majd elárulom, miért) és egy csapat űrlény, akik meg akarják kaparintani a Főnix-Erőt (elükön Jessica Chastain). A kérdés már csak az, hogy a világ legveszélyesebb mutánsa vajon hogyan dönt, ki mellé áll és ki ellen fog harcolni az utolsó, nagy csatában?

Szerintem mindenki látta az eredeti trilógia záródarabját, a The Last Standet, ami kb. ugyanezt a sztorit dolgozza fel. A Sötét Főnix-saga az X-Men-képregények egyik legnépszerűbb vonala, ami az 1976-77-es Főnix-sztorivonalból (az erő megszerzése) és az 1980-as Dark Phoenix-eseményszálból (a hatalom elvesztése meg a bukás) áll össze. Ezt Chris Claremont és John Byrne írták, utóbbi volt a rajzolója, és 2006-ban ezt akarták feldolgozni az említett Az ellenállás végében. Aminek egyik írója ugyanaz a Simon Kinberg, aki itt egy személyben látta el ugyanezt a munkát, kiegészítve a rendezéssel meg a producerkedéssel. Magyarul cikkem tárgya ennek a pasinak a személyes projektje.

dark-phoenix-4.jpg

Az érdekesség kedvéért nézzük meg kicsit közelebbről, hogy ki ez a pofa! Simon Kinberg nevéhez számos mozi fűződik, amiken többfajta minőségben dolgozott: kreatív konzultánsként vett részt a rendkívül pocsék Az ébredő Erőben, javításokat eszközölt a szintén megkérdőjelezhető minőségű Charlie angyalai: Teljes gázzal forgatókönyvén, ő írta a nagyot bukott Hipervándort és a jópofa Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-t. Ő volt az, aki saját szkriptjéből kalapálta össze az utolsó Fantasztikus Négyest, miután annak direktora inkább a drogmámort választotta a meló helyett; színészként pedig a Mr. és Mrs. Smith-ben bankárt alakított (ami vicces, tekintve, hogy zsidó). X-Men-ügyileg a The Last Stand után pénzével támogatta Az elsőket, valamint forgatókönyvet szolgáltatott Az eljövendő múlt napjaihoz és az Apokalipszishez is. A magánéletéről annyit érdemes tudni, hogy első feleségétől két fia született, de mára már a gyurcsányi jótanácsot követve lecserélte öregecskedő asszonyát egy jóval fiatalabb félnéger „művésznőre”, aki hamarosan életet ad a harmadik gyerekének. (Akinek így egyszerre lesznek zsidó és néger gyökerei.) Ezek itt tények, és a későbbiekben érdemes emlékezni rájuk, mert a Dark Phoenixben vannak olyan dolgok, amik rögtön logikussá válnak, ha megértjük, hogy ez az ember találta ki őket!

Vissza a filmhez! Ha nincsen az elején a kiírás, miszerint 1992-ben járunk, akkor csak annyi tűnhet fel, hogy senkinél nincsen löködős telefon – ezen kívül semmi se utal arra, hogy a múltban pontosan hol járhatunk. A majdnem 2 órás játékidő első fele egy eseménytelen dráma, ahol a vöröshajú, magas lány összezavarodva menekül a benne lakozó irgalmatlan erő elől, mások meg vagy azért mennek utána, hogy segítsenek neki, vagy ki akarják nyírni. Ugye a 2006-os verzióban a Főnix Jean sötét oldala volt, egy alternatív személyiség, aki ki akar törni, egyfajta Dr. Jekyll és Ms. Hyde; ezúttal viszont a hatalom (ami a képregényekben egy élő valami) csupán egy adottság, amit nehéz irányítani. Nekem ez a kiindulópontom, mert ahogy korábban utaltam rá, az X-Men-magazinok közül egyet sem olvastam. Éppen ezért attól, hogy valami benne volt már 1980-ban a sztoriban, nekem még nem fog feltétlenül tetszeni.

Az első ilyen dolog a negatív főszereplő kérdése, vagyis ki itt a gonosz? Jean nem tehet arról, ami vele történik, és próbálja uralni a Főnix-Erőt, csak néha belebukik, de közben meg akar védeni másokat önmagától. A készítő úr erősen próbálja antagonizálni Xaviert, aki aztán a végső harc elején elismeri, hogy (mint fehér férfi) ő tehet mindenről – holott mégsem Charles akarja elpusztítani a világot, vagy beleerőltetni Jeanbe a Főnixet. Magneto végülis csak azért van itt, hogy királykodjon, meg hát nélküle nem lehet igazi X-Men-filmet csinálni, de a hű-de-nagy-gonoszsága kb. 5 percig tart, onnantól, hogy be akar menni a házba, odáig, hogy elveszti az eszméletét – utána átáll a jófiúkhoz, mondván „meggondoltam magam”. Marad Jessica Chastain fehér hajjal, akit egyébként a magyarok számára elég vicces módon Vuknak neveznek; és a szokásos űrlény-megszállás-a-2000-es-évekből-klisé-vezére, mert elvesztett bolygóját valamiért éppen a Földön akarja újrateremteni. Pont mint Megatron a Transformers-ben, Őrszem Fővezér a Transformers 3-ban, Zod tábornok Az acélemberben, stb. Tényleg rohadtul unom már, hogy az összes élőszereplős szuperhősfilmben megszálló űrlények vannak… Végülis akkor Vuk és változatos kompániája itt a gonoszok, mert a végén kiderül, hogy amúgy szeretnének mindenkit meggyilkolni, ha lehetséges. Miért? Csak.

dark-phoenix-3.jpg

Az első 1 óra drámájában van néhány látványosnak szánt jelenet (például amikor a Főnix-Erő megszállja Jeant, az biztos, hogy 3D-ben irtó jól nézhetett ki a nagyvásznon), viszont Higanyszál (Evan Peters) futása harmadszorra már senkit se fog letaglózni, plusz a „nagy tragédia” se fog meghatni egyetlen normális nézőt se. A cselekmény igazán akkor indul be, mikor az említett háznál az X-ek összecsapnak Magnetoval és társaival; bent aztán a két fővezér egyenként alulmarad Jeannel szemben, aki bedől az űrlénynek, ekkor látszólag minden elveszett… Aztán jön az utolsó csata, ahol az átlagemberek feldobják a bakancsot, mire a mutánsok egyesítik erőiket az idegen megszállókkal szemben, majd a vörös lány szembenéz fehér hajú végzetével. Amik pedig most jönnek, azok lelövik a poént, ha ténylegesen érzelmileg kötődsz ezekhez a figurákhoz, amit elképzelhetetlennek tartok…

SZPOJLEREK INNENTŐL

Az X-Men Marvel-képregényen alapszik, de a Fox stúdió még azelőtt vette meg a jogaikat, mielőtt a Marvelt felvásárolta volna a Disney. Azonban 2018-ban a Miki Egeres társaság megába olvasztotta a Foxot is, szóval a mutánsok visszakerültek az eredeti kiadó égisze alá – azonban az egészet a Disney uralja. Ennek igen nyilvánvaló jele, hogy az első kb. fél órában úgy tűnik, a kis Jean hibájából halnak meg a szülei, ezzel tipikusan árvaságra jut (hasonló példák még: Bambi, Simba, Elsa és Anna). De mégsem, mert kiderül, hogy csak az anyja hal meg, az apja meg eldobja őt. (Mellékes, de ugyanez fordítva a mai világban lehetetlen lenne egy amerikai filmnél, mert az nyilván sértené a nőket.)

Ha már nők: A NASA-misszió irányítója nő, az X-eket Mystique (Jennifer Lawrence) vezeti. Utóbbi elég keményen parancsolgat, beszól Charles-nak is, mindent mindenkinél jobban tud. A csúcs az alábbi mondata, amin valószínűleg hangosan felszisszentem volna a moziban: „Amúgy mindig a nők mentik meg a férfiakat, szóval lehetne a csapat X-Women.” (A szinkronban rosszul mondják.) Ez az egy kijelentés magába foglal mindent, amiért az új Mystique-et nem lehet szeretni. Ő már korántsem az a menő, szexi és halálos alakváltó, akit Rebecca Romijn játszott, hanem egy feminista ikon, aki dumálással harcol, csak azért van ott, hogy szidja meg rendre utasítsa a férfiakat. A „nagy tragédia” az ő halála, amit Jean véletlenül okoz, de amúgy nagyon örültem, hogy kiírták ezt a hülye picsát. Egyrészt a fentebb említett okokból, másrészt meg Jennifer Lawrence gyorsan lehullott a hollywoodi magaslatokból és az utóbbi 2-3 évben már kerülik, mint az ótvart. Tehát ki kellett söpörni, viszont Mystique elpatkolása remek alkalom, hogy az őt gyászoló férfiak meg a nevében képzeletbeli kardot ragadó erős nők összefogjanak. (Mellesleg Lawrence neve harmadik a stáblistán, pedig gyorsan eltűnik és keveset szerepel, el is felejted a végére, hogy benne volt.)

dark-phoenix-6.jpg

Szerencsére (?) itt marad nekünk Ciklon (Alexandra Shipp), aki (félig) fekete és nagyon rövid haja van. Ahogy az Apokalipszisnél, úgy itt is az első egy órában csak azért van, hogy legyen már egy néger a sok fehér között; kiemelkedő a szópárbaja Bestiával (Nicholas Hoult), akit megpróbál meggyőzni arról, hogy Jean igenis meggyilkolta Mystique-et, ezt pedig lehet úgy is értelmezni, hogy a fekete a kék haláláért a fehéret okolja, de ezen lépjünk is túl. Mert legalább az elmondható, hogy Shipp kisasszony jól néz ki, sokkal jobban, mint az előző részben, tehát esztétikai szinten sikeresen Halle Berry nyomába lépett. A végén meg beszáll a harcba és jól nyomja a jeges szelet, a villámokat meg mindent, szóval végülis nincs bajom Ciklonnal. (Picit azért az zavaró volt, hogy Küklopsz [Tye „Game Over Player One” Sheridan], a fehér férfi, esdekel neki, hogy menjen velük; de az épp mellette álló Higanyszálra nincs szüksége…] Magneto szupersebes fia egyébként gyorsan (hehe) eltűnik a színről, az űrben lévő futása meg a Jeannel való első összecsapás után már csak kétszer látható: mikor megmondják neki, hogy ne jöjjön, meg a végén övé a második jó poén. Sajnos ez nem vicc, az egész filmben kettő darab nevetésre ingerlő mondat van (1.: „Szomjas.” 2: „Hé, lassabban, fő a biztonság!”), de hát Kinberg úrnak a drámázás mellé ennél több nyilván nem fért oda.

Alapvetően az egész Sötét Főnixre igaz, hogy nincs kiért izgulni, ezek a figurák érdektelenek, ami óriási érdem, tekintve, hogy McAvoy és Fassbender az előző részekben kiemelkedően teljesítettek, és azért a fiatalabbak se szégyenkezhettek. Az Apokalipszis óta eltelt 3 (nekem majdnem 4) év miatt fel se tűnt, hogy nincs jelen Farkas (mivel halott és Hugh Jackman visszalépett a szereptől), Psylocke (Olivia Munn, aki se nem szép, se nem tehetséges), Jubilee (ki is ez?), Kolosszus (Daniel Cudmore, aki elvileg kaszkadőrként mégis benne van) és Moira McTaggert (Rose Byrne – Charles „nője”) se. Az űrlények vezetője eredetileg férfi és az utómunkálatok során az elsőnek választott fajt még kétszer megváltoztatták – mintha ez bárminemű minőségi hanyatlást okozott volna… Kétségtelen azonban, hogy legalább akik meghalnak, azok taszító figurák és szerencsére (ebben a részben legalábbis) halottak maradnak. (De ha kell, hát visszatérnek, ahogy Palpatine.)

dark-phoenix-2.jpg

Lássunk pár dolgot, amit már magam fedeztem fel: Mind a három kékbőrű ugyanolyan árnyalatú, holott a régiben Bestia sokkal világosabb volt mint Mystique, Árnyék/Kurt (most Kodi Smit-McPhee) pedig igen sötét, majdnem fekete. Ha már a teleportáló „démonnál” járunk: Az űrbeli részen rajta kívül még ketten mennek át a másik hajóra. Kurt felvesz egy sisakot, de a kezén nincs kesztyű, Higanyszálon és Jeanen semmi sincs. De ott nincs oxigén, viszont -70 fok van, tehát az se világos, hogy a vöröske arca hogyhogy nem fagy meg? Az X-ek sztorija mindig a másságról szólt (alapvetően talán a homoszexualitásról, de közben Magneto például zsidó), viszont 2020-ban nézve visszatetsző már ez a „kisebbség fontosabb a többségnél”–szemlélet: „Megváltoztattuk a világot, hogy élhessünk benne.” „(…) békét és büszkeséget lelnek abban, hogy mások.” Elhangzik a Főnix-név, de egyébként a civil nevükön szólítják egymást, amit főleg a DC-sorozatokban nagyon utálok. Küklopsz magyar hangja Robin a Tini Titánok, harcra fel!-ből, és egy alkalommal azt mondja: „Szeretlek, Raven.”:) Bestia egy ponton így szól: „Az elsőkből az utolsók.” – Ez előrevetíti, hogy nem lesz több ilyen film?

Mikor Jean elszökik, semmit se visz magával. Ennie, innia csak kell? Nem fázik? A Grey-házhoz kiérkező rendőröket vajon ki a fene hívta? Ugyanis az X-ek ismert arcok, a repülőjük is ismert, és amíg ők odaérnek, nincsen semmi, tehát szerintem valami hülye okból hívták a zsarukat (földrengés?). A jet egyébként nem okoz kisebbfajta szélvihart, a később megjelenő helikopterek igen (mert azok valódiak voltak). A temetési jelenet egyszerre idézi a Watchment és a Hellboy-t. Kiment a fejemből, hogy Jean tudott-e repülni az előző részben vagy sem? A régiben biztosan nem. A szöveg kitalálható, Mozsárágyú szerint mert ismerem a figurákat, én inkább arra tippelek, hogy klisékből építkeztek. Az űrlény alvezér kijelenti, hogy ha Vuk elbukik, akkor elpusztítják a főhősnőt. De mégis hogyan? Nekik tudniuk kellene, hogy ez nem így megy…

Van három nagyon jó jelenet: Amikor Jean lenyomja Magnetot (Fassbender itt, meg a helikopteres résznél igen meggyőzően erőlködik), mikor Kurt a harc közepébe veti magát (Smit-McPhee több kiemelést érdemelne) és végül az utolsó szcéna, amikor a két vezér leül sakkozni, mint a régi filmekben. Jessica Chastain kitűnő választás volt a földönkívüli szerepére, bár sose kedveltem, itt kifejezetten jó, olyan hűvös, idegen – bár az homályos, hogy miután megszerezte a hatalmat, vajon miért marad emberi alakban? Én a helyében visszaváltoztam volna az igazi formámba (ha a költségvetés engedte volna). A vonatos rész több helyen kisiklik: A helikopteres katona szerintem nyugodtan tüzelhetett volna „az ellenségre”, amint meglátta őket, mert egyértelmű, hogy azoknak nem szabad ott lenniük. A vasúti kocsik fémből vannak, valahogy mégsem vezetik Ciklon villámait… Hasonlóan fura, hogy Magnetonak minek a metrokocsi? Az iskolát átnevezik férfiról nőre (Charles Xavier Iskola – Jean Grey Iskola), ami így van a képregényben, de ahogy fentebb szóba került, 2020-ban ez egészen máshogy jön ki, mint 40 évvel ezelőtt… A stáblista közepénél egész jó a zene, Evan Peters valamiért előrébb kapott helyet rajta, mint Kodi Smit-McPhee, pedig utóbbi sokkal fontosabb. Semmilyen extra jelenet nincs a végefőcím után, a csapat elvileg feloszlik, Charles elviszi a balhét (valószínűleg kitették a szűrét az USA-ból, meg a saját maga alapította suliból)m de mégis kié a felelősség? Miért nem büntetnek meg senkit a pusztításért?

SZPOJLEREK VÉGE

dark-phoenix-5.jpg

A színészek közül hármat szeretnék kiemelni: Summer Fontanát (a kis Jean), Kota Eberhardtot (a telepata kopasz csaj) és Andrew Stehlint (a „kötélhajút”, aki igazából kopasz). Az első jól alakít, a másik kettő meg Magneto „hadserege”, utóbbi még valamennyire látványos is.

Érdekességek: A folytatást már az Apokalipszis bemutatója előtt három héttel bejelentették – de mi a búbánatnak? Ezek szerint tökmindegy, hogyan teljesít a mozi, lesz új epizód és kész (lásd: Az új mutánsok). Kinberg azt mondta, a Dark Phoenix-saga jelentős részét kihagyta, hogy lezárhassa Az elsőkben elkezdett sztorit (aha…) és jobban Jeanre fókuszálhasson. Ez az első egész estés rendezése. Idézet tőle: Magneto szigete olyan, mint Izrael, „Egy ország, amit a mutánsoknak építettek, egy haza, ahol biztonságban élhetnek és önellátók lehetnek.” Vicces, de a 2006-os adaptációt szintén ez a pofa hozta tető alá, és most előhúzta a „nem sikerült hűnek maradni az eredetihez”-kártyát, majd ezt felmutatva kérte, hogy hadd csinálja meg az egészet újból. Az szintén szóba került, hogy mivel a rajongók, a kritikusok, meg a közönség ugyanúgy elégedetlenek voltak a The Last Standdel, ezért nekik se lenne rossz egy második lehetőség. Simon bácsi annyira felkészült, hogy utólag megmagyarázta, miszerint „egy Fox-vezető” (akinek neve persze nincs) tolta háttérbe a Dark Phoenix-szálat, és ez se neki, se írótársának, Zak Pennek nem tetszett. Magyarul: „Fiúk, a régit eltoltuk, bár nem én voltam, de itt egy rakás lóvé, csinálok nektek egy másikat, ami sokkal, de sokkal jobb lesz!” És a Disney-s fiúk elhitték neki…

További csaliként belógatta, hogy „olyan merész és radikális” mozit akar csinálni, mint a Logan meg a Deadpool, közben pedig kiterjeszti az X-univerzum határait. (Ebbe belebukott.) Mint nagy lezárást, két részesre tervezték, ami egyben elindította volna az új generáció történetét, a fiatalokét, akik mellékszereplőkként léptek vászonra a korábbi alkotásokban. Kinberg abban látta az Apokalipszis sikertelenségét, hogy a benne ábrázolt világ túl hihetetlen lett (Mégis miként lehetne másképp ábrázolni egy isteni hatalmú lényt, aki az akaratával szó szerint hegyeket mozgat meg?), ezért a Logan meg a ’77-es Csillagok Háborúja „természetes” és „kézzel barkácsolt” látványát akarta megidézni. (Kár, hogy egy 99%-ban számítógéppel rajzolt mozgóképnél ez már eleve hamvába holt ötlet, érthetetlen, miként lehetett ezt az ígéretet komolyan venni.) Aztán a rendező úr kijelentette, hogy „le akarja hozni a Dark Phoenix-sagát a földre”, hogy ne legyen „annyira intergalaktikus”. (Tehát hűek vagyunk, de mégse, mint az Elizabeth Olsenes Godzillánál.) Azért kikötötte, hogy „űrlények mindenképpen lesznek, mert ez nagyon fontos a képregényben”, de én meg már annyira unom őket…

Az első három film, plusz a First Class elvileg meg nem történté váltak, ezért van az, hogy az utóbbiban szintén látható itteni figurák közül senki se mutatja öregedés jegyeit (pedig 30 év telt el). 1992 a mi világunkban az X-Men-képregények újraindításának éve volt, valamint ekkor vette kezdetét a bevezetőben említett rajzfilm-sorozat. (Talán ez egy utalás a folytatások lehetséges irányára?) Charles Xavier az egyetlen figura, aki az eddigi összes X-filmben látható. Cikkem tárgya az első mutáns-mozi, amiben semmilyen módon nincs benne Farkas. Mystique szintén kimaradt volna, viszont három különböző okot olvastam, hogy Jennifer Lawrence végül miért tért vissza a szerepéhez: 1. Simon Kinberg kedvéért. 2. Azért, hogy nehogy a rajongók megzavarodjanak, amiért egy figura csak úgy eltűnik (a többiek esetében, akik csak úgy eltűntek, a rajongók le vannak szarva). 3. Jennifer akarta, hogy Kinberg rendezze e mozit, és felajánlotta, hogy ha Simon bácsi elvállalja, akkor ő is visszajön és még a maszkot se fogja visszautasítani, pedig nagyon utálja. Hogy ezekből melyik igaz, azt döntsétek el ti! Tye Sheridan izom-ruhát hordott a jelmeze alatt, hogy erőteljesebb felépítésűnek tűnjön, ez az elején elég feltűnő. Vuk szerepét eredetileg a sminkelés nélkül is űrlénynek látszódó Angelina Jolie-nak ajánlották fel, de ő egy készülő és azóta leállított Frankeinstein arája-újra miatt nemet mondott (arra a szerepre tényleg ő kellene, mert már semmi emberi nincs a külsejében). Jessica Chastain, a második számú befutó, az imdb szerint a rendező miatt, a wikipedia szerint a történet, meg az erős női karakterek miatt fogadta el a felkérést. (Az úgymond nagynevű színészek mindig ilyeneket mondanak, ha egy szuperhősös mozit vállalnak el.)

dark-phoenix-8.jpg

A metrokocsi, amit Magneto felhoz a föld alól, az valódi, és egy darus rendszerrel lökték be az ajtón. Azonban történt egy kis baleset és jóval előrébb csúszott, mint ahogy tervezték, a tető egy részét is lesodorta, azonban Michael Fassbender nem rettent meg, így ezt láthatjuk a végső változatban. A Jean által felemelt helikopter ugyanígy igazi volt, azt is hasonló felfüggesztés tartotta. Sophie Turner mentális betegségeket tanulmányozott a szerephez – semmi se látszik belőle. Xavier kerekesszékének mintázata a skót címert idézi – James McAvoy skót. Az USA-ban csak szimplán Sötét Főnix a cím, az X-Ment csak a nemzetközi piacos változatok viselik. A suli külsejét számítógéppel rajzolták, az az épület a valóságban nincsen. Az X-Jet látszatra egy módosított SR-71 Blackbird. Chris Claremont felbukkan a fehér házi vendégek között, mikor Charles átveszi a díjat. Az utolsó jelenet Párizsban játszódik, A Sötét Lovag: Felemelkedést utánozva (vártam, hogy Jean ott ül majd egy másik asztalnál és bólintanak egymásnak). A kávézót „Öreg cimborák”-nak hívják, az utca neve: Béke utcája. (2019-ben azt állítani, hogy a francia fővárosban béke van?) Magneto ismét eljátssza a puskás trükköt, amit még Ian McKellen korában A kívülállókban csinált, ezt lehet a széria kereteként, lezáró aktusként értékelni. A neten körbeugrálják ezt a Dazzler nevű figurát, akinek kb. 25 másodperce van, szövege sincs, mégis mintha ő lett volna az egyik legnagyobb attrakció (a csaj, aki fehér ruhában táncol az erdőben).

Jean pólóján a vérfolt akkor keletkezik, amikor a városban ül egy sikátorban, előtte ugyanis nincs ott. Az űrsikló a fizika törvényeinek ellentmondva teljesen lelassul Küklopsz lövése után – igazából fokozatosan kellene abbahagyni a pörgést, semmiképp sem egyből. Aki ért a zenéhez, annak érdemes hegyeznie a fülét a nyitánynál, az autórádióból ugyanis két olyan szám szól, amik a cselekményhez köthetőek: az egyik Glen Campbelltől a By the Time I Get To Phoenix (szó szerint Amikorra Főnixelni kezdtem), a másik Warren Zevon dala, a Werewolves of London, amit ebben a kontinuitásban talán Bestia inspirált. A képregényben az űrlény faj a Shi’ar, akiket elsőre kihagytak, aztán lecseréltek a Skrullokra, végül őket meg a D’Barik miatt menesztették. A végső megszállók eredetileg azért jönnek, hogy megbosszulják a bolygójuk pusztulását, amit Jean okozott, mikor benne volt a Főnix-Erő. James McAvoy (a szerződésében foglaltak szerint) azt nyilatkozta, hogy „ez a legérzelmesebb X-mozi, amin valaha dolgozott” – ő biztos nem látta a kész művet, vagy szépen fogalmazta meg, miszerint unalmas a drámázás.

Az első verzió végén vagy az űrbe vagy az Egyesült Nemzetek székházába mentek volna, ott zajlott volna a nagy csata, de a tesztvetítéseknél kiderült, hogy a közönség szerint ez pocsék, úgyhogy mindent újraforgattak, asszem a házas rész végétől. A felvételek eredetileg 2017 júniustól októberig tartottak, de ’18-ban újra összehívták a bandát, hogy megcsinálják a friss harmadik felvonást. Az elhúzódó utómunkák oka az volt, hogy össze kellett szedni minden szükséges szereplőt, de mindenkinek volt valami dolga (egy lehetséges ok, hogy miért nincs ott Higanyszál a végső nagy buliban). Aztán ide-oda tologatták a bemutató dátumát, mert más filmek is akkor jöttek ki, amik prioritást élveztek (pl. a Fekete Párduc), majd jött a Fox-Disney-egyesülés, és az új gárda alig törődött a marketinggel. Kinberg azt nyilatkozta, rosszat tett, hogy a Bosszúállók: Végjáték után pár héttel mutatták be a munkáját, és a szokásos tíz (!) helyett csak két hónapig reklámozták. (Minek kell majdnem egy éven át nyomni egy filmet? Ja, mert különben senkit se érdekelne?)

dark-phoenix-7.jpg

A Sötét Főnixnek már a bemutatója se váltott ki pozitív reakciókat. A vágás miatt az űrlények nem látszódtak, így mindenki arra gondolt, megint egy Carrie-vel van dolguk, amikor azt mondják „neeem, tök más lesz, mint a régi”, aztán tök ugyanaz lett… Idézet a wikipediáról, Scott Mendelson, a Forbes zsurnalisztája azt állította, a trailer unalmas, és ahelyett, hogy az akcióra meg az effektekre helyezné a hangsúlyt, egy olyan csapatot állít a középpontba, akiket a közönség az Apokalipszis bevételéből ítélve aligha kedvelt meg. Sajnos igaza lett, de ritka, hogy egy hasonló alkotás nem megy át Paul W.S. Anderson vagy Michael Bay munkásságának gyöngyszemeibe; tehát az se jó, ha túl sok a látványelem, az se, ha túl sok a dráma. Amerikában 8 millióan nézték meg a bemutatót, Kínában viszont 44 millióan – most már lehet, hogy békén kéne hagyni minket ezekkel, inkább egyből a komcsiknak kellene szállítani a hollywoodi szennyet… A bemutató idején internetes források arról számoltak be, hogy számos filmszínházban tűzriadót csináltak, mert a közönség annyira unta, hogy nem akarták végignézni.

A Dark Phoenix megközelítőleg 200 millió dollárból készült, teljes nemzetközi bevétele 252 millió lett. A wikipedián 120 milliós veszteségről beszélnek, de az inkább 150, vagy talán még több. Ez a teljes sorozat legalacsonyabb bevétele, a kritikusok döntő többsége is utálta – de valamiért tetszett nekik Hans Zimmer teljesen jellegtelen muzsikája… Még pár idézet: William Bibbiani, a The Wrap internetes újságtól azt mondja „(…) ez csak egy csalódást okozó, teljesen átlagos szuperhősös limonádé, aminek ismert a sztorija, érdektelenek a színészei; és bár van benne pár remek akciójelenet, sok lehetőséget hagytak ki benne.” Rodrigo Perez, a The Playlist webes kritikai honlaptól kijelenti „Felháborító, magyarázkodó párbeszédeivel, varázsütésre változó karakter-motivációival, a készítők szándékai ellenére vicces jeleneteivel és gyakran béna jelmezeivel a Sötét Főnix biztosította magának a helyet a középszerű mozik nagy könyvében.” Simon Kinbergben volt annyi gerinc, hogy vállalta a felelősséget a bukásért (miközben azért láthattuk, igyekezett áthárítani legalább egy részét a Disney-re), ám ez édeskevés. Bár bizonyos, hogy Az új mutánsokat kb. 2 év után végül bemutatják, a Fox-féle X-univerzumnak annyi, több ilyen film nem lesz. Helyette beillesztik őket a Marvel már amúgy is túlzsúfolt világába…

Szerintem elmegy ez a film, de Jean Grey-en kívül aligha fogunk emlékezni bármire belőle a jövőben. Ő a második Apocalypse, menő, csak a köré kerített álmosító dráma, meg a hideg zuhanyként néha a néző arcába fröccsentett politikai korrektség rosszat tesz neki. Ennek ellenére érdekel a következő, aztán ha az nagyon pocsék, nagyon disney-s lesz, akkor hagyom a francba az egészet…

Pontozás:

imdb: 5.8 (az Apokalipszis 6.9-en áll)

Szerintem: 4/5 (Még mindig jobb, ha a dráma miatt unom, mint ha a sztori üressége miatt érezném ugyanezt…)

Mocskolódás Hírek:

- Simon Kinbergtől azért nem vonták meg a bizalmat a társai. Következő rendezését így ajánlja az imdb: „nagyon változatos női szereplőgárda”, tehát még egy Ósönsz Akárhány vagy Szellemirtók feminista-verzió. Sajnos ez az úriember pénzeli a most éppen újraforgatás/utómunkálat alatt álló Az új mutánsokat; valamint a készülő X-Force-ot (az X-ek utódai), a Deadpool 3-at (elég lesz már) és egy állítólagos Logan futása-újrát (amiben nyilván egy fekete lesz a főhős, á lá 451 Fahrenheit).

- Csak mellékesen: lesz újra A vad bandából – mintha a pár éve bemutatott A hét mesterlövész érdekelt volna valakit…

- Nicholas Houlttal legközelebb a hetedik (!) Mission Impossible-ben találkozhatunk (lehetetlen küldetésnek nevezik, de mindig összejön, újra, meg újra, meg újra).

- Sophie Turner (akit igazából már Sophie Jonas-nak neveznek, miután hozzáment az egyik Jónás Testvérhez) visszatér a tévék képernyőjére a Survive-sorozattal, amiben ő és egy fekete pali együtt kénytelenek túlélni a jeges pokolban…

- A változatosság gyönyörködtet jegyében Alexandra Shipp pedig az Endless névre hallgató moziban alakítja egy fehér fiú szerelmét.

- Evan Peters valószínűleg mellékszereplőként jelenik meg az I Am Woman életrajzi moziban, ami Helen Reddy-ről szól. Hogy az ki? Nos, a wikipedia szerint „a feminizmus arca”, „feminista ikon”, egyébként pedig popénekesnő a múltból, akinek slágere, a címet adó nóta az úgynevezett második generációs feministák egyik himnuszává vált, miként Gloria Gaynor I Will Survive-ja a melegeknek. Tehát újabb Most Hated Woman in America, mert az ilyenekre óriási szükség van, hogy megismerjük az emberiség valódi hőseit

- És akkor most jön a záró poén: Jessica Chastain következő mozija, a The Good Nurse egy euthanáziával vádolt ápolónő története lesz – komolyan mondom, hogy ezt szívesen megnézném, mert biztos vagyok benne, hogy jó lesz, és a hölgyet is megfelelő választásnak tartom a szerepre. Sose hittem volna, hogy izgatni fog egy Jessica Chastain-mozi...

Mozsárágyú egyik cikke hamarosan napvilágot lát, ezen a héten pedig talán még megnézek majd valamit. Közben gőzerővel készülök a második könyvem kiadására, akit érdekel, itt tájékozódhat az elsőről!

Szólj hozzá!

Címkék: szuperhős


2020.01.06. 23:09 Tévésámán

Gipsz (Gips, 2018)

gips_poster.jpg

Minden kedves Olvasónknak Boldog 2020-at!

Tavaly néztem ki magamnak ezt a filmet, de amikor először adták, dolgoztam; mikor másodszor sugározták, akkor műsorváltozás volt; a harmadik alkalommal meg túl korán ment. Szerencsére a negyediknél fel tudtam venni, így ma megnéztük. Elöljáróban annyit, hogy sajnos ezúttal a megérzésem nem jött be…

A történet egy kórházban játszódik, ahová a főhős Fitz (valódi neve Felicia – Cécilia Vos) a húgát ért baleset miatt, kísérőként kerül be. Elég fura egy leány, mert éppen kamaszodik, úgyhogy unalmában követ egy tolószékben ülő fiút, akiről kiderül, hogy kutya baja. A titokzatos, magabiztos Adam (Teun Stokkel) mindenkit ismer, tudja, hol vannak a legjobb helyek az épületben, és miközben a két tini együtt fedezi fel az egészségügy szentélyét, hozzájuk csapódik a szívműtétjéből lábadozó, örökké vidám Primula (Danyaé Bottse) és Fitz kishúga, Bente (Liz Vergeer). Ilyen vagy olyan okból, de mind maradni akarnak, pedig karácsony este van. Ha nincs miért vagy nincs lehetőség hazamenni, akkor csak egyet tehetnek: nagy karácsonyi bulit szerveznek! De vajon mit fognak ehhez szólni a felnőttek?

Ez egy kiskamaszoknak szóló, holland családi film, ami cuki, de picit túl hosszú, és kissé unalmas. A felvezetés még érdekesnek tűnik, hiszen adott egy rejtély: Vajon miért hord Fitz tigris-álarcot? Aztán fény derül rá, hogy mit kell eltakarnia, és ez gyorsan rávezet az első konfliktusra; hősnőnk ugyanis dühös, amiért a szülei elváltak. A helyes tinilány aztán találkozik a helyes tinifiúval, és érződik, hogy lesz köztük valami. Fitz és Adam közös jelenetei történeti szempontból a legjobbak, hiszen mindkettejüknek van valami gondja, amit nem akarnak megosztani a világgal, de ha együtt vannak, minden könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnik. A fiú valahonnan szerzett egy kórházi beléptetőkártyát, úgyhogy bárhová bejuthatnak vele, szabadnak tűnnek és ez rögtön felkelti a kis Primula érdeklődését, aki barátokra vágyik. Bente meg a nővére és a levágott ujjhegye után megy, aztán összetalálkoznak – a megrövidült testrész a kiindulópont, a több szempontból csonkává vált család ezért megy az ispotályba.

gips2.jpg

Kezdetben úgy látszik, hogy az anyukának semmi se jó, és ahogy előre jutunk a játékidőben, kiderül, miért haragszik rá annyira a nagylány. Az apuka egyébként mellékszereplő, bármelyik mai amerikai komédiába elmehetne, az a tipikus kedves, kétbalkezes fehér pasi. Fitz-hez hasonlóan a többieknek is van konfliktusa a szüleikkel: Primula unja, hogy az apukája túlságosan vigyáz rá; Adam folyton telefonhívásokra válaszol, mintha számon kérnének rajta valamit (vagy valakit…); Bente meg nem érti, miért nem lehet együtt Anya, Apa, ő, a nővére, meg a kutyusuk.

„Ha a felnőttek azt mondják, talán, az többnyire nemet jelent.”

Számomra a szívátültetett lányka aligha volt érdekes, mert se ő, se a szinkronhangja nem valami jók; viszont Adam titka végig fenntartotta a figyelmemet. Ehhez kapcsolódik a végén egy dupla csavar, ami szerintem igazán jó lett. Kiemelkedő jelenet Bente találkozása az ujjacskával, „akinek” énekel is, ez igazán kedves, szívet melengető részlet. Jópofa, hogy apuka pont karácsony napján és pont akkor lesz rosszul, mikor Fitz-nek már majdnem haza kell mennie; és aranyos a kis mellékszál az arab orvosnő és a fekete orvos összehozásáról. Illetve ott vannak még a Primula elméjében megszülető képek a pozitív jövőről, amik mindig arany fényben ragyognak.

gips3.jpg

A jelenetek együtt egy lazán összefüggő, inkább epizódokra tagolódó sztorit alkotnak, amiket a város havas utcáinak képei szakítanak meg. Erre és a néha hirtelennek ható vágásokra magyarázat, hogy az imdb szerint a Gipsz elvileg egy sorozat, amely 19 részből áll. Hogy az egyenként 20 perces darabokból hogyan és miért rakták össze ezt a kb. 90 perces mozit, amiről az említett adatbázis nem is tud, az rejtély – ahogy az is, hogy vajon a széria jobb-e, mint egész estés változata?

„Már elfelejtettem, hogy kell barátokat szerezni.”

Sajnos ez az alkotás pár sebből vérzik, az első gond vele, hogy a konfliktusok súlytalanok. Én tudom gyerekszemmel bámulni a mozgóképeket, de itt nem lehet igazán átérezni a kiskorúak problémáit, és ez valószínűleg a gyenge forgatókönyv hibája. A két tini szála egymagában elég lett volna, esetleg még be lehetett volna dobni mellé a hugicát, de a negyedik gyerkőc, meg még az anyuka, plusz az orvosok, ez már sok. Ehhez még hozzájön a túl gyorsan történő dolgok sora – ezt megmagyarázza, hogy az eredeti játékidő megközelítőleg 6 óra, amit durván a hatodára csökkentettek, ezt megsínylette a végeredmény. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy azért semmi se történik csak úgy, és ha akarom, bármit meg tudok magyarázni – vagy majdnem bármit, erre még visszatérünk. Újabb probléma, hogy mivel a gyerekek konfliktusait nehéz átérezni, és a látszat ellenére végülis semmi komoly következménye nincs az eseményeknek, ezért úgy a 45-50. percre unni fogjuk a cselekményt. Ezeket azonban ellensúlyozzák a szimpatikus szereplők, az egyébként szép képek és a végső soron kellemes atmoszféra is.

gips1.jpg

Pár szót a készítőkről: A rendező Janneke van Heesch; a forgatókönyvet Anna Woltz regénye alapján ő maga, Liesbeth Strik, Pasja van Dam és Tijs van Marle írták. Kiemelném a jó fej ápolót játszó Wietse Tanghe-t és a csinos arab orvosnőt alakító Carmen van Muliert. Az anyukát elvileg Mara van Vlijmen, az apukát pedig valószínűleg Nick Vorsselman keltette életre – előbbit egy olyan keresztnévvel jelölik, ami szerintem egyszer se hangzik el; utóbbinak nincs megnevezése… Sajnos nem tudom, hogy hívják a Fitz-et szinkronizáló magyar színésznőt, de remek teljesítményt nyújtott.

Pár kis szpojler

A maszk alatti feliratból az első törlést követően csak az „anya” szó marad meg, ami utólag belegondolva előrevetíti a főhősnő sorsát, hiszen egyfajta anyukájává válik a két kisebb lánynak. A cím értelme az ál-kéztörés, ami egybeforraszt – az már nem derül ki, hogy a csajszi hogyan magyarázza meg, miként törte el a kezét, vagy hogy mi lesz a gipszbe rakott jegygyűrűkkel. Az egyetlen teljesen érthetetlen dolog az, hogy mi módon találja meg Fitz Adamot a legelején annyira gyorsan, mikor nem láthatta, hová tart a lifttel. A vége felé látható babáról lerí, hogy bábú.

Szpojlerek vége

gips4.jpg

„A szülőknek tudniuk kell megölelniük a gyerekeiket.”

Ahogy korábban mondtam, ez egy aranyos film, csak nem annyira érdekfeszítő, mint amennyire hosszúnak tűnik. De legalább pozitív vége van, csupa pozitív üzenettel. Nem bánom, hogy megnéztem.

Pontozás:

imdb: 5.5 (A port.hu-n én 7-est és valami állat egy 1-est adott rá, így pillanatnyilag 4-en áll.)

Szerintem: 4/5 (Nem akarok túl szigorú lenni vele.)

Az év első hónapjában várható legalább egy, tavalyról elmaradt cikk Mozsárágyútól; valamint valószínűleg a hétvégén megnézem az HBO-n a Sötét Főnixet, akkor pedig értekezem is róla. Februárra, a blog 12. születésnapjára kitaláltam valami igazán jót, remélem lesz időm, hogy megvalósítsam!

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2019.12.29. 13:31 Tévésámán

Úton hazafelé 2. (Homeward Bound II: Lost in San Francisco, 1996)

uton2_1.jpg

Ismét itt egy olyan film, amiről tudom, hogy láttam már korábban, de semmire sem emlékszem belőle. Az előző részét adta a tévé nemrég, gondoltam, megnézzük a következőt is, amit másnap ugyanaz a csatorna sugárzott. A Homeward Bound II kitűnő példája annak, hogy ami most megy filmgyártás néven, az régen is bevett volt, csak nem ennyire szembetűnően, ezúttal ugyanis egy 23 éves folytatásról írok, ami ráadásul egy újra második része…

Az Úton hazafeléből ismert trió, Árnyék, az öreg golden retriever (eredeti hangja: Ralph Waite); Mázli, a kajla amerikai bulldog (Michael J. Fox) és Sassy, a himalájai macska (Sally Field) ezúttal maguk is részesei a családi utazásnak, csakhogy a repülőre ketrecekben akarják feltenni őket, ez pedig ismét az állatmenhelyet idézi fel a fiatalabb kutyában, szóval újból megszöknek és elindulnak… Most a vadon helyett San Francisco betondzsungele várja őket, ahol új kalandokkal, ellenségekkel és segítőtársakkal találkoznak. Árnyék szerint az otthon ott van a híd túloldalán, csak el kell oda érni – ám váratlanul közbeszól a Szerelem, és Mázlinak hirtelen már korántsem lesz olyan fontos, hogy visszatérjen a korábbi életéhez. Vajon sikerül a hármasnak együtt maradnia, vagy a nyugdíjas kutyus és a szarkasztikus cica kénytelenek vidám társuk nélkül hazatérni?

uton2_2.jpg

A jól bevált recept most ugyanúgy működött, mint 3 évvel korábban, a Lost in San Francisco a kutya + gyerek-kombinációra épít, amit megspékel még a kóbor ebek kontra háziállatok történetszál és egy Reszkessetek, betörők!-et imitáló rosszfiú-duó. Míg az előzményben az akkor még Lutrinak nevezett fehér blöki ugyanolyan fontos volt, mint a másik kettő (hacsak nem vesszük, hogy ő a narrátor is); ezúttal saját mellékszálat kap, egyértelműen róla szól a folytatás. Árnyék bölcsessége és kora már kevésbé számít, Sassy viszont ontja magából a Garfield-féle macskahumor gyöngyszemeit. Új hősökként megjelennek az utcán élő, gazdátlan négylábúak, közülük kiemelkedik Riley, a vezér (Sinbad) és Delilah, Mázli szerelme (Carla Gugino); valamint a két ostoba bulldog, a Főnök (Jon Polito) és Pete (Adam Goldberg). A magyar szinkronban mindhárom főhőst más szólaltat meg, mint a korábbiban; az emberi főszereplőket ugyanazok a színészek játsszák (köztük Kim Greist és Robert Hays).

Bár a sztori kiindulópontja kevésbé izgalmas, a poénok határozottan jobbak. Imádtam a baseball (?) -meccset közvetítő kutyákat (kár, hogy nem jegyeztem meg a neveiket), a francia pudlis részt, meg a kitűnő verbális adok-kapokot az állatok között. Ugyanakkor feltűnő, hogy mennyi minden megismétlődik az első részből: Mázli újra beakad, repül a frizbi, az apuka ismét telefonál a hatóság rendkívül hozzáértő emberének, Árnyék megint megment egy ismeretlen gyereket, a végén Hays figuráját pap(usk)á(m)nak szólítják, a gonosz ismét megjárja a libikókás trükknek köszönhetően, meg előkerülnek a Schwarzenegger-utalások (Mázlinátor, Hasta la vista). Igen nyilvánvaló, hogy a „sintérek” (róluk még lesz szó) az említett Reszkessetek, betörők! két főrosszfiújának kópiái, még az autójuk is megegyezik; a gazdik pedig az eltelt évek ellenére semmit sem változtak, ugyanúgy reagálnak mindenre, mint az előzményben.

uton2_3.jpg

Számomra furcsa volt, hogy megannyi kutya közt egyetlen új macskát sem vonultattak fel, viszont ezért az apró hiányosságért pótol a tényleg nagyszerű ’90-es évekbeli magyar szinkron (pl. tudjátok, mit jelent az, hogy pájsli?). Mozsárágyú figyelmét nem kerülte el, hogy Ted Pájnacsősz semmit sem okolt a múltból és újra repülőre ült; de nekem is feltűnt két dolog: Az első, hogy amikor a „sintérek” lecsapnak Mázlira, a többi kutyának valamiért eszébe se jut ugatni neki; a második pedig, hogy vajon a kóbornak született kutyákat, mint Riley-t, ki nevezte el?

A már szóba került színjátszók mellett említést érdemel Stephen Tobolowsky, a nagyfülű Bando megszólaltatója (Ned az Idétlen időkigből); valamint a két gonosz ember megformálója: Michael Rispolit a kövér „sintért” a Ha/Verben meg a Mr. 3000-ben láttam; Max Perlich, a bajuszos pedig a mesterlövész fiú a Maverickből. A rendező ezúttal David R. Ellis (Végső állomás 2, Kígyók a fedélzeten), a forgatókönyvet Shelia Burnford karakterei nyomán Chris Hauty (C-kategóriás akciófilmek) és Julie Hickson (két Tim Burton-rövidfilm és egy kevésbé ismert tévés Hófehérke-adaptáció fűződik hozzá) írta.

uton2_4.jpg

Néhány érdekesség: Mázlit és Árnyékot négy-négy kutya alakította, Sassy-t pedig hat különböző macsek. A bulldognál észrevehető, hogy az elején egy az előző részben látottaktól teljesen eltérő négylábú bújt a bőrébe, mert nagy, barna folt van a képén, ami azonban a játékidő előrehaladtával eltűnik… A bemondó kutyákat valódi, híres amerikai bemondók szólaltatják meg, egyikük például Bob Uecker A nagy csapatból. A stáblistán számos állat neve szerepel, többek közt Bart, a medve; ám én nem emlékszem, hogy a maci benne lett volna valahol a filmben. A bamba Főnököt valójában Ashcannek (Hamutál) hívják, egyszer elhangzik a neve a magyar szinkronban, de persze nem fordították le. Mindössze egyetlen színész van, aki valamilyen okból lemaradt a végén a kiírásokból, ez Joseph Quinn Simpkins, aki egy szuvenírárust keltett életre a vidámparki részben. Cikkem tárgyát bevallottan a Reszkessetek betörők! 2. inspirálta, ha belegondoltok, a kettő története nagyon hasonlít. A dagadt „sintérnek” észre kellett volna vennie a francia pudli „ajándékát”, mivel az meleg, és állítólag ha figyelünk, láthatjuk, hogy mikor beszáll a kocsiba, akkor még nincs rajta, mikor bent ül, akkor már igen. Néhány nagytotálnál a címmel ellentétben nem San Franciscot, hanem Vancouvert mutatják. Az Úton hazafelé 2. készítési költsége ugyanúgy ismeretlen, ahogy az elődjéé, a bevétele majdnem 33 millió dollár lett, a kritikusoktól viszont jóval kevesebb pozitív értékelést kapott.

Pedig nincs vele semmi gond, ugyanolyan jó, mint az előző, csak kevésbé eredeti. Valószínűleg az előzmény nélkül is megállja a helyét, kitűnő családi szórakozásnak!

Pontozás:

imdb: 5.9

Szerintem: 5/5

Ebben az évben már nem lesz több cikk, jövőre viszont mindenképpen jönnek az újabbak!

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték kaland


2019.12.25. 19:55 Tévésámán

Úton hazafelé (Homeward Bound: The Incredible Journey, 1993)

uton1.jpg

Valaki egyszer azt írta/mondta, hogy ha akarsz egy sikeres filmet, tegyél bele állatokat és gyerekeket! Nem tudom, ki lehetett, de igaza volt, erre cikkem tárgya is kitűnő példa. Gondoltam, karácsony alkalmából leülünk megnézni az új tévénken gyerekkorunk egyik kedvencét, amit anno mi még az HBO-n láttunk, kb. akkor, amikor eredetileg bemutatták. Viszont azóta se volt hozzá szerencsénk, szóval az újranézés jót tett neki.

A főszereplőink ezúttal házikedvencek: Sassy, a himalájai macska (eredeti hangja Sally Field); Lutri, a fiatal amerikai bulldog (Michael J. Fox) és Árnyék, az öreg golden retriever (Don Ameche). Mindegyikük egy-egy gyerek tulajdona, akik testvérek, ám a mostohaapuka munkája miatt egy időre ott kell hagyniuk szeretett társaikat egy ismerős farmján. Azonban a kutyusok meg a cica félreértik a dolgot, nem tudják, hogy csak várniuk kellene, így Árnyék vezetésével elindulnak haza. Útjuk a vadonon keresztül vezet, ahol a szabadban élő állatokkal való találkozás, az étel saját erőből történő megszerzése és a természet akadályainak legyőzése vár rájuk. Néha elvesztik egymást, de mindig újra visszatalálnak társaikhoz, viszont az út hosszú, fáradtságos és veszélyes. Vajon viszontlátják valaha a családjukat vagy elvesznek a messzeségben?

uton4.jpg

Nagyon röviden összefoglalva ez egy aranyos, családi road movie állatokkal. Úgy általában mindenki odavan a négylábúakért, és mivel egy Disney-moziról beszélünk, ezért akad bőven kaland, izgalom és humor – persze elsősorban a kisebb gyerekek szájíze szerint. A hihetetlenül tehetséges állat-színészeket jópofa szövegekkel támogatják az emberek, a természet képeit nagyzenekari muzsika festi alá, és a történet is érdekes, biztosan szurkolni fogunk a cuki kedvenceknek, hogy hazataláljanak.

A cinikus felnőtt énem még annyit tenne hozzá, hogy bár mi végig halljuk, ahogy a három főszereplő beszélget, az mégsem világos, hogy ők mennyire értik meg, amit a kétlábúaktól hallanak. A „Maradj!” például világosan eljut az agyukig, de az „elutazunk” már mégsem… Az szintén fura, hogy az állatos mesék szokásos kliséjeként a többi négylábúnak nincs szövege, egyedül a sintértelepen a bezárt kutyáknak adtak egy-egy mondatot. Furcsa, hogy a sül röfög, kétlem, hogy ez valósághű; illetve nekem nagyon hiányzott a végső akadály legyőzése, ezt elfelejtették elénk tárni…

uton3.jpg

Pár szót az ismerős arcokról, hangokról: Sally Field például a Buborék srácban volt a főszereplő anyukája, illetve a Vészhelyzetben Abby-é; Don Ameche a pap az Oscarban és egyike a fogadást megkötő milliomosoknak a Szerepcserében; Michael J. Foxról meg úgyis tudjátok, kicsoda. Az anyuka Kim Greist (Brazil, Az embervadász), az apuka Robert Hays (Ted Pájnacsősz); a farm tulajdonosnője meg Jean Smart (Furcsa pár 2., Hóból is megárt a sok). Végül ki kell emelni a medvét alakító Bartot, a medvét, aki például A Viharhegy Óriásában keltette életre a grizzlyt. A készítők közül első a rendező, Duwayne Dunham, aki főként vágóként dolgozik, ebben a minőségében többek közt A Jedi visszatér, Az elveszett frigyláda fosztogatói és a Kék bársony szerepelnek a filmográfiájában. A sztorit Sheila Burnford 1961-es regénye, a The Incredible Journey inspirálta, a forgatókönyvet is hölgyek írták: Caroline Thompson (Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, Addams Family, Szikraváros) és Linda Woolverton (Az Oroszlánkirály, A Szépség és a Szörnyeteg, Demóna 1-2).

Érdekességek: Burnford regényének 1963-ban már létrejött egy mozgóképes feldolgozása, a Hihetetlen utazás. A Homeward Bound kiemelkedik az állatos mozik közül azon a téren, hogy bár a hősei beszélő négylábúak, a szájuk mégsem mozog, mikor a szövegüket mondják. Mind a ’63-as előd, mind a papír alapú „nagymama” esetében más a kutyák meg a macska neve és fajtája, sőt, az eredeti cica fiú. Cikkem tárgyának van egy tévés verziója, de mi elvileg nem ezt láttuk, mert abban három olyan jelenet is felbukkan, ami a mozisból kimaradt. Észrevettem az egyik jelenetben egy nagyon diszkrét Lego-reklámot a háttérben. Az „Arnold Schwarzenmirci” mellett van még egy utalás Arnie-ra, a pumás jelenet végén Lutri azt mondja az eredeti szinkronban, hogy „Hasta la vista”. Az állatszínészeket különböző trükkökkel vették rá a legtöbb dologra, például a kiképzőik hívták vagy marasztalták őket, hangjelzésekre reagáltak, de persze legtöbb alkalommal étel szolgált a motivációjukként. A veszélyes részeknél bábokkal helyettesítették őket, ezen felül a kameraszögek és a vágás segítette még a készítők munkáját.

uton2.png

Kis természethatározó, avagy mi az, amit helytelenül ábrázoltak: A konyhai jelenetben, mikor Jean Smart figurája megeteti a hősöket, egy hasonló, de mégis feltűnően más macsek alakítja Sassy-t, ezt Mozsárágyú rögtön kiszúrta. A kaliforniai hegyekben nem élnek grizzlyk, tehát a vadőr tévedett – vagy alkalmatlan a feladatára:) Bart, a medve a kodiak-alfaj képviselője volt, az elvileg hozzá tartozó két bocs azonban fekete medve. A puma vadászat közben csöndben marad, nehogy felhívja magára a prédája figyelmét, ellentétben azzal, amit itt csinál. Az állatorvos altatás nélkül húzza ki a tüskéket Lutri pofájából, igazából azonban ezt csak anesztéziával hajtják végre. Cikkem tárgyának készítési költsége ismeretlen, de kis híján 42 millió dollárt hozott vissza, ami azért 1994-ben elég nagy pénz volt még. A kritikusoktól mindenütt elismerő szavakat kapott.

Semmiféle igazi negatívumot nem tudok felhozni az Úton hazafelé ellen, ez egy ideális gyerekfilm, amit felnőttként is lehet szeretni. Kutya- és macskabarátoknak kihagyhatatlan, de ajánlom bárki másnak is!

uton5.jpg

Pontozás:

imdb: 6.9 (A ’63-as 7.1-en áll.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Linda Woolverton írja a Split névre hallgató animációs film forgatókönyvét: „Ez Elian [lány] története, aki egy a tinédzser és a felnőttkor határán álló fiatal, mágikus hatalommal, amit a családja védelmére kell fordítania, mikor a Fény és a Sötétség erői azzal fenyegetnek, hogy kettészakítják a birodalmát.” Szerintem érdekesen hangzik, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből!

Ha tetszett a cikk, nézz bele a regényembe!

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték kaland


2019.12.04. 14:38 Tévésámán

The Osiris Child (2016)

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_00574.jpg

Tavaly váltam nagy rajongójává a DC Raven karakterének, elsősorban a nosztalgia, a régi Tini Titánok-széria és a most futó Tini Titánok, harca fel! révén. Azóta a figura minden egyes mozgóképes megjelenését láttam – a képregények nem nagyon izgatnak, mert ott 39 évnyit kellene bepótolni, ugyanis Raven 1980-ban lépett a nyomtatott lapokra. Hogy hogy jön ez ide? Nos, szintén tavaly debütált a Titans című sorozat, ami a fiatal szuperhősök első élőszereplős feldolgozása, ebben pedig a most 15 éves Teagan Croft játssza a Rachel Roth nevet viselő alakot – aki elvileg azonos rajongásom tárgyával, de közben mégsem… A lényeg az, hogy Croft kisasszony szerintem tehetséges és a mostani, második évadban lenyűgözően szép is, szóval kíváncsi voltam az első filmjére, ami egyben az eddigi egyetlen egész estés mozgókép, melyben látható. Tegnap éjjel választhattam, hogy ezt nézem, vagy az 5300 évvel ezelőtt című ősember-bosszútörténetet - ahogy látható, a tudományos fantasztikumot mellett döntöttem, végülis nem bántam meg…

A távoli jövőben, egy másik bolygón járunk, amit nemrég vett birtokába az emberiség. Életfogytiglani büntetésüket töltő rabok munkájával alakítják a planétát, de a terraformálásért felelős cég közben rémisztő kísérletet végez, amihez az elítélteket is felhasználja. Váraltan krízis tör ki, a cégen belül úgy kommunikálják az esetet, hogy a rabok fellázadtak és azzal fenyegetik fogvatartóikat, hogy 22 óra múlva elszabadítanak egy biológiai fegyvert. Az igazság azonban teljesen más – ennek tudatában hősünk, Kane (Daniel MacPherson) dezertál a felelősök lezárt katonai állomásáról és elindul, hogy megmentse a lányát (T.C.) a közelgő végzettől. Útközben csatlakozik hozzá pár fura figura (Kellan Lutz – Sy, Luke Ford – Bill és Isabel Lucas – Gyp), a tervük pedig az, hogy ha megtalálják a leányzót, együtt elbújnak egy szupertitkos bunkerben, aminek helyét csak Kane ismeri. De vajon életben van-e még a kiscsaj, és ha igen, eljutnak-e a célhoz, mielőtt bekövetkezik a katasztrófa?

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_11446.jpg

Mindenféle komolyabb elvárás nélkül ültem le a The Osiris Child elé, mindössze a címben szereplő ókori egyiptomi isten neve keltett bennem némi reményt valamiféle misztikum iránt – azt hiszem, nem árulok el titkot, ha leírom, hogy ilyesmi nincsen benne… Mielőtt tovább lépünk, érdemes tisztázni, hogy ez egy kvázi független, ausztrál sci-fi, tehát 3 éves kora ellenére mégis frissen hatott, pláne nekem, aki a legritkább esetekben nézek hasonló műfajú alkotásokat.

A sztori mintha egy sorozat egybeszabott részeiből állna, erre utal az eredeti cím: Science Fiction Volume One, vagyis Tudományos Fantasztikus Első Kiadás; plusz a fejezetekre osztott eseménysor (7 van összesen). A filmben egyszer sem láthatjuk a cikk címét, ehelyett Origin Wars-nak nevezi önmagát – ennek az interneten egyébként semmi nyoma. Elvileg egy több moziból álló széria felvezetője lenne, ám 2019 végéig a Volume Two nem készült el, gyanítom, hogy nem is fog… Az egyes, saját címmel bíró fejezetek tulajdonképpen önmagukban is megállnák a helyüket az utolsó kivételével, ez még jobban erősíti a sorozat-szerűséget. Kérdés azonban, hogy végülis ki a főszereplő?

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_10888.jpg

Jót jelent-e, ha kevés ismert arc van egy mozgóképben? Egyrészt igen, mert ha ismeretlen, az azt jelenti, hogy nem „sztár”, és ha nem „sztár”, akkor még lehet tehetséges is. Ezúttal egy rakás olyan emberkét hoztak össze nekünk, akik mellékalakokként mind felbukkantak nagy pénzmosodákban szuperprodukciókban: Bár Daniel MacPhersont sehol se láttam még, Kellan Lutz neve korántsem véletlenül hangzott ismerősen, ugyanis a 2000-es évek elején, az Alkonyat-őrületkor egyike volt a nyálas vámpíros széria szépfiúinak. (Nem mintha láttam volna bármelyik Twilightot, de van egy húgom, aki anno szívesen olvasott gyagya tinimagazinokat, amik tele voltak ezzel a szennyel. Amúgy ő se nézte meg egyiket se.) Luke Ford a rosszul sikerült harmadik Múmiában alakította a főhős immár felnőtt fiát (ezt csak utólag tudtam meg), a csontvázszerű külseje ellenére rendkívül vonzó Isabel Lucas pedig a még pocsékabb harmadik Transformers-ben volt a Színlelő csaj. Az egyetlen pofa, akit magamtól ismertem fel, az a börtönigazgatót játszó Temuera Morrison, azaz Jango Fett. Az eddig felsoroltak és Croft kisasszony alkotják a főszereplői bázist – a messzi-messzi galaxis fejvadászától eltekintve mind fehérek, ez ma már ritkaság.

Hogyha végignézzük a mozit, már a második fejezetnél érezhetően kezd áttolódni a fókusz az elsőben teljes figyelmünket élvező Kane-ről Sy-ra. Az utóbbi fickóról kezdetben csak annyit tudunk, amennyit elmondott magáról, aztán szép lassan kiderül, hogy ennek a fele se igaz. Bár a karakter hidegen hagyott, el kell ismerni, hogy remekül felépített, tragikus háttértörténete van, ami igazán meglepő véget ér. A készítők kitűnően adagolják a rejtélyeket és a feszültséget, példa erre mikor Kane és Sy társulnak a veszélyes őrülteknek látszó Billel és Gyppel, majd elmennek a fegyverkereskedőkhöz. A hangulat olyan, hogy nem lepődnénk meg, ha bármelyik pillanatban elszabadulna a pokol, ez pedig az egyszerű, de hatásos helyszíneknek, az elsőrangú sminknek/jelmezeknek meg a jó színészeknek köszönhető.

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_03380.jpg

Miként előre haladunk, úgy tudunk meg egyre többet Sy-ről, és bár a többiek háttere néhány mondatban összefoglalható, mégis mind élőnek, hús-vér alaknak tűnnek. Ugyanakkor ismerős sztereotípiákat is találhatunk bennük: Kane a nemes harcos, aki tudtán kívül belekeveredik egy mocskos ügyletbe; Sy a hallgatag „pisztolyhős”, akinek számos borzalom tarkítja a múltját, de mégis próbál helyesen cselekedni; a szőke páros pedig az amerikai tahókat képviseli, ám közben kiderül, hogy durva külsejük érző szíveket takar. A kislány meg cuki – mindössze egy kutya hiányzik a teljes sikerhez.

Egyfajta túlélő-road movie-t láthatunk, ahol A-ból B-be kell eljutni élve, miközben szörnyek és fegyveresek vannak a hősök nyomában. A felturbózott katonai buszban Mad Max világa éled újjá, a bárban lévő remek hangulat a teljesen emberi közönség ellenére a Csillagok Háborúja kantinját idézi fel; az egész céges vonal pedig az Alien Weyland-Yutani megavállalatát juttatta eszembe. Szóval innen-onnan, a legjobbaktól kölcsönöztek ezt-azt, de a végeredmény mégsem tűnik olcsó koppintásnak. Ehhez hozzájárul az egészen jó grafika, a kiemelkedő eredeti zene és a számos váratlan fordulat – bár az utóbbiak közül rám csupán egy hatott némiképp sokkolóan.

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_06443.jpg

Tetszett, hogy a figurák nem sérthetetlenek, senki sem bűntelen és senki se kerülheti el a végzetét. Ez nem egy ostoba YA-trágya, ahol mondjuk 5 rész alatt egyvalaki hal csak meg, itt a történetnek van alárendelve mindenki. És akit szólít a Kaszás, az bizony elpatkol… Bár vannak kivételek, hiszen az elején Kane egy olyan zuhanást él túl, ami már ránézésre is halálos. (Azt se értettem, hogy miért van az ejtőernyő a hátán és nem a katapultülésen. Miközben esik, ki kell szállnia a székből és az ernyő csak ekkor nyílik. Ez a valóságban is így volna?) Külön kis érdekesség a jól átgondolt magánzárkák sora – itt aztán garantáltan senkinek sincs nyugalma…

Pár megfigyelés: A címben szereplő Osiris a bolygó fővárosa. Teagan Croft karaktere a narrátor; a haja ugyanolyan mint a Titans-ben Ravené, csak más színű. Számomra érthetetlen, hogy a katonák miért lőnek az emberekre? A bunkernél világos, de a fővárosban nem. Sy eredetileg is ápoló volt, és amikor kijut a börtönből, az öreg egy ápolói igazolványt ad neki. A két kutató a végén tudja, hogy egy gyerek van a bunkerben, de honnan? A rejtett politikai korrektségről most ne beszéljünk, én is unom már. Ott van, de finoman, nem zavaró. Az egyetlen igazi komolyabb gondom az egésszel a befejezés, hiszen nem derül ki, mi lesz a kislánnyal és a társával, illetve az se egészen világos, hogy mi a céljuk…

science_fiction_volume_one_the_osiris_child_2016_brrip_xvid_mp3-xvid_11142.jpg

Cikkem tárgya végső soron két ember jelentős erőfeszítésének gyümölcse: Az író-rendező-producer Shane Abbess-é és állandó társáé, Brian Cachiaé (szintén dolgozott a forgatókönyvön, pénzével támogatta a projektet, illetve ő szerezte a zenét). Abbess és Cachia mindig együtt dolgoznak az előbbi rendezésein. Két érdekességet találtam: Teagan Croftra a Ne bántsátok a feketerigót! színpadi adaptációjában figyeltek fel a filmesek, a leányzó akkor 9 éves volt, itt 11. Isabel Lucas személyesen választotta ki Gyp tetkóit. A The Osiris Child megközelítőleg 135 és félezer dollárt hozott be, a készítési költsége ismeretlen; a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, de senki sem dicsérte igazán.

Én azt mondom, tűrhető volt. A grafika nem rossz, a sztori érdekes, a fordulatokat nehéz előre látni, a színészek jók, a zene remek – csak valahogy hiányzik belőle a hangulat

Pontozás:

imdb: 5.6

Szerintem: 4/5

Hírek:

- A Titans-nek lesz 3. évadja, bár ennél lejjebb már nehezen tudnának menni…

Decemberben rengeteg munkám lesz, ezért kicsi az esélye, hogy bármilyen filmet megnézzek majd… Addig is hadd ajánljam a regényemet, hogy ne maradjatok az írásaim nélkül:)

Végül a legjobb betétdal, ami a végén és Bill végzeténél hangzik el:

Szólj hozzá!

Címkék: dráma sci fi


2019.11.20. 22:29 Tévésámán

Pretenders (2016-2018)

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_196.jpg

Egy barátom (aki férfi) anno megnevezett nekem egy közös ismerősünket (aki nő), mint „élete szerelmét”. Akkor elgondolkodtam a dolgon és tulajdonképpen én is fel tudnék idézni egy ilyen hölgyet, aki mindig kedves marad számomra – azt hiszem, ezzel minden férfi így van. Ez a Pretenders (vagy The Pretenders) egyik kiindulópontja. A trailerjét megmutattam külföldi haveromnak, aki annyit mondott: „Látni akarták, hogy Jane Levy-t lefekteti egy fekete pali.” Ez a másik kiindulópont. A harmadik (ami tulajdonképpen számomra az első) pedig Juno Temple szereplése a moziban, akiről utólag már elmondhatom, hogy teljes mértékben a legjobb dolog, amit ez az alkotás adhat nekünk – Jack Kilmer játéka mellett, akit egy másik Juno-moziból, az Egyszer Lenből ismerek (és amúgy Val Kilmer fia). Mindehhez még hozzájön az ismert (bár nem rendezőként) James Franco, aki 3 éven át kotlott ezen a mozin – és amúgy direktorként leírta magát előttem a bejegyzés végén majd látható videoklippel. A sztori miatt nem igazán akartam látni, és nagyon felemás érzéseket keltett bennem – de erről majd később, előbb lássuk, miről szól!

A film 7 éven átnyúlva mutatja be három ember komplikált kapcsolatát: Catherine (J.L.), Terry (J.K.) és Phil (Shameik Moore) 1979-ben egy mozi előtt találkoznak először, aztán a két férfi és a nő egy érdekes, se veled-se nélküled szerelmi háromszögbe kerül. Megcsalás és örök szerelem, boldogság és bánat, sok-sok szex, fotográfia és filmezés – de vajon ki kié lesz a végén?

Feltételezem, hogy ez a mű amúgy senkit se érdekel, szóval innentől SZPOJLEREK JÖNNEK!

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_192.jpg

A sztori a 7 évből hármat mutat be, ez a három év ugyanennyi részre osztja a cselekményt. A főszereplő egyértelműen Terry, a történeti fókuszpont azonban Catherine-en van (a politikai meg Philen). Röviden összefoglalva: T és C összejönnek meg szétmennek ’79-ben, újra összejönnek ’83-ban; végül jön a csavar plusz a legkevésbé sem kielégítő befejezés 1986-ból.

A legjobban Philt ismerjük meg, aki a nők bálványa, bárkit meg tud szerezni magának, ráadásul főállású fotós – az a művészi fajta. Terry a filmek szerelmese az apja révén, akivel régen folyton moziba jártak. Először rendező, majd kritikus lesz, de kipróbálja magát az írásban is – James Franco talán benne testesítette meg önmagát. Catherine pedig a vágy titokzatos tárgya, akiről csupán annyit tudunk, hogy színésznő és mindkét pasas magának akarja. A fehér a múzsáját, a szerelem első látásra megtestesülését látja benne; a fekete meg csak meg akarja dugni, de minél többször. (Ez szó szerint elhangzik Moore és Levy karaktereinek beszélgetésében.) Innentől pedig az megy, hogy a csaj mikor kit és mi alapján választ…

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_129.jpg

Két problémám van a Pretenders-szel: Az első, hogy nem látom az értelmét – az emberi természetet, a csalfa szerelmet akarja bemutatni? A második, hogy mocskosul tele van liberális propagandával, pedig független alkotásként erre nincs szüksége (kitűnő ellenpélda az ugyanígy három ember sorsát bemutató One Percent More Humid, ami ennek ellenére mégsem annyira jó). A közepén, 1983-ban úgy tűnik, mintha végre mindenki elnyerné méltó jutalmát, ám aztán a ’86-os harmadik részlet végülis visszavet mindent a nullára… Na, de most ne ezzel törődjünk, lássuk az első harmadot!

1979: Terry és Phil ugyanarra az egyetemre járnak, látásból ismerik egymást, és azon a napon, mikor mindketten először pillantják meg Catherine-t, össze is barátkoznak. A gyengéd, kedves fehér fiú egyfajta csatlósként „lohol” a nagydumás fekete srác nyomában, aki minden neki tetsző nőt elvisz egy körre – közben újdonsült legjobb pajtásának is jut valami. Viszont Terry elméjébe beleégett Catherine képe, csak rá vágyik, és aztán egy napon ismét ott van a lány a mozinál, a két srác pedig egyszerre kezd el nyomulni rá. A nyitány kicsit gyenge, igazából nem értem, hogy Terry mit lát Philben, miért lesznek olyan nagy cimborák. Persze, kiegészítik egymást, meg ilyenek… Érdekes, hogy az egyébként igazán jóvágású Jack Kilmert egy szimpla ocsmány szemüveggel sikerült elrondítaniuk (plusz valószínűleg az elején alig sminkelték ki); Shameik Moore-nak meg igen fura arcszerkezete van és az akcentusát sokszor nehéz megérteni. Jane Levy-t személy szerint nem kedvelem, de van tippem, miért ő kapta ezt a szerepet.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_227.jpg

A korszak visszaidézéséből az nagyon tetszett, hogy mindenki egyfolytában bagózik, a későbbiekben pedig kendőzetlenül mutatják be az úgymond művészethez tartozó frivolitásokat (drogfogyasztás, pucér „modellek” a kiállításmegnyitón, stb.), ezek azt hiszem mind jellemzőek voltak a ’70-es évekre. Az kevésbé jó, hogy az első harmadban gyakorlatilag egyfolytában szól a zene, ami valahogy ál-hangulatot teremt, nem igazán hozza létre azt az atmoszférát, amit a hasonló muzsika visszafogottabb vagy csak normálisan adagolásával lehetséges.

Ha figyelünk, akkor az alkotók már ekkor felfedik előttünk, hogy mindegyik főszereplőnek van valami súlyos „hibája”: Phil előtt nincs akadály, de ennek ellenére mégis azt az egyetlen nőt viszi el, akit a legjobb barátja szeret. Terry igazából nem ismeri Catherine-t, csak a külseje fogja meg benne. A lány meg akkor, amikor felismeri és elfogadja a fehér fiú szerelmét, direkt összefekszik a feketével, mert miért ne alapon. Ezek korántsem teszik a „hősöket” szimpatikussá és mindegyik „hibát” igazán ellenszenves módon tárják elénk.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_197.jpg

Apropó megmutatás: A nyakkendő-a-kilincsen-dolog első alkalommal felvette bennem, hogy talán akkoriban nehezebb volt egy kis nyugalmat találni, picit egyedül lenni, valami csöndesebb zugban – legalábbis az USA-ban biztos. Sok mozit láttam már a ’70-es évekből, korábban mégsem ugrott ez be számomra. Plusz ott a névtelen csaj a moziból, aki lefekszik Terry-vel, az ő mellét láthatjuk, Jane Levy-ét (aki amúgy kb. ugyanígy néz ki meztelenül) nem. James Franco kedveli a tükröket, sokszor a karakterekből csak a tükörképüket láthatjuk. Végül egy pici homályos dolog, a trailerben is látható, ahogy Catherine bedobja a kukába a nyakkendőt; akkor ez most azt jelenti, hogy ő vette le az ajtóról és végig nála volt, vagy…?

1983: A teljes Pretenders 95 perc, és az első 34-ben már benne volt minden. Utólag még idegesít is, hogy az egész sztori vége ugyanaz, mint az első harmadnak, tehát a teljes hátralévő egy órában mindössze Juno Temple jeleneteit van értelme megnézni és ezt most elfogultság nélkül mondhatom. Szóval fogalmam sem volt róla, hogy most mi következhet. Nos, az első lépésként az alapvetően még mindig színész Franco megjelenik, egy filmrendezőt alakítva. Ms. Temple az ő feleségét játssza. Két dolgot kell itt megjegyeznem, először is hogy James bácsi visszafogottan csupán három jelenetben teszi tiszteletét, alig van szövege, vagyis nem tolakszik a többiek elé/közé; másrészt viszont nagyon érdekes, hogy éppen azt a figurát alakítja, akit megcsal (majd) a felesége…

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_161.jpg

Furcsa, hogy Terry vajon mit keres Phil kiállításának megnyitóján (ahol amúgy számos kép Catherine-t ábrázolja, aki összetörte a szívét)? Az a helyzet, hogy a forgatókönyvíró szerint az időközben nyilvánvalóan a szerelmi csalódás miatt a filmezésből kiábrándult, ezért kritikussá vált fehér fickó még mindig a néger barátja. Tehát attól függetlenül, hogy a másik megdugta ÉS elvitte előle élete szerelmét, még mindig barátok. Ezt egyszerűen képtelenség komolyan venni, a helyzet pedig kifejezetten nevetségessé válik, mikor Catherine előadja magát (szavai lényege: „csúnyán megszívattalak, de hé, ne utálj már, oké?”).

Juno első jelenetében még csak a haja fénylik, a tehetsége nem. Itt következik egy újabb fura helyzet, mikor kiderül, hogy a kamera-összetörés megrendezett volt, ekkor még úgy tűnik, a fotós és a színésznő nyitott kapcsolatban élnek; a valóságban Phil azonban annyira hűséges, hogy csak és kizárólag Catherine-nel fekszik le, pedig körbeveszik a (szerinte) jobbnál jobb bigék. Meg azt se bánja, ha „párja” bárkinek szétteszi a lábát, akinek akarja. Mint a kiállítás után Terry-nek…

Phil mindezt úgy adja elő, mintha teljesen normális lenne. Azt mondja, tudja, hogy Catherine lefekszik másokkal és Terry-re vágyik, de nem izgatja magát. Catherine se izgatja magát amiatt, hogy esetleg a viselkedésével bántja mindkét fiút. Terry meg csak néz… Aztán van egy paranormális telefonbeszélgetés, ahol Kilmer és Levy figurái úgy beszélik meg, hogy találkoznak, hogy nem egyeztetnek helyszínt, majd egy olyan helyen lesznek, amit még sosem láttunk. Ez a találkozó-dolog is baromság, úgy néz ki, hogy négy éve nem látták egymást, ami jelentős teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a fiúk barátsága megmaradt és rendszeresen találkoznak; erre most a lány meglátja egykori „szerelmét”, majd rögtön le is fekszik vele. De arra már nem hajlandó, hogy Terry-t válassza. Most nem… Tehát: Amikor Phillel van, Terry után vágyakozik, amikor Terry-vel van, akkor Phil után. Philt lépten-nyomon megcsalja, Terry-t lelkileg tönkreteszi és egyikük sem igazán boldog vele (bár úgy tűnik a fekete pofát hidegen hagyja, hogy mindenki felpróbálja a csaját). 4 év után ott a lehetőség, hogy Catherine újrakezdjen, mégsem teszi. Neki jó ez így, eddig.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_149.jpg

A 49. percnél lett igazán érdekes számomra a film. Juno Temple ebben a teljes szekvenciában szinte ragyog, gyönyörű, izgalmasnak, érdekesnek tűnik és az a jelenet, ahol Franco figurájával az eredettörténetüket mesélik, remekül koreografált. Minden benne van: Catherine és Phil látszólagos boldogsága, a szex ami együtt tartja őket, a rendező alakjának látszólagos elégedettsége, Victoria (vagyis Juno) szemezése Terry-vel és az, ahogy utóbbi ide-oda néz, egyik foglalt nőről a másikra. A szőke szépség ezután uralja a vásznat, pláne mivel Terry direkt szürke és jelentéktelen. „A legtöbb ember, aki kapcsolatban van, valaki mást szeret.” – mennyire igaz Victoria eme mondata; utána pedig az első igazán vicces pillanat is hozzá kötődik, a csókolózás a gardróbban.

Innentől kezdődik az „aranykor”, mikor mindkét srác boldog. A fekete a csalfa szukával, a fehér a tündérrel (értitek?), aki még a férjétől is elválik, hogy egymáséi legyenek. Csak egyvalaki boldogtalan, a szarkeverő, vagyis akit Levy játszik. Mert amikor ott volt a lehetősége 1979-ben, hogy Terry barátnője legyen, elbaszta (szó szerint); aztán még mielőtt a koma és Victoria összejöttek, megint ott volt az újabb lehetősége, hogy együtt legyenek és akkor direkt nemet mondott; most azonban, hogy látja, hogy Kilmer figurája már nem szenved, rögtön kell neki. Arra gondoltam, így a 60. perc tájékán, hogy most nekem sajnálnom kéne ezt a hülye picsát? Mire fel? Juno figurája szebb, érdekesebb, viccesebb, okosabb, minden szempontból lemossa Levy-ét…

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_124.jpg

Pici, de fontos közjáték: Ugye tudjuk, hogy Terry abbahagyta a filmkészítést, és Catherine rájön, hogy ez miatta alakult így. Ezért előáll egy történettel, amit a srác megírhatna és megrendezhetne; ennek a címe „The Pretender”, és érezhető, hogy Catherine meg Terry kapcsolatáról szól – csak én ekkor azt hittem, hogy utóbbit az öregember jeleníti meg. Ez az ötlet újra munkára sarkallja Terry-t, a forgatókönyvet Victoria (aki amúgy szintén színésznő, miként a vöröske) rögtön átnyújtja egy befolyásos producernek (az imdbn a stáblistából kihagyott, felismerhetetlen David Krumholtz [aki korábban egy másik Temple-moziban, a Wonder Wheelben is felbukkant, ám ott nem akadt közös jelenetük]), aki zöld utat ad neki. Minden tökéletes, igaz?

Viszont Terry újból meglátogatja az apját (Dennis Quaid), és utána valamilyen helyen, ami nem világos, hogy hol van és a pofa minek megy oda, megint találkozik Catherine-nel, megint kefélnek egyet, aztán a nő ráveszi, hogy most akkor legyen szíves, bontsa fel az eljegyzését, hagyja ott az álmát és legyen vele. Ez a fasz pedig megcsinálja… Tudom, a szerelem vak, de ez baromökörség! Ezek után pedig jön a veszekedés Victoriával, akit azért nem tudok sajnálni, mert megcsalta a férjét; majd Phil pofára esése, akit meg azért lehetetlenség szánni, mert már a kezdet kezdetén utazott Catherine-re és szart Terry érzéseire. Pedig elvileg legjobb barátok… Az 1983-as szekvencia lezárása egy „kemény” interracial, váltott partnerekkel, 15 percen át.

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_113.jpg

Eljutunk 1986-ba - egy év kb. fél óra. Még ’79-ben, a moziban ment az a francia film, amiben egy hölgy énekel és „vetkőzik”, akkor az jutott eszembe, hogy át fog menni az eredeti szcéna egy újraforgatottba Jane Levy-vel. Nos, itt ez úgy-ahogy megtörténik, mert Catherine előadja azt a részt a másik két főhősnek, miközben az eredetit rávetítik. Amúgy Terry és élete szerelme immár 3 éve alkotnak egy párt, most pedig új konfliktus közöttük, hogy Phil haldoklik, ugyanis az előző harmad lezárásának folyományaként AIDS-es lett… De a pasas végigkúrta az egész várost, sajnálni kellene? A fő-nő ismét rádöbben, hogy ő a hibás, mert – bár ezt a fekete beteg tagadja – ha marad, Phil kitart mellette, így elkerüli a fertőzést… Moore embere még fél lábbal a sírban is felmenti őt, nem tudom, mire fel. A „boldog” évek miatt? Végülis semmi meglepő nincs abban, hogy Catherine aztán lelép, de ekkor Terry, aki mindent feláldozott érte (kivéve persze a legszentebb barátságot a világon…) ahelyett, hogy utánamenne, még pár hónapot ápolja az egyre fogyatkozó komáját, aki ennek ellenére beadja a kulcsot. Akkor indul a hajsza a nő után…

ÜBER-SZPOJLER, avagy szpojler a szpojlerben

Már nem emlékszem hogyan, de Terry rájön, hogy vágya tárgya Londonban van. Itt sorra keresi fel a mozikat, mivel tudja, hogy Catherine imádja a filmeket, és találkozik az idős filmszínház-tulajdonossal (Brian Cox), aki felfedi előtte, hogy minden, amit eddig a szerelméről hitt, hazugság. Sőt, ami még ennél is meglepőbb, a „The Pretender” sztorija a valóságon alapult (kivéve a misztikus részt). Megtudjuk, hogy Levy alakjának anyja prosti volt, akit megöltek; és hogy mindenkinek tönkreteszi az életét, akivel kapcsolatba kerül. Cox embere a kérlelésnek hála beadja a derekát és rávilágít, hogy a keresett személy immár Franciaországban van… A végső két jelenetben Terry még utoljára pofára esik (csak úgy be lehetett sétálni egy színházba egy próba közepére akkoriban?), és ott marad barát meg barátnő nélkül. És hogy „Catherine” boldog lesz-e újabb párja oldalán? Nem valószínű.

Utolsóként álljon itt a megoldás, vagyis hogy miért Pretenders, vagyis Megjátszók a cím: Catherine a teljes személyiségét megjátssza; Phil megjátssza mellette a rosszfiút; Terry megjátssza, hogy túllépett rajta…

SZPOJLEREK VÉGE

pretenders_2018_1080p_webrip_x264-rarbg_148.jpg

A lezárás előtt némi mocskolódás… A professzor az egyetemen néger, és az óráján a csodadiák szintén az (meglepően hasonlít Eddie Murphy-re A bölcsek kövéréből). Az utóbb említett figura szájából elhangzik egy kis fricska Hollywood felé – bár konkrétan egy francia rendezőről beszél, azt mondja: „a filmjei tele vannak utalásokkal, könyvekre, a populáris kultúrára, politikára, és azt hiszi ez zsenialitás”. Ez gyakorlatilag majdnem minden ma készülő „álomgyári” mozgóképre ráhúzható – vajon ez a forgatókönyvíró véleménye, vagy az enyém? Hiteles-e ez James Franco „szájából”? Az említett órán nem egy, de két feminista is van, akik ostorozzák a férfi filmrendezőket, akik „férfi szemszögből látják a világot”. Micsoda súlyos bűn volt ez 1979-ben – pláne most… Vajon a hozzájuk hasonlóak a valóságban miként néznek a Pretenders-re? Megfelel-e cikkem tárgya a „női látásmódnak”? A 20. percben a színházi ünneplésnél felbukkan az egyetlen ázsiai szereplő, mert az muszáj; és ha már színház, Catherine ezt adja elő: Az utolsó tangó Párizsban feminista változata, én játszom Brando szerepét.” Tudnak ennél lejjebb menni? Naná! A 29. percben hangzik el szó szerint: „Terry úgysem fog megbaszni úgy, ahogy kellene.” – Már korábban is igen erőteljesen érezhető volt, hogy a fehér fiú minden területen alulmarad a feketével szemben, ám itt a végső pofon, ami inkább jobbegyenes. A néger ezt mondja és a csaj őt választja, rögtön oda is adja magát neki vele, ott, a kocsma férfivécéjében.

Lezárásnak annyit, hogy a stáblista végén és az imbdn is 2018 szerepel, de a filmet ténylegesen csak ebben az évben mutatták be. Ahogy az Avenues estében, a színészből lett rendezőnek ezúttal se sikerült gyorsan összeszednie a pénzt, megcsinálni az utómunkát, stb. – pedig James Franco azért ismert fickó. Még pár szót a készítőkről: A nemzetközi filmadatbázisban rákattintottam 3 érdekesnek tűnő címre, amiket James bácsi rendezett és egyik se érte el az 5 pontot - egyébként rengeteg mozgóképet dirigált már, csak ezek senkit se érdekelnek. Az író-producer Josh Boone volt; a mellékalakok közt pedig felbukkan egy bizonyos Nana Ghana nevű illető, akinek érdemes megnézni a pofáját, mert garantálom, hogy ilyen ronda nőt még nem láttatok…

Ahogy Garfield mondta anno, száz póknak is egy a térde, a Pretenders érdekes, gondolatébresztő marhaság, aminek semmi értelme nincs. Ha túltesszük magunkat a teljesen fölösleges propagandán, akkor lehet egy remek 20 percünk a közepén Juno Temple-lel, és meggyőződhetünk róla, hogy Val Kilmer fia örökölte apja tehetségét. Aki nem hiszi, hogy James Franco jóindulattal is csak amatőr rendezőnek nevezhető, az nézze meg a klipet a bejegyzés végén!

Pontozás:

imdb: 5.1

Szerintem: 3/5

Hírek:

- Josh Boone a rendezője az Új mutánsok című X-Men-izének, amit tavaly vagy azelőtt forgattak és jövőre állítólag be is mutatják. Az X-eket övező láz igazából már az Apokalipszisnél lecsengett, szóval itt már csak a copyright-jogok megtartásáról van szó… Boone „mester” a klaviatúráját sem hagyja kihűlni, ő írja ugyanis a készülő The Talismant, ami Stephen King azonos című művén alapul és gondolom olyan lesz, mint a Setét Torony – senkit se érdekel…

A hétvégén még valószínűleg megnézek egy rövidfilmet, ha tényleg, akkor az lesz a következő írásom témája.

Itt meg jön az ígért videoklip – óriási elpocsékolása ennek a remek színésznőnek…

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2019.11.13. 13:53 Tévésámán

Demóna: A Sötétség Úrnője (Maleficent: Mistress of Evil, 2019)

maleficent-mistress-poster-10.jpg

A prequel az, amikor egy ismert történetnek csinálnak egy előzményt, a sequel pedig a folytatás. De mi a túrónak nevezzük azt, mikor egy előzménynek csinálnak folytatást, ami egyben remake, vagyis újragondolás is? Pár napja még úgy hittem, a helyes válasz a bukás szó, de most, hogy láttam, örömmel jelenthetem be, hogy a Maleficent 2 egyáltalán nem annyira pocsék, mint egy manapság szokásos hollywoodi trágyahalom, amit filmnek neveznek. Azért korántsem tökéletes, de ne szaladjunk ennyire előre…

Szóval, ahogy az a folytatásoknál lenni szokott, kell valami, aki újabb bonyodalmat okoz, ez rendszerint egy rokon váratlan felbukkanása vagy egy szerelem. Itt mind a kettő adott, a kiindulópont viszont az, hogy Aurora hercegnő (Elle Fanning) és a herceg (akit eredetileg szerintem Herceg Fehér Lovonnak neveztek, de itt már Fülöp – Harris Dickinson) szeretnének összeházasodni. Csak hát egyikük a tündérek, a másikuk meg az emberek birodalmának leendő örököse, és a két nép még mindig nem tűri meg egymást, pedig az első rész azzal ért véget, hogy szent a béke. De mégse, sőt, egyesek mindkét oldalon háborút akarnak szítani („minálunk” a Királyné, Michelle Pfeiffer, odaát meg Ed Skrein), ehhez pedig kell egy bűnbak/csodafegyver – ez lesz a címszereplő Demóna (Angelina Jolie)…

A történet elég komplex, mert a legtöbb karakternek legalább valamilyen minimális motivációja és személyisége van. Például az első részben szinte alig látható herceg (a színészt egyébként lecserélték) egy a jövőbe derűlátóan tekintő ifjú, aki nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy méltó az apja örökébe lépni, közben pedig igazán boldog, hogy elveheti szíve választottját. Még konfliktus is jut neki, hiszen le akarja csillapítani a címszereplőt meg a Királynét, ráadásul bíznia kell Aurorában, hinnie kell neki. És ez csak egy mellékszereplő.

maleficent-mistress-of-evil-photocall-in-london-3.jpg

Ugyanakkor a kiindulópont, ahogy ezt feljebb említettem, egy klisé, a folytatásokban használt kötelező házasság az (lásd még pl.: Télapu 2, Neveletlen hercegnő 2); plusz ott az ismeretlen rokon(ok) felbukkanása, ami ugyanilyen jól bejáratott mechanizmus (Addams Family). Közben folyton ismétlődnek a szituációk az előző epizódból: Demóna képtelen féken tartani a mágiáját, a tündér keresztszülők (köztük kedvenc színésznőm, Juno Temple) ügyetlenkednek, Holló (a jobb sorsra érdemes Sam Riley) próbál közvetíteni az emberek és Jolie karaktere közt; sőt, még konkrét visszaemlékezések is vannak, ahol bejátszanak nekünk pillanatokat a Maleficentből.

Általánosságban elmondható, hogy az egy perc híján két órás játékidő számtalan olyan hosszasan kitartott jelenetet tartalmaz, amikben semmi lényeges nem történik, csupán a látvány dominál (pl. a híd az emberek világába, ismerkedés a Sötét Árnyak barlangjával, utóbbiak harci tánca, a teljes „add vissza a koronámat”-szekvencia, stb.). Szerencsére az animáció igazán jó lett, a mesebeli lények valóságosnak tűnnek, miközben megőrzik egyfajta rajzfilmes bájukat (a legjobb példa erre a cuki sül-tündérke), a Sötét Árnyak változatos tollazata és szárnyaik remekül néznek ki, a fantasy-építményekre se lehet panasz. A 3D a vége felé érkező hamvak-jelenetnél működött leginkább, egyébként viszont teljesen felesleges, ahogy az lenni szokott.

Ellenben az már baj, hogy a közönség szinte egyáltalán nem nevetett a poénokon, amiknek a drámát kellett volna megtörniük, egyes események kitalálhatóak (a gáz a templomban, a hamvak „végzete”), ezen kívül pedig utólagosan teljesen új alapokra helyezik Demónát. Gyakorlatilag tisztára mosnak egy gonosz rajzfilmfigurát, mert a producerek egyike játssza őt… Ezen kívül a kétségtelenül szép külső mögött végső soron ugyanaz a sztori szerepel, mint az első részben: Adott Maleficent, akit egy uralkodó ki akar csinálni. Ő közben segíteni akar másokon, pedig gonosznak hiszik, mialatt az emberek meg a tündérek összeférhetetlensége háborúhoz vezet; de aztán jön a hercegnő és megsegíti a keresztanyját, aki végül megmenti a világot…

maleficent-mistress-of-evil-photos-2019-12.jpg

A sztoriban érezhető egy nagyon erős háború-ellenes üzenet: Aurora és Fülöp esküvője alapot adna a békéhez, a fekete tündér békét akar, a Királynő, az uszító tündér meg a főparancsnok (David Gyasi) háborúzni kívánnak, az öreg király (Robert Lindsay) szintén beszüntetné a harcot, és szinte végig arról van szó, hogy legyen-e csata vagy ne legyen? Közben ott van még a „barbárok” és „civilizáltak” ellentéte, ebben az esetben szó szerint kell érteni az első kifejezést, hiszen ezt anno a rómaiak azokra használták, akik nem beszélik a nyelvüket, a Királyné pedig kimondja, hogy a tündérek nem tudnak beszélni; ám a Sötét Árnyak a bennszülötteket is jelképezhetik, míg az emberek az európai hódítókat, de mivel mindkét csapat utálja a másikat, még rasszizmusról is beszélhetünk. (Amúgy megint adott a kérdés, hogy ha ezek a szárnyas lények valójában a természet őrzői, tulajdonképpen pozitív hatású faj, akkor miért van ilyen baljós nevük? Ezt nem értettem az előző részben sem, miért van ennyire baljóslatú neve a tündérek országát védelmező pozitív alaknak?)

Az előző rész kétségtelenül feminista buzdítás volt (a szárnyak levágása = megerőszakolás, az igaz szeretet csókja egy nőtől jön, stb.), itt ehelyett olyan fokú diverzitás van, ami már vicc kategóriába megy át. Bár majdnem az összes főszereplő fehér, rajtuk kívül azonban mindenütt feketéket, hispánokat és ázsiaiakat lehet látni a szolgák, katonák, a nép egyszerű tagjai között. Ez abszolút belefér, lévén a helyszín nem ugyanaz, mint az első Maleficentben, ez egy másik birodalom. Az más kérdés, hogy ha ez egy középkori állam mintáját követi, akkor a katonaság vezetője semmi esetre sem lehetne fekete, az udvarmester meg pláne nem lehetne nő… (Érdekes módon a szokásos vetítés előtti bemutatókból kiderült, hogy a közelgő Jégvarázs 2-ben ugyanígy egy fekete férfi vezeti a hadsereget.) Az udvarmester még megérdemel pár mondatot: Külsejét tekintve (hölgyismerősöm szavaival) olyan, mint egy rajzfilmfigura, az arca mintha viaszból lenne és teljes mértékben androgén megjelenésű. Gyakorlatilag csak akkor lehet rájönni, hogy ez egy nő, mikor megszólal – pedig az őt alakító Jenn Murray a valóságban sokkal szebb.

Még egy dolog a diverzitásról: A Sötét Árnyak szinte mind „kisebbségiek”, Jolie, Skrein és egy nagyon magas fickó kivételével csak elszórtan, egy-egy villanásnyi időre láthatunk köztük fehéreket. Az ő esetükben azzal magyarázható mindez, hogy a világ más-más pontjairól származnak, ezért néznek ki úgy, ahogy – viszont akkor a sivatagiak mondjuk miért nem arabok? (Közel-keleti külsejű figurák egyébként nincsenek.) Aztán van egy-két elgondolkodtató mondat a fajokról. Az uszító szerint „az emberek már évek óta üldöznek minket”, a Királynő azt mondja, „a béke csak álom”, később vadállatnak nevezi Demónát. És az is érdekes, hogy szembekerül egymással a nép és a faj: A címszereplő elvileg most ismeri meg a saját fajtáját, de közben a tündérekkel, akik elvileg a népe, teljesen közömbös, aztán végülis egy ember, Aurora mellett sem teszi le a voksát. Az említett hercegnő inkább a mesebeli lényeket választja, mint az embereket – akár Optimus a Transformers-filmekben, saját faja ellen dolgozik, bár itt „mi” mégsem fizetünk rá úgy, ahogy az Alakváltók ott. Azért érdekes megfigyelni, hogy a hollywoodi pénzemberek hogyan képzelik el az ideális társadalmat, hiszen ez a sok dolog, amit felsoroltam, mind ennek a lenyomata.

maleficent_juno1.jpg

Sajnos a politikai üzeneteket se lehetett elkerülni. A hercegnő azt mondja, a kastélyát „a népnek adományoztuk”, ő maga pedig gyakorlatilag elment egy mocsárba lakni. Aszkétizmus? Hippi-kommuna? Ne adj Isten, kommunizmus? A Warwick Davis által nagyszerűen életre keltett gnóm tudós kísérletezése az élő alanyokkal, a vegyi fegyver fejlesztése újabb felszólalás a háború ellen, és közben teljes mértékű lenyúlása a Roger nyúl a pácban emlékezetes jelenetének, mikor a Bíró megsemmisít egy szegény firkát. (Esetleg utalás Mengele doktorra.) Elgondolkodtató Pfeiffer alakjának tirádája a békeszerető férfiak ellen. Ezzel vajon mit akartak mondani? Hogy a béke rossz? Az szintén fura, hogy egy nő szájából hangzik el ez. A negatív figurák mindegyike megjavul, kivéve a kék szemű, szőke Királyné, aki mindenképpen háborúzni akar… A leginkább felháborító viszont a templomi szekvencia, ahol az Isten házába bezárt lényeket, akiket a gonosz karakterek lenéznek és nem tekintik őket velük egyenrangúnak, szó szerint elgázosítja egy hófehér bőrű figura, miközben orgonazene szól. Ez felidézi a holokausztot, de lehet kirohanás az egyház ellen, és még talán a közismerten antiszemita Richard Wagnernek is odasóznak egyet a zenével. A végén van még egy kis szúrás a tradíciók felé, mikor nő vezeti oltárhoz a menyasszonyt.

Pár szót a színészekről: Sajnos a tündér keresztanyák ezúttal csak mellékszereplők, és egyszer sem veszik fel az emberi alakjukat. Szerencsére a stáblista utáni első jelenetben már benne vannak, de így is túl keveset szerepelnek – szóval örültem volna, ha többet láthatom Juno Temple-t. Elle Fanning még mindig elképesztően szép, ő a megtestesült Disney-hercegnő, és éles kontrasztban van az egykori szexbomba Angelina Jolie-val, nem csupán az életkorbeli különbség miatt. Fura módon Jolie melleit megnagyobbították – mint ismert, a mellráktól való félelmében levetette őket. Ez és a rengeteg maszk, amivel Demóna idegenségét jelenítették meg, valahogy földönkívülivé avanzsálja az egyébként személyiségében rendkívül visszataszító színésznőt. Chiwetel Ejiofor tehetséges fickó, ide viszont egyrészt a bőrszíne, másrészt az Oscar-díja miatt került be, szerintem ezt a figurát bárki más is el tudta volna ugyanígy játszani. Ed Skrein mindent belead, de nála már maga a maszk és a speciális effektek elegendőek a fenyegető jelenléthez. Sam Riley az egyik legjobb, bár ő meg csak a hatalmas orra meg a különös arcszerkezete miatt került ide, szintén nem a tehetsége révén. Michelle Pfeiffer nagyszerűen árasztja magából a hidegséget, hiába, régi motoros, akit nem csak a szépsége juttatott az A-listás sztárok közé. Ki kell még emelni visszatérő szereplőként a másik két tündér keresztanyát, Leslie Manville-t és Imelda Stauntont (sajnos alig láthatjuk őket); illetve a statiszták közt találtam egy Russell Balogh nevű angol színjátszót, aki valószínűleg magyar felmenőkkel bír.

Az alkotókról: A rendező az a Joachim Ronning, aki a megbukott Karib-tenger kalózai 5-öt és a kereskedelmi tévék által imádott Las Bandidas-t dirigálta (egyiket se láttam, szóval nem tudom, ezúttal jobb volt-e, mint korábban). Az első író a Disney-nél régóta szolgáló Linda Woolverton, aki az eredeti Az Oroszlánkirályt, a nagyon aranyos Úton hazafelét, a különös Tim Burton-féle Alice Csodaországbant, annak szintén megbukott második részét, plusz az első Demónát írta. Mellé vették fel a Noah Harpster-Micah Fitzerman-Blue írópárost, akik nyilvánvalóan nem a tehetségük miatt kerültek ebbe a privilegizált helyzetbe, hanem mert írtak valami drámai forgatókönyvet 2013-ban egy az Egyesült Államokban ismert tévés személyiségről, ami senkinek se kellett. Most viszont csináltak belőle egy filmet Tom Hanks-szel, de ezt még senki se láthatta… Ahogy már szóba került, a producerek egyike Angelina Jolie.

maleficent-party-jpg.jpg

Néhány érdekes megfigyelés: A Királyné azt kérdezi az első rész negatív főszereplőjére utalva, hogy „Meghalt… vagy megölték?”. Ez talán egy apró fricska a Disney felé, ahol minden gonosz szereplő úgy hal meg, hogy leesik valahonnan – a csúcs az, hogy ez még így is megtörténik itt, az udvarmesterrel. (El tudom képzelni, hogy a „cenzorok” ezt a pici bökést egyébként nem vették észre és benne hagyták.) A királyi fogadás másik figyelemre méltó momentuma, amikor a kis sült szárnyasokat leteszik a vendégek elé (Holló reakciója az egyik poén, amin nevettünk), ekkor Demóna azt mondja viszolyogva, hogy „Madár.”, de közben a homloka közepén ott egy madárkoponya. Persze azt a szerencsétlen elhullott állatot nyilván nem ő ölte és ette meg, csak ez azért furán jön ki. (Hiába meresztettem a szemem, képtelen voltam eldönteni, hogy a szintén csontszínű „gallér”, ami a ruháját felül keretezi, az madárkoponyákból vagy csontokból állt-e. A poszter szerint igen...) Ha már madarak, akkor jön a vacsora dicstelen vége, mikor a két fekete ruhás vendég repülve távozik, ekkor a boszorkányt lelövik, elveszti az eszméletét és ezért megtörik a varázs, ami Hollót állat-alakban tartja, visszaváltozik emberré. (Amúgy ennek nem fordítva kellene lennie, hiszen ő alapvetően szárnyas, és a mágia változtatta át?) A fickó lezuhan az égből mondjuk 45 méter magasból, amihez hozzájön a repülés lendülete; és egy karcolás nélkül megússza. Ez hogy a francba’ lehetséges? Ha jól emlékszem, esés közben fehér színű lesz, ami azt jelzi, hogy talán meztelenné válik. Akkor honnan szerez ruhákat, ráadásul pont olyan holló-szerűeket később? És hogyan jut haza? De a legérthetetlenebb az, hogy erről az egészről egy árva szót se szól Aurorának. Miért nem? Ha én lennék Holló, akkor nekem bizony úgy tűnne, hogy az úrnőm direkt változtatott át, hogy ne tudjam követni. Ezt csak elmondanám a királynőmnek…

Az utólagos mítosz-megmásítás miatt homályos, hogy ki mit tud: Ha Ejiofor figurája ismeri Jolie-énak a származását, akkor tudja, hogy mi fog történni vele a végén? Ha igen, akkor az áldozata tulajdonképpen hiábavaló (persze, persze, motiváció, stb…). Látható, hogy Demóna sosem sejtette, hogy vannak még hozzá hasonlóak a világon, ezért utána teljesen megalapozatlan, hogy tudja, hol van a temetkezési helyük. Azt se értettem, hogy Aurora honnan ismeri a sírvirágot, mert ez feltételezi, hogy tudja, miért hívják így és hogy ez miként kötődik a keresztanyjához. A gnóm a hosszú fülei ellenére valószínűleg süket, hiszen nem hallja meg, ahogy a hozzá képest hatalmas hercegnő besétál a laboratóriumába mögötte. Emberi kollégái, a királyt vizsgáló orvosok pedig feltehetően vakok, hiszen nem találták meg a gigászi tűszúrásnyomot az uralkodó karján… Nem világos, hogy mindegyik Sötét Árny tudja-e irányítani a természet erőit, vagy csak egy maroknyi kiválasztott? És ha a helyzet az utóbbi, akkor min múlik, hogy melyikük bír ezzel a képességgel? Teljesen logikátlan, hogy a tündér keresztanyák miért nem változnak emberré és veszik fel úgy a harcot az udvarmesterrel. Hárman simán elbánnának vele… Demóna fogsora a történet kezdetén hegyes, ragadozó-szerű, a befejezéskor már normális.

SZPOJLEREK ITT

A központi alak a régi Csipkerózsika-rajzfilm egyértelműen gonosz figurája, akit már az első részben felmentenek; itt azonban utólag még azt is megmagyarázzák, hogy nem is ő átkozta el a hercegnőt, hanem a velejéig romlott Királyné… Ez az egész meglepően hasonlít Az Álmosvölgy Legendájához, ahol a boszorkánysággal vádolt nemes kiasszony szív, amiért a gazdag földbirtokos számító felesége mágiát használ ellene, hogy megtoroljon egy gyerekként őt ért sérelmet. A főnix (ami amúgy rohadtjó) és a könny meg a Harry Potter lenyúlása. Se a herceget, se a királyt nem zavarja a Királyné végzete; senkit se érdekelnek az áldozatok - bár embereket nem látunk meghalni, a tündérek meg csak átváltoznak. Hölgyismerősöm szerint Demónának a végén vissza kellett volna változtatnia az elgázosított tündéreket.

SZPOJLEREK VÉGE

Érdekességek az internetről: A Mistress of Evilt a Disney Csipkerózsikájának 60. születésnapján mutatták be. Demóna azt mondja egy helyütt: „milyen kellemetlen helyzet”, ez benne van az első részben is, úgymond a szavajárása. A fekete tündér így szól: „emlékezz, ki vagy”, ezt pedig Mufasa mondja Az Oroszlánkirályban, aminek az írója ugyanaz, mint cikkem tárgyának. Az alcím jelentése A Gonoszság Úrnője, ám számos országban már az első részt is így nevezték, ezért ezeken a helyeken csak szimplán Demóna 2-ként vetítik e filmet. Az IMAX-verzió képe szélesebb, mint a rendes mozisé, ezért mind felül, mind alul többet lehet látni az egyes képkockákból (valószínűleg olyan sokat nem tesz hozzá az élményhez). A Maleficent 2 megközelítőleg 185 millió dollárból lett, még mindig vetítik, eddig több mint 430 milliót hozott vissza. A kritikai fogadtatásáról nem találtam adatokat, de amennyit láttam, az alapján közepesnek ítélik a cikkírók.

egep67bwwaac-py.jpg

Összesítésben ez a film felülmúlja az előzőt, mint fantasy-történet, plusz ezúttal a sokkal szimpatikusabb Aurora hercegnő az igazi főszereplő, ahogy annak a Csipkerózsikánál lennie kell. A látványvilág szép és hihető, a színészek többsége jól teljesít, viszont a humor nem igazán működik, és túl sok lyuk van a történetben. Ettől függetlenül nekünk kellemes esti kikapcsolódást jelentett, de biztosan nem válik majd a kedvenceim egyikévé. (Mellékesen a két jegyért, a 3D-hez szükséges két szemüvegért, 2 pattogatott kukoricáért és egy üveg buborékmentes ásványvízért kis híján 6100-at szurkoltunk le…)

Utólagos szerkesztés: A wikipedia-oldalát elfelejtettem elolvasni, úgyhogy jöjjön néhány extra adat innen! Az első rész 2014-es, az új öt évvel későbbi, és a filmben el is hangzik, hogy öt év telt el a korábbi események óta. A teljes forgatás alig több mint egy hónapot vett igénybe. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, a színészek játékát elismerték, és ugyanúgy kritizálták a történetet, ahogy én. Nekik azonban az effektek se tetszettek. Remek mondat a Rotten Tomatoes-ról: „(…) túl ritkán támogatja lenyűgöző szereplőgárdáját és látványvilágát egy varázslatos történettel ahhoz, hogy indokolt legyen a létezése.”

Pontozás:

imdb: 7/10

Szerintem: 3/5 (Túl hosszú, túl sok benne a sztori szempontjából lényegtelen jelenet, kellően nagy számú dologra nincs magyarázat.)

Hírek:

- Elle Fanning az idők szavára hallgatva elvállalta a Veled minden hely ragyogó című nagyon fontos tinidráma főszerepet, ami egy fekete fiú és egy fehér lány szerelméről szól. Sőt, még a pénzével is támogatja ezt a valamit…

- Warwick Davis egy a Willow-n alapuló tévésorozat készítésén fáradozik. Vajon George Lucas-t is bevonja?

Várható írások: Pretenders (aligha mondható, hogy szeretném ezt látni…).

Szólj hozzá!

Címkék: fantasy


2019.10.23. 17:54 Tévésámán

Esze semmi, fogd meg jól! (Going Berserk, 1983)

berserk2.jpg

John Candy a ’80-as évek második és a ’90-es évek első felének igazán ismert színésze volt, akire elsősorban remek vígjátéki szerepei miatt emlékezünk, 25 évvel a halála után is. Olyan kitűnő alkotások főszerepeit játszotta, mint a Repülők, vonatok, automobilok és a Jég veled!; de felbukkant a kétes hírű Eszelős szívatásban, plusz néhány igen gyenge mozgóképben, pl. Fegyvere van, veszélyes; Mama pici fia, Meztelenek és bolondok. A Going Berserk sajnos inkább az utóbbiak közé tartozik, mindössze azért akartam újra látni, mert van benne egy igazán emlékezetes rész (a nagymama és Candy első találkozásának teljes jelenetsora), meg nagyon ritkán adja a tv.

Szóval a sztori John (J.C.) körül forog, aki limuzinsofőrként és dobosként keresi a kenyerét, de az a szerencse (?) éri, hogy beleszeret egy nagyhatalmú politikus lánya. Úgyhogy a fiatalok készülnek az esküvőjükre, azonban főszereplőnk nagy szerencsétlenségére egy fura szekta éppen őt pécézi ki, hogy felhasználják jövendőbeli apósa ellen. És ez még csak a jéghegy csúcsa…

Röviden úgy lehetne összefoglalni ezt a filmet, hogy a központi alak egyik lehetetlen helyzetből kerül a másikba, miközben idegesítő mellékszereplők és hosszú paródia-jelenetek veszik körül. A cselekményt egy különös keretbe szorították, amiben John közvetlenül a nézőknek meséli el, hogy mi történt vele. Ennek igazából semmi értelme nincs, a végén lévő éneklés meg az elnyújtott utolsó poén pedig már erősen a túlzás kategóriába lógnak bele.

„mintha hasmenése lenne az agyamnak”

berserk3.jpg

Cikkem tárgyát 1983-ban mutatták be, és ez önmagában ad egy olyan kvalitást számára, ami még úgy is élvezhetővé teszi, hogy az alkotók erősen próbálkoznak az élvezhetetlenné tételével. A ruhák (főleg az aerobikos részekben), a végig kitűnő háttérzene és a sok-sok politikailag inkorrekt humor frissítőleg hatnak a mai „vígjátékok” után. Itt bizony majdnem mindenki kap: a kövérek, a kurvák, a nők, a zsidók, az olaszok, a négerek, az ázsiaiak, de még a papok is.

„Egy seggfej vagyok és élvezem!”

Candy újfent elsőrangú teljesítményt nyújt, főként burleszk-humort kell előadnia. Ekkor még korántsem volt annyira dagadt, mint mondjuk a Jég veled!-ben, így az egyébként nagyon alpári ajtós szekvencia rengeteg dinamikus mozgást igénylő kihívásával is szembe tudott szállni. Rajta kívül ismerős lehet Pat Hingle, az após, aki a Tim Burton- és a Joel Schumacher-féle Batmanekben Gordon főfelügyelőt alakította; Ernie Hudson (itt az egyetlen fontosabb fekete alak; legismertebb szerepe a Szellemirtók negyedik tagja), Kurtwood Smith (pl. Toomey az Oscarból) és Joe Flaherty (Chick, John legjobb barátja és a Happy, a flúgos golfosban a pacák, aki folyton beszól a címszereplőnek). A vágy tárgyát a számomra teljesen ismertelen Alley Mills játszotta, külön érdemes kiemelni a nagyit alakító Elizabeth Kerrt, szerintem az ő része az elején az egyik legviccesebb. A legrosszabb pedig a mindig antipatikus Eugene Levy, aki egy offenzív olasz bevándorló-paródiát ad elő nekünk, idiótán és jó hangosan, ahogy ezt az amerikai „humorban” szokás.

Ha már humor, a poénok közt vannak nagyon jók és igazán rosszak, ám valahogy a kettő között nem sikerült megtalálni a középutat. Rengeteg az idegesítő apróság, például több jelenet teljesen fölösleges helykitöltő (pl. a sztriptízbáros és az összebilincselt-rész), és van az étkezőbeli eseménysor, ami egyrészt igazán érdekes, másrészt vicces is, harmadrészt azonban egyáltalán nem illik a filmbe. Ugyanennyire kilóg a három paródia-szekvencia: Az első a kung-fu-mozikat, a második a Kék lagúnát, a harmadik pedig egy az ’50-es években az USA-ban sugárzott tévésorozatot, a Father Knows Bestet karikírozza ki. Mindegyiket sikerült úgy-ahogy hihetően beleszőni a cselekménybe, de ezek, meg a többi epizodikus jellegű részlet híján egy durván fél órás rövidfilmet kapnánk. A tényleges történet kb. 40 perc után indul el; állandóan a szexre utalnak, de semmi se látszik; és nem csoda, ha a néző elveszti a fonalat.

„Ez nem gyilkos, hanem egy hülye!”

berserk4.jpg

A Going Berserk azért lett olyan, amilyen, mert azok csinálták, akik: Az író-rendező: David Steinberg egy tévés humorista, főleg stand-uposokról szóló filmeken és hasonló szintű sorozatokon dolgozik, ráadásul ez mindössze a második egész estés rendezése. A társíró Dana Olsenhez a méltán gyűlölt Bigyó felügyelő; az emlékeim szerint tűrhető Ami sok, az sokk; és az annyira rossz, hogy már jó Az őserdő hőse köthető. Ezen kívül a három főhős (Candy, Flaherty és Levy) együtt dolgoztak a Kanadában nagy sikernek örvendő SCTV-sorozaton, tehát igazából ezt a mozgóképet filmszínházas debütálásuknak szánták. Az egyetlen dolog, amibe nem tudok belekötni, az a már említett kitűnő zene, ezt Tom Scott szerezte.

Néhány érdekesség: A forgatókönyvet John Candy-nek kellett volna írnia, de sose fejezte be a munkáját. Valószínűleg tőle több tellett volna, de ezt már nem tudhatjuk meg… A kövér komikusnak ez volt ez első nagyobb költségvetésű hollywoodi mozija, amit az ő nevével hirdettek mindenütt. A Father Knows Best-szekvenciában az anyukát alakító színésznő, Margaret Anderson az eredeti szériában a kislányt játszotta. A történet A mandzsúriai jelölt paródiája, és a nyitó-stáblista alatt hallható rapben majdnem az egészet előre elmesélik nekünk. A kész filmből 15 másodpercnyit kivágtak az Egyesült Királyságban (a nuncsakus részt, mert az a fegyver ott tiltott), egyes tévés változatai pedig hosszabbak, mint a mozis verzió. Saját megfigyelések: A filmbeli Johnnak és az igazinak is ugyanaz volt a középső neve (Franklin). Az SCTV-s fiúk együtt dolgoztak David Steinberggel a saját showján.

Az Esze semmi, fogd meg jól! minden tekintetben megbukott, a kritikusok és a nézők utálták, mindössze 234 950 dollárnyit tudott behozni a jegypénztáraknál – jóval kevesebbet, mint a benne ábrázolt fiktív kung-fu-paródia… A wikipedia által idézett egyik kritikus szerint túl sok, a másik szerint túl kevés benne a történet:)

berserk5.jpg

Nem mondanám teljesen pocséknak, de furcsa, széteső, zagyva. Párszor jót lehet nevetni rajta, máskor viszont a fejedet fogod, hogy hogy lehet valami ennyire blőd? John Candy-rajongóknak ajánlom, de egyébként nem érdemes vele vesződni.

Pontozás:

imdb: 5.3

Szerintem: 3/5

Erre a hétre még három mozgóképet kinéztem magamnak, majd meglátjuk, mennyit fogok megnézni belőlük:)

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték


2019.09.28. 16:56 Tévésámán

Teen Titans Go! vs. Teen Titans (2019)

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_00173.jpg

Tavaly egyik legjobb filmes élményem volt a Teen Titans Go To The Movies (a magyar cím szerintem nem megfelelő), aminek a vége-stáblistája alatt két kis jelenet is akad. Ezek közül az első megerősítette azt a hírt, amit közben a szinkronhang-színészek terjesztettek, vagyis hogy ha a mozi sikeres lesz, akkor visszatérnek az eredeti Tini Titánok a 2000-es évek elejéről. Internetes körökben azok, akik egyértelműen negatívan nyilatkoznak a Tini Titánok, harcra fel!-ről, korábban azt állították, hogy a teljes TTG-széria helyett a régi folytatására kellett volna ráállni, most meg, amikor nyilvánvaló lett, hogy a régiek visszatérnek, tovább fanyalogtak, mondván úgyse lesz olyan, mint volt.

Ez igaz. A 2003-at Teen Titans a tehetségek találkozása volt, ám hozzá kell tenni, hogy az emlékeket megszépíti az eltelt idő, és bizony még ez sem nevezhető hibátlan rajzfilm-folyamnak. Ugyanígy nem tökéletes a TTG sem, de rajongói között találni olyat, mint én, aki mindkét szériát szereti – és elismeri a hibáikat meg a pozitívumaikat. De mi van akkor, ha a régi Titánok az újakkal közös kalandban térnek vissza? Nos, a DC és a Warner előhúzták a legkitűnőbb csalijukat, hogy az összes fanatikust horogra csalják, viszont érthetetlen módon az előzménnyel ellentétben ezt nem küldték a filmszínházakba. A többi DCAU (DC Rajzolt Univerzum) mozgóképhez hasonlóan egyből dvdre/VOD-re (bármikor megnézhető, fizetős videó) jött ki…

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_01211.jpg

A Cartoon Networkön jelenleg futó sorozat ötösfogata (eredeti hangok: Robin – Scott Menville, Beast Boy/Gézengúz – Greg Cipes, Cyborg – Khary Payton, Starfire/Csillagfény – Hynden Walch és Raven – Tara Strong) összecsap a Gentleman Ghost („Különc” Al Yankovich) néven ismert szupergonosszal, aki képes megszállni mások testét. Egy véletlennek köszönhetően azonban a tudatlan szellem megrepeszti a kristályt Raven homlokán, emiatt elszabadul a féldémon lány démon fele. Ezt rögvest megneszeli a mindig résen lévő Trigon (Kevin Michael Richardson), és egy nem várt szövetségessel összefogva briliáns tervet eszel ki, hogy leigázhassa a multiverzumot: Egy nagy arénában egymás elleni harcra kényszeríti a Tini Titánokat és a korábbi, komoly változataikat (hangjaik ugyanazok, mint az újaknak)! A csata meglepő véget ér, és a két csapat Ravenjeik nélkül marad. Szerencsére a komoly Robinnak van egy terve, hogyan szerezzék vissza őket, így a hátramaradt két Robin, két Gézengúz, két Cyborg és két Csillagfény elindul, hogy világokon átívelő kalandban nézzenek szembe a mindent elpusztítani készülő gonosszal – miközben a TTG-s srácok megkísérlik kicsit ellazítani TT-s hasonmásaikat és megnevettetni minket.

Ahogy azt a korábbi Tini Titánok-mozik esetében leírtam, az a véleményem, hogy a 2003-as sorozat a három részes The End után kifújt. Onnantól kezdve már kevés jó ötlet jött, és a főszereplők helyett új mellékalakokra került a hangsúly. Azért még akkor is voltak kellemes epizódok, de összességében elfogyott a lendület meg a kreativitás. Az utolsó rész valóban aligha nevezhető lezárásnak, ám a Trouble in Tokyo kitűnően elvarr minden szálat. Vagyis valójában a Teen Titans lefutotta a köreit, megtette, amit kellett, de ennél többre már aligha képes. Az újkori felélesztés, Az Igazság Ligája a Tini Titánok ellen és ennek folytatása, a Tini Titánok: A Júdás-szerződés viszont nem ért el akkora sikert, hogy az újraálmodott csapat megint kapjon egy önálló kalandot. Az élőszereplős Titans-ről lehetne vitatkozni, finoman szólva hülyének nézik a közönséget benne, viszont szórakoztató a maga nemében. Jelenleg a második évad fut belőle, igen népszerű, talán még folytathatják is.

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_02730.jpg

A Tini Titánok, harcra fel! vég nélküli ismétlése a Cartoon Networkön aligha tesz jót a sorozat hazai megítélésének, plusz az epizódokat megvágják, hogy még több reklámot nyomhassanak közéjük, és a legújabb részeket a korábbiakkal teljesen összekeverve adják. Már az ötödik évadánál tart és érezhető, hogy kínlódnak az alkotók, mert gyakorlatilag az összes eredeti epizódra reflektáltak már, és a Shazam óta nem jött ki új, nagyszabású DC-film, amit parodizálhatnának, tehát elfogyott az anyaguk. Ezen kívül a szereplők szó szerint leépültek, mert míg az első három évadban ügyefogyott, de jó szándékú szuperhősök voltak, addig mostanra gyakorlatilag egy csapat marha lettek, akik egész nap nem csinálnak semmit és nincs egyetlen pozitív tulajdonságuk sem. Hogy emögött mi lehet, azt nem tudom, de legalább a TTG-mozik esetében az alkotógárda megerőlteti magát, hogy valami nagyot hozzon létre. A 2018-as Teen Titans Go To The Movies a szuperhősös zsánert, a DC-t, plusz az agyatlan közönséget is kifigurázta, miközben viszont egy Robin-centrikus, érdekes fejlődéstörténetet meg egy ízig-vérig akciódús hős-mozit is adtak. Szóval a léc magasra került… 

A TTG vs. TT esetében a Teen Titans-beli alkalmazást követve a vendégszereplők alkotják a sztori magvát. A cuki változatok már a saját sorozatukban is szembesültek önnön nevetséges mivoltukkal (pl. abban a részben, amikor A Távirányító Ura megmutatja nekik a régi Titánokat), itt pedig újonnan ez kerül a középpontba, miután személyesen találkozhatnak anime-verzióikkal. A cím meg a bemutató azzal kecsegtette a régi rajongókat, akik általában gyűlölik az új sorozatot, hogy kedvenceik lemossák a paródiáikat a színről, ez azonban távolról sem igaz, mert elég hamar rájönnek, hogy össze kell fogniuk. A két csapat viadala végülis döntetlennel zárul, aztán a sztori kétfelé szakad: A két Raven a TT világában találja magát, közben a többiek a TTG univerzumában keresik a megoldást arra, hogy miként juthatnának el a másikba. Az első szálon nem sok minden történik, a két csuklyás lány sétál és beszélgetnek; a másodikban viszont az alternatív valóságok meg a TTG szokott őrülete igazán szórakoztató, pláne hogy a régi Titánok még az olyan nevetséges szituációkban is megpróbálnak higgadtak maradni, mint amikor a Télapóval, annak feleségével és a manó-seregükkel kénytelenek szembeszállni. 

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_07084.jpg

Azt, hogy mégis mitől lesz „rossz” ez az egész, akkor érthetjük meg, ha megnézzük, kik ültek a hajó kormányánál: Bár a producerek közt ott van a TTG két vezére, Aaron Horvath és Michael Jelenic, plusz a DC-guru Sam Register; a rendezést meg az írást olyanokra bízták, akik csak részben köthetőek a sorozathoz. A rendező-producer Jeff Mednikow elsősorban storyboard rajzoló (a storyboard képregény-szerű előrajzolása annak, hogy mi fog történni egy filmben), ebben a minőségében dolgozott a TTGTTM-en, direktorként pedig hat remek részt jegyez a szériából, köztük az egyik kedvencemet, a Crazy Day-t. Ugyanakkor íróként felemás eredményt mutat, mert az egyik munkája, a No Power jó, a másik, a Birds viszont az egyik legpocsékabb. A forgatókönyvet készítők egyike, Marly Halpern-Grazer kreatív konzultáns volt a TTGTTM-nél (bármit is jelentsen ez), illetve hozzá fűződik két jó epizód, a Smile Bones meg a Road Trip. A társa, Jeremy Adams azonban semmilyen Tini Titánok-produkcióban nem vett részt korábban, és bár kötődik a DC-univerzumhoz, mégis ez volt az első találkozása a karakterekkel.

Mivel számos szereplőt mozgat a történet, ezért a legtöbben háttérbe szorulnak. Miként a Trouble in Tokyo esetében, Beast Boy és Cyborg ismét csupán a komédiáért felelősek, Starfire teljesen elsikkad, ellenben a két Robin és a két Raven jól megalkotott figurák. Az előbbi párosnál a TT-változat élvez előnyt, utóbbinál meg a TTG, aki a tulajdonképpeni központi alak. Jelentős játékidő jut Trigonnak, aki a Tini Titánok örök főellensége marad,  a végső harc közte és Raven között igazán emlékezetes lett. Sajnos a négyszemű főgonoszon kívül a többiek TT-verziói mind valahogy furcsán néznek ki, mert a 2003-as sorozatból senki sem vett részt a munkálatokban, ezért a végeredmény olyan, mintha a TTG-s fiúk megpróbálták volna elképzelni, milyen lett volna, ha ők csinálhatják a régi szériát. Persze a Teen Titans képi világát nyilván lehetetlenség tökéletesen újraalkotni, éppen ezért az animékre oly jellemző karikatúra-szerű arcok is elmaradnak. Az alternatív valóságok Titánjai jópofák, de a legtöbbjüket már láthattuk a TTG-ben. Az is igazán fura, hogy bár a Go!-rajzstílust nem nehéz lemásolni, azok a figurák sem teljesen önmaguk külsőre

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_08557.jpg

A kissé komolyabban (?) vett alaphelyzetet jelöli, hogy az előző résszel ellentétben itt már a hivatalos DC-logo látható a nyitánynál, illetve más DCAU-s művekhez hasonlóan a főcím alatt ott az egész sztori „árnyjátékkal” (ennek mondjuk az a hátránya, hogy ha nem láttad a bemutatót, lelövik a poént, hogy ki a főgonosz). A videojátékos rész Robinnal nagyon tetszett, de tulajdonképpen az az egyetlen igazi stílusváltás, ami mondjuk fél percnél tovább tart. Ezt ellensúlyozza a rengeteg alternatív Titán, bár ők mind csöndben maradnak, csupán sereget alkotnak a tényleges főhősök mögött. A poénok jobbak, mint az előző résznél, de sokkal kevesebb elrejtett utalás van a DC-univerzumra – ez újabb bizonyítéka annak, hogy nem a megszokott társaság csinálta a filmet. Ugyanerre utal, hogy a zene bénább a szokottnál, mindössze két éneklős rész van, amikből csupán az első része a történetnek, a második helykitöltő (ezt be is jelentik). Ez a kitöltés sajnos az első fél órában nagyon nyilvánvaló, mert hosszasan elnyújtanak olyan részeket, amikor semmi sem történik. Később erre már nem volt szükség, viszont összesítve legalább 2 percet kitesznek ezek, a dalokkal együtt pedig szerintem megkapjuk azt a kb. negyed órát, amivel a játékidő túllépi az egy órás határt. 

A vs. rész nem tart túl sokáig, ahogy a JLA vs. TT-nél se, csupán a közönség csalogatására szolgál, a plakátokkal ellentétben például a két Raven egyszer sem csap össze. Viszont mindketten egyértelműen úgy viselkednek, ahogy kellene, pl. a TTG-verzió nem fél a sötétben (félig démon, miért félne?), a TT-változat pedig nyugodt, bölcs, hiszen ő már túl van élete nagy csatáján. Kár, hogy ez az adott figura (vagy az előzményben Robin) csak akkor olyan, amilyennek lennie kéne, ha nem a sorozaton belül vagyunk… És ha már előzmény: A korábbi film megerősítette, hogy a TTG-csapat is igazi hősökből áll és hogy az ő Robinjuk valódi hérosz, viszont ez a rész mindezt a visszájára fordítja. A Gentleman Ghost elleni harc meg az arénás összecsapás kivételével a Go!-bandából csak Raven küzd a későbbiekben, de ő se a megszokott alakjában, a Csodafiú pedig ugyanolyan szerencsétlen, arrogáns és kevésbé kedvelhető, mint a most futó 5. évadban. És bár maguk a figurák, plusz rajtuk keresztül a saját sorozataik kapnak egy-egy kis szúrást, a DC és a Warner nem; pedig a TTGTTM-ban azért rendesen „ütötték” őket. 

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_06738.jpg

A szinkronhangok közül két embert szeretnék még kiemelni: Robert Morse szólaltatja meg a Télapót, akit azért érdemes külön megemlíteni, mert a szakállas ajándékosztó eddigi összes TTG-s szereplésében ő alakította; Sean Mahert pedig, aki pedig mindössze két mondatot kapott Nightwingként, azért, mert hosszú ideje mindig hozzá fordulnak, ha Robin felnőtt alakját kell megformálni. 

Néhány saját megfigyelés: Az első filmben többször utaltak arra, miszerint a karakterek tudják, hogy egy mozgókép szereplői. Itt nincs közvetlen kikacsintás a nézőre, közvetetten azonban kétszer is tudtunkra adják, hogy tisztában vannak önnön fiktív létükkel. A második éneklés végén, ahogy már arról szó volt, Cyborg azt mondja, ez azért kellett, „hogy kitöltsük a játékidőt”. Később a végső összecsapás előtt a TT Raven azt mondja aprócska hasonmásának: „Az én számat nem tudják akkorára rajzolni.” A wikipedia szerint a cselekmény a TTG 5. évadában játszódik, azonban erre semmiféle utalás nincs, sőt, a Titán Torony előtti sziklán egy korábbi évad állatkája, a rák ül, míg jelenleg egy csiga foglalja el azt a helyet. (Ha jól emlékszem a rák a 2. évad állata.) A démon-Raven leheletében energia-varjak vannak. A Játékmester hajója ugyanaz, ami elpusztítja a Tornyot az 5. évad 5. részének végén. Az arénás csata elején a két Raven a bal oldalról átkerül jobbra, majd vissza balra. A TT-ben Cyborg nem tudott repülni, itt viszont igen. Mikor a paródia-Cyborgot eltalálja a vizes lufi, átlátszóvá válik a sokktól, ekkor számos vicces kis dolgot fel lehet fedezni benne, például a gyomrában van egy hamburger. Ugyanez megismétlődik akkor, mikor komoly verziója egy sugárral letapogatja. Az első éneklésnél a két fekete fiú a saját sorozataik indulási évének dátumát (03, 13) viselik a nyakláncaikon, a két Beast Boynak pedig ugyanez a két szám van a pólóján. Meglepően sok mellékalak pusztul el: Trigon tanyáján két kék kis démon, a Télapónál egy rénszarvas, plusz Gentleman Ghost az elején. Télapó műhelyében a polcon olyan játékok vannak, mint a Láthatatlan Repülőgép és a Háziállat Amőba (kb. mindkettő üres doboz:D). A New 52 világában Cyborg a csapat tagja, holott elvileg akkor ő már Az Igazság Ligájában van, Nightwingnek a saját útját kellene járnia, plusz sehol nincsenek az új tagok. A TTG-sek kommentjei valószínűleg valamennyire az alkotók véleményét is tükrözik. Az utolsó ütközetben a két Beast Boy ember alakban repül. A tömegjeleneteknél megfigyelhető az a klasszikus rajzfilmes csalás, hogy egy figura többször szerepel. A vége-stáblistában a szereplők hangjainak nevét betűrendben láthatjuk. A pici Raven cipője teljesen szétmegy séta közben, de mikor a dokkhoz érnek, hirtelen ismét ép.

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_09058.jpg

Aprócska szpojler 

Raven a befejezéskor azt mondja a démonjának, hogy többé nem fogja bezárni a kristályba, ami azonban korábban összetört és aztán már nincs is rajta. Kérdés, hogy akkor visszakerül a kristály a Tini Titánok, harca fel!-ben a homlokára vagy nem? Ennek a tárgynak egyébként minden kontinuitásban más szerepe van: A képregényekben fókuszpont a meditációjához, a sorozatban nem tárgyalják meg, a JLA vs. TT-ben Trigon börtöne, a Titans-ben a kitépett szíve. Utóbbi verzió most szerezte meg a saját kövét, az itteni meg most vesztette el.

Szpojler vége 

Ez a mozi még nagyon új, ezért kevés adat van róla a neten. A megszokott DC-módi miatt a bevételéről nincs semmi, a költségeit még nem publikálták; azonban a wikipedián idézett két kritikai forrás mindegyike pozitívan értékelte. 

teen_titans_go_vs_teen_titans_2019_1080p_webrip_x264-rarbg_02204.jpg

Egyetértek velük. A Teen Titans Go! vs. Teen Titans izgalmas, komplex cselekménnyel, kitűnő poénokkal, ráadásul a dráma és a vígjáték megfelelően vegyül benne. Röviden: igazán szórakoztató és ez a mai világban, ahol a filmgyártókat csak addig érdekli a néző, amíg az be nem fizette a pénzét a mozikasszába, különlegesség. 

Pontozás:

imdb: 6.6 (Az előző rész 6.8-on áll.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám újra!) 

- Ezen a héten jön ki a Titans második évadának negyedik része.

- Állítólag lesz Nightwing-film.

Szólj hozzá!

Címkék: szuperhős animációs


2019.08.04. 23:24 Tévésámán

Avenues (2017)

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1630.jpg

Mindig furcsa, ha egy film az elkészülte után dobozban marad. Mi történhetett? Betiltották, mint A Tanút? Elfogyott a rá szánt pénz, mint a Corvidae-nél? Vagy olyan pocsék, hogy a készítők nem vállalják? Ezek közül valamelyik lehetett az oka annak, hogy pár héttel ezelőttig nem is tudtam az Avenues létezéséről. Ez a mozi a végestáblista szerint 2015-ben készült, a bemutatója 2017-ben egy filmfesztiválon történt, és egészen mostanáig gyakorlatilag alig láthatta valaki. Nos, én megnézhettem és elárulom, semmit se veszít az, aki kihagyja… 

Főhősünk Max (Michael Angarano), aki New Yorkban él, és ezen a napon eljön hozzá régi barátja, Peter (Nicholas Braun). Hosszú ideje nem látták egymást, van mit mesélniük. Véletlenszerűen beülnek egy indiai étterembe, ahol pont a szomszédos asztalnál két hozzájuk hasonló korú nő ül (Brooke – Ari Graynor és Halley – Adelaide Clemens), akikkel szóba elegyednek, aztán együtt indulnak el a város utcáin. Megbeszélik, hogy este újra találkoznak, szórakoznak kicsit, hiszen ez Max születésnapja. És mi minden fog történni, amire egyikük sincs felkészülve!

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1043.jpg

Elöljáróban annyit kell tudni, hogy ez a mozi Angarano egyszemélyes vállalkozása. Ő írta, pénzelte, rendezte és még a főszerepet is eljátszotta. Színészként most találkoztam vele elvileg harmadszorra, de csak két alakítására emlékszem. Szerintem tehetséges fickó, kicsit fura külseje a javára válik. A másik három munkakörben azonban ez volt az első próbálkozása, ezért nem tudok haragudni rá, amiért a végeredmény olyan, amilyen. Az Avenues felemás, tele potenciállal, de alkotója, azt hiszem képtelen volt eldönteni, hogy mit akar csinálni.  

„A szomorú érzések olyanok, mint az időjárás. Egy ideig maradnak, de aztán mindig elmennek.” 

A leges legeleje igazán sokat ígért. Baráti játékidő (kevesebb mint másfél óra) és egy hangulatos zenével aláfestett montázs New York kevésbé jellegzetes részeiről, madártávlatból. Elsötétítés, aztán… Az in medias res ebben az esetben zavaró, mert nem tudjuk, ki az a két pali, akit látunk. Petert kb. az első percben megutáltam, nagyon idegesítő, és csak az utolsó 20 percben válik normális emberré. Max érdekes alak, teng-leng a világban, viszont homályos, hogy miből tartja fenn magát. És ha valaki hat perc után megkérdezte volna, miről szól ez a film, nem tudtam volna megmondani.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1349.jpg

A történet lényegében kb. 24 óra történéseit mutatja be, miközben majdnem végig a férfi főhőst követjük. Alapvetően nincs egy központi eseménysor, mindössze emberünk sodródik előre a következő nap felé, éli az életét, keresi a lehetőségeket. Ezzel nincs semmi baj, de a cselekmény három részre szakad. Van a Max és Peter interakcióját bemutató keret, aztán a két lány és a két fiú kis társaságként eltöltött közös óráinak bemutatása, valamint egy kis közjáték, amiben Max és a volt barátnője, aztán Max meg a testvére jelenik meg. Minőségi szempontból a legjobb ez utóbbi első fele, egy kis kamaradráma, ahol a rendező-író-producer-főszereplő az akkori tényleges barátnőjével, kedvenc színésznőmmel, Juno Temple-lel játszik. Háttérzene nélkül, csak a két ember egymásra gyakorolt hatását láthatjuk. A baj az, hogy a többi eseményhez ennek itt semmi köze nincs. Ugyanez a probléma a háttérben meghúzódó Jack-szállal, miszerint a hős bátyja a közelmúltban megölte magát. Megmagyaráz egy pár dolgot, de mégis valahogy lényegtelen. Ahogy szinte minden más is… 

„Úgy éled az életed, ahogy akarod. De ez hatással van a körülötted lévőkre.” 

Az Avenues lényege annyi, ahogy bemutatja a két férfi meg a két nő egymásra találását, a beszélgetéseiket, a fura meg a hétköznapi helyzeteket, amikbe kerülnek. Angarano kezdő íróként jó drámai részeket és remek párbeszédeket írt, de a vígjátékba beletörött a bicskája. Ezek a poénok rosszak, én csak a vége felé tudtam kétszer nevetni, máskor inkább a hideg futkosott a hátamon a kellemetlen történések láttán. Biztosan nehéz másfél órát megtölteni azzal, hogy négy ember beszélget, ám ezt kellett volna csinálni. Egy-két poén belefér, de a vége felé azt a katasztrófa-részt nyugodtan ki lehetett volna hagyni. A kezdetben érdekes vágások később elmaradnak, pedig egyedi ötletként Max és Peter beszélgetései alatt a helyszín vagy a körülmények változnak, de közben ugyanaz a társalgás megy még mindig. A hangulat nagyon hullámzó, az alapvetően remek beszélgetős részeket néha olyan ökörségek szakítják meg, mint a székes rész (Ez tényleg kellett? És tényleg nincs következménye?), a „már nem akarok cigarettázni” vagy a vége felé a verekedés. A zene viszont végig tetszett, a zeneszerző a rendezőhöz hasonlóan elsősorban színész Michael Cera volt.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_0687.jpg

Lássuk az egyes figurák életre keltőit! Juno Temple hat perces jelenetében ezúttal is kitűnő, viszont az egész szekvencia kilóg az Avenues-ból. Szerintem Angarano csak mindenképpen jó fej akart lenni a barátnőjével, ezért ékelte be azt a jelenetet – különös fintora a sorsnak, hogy a történet szerint Katie (Juno) és Max (Michael) már különváltak, és mire ezt a mozit bemutatták, a kapcsolatuk a valóságban is megszakadt. A rendező ebben a munkakörében és szereplőként sokkal jobb munkát végzett, mint íróként; producerként nagy általánosságban jó lovakra tett. Az nem világos, hogy Nicholas Braunnak így kellett-e alakítania vagy ez ő maga, ami áttör Peter alakján, ahogy írtam, engem idegesített. Adelaide Clemens (Silent Hill 2) aranyos, de fura lányt játszik, akit valahogy mégse bírtam kedvelni. A legjobb, az egyetlen igazán szerethető alak Ari Graynor Brooke-ja. Ezt a hölgyet már legalább kétszer láttam más filmekben (pl.: Hajrá Bliss!), már akkor vonzónak tartottam, az eltelt évek pedig jót tettek neki. Ebbe a figurába Angarano mindent beleadott, és mégis az a vicces, hogy Brooke-ról tudjuk meg a legkevesebbet a játékidő alatt. Ez a bizonyos fokú rejtelmessége, Graynor egyedi szépségével együtt kiemeli ezt az alakot, akinél kiemelendő még, hogy milyen jól összeillik a főhőssel.

„Asszem gyerekként attól féltem, hogy ha öregebb leszek, olyan dolgokat tudok meg az emberekről, amik megrémítenek majd…”

A két legjobb rész az említett exek találkozása, meg az a rövidke kis búcsúzás, mikor Max és Brooke elválnak a metró lejáratánál. A szóba került első poén számomra az volt, mikor a kórházból a két srác hazafelé tart, akkor mind a ketten, de főleg a kisebbik igazán nevetésre ingerlően néz ki. Az ott azért működik, mert régi típusú, „nemzetközi” viccecske, szavak nélkül. Független filmként az Avenues politikai korrektsége szinte nulla, mindössze egyetlen dühítő ökörség hangzik el („Tele vagy lehetőségekkel. Fiatal vagy, fehér…”), korántsem meglepő módon Peter szájából; ellenben a kisebbségi reprezentáció majdnem teljes mértékben kimaradt belőle. Az érdekes az, hogy miközben néztem, ez fel se tűnt, mert ilyennek kéne lennie egy normális mozgóképnek… Még egy figyelemre méltó tény, hogy egyes képsorokat valószínűleg úgymond gerilla-módszerekkel vettek fel, erre a legnyilvánvalóbb példa a korcsolyázás. Nyitó stáblista nincsen, a címet csak a legvégén írják ki.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1773.jpg

Három dolog akad, amit legfőbb hibaként még utólag aláhúznék: Az első a Jack-szál, ami végülis nem vezet sehová. Kathie és Max tesója (Maya Kazan) nagyon sajnálják, Peter piszkálja a barátját, amiért amaz nem néz szembe vele, és még a dupla-randin is előkerül, ám végső soron semmire sincs hatással. Ugyanez igaz mindenre, ami nem a két fiú meg a két lány közös kalandját mutatja be. A második a műfaji bizonytalanság. Ahhoz túlságosan kevés viccet tartalmaz, hogy igazi vígjátéknak lehessen nevezni, ami meg mégis benne van, az inkább csak kizökkenti a nézőt a drámai alaphangulatból. A harmadik pedig a végső soron értelmetlen történet: Nem tudjuk meg, hogy Max és Brooke miből élnek; se azt, hogy miért lett vége a központi alak kapcsolatának Kathie-vel; arra se derül fény, hogy a flört Angarano és Graynor figurái között folytatódhat-e; és Jack levelének tartalma is titok marad. Szóval igazából a semmiből indulunk és a semmibe érkezünk vissza – az Avenues olyan, mint a Greenberg csak nem annyira idegesítő (bár próbálkozik). 

„Ha mind képesek lennénk a világot gyerekszemmel nézni, sokkal boldogabbak lennénk.” 

Gyakorlatilag semmilyen extra információ nincs ezzel a filmmel kapcsolatban a neten, így érdekességként csak saját megfigyeléseket tudok átadni. A rendező korábban együtt dolgozott Ari Graynorral a Szénné égek idefent című sorozaton, Nicholas Braunnal A stanfordi börtönkísérlet névre hallgató filmen; Junoval pedig a Dollár, kanna szerelemben játszottak közösen. Amikor Max taxiba száll, az autó tetején lévő kopott hirdetésen Juno Temple képe van (biztos vagyok benne, hogy az ő). Michael Angarano 2017-ben ezzel a munkájával elnyerte a Lower East Side Film Festival nagydíját.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1151.jpg

Összefoglalásképpen annyit, hogy ez egy olyan színész első rendezése, akiben megvan a lehetőség, hogy nagyszerűen megállja a helyét a kamera mögött. A zene kellemes, a látnivaló hangulatos, a párbeszédek érdekesek, a figurák életszerűek, csak a humor nem működik és igazán történetről se beszélhetünk. A rövid játékidő és a pozitív dolgok túlsúlya miatt viszont mégsem elviselhetetlenül rossz. Azért kíváncsi vagyok, hogy ha egy tapasztaltabb forgatókönyvíró besegít, akkor vajon milyen lett volna a végeredmény? 

Pontozás: 

imdb: 6 

Szerintem: 3/5 (Meg kéne nézni még egyszer, akkor talán emelkedne a pontszám…)

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2019.07.29. 21:47 Tévésámán

A kalózok háborúja (Il Corsaro Nero, 1971)

kalozok1.jpg

Bud Spencer és Terence Hill nekünk, magyaroknak mindig kedvelt marad, szinte már a népmesei hőseink sorába emelkedtek, pedig egyikük sem itt született. Sok közös filmjükből azonban egyre biztosabb, hogy a ritkán vetített darabok a gyengébbek, és amik állandóan mennek, azok a jobbak. Az utóbbi másfél évben legalábbis csupa olyan alkotást láttam tőlük (egyéni vagy közös teljesítményt), ami bizony hagyott kívánnivalót maga után… 

Érdekes eset az, amikor egy mozgókép teljes bukását (legyen az minőségi, erkölcsi vagy pénzügyi) egyetlen személynek lehet tulajdonítani. A Föld után című valami például Will Smith miatt hasalt el, mert ő találta ki, hogy ez az egész legyen, pénzt adott rá, aztán még a főszerepet is eljátszotta. A Grimm Harvey Weinstein miatt ment tönkre, aki dilettáns módon széjjelszabdaltatta Terry Gilliam vízióját. A kalózok háborúja pedig George Martin miatt lett ilyen… Ez a film nem annyira rossz, de teljesen lélektelen – ez a legfőbb hibája, ám sajnos korántsem az egyetlen… 

Történetről nehéz itt beszélni, mert alig akad valami. A lényeg, hogy van a jó kalózkapitány (Black – T.H.), a „hős” Pedro (George Martin), a „gonosz” helyi hatalom meg a három rivális tengeri rablóvezér (egyikük B.S.), és mindenkinek egy nagy halom aranyra fáj a foga. Közben van kardozás, szerelem, vízi csata és átverés. Vajon kié lesz a kincs, ki nyeri a kalózok háborúját? 

Ha objektív akarok lenni, akkor ez egy közepesen szórakoztató kalandfilm, ami saját korában biztosan megállta a helyét, és a főszereplő (hát…) páros nevének hatására nyilván jelentős összeget hozott a konyhára. Vannak benne jó és kifejezetten rossz dolgok, és végül a hajó elsüllyed a rakomány súlyától, mert nem megfelelő az egyensúly. Ugyanis mondjuk a Nyomás utána!, az …és megint dühbe jövünk! és főleg a Szuperzsaru számos blőd dolgot tartalmaz, de a jó színészek, a jól kitalált karakterek meg a számos poén olyan remek szórakozást nyújt, hogy csak a sokadik alkalommal vesszük észre a hiányosságokat. Az Il Corsaro Nero (jelentése A Fekete Kalóz, mivel Black kapitány neve feketét jelent és mindig ezt a színt viseli) esetében viszont rögtön szemet szúrnak, plusz alig van valami, ami elfedné őket. Ezért végül csütörtököt mond, mint az elázott pisztoly… 

Ám vannak benne igazán jó dolgok, úgyhogy kezdjük inkább ezekkel! Az első, ami nagyon tetszett, az Terence Hill rapírral. Jól áll neki ez a szerep, a jelmezét mintha rá öntötték volna, ezúttal nem komédiázik, hanem meglepően komoly, még a komikusabb jelenetek közepén is. Említettem a főhős (aki tulajdonképpen a címszereplő) ruháját. Általánosságban az egész filmről elmondható, hogy a kosztümök szépek, igényesek, ez újabb jó pont. A hajók szintén pofásak, az utólagos adatgyűjtés alkalmával viszont kiderült, hogy ez talán mégsem dicsérendő pont (erre még visszatérek). A látványvilág tele van igen harsány színekkel, mindezt pedig lendületes zene festi alá. Végezetül a három hölgyből mindenki választhat magának tetszőt (nekem a komorna meg a fogadósnő jött be, az alkirályné nem). 

Most jönnek a negatívumok… 15 perc után még mindig nincs konfliktus, 25 percnél derül ki, hogy arany a tét. Ez a „Don” Pedro onnantól lesz érthető, hogy tudjuk, ő a forgatókönyvíró… Lényegtelen, unalmas, erőltetett, érdektelen figura, Martin még másodhegedűs se bír lenni Hill mellett, és az se világos, hogy mitől lesz a karaktere annyira fontos, minek van jelen végig? Persze lehet, hogy sok mindent nem tudok, és ő a ’70-es évek olasz filmgyártásának Don Juanja, de mindenesetre nekem nem hiányozna, ha valaki kivágná A kalózok háborújából. Felmerülhetett egyesekben, hogy miért ez a magyar cím? Nos, van egyfajta „háború”, ez adja a cselekmény keretét. Az első fél óra második felében megismerkedünk a négy kapitánnyal (Hill, Spencer, egy kopasz csóka és egy pofa, aki sok más Bud-Terence-moziból ismerős lehet), aztán kb. 40 percen át Blacket követjük, majd a másik három visszatér a végén egy újabb „összecsapásra”. Viszont cikkem tárgya néha eredeti nevének szó szerinti fordításában is vetítésre kerül – nekem speciel ez jobban tetszik, ám a port.hus kommenteket olvasva mégis meghagytam a nosztalgikus érzelmeket keltő verziót. Tehát eddig van egy unalmas, mindenütt jelen lévő mellékszereplőnk, egy lassan kibontakozó konfliktusunk, meg egy csatának se nevezhető háborúnk. Oké, de mi van a bunyóval? Hát… Az elején van egy verekedés a kocsmában, ahol Bud Spencer nincs jelen. Itt számomra a legjobb rész az volt, mikor Hill és Martin párbajoznak, bár az meg túl gyorsan végződik. A második „csata” előtt van még egy harcjelenet, mikor a legénység elindul, hogy kiszabadítsa a kapitányt. Igazából nincs vele semmi gond, de a Csendesnek nevezett szuperfickó (akármit dob vagy lő, az célba talál) söröskorsós sorozatát kivéve igazán nincs min nevetni. Pár dolog hasonlít a Spencer-Hill-mozikra, de mivel előbbi ténylegesen egyáltalán nem vesz részt a harcokban, utóbbi meg a legtöbbször csak a kardját használja, ezért az elvárt vicces pofonosztás elmarad

kalozok4.jpg

Ettől még mindig lehetett volna jó az Il Corsaro Nero, de ehhez két dolog kellett volna: 1. Jó viccek, 2. egy jó forgatókönyvíró. Az 1. pontot még elnézném, mert mégiscsak kis híján 50 éves ez a mozi, de sajnos mégsem lehet elnézni, mert a humor lenne az egyik megoldás a totál üres sztori elfedésére. Mivel azonban ennek 95%-a nem fakasztott nevetésre (az említett dobálózáson mosolyogtam, az tényleg jópofa), ezért feltűnt sok-sok dolog… Meg kell emlékeznem Bud Spencer (magyarban: Carlos) tétlenségéről. Majdnem fél órát kell várni, amíg először láthatjuk, annyit tesz, hogy ül egy asztalnál, iszogat, párszor mond valamit, aztán részt vesz az aukción, de felsül. Utána van egy egészen jó kis jelenete, amiben Black hajóján a két kapitány akarata egymásnak feszül, de Spencer figurája ismét alulmarad. Végül a második „csatában” ő vezeti a „rajtaütést”, majd fogságba esik. 

SZPOJLER 

Aztán a legvégén dicsőséges, de fölösleges módon meghal… 

SZPOJLER VÉGE 

Röviden szólva eljátsszák nekünk ugyanazt, mint az Isten megbocsát, én nemnél, a nagydarab szakállas ugyanis összesen 25-30 percet van képernyőn, de szinte meg se mozdul, csak komoly arccal, egyhelyben dumál. Húzónévnek kellett, semmi másra. Szóval, ha úgy vagy vele, mint én, hogy a híres olasz páros miatt akarod látni e mozit, akkor már eleve csalódni fogsz (kivéve ha Terence a kedvenced közülük). 

Ha már nem kapom meg azt, amit szerettem volna, legalább lenne valami más, de az sincs. A karakterek furák: A nézőnek fingja sincs, hogy Pedro honnan veszi az információkat, amiket tud; Blacknél legalább érthető, hogy agyafúrt, tapasztalt pali, meg szerencséje van, stb. Az alkirály elnagyolt, neki kéne a főgonosznak lennie, közben viszont csak egy elegáns hivatalnok. Az elején azt mondja, az akasztás rossz, mert aki meghal, az már nem tud dolgozni; aztán a ¾-nél kijelenti, hogy akkor akasszák fel Blacket, mert haszontalan. A felesége, Isabel érthetetlen dolgokat tesz, rejtély, hogy kedvelnünk kellene vagy utálni. 

Vissza az eseménysorhoz: A történet nagyon foghíjas, semmire nincs magyarázat, minden csak úgy megtörténik. A legotrombább baromság a ruhacserélős trükk. Persze, vicc, de mikor volt idejük rá, hogy a francba nem tűnik fel az őröknek, stb. Az első fél órában nehéz megmondani, mi ez az egész, ki mit miért tesz; aztán jön a nyomozás az arany után (ez szintén lehetett volna izgalmasabb), majd a verseny a célért. Utoljára kapunk még egy tényleges ütközetet, ami egészen jó, majd a győztesek vidám muzsikára elhajóznak a napfényes tengeren, hajójukon a mérhetetlen mennyiségű arannyal… Elvileg kaland-komédiát látunk, de Hill és Spencer vérkomolyan játszanak; az effektek bénák és átgondolatlanok (elöltöltős pisztolyból több mint egy lövést ad le a Csendes), az izgalom valahol egy az utóbbi 5 évben készült Steven Seagull-mozi szintjét üti meg; de legalább mindenki jól mutat.  

kalozok3.jpg

Pár szót a szereplőkről meg az alkotókról: Sal Borgese, a barnaképű, bajuszos fickó, Black embere, az maga Anulu a Kincs, ami nincsben és Nimfas az …és megint dühbe jövünk!-ben. Utóbbiból felbukkan Paragoulis, a Görög, alias Luciano Catenacci is; ezúttal a főszereplő kormányosaként. A négy kapitányból a hosszú hajú DeLussac-ot életre keltő Carlo Realit többek közt az Akit Bulldózernek hívtakban, a Seriff az égbőlben és a Piedone Afrikábanban láthattuk. A hölgyeket Silvia Monti (Isabel), Diana Lorys (Manuela, a kocsmárosnő) és Mónica Randall (Carmen, a hosszú copfos komorna) alakították. Az írói Enzo Gicca és a rendezői Vincent Thomas név egyaránt Lorenzo Gicca Pallit takarja. A forgatókönyvet, ahogy már leírtam, a Pedrot alakító George Martin írta, ez volt az első ilyen munkája (meglátszik); a zenét Gino Peguri szerezte. 

Az egyetlen érdekesség, amit cikkem tárgyáról találtam, az a tengeri csatákra vonatkozik, eszerint a vízi összeütközéseket korábbi alkotásokból ollózták össze. Ez megmagyarázza, hogy az ágyúk igen alacsony színvonalú elsütései dacára miért néznek ki olyan jól a hajók. Ellenben van egy magyar dolog, amire érdemes felhívnom a figyelmet, ez pedig a szinkron. A port.hu kommentjeit olvasva kiderült, hogy legalább négyféle hazai hangsávval létezik ez a film: (Spencer - Hill) Csurka László – Schnell Ádám, Kránitz Lajos – Szersén Gyula, Bujtor István – Szakácsi Sándor (én ezt hallottam), a negyedikben pedig Gesztesi Károly Spencer hangja, de hogy ki Hillé, azt nem írták meg. A hozzászólók mind egyetértettek abban, hogy Kránitz volt a legjobb, Szakácsi szerintük rossz választásnak bizonyult (nekem más a véleményem), Gesztesin közösen viszolyognak. Idézem caseyjones nevű felhasználót, aki remekül megragadta az Il Corsaro Nero lényegét: „(…) nem volt rossz film, de ebből is hiányoltam a humort, ami ugyancsak nagy probléma volt az Isten megbocsát, én nem! - Bosszú El Pasóban - Akik csizmában halnak meg trilógiájukban. Egyszerűen nem áll jól ennek a párosnak a komoly szerep. A film alapötlete nagyon jó ötlet volt, egy ilyen kalózos közegben simán el tudtam volna őket képzelni sok humorral és mulatságos verekedős jelenetekkel. Ha úgy tekintünk rá, mint kalózos film, akkor nagyon szórakoztató, viszont mint Spencer-Hill film, úgy már veszít fényéből... De még mindig jobb, mint az Akik csizmában halnak meg. 10/7.1” 

Magam sem tudnám jobban kifejezni, ha rövidségre törekednék. Ez a film se nem vicces, se nem izgalmas, gyenge forgatókönyve, lapos poénjai és csak nyomokban felfedezhető központi cselekménye mind ellene dolgoznak. A szép látvány, az élénk színvilág, a jó zene, az ismerős arcok, a szép hölgyek és Terence Hill kalózként viszont mind pozitívumok. Együtt kiadnak egy közepest – ahhoz elég érdekes, hogy ne und magad halálra alatta, de biztos a röhögés se küld majd padlóra közben. 

Pontozás: 

imdb: 5.5 (Pontosan közepes, mert a jó meg a pocsék dolgok kioltják egymást.) 

port.hu: 8.1 (Nosztalgia, a mi hőseink, a régi idők, stb.) 

Szerintem: 3/5 (Fél pontokat nem osztogatunk, úgyhogy felfelé kerekítek.) 

Megkísérlem még ebben a hónapban megnézni az Avenues-t, remélem legalább tűrhető lesz. A következő hónapban egy komolyabb írásműbe kellene belefognom, így a filmes cikkek száma valószínűleg csökkenni fog.

Szólj hozzá!

Címkék: hill spencer


2019.07.26. 19:57 Tévésámán

Legkedvesebb ellenségem (Mein Liebster Feind – Klaus Kinski, 1999)

mein_liebster_feind_1343.jpg

Nagyon kíváncsi voltam erre, ami a Herzog-Kinski filmográfia összefoglalásának tekinthető. Különös módon gyakorlatilag mind az öt közös munkájukat bemutatja egy dokumentum-mozi (a Fitzcarraldot Az álom hangja, a Cobra Verdét a Location Africa, a maradék hármat pedig ez), így akit ez a téma érdekel, az bőven találhat róla információkat. 

A Mein Liebster Feindben az idősödő rendező elutazik néhány helyszínre, ami a hírhedt színésszel való kapcsolatában fontos szerepet játszott, közben felidézi a többségében kellemetlen emlékeit Klaus Kinskivel kapcsolatban. Herzog mellett megszólal Eva Mattes (Marie a Woyzeckben), Claudia Cardinale (Molly a Fitzcarraldoból), Justo Gonzales (az Aguirre, Isten Haragjában a kövér, kopasz spanyol közkatona) és Beat Presser fényképész. 

mein_liebster_feind_0160.jpg

Két dolog biztos: 1. Ha Herzog nem Kinskit választja ötször is, akkor nagyjából senki se lett volna kíváncsi a műveire. 2. Ha Kinski nem szerepel Herzog filmjeiben, nem válik halhatatlanná. Ezen túl sok minden csak spekuláció, és most jön a kérdés, ami elindítja az egész Legkedvesebb ellenségemet: Mi a tényleges mondanivaló? Emléket állítani egy kétségkívül lenyűgöző tehetségű művésznek? Ahhoz túl sok negatívumot mutat be. Panaszáradat egy elviselhetetlen fazonról? Ehhez meg a Kinski a dicséretek sora túlzott. Mindehhez hozzájön, hogy a film 8 évvel Klaus bácsi halála után készült, tehát neki már semmiféle beleszólási, cáfolási lehetősége nem maradt; plusz az utolsó közös munkájuk óta 12 év telt el, és Herzog láthatóan elfáradt. Szóval talán azt lehetne mondani, hogy a hatodik X-e felé ballagó férfi visszaemlékszik egy különös barátjára, akit elveszített… 

Cikkem tárgyában keretet képez egy felvételsor az 1970-es évek legelejéről, ami Klaus Kinski egy különös elképzelését, a Jézus-turnét örökíti meg. Ennek során a vad színész sportcsarnokokban lépett fel, ahol saját provokatív, őrült stílusában, szabadon próbálta meg értelmezni az Újtestamentumot. Ezen felül régi film- és hangfelvételek jelenítik meg az eltávozottat, míg a jelenben a hátrahagyott barát utazgat, és olyanokkal beszélget, akik hozzá hasonlóan együtt munkálkodtak Kinskivel. Az archív jelenetek mozgalmasak, az újak nyugodtak, de mégis sok feszültséget hordoznak. Lássuk, mi mindent tudhatunk meg a rendező és a többiek elbeszéléseiből! 

mein_liebster_feind_0702.jpg

- Bejárjuk a lakást, amiben az ötvenes években 8 család lakott. 1999-ben egy báróé és a feleségéé az egész, ők engedték Herzognak, hogy bemehessen és megmutathassa, hol lakott a két testvérével meg az anyjával, és hol volt akkor Klaus Kinski apró szállása. Ahogy azt az Aguirre-cikkben említettem, 3 hónapig éltek egy fedél alatt. Ezen időszakból három sztorit hallhatunk, az első szerint az akkoriban súlyos anyagi gondokkal küzdő színész 2 teljes napra bezárkózott a közös fürdőszobába, ahol 48 órán át őrjöngött és minden berendezési tárgyat millió apró darabra tört. A második szerint volt olyan, hogy 10 órán át nem jött elő a lakrészéből, ahonnan kihallatszott, ahogy a szövegét és a beszédstílusát gyakorolta az aktuális szerepére. (Az évek valószínűleg megváltoztatták, mert a Fitzcarraldonál elhangzik, hogy „ismét nem tudta a szövegét”.)

-  „Az egyetlen érdekes táj a Földön az emberi arc.” Az Aguirre kapcsán szóba kerül a „telefonbeszélgetés”, amiről az ezt taglaló bejegyzésben már írtam. Az ottani információ azonban úgy látszik, téves, itt Werner bácsi azt mondja, hogy jövendőbeli legkedvesebb ellensége „csak” fél órát ordítozott, mire kiderült, hogy mit akar. Herzog elmondása alapján Kinski a forgatáson a saját Jézus-turnéjának hatása alatt állva Jézusnak hitte magát. Már az első napon problémázott, mert az eredeti forgatókönyvben gleccsermászás szerepelt, ehelyett moszkitók és eső jött. A rendező a munkálatok kezdetekor egy púpos törpe nőnél lakott, akinek 9 gyereke volt és hörcsögöket tenyésztettek. A hegy, amiről a nyitány során lejönnek, a Machu Picchu mögött van, de a romvárost direkt kihagyták a képből. Justo Gonzales-en, akit Isten Haragja fejbe vágott a kardjával, 22 évvel később is látszódott a sebhely, aminek halálos erejétől csak a sisakja védte meg. Gonzales felidézi, hogy a statiszta, akinek Kinski ellőtte az egyik ujját, az Araos névre hallgatott. Fennmaradt egy híres hangfelvétel a forgatásról, amit az egyik hangmérnök titokban rögzített, ezen a főszereplő a direktorral ordibál. Utólagos javítás: Az említett felvétel még mindig ott van, de unlisted, vagyis ha keresed, nem jelenik meg. Valószínűleg mivel kioktatja benne Herzog barátnőjét... A lényege annyi, hogy a színész szerint a rendező nem ad neki megfelelő utasításokat, ileltve utóbbinak az előbbitől kellene tanulnia (a bejegyzés végén lévő videóban van egy részlet ebből a hangfelvételből). Érdemes megfigyelni, hogy ekkor még magázzák egymást. Herzog szerint senki se akarta megnézni az Aguirre-t éveken át

mein_liebster_feind_1233.jpg

-  „Ez egy óriási metafora. Ma se tudom, mit jelent, de óriási.” A Fitzcarraldoban a hajót a folyó egy szakaszán is kábelekkel húzták fel. Thomas Mauch sérülését bemutatja Az álom hangja, ez viszont a leírtakkal ellentétben nem a finálénál, hanem az elszabadult hajós résznél történt. Az az indián törzsfőnök, aki mutogat a főhősre és hangosan beszél róla, miközben esznek, ő ajánlotta fel, hogy kinyírják Kinskit, ha Herzog úgy akarja. A rendező azt mondja, Kinski nagyon lelkes volt, amíg meg nem látta a hegyet. Onnantól visszafogta magát és csak akkor adott bele mindent megint, miután a hajó elindult felfelé.

- Eva Mattes csupa szépet mond róla, intuitívnak, erőteljesnek, tiszteletet fakasztónak gondolja.

- Claudia Cardinale itt szinte többet szerepel, mint a Fitzcarraldoban, Kinski hozzá is nagyon kedves volt.

- A Nosferaturól semmit sem tudunk meg, csak pár jelenetet mutatnak belőle.

- A Cobra Verdében 800 nőből állt az amazon-sereg.

- Herzog úgy gondolta, Kinski Paganinijét nem lehetett leforgatni, ezért visszautasította a rendezést. A színész már a Cobra Verde vége alatt átalakult Paganinivé.

mein_liebster_feind_1231.jpg

- Kinskit néha a legkisebb dolgok is megrémítették, máskor bátran a halál torkába nézett.

- Tudott rendkívül barátságos, empatikus és kedves lenni, ugyanaz a tűz melengette ekkor a körülötte lévőket, ami máskor mindent felperzselt.

- Egománis volt, mindig neki kellett a középpontban állnia, nem tűrte, ha háttérbe szorult.

- Nagyon éles érzékekkel bírt, rendkívül professzionálisan viselkedett, ha színészetről volt szó.

- Mindent lemosogatott alkohollal, nem bírta a fizikai kontaktust.

- Herzog segített Kinski fiktív elemekkel tarkított önéletrajzi könyvében a róla szóló részekben.

- A rendező azt mondja, hogy Klaus bácsi tudta, mikor kell kitörnie, néha akarta is, hogy provokálja őt, mindketten tudták, minek kell akkor jönnie.

- Herzog egyszer megpróbálta felgyújtani a színész lakását, de a házat őrző kutya megakadályozta.

mein_liebster_feind_1344.jpg

„- Miért dolgozik vele?

 - Azért, mert őrült. Mert én is az vagyok.” 

Érdekességek Klaus Kinskiről 

-1926-ban született a mai Lengyelország területén.

- Eredeti neve Klaus Günter Karl Nakszynski.

- Berlinben nőtt fel, később élt Olaszországban és az USA-ban is.

- 17 évesen besorozták a Wehrmachtba, ahonnan a Luftwaffe-hoz került és elit ejtőernyős-kiképzést kapott.

- 1944-ben Hollandiában a második bevetési napján angol fogságba került, ahol 1 évet és 4 hónapot töltött el.

- Első színpadi próbálkozásai a hadifogságban szerveződött amatőr társulatban történtek.

mein_liebster_feind_1346.png

- Hazatérése után nem sokkal fellépett a világot jelentő deszkákon, aztán gyorsan a filmezés felé fordult.

- Hírhedt volt arról, hogy szinte bármilyen mozi-szerepet elvállalt, az imbd szerint összesen 137 mozgóképben láthatjuk.

- Megszakításokkal 15 éven át dolgozott együtt Werner Herzoggal (1972-1987).

- A legtöbb közös filmet Alfred Vohrerrel készítette, összesen 7, Edgar Wallace művein alapuló mozgóképet csináltak együtt.

- 1989-ben jelent meg önéletrajzi könyve, amit azonban számos botrány kísért, és mivel állítólag már korábban kijött egy kötet az életéről, ezért annak a kiadója beperelte ezt a kiadót, így a ’89-es változatot visszavonták a piacról. 1997-ben újra megjelentették, kibővített tartalommal, de újból balhé lett belőle.

- Az imdb szerint 4, a wikipedia szerint 3 felesége volt.

- 3 gyermeket (Pola, Nastassja, Nikolai) nemzett 3 különböző asszonynak. A gyerekek egymástól külön nőttek fel.

- 1986-ban a franciáktól megkapta a Művészetek és Irodalom Rendjének Parancsnoki fokozatát, ami a legmagasabb szintű külföldi művésznek adható kitüntetés.

- 25 albumot jelentetett meg, ezeken verseket, színdarabokat hallhatunk tőle németül.

- Antiszociális személyiségzavara volt, legendás őrületét csak az ’50-es években kezelték, amikor 3 napra bevonult egy elmegyógyintézetbe.

- 1955-ben állítólag kétszer is öngyilkos akart lenni.

- Pola Kinski 2013-as önéletrajzi könyvében árulta el, hogy az apja 5 és 19 éves kora között szexuálisan zaklatta. Nastassja Kinski megerősítette, hogy néha hozzá is illetlenül közeledett, de semmi durvább nem történt közöttük.

- 2006-ban jelent meg Christian David Kinski-biográfiája, ami az első olyan forrás a hírhedt színész életéről, ami nem tőle magától származott.

- Klaus Kinski 1991-ben halt meg az USA-ban, szívroham következtében. A temetésére a rokonai közül csak Nikolai fia ment el.

mein_liebster_feind_1347.jpg

Idézetek Kinskitől 

- Nincs olyan szerep, amit el akarok játszani. Sok van és még sincs egy sem. Mindig elismertem, hogy prostituált vagyok. Pénzért adom el magam. Nincs szükségem rá, hogy Napóleonként lássam magam a vásznon ahhoz, hogy elégedett legyek egy filmmel kapcsolatban. Ha jól megfizetsz, benne leszek a filmedben.

- Én döntöm el, ki sérthet meg.

- Filmezni jobb, mint vécét pucolni.

- Ha olyan filmben szerepeltem, ami nagyon rossz volt, mindig tudtam, hogy a lehető legjobbnak kell lennem, ha a kamera engem mutat. Az, hogy a film egy kalap szar volt, nem zavart. Például tegyük fel, hogy van egy kéz, ami kitűnően játszik a hegedűn. Mondjuk, ez a világ legjobb hegedűjátékosának a keze. De ennek az embernek nincs munkája. Valaki azt mondja neki „Nem tudok munkát adni hegedűsnek, de van egy állásom szeméthordónak.” A hegedűjátékos elvállalja a munkát. Jól kell csinálnia ezt az új feladatát, különben nem fizetik ki. Éhezni fog. A keze kénytelen szemetet hordani, de ettől még ez a kéz nem veszti el a tehetségét.

- (Werner Herzogról) Nagyon tehetséges pasas. Nagyon jó filmeket csinál és nem olyan, aki folyton baromságokat mond. Rengeteg dolgot jól csinál. De beteges. Megszállott. Filmek helyett történelmet akar csinálni. Aki történelmet akar csinálni, az hülye.

- (Azokról a rendezőkről, akik egy második felvételt is kérnek tőle az első után) Seggfejek! Ki kér még egy felvételt egy autóbalesettől? Vagy egy vulkántól? Ki kér még egy felvételt a vihartól? 

Érdekességek a Mein Liebster Fiendről: Ez az utolsó Herzog-mozi, aminek a Popol Vuh készítette a zenéjét, mert az együttest vezető Florian Fricke 2 évvel később elhunyt. Cikkem tárgyának költségeiről nem találtam adatokat, de biztosan relatíve olcsó volt, az USA-beli, csupán néhány moziban történt vetítése során 95 612 dollárt szedett össze. Kritikailag elismert alkotás, de azért álljon itt egy idézet a wikipediáról, ami jól összefoglalja a problémáit. Jonathan Rosenbaum, a Chicago Reader című újság zsurnalisztája írta ezt: „Herzog bosszút állt nehezen kezelhető sztárján a korábban sosem látott felvételek publikálásával (…) Herzog személyes visszaemlékezésre invitál minket, ami róla és Kinskiről szól – összegyűjt néhány elhíresült dühkitörést és botrányt, azon töri a fejét, hogy ezeknek mi volt a jelentősége, közben ellátogat közös erőfeszítéseik perui helyszíneire, elbeszélget egykori stábtagokkal, megmutatja, hogy Kinski mindenkivel borzalmasan bánt.” 

mein_liebster_feind_1345.jpg

Az utolsó jelenetsor kifejezetten szívhez szóló, ezt látva úgy tűnik, a mondanivaló az, hogy Herzog számára nélkülözhetetlen volt a legkedvesebb ellensége, és Kinski is hasonlóan érzett iránta. Az idősödő rendező emlékei az eltelt évek során megszépültek, viszont érdekes lett volna hallani a másik érintettet, mert ez ebben a formában elég egyoldalú. El kell hinnünk, amit Herzog és a többiek mondanak, mert általában nincs bizonyíték semmire és mondjuk valószínűleg senki se hazudik, de ahogy tudjuk, egy filmben nagyon sok mindent lehet manipulálni… 

Pontozás: 

imdb: 7.9 

Szerintem: 5/5 

A Location Africát egyelőre nem tudtam megszerezni. A Jesus Christus Erlöseren (ez a Kinski-féle Jézus-turné dokumentum-mozija) és a Kinski Paganinin még gondolkodom. Továbbra is várható az Avenues, valamint egy ezeken a hasábokon még nem szereplő Bud Spencer-Terence Hill-film. 

Itt egy interjú Werner Herzoggal, ami erősen a témába vág (németül, angol felirattal):

Szólj hozzá!

Címkék: dokumentum


2019.07.24. 22:58 Tévésámán

Cobra Verde (1987)

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_0504.jpgKlaus Kinski és Werner Herzog utolsó közös munkája. 

Fura, de egészen 2019 elejéig azt sem tudtam, hogy a Cobra Verde létezik. Mert ha teszem azt, megtetszik az 1922-es Nosferatu, akkor biztosan meg akarod majd nézni a ’79-est; az Aguirre, Isten Haragja kultusz-mozi; a Fitzcarraldot Herzog hatalmas erőfeszítései teszik híressé; a Woyzecket meg a hazai változat miatt akartam látni. De cikkem mostani tárgyát semmihez se lehet kötni, ezért nem ismertem. Most már kijelenthetem, hogy bizonyos szempontból érthető, miért kevésbé hangsúlyos a jelenléte a rendező filmográfiájában… 

1812: Francisco Manoel da Silva (K.K.) rettegett bandita Brazíliában. Egy napon, munka és pénz híján elszegődik egy gazdag cukornád-ültetvényeshez munkafelügyelőnek, azonban „nincs vesztenivalóm” jelszóval rövid idő alatt felcsinálja főnöke mindhárom (!) lányát. Büntetésül a helyi elit azt találja ki neki, hogy elküldik Afrikába, a hírhedten veszélyes Dahomey-be, azzal az ürüggyel, hogy indítsa újra a megakadt rabszolga-kereskedelmet. Azt remélik, a félelmetes fickó elbukik, de tévednek. Építkezés, háborúskodás, lázadás – Cobra Verde mindenből kiveszi a részét. Aztán eljön a jutalom ideje – csak nem azt kapja, amire számított… 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1045.jpg„E világ haldoklik. A gonosz csapdája.” 

A játékidő ezúttal nem olyan baráti, mint a Woyzecknél, az itt tárgyalt mű ugyanis majdnem két órás. A Herzogtól megszokott erőteljes képek, hosszú snittek és szép színek jelen vannak, ezeket ismét a Popol Vuh zenéje festi alá. Az általam látott változatnak nagyon éles képe van, lehetetlenség megmondani, hogy ez a film egyidős velem. Az első pozitívum az, hogy a felvezetés korántsem unalmas, az első 30 percbe szinte egy teljes életutat gyömöszöltek bele. Láthatjuk, hogy Brazíliát súlyos aszály teszi tönkre, a főszereplő elveszíti szeretett anyját (ennek semmi jelentősége, később sose kerül szóba); akik ismerik, félnek tőle, akik sose hallották a ragadványnevét, azok is – hatással van az emberekre, a férfiak ijesztő ellenségnek látják, a nők különös vonzalmat éreznek iránta. 

Kinski újfent uralja a vásznat, szokatlan vonásai, vállig érő világosszőke haja és fehér bőre miatt mindenhonnan kilóg, ahol megjelenik – a hazai verzióban Mihályi Győző a hangja. Egészen érdekes őt tipikus western-rosszfiú-jelmezben látni, ruházatát még az a bizonyos Szentlélek is megirigyelhetné Az ördög jobb és bal kezéből. A korábbi négy Herzog-moziból ismerős lehet a földesúr (José Lewgoy – a gumibáró a Fitzcarraldoban) meg később a csak néhány jelenetben felbukkanó pap (Peter Berling - a császár az Aguirre-ben és az operaház igazgatója a Fitzcarraldoban). És aztán, ahogy átérünk Afrikába, egyre több nagyon szép fekete nőt láthatunk (erre még visszatérek:P). 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_0839.jpg

Ezek alapján talán egészen pozitív kép rajzolódik ki egyesekben a Cobra Verdéről, de most rátérek a gyenge pontra, ez pedig a történet. A felvezetésben látható cselekvésekből gyakorlatilag nem derül ki, hogy da Silva útonálló: egyetlen rablási kísérletet láthatunk, előtte aranyat mos, de nem fizetik ki a bérét, kinyír valakit (ebből semmit se mutatnak), majd végigsétál egy téren, ahonnan mindenki elmenekül, aztán egy törpét hallgat egy kocsmában. A cukor-készítési szekvencia végülis érdekes, mint amennyire korábban a Fitzcarraldoban a kaucsuk-kinyerés volt, és valamennyire érthető, miért vonzódnak hozzá a gyengébbik nem tagjai. Azért, mert annyira más, mert ijesztő és veszélyes. (Valószínűleg ez az igazi életben is jellemezte Kinski viszonyát a nőkkel.) A gazdag nagyúr lenézi, lekezeli, pedig híresen jó munkaerőnek bizonyul (erre csak utalnak), szóval a lányok megdöntése talán sajátságos bosszú (meg hát érthető, én se utasítottam volna vissza őket). 

Majd átkel a tengeren Afrikába, és annak ellenére, hogy az Aguirre-ben meg a Fitzcarraldoban mennyire lényeges volt a vízen megtett út, Herzog itt semmit se mutat belőle, csak azt, hogy elküldik, és már ott is van. Ez talán nevezhető pozitívumnak, mert a lényeg úgysem az, ami Brazíliában történik. Különös az is, hogy korábban Kinski karakterei a civilizációból indultak, aztán az embermentes őstermészetbe kerültek, itt azonban a kiindulópont éppen az a Dél-Amerika, ahová a konkvisztádor meg az ír pofa menni akart. Cobra Verde inkább a fekete kontinenst tűzi ki célul, azon belül pedig az egyszeri nézőnek kitaláltnak tűnő Dahomey-be, ami viszont tényleg létezett egykor. A bandita a pusztulásból indul, megtapasztalja az arisztokrácia életét, majd a maga urává válik egy olyan helyen, ahol a természet és az emberiség megfér egymás mellett.  

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1118.jpg

„- Nem fél a haláltól?

  - Nem tudom, milyen.” 

Ahogy az Isten Haragjában és a Fitzcarraldoban, most megint elkezdik követni a főhőst a nem fehérbőrű tömegek – az elsőt félelemből, a másodikat csodálatból, da Silvát meg érdekből fogják szolgálni. Újfent láthatjuk, hogy a rendező szeret hatalmas statiszta-seregeket mozgatni – korábban az Amazonas-menti mocsaras hegyvidéken vitte át a peruiakat, aztán hajót szereltetett és húzatott fel velük, a Cobra Verdében a feketékkel erődöt renováltat, majd harcra képzi őket. Az operabolond megszállott kalandjához hasonlóan újra megszólalnak a törzsi dobok, ami nagyon tetszett; és bár apróság, de itt megint megjelennek disznók (csak a Woyzeckből hiányzik ez a hasznos állat). Klaus Kinski szerintem ezúttal kiélhette az erőszakosságát, 60 évesen két alkalommal is verekedik a mellékszereplőkkel, dárdával és bozótvágóval csépelhet újonc katonákat, rabszolgákat lökdöshet – kíváncsi vagyok, vajon élvezte-e?

„A feketék azt hiszik az Ördög fehér.” 

Ennek ellenére a feketék küldik a többi feketét rabszolgának – jó, a fehérek meg megveszik őket, de amint a nyitányból látható, senki se kötelezi a Dahomey-t uraló „leopárdot”, hogy kiszolgáltassa felebarátait. A civilizált ember mindig el akar venni valamit a barbároktól: aranyat, gumit, ingyen munkaerőt; most azonban korántsem Don Francisco az ellenség. Ott az őrült király, aki ellen fellázad a népe; a lázadó, aki semmivel se jobb nála; a hajóskapitány, aki a címszereplő ellen dolgozik; a brazil arisztokrácia; meg az eddigiek kiszolgálói és ezek közül egyik se fehér. Szóval a feketék rosszul hiszik, a gonosz nem a sápadt arcú idegen. Amikor minden érintett legnagyobb meglepetésére a helyiek teljesítik, amit az egymagában érkező küldött kér, még ő maga se tudja, miért van ez így – ez a „mert miért ne” végigvonul a későbbi események során.

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1215.jpg

Tehát az erőd ismét használtra készen áll, jönnek a rabszolgák, megindul a kereskedelem, aztán az őrült király elfogatja Cobra Verdét és a palotájába viteti. Ez a rész marhára hosszú és a túlzottan látványos néznivalókon (a király ékszerei, az udvaroncok ruhái, a folyamatos tánc meg az érdekes rituálék) kívül semmit sem tartogat. A néző várja, hogy mi lesz, de mivel még a játékidő fele hátra van, nem végezhetik ki, tehát nincs miért izgulni. Jönnek a lázadók és kiszabadítják, hogy minek, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy szóbeszédeket hallottak róla, de amit láttak belőle, az alapján én mondjuk a legkevésbé se érdeklődtem volna a hős iránt. És miután kiszabadítják, akkortól jön az a rész, ami miatt itthon nyilván nem lehet 23:45 előtt adni cikkem tárgyát a tévében: A női hadsereg. Ezt ugyanis úgy kell elképzelni (nem tudom, tegyek-e be képeket róluk), hogy számtalan fiatal és idősebb fekete amazont láthatunk egy szál ágyékkötőben, fegyverrel, pajzzsal és sisakkal. Hát, van mit nézni… Ha már néznivaló, kétszer is jön egy nagyon fura, darabos lassítás, mind a kétszer az aktuális királyhoz kötődően – vagy a laptopom újabb hibát produkált, vagy ennek van valami jelentése a hatalomról, ötletem sincs. Tulajdonképpen az erőd renoválásától fogva csinál valamit az emberünk, addig inkább csak sétálgat és dumál, itt már ordibál, kiképez, vezet, buzdít, cselekszik. 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Az amazonok megrohanják a palotát, de a nagy csatát nem láthatjuk, miképp a király halálát sem (elmondás alapján elég durva). Gyakorlatilag egyetlen ember pusztulását sem tárják elénk, halottakat igen, de az mégis más. Szóval az őrült király lemond, a bolond herceg a helyére lép és kinevezi a címszereplőt alkirálynak. Ő lesz Atzinaku (ha jól értettem), a Zöld Kígyó – az eredeti beceneve ugyanezt jelenti, de hogy mitől zöld, azt csak Werner Herzog tudja. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1242.jpg

A központi alak mindent elér: lakhelye erőd, számtalan szolgája és asszonya van, bármit megkap, ami kell neki (figyeljétek, hogy ki legyezi!), ám mégis boldogtalan. A levélírós monológnál elénk idéződik Orlock gróf alakja, aki ugyanilyen hatalmas, és ugyanígy magányos, ugyanennyire szomorú… De ekkor jön a fordulat a semmiből, kiderül, hogy régi hazája átveri, új hazája meg gyorsan kisemmizi. Pillanatok alatt kitüntetett hősből földönfutó lesz, mindenki ellene fordul, eltörlik a rabszolgaságot, tehát az üzlete is bedől. Mindezt a hiábavaló erőfeszítést jelző utolsó jelenete koronázza, ahol képtelen behúzni a tengerbe a parton megfeneklett méretes csónakot, miközben egy bizarr külsejű testi fogyatékos afrikai figyeli… A herzogi tragikus antihős tehát (feliratokkal kísérve) mindig elbukik: Orlock, Aguirre és Woyzeck meghalnak, Fitzcarraldo és Cobra Verde mindent elvesztenek. Bár a direktor szerint da Silva a végén vízbe fullad… 

SZPOJLER VÉGE 

„- A rabszolgaságra! Az emberiség legnagyobb félreértésére!

  - Nem félreértés volt… Hanem bűn.” 

Az egész Cobra Verde epizodikus természetét, kissé széteső narratíváját össze lehet foglalni a semmiből felbukkanó táncoló, éneklő, félmeztelen tizenéves lányok jelenetével. Férfiként nincs miért panaszkodni ennek kapcsán, sőt, de az egész annyira váratlan, oda nem illő és bár elvileg van valami üzenete a főszereplő számára, nekem érthetetlen maradt, hogy mégis mi a túró volt ez? A rendezőnek nagyon tetszhetett ez az előadás, mert a végefőcím alatt végig folytatódik. Valahogy még azt se lehet mondani, hogy e mű „erről meg arról szól”, mert nincs egy központi szál. A fickó csak úgy van, mindenki szívatja, de mégis minden összejön neki, aztán mégse. Vannak itt üzenetek, művészi képek, csöcsök, mindenféle érdekesség, viszont arra nehéz rájönni, hogy mit akart mondani a forgatókönyvíró úr. Az Aguirre és a Fitzcarraldo az embernek a természet elleni küzdelmét mutatja be, ami pusztulást hoz; a Woyzeck a kisember nagy őrületének állít emléket; a Nosferatu pedig az öröklét kínjait tárja elénk. A Cobra Verde meg, hát… Nem tudom, mit akar elmesélni. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1394.jpg

Pár szót a történet alapjáról: A film Bruce Chawtin 1980-as Ouidah alkirálya című regényén alapszik (a feliratot készítő illető az angol novel szót tévesen novellának fordította, holott a képen látszott a német Roman szó is). Ez az író kalandos életet élt, számos helyen megfordult, viszont mindössze 48 év adatott meg neki ezen a Földön (AIDS vitte el, amit egy homoszexuális kalandja során szedett össze, vagy akkor, mikor állítása szerint Afrikában egy csapat férfi megerőszakolta). Chatwin munkája a valóban létezett Francisco Félix de Souza életéből építkezik (később őt is bemutatom), róla azonban annyira kevés adat volt elérhető akkoriban, hogy az író inkább fiktív életrajzot hozott össze. A könyv kritikailag sikeres lett, pénzügyileg azonban jóval kevésbé. A nyomtatott lapokon megelevenedő alak pályafutása kissé másként alakul, mint későbbi mozgóképes utódjáé. 

Érdekességek: Dahomey ma már nem létezik, a helyén elterülő országot Beninnek hívják. A királyság közel 300 éven át virágzott, 1896-ban a franciák leigázták és gyarmatosították. Az uralkodói családfa azonban még mindig megszakítatlan, informálisan 2019-ben is ők irányítják Benint. Az egyik fő helyszín, az Elmina-erőd valójában Ghánában van és nem az egykori Dahomey-ben. A Cobra Verde Afrikában játszódó részeit előbb vették fel, mint a brazil szekvenciákat, mivel ezek összetettebbnek, nehezebb feladatnak bizonyultak. Ami a sztori szerint Brazília, az valójában Kolumbia (egy másik forrás szerint BR-ben is vettek leforgattak dolgokat), a rabszolgák hazája meg Ghána. A producerek azt akarták, hogy Werner Herzog afroamerikai színészeket szerződtessen, ő viszont kitartott a ténylegesen afrikai színjátszók mellett. Ezek egyike az a pofa, akinek a kezét becsípi a cukorprés – neki csak egy keze volt, így könnyen el tudta játszani, hogy a másikat a mozgó gép berántja. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1330.jpg

Az író-rendezőnek ezúttal is meggyűlt a baja a kiszámíthatatlan Klaus Kinskivel. Már a helyszínek kiválasztásakor sikerült összezördülniük, mivel a színész máshol akart forgatni, aztán mikor megtudta, hogy a javaslatát megvétózták, azt mondta: „Herzog nem tudja, hogy életre tudom kelteni a halott tájat.” A szőke főszereplő az egész stábot zaklatta dühkitöréseivel, a korábban vele dolgozó Thomas Mauch operatőr (Aguirre, Fitzcarraldo) például annyira zokon vette a verbális terrort, hogy kilépett, a helyére Viktor Ruzicka érkezett. Mauch és Herzog nem dolgoztak együtt azóta sem. Kinski kétszer is rátámadt Herzogra, egyszer egy kővel akarta megütni, egyszer pedig a jelmezéhez tartozó bozótvágóval akarta elvágni a nyakát. Utóbbiról fénykép is készült, ez lett később a Legkedvesebb ellenségem című dokumentumfilm posztere. A főhőst elvileg nem Klaus bácsi szólaltatta meg, hanem Fred Maire (erről ezúttal nincsenek konkrét információk, lehet, hogy csak a levélíráskor hallhatjuk őt?). A táncos lányok a Ho Ziavi' Zigi Kulturális Társulat tagjai voltak. 

Néhány megfigyelés a képgyűjtés közben: A guruló hordó valószínűleg utalás a Patyomkin páncélos híres babakocsis jelenetére. Egyes részletek szerintem direkt homályosak. A törpés rész kivágásával nyertünk volna kb. 20 percet, mivel a hó, amiről itt beszélnek, később nem jön elő. A partraszálláskor Kinski arca ki van pirosítva – vajon ezt a karakter tette, vagy rákényszerítették, esetleg filmes maszk? A zászlós üzeneteknél a zászlók alá tett hang életszerűtlen.

souza.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Francisco Félix de Souza (1754 – 1849) 

„A legnagyobb rabszolga-kereskedő” valóban részt vett egy puccsban Dahomey-ben, ahol tényleg női harcosok buktatták meg a királyt, aztán trónra segítették annak öccsét. Az alkirály egy egyszerűsített megfogalmazása a "chachá" titulusnak. Ez semmiféle tényleges hatalommal nem járt, de nagy tisztelettel adóztak annak, aki viselte. A regény címében lévő Ouidah annak a rabszolga-gyűjtési régiónak a neve, amibe Dahomey tartozott. De Souza 94 évet élt, több mint 80 gyermeket nemzett és manapság a ghánai, togói, benini és nigériai fekete-brazil keverék-nemzetség atyjaként tisztelik. Nagy szerepe volt az említett négy ország függetlenségének kivívásában, utódai 2019-ben is részt vesznek ezen államok irányításában. 

Vissza a fikcióhoz: A Cobra Verde kb. 800 ezer német márkát emésztett fel, bevételéről és fogadtatásáról nem találtam adatokat. A forgatását a svéd Location Africa című dokumentumfilmben örökítették meg. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1477.jpg

Ez a mozi páratlanul maradt a Herzog-Kinski-filmográfiában. Benne van szinte minden, ami a kettejük közös munkáit kiemelkedővé teszi, de ezúttal a szép látvány mögött már nem sok mondanivaló lapult… 

Pontozás: 

imdb: 7 

Szerintem: 4/5 

Próbálkozom a Legkedvesebb ellenségem és a Location Africa beszerzésével… A közeli jövőben egy 2017-es Juno Temple-moziról, az Avenues-ról fogok beszámolni.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma kaland


2019.07.16. 20:38 Tévésámán

Woyzeck (1979)

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0027.jpg

Időrendi sorrendben Werner Herzog és Klaus Kinski harmadik közös filmje. 

1979-ben, hét évvel a hatalmas sikert arató Aguirre, Isten Haragja után a fiatal rendező újra felkérte a szunnyadó vulkán szőke színészt, hogy játssza el egy műve, a Nosferatu, Az Éjszaka Fantomja főszerepét. Tulajdonképpen ez volt az a közös munkájuk, ami megismertetett a kettejük közti különös kapcsolattal, és ez vezetett el a mostani projektemhez. Le kell szögezni, hogy a Nosferatu és a Woyzeck Európában készültek, tehát most Herzog nem rángatta végig Kinskit a dél-amerikai őserdőkön. Ennek okán cikkem tárgya (és Az Éjszaka Fantomja is) nagyon más, mint az Aguirre és a Fitzcarraldo. Plusz magyarként nézve ez a ’79-es német alkotás óriási hátrányból indul, hiszen nekünk ott van Szász János lenyűgöző 1994-es Woyzeckje… 

A címszereplő (K.K.) valamikor az 1800-as évek első felében él egy német kisvárosban. Katonaként szolgál a helyőrségben, van egy törvénytelen kisfia egy gyönyörű fiatal nőtől, Marie-tól (Eva Mattes), akivel együtt él, de mégis alig látják egymást; ezen kívül minden idejét az tölti ki, hogy a hipochonder Kapitány (Wolfgang Reichmann) és a szadista Doktor (Willy Semmelroge) parancsait teljesíti. Megmondják neki, mit egyen, mikor vizeljen, hogyan menjen az utcán, aztán még gúnyolódnak is rajta. A Doktor kísérletezik a szerencsétlen bakán, aki (egyrészt?) ennek köszönhetően hangokat hall, látomásai vannak. Mindeközben az otthon unatkozó fiatalasszony szemet vet a magas, izmos és jóképű Tamburmajorra (Joseph Bierbichler), akivel hamar egymásba gabalyodnak. Woyzeck sejti, érzi, tudja, hogy megcsalják, és egy idő után már képtelen elhessegetni ezt a gondolatot. A hangok pedig megmondják neki, hogy büntesse meg ringyóvá aljasult szerelmét. Vajon mi lesz ebből a lehetetlen helyzetből?

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0315.jpg

Tavaly, ugyanúgy, ahogy az Aguirre-t, ezt is láttam már. Akkor ennyit jegyeztem le róla: SZPOJLER „Sokáig vártam, hogy láthassam végre, de utólag azt kell mondanom, hogy a magyar verzió jobb. Ez talán közelebb áll a színdarab-töredékhez, ami a történet alapja, de nem igazán adja vissza azt, ami szerintem a lényeg, a kisember értelmetlen életét, amit mások tönkretesznek, mindazt a szenvedést, amin keresztülmegy. Az itteni címszereplő katona, tehát parancsoknak engedelmeskedik – a magyar a vasúton dolgozik, szóval kevésbé parancs-orientált. A németnek van egy bajtársa, akivel beszélgethet; az orvos csupán egyetlen jelenetben kínozza, ahogy a kapitány is – itthoni kollégájának sokkal többet kell kiállnia velük szemben. (Ha jól emlékszem…) [Kis tévedés, a Doktor két jelentben kínozza saját kísérletével, és egyszer közösen a Kapitánnyal. Inkább az utóbbi az, aki elsikkad.] Nagyon érdekes, hogy itt a kapitány kevésbé tűnik bűnösnek abban, hogy mi lesz Woyczeckkel, és sokkal nagyobb részben hibás a doktor, aki belehajszolja az őrületbe. [Másodszorra nézve inkább ugyanolyan bűnösnek mondanám őket.] Ennek csupán a tetejére jön a szép, csalfa asszony; ám míg a német nő valamiképpen érdeklődik a német „hős” iránt, addig a magyar nyíltan gyűlöli a „párját”. Herzogot elsősorban a gyilkossághoz vezető út érdekli, de Klaus Kinski karaktere inkább háborodott, semmint kiszolgáltatott. [Azért ez nem teljesen igaz, de tény, hogy a német Woyzeck sokkal őrültebb, mint a magyar.] A kocsmai résznél, ahol a szerető inzultálja, bizony látszik, hogy tehetetlen; Kováts Lajos azonban el tudta volna intézni Gáspár Sándort – ha akarja. Kováts tűr, némán, egy apokaliptikus pokolban; Kinski egy színpompás, muzsikaszóval átitatott, festői környezetben, monológok során át bolondul meg, elsősorban a féltékenységtől és csak másodsorban azért, mert szórakoznak vele. Hallhatunk néhány nagyon izgalmas gondolatot („minden ember egy szakadék és elszédül, aki belenéz”), a címszereplő alakítója pedig lehetetlenül intenzív előadást nyújt; de mégis, a magyar sokkal nyomasztóbb, durvább és megjeleníti azt, ami innen gyakorlatilag teljesen hiányzik: az értelmetlenséget. [Herzog érzékelteti ezt, de csak finoman, ezért figyelni kell, hogy meglássuk, majd lesz rá példa később.] Helyette megkapjuk a gyilkosság utóéletét és a „hős” dicstelen végét, ám mindez csak utalás – befejezetlen, ahogy az eredeti mű is az. [Ezzel most mégsem értek egyet.] Most már csak a Fitzcarraldot kell látnom és akkor teljes lesz a Herzog-Kinski-filmográfia…” [Akkor még nem hallottam a Cobra Verdéről.] SZPOJLER VÉGE

[A fenti jegyzet mellé a publikálás idején még ezt fűztem hozzá:] „Itt megint az a helyzet, hogy egy korábbi találkozásom a történettel "megrontja" az élményemet. De ha nem lenne Szász János lenyűgöző erejű munkája Kovács Lajossal, akkor valószínűleg hidegen hagyna maga a Woyzeck is. (És ez persze nem kapott Oscart...) Herzog mást akart elmesélni, mint Szász - hozzám talán egyszerűen honfitársam meséje áll közelebb. Művészi szempontból lehetne elemezgetni a kétféle látnivalót, de erre most nem vállalkozom. Szóval a német adaptáció csak azért csúszik le az 5-ös dobogóról, mert a magyar kiszorítja onnan.„

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0165.jpg

Mint látható, egy évvel ezelőtt egyértelműen úgy gondoltam, hogy a hazai feldolgozás minden tekintetben jobb, mint a német. Most, a második megnézetel után azt mondhatom, hogy Herzog és Szász interpretációi nagyon-nagyon mások, más mondanivalóval a középpontban, és különböző intencióval. A kettő összehasonlítása tehát – attól függetlenül, hogy elviekben ugyanarról szólnak – bizonyos szempontból hibás döntés. Mintha a 20016-os Szellemirtókat akarnám összevetni a The Real Ghostbusters című rajzfilmsorozattal – ugyanarról szólnak, és mégsem. Másfelől azonban nem lehet elmenni amellett, hogy a Woyzeck teljesen eltér majdnem minden korábbi és későbbi Herzog-Kinski-műtől, kilóg abból az ötösből; plusz ugye van miért hazabeszélni az 1994-es magyar változat kapcsán, tehát mégiscsak össze kell hasonlítani a kettőt – meg az Aguirre-t, a Nosferatut és a Fitzcarraldot. 

Pár szót úgy általánosságban a sztoriról: Ez az elnyomott kisemberről szól, akiben nő a tehetetlenség, a düh és az elkeseredettség, aztán végül fellázad. Mivel az alapjául szolgáló színdarab-töredék (amiről még lesz szó) az 1830-as években íródott, ezért nem annyira a logika, mint inkább az érzelmek, a pszichés állapot játssza itt a főszerepet. SZPOJLER ITT: Én bizony tutira nem a nőt öltem volna meg, hanem a szeretőjét, vagy a két elnyomó valamelyikét. Esetleg mind a hármat. Bár, az is igaz, hogy Woyzeck talán a jövőre gondol háborodott elméjével, és meg akarja akadályozni, hogy Marie ismét félrelépjen. Nincs nő, nincs sírás – vagy mégis van? SZPOJLER VÉGE 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0482.jpg

„Akinek nincs pénze, az olyan fajta… az olyan fajta fütyül a morálra a világban.” 

A nyitó stáblista elég kemény, a főhős egyszemélyes kiképzést kap egy „láthatatlan” tiszttől, miközben furcsa, valahol vidámnak mondható vonósok szólnak. A szekvencia igazán kellemetlen, azon nyomban szimpatizálni fogunk a látványosan szenvedő Kinskivel. Felmerült bennem, hogy Herzog vajon élvezte felvenni vagy visszanézni ezt a részt? Általánosságban elmondható a képi világról, hogy sokszor olyan, mint a nagyon régi filmek, amikor a kamera nem tudott még mozogni, vagyis rögzített pozícióból látjuk a szituációkat, a finoman ide-oda mozduló felvevőgép útja szinte alig érzékelhető. A látvány szinte nyomasztóan színes, és összehasonlítva a dél-amerikai helyszíneken játszódó „előzménnyel” és „folytatással”, feltűnő, hogy nincsen vad természetábrázolás, minden az ember műve itt, csupán a tó partján van némi szabadon burjánzó vegetáció. Jörg Schmidt-Reitwein kamerájának képeit a legelején gyorsítva, a végén lelassítva láthatjuk, egy újabb olyan jellegzetesség, amivel sem az Aguirre, sem a Fitzcarraldo esetében nem találkozhatunk (bevallom, kiment a fejemből, hogy a Nosferatuban van-e ilyen). Az új operatőr kevésbé megy közel a színészekhez, mint Thomas Mauch, gyakorlatilag mindenki mindig minimum derékig látszódik; a figurák néha szinte elvesznek a díszletben (Woyzeck az elején a borotválós részben mozgó háttérelem; amikor a dolgait adja át katonatársának, akkor meg a beállítás miatt tűnik apró, jelentéktelen részletnek a hatalmasnak látszó szobában). Vagyis a lényeg az, hogy pusztán a látvány alapján nehezen lehet felismerni Herzogot ebben az alkotásában

 „Derék ember vagy. Derék, jó ember, de túl sokat gondolkodsz, az ártalmas!” 

Igazán érdekes, hogy Woyzeck szerepében Klaus Kinski most először játszik alattvalót, aki kiszolgáltatott a többi embernek. Az Aguirre-ben (és feltehetőleg a Cobra Verdében) élet-halál ura, Az Éjszaka Fantomjában természetfeletti hatalommal bíró lény (más kérdés, hogy a helyzete szánalmassá teszi), a Fitzcarraldo esetében pedig általánosan kedvelt alak, akit önszántukból követnek a nép egyszerű fiai meg lányai. A színész jellegzetes vonásai ezúttal kifejezetten csúnyának tűnnek, jobban szánni valóvá válik tőle a főszereplő, ugyanakkor az őrülete átélhetőbbé válik. Ezúttal mégsem rémisztő, mint Isten Haragjaként, inkább megviseltebbnek, tönkrementnek látszik. Ide kapcsolódik, hogy az egyik jelenetben napra pontosan kiszámolja, hány éves: 41, miközben Kinski a valóságban már 53 volt ekkor. Ez a tény is Herzogot szolgálja, hiszen a „hőse” jóval idősebbnek látszik a tényleges koránál.  A siralmas szituáció ellenére van olyan jelenetsor, ahol lehet röhögni. Az első ilyen az, mikor a két katona a tó mellett botokat farag. „Csend van” – mondja a kék szemű, közben mindent jól hallhatóan betölt a madárfütty. Ez elsőre elsikkadt, de másodszorra már feltűnt, itt bizony utólagos szinkronnal meg lehetett volna oldani, hogy tényleg csönd legyen – vagy éppen az a lényeg, hogy Woyzeck fülébe nem jut el a madárdal? A második a Doktor első felbukkanása, mert szinte végig a hugyozásról van szó benne, meg ott hangzik el a lejjebb idézett mondat.

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0411.jpg

„Gyönyörű rögeszméje van.” 

Hosszasan lehet taglalni, mi mindent kell a címszereplőnek kiállnia. Kezdetnek ott a munkája. Mindenki tudja, hogy a katonák kemény kiképzésen esnek át, a körleteik a lehető legmesszebb vannak a luxustól, a napi tennivalóik repetitívek és talán túlságosan szabályozottak, plusz engedelmeskedniük kell a feljebbvalóiknak. Woyzeck jó katona, nem kérdez, mindent megtesz, csak furcsa dolgokat mond néha. Ebben a munkakörben a középpontban álló figurán sok felelősség van, például neki kell borotválnia a Kapitányt, tehát mindig első rangúan kell elvégeznie, amit rábíztak; extraként végig kell hallgatnia a képzelt beteg tiszt folytonos panaszáradatát és a sértéseit, meg meg kell tennie az összes hülyeséget, amit kér. Ezekből csak alig egyet-kettőt láthatunk, a magyar változatban az állomásfőnök sokkal erőteljesebben megjeleníti, hogy az elöljáró miként használja ki az alárendeltet. Állásából fakadóan megvetés irányul a középponti alak felé, a bazári kikiáltó szerint a katona a legalacsonyabb szintű ember, később a részeg „filozófus” meg azt kérdezi: „Miből élne a katona, ha Isten nem oltja belé, hogy megverekedjék és agyoncsapassa magát?” Ez az utóbbi mondat, keverve azzal a ténnyel, hogy sohasem láthatunk kettőnél több bakát egyszerre, azt sugallja, mintha a seregnek, ennek a helyőrségnek nem lenne értelme. Talán ebben a furcsa világban, ebben az álmos városkában csak azért van, hogy kizsákmányolhassanak néhány nincstelent? 

„Ugyan ki mérgelődne egy ember miatt? Egy emberért?” 

Itt is van Kinski alakjának következő aspektusa, a szegénység. Tulajdonképpen munkás, nem tudjuk, hogy vajon csinált-e valaha valami mást, mielőtt a seregbe állt volna, körülményei korántsem kielégítőek. Étrendje gyatra (erről még lesz szó), gyakorlatilag csupán perceket tölthet otthon, nincs szinte semmije. Lakása egy egyszobás lyuk, ami háló, nappali és konyha, élettársa (ez a fogalom az 1830-as években nyilván nem létezett) a kettejük házasságon kívül született gyermekét neveli, és Woyzecknek egy fizetésből kell eltartania hármukat. Az alacsony társadalmi szintjén túl alantasnak ítélt munkája meg erkölcstelennek bélyegzett kapcsolata miatt is lenézik. Viszont annak ellenére, hogy Marie nem a felesége és a gyermek, akinek nincs neve (ezen is lehet agyalni, hogy miért) a fattya, jó apa és jó „férj” akar lenni, ezért elvállal egy mellékállást. Tulajdonképpen innen eredeztethető minden problémája, a szegénységből, mert ha gazdag lenne, semmi szüksége se lenne egy ilyen pocsék feladatra, nem kellene két helyen gürcölnie, hogy eltartsa a családját, alapvetően több megbecsülésben lenne része és ugrálnia se kellene mások kénye-kedve szerint. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0440.jpg

És most jön a talán leglényegesebb megaláztatás, az emberkísérlet. A Doktor megtestesíti a tudománynak azt az erkölcstelennek mondott részét, amely élő Homo sapiens-eket akar felhasználni. Ezt ma már nyilvánosan nem szabad csinálni, mindenkinek el kell ítélnie, de azért igen sok dolgot, amit ma tudunk, a hozzá hasonlók miatt tudunk. Tetszik, vagy sem, ez az igazság. Herzog (vagy talán a korábbi szerző, Georg Büchner) legalább annyira toleráns a nézővel szemben, hogy az erkölcsről szóló dumát nem a Doktor, hanem a Kapitány szájába adja. Számomra úgy tűnik, hogy a kísérlet csupán egy újabb lépcsőfok a lefelé vezető úton, mindössze egy másféle megalázás, de pici kutatás után úgy látszik, hogy ez a film legnagyobb részt a tudós akcióját okolja Woyzeck őrületéért. Biztos, hogy az ártalmatlannak hangzó próba (negyed éven keresztül kizárólag borsót szabad ennie) rosszat tesz a katona testének, és ha a test szenved, az kihat az elmére, de a „hős” saját akaratából vállalta az egészet, pénzt kap érte, amit a Doktor a játékidő alatt kétszer is megemel. Feltételezhető, hogy ez a kereset-kiegészítés jelentősen jobbá teszi Marie és a kisfiú életszínvonalát, talán az orvos pénze megközelíti vagy meghaladja a zsold összegét. Értelmetlen a vállalkozás? Nem tudhatjuk. Erkölcstelen? Szerintem nem. Az már más kérdés, hogy Woyzeck tényleg tönkremegy tőle, és az extra fizetésért cserébe egy újabb jármot vesz a nyakába és még egy őt lenéző, ócsároló figura kerül púpként a hátára. 

Ennél viszont sokkal nagyobb baj, hogy a kísérlet miatt a központi alak lassan megbolondul. Ha minden igaz, Szász Jánosnál Woyzeckre nincs ilyen hatással a Doktor projektje, ott csupán egymásra halmozódik a sok kín. Itt ellenben a fickó hangokat hall, hallucinál és a világvége víziói gyötrik (ez csak részben saját gondolat). Fél, de nem attól, hogy a munkája közben megölhetik, vagy, hogy a kísérlet maradandó károkat okoz neki, hanem attól, hogy bármelyik nap vége lehet mindennek. Ezt egy egészséges elme se tudja felfogni, mert arról van szó, hogy van-e valami azután, hogy a mindenből semmi lesz? Woyzeck egy hangya, akin néha állati késztetések lesznek úrrá, de közben teljesíti azokat a célokat, amikért él, amiket a boly urai diktálnak. Aprócska fejében azonban lehetetlenül hatalmas gondolatok születnek, amiket egyetlen másik hangya sem érthet – de még ő maga sem. Csoda-e, ha rosszul érzi magát? 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0623.jpg

„Bánom is én. Olyan mindegy…” 

Ehhez a már most végtelenül megterhelő szituációhoz jön még a végső csapás, hogy a nő, akit szeret (újból ki kell jelenteni, hogy Marie és Woyzeck nem házasok, a gyerek pedig annyira lényegtelen, hogy még igazi összetartó kapocsnak se nevezhető), másként érez iránta. Kinski alakjának szemszögéből nézve a nő az egyetlen dolog, ami számít neki a világon: Érte dolgozik, hozzá megy haza, neki spórol. Ennek ellenére a gondoskodás anyagi vonzatán felül semmilyen módon nem mutatja ki a szeretetét iránta. Ha belegondolunk, már az együttlétük kész csoda: Hatalmas korkülönbség van köztük (a színésznő 25 éves volt a forgatás idején, tehát Marie olyan 25-27 éves, Woyzeck 41), egyikük szép és vonzó, a másik csúnya és szánalmas, frigyük gyümölcse, a névtelen kisfiú viszont mindkettejük legjobb tulajdonságainak megtestesülése. Hogy a nő miként érez a férfi iránt, arra jó példa, hogy az egyik konfliktus-helyzetben sírva fakad és szégyelli magát; a Tamburmajornak elsőre nem akarja odaadni magát, hiszen már tartozik valakihez; és még az utolsó pillanatokban is felfedezhető benne, hogy aggódik a címszereplőért. Nem szerelmesként, hanem inkább egyfajta furcsa tiszteletből. Woyzeck ugyanis alapvetően a legjobbat akarja neki, maximális teljesítményt nyújt érte, és ez az, ami miatt a férfi annyira elkeseredik, mikor felszarvazzák. Gyakorlatilag értelmét veszti az élete… És közben minden lehetne másképp: Mintakatona, tehát a Kapitány dicsérhetné, jutalmazhatná. Odaadó „férj”, Marie tanúsíthatna több szeretetet iránta. Emberi lény, akinek szabad akarata van, ezért mégsem kellene kísérleti nyúlnak nézni. A feladata alapvetően nemes kihívás, a rendet, a hazát, a békét vigyázza; a nemzete gyarapodásáért megy hadba. Csak éppen senki se így néz rá. 

Van még valami, egy nagyon érdekes kis mellékszál, amit elsőre nem lehet felfedezni, ez az ember szükségleteiről szól. A Kapitány és a Doktor számon kér Woyzecken olyan dolgokat, mint például hogy miért vállalta a gyereket, akit nemzett, miért hugyozta le a falat az utcán, stb.? Mindkettejüknek azt a választ adja, hogy „hús és vér vagyunk”, vannak testi szükségleteink, ezek kielégítésre szorulnak. Akinek pisálnia kell, az pisálni fog – most jön a morális kérdés, hogy hova? [Kis kitekintés a való életbe: Büszke városom közepén van egy pici park. Anyukák előszeretettel pisiltetik bölcsődés korú fiaikat fényes nappal a fák tövébe, hajléktalanok is levizelik ugyanezeket a fákat, szintén napvilágnál és senki se tesz semmit.] Elvileg 180 évvel korábban a Doktor mégis ellenállhatatlan vágyat érez, hogy kioktassa kísérleti alanyát arról, hova és mikor hugyozhat. Aztán parancsra a szegény ördög már képtelen mintát produkálni… Ezzel idáig nincs semmi baj, azt mondom, a „hősnek” igaza van, a tudós a természet ellen szólal fel, a tiszt meg egy letűnt kor értékrendjét képviseli (ne feledjük, a bemutatókor 1979-ben járunk!). Viszont most jön a fordulat: Marie és a Tamburmajor szintén a természet hívó szavának enged. Azonnal felgerjed bennük a vágy a másik iránt, mert mindketten szépek és fiatalok. Mondhatni egymásnak teremtették őket. Az elmélet hangoztatójában ez egyetlen alkalommal se merül fel – naná, hiszen az ő helyzetében mindenki más ugyanilyen féltékeny lenne. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0578.jpg

De csak akkor, ha a viszony kitudódna. Most ismét végig lehet venni mindenkit, aki „benne van”: A Kapitány direkt felhozza a Doktor jelenlétében a tényt, hogy híre ment, mi zajlik otthon, amikor a ház ura távol van. A tudós a tiszttel együtt röhög szerencsétlen alattvalóján. Marie teljes nyugalommal viseli otthon a drága fülbevalókat, amit a szeretőjétől kapott; a Tamburmajor pedig szinte felvág vele, hogy lefekteti ezt a fehérnépet. A legizgalmasabb azonban az a kis elejtett mondat, amit Woyzeck egyszerű katonatársa, Andres (Paul Burian) mond: „egy ilyen utolsóért…”. Vagyis még ő is tudja, mi a helyzet, de az egyetlen tapintatos, ténylegesen jó szándékkal hozzáálló emberként nem mondja a főszereplő szemébe. Egyik hozzáállás se megfelelő, ellenben tény, hogy Marie semmilyen társadalmi kötelékben nincsen a gyermeke apjával. Gyakorlatilag nem élnek együtt, a gyerek mintha ott se lenne, sőt, senki se kezeli őt úgy, mint „Woyzeckné”. A nő egyes helyzetekben mintha nem tudná, mit akar, érzi, hogy amit tesz, nem helyes, de hát a természetes vágyait elégíti ki, amiket a „párja” képtelen – meg aztán már a kiindulópontja is amorális, hiszen leányanya, fattyút szült és később mindenki tudja, hogy felszarvazza a „párját”. Ebben a lehetetlen eseménysorban vergődve egészen a cselekmény közepéig a címszereplő kizárja a világából a megcsalást, és már csak akkor néz vele szembe, amikor tanúja az afférnak a kocsmánál. 

A kevés helyszín közül kiemelkedik az említett kocsma. Első különlegessége, hogy bent megjelenik a zenét szolgáltató Telč Vonósnégyes. Igazán érdekes helyzet, hogy a nyitány alatt az ő muzsikájuk szól, aztán tényleg látjuk őket, miközben zenélnek; de Woyzeck még a zöldellő mákmezőn is hallja a produkciót, miközben már igencsak hallótávolságon kívül van. Aztán jön a súlyos tragédia, ahol a kezdő stáblistát aláfestő vidámnak mondható dallam a sokkoló képekkel egyenesen őrjítővé válik, pláne mivel mindkét esetben csak ezt halljuk, semmi egyebet. Na de vissza az ivóba! A tornácon lévő hosszú asztaloknál változatos korú és társadalmi helyzetű férfiak melengetik hideg söröskorsóikat. (Apróság, de a bal oldalon hozzánk legközelebb helyet foglaló öregemberen sildes sapkának látszó fejfedő van, a ruhája se igazán XIX. századi.) Itt lesz az egyik munkásból az alkohol hatására „asztalszónok”, mivel feláll az asztalra és normál hangnemben, kissé akadozva beszél az élet nagy kérdéséről: Mi végre van az ember? Ez a cselekményből kilógó rész valahogy megnyugtató, mert a feszültséget jelentő Woyzeck elrohan, mielőtt a monológ megkezdődik. De azért szalad, mert éppen látta, ahogy Marie új ruhában, széles, boldog mosollyal ropja bent a Tamburmajorral. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0903.jpg

„Szakadék minden ember… és szédül, aki belenéz.” 

Tehát már tudja, kivel csalja őt a gyermeke anyja, ezért később megint elmegy a kocsmába, ahol konfrontálódik a Tamburmajorral. Herzog színészválasztása remek volt, Joseph Bierbichler óriásnak tűnik az átlagos magasságú, cingár Klaus Kinski mellett, akinek esélye sincs a győzelemre. Elvileg mindketten katonák, de a „párbajnál” kiderül, hogy Woyzeck tulajdonképpen veszélytelen. Bizonyos szempontból… Ezek után még egyszer visszatérünk erre a helyszínre, de előtte jön a rémes kibontakozás… 

SZPOJLER INNENTŐL 

Lássuk ismét, kik azok, akik pokollá teszik Woyzeck életét: A Kapitány – a felettese, a főnöke, végülis tőle kapja a pénzét. Magas rangú ember a társadalomban, vele nem dacolhat. A Doktor – szintén munkaadója, ellátja, fizeti. Köztiszteletnek örvendő férfi – képtelen szembeszállni vele. A Tamburmajor – nagyobb, erősebb, magabiztosabb és tisztább az elméje. Mindenben ellentétek, nem tudná legyőzni. (Az már mellékes, hogy egyikük se golyóálló, de a „hős” fejében valamiért meg se fordul, hogy szolgálati puskáját ellenük fordítsa.) Tehát marad a hűtlen ringyó, a céda, Marie. Ő és a gyereke azok, akik a központi karakter alatt állnak, akiken kitölthetné a haragját. Azonban a gyermek még ártatlan, semmiről se tehet, senkinek sincs útban, így kiesik. Marad a nő… 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0941.jpg

A hangok azt mondják a férfinak, szúrja le hűtlen „hitvesét”, úgyhogy elmegy a zsidó ószereshez (ez itt nem antiszemitizmus, a stáblistában is úgy szerepel, hogy Zsidó), vesz egy kést (még egy éles kése sincs, és újfent nem jut eszébe, hogy a szuronyát használja), kiviszi magával Marie-t a tóhoz (a nő az utolsó pillanatig sem tart tőle), aztán kegyetlenül végez vele. Legalább ötször megszúrja (a lassítás miatt az elsőnél teljesen világos, hogy Kinski a kés tompa végével bök), és ez itt olyan, hogy szavakkal visszaadni nehéz. Rendkívül nyomasztó élmény, mert annyira élénk minden szín, Eva Mattes tényleg igazán vonzó, Klaus Kinski pedig az érzelmek olyan skáláját jeleníti meg csak az arcával, hogy ma már talán senki se lenne képes ezt utána csinálni. Minden benne van, a gyűlölet, a megdöbbenés, a fájdalom, az önmagától, a tettől és a szajhától való undorodás, a szeretett fél elvesztése, a düh kontrollálhatatlan kitörése – de mindez egyszerre. A lassított felvétel kikényszeríti, hogy alaposan megvizsgáljuk a borzalom maszkját, és közben szól az a zene… Ez az igazi filmművészet, de bárcsak sose láttam volna! 

SZPOJLER VÉGE 

A „hős” minden mindegy alapon visszamegy a kocsmába, ahol egy nő magával rántja a táncba. Most, másodszorra nézve rájöttem, hogy mekkora jelentősége van annak, amikor aztán az asztalnál ülve Woyzeck a nevén szólítja ezt a feltehetőleg éjszakai pillangót (aki az ölébe is beül). Honnan tudja a nevét? Hát, a katonáknak is vannak szükségleteik… Ez a kis részlet mindent új megvilágításba helyez: Vajon eljárt ehhez a prostihoz, mikor Marie nem engedte az ágyába? Ha igen, nem érezte magát hűtlennek? Ha nem, akkor miért olyan kedves hozzá a konzumhölgy? Itt aztán mindenkinek feltűnik, hogy a katona mennyire feldúlt és aztán meglátják a nyomokat a bal karján… Most azonban még ki tud jutni, és visszamegy a tóhoz, mert időközben rájön, hogy a korábbi vételét el kell rejtenie. Ami itt történik, azt csak érzékelteti velünk Herzog, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja (bár szerintem elég világos az esemény), aztán jön a befejezés, amiről tavaly úgy éreztem, hogy nem megfelelő. Másodszori megtekintés után viszont a felvezetéskor lévő lassú kör a tó partján meg a város utcáin keretet képez az itt látottakkal, amit tovább erősít, hogy mindkétszer ugyanazt a Beethoven-művet hallhatjuk cselesztán. Egy kisebb keretet képez a közvetlenül ez után hallható vonósnégyes, ami szintén visszatér, akkor, mikor a címszereplő szenved; illetve a tragédia második felét Vivaldi megindító szerzeménye festi alá. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0696.jpg

Tehát láthattuk, hogy a más forgatási helyszín, az eltérő zeneszerzők és operatőr használata mellett Werner Herzog ezúttal valami mást akart mondani, mint az Aguirre-ben és a Fitzcarraldoban; de egészen közel maradtunk a Nosferatuhoz. Utóbbiban a gróf az örök magányra, a más élőlényeken való élősködésre és a megváltás lehetőségének szinte teljes hiányára kárhoztatott. Hatalmas, de mégis szenved. Itt pedig ugyanazzal a fizimiskával rendelkezik a kizsákmányolt, végsőkig megalázott kisember, aki ugyanúgy szenved, ugyanúgy kényszerből árt és ugyanannyira visszataszítóan szánni való. De a közös alapból Kinski és Herzog egészen mást hoz ki, mint Kováts Lajos és Szász János. A 15 évvel későbbi magyar Woyzeck a kisemmizett munkás, az értelmetlenül létező egzisztencia, akitől elvesznek mindent. Nála a munkaköre nem indokolja, hogy miért engedelmeskedik vakon a főnökének, látszólag a tudós kísérletéből se nyer semmi fontosat és végig érezhető, hogy valamilyen hatalmas erő lakozik benne, amit viszont képtelen használni. A ’79-es német bátyjában ellenben mintha a kezdetektől benne lenne az őrületre való hajlam, ami mintegy természetes módon bontakozik ki, ez juttatja le őt a negatív spirál aljára, közben az érzelmei is mások, mint magyar öccséi. Szóval cikkem tárgya akkor lenne igazán értékelhető számomra, ha nem tartozna össze négy másik filmmel (bár Az Éjszaka Fantomjának ellentétpárjaként egészen jó), és nem lenne a fantasztikus hazai verziója. De ezek vannak, és én képtelen vagyok ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyni vele kapcsolatban. 

Pár érdekesség, amiket megfigyeltem: A játékidő nagyon kevés, nincs másfél óra. Az idő múlása a történetben nem érzékelhető, mert a szereplők külseje ugyanolyan marad, ám a tónál Marie azt mondja, a viszony már két éve tart, tehát kb. ennyi telik az első jelenettől az utolsóig. Woyzeck teljes neve Friedrich Johann Franz Woyzeck, az „élettársa” Franz-nak hívja, mindenki más a vezetéknevén szólítja. Hasonlóan Aguirre-hez ő is csak a szeretett nőnek néz a szemébe, senki máshoz nem fordul oda, amikor beszélnek. [Mivel ezt a cikket valószínűleg senki se olvassa majd el:] A korszak (1830 körül) érdekes lenyomata, hogy negatív színben tüneti fel a kisebbségeket. Marie egy olyan altatódalt énekel, ami arról szól, hogy a rossz gyereket elviszi magával a vándorló cigány; a szomszédasszonnyal való beszélgetés közben meg azt mondja, hogy „ha kifényesíti, eladhatja a zsidónak”, ezzel nyilván arra utal, hogy a Zsidó (a konkrét, már említett boltos szereplő) szereti a fényes dolgokat (tehát amik drágának tűnnek). A részeg „filozófus” szájából ez hangzik el: „pisáljunk keresztbe, hadd haljon meg egy zsidó”, végül pedig mikor az ószeres megjelenik, az sem egy pozitív jelenet, nem igazán szimpatikus alak, és Woyzeck elég lekezelően bánik vele. Ez egy érdekes lenyomata 1979-nek is, amikor még lehetett ilyesmiket filmen mondani… (Hogy a végsőkig feszítsem a húrt, mindez egy német mozgóképben hangzik el.) A Tamburmajort alakító színész, tehát a karakter, aki megalázza Kinskiét, egyidős Herzoggal. Ez lehet véletlen, de lehet direkt, mintha a rendező önmagát képzelné a legkedvesebb ellenségét „megruházó” alak helyére… Kicsi, visszatérő motívum, de jól megfigyelhető, hogy ahányszor a címalak felveszi a sapkáját, a tenyere élét a homlokára teszi, hogy a fejfedő biztosan egyenesen álljon. Ez annyira benne van, hogy még a legnagyobb terhelés alatt, a „párbaj” után is megcsinálja, valószínűleg észre sem veszi. Klaus bácsi kitűnően ábrázolja a beidegződést. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0786.jpg

Egyéb érdekességek: Werner Herzog a Nosferatu befejezése után öt nappal indította meg a munkálatokat a Woyzecken az akkori Csehszlovákiában található Telč-en (ma a Cseh Köztársaságban van). Ugyanazt a stábot használta, akik az előző művén dolgoztak, és ugyanazt a főszereplőt, akinek mindössze egyetlen hétnyi pihenés jutott. Klaus Kinski belevitte a fáradtságát a karakterébe. A legtöbb jelenetet egyben vették fel, egy forrás szerint az egész filmben mindössze 27 vágás található. A felvételeket 18 nap alatt befejezték, az utómunka is csak pár napot vett igénybe. A Telč Vonósnégyes által játszott jellegzetes dalról semmit sem lehet tudni, feltételezhetően ehhez a mozgóképhez készült. Amikor Kinski először meglátta a kész alkotás poszterét, azonnal széttépte, mert a szerződésében foglaltak ellenére Werner Herzog nevét nagyobb betűkkel írták ki, mint az övét. Az 1979-es Cannes-i Filmfesztiválon Eva Mattes megnyerte a Legjobb Női Mellékszereplőnek járó kitüntetést, két évvel később a Német Művészmozik Egylete Ezüst Egyleti Díjjal jutalmazta a Woyzecket. 

SZPOJLER 

Az utolsó két jelenet értelmezése a Wikipedia szerint: „Woyzeck megpróbálja elrejteni a kést a tóban, de miközben le akarja mosni a ruhájáról a vért, azt hallucinálja, hogy vérben fürdik, ezért valószínűleg vízbe fojtja magát és meghal. Miközben a holttesteket szedik össze [a képen konkrétan Marie letakart hulláját és egy üres koporsót látunk, ezért nem annyira egyértelmű, hogy a gyilkos is meghalt], a polgárok azon csámcsognak, hogy egy „valódi gyilkosságot” követtek el, ez pedig mindenki figyelmét eltereli az agyzsibbasztóan unalmas életéről.” Az utóbbira utalás a gyerekek két jelenete, főleg a második. 

SZPOJLER VÉGE 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0709.jpg

Röviden az eredeti szerzőről: Werner Herzog a történetet Georg Büchner (1813-1837) színdarabtöredéke alapján írta. Büchner mindössze 23 évet élt, mielőtt a tífusz elvitte, rövid földi pályafutása alatt három drámát, egy komédiát, egy novellát és egy pamfletet írt, valamint lefordította Victor Hugo két művét. Drámái közül csak a Dante halála teljes, a Pietro Aretino című elveszett, a Woyzecket pedig a halála miatt nem tudta befejezni. Utóbbi művet valószínűleg 1836-ban kezdte el, távozása után pedig jó negyven évig ismeretlen volt, amikor aztán a kéziratot Karl Emil Franzos felfedezte és 1879-ben, kiegészítve, elsőként publikálta. Ennek a darabnak az a különlegessége, hogy minden hőse a munkásosztályba tartozik (tényleg nincsenek köztük arisztokraták, de a Doktort, a Kapitányt meg a Tamburmajort nem tartom munkásnak). A fő téma az orvosok és a katonaság elembertelenítő hatása egy fiatalemberre nézve. Gyakran nevezik munkás-tragédiának, bár lehet az örök féltékenység sanyarú történeteként is értelmezni. A wikipedia szócikke szerint a „hős” a borsóevéstől őrül meg. 

SZPOJLER  

A töredék két felvonást örökített meg, bár vannak jelek arra, hogy Büchner szeretett volna egy harmadikat, amely a tárgyalóteremben zajlik. A fennmaradt befejezés annyi, hogy Woyzeck elrejti a kést a tóban és megpróbálja magáról lemosni a vért. Karl Emil Franzos-nak, akinek meggyűlt a baja az elmosódott, nagyon apró betűkkel írt kézirattal, viszont nem tetszett ez, így ő találta ki, hogy a végén a címszereplő megfullad. Mára ez bizonyítható tény, de a legtöbb feldolgozás mégis eszerint végződik (a magyarban asszem nincsen tó). 

SZPOJLER VÉGE

A Woyzeck első filmes feldolgozása 1947-es, összesen kb. 34 mozgóképes változata létezik. Cikkem tárgyának sem bevétele, sem költségvetése nem ismert. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0726.jpg

Bár még nem láttam a Cobra Verdét, ki merem jelenteni, hogy ez a Herzog-Kinski együttműködés leggyengébb színvonalú eredménye. Ez korántsem jelenti azt, hogy a Woyzeck rossz, de az tény, hogy technikai hibái, elsőre korántsem kielégítő befejezése és az utána készült magyar verzió bizony árnyékot vetnek rá. Ezek ellenére rövidsége és művészi színvonala miatt megéri neki adni egy esélyt, hiszen elgondolkodtat, miközben elborzaszt. 

(Hamarosan újranézem a hazai párját, hogy biztos legyek azokban, amiket itt leírtam. Ha tévednék, javítani fogom ezt a cikket és ezt jelzem is, valamint minden új gondolatot leírok majd – ha sok lesz, talán egy külön bejegyzésben…) 

Pontozás: 

imdb: 7.2 (A magyar testvére ugyanennyit kapott a nemzetközi porondon.) 

Szerintem: 4/5 

A közeli jövőben bizonytalan mennyiségű idő áll majd a rendelkezésemre, de ha be tudom szerezni, akkor megnézem a Cobra Verdét, aztán a Legkedvesebb ellenségemet.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2019.07.13. 13:16 Tévésámán

Aguirre, Isten Haragja (Aguirre, Der Zorn Gottes, 1972)

aguirre_isten_haragja_1994.jpg

Werner Herzog és Klaus Kinski első közös filmje, és valószínűleg a leghíresebb az ötből. 

1560: A spanyol konkvisztádorok elakadnak a perui őserdőben. A nagy csapatból kiválik egy kisebb, akiknek az a feladata, hogy élelmet keressenek és ráleljenek az állítólag csak néhány napnyi útra a mocsarakban rejtőző Aranyvárosra, Eldorádóra. Az expedíciót vezető Don Pedro de Ursua (Ruy Guerra) viszont hamar szembekerül a másodparancsnokával, a félelmet keltő Don Lope de Aguirre-vel (K.K.), aki aztán egy gyors puccsal magához ragadja a hatalmat. A katonák meg a rabszolgák is félnek a robbanékony vezértől, aki ahelyett, hogy a józan észre hallgatna és visszafordulna, továbbhaladásra készteti alattvalóit. Ahogy tutajuk egyre lejjebb sodródik az Amazonas-on, úgy merül alá Aguirre az őrületbe. Kikiáltja, hogy ez a maréknyi ember immár nem tartozik a spanyol korona alá, feltétlen engedelmességet vár el és magában kifundálja egy új, tökéletes királyság terveit. De közben a partokat lakó kannibál törzsek, az éhezés és a betegségek egyre több áldozatot követelnek, amiről a parancsnok tudomást se vesz. Vajon ki marad majd, aki engedelmeskedik neki, ha ő lesz mindenek ura? 

Tavaly már láttam ezt a tévében, akkor viszont nem szenteltem neki önálló cikket. Röviden ezt írtam róla: „Érdekes alkotás. Az első 20 percét eléggé untam, de aztán egyre izgalmasabb lett. Bemutatja a hódító háború árnyoldalait, pedig nincsenek benne csaták. Láthatjuk az ember küzdelmét a természettel, amit mindig az utóbbi nyer. Tanúi lehetünk a „civilizált”, modern európaiak bukásának a dél-amerikai őserdőben. Furcsa módon sem a felvezető szöveget, sem a címet nem fordították le, sőt, még a vége stáblistában sem hallhatunk hangalámondást. Figyelemre méltó mellékalak a pap, aki a naplót írja, hiszen jelképezi mindazt, amiért a középkori egyházat sokan még ma is megvetik. A főhőst játszó Klaus Kinski igazán erre a fura, őrült szerepre termett, de Aguirre nem egy tébolyodott elmebeteg, csupán a hatalomvágytól megittasodott vezér, aki mindent magának akar. Alapvetően hideg és lelkiismeret nélküli, gyakran mintha dührohamai lennének. Ő ennek a kis expedíciónak a Hitlere, a csúcs az, mikor egyszerűen félrelöki az útjából a lovat:D A szép képeket kellemes, amatőr pánsíp-játék festi alá, amit a csapattal tartó perui indián játszik. Az egyetlen dolog, amit nem mutattak meg, az a kivégzett egykori parancsnok titka: mi lehetett a kezében? Ennek a filmnek van egy párja, az is egy személynév című, azt is Werner Herzog rendezte, annak is Kinski a főszereplője. Talán majd megnézem egyszer.” Az utolsó két mondattal a Fitzcarraldora utalok, amiről utólag elmondható, hogy valóban jelen cikkem tárgyának párja, sőt, a leszármazottjának mondható. Ugyanis mindkét alkotásban a szőke, kék szemű főhős egy korántsem tökéletes állapotú hajón hajszol végig egy csapat vállalkozó kedvű embert az Amazonas-on, ahol a természet erői (a folyó sodrása, az időjárás, az állatok, stb.) mellett ellenséges emberekkel is meg kell küzdeniük, ráadásul mindkét filmben hallhatunk pánsípot.

aguirre_isten_haragja_1476.jpg

Másodszorra nézve a felvezetés inkább érdekes és valamennyire kellemetlen volt. A térdig érő posványban mezítláb gázoló, csuklóikon súlyos vasláncokat hordó perui rabszolgák puszta kézzel kénytelenek vonszolni az ágyúkat, a hordszékeket meg minden egyebet. A lovasokat a burjánzó növények mintha le akarnák rántani a nyeregből, a szűk utakon alig lehet elférni, a páncélok és sisakok alatt nyilván mindenki izzad; és tetejébe a címszereplő még néha ordítozva a nép közé vetődik, hogy haladásra bírja a karavánt. Azért a beosztottjait se kell félteni, senki se bánik kesztyűs kézzel az indiánokkal… Az emberek megpróbáltatásai hosszan kitartott természeti képekkel keverednek, aztán jön az ominózus gyűlés, ahonnan az expedíció ténylegesen elindul. A cselekmény még ekkor sem bontakozik ki, számomra az ezután következő örvényes rész sem volt valami izgalmas. Ellenben rögtön feltűnt, hogy bár nem konkrétan a saját missziójáról beszél, Aguirre már az ötödik percben megjósolja a kudarcot…

Az elvileg 40 spanyol létszáma hamar fogyatkozni kezd, és a vezetéssel megbízott Ursua a második nagy megpróbáltatás (az áradás) után már visszafordulna. Azonban addigra nyilvánvalóvá válik, hogy a tényleges hatalom a címszereplő kezében összpontosul, aki lojális jobbkezével, Peruchoval (Daniel Ades) rettegésben tartja a körülöttük lévőket. „Kinek a parancsa?” Válasz nincs, mert nyilvánvaló. Ursua összehívja az embereit, hogy visszafordítsa őket, Aguirre ekkor nyílt színi lázadást indít, lelöveti felettesét és a mellette kiállókat, majd átveszi az irányítást. Elkészül az új tutaj, és aztán kikiáltják a Habsburg-ház (a spanyol trónon akkor ők ültek) trónfosztását. Viszont a félelmetes vezér még mindig fenn akarja tartani a látszatot, így névlegesen a legmagasabb rangú jelen lévőt, Don Fernando de Guzmant (Peter Berling) választják meg császárukká – aztán továbbmennek…

aguirre_isten_haragja_1811.jpg

„A szerencse a bátrakra mosolyog, és a gyávákat leköpi.” 

A megpróbáltatások csak fokozódnak. Az eredeti tutajok elvesztése, majd a lázadás és az örvény embervesztesége után a folyton megvaduló ló, a fogolyként tartott Ursua néma tiltakozása és a vezetésre nyilvánvalóan alkalmatlan Guzman tovább rontja a túlélési esélyeket. Ráadásul meg sem tudnak állni, mert közel s távol nincsen szilárd talaj… Aguirre-t viszont mindez nem zavarja, csak azzal foglalkozik, hogy menjenek tovább; aki meg máshogy gondolja, és kinyitja a száját, az bizony gyorsan megrövidül – mondjuk egy fejnyivel. A tutajon összezárt társaságban kiéleződnek a konfliktusok. Az arisztokrácia védettséget élvező tagjai a nagyétkű bábcsászár mellett a két nő, Ines (Helena Rojo), Ursua felesége és Flores (Cecilia Rivera), a lázadóvezér lánya – érdekes módon mindig tökéletes a hajuk, szépségük szinte lenyűgöző, ám a rengeteg férfi szemet se vet rájuk. Herzog nyilván direkt hagyta ki ezt a filmjéből... Aztán ott van a pap, akiről eddig még szó se esett, pedig a nyitánynál lévő szöveg (amit ezúttal magyarul feliratoztak) kijelenti, hogy az ő, vagyis Gaspar de Carvajal atya (a vicces nevű Del Negro) naplójából ismerjük az elátkozott út történetét. Itt egy újabb kitérőt kell tennem: A rendező, aki egyben a forgatókönyvíró, rögtön elárulja, hogy mi lesz a befejezés. Szerintem hatásosabb lett volna, ha meghagyja a sztori végét fedő jótékony homályt, hiszen Aguirre abban az időben alig ismert szereplője volt az Újvilág meghódításának. Mindenesetre Carvajal szerzetes az események középpontjában áll, és ahogy tavaly említettem, bizony gyakran cselekszik a Biblia ellenében. A pap sem bűntelen, Isten szolgája is gyarló ember, aki túl akarja élni; de ez mégsem elég ok arra, amit a kis csónakon érkező bennszülöttekkel művelnek. Plusz a krónikás akkor sem áll ki az igazságért (Ursuáért), amikor megtehetné. Így sosem tudjuk meg, hogy vajon Isten Haragja szembeszállt volna-e az egyház képviselőjével.

„Isten Haragja vagyok. Amerre lépek, a föld megismer és megremeg.” 

Az alap csapat, amiből a főszereplőt is magába foglaló blokk kiválik, azért indult el, hogy megtalálja Eldorádót. Mint ismeretes, az Aranyvárost azóta sem sikerült felfedezni, és a nyitánynál a szöveg tudatja velünk, hogy csak az indiánok találták ki. Bizarr helyzet, mert tudjuk, mi lesz a vége, és ezt párszor még belénk sulykolják, nehogy elfeledjük. De vissza a napszín nemesfémhez: Tehát a gazdagság vágya hajtja őket. Ugyanakkor az emberben természetesen meglévő kíváncsiság is, hiszen a rejtélyes vagyon ott van, ahol még senki sem járt. Közben már a kiindulópont is abszurd, hiszen ha a konkvisztádorok kis csoportja, akik önmagukat nyilvánvalóan erősebbnek és civilizáltabbnak hiszik az őslakosoknál, rátalál a legendás városra, akkor tutira el fogják foglalni és biztosan nem mennek majd vissza, hogy elárulják a helyzetét, illetve megosszák kincseit a hátramaradottakkal. Aguirre tisztában van ezzel, ezért sem akar visszamenni. A szeme előtt Cortez példája lebeg, aki hozzá hasonlóan megtagadta a parancsot, ezért pedig jutalmul elfoglalhatta Mexikót. Kinski figurája sokkal több, mint puszta elmeháborodott gyilkos, ő az örök lázadó, olyan, mint Lucifer Az ember tragédiájában: Megkérdőjelezi Istent, emiatt alászáll a Pokolba… 

aguirre_isten_haragja_0730.jpg

Ha már Pokol, az expedíció elsődleges szenvedői a rabszolgák, akiknek két leginkább megjegyezhető képviselője a pánsípos és a tolmács. Az előbbi egyszerű, vidám kis dala a film teljes második felét végigkíséri, sokszor csak ez hallatszik, először akkor, mikor láthatjuk is, hogy játssza, később a zenéhez már nincs szükség a zenész jelenlétére. A fordító pedig elmeséli Flores-nek, hogy mielőtt rabságba taszították, herceg volt, de most végig kell néznie, ahogy elfogják, elpusztítják a népét, mialatt a pusztítók maguk közt háborúznak azért, hogy ki legyen a főnök. Csupán egy kis mellékalak, mégis micsoda sorsot képvisel! Ő tehát az elnyomott, az elnyomó Aguirre, és ott van még Ursua. Ez a fickó sem éppen szent, hiszen részt vett a kontinens elfoglalásában, látszólag emberségesebben bánik a helyiekkel, mint a társai, ám végső soron részese minden bűnnek, mert nem állítja meg őket. De ha megpróbálná, azzal se nyerne semmit. A hallgatást választó, némán szenvedő férfi az út során kiemelkedik a többiek közül, akik lealjasulnak a túlélésért, ezért aztán fizetnie kell… Hozzá kapcsolódik egy nagyon érdekes, már-már david lynch-i talány, az összeszorított ökle, amiben mintha tartana valamit. Herzog direkt nem kötötte az orrunkra, mindenesetre örök rejtély marad, hogy vajon volt-e valami a kezében, és ha igen, mi? 

„(…) az átkozott csendtől, ami mindig azt jelzi, hogy valakit meg fognak ölni (…)”

Klaus Kinski gyakorlatilag egymaga elvinné a hátán a filmet, de szerencsére erre nincs szükség, hiszen Herzog remekül megírt dialógusai és Thomas Mauch (Fitzcarraldo) emlékezetes képsorai kellőképpen támogatják őt. Viszont el kell mondani, hogy a főhős alakítójának fantasztikus hatása van a nézőre. Aguirre már a külsejével is kilóg a többiek közül, a vonásaiban semmi spanyolos nincs, hosszú, szőke haja, nagy, kék szeme és markáns arca egy nagyon furcsa, ragadozószerű járással társul. Embernek néz ki, de olyan, mintha emberbőrbe bújt bestia lenne, amely billegve járkál, miközben kiválasztja a következő áldozatát. Halkan beszél, túlságosan nyugodt, de aztán kitör: Az elején, mikor a rabszolgákra támad, vagy az összes kiélezett helyzetben, mikor saját alattvalóinak úgy megy neki, akár az ellenségnek. Az egyik legemlékezetesebb és sajátságosan vicces jelenet, amikor egyszerűen ellöki az útjába kerülő lovat – a nála sokkal nagyobb állat pedig hirtelen elterül a tutaj csúszós padlóján. A magyar szinkronban a fenomenális Szakácsi Sándor szólaltatja meg, amely csak tovább fokozza Kinski hatását. 

aguirre_isten_haragja_0511.jpg

Általánosságban a történet a második vízre szállástól magával ragad, a képi világ pedig nagyon hangulatos, egyedi. A megbotránkoztató eseményeket (például a gyilkosságokat) néhány könnyedebb rész szakítja meg (a császár vacsorájának sorsa), és vannak igazán szép jelenetek is (Ines utolsó útja). Nem árulok el nagy titkot, ha elmesélem az utolsó jelenetsort, ami a film egyértelmű csúcspontja: Aguirre egyedül marad a tutajon, halljuk grandiózus gondolatait, miközben emberbőrbe bújt keselyűként lépked a halottak meg a vízi járműre települt majmok között; végül egy felejthetetlen snittben körbejárhatjuk a kísértethajóvá vált alkotmányt, a megsemmisülés fából és levelekből készült, groteszk emlékművét… 

Néhány szót a szereplőkről-alkotókról: Werner Herzog író, producer és rendező volt egy személyben. A Guzmant játszó Peter Berling Kinskihez hasonlóan német földről származott, de róla mégsem lehet annyira könnyen megmondani. Később együtt dolgozott Klaus bácsival és Herzoggal a Fitzcarraldon (ő az Operaház vezetője az elején) és a Cobra Verdén; valamint szerepelt a híres magyar Sátántangóban. A néger rabszolgát, Okellot játszó Edward Roland azóta sem jelent meg filmben, a Flores-t életre keltő Cecilia Rivera pedig összesen még egy alkalommal vállalt mozgóképes munkát, 2008-ban. Aguirre nem Kinski hangján szólal meg, hanem a hozzá rendkívül hasonló Gerd Martienzenén – erről még lesz szó. A pánsípon túli aláfestő zenét a rendezővel gyakran együtt dolgozó formáció, a Popol Vuh szolgáltatta. 

aguirre_isten_haragja_0742.jpg

Érdekességek: Werner Herzog egy kölcsönkapott történelemkönyvben olvasott Aguirre-ről, ez volt a kezdőlökés. Akkoriban tagja volt egy futballcsapatnak, és a forgatókönyvet állítólag két és fél nap alatt írta, amikor meccsekre mentek; de a mérkőzések közben is dolgozott rajta. Az egyik játszma után a csapat lerészegedett, és a Herzog mögött ülő játékos lerókázta a készülő irományt. Azokat az oldalakat lehetetlenség volt megmenteni, az író kidobta őket az ablakon, aztán később bevallotta, hogy nem tudta felidézni, mi lehetett rajtuk. Az események jelentős részét Werner bácsi találta ki, de pár figura tényleg létezett, róluk lesz még szó. A szkript összemossa az 1560-as Ursua-féle expedíciót Francisco de Orellana 1541-42-es felfedezőútjával. Gaspar de Carvajal az utóbbiakon vett részt, igazából sosem találkozott Lope de Aguirre-vel, és bőven túlélte az 1561. évet. Tényleg írt naplót, ennek azonban csak vajmi kevés része került bele a történetbe. 

A teljes stáb csak 8 tagból állt. Storyboard (amikor lerajzolják, hogy kb. hogyan fog kinézni a jelenet, amit felvesznek majd) egyetlen szekvenciához se készült, mindent spontán állítottak be és vettek fel. A legtöbbször próba sem volt, a szereplők improvizáltak, ezért elmosódott a határvonal a valóságos személyiségükként meg a karaktereikként töltött idő között. A nyitányban, mikor a mocsárban a gyaloghintó felborulni látszik, az egyik kéz, ami jobbról megtámasztja a szerkezetet, a rendezőé, aki ugyanúgy benne volt a szituációban, mint a játszó színészei. A költségvetés olyan alacsony volt, hogy az összes résztvevő tutajokon lakott, az egyiken volt egy kis konyha, a filmen látható budi pedig ténylegesen használatban volt. A felvételeket azzal a kamerával csinálták, amit Herzog a Müncheni Filmiskolából lopott. Sosem tanult vagy állt alkalmazásban ott, csak szüksége volt egy felvevőgépre, hogy filmezhessen, a tolvajlást egy percig se tagadta, de azzal magyarázta, hogy ez művészeti alapon járt neki, későbbi alkotásai igazolják. 

aguirre_isten_haragja_2522.jpg

A pánsípos indián egy szellemileg visszamaradott koldus volt, akit Werner bácsi véletlenül talált. Felfogadta, de sokszor problémája akadt vele, mert ez a pasas nagyon félénk embernek bizonyult. A szegényes költségvetés miatt a rendezőnek az óráját meg a cipőjét is el kellett cserélnie, amikor már nem maradt mivel fizetni az élelemért. Az utolsó jelenetsorban szereplő majmokkal is meggyűlt a készítők baja. Először a beszerzésükkel megbízott alakok megpróbáltak lelépni a pénzzel; de Herzog állatorvosnak adva ki magát, lefoglalta az állatokat; akik állítólag mind őt, mind Kinskit többször megharapták. A forgatás végén ezeket az apró emberszabásúakat szabadon engedték. A direktor áldozatul esett egy tűzhangya-támadásnak, mikor machetéjével akart kivágni egy fát. A szorgos rovarok elözönlötték és elmondása szerint vagy 150-szer csípték meg, ami miatt lázas lett és ágynak dőlt. A természet élettelen formában ugyanúgy akadályozta az Isten Haragjának készítését, ugyanis a cselekményben elsodort tutajokat tényleg elvitte az Amazonas áradása. Az elveszett vízi járműveket és az utána készült nagyobb tutajt ugyanúgy a stáb tagjai készítették, ők végezték a kaszkadőr-feladatokat is, stb. A történetet időrendi sorrendben vették fel, mert Herzog úgy érezte, ugyanúgy haladnak a folyón, ahogy a felfedezők a sztoriban. A fán rekedt hajó eredetileg egy mellékszál része lett volna, ami az említett Francisco de Orellanára utalt volna; de végül az egészből csak ez a kis részlet maradt meg. Elvileg, bár a néző is látja, a hajó hallucináció. Gonzalo Pizarro, aki elindítja Ursuát és Aguirrét az útjukra, igazából a cselekmény kezdete előtt 12 évvel, 1548-ban meghalt. A Biblia „káromlásáért” járó büntetés meg a fa tetején lévő hajó más expedíciók leírásaiból származó részletek, magyarul ezek is megtörténtek. 

Ahogy a bevezetőben írtam, ez volt Kinski és Herzog első közös munkája. Utóbbi eleve az előbbinek írta Aguirre alakját, mert nem ez volt az első találkozásuk. Kinski ugyanis kezdő színészként a Herzog-család házában bérelt szobát, és három hónapnyi ott tartózkodása során őrült, sokszor ijesztő viselkedésével maradandó hatást tett a későbbi rendezőre. Hosszú évekkel később az immár filmmel foglalkozó Werner elküldte az írását a nála 22 évvel idősebb Kinskinek. Állítólag ezt történt: „Hajnali 3 és 4 között csöngött a telefon. (Felvettem és) pár percig eltartott, amíg rájöttem, hogy ez az artikulátlan üvöltözés Kinskitől származik. Úgy egy óra után jöttem rá, hogy azt akarja megértetni velem, mennyire tetszik neki a szerep.” A különleges járásmód, amit Aguirre alkalmaz, Herzog találmánya, szerinte rákra emlékeztet, és azt hívatott jelezni, hogy a lázadó vezér púpos. A lépéseiben megfigyelhető, hogy sántít, ez egy történelmileg hiteles részlet, az igazi Isten Haragja egy háborús sérülés miatt húzta az egyik lábát. A rövid, de hatásos beszédek szintén az igazi alakra voltak jellemzőek, ahogy az őrületre való hajlam is. A tőle elhangzó „Mi a trón, ha nem egy pár deszka, bársonnyal bevonva?” egy Napóleon-idézet. 

aguirre_isten_haragja_2293.jpg

Kinski alakjának ruháján számos bőrpánt látható, jelképesen ezek tartják őt össze. Az igazi Aguirre mellett az 1964-ben Zanzibáron lázadó John Okello is inspirációul szolgált a címszereplő megalkotásához. Herzog ismerte Okellot, akinek az egyik könyvét kellett volna lefordítania. Rá utal még a néger rabszolga neve. A rendező meg a főhős alakítója szinte azonnal összezördültek, mert mind a ketten másként gondolkoztak arról, hogyan kellene megformálni Isten Haragját. A főszínész emiatti dühkitörései eléggé megviselték a stábot meg a statisztáló indiánokat. Ezen kívül igen veszélyesen viselkedett, az egyik kemény éjszaka például fogta magát és puskával kezdett lövöldözni a stábtagok kunyhójára, mert zavarta, hogy hangoskodtak kártyázás közben. A három lövés egyike levitte egy mellékszereplő ujja hegyét. Herzog elkobozta a puskát és a mai napig megvan nála. A partra szállós jelenetnél, mikor az üres falut rohamozzák meg, Kinski a nála lévő karddal fejbe csapta az egyik kollégáját, akit csak a rajta lévő sisak védett meg a haláltól. 

aguirre_isten_haragja_0690.jpg

Klaus bácsinak elege lett az egész filmből és arra készült, hogy otthagyja a produkciót. Herzog viszont megfenyegette, hogy ha így tesz, akkor lelövi, aztán öngyilkos lesz. A direktor később azt nyilatkozta, hogy tényleg készen állt megtenni ezt, tudva, hogy a hatóságok valószínűleg úgyis vadászbalesetként könyvelték volna el a dolgot. Kinski később azt állította, hogy fegyverrel kényszerítették a munkára, de Herzog ezt tagadja. A korábban általam leírt összezördülés az alakítás milyenségével kapcsolatban arra késztette Werner bácsit, hogy manipulációval érje el, amit akart. A szőke főhős életre keltője ugyanis azt gondolta, Aguirre-t dühöngő őrültként, ordítozva kell megformálni. Herzog minden jelenet előtt direkt feldühítette Kinskit, aztán megvárta, amíg kiüvöltözi magát, elfárad és aztán kapcsoltatta csak be a kamerát. A lezáró szekvencia felvételekor vagy másfél órán át hagyta, hogy Klaus bácsi kiabálva, teljesen nyilvánvalóan játssza az őrültet, és miután végül már nem maradt ereje a további üvöltözésre, akkor hozta össze azt, amit a filmben láthatunk. A színészek elvileg 16 különböző országból származtak, ezért az összes dialógust angolul vették fel. Az eredeti hangsáv viszont rossz minőségű lett, ezért később mindenkit átszinkronizáltak németre. Kinski azonban túl sokat kért volna a hangja használatáért, ezért helyette Gerd Martienzen szólaltatja meg Isten Haragját. Kettejük orgánuma annyira hasonló, hogy szinte lehetetlenség észrevenni a cserét. 

Pár megfigyelés a képek készítése közben: Amikor a vasakat gyűjtik össze az új utazó-eszközhöz, Aguirre ugyanolyan unottan veszi fel az üres vödröt, mint a halott rabszolga kezére erősített bilincset. Ursua tárgyalásán a címszereplő helyezkedik el a legmagasabban: legalul a tömeg, aztán a vádlott, utána a „bíróság”, felette a névleges császár, és a csúcson a hatalom igazi gyakorlója. Látványos, ám érthetetlen, hogy az üres falu „ostromakor” Kinski alakja miért veszi le a sisakot, ami a játékidő 90 %-ában rajta van. Ez egy harci szituáció, mégis fejvédője nélkül rohan előre, majd csak akkor teszi fel, amikor már elmúlt a veszély. Lehet, hogy véletlenül történt így, talán azért, hogy meg lehessen különböztetni Aguirre-t a többiektől, de még akár az őrületére is utalhat, mert fittyet hány az esetleges halálos veszélyre. Carvajal atya egyetlen történelmileg hiteles tette az, amikor meg akarja téríteni a pogányokat. Számomra rejtélyes Guzman halála. Bár igazából meggyilkolták, itt hosszas nézelődés után se találtam rajta külsérelmi nyomokat. Megfojtották? Érdekes, hogy Isten Haragja nem akar nyilvánosan példát statuálni Ursua kivégeztetésével. Vajon miért csinálják úgy, hogy senki se lássa? A felesége ezek után tényleg a férfiak prédájává válhatna, de ez se történik meg. Lehet, hogy az éhség annyira leköt mindenkit, hogy rá se hederítenek a nőre? Aguirre általában nem néz rá arra, aki hozzá beszél, főleg ha olyat mondanak neki, ami ellenére való. 

aguirre_isten_haragja_1649.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Lope de Aguirre (1510-1561) 

Emberei úgy hívták, hogy Az Őrült, önmagát Isten Haragjának, A Szabadság Hercegének, Tierra Firme Királyának neveztette. (Tierra Firme a Karib-tengert és a Mexikói-öbölt keretező kontinentális terület déli része.) Egy katonai puccs során szembefordult Pizzaroval, akivel a filmben nincs konfliktusa. Az említett sántítást a Chuquingánál vívott ütközetben szerezte, emiatt a hibája miatt társai folyton gúnyolták. A lányát valójában Elvirának hívták, és tényleg mindketten részt vettek Pedro de Ursua expedícióján, amit azonban azzal a titkos céllal indítottak, hogy az inkák elleni hadjárat veteránjait összegyűjtsék és elvigyék az újonnan meghódított földről, nehogy balhézzanak. Aguirre akkor fordult Ursua ellen, mikor amaz nem engedte neki, hogy az expedícióra magával vigye a szeretőjét. Az igazi Guzman a társa volt ebben az összeesküvésben, de aztán ugyanúgy végezte, mint Ursua - megölték. A filmben is szereplő levelet tényleg elküldték, ebben Perut független államnak nyilvánították. Miután a lázadók megszereztek néhány földterületet, a spanyolok erélyesen felléptek ellenük és az utolsó akciójuknál körbevették őket. A királyi sereg felajánlotta, hogy ha megadják magukat, sértetlenül távozhatnak, ebbe szinte mindenki belement, csak Aguirre nem. Ő ehelyett meggyilkolta Elvirát, mondván „annyira szeretem, nem akarom, hogy barbárok ágyasa legyen”, de azokat az egykori követőit is levágta, akik megkísérelték letartóztatni. Egykori urai mégis elfogták, lefejeztették, felnégyeltették, és a testrészeit szétküldték a közeli városokba, elrettentő példa gyanánt. A történészek és művészek szemében a spanyolok által uralt Amerika kegyetlenségének és áruló természetének jelképévé vált. 

aguirre_isten_haragja_0572.jpg

Gaspar de Carvajal (kb. 1500–1584) 

Dominikánus-rendi szerzetes volt, aki hírnevét azzal szerezte, hogy feljegyezte Francisco de Orellana expedícióját. Művének teljes címe: Beszámoló a híres Grand-folyó nemrégiben történt felfedezéséről, amit nagy-nagy szerencsével Francisco de Orellana kapitány talált meg. Ebben napló-szerűen benne vannak a küldetés eseményei, pontos dátumokkal, információk a folyó mentén élő bennszülött települések nagyságáról és elhelyezkedésükről, valamint az indiánok harci taktikáinak, rítusainak, szokásainak, szerszámainak leírása. Ez a könyv sokáig ismeretlen volt, nyomtatásban először csak 1895-ben jelent meg. Carvajal és az expedíció többi tagja tudtán kívül megfertőzte a bennszülötteket európai vírusokkal. Antonio Vieria író 1842-es becslése szerint az 1600-as évek első felében több mint 2 millió indián halt meg az általuk bevitt himlő, malária vagy sárgaláz következtében.  

Vissza a fikcióhoz, két idézet következik két könyvből. 1001 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz: „(…) ez az eposzi kalandfilmje, a rendező impulzív, elhivatott színészével, Klaus Kinskivel hozta meg számára a nemzetközi elismerést. (…) Nyugtalanító parabola, amelyben felfedezhetjük Herzog allegóriára, metaforára, fekete humorra és groteszkre való hajlamát, vonzódását az elidegenedés, a rögeszmék és a társadalmi romlás témája, a környezetre kivetülő emberi gyarlóságok ábrázolása iránt. (…) Peru távoli helyszínein kevés pénzből forgatni sok problémával jár, de Herzog bizalma (…) a gyakran dühöngő Kinskiben izgalmas és ijesztő hátteret ad a filmnek. (…) A valódi feszültség kétségtelenül hozzájárult a film hőfokához. (…) Igaz, Kinski lenyűgöző jelenléte erősen uralja a filmet, mégis Herzog kérlelhetetlen látásmódja biztosítja a hallucinációkat idéző, hipnotikus hatást.” 

aguirre_isten_haragja_0421.jpg

Új Oxford Filmenciklopédia: „Talán a legizgalmasabb pophangzást a moziban a Popol Vuh nevezetű német formáció érte el, amelyet 1969-ben alapított Florian Fricke. A Popol Vuh különösen gyümölcsöző együttműködést alakított ki Werner Herzog német új hullámos rendezővel; a kapcsolat 1972-ben kezdődött az Aguirre, Isten haragja (…) című filmmel, melynek lassú lüktetésű, instrumentális és elektronikus basszusalapja fölött a keleti vallásos zenére emlékeztető éneket ad elő egy nagy kórus, (…)” „A 16. századi gyarmatosító kalandor, Lope de Aguirre életéről szóló Aguirre, Isten haragja (1972) című film (…) A természettel és Istennel szembeni nyílt és képtelen dacból Aguirre (Herzog gyakran szerepeltetett színésze, az utánozhatatlan Klaus Kinski alakítja) elhatározza, hogy meghódítja El Dorado mitikus királyságát. A film szereplői az Amazonas-menti őserdő kellős közepén is ragaszkodnak az udvari pompához, ami a filmet egyszerre teszi a gyarmatosítás paródiájává és kritikájává. A szélsőséges kamerabeállítások és a hosszú snittek segítségével Herzog látható teszi az őstermészetet mint olyan ellenséges és félelmetes erőt, mellyel szemben törpévé lesz, sőt el is bukik a gyarmatosító.” 

Az Aguirre, Der Zorn Gottes megközelítőleg 370 ezer dollárnyi márkából készült, ennek egyharmada Klaus Kinskinek ment el fizetség gyanánt. A nyugat-német Hessischer Rundfunk tévécsatorna volt az egyik támogatója, amely a mozis premier napján sugározta a kész alkotást. A rendező szerint ez okolható a rossz hazai bevétele miatt, Németországon kívül viszont hatalmas sikereket ért el, hamar kultfilmmé vált. Saját korában és az azóta eltelt 47 év alatt mindig pozitív megítélésnek örvendett, sőt, hírneve nőttön-nőtt. 1973-ban elnyerte a Német Filmdíj Legjobb Egyéni Teljesítmény: Fényképezés kategóriájának trófeáját, három évvel később a Francia Filmkritikusok Szindikátusa megszavazta a Legjobb Külföldi Filmnek. Ugyanebben az évben a Belga Filmkritikusok Szövetségének Grand Prix-díjával jutalmazták, 1977-ben pedig az Egyesült Államok Nemzeti Filmkritikus Társasága ítélte oda neki a Legjobb Fényképezésért járó kitüntetést. Többek között olyan mozikat inspirált, mint az Apokalipszis most

aguirre_isten_haragja_2653.jpg

Érdemes látni, mert ilyen szintű színészi játékot ma már aligha találhatunk egy mozgóképben. Megmutatja, hogy szinte semmi pénzből, nagy odaadással és akarattal varázsolni lehet. Láthatjuk, hogy a természet vad szépségéhez foghatót az ember képtelen teremteni, és hogy a dzsungellel senki sem dacolhat. Elénk tárják, hogy aki istennek kiáltja ki magát, azt végül mindig porba sújtja a kozmikus rend; és hogy az, aki Isten akaratára hivatkozva követ el gaztetteket, ugyanúgy megbűnhődik, mint az általa barbároknak, hitetleneknek és tudatlanoknak nevezettek. Az Aguirre éppen megfelelő hosszúságú, pont eléggé hihető és igencsak emlékezetes élmény. Most már tapasztalatból mondhatom, hogy többször is érdemes leülni elé, a második alkalommal se veszített az erejéből. Talán majd harmadszorra, de az már a jövő zenéje… 

Pontozás: 

imdb: 8/10 

Szerintem: 5/5 

A tervem ennek a filmfolyamnak a befejezése, így hátra van még a Woyzeck, amit már láttam; a Cobra Verde, amit csak a Fitzcarraldo utáni nyomozás során ismertem meg, még nem volt hozzá szerencsém; majd lezárásként a Legkedvesebb ellenségem, amely ezeknek a forgatásairól szól. Lehet, hogy ebben a sorrendben nézem meg őket, majd kiderül.

Ha tetszett a cikk, nézd meg a könyvemet!

Szólj hozzá!

Címkék: dráma történelmi


2019.07.09. 21:57 Tévésámán

És aztán indulok (And Then I Go, 2017)

and-then-i-go-0-230-0-345-crop.jpg

A bejáratott megérzés, a figyelemfelkeltő cím és a port.hun leírt homályos történet mind azt sugallták, hogy ezt látni kell – és kb. már az ötödik percben úgy éreztem, hogy igen, ismét jó lóra tettem! 

Edwin (Arman Darbo) középiskolás az Egyesült Államokban. Kicsi, gyenge, lányos külsejű, éjjelente képtelen aludni, egyedül csak a rajzoláshoz van tehetsége, de ezt a tudását parlagon hagyja. Kívül áll mindenen és mindenkin, mindössze egyetlen barátjával, Flake-kel (Sawyer Barth) értik meg egymást – vagy legalábbis olyan, mintha… A többi nagyobb és erősebb fiú gyakran beléjük köt, ezért verekedni kényszerülnek; úgy általában semmit se csinálnak, és Edwin sodródik. Nincsenek vágyai, nincsenek álmai, csak az elviselhetetlen mindennapjai vannak. Aztán Flake egy nap megmutatja neki, hogy az apja beszerzett néhány puskát otthonra, csak mert miért ne? Kezükbe veszik az üres fegyvereket és a nagyobb fiúnak rögtön megszületik a fejében az ötlet, hogy itt az idő visszavágni. Hősünk minden mindegy alapon beszáll, viszont ez csak éppen annyira érdekli, mint bármi más. Közben a környezetében lévő felnőttek (majdnem) mind próbálkoznak, hogy jobbá tegyék Edwin közérzetét, de ennyi nem elég. Minek kellene történnie, hogy a fiú végre elkezdjen élni? 

Nehéz szpojlerek nélkül beszélni erről, mert alig történik valami látványos, ám közben folyton ott a lehetőség, hogy a két srác végrehajtja a véres tervet. Viszont szeretnék kedvet csinálni ehhez a műhöz, mert azt gondolom, érdemes látni, úgyhogy lesz, ami lesz, leírom, amiket gondolok. 

Amikor jobban belegondolok, nem akarok visszamenni a középiskolába; viszont van valami megfoghatatlan nosztalgia egy jól megalkotott középsulis filmben, ezért, ha egy ilyet megnézek, rögtön magával ragad. Márpedig az összes ilyen középpontjában valamilyen különc gyerek áll, tulajdonképpen róla szól az egész, de közben nem csak róla. Két példa a műfajból: A Junoban egy Edwin-korú lányról regélnek nekünk, a Nulladik órában egy csapat hozzá hasonló tini a főszereplő. Mindannyian követnek el hibákat, de mindannyiukkal együtt tudunk érezni, hiszen mi is voltunk ennyi idősek, tudjuk milyen, ha nem akarunk beszélni arról, ami velünk történik; ha a többiek seggfejként viselkednek velünk; vagy ha rájövünk, hogy attól, hogy valaki egy bizonyos módon néz ki, korántsem biztos, hogy hülye. Edwinnél látszólag nincs ok arra, hogy a szociális létra legalján legyen. Viszonylag normális külsejű, csendes, nyugis fiú – Flake viszont épp az ellentéte. Erős, de nem eléggé; tele van dühvel és elfojtott érzelmekkel. Ő a nagyobb, és rossz hatással van a kisebbre - de ki lehetne rá pozitív hatással? Diáktársaival alig érintkezik, a családját legszívesebben elkerülné, és az az ijesztő, hogy mégis valamiképp elvan ebben a lehetetlen szituációban. A legérdekesebb benne az, hogy olyan, mintha a ’90-es években élne: úgy öltözködik, nincs löködős telefonja, nem lóg egész nap a fészbúkon (azt már csak személyes megjegyzésként teszem hozzá, hogy se fültágítója, se tetoválása, nem iszik energiaitalt és nem is cigizik); ehelyett kint van a szabadban, csak bámulja a nagy semmit, vagy a haverjával lóg együtt és tervezgeti a megtorlást. 

and-then-i-go-1.jpg

Az alapvetően kevésbé kellemes téma (egyedüllét, elidegenedés [ez nem saját gondolat], kitaszítottság érzése) ellenére az És aztán indulok első fele kifejezetten szórakoztató. Szinte mindenki káromkodik, ez valódivá varázsolja a szituációkat; a fiúk meg az apukáik húzzák egymást; ezeken sokszor jót nevettem. A verekedések elég reálisak, a konfliktusok átélhetőek, és ha már legalább kétszer annyi idős vagy, mint a főszereplő, akkor a szülők helyzetébe is bele tudod képzelni magad – ezek hitelessé teszik a drámát. Bár a kissrác reakciói egyes dolgokra totál logikátlanok (pl. tényleg nem tud semmit a piknikasztalon megjelenő „tárgyról”, csak sejtései vannak, mégis úgy tesz, mintha ő lenne a hibás; a labdás dolgot meg nyugodtan elmondhatná, nem az ő hibája volt, ehelyett kussol), de annyi idősen nem az agyunkkal, hanem a hormonjainkkal meg az érzéseinkkel döntünk, ennek a megjelenítése is tetszett. Aztán itt az állandó konfliktusforrás, a felnőtt és gyerek, ezt háromféle formában ábrázolják: A két fiú viszonya a szüleivel (Flake esetében ezt csak éppenhogy érzékeltetik, de eléggé egyértelmű), Edwin viszonya a tanáraival (mind az igazgató[helyettes?], mind a rajztanár [?] nagyon rendes vele) és az ominózus labdás eset a parkban (na, az tényleg vérforraló szemétség). Szerintem az utolsó esetet leszámítva a „nagyok” alig hatnak bármiképpen Edwinre. 

Az igazi problémát a többi gyerek jelenti. Ha megfigyeljük, a játékidő alatt a főszereplő mindig szembemegy a tömeggel, ez kitűnően jelzi, hogy ő bizony nem tartozik közéjük. A másik hasonló metafora az „elátkozott” szekrényajtó, ami neki nem nyílik ki, de másoknak igen. Egy szinte elsikkadó részlet a büntetésnél lévő srác, aki mindenfajta provokáció nélkül köt bele Edwinbe, aztán később rágalmakat terjeszt róla – Flake még meg is kérdezi a neve hallatán, hogy ki ez a gyerek? Mert tényleg gyakorlatilag nem ismerik egymást, mégis nekimegy a két fura fiúnak. Akik aztán megpróbálnak – korántsem lovagiasságból – ringbe szállni egy alsóbb osztályos kitaszítottért, Hermanért (Dallas Edwards). A kis dagi koma akkor válik igazán lényegessé, amikor a főhős meglátja benne saját maguk tükörképét; a néző pedig rájön: Herman példája megmutatja, hogy nem lehet megoldani ezeket a dolgokat. Mindent megpróbál, hogy visszavágjon vagy megállítsa az őt zaklató erősebb fiút, mégsem jön össze. Te ebben a helyzetben csöndben tűrnél vagy a lehető leghatásosabb módszerhez nyúlnál? 

and-then-i-go-2.jpg

„Azt tudom, hogy valakinek tennie kell valamit.” 

Érdemes megvizsgálni Edwin és Flake „barátságát” is! Gyakorlatilag semmiféle kedvesség vagy pozitív megnyilvánulás nincs közöttük, csak állandóan együtt lógnak, mert egyikük se tud jobb alternatívát. Ahogy az előbbi fiú anyukája megjegyzi, ötéves koruk óta ismerik egymást, és ahogy fentebb megjegyeztem, Flake-nek nyilvánvalóan negatív hatása van az amúgy túlságosan befolyásolható főszereplőre. Ugyanakkor Edwin barátként nagyon szereti Flake-et, még ha neki személyesen nem is mutatja ki; de a képernyő előtt ülők meg a szülei láthatják. Aztán a fiúk egymás ellen fordulnak, mert nincs senki más, akin kitölthetik a haragjukat, ám megint összefognak, mert igazából még csak haragudni se tudnak a másikra. 

A témában újításnak számít, hogy a központi alak milyenségére nem lehet magyarázatot találni. Nem a szülei vagy a tanárai hibája és az összes többi gyerek sem elsődlegesen rá „vadászik”. Nincsen kisállata, nincs hobbija, nem hallgat zenét, nem néz tévét, nincs célja az életben. Mindenre rábólint, neki minden mindenhogy jó, sose lép fel a saját érdekében, mert tulajdonképpen ilyen nincs is. Ellenben minden, ami számára hatalmas dolog, az valójában apróság, ilyen a makacs szekrényajtó vagy a labdás eset (na jó, az végülis tényleg fontos az öccsének). Az se izgatja, hogy mibe rángatják bele, tesz a következményekre, a holnap és a ma ugyanúgy hidegen hagyja. Szóval valami nincs rendben vele – kamasz… 

and-then-i-go-5.jpg

A film igen egyedi módon az Edwin körül játszódó eseményeket olyan pár pillanatra látható képekkel vegyíti, amik teljesen hétköznapi dolgokat ábrázolnak: az ég, az üres iskolai osztály, a tó felszíne, stb. és ezek attól lesznek olyan feltűnően szépek, mert nincsen rajtuk ember. Máskor a nyüzsgő folyosót, a vonatoktól hangos vasúti átjárót vagy egy verekedést láthatunk, amik zajosak és sok szereplőt mozgatnak; ezek meg a „természeti képek” között éles kontraszt van, de mivel utóbbiakat olyan rövid ideig, elszórtan mutatják és ugyanaz a színviláguk, mint az előbbieknek, ezért ez a film nézése közben fel se tűnik. Fontos jelkép a vitorlás, ami az elmúlt boldogságot jelképezi. Egy pici részlete ott van a nyitánynál, aztán láthatjuk teljes egészében, de letakarva, végül ahogy a végkifejlet felé haladunk, többször feltűnik a napos égre meredő vitorla víziója. 

NAGY SZPOJLER ITT 

Annak ellenére, hogy a film 2017-es, tehát az elmúlt 5 évben játszódik, a fiúk éjjel kétszer is be tudnak lógni a suliba, ahol nincs se kamera, se őr, se semmi. Eljön a péntek és a gyűlés a tornateremben, és az ezt követő néhány perc elképesztően intenzív. Edwin egyszer sem szólal meg, csak az arcát láthatjuk, miközben cselekszik, és Arman Darbo olyan fantasztikusan játszik, hogy azonnal elkezdünk izgulni, azon tanakodni, hogy vajon mit érezhet, mit gondolhat a karaktere most? A csúcsjelenetben végül mindketten önmagukhoz híven cselekszenek, Edwin nem lő, Flake pedig végül mégsem fordítja a fegyverét az egyetlen igazi barátja ellen. A szőke srác túléli az egészet, de a szíve szakad meg a másikért, akit leterít egy kiérkező rendőr (?) golyója… A filmnek innentől nincs vége, csak egy szép emléket láthatunk a múltból, a stáblista végén pedig a tó hangjait hallhatjuk. 

SZPOJLER VÉGE 

Pár mondatot a színészekről: Az egyetlen ismerős arc az apukát alakító Justin Long (pl. Aki bújt, aki nem), aki azonban csak mellékszereplő. A felnőttek közül a legjobb az anyukát játszó Melanie Lynskey, aki számomra a második legfontosabb figura. Sawyer Barth tulajdonképpen szintén mellékszereplő, a pálmát egyértelműen Arman Darbo viszi, aki fiatal korát meghazudtoló hitelességgel játszik. Egyébként minden figura élő, ízig-vérig valódi alaknak tűnik, senki sem hiteltelen vagy kirívó. A készítőkről: A rendező Vincent Grashaw-nak ez a második nagyjátékfilmje. A történet alapjául Jim Shepard 2004-es regénye, a Project X szolgált; a forgatókönyvet Shepard és Brett Haley (az egyik társproducer) írták. 

and-then-i-go-4.jpg

Érdekességek: Az And Then I Got bemutatták a mozikban (persze nálunk nem), és bár a bevételéről nem találtam adatokat, a kritikusoktól csakis pozitív visszajelzéseket kapott. Három díjat nyert: Az Év Filmje lett a New Hampshire Filmfesztiválon, a Róma Nemzetközi Filmfesztiválon a Legjobb Filmnek és a Legjobb Belföldi Történetmesélésnek járó trófeákat szerezte meg.

Nekem nagyon tetszett az És aztán indulok: Egyrészt átélhetően és reálisan mutatja be egy meg nem értett kamasz mindennapjait, másrészt letaglózó erejűen tár elénk egy sajátos egyesült államokbeli ismétlődő tragédiát. Mindezt szép képekkel, csodás színészi alakításokkal és életszerű párbeszédekkel teszi. Kár, hogy ehhez hasonló alkotásokat nem vetítenek a hazai filmszínházak – mondjuk valószínűleg senki se lenne kíváncsi rájuk, ha közben lehetne nézni az Ismert Cím 4-et vagy a Jól Bejáratott 5-öt… 

Pontozás: 

imdb: 6.2 

Szerintem: 5/5 (Meg kéne nézni még egyszer…) 

A következő cikk valószínűleg egy Terry Gilliam-alkotásról szól majd, de hétvégén visszatérek az eredeti tervemhez és tovább haladok a Herzog-Kinski-filmográfiával.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2019.07.04. 18:13 Tévésámán

Az álom hangja (Burden of Dreams, 1982)

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_210.jpg

Sok film létrehozásáról készülnek felvételek a kulisszák mögött, főleg azóta, hogy mindent kiadnak dvdn. Régen viszont ez még nem volt természetes, és manapság sem jelenti azt, hogy a felvételek felvételeiből össze lehet rakni egy önálló, teljes értékű alkotást. (Pláne nem akkor, ha mindenütt csak nagy kék meg zöld vásznakat látunk…) Most spontán mindössze két ilyen ugrik be, az egyik A Karib-tenger kalózai 2. dupla dvdn lévő kis híján egy órás film, a másik Az álmok birodalma. Legutóbbi cikkem kapcsán viszont megjött a kedvem hozzá, hogy részletesebben megismerkedjek a Fitzcarraldo forgatásával, úgyhogy utazzunk vissza az Amazonas-hoz, hogy meghallgassuk Az álom hangját… 

Ez a picit több mint másfél órás alkotás a Fitzcarraldo kistestvére, mert bár ténylegesen bemutatja, hogyan készült a mozi, a hangulata meglepően hasonló a témáját adó műéhez. Ezúttal viszont a főszereplő nem az operabolond ír, hanem a megszállott német, Werner Herzog. A legtöbbször azt látjuk, amint ő beszél arról, éppen mi a helyzet, vagy amint instruálja a színészeit meg a statisztákat, irányítja a munkát, tárgyal, építettet vagy éppen romboltat. Mellette a legtöbbet a narrátor Candace Laughlin kellemes hangját hallhatjuk. Ahogy az elkészült mozinál, az emberi beszédet itt is természeti képek festik alá. 

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_080.jpg

„- Mit csinálsz majd, ha végeztél ezzel a filmmel?

  - Asszem nem szabadna több filmet csinálnom. Inkább be kéne vonulnom a zártosztályra.” 

Lássuk, mik derültek ki a játékidő alatt (saját megfigyelések): Sehol sem említették, de 1979-ben, amikor a Fitzcarraldo első verziójának forgatása megindult, Peru és Equador éppen egy kisebb háborúra készült. Ezen felül az őserdő kaotikus harmóniáját a fokozatosan terjeszkedő olajcégek is zavarták; a „barbár” indiánok pedig képtelennek bizonyultak erővel vagy joggal fellépni a természetet kirabolni készülők meg a háborús uszítók ellen. Az őslakosoknak ugyanis nincs papírjuk arról, hogy birtokolják, ami az övék, mert az mindig az övék volt. Eddig… A narráció felvételekor 1982-ben járunk, ekkor elhangzik, hogy „ha ilyen ütemben folyik a pusztítás, 2010-re az Amazonas vízgyűjtő területe teljesen csupasz lesz”. Szerencsére ez még korántsem következett be, de a wikipedián feltüntetett 1978-as és 2018-as adatok összevetése alapján kijelenthető, hogy attól az időtől, amíg Herzog elkezdte a forgatást, a mai napig kb. 400 000 négyzetkilométernyi őserdő tűnt el. Ez több mint négy jelenlegi Magyarországnyi terület…

A fizikai munkára, illetve statisztálásra felvett őslakók különböző törzsekből származtak. Azonban az esőerdő indiánjait összefogni akaró, a megszállókkal szemben valamiféle ellenállásra készülő törzsszövetség a narráció szerint ekkoriban jött létre. Adtak egy fura, homályos okot arra, miért nem tetszik nekik a készülő Fitzcarraldo (szerintük az európaiak majd azt hiszik, akkoriban halomra gyilkolták itt őket, ami nem igaz), viszont hamar kiderül, hogy a fő motivációjuk tulajdonképpen mégsem ez. Werner bácsi kezdetben 2x annyit fizetett, mint amennyi az indiánok normál bére volt bármilyen hasonló munkakörben; akadt olyan törzsfő, akinek ez tetszett. A szövetség emiatt ment nekik. Pletykákat terjesztettek a stábról, gyilkosoknak, erőszaktevőknek állították be őket és a főszereplő elmondja, ez biztosan azért történt, mert ők voltak az egyetlen olyan célpont, amivel szemben az összefogott őslakosok valószínűleg úgy érezhették, hogy eséllyel léphetnek fel… Elhíresült, hogy a filmesek táborát felégették. Nos, itt elhangzik, hogy ez már csak azután történt meg, hogy mindenki régen elhagyta a helyet. Tehát nem úgy kell elképzelni, hogy a fegyveres harcosok éjjel körbeállták a kunyhókat, felcsaptak a lángok és mindenki menekült. Herzog maga küldte el a legtöbb stábtagot, mert érezte, hogy veszélyben vannak; aki hátramaradt, azt végül a vendéglátók szólították fel a távozásra. A felperzselés igazából (nekem legalábbis így tűnt ki) a pletykák elhallgattatására/az emlékek eltörlésére történt. 

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_041.jpg

Kis technikai érdekességek a Burden of Dreams kapcsán: A hangulatos kísérőzene a Fitzcarraldohoz hasonlóan főleg a dél-amerikai kontinens muzsikájából és operából áll össze, de itt több valódi Amazonas-menti „slágert” hallhatunk. A munkások, statiszták arcait, testrészeiket láthatjuk, Herzog hangjával. Szinte alig mutatják a színészeket, mindenki csak pár mondatnyi szereplési lehetőséget kapott (Claudia Cardinale még ennyit se). A Burden… munkálatait vezető Les Blanknek még időben, a megsemmisítés előtt sikerült szereznie pár tekercsnyi anyagot, amin látható az eredeti Fitzcarraldo, Jason Robards és az akkor még a történetben szereplő segédje, a bukott színész Wilbur, akit Mick Jagger játszott. Anno megjegyeztem Klaus Kinskiről, hogy szerintem ijesztő figura volt és valahogy hihetetlen, hogy a gyerekek kedvelik, de Robards sem túl megnyerő szakáll és bajusz nélkül (hát igen, én csak a Volt egyszer egy Vadnyugatban láttam őt), viszont fagyit/jégkását csinál a srácoknak a jégből. Ez azért jó ok arra, hogy kedveljék, jobb, mint hogy zenét játszik nekik. 3 jelenete van Mick Jaggerrel: A templomtoronyban, mikor verik a harangot; a szponzorok összeszedését célzó bálban, csak hogy ott vannak az elején és még egy, amikor beszélgetnek. A legendás Gördülő Követ nézve az utolsó szekvenciában egyből beugrott a fia játéka a Bakelitből… 

„Ha abbahagyom ezt az egészet, akkor álmok nélküli ember leszek.” 

Az álom hangját az avatja önálló alkotássá, hogy inkább Herzog történetét meséli el, mint a Fitzcarraldoét. A tényleges forgatásból, amikor a színészek szöveget mondanak, talán ha 25-40 percnyit láthatunk, a többi az mind a környezet, az emberek, az állatok, a természet bemutatása. Félelmetes az a technika, ahogy a peruiak a homlokukra erősített köteget használják hatalmas súlyok mozgatásához. Jelenlegi munkakörömből eredően valamennyire át tudom érezni a helyzetüket… Kövezett utak sehol nincsenek, de Coca-Cola meg Mickey egér van. Korábban azt állítottam, hogy három hajó volt. Most látszik, hogy ez igaz: Az, amelyiket a történet szerint felújítanak, egy 1902-es gőzös, aminek a fedélzetén anno még egy háborút lezáró békeszerződést is aláírtak. Kolumbiából hozták vízen a forgatás első helyszínére, Iquitos-ba, közben toldozni-foldozni kellett, hogy egyáltalán ne süllyedjen el. A másik, amit a folyami utazási részekhez használtak, 1906-os, szintén roncsból építették fel tökéletes állapotúra. Az Amazonas vízszintjének alakulása miatt azonban az egyik járgány megfeneklett, a másik meg ugye a hegyen próbált átkelni, ezért tényleg lett egy harmadik, ami egy nagy uszály és több kis csónak összeépítéséből lett. Ezt csak arra használták, hogy olyan illúziót keltsen, mintha Kinski a másik kettő valamelyikének a tetején lenne, vagyis mégsem nevezhető igazi makettnek. Mondanom sem kell, hogy az az információ, miszerint ez ment volna le a „halálfolyamon”, hamis. 

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_150.jpg

A mozi: illúziókeltés, ennek megfelelően le lehetett volna forgatni a cselekmény nagy részét Iquitos-ban, de Herzog szerint az eldugott, vad táj olyat hozott ki a stábból meg a színészekből, amit máshol nem lett volna lehetséges elérni. Több ezer mérföldre tartózkodtak a „nyugati” civilizációtól; nappal forróság egrecíroztatta őket, éjjel olyan hideg jött, hogy takaró kellett. A ruhák ezen a vidéken sosem száradnak meg teljesen. Az időjárás egyébként teljesen szokatlan módon fordult a messzi vidékről érkezett „hódítók” ellen. A különböző tolódások miatt az 1979-ben megindult munkálatok végül 1981-ben folytatódtak, addigra azonban az eredetitől különböző, új helyszínen szárazság csapott le a hatalmas folyóra. A víz jelentős mértékben leapadt, ezért a gőzöst nagyon óvatosan kellett irányítani, mivel hirtelen túl sekéllyé vált számára a meder. Ugyanakkor arra készült, hogy át lehessen vinni a hegyen, ezért nem volt elég nyomatéka ahhoz, hogy hatékonyan menjen szembe a sodrással. A part a megszokottnál jóval mélyebbre került, ezért a helyi, ellenséges indián törzs tagjai mindenütt megjelentek, hogy a váratlanul könnyen elérhetővé váló teknőstojásokat összeszedjék. Ennek eredménye volt az ominózus rajtaütés, amikor a stáb három tagját nyíllal lőtték meg. Az áldozatok azonban maguk is őslakosok voltak, itt bemutatják őket, és a fegyvereket, amikkel lőttek rájuk. Hát, nem irigylem azt, akibe egy ilyen belemegy, ezekhez képest a mi középkori nyilaink kismiskák… Ha már nyilak, láthatunk egy kimaradt jelenetet a nyílelkapós játékról. Ha már focizni se lehet, ez marad… 

A valódi természeti népek szerepeltetése fontos volt Herzog számára, de a jelenlétük dacára mégsem tekinthető dokumentum-jellegűnek a Fitzcarraldo, mert az indiánok színészkednek benne. Hozzájuk kapcsolódik az egyik legtöbb időt felemésztő jelenet, amikor az indiánok jönnek a kenuikon a hajó felé - ezt napokig tartott felvenni. A direktornak mindig több és több ember kellett, ezeket mind instruálni kellett, mindnek figyelnie kellett, hogy ne hülyéskedjen, és mindig a nappal meg az este határát jelző „mágikus órában” forgattak, az operatőr Thomas Mauch nagy bosszúságára. Egy külön érdekes rész az, amikor a nyilas támadás után a statisztákból álló csapat egy teljes hétre elmegy, hogy visszavágjanak. Azt olvastam, hogy Herzog visszatartotta őket, de láthatjuk, hogy ez hazugság, mert tényleg felúsztak a folyón, de állítólag semmi sem történt, mindössze ráijesztettek a gyűjtögetőkre egy kis erődemonstrációval. Az indiánok és az európaiak jól elkülönítetten laktak, Az álom hangjában feltett kérdésre a főhős azt válaszolja, azért, hogy a kultúrák ne keveredjenek, az ősi életmód maradjon érintetlen, amennyire lehet; mindenki azt ehesse, ami neki tetszik; úgy szórakozhasson, ahogy azt megszokta; stb, stb. Ugyanakkor a vágás érzékelteti, hogy talán nem csak erről volt szó, mert amikor elhangzik, hogy „ennek megvan a jó oka”, akkor azt látjuk, amint Klaus Kinski talpig katonai ruhában kimasírozik a saját barakkjából… A problémák, amik az életkörülményekben adódtak, abból fakadtak, hogy 3 hónap helyett 6 hónapig használták az ideiglenes épületeket.

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_095.jpg

„Ezt a földet Isten haragjában teremtette.”

Mikor a szárazság véget ért, akkor meg annyi eső jött, amennyire senki se számított. Az elsőnek kinézett „hegyen” például gyakorlatilag nem maradt szilárd talaj, csak nagyon mély sár, úgyhogy megint tovább kellett állni. Az emelkedőt, amin a 300 tonnás gőzöst fel akarták vontatni, a felkért szakember tanácsa ellenére 10 fokkal meredekebbre, 40 fokosra építették, mert Herzog nagyobb erőfeszítést akart. Láthatjuk, ahogy a fickó felmond, mert szerinte az emberéleteket követelő katasztrófa elkerülhetetlen. Megismerhetjük a hatalmas, sárga bulldózert, ami igazából felhúzta a hajót az emelkedőn. Ezt használtan vették, az alkatrészeit folyton pótolni kellett, ezeket Miamiból rendeltek meg, és repülőgéppel hoztak – pont úgy, mint a rengeteg üzemanyagot. A monstrum gyakran lerobbant, illetve ha ment is, nem mindig ért el tényleges eredményt. És amíg ez a gép állt, a hajó is állt, hiába vontak be 60 indiánt, hogy kézi erővel segítsék a kötelek húzását; a holtidőben mindenki unatkozott. Kinksi azt mondta, semmit se lehet csinálni, de legalább a táj nagyon szép. A nemzetközi összefogásban készülő Fitzcarraldoban mindenki alapvetően angolul beszél, a Burden of Dreams-ben hallhatunk még portugált, németet és az indiánok saját nyelvét. Kinski erotikát látott a dzsungelben, Herzog obszcenitást. 

„Még ha sikerül is átvinni a hajót és be tudom fejezni ezt a filmet, utána akárki akárhogy gratulál hozzá, képtelen leszek azt érezni, hogy ez boldoggá tett.” 

A veszélyes szakaszon lefelé zötykölődő hajón ott voltak a színészek is. A „Kinski veszekedős jelenet” igazából egyáltalán nem nagy szám, Mauch azt mondja neki, hogy lemaradt a képről, mert nem arra ment, amerre kellett volna, mire ő azt mondja „nyilván nem vagyok idióta, hogy arra menjek, hát ott jött a szikla”, aztán a következő ütközés jön és még össze is bújik a kollégáival. (Utólagos szerkesztés: Az említett jelenet, amit leírok, az ebben a filmben van, de létezik egy másik, amikor a gyártásvezető Walter Saxerrel ordibál, na ott aztán tényleg szabadjára ereszti a haragját. Ezt a Legkedvesebb ellenségemben láthatjuk, szerintem amúgy Blank operatőre vette fel, csak valamiért az itt tárgyalt műből kihagyták.) Egyébként korántsem tűnik vadállatnak, látszik rajta, hogy kamerán kívül valami belső tűz feszíti, de amikor dolgozik, profin csinálja. Az álom hangja egy monológgal, majd a narrátor szövegével ér véget, azt, amikor a hajó felér, szerintem Blank és társai már a kész Fitzcarraldoból vágták ki. Amit még tényleg ők vettek fel, azon az egyik hajó a zúgó végén, a másik a hegy lábánál várakozik sorsa jobbra fordulására. Ja és ha már hajók, a korábbi cikkben odatett fotó a dzsungelben rohadó járműről valószínűleg a modellt ábrázolja. A halálesetekről, betegségekről csak annyi szó esik, hogy történt egy repülőgép-baleset; az indiánokkal szembeni állítólagos túlkapásokból semmit se látunk.

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_271.jpg

Egyéb érdekességek: A dokumentumfilmes Les Blank rendezte, fényképezte és pénzével támogatta a Burden of Dreams-t. A narrációt Michael Goodwin írta, ő volt emellett a másod-operatőr, a hangrögzítő és az interjúknál a kérdező. (Asszem a kopaszodó hapsi kamerával.) A narrátor Candace Laughlinnek ezen felül csak egyetlen szerepe volt, háttéralakként jelent meg a Rémecskék 2-ben. Blanket és kis csapatát nagyon megviselte ez a forgatás, kiszívta az erejüket és elkeserítette őket. A nyugodt, befelé forduló Les bácsit már a Herzog-Kinski-páros mindennapi pörgésével való lépéstartás is megterhelte, úgy érezte, semmiféle kötődése nincs a körülötte lévőkkel. Az utolsó héten már teljesen kiégetté vált, attól félt, ez a munka maradandó hatással lesz rá, mint valami háborús veteránra az összecsapások. Naplójába lejegyezte: „Belefáradtam ebbe az egészbe, már nem izgat, hogy meg tudják-e mozdítani azt a hülye hajót – vagy hogy befejezik-e a baszott filmet.” A Burden… kamerái sem forogtak minden pillanatban, hiszen a ’80-as évek elején járunk, itt még nem digitális adatrögzítés volt, hanem valódi filmre vették fel a dolgokat. Éppen ezért Blanknek többször meg kellett kérnie vagy rá kellett vezetnie Herzogot, hogy ismételje el jól sikerült beszélgetések részleteit a felvevőgép előtt. Az álom hangja 1983-ban elnyerte a Legjobb Dokumentumfilmnek járó trófeát a Brit Filmdíj-Átadón, a San Francisco- i Filmfesztiválon pedig a Fesztivál Legjobbja kitüntetést. 1999-ben az egyesült államokbeli Akadémiai Filmarchívum beválogatta a gyűjteményébe, így immár 20 éve őrzik a jövő generációinak. A neves Criterion Filmgyűjteményben jelentették meg, ez a 287. számú kiadvány (én is ennek a kópiáját láttam). 

Lényegében a Burden of Dreams van olyan jó, mint maga a Fitzcarraldo, és jelentősen rövidebb nála. Azt hiszem, hogy akkor is élvezhető, ha nem láttad a témájául szolgáló művet. Viszont a Blank által mutatott kép a forgatásról pozitívabb, mint amit az internet fest. De vajon melyik az igazabb? 

Pontozás:

imdb: 8/10 

Szerintem: 5/5 

Tőlem legközelebb valószínűleg az Aguirre, Isten Haragját olvashatjátok, és talán Mozsárágyú is befejezi a magyar filmes cikkeit a közeljövőben.

Szólj hozzá!

Címkék: dokumentum


2019.06.10. 20:44 Tévésámán

Fitzcarraldo (1982)

fitz1.jpg

Amikor még a középsuli idején a szabadidőmet letöltött filmekkel és számítógépes játékokkal töltöttem, édesanyám meglepett az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz című könyvvel. Ebben, és a Queen meg David Bowie közös slágerének, az Under Pressure-nek klipjében találkoztam először az 1922-es Nosferatuval, és ez a mozi vezetett el cikkem mostani tárgyához. Ugyanis anno megnéztem az említett klasszikus német némafilmnek mindkét későbbi feldolgozását (Nosferatu, az Éjszaka Fantomja és A vámpír árnyéka), ezek közül az első pedig Werner Herzog 1979-es rendezése. Ezt először a Duna Tv-n láttam, és gyorsan fel is vettem, mert nem minden nap adják (szerintem azóta sem volt), és néhány évvel később, amikor úgy döntöttem, hogy minden videokazettán meglévő mozimról írok, újra leültem elé. Akkor elég nagy hatást gyakorolt rám a Phantom der Nacht, és némi utána-olvasás árán kiderült, hogy Herzog és visszatérő „múzsája”, Klaus Kinski még egy marék mozgóképet csináltak együtt. Elhatároztam, hogy egyszer mindet meg fogom nézni és most már majdnem elértem ezt a célt. Pár éve megszületett a cikk a Nosferaturól, illetve tavaly írtam pár sort az Aguirre, Isten Haragjáról meg a Woyzeckről, de ezek is megérdemelnének egy-egy önálló értekezést. Most azonban azért gyűltünk itt össze, hogy felüljünk Fitzcarraldo gőzhajójára, úgyhogy puskákat tölts, irány a dzsungel!

A címszereplő (K.K.) egy ír származású fickó, aki Peruban próbálkozik világmegváltó tervekkel. Miután az esőerdőkön keresztülhaladó vasútvonal felépítését célzó vállalkozása becsődöl, jéggyártásba kezd, de ezzel se jut előbbre. Pedig nagy tervei vannak, operaházat akar építeni az Isten háta mögé. Ehhez az egyetlen logikus út az lenne, ha maga is gumi-termelő nagyvállalkozóvá válna, csak nincs terület, amit elfoglalhatna. Illetve mégis akad egy, amit viszont képtelenség megközelíteni. Fitzcarraldo azonban észreveszi azt, amit még senki sem: A terület két folyó közé esik és az ezeket elválasztó hegy egészen keskeny. Csak oda kellene hajózni, aztán átvontatni a hajót a hegyen… Az elképesztő vállalkozás pedig tehetős szerelmének (Claudia Cardinale) és egy helyi gumi-termelőnek köszönhetően beindul – de vajon kivitelezhető a terv, vagy a modern konkvisztádor ott ragad a dzsungelben, mint egy bizonyos Aguirre? 

fitz5.jpg

„Nincs még egy olyan érzés, mint pénzt veszíteni.”

Amikor ez ember reggel 7-kor kel és este 8-ra ér haza, akkor egy 23.15-kor kezdődő mozi már kicsit megterheli. Pláne, ha a 23.15-ös kezdés ténylegesen 23.20-kor van, és a játékidő megközelíti a három órát… Jó, jó, gondolhatják egy páran, miért nem töltöm le vagy miért nem veszem fel? Azért, mert ilyen vagyok, szeretek klasszikus módon tévét nézni, ha van mit. És akkor ugorjunk vissza a történet-ismertető utolsó mondatához: Az Aguirre-hez hasonlóan a Fitzcarraldonak is az a baja, hogy a felvezetés dögunalmas. Claudia Cardinale kicsit feldobja az egyébként lapos sztorit, ám Kern András szinkronja valahogy annyira elüt Kinskitől, hogy képtelen voltam megszokni. Nagyon különös döntés volt őt alkalmazni. Aztán jön a nyitánynál a feltűnően hosszú opera-jelenet, aminek ott és akkor alig van értelme, de a végén kiderül, hogy mitől lesz mégiscsak jó, ha ugyan kibírjuk addig. Szerencsére újfent az Isten Haragjához hasonlóan a vízre szállás után minden megváltozik, a cselekmény pedig igazán aztán indul be, hogy a matrózok lelépnek. De ne siessünk ennyire előre!

Kinski megint egy álmodozót kelt életre, aki ezúttal a magas kultúrát akarja meghonosítani szó szerint a disznók között. Erről a képtelen, de valószínűleg hasznos tervéről senki kedvéért sem hajlandó lemondani, igazi megszállottként biztos a dolgában, de arra már képtelen, hogy a bőrük alatt is pénzzel járó gumi-bárók támogatását elnyerje. Amelyikük később mégis segít neki, az utólag visszagondolva érdekes figura, két alkalommal reprezentálja, hogy neki meg a hozzá hasonlóknak mennyire nem számít a pénz. Cardinale Molly-ja igen jól ért a társaság nyelvén, viszont a mellette még rondábbnak tűnő Fitzcarraldot még ő se tudja megnyerőbbé tenni. Érdekes módon a sztori szerint a gyerekek kedvelik a különc opera-rajongót, ez azonban szerintem hiteltelen, hiszen Kinski tényleg ijesztő jelenség volt, valahogy furcsa, hogy miért kedvelnék a kicsik. A zenéje, Enrico Caruso örökzöldjei, az biztosan tetszik nekik, és ez közvetett módon a film egyik vezérmotívuma.

Pici szpojler itt

Az opera keretet képez a történet köré. A kezdetkor egy már álló, díszes operaházba megyünk, ahová a főhőst és párját némi kérlelés után ingyen beengedik az előadás végére, ahol maga Caruso is fellép. Ekkor ismerjük meg a címszereplő tervét az operaházról. A zárásnál a zenekar, az énekesek és a díszletek az ominózus gőzhajó fedélzetén vannak, itt produkálják magukat a kikötőben összegyűlt éljenző tömegnek. A keret között pedig a dzsungelt látjuk, ahol Fitzcarraldo gramofonjáról harsog a híres olasz előadó. A régmúlt zenéjét a Popol Vuh együttes modern hangzása ellensúlyozza, tisztán instrumentális, kellemes muzsikájuk hangulatos aláfestést teremt a hosszú, lassú jelenetekhez. 

fitz2.jpg

A legemlékezetesebb viszont az indiánok felbukkanásakor szóló törzsi dobok zenéje, amit az őslakosok ritmikus éneke kísér. Ez a meglehetősen hosszú, de nagyon jó „szám” illusztrálja a halálos veszély érkezését, majd a főhős a lejátszójával párbajt vív ezzel a primitív muzsikával. Igen elgondolkodtató, hogy az indiánoknál nincsen hangszer, egyikük sem énekel, tehát a zenét elvileg csak a néző hallja, Fitzcarraldo viszont mintha maga is hallaná, megpróbálja elnyomni azt, és végül sikerrel jár, a dobok elhallgatnak.

Szpojler vége 

Werner Herzog gyakran operál azzal a módszerrel itt, hogy a természet képeit mutatja, amit az ember által keltett hangok festenek alá. A csukát a halastóban például a gumi-báró hangja kíséri, az esőerdő fáit a gőzhajó motorjának ütemes kattogása, a favágást az indiánok kiabálása, és így tovább. A történet lassan bontakozik ki, sokszor van olyan képsor, ahol azt látjuk, hogy a hajó egy kanyart vesz be, de csak akkor vált a kamera, amikor már az utolsó kis részlete is eltűnt a nagy vízi gépnek. Néha mindössze a szereplők mozdulatlan arcait mutatják, ezeket párszor az indiánok beszéde kíséri, amely viszont oly különös csengésű, hogy akár nevezhetnénk zenének. 

A látnivaló igen színes, bár az emberi településeknél csupán az indulást meg az érkezést éljenző tömegben vannak színek, egyébként mindent a fehér dominál. Fitzcarraldo majdnem végig fehér ruhákat visel, Molly és a hajó kapitánya szintén. A házaknak is ez a színe, de aztán átmegyünk az Amazonasra, ahol mindent a nagyon erős zöld ural. Az indiánok színes ruhái sokkal érdekesebbek, mint a civilizáltak kosztümjei, plusz még ott van az arcukra kent vörös festék. Érdemes megfigyelni az önmagán túlmutató hajó nevét: Molly Aida, ebben egyesül Kinski alakjának két legnagyobb szerelme, a párja és egy ismert operai hősnő neve.

fitz4.jpg

„Én vagyok itt a többség.”

A felvezetés utáni eseménysort hat részre lehetne tagolni. Az első a hajó, amit meg kell venni, aztán fel kell újítani, legénységet kell hozzá toborozni és el kell indítani a nagy küldetésre. Itt érdemes megemlíteni a három legfőbb mellékszereplőt: Miguel Ángel Fuentes – Cholo, a gépész; Paul Hittscher – Paul, a kapitány és Huerequeque Enrique Bohorquez – Huerequeque, a szakács. Ők azok, akik ilyen vagy olyan okból, de mindvégig kitartanak a fedélzeten. A második rész a halálos út, lefelé az Amazonason. A hely, ahová mennek, azért megközelíthetetlen, mert jobbról egy nagyon veszélyes vízesés, balról pedig az egyáltalán nem vendégszerető indiánok várják őket. Fitzcarraldo úgy dönt, balra indul és jön is a harmadik rész, a dobokkal meg az indiánokkal. 

SZPOJLEREK INNENTŐL

Ekkor tényleg úgy látszik, hogy a címszereplő Aguirre sorsára jut, mikor az őslakosok elzárják előle a visszautat, a legénység nagy része pedig lelép. Azonban fordul a kocka és kiderül, hogy a rengeteg „vadember” nem felkoncolni akarja, hanem rejtélyes okból segítséget nyújt a merész tervhez. Odaérnek a kérdéses helyre – jegyezzük meg, hogy nincs GPS meg hasonlók, csupán egy nagyjából pontos, néhány éves térkép és a megérzés segíti az expedíció vezetőjét – aztán nekiállnak a munkának, vagyis a negyedik résznek. Kivágnak egy rakás fát, felrobbantanak egy csomó földkupacot és ez mind tényleg megtörténik. A természet ilyen irányú károsítására egy film kedvéért ma már nem lenne lehetőség, de anno ezt még meg tudták csinálni és ettől lesz a Fitzcarraldo mindenen felül hiteles. Miután a hegyoldalt kellőképpen letarolták, felépül a számos kötélből, egy gigászi csigából és kézi erővel mozgatott vontatókból álló rendszer, ami áthúzni hivatott a járgányt a másik folyóra. A hosszú, küzdelmes, többször megszakadó folyamat igen feszült, én végig szurkoltam, hogy sikerüljön. 

És aztán, dacára mindannak, ami hátráltatja őket, a Molly Aida átjut a túlsó oldalra, kezdődhet az ünneplés, ám a reggelt nem csupán a másnaposság teszi megpróbáltatássá. A hatalmas gőzös ugyanis elszabadul – miután az indiánok elvágják a köteleit… Ez az ötödik rész, ahol a legénység megmaradt tagjai tehetetlenül figyelik, hogy a sodrás beviszi őket a zúgók közé, ahonnan éppen hogy csak ki tudnak jutni – személyi sérülés nélkül, de az anyagi kár, ahogy mondani szokás, jelentős. Út közben megállnak egy helyen, és Fitzcarraldo elküldi a kapitányt, hogy vásároljon be pár dolgot, miután meghallgatja a parton várakozó „szponzor” ajánlatát. A hatodik rész a lezárás, ahol szöveg nincs is, csupán a győzedelmes, ezúttal már feketében pompázó főhős vigyorog, szivarral a szájában és egy teljes opera-társulattal a fedélzeten beérkezik a kiinduló kikötőbe, ahol az éljenző nép várja. 

Aguirre modern testvére ezúttal nyer a természet ellen, de súlyos árat fizet érte, hiszen a legénysége otthagyja, az indiánok segítségére a jövőben nem számíthat, a hajója súlyos sérüléseket szenved és bár a beérkezéskor boldognak látszik, szerintem mégsem az. Úgy hiszem, hogy miután eladja a járművét annak korábbi gazdájának, nem fog többet visszamenni, lemond a gumi-bárói létről. Ezáltal a befejezés, ami pozitív (mindenképpen pozitívabb, mint a Nosferatu, a Woyzeck vagy az Aguirre vége), tulajdonképpen csak félig-meddig az, hiszen a terv összejön, de mégse.

SZPOJLEREK VÉGE 

 „Az a bizonyítékom, hogy én láttam.” 

A már említett dolgokon, a szép képeken, a kellemes zenén és az egy bizonyos szakasztól érdekes történeten kívül a Fitzcarraldo nagy érdeme, hogy annyira valóságos. Hiába képtelenség az ötlet, mégis sikerül; és amit látunk, az ténylegesen megtörténik. Ami viszont még izgalmasabbá teszi az egészet, az az elképesztő hercehurca, ami a készítésével járt, innentől erről lesz szó.

fitzcarlos.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Carlos Fermín Fitzcarrald (1862-1897) 

Ez a film egy valóban létező ember életén alapul. Fitzcarrald amerikai-ír apától és perui anyától született, gumi-báró volt. Ő is megtalálta a gazdagságot egy nehezen elérhető területen, a Madre de Dios-régióban, ahol a helyi indiánokat használta fel, hogy „mindössze” 30 tonnás gőzhajóját darabokra szedve átszállíttassa a hegyen. Viszont Carlos bácsinak nem önszántukból segítettek a helyiek, hanem mert megfenyegette őket. 

Kétféle máig tartó hatást fejtett ki a területre, ahol működött: Elsőként az ő nevét viseli az az átjáró, amin keresztül lehetségessé vált gumit szállítani a Madre de Dios-ból (Isthmus of Fitzcarrald). Másodszor állítólag az említett hajó-szállítási projekt miatt máig tartó ellentétek feszülnek a helybéli kettészakadt indián-törzsben. A Yine azoknak a leszármazottaiból áll, akik Fitzcarraldnak dolgoztak, a Mascho pedig azokéiból, akik elszeleltek, mielőtt befoghatták volna őket. Szóval egyik banda neheztel a másikra, amiért azok anno otthagyták őket a szarban – vagy éppen megvetik a másik csapatot, akiknek nem volt annyi eszük, hogy lelépjenek… Emberünknek azonban mintegy isteni igazságszolgáltatásként elég kevés idő jutott a Földön, 35 évesen halt meg, amikor a hajója egy balesetben elsüllyedt. És most vissza a fikcióhoz! 

Utólagos szerkesztés: Azóta láttam Az álom hangját, ami ennek a filmnek a forgatásáról szól és bizony jó pár ponton megcáfolja az innentől következőket. 

fitzwerner.jpg

Pár szót az alkotókról: A forgatókönyvet a rendező Werner Herzog írta, valamint pénzével támogatta is a forgatást. A szép képeket Thomas Mauch fényképezte. Eredetileg a főhőst Jason Robards játszotta, akinek a történet szerinti asszisztensét Mick Jagger keltette életre. Úgy hat hét után Robards ágynak dőlt vérhas-fertőzéssel, hazautazott, hogy kezelést kapjon és az orvosa megtiltotta neki a visszatérést, ezért a munkálatokat le kellett állítani, amíg új Fitzcarraldot találnak. Ez az idő azonban már nem fért bele Jagger naptárába, aki szintén továbbállt, a karakterét Herzog kénytelen volt kiírni a sztoriból. Elvileg már 40%-a kész volt a mozinak, amikor teljesen előröl kellett kezdeni az egészet… Az újonnan érkező Klaus Kinski azonban legendásan rossz természete miatt tovább szaporította a hátráltató tényezők sorát. Gyakran összetűzésbe keveredett a stábbal, apróságok miatt támadt neki egyeseknek és ez erőteljes ellenszenvet váltott ki az indiánokból. A rendező elmesélte, hogy az egyik törzsfőnök felajánlotta, hogy diszkréten elteszi láb alól Kinskit, de Herzog gálánsan visszautasította, hiszen a nagy művet be kellett fejezni. Plusz utólag kijelentette, hogy mindaz, amit a főhős alakítója itt művelt, eltörpült amellett, amit az Aguirre forgatásán produkált. Az őslakosok és a szőke őrült közti ellentétet a direktor ki tudta használni abban a jelenetben, ahol körbeveszik a legénységet, amíg azok esznek. Itt a törzsfő beszédét a Kinski iránt érzett gyűlölete hatja át. 

A forgatásról: A Fitzcarraldo elvileg négy éven át készült. Az inspirációt a ténylegesen létező gumi-báró élete mellett a Franciaországban álló Carnac-i kövek szolgáltatták, egy ősi kőépítmény, amiről senki sem tudja, hogy hogyan készült, ám nyilvánvalóan emberfeletti erőkifejtés kellett hozzá – az ilyen hatalmas vállalkozások fizikai része áll cikkem tárgyának középpontjában. A szereplők az eredeti szinkronban angolul beszélnek, mivel a legtöbben nem tudtak németül. A stáb gyakorlatilag megszállta a helyi Aguaruna indiánok földjét, engedély nélkül építkezni és pusztítani kezdtek, ráadásul semmiféle kompenzációt nem ajánlottak fel. Az Aguaruna törzsszövetség ezért felgyújtotta a filmesek szállását és elüldözte őket a területükről. Ez érthető is, mivel a szövetség egyes vezetőit fogva tartották, zsoldosokkal próbálták megfélemlíteni az embereket és egy német önkéntest kis híján vízbe fojtottak. A hat hónapnyi összetűzést koronázta meg az elüldözés. (Ez feltehetőleg még a Robards-időszak alatt kezdődhetett.) Ezek után új helyszínt kellett keresni, ez több mint egy évig tartott.

fitz6.jpg

A hajóról: Három, egymáshoz nagyon hasonlító gőzöst vásároltak, ezek mindegyike a sztori más-más szakaszán alakította a Molly Aidát. Azt, amelyiket a hegyen vittek keresztül, valójában egy bulldózer húzta; azt, amelyik a zúgókon át megy, elvileg egy modell reprezentálta, más forrás szerint egy hatfős legénység „irányította”, élén Herzoggal. A fiktív vízi jármű tízszer olyan nehéz volt, mint Fitzcarrald igazi hajója. A mérete miatt az alacsony vízállás révén fennakadt egy homokpadon, ahonnan hónapokig képtelenek voltak elmozdítani, egészen az esős évszakig. Miután a forgatás végül lezárult, az úszó alkalmatosságot egyszerűen otthagyták az esőerdőben – a váza a mai napig megtalálható. 

További borzalmak, amik hátráltatták a munkát: Egy perui favágót megharapott egy mérges kígyó, ezért gyorsan kellett cselekednie. Jobb híján levágta a saját lábát, hogy megállítsa a méreg terjedését – túlélte… A stábbal két prostituált is együtt lakott, mert állítólag egy katolikus pap tanácsolta a rendezőnek, hogy vigye őket magával, különben a férfiak megbolondulnak a dzsungelben. Egyikük váratlan segítségnek bizonyult, amikor Thomas Mauch súlyos kézsérülést szenvedett, amit nyomban el kellett látni, ám a műtétet érzéstelenítés nélkül tudták csak végrehajtani, ezért ő próbálta meg nyugtatgatni a fájdalomtól üvöltő operatőrt. Elvileg két kisebb repülőgép-szerencsétlenség is sújtotta a készítőket, amik négy ember életét követelték, egyikük pedig maradandó károsodást szenvedett. A szárazság idején a megfeneklett hajó mellett a gyűjtögetésből élő Amahuacák támadása is megkeserítette a munkát. A rajtaütés során az egyik stábtagok torkon lőtték egy íjjal, amit csodával határos módon túlélt; a feleségét pedig a hasán találta el egy kilőtt vessző, ezt a sérülést 8 órán kellett műteni. A páciens egy konyhai asztalon feküdt, Herzog tartotta fölé a lámpát, és szúnyogriasztóval tartotta fel a kiömlő vérre áhítozó rovarok hordáját. A filmen dolgozó indiánok vissza akartak vágni, de Werner bácsi lebeszélte őket róla. A csapadék hiányát aztán igen brutális esőzés követte – csöbörből vödörbe…

fitzclaudia.jpg

A több különböző törzshöz tartozó majdnem 1000 indiánt közös barakkokba szállásolták el. A különböző háttereik miatt folyamatos feszültség volt közöttük, amit tovább rontott a korántsem megfelelő étkezés, az elégségesnek csak nagy jóindulattal nevezhető orvosi ellátás, a túl kevés szórakozási lehetőség, plusz az alacsony fizetés. Egy ideig tudtak focizni, ám aztán a labda kilukadt. A legnagyobb balhé akkor lett, amikor az egyik indián belehalt a maláriába – elvileg volt még pár hasonló haláleset. Ráadásul a megegyezés ellenére a munka kétszer annyi ideig tartott és színészi feladatok helyett erdőt kellett irtaniuk vagy a hatalmas hajó felhúzásában segédkezniük. A férfiak hosszú ideig tartó távollétét a családjaik is megsínylették, mert nem volt, aki megművelje a földeket. Ezek miatt Herzogot az utókor azonosítja Fitzcarraldoval (inkább Fitzcarralddal kéne), amiért kihasználta a helybélieket. 

Még néhány érdekesség: Az eredeti történet könyv formában öltött testet, ez a Fitzcarraldo: The Original Story, amely több ponton különbözik a filmtől. Éppen tíz éve publikálták a direktor idevágó naplóit Conquest of the Useless címen. Les Blank 1982-es dokumentumfilmje, Az álom hangja cikkem tárgyának forgatását mutatja be. Ez a dokumentum azért is különleges, mert csupán ebben maradt fenn pár képsor, amiben Jason Robards-ot és Mick Jaggert láthatjuk, ugyanis Herzog sosem tartotta meg azokat a felvételeket, amiket kihagyott a filmjeiből. Fitzcarraldot valójában Brian Sweeney Fitzgeraldnak hívják, de megváltoztatta a vezetéknevét, mert a peruiak képtelenek voltak kimondani. Akárhányszor a gramofonon megszólal Caruso, a főhős sorsa jobbra fordul. Az alábbi operákból hallhatunk részleteket: Ernani (Verdi), Pagliacci (Leoncavallo), Bohémélet (Puccini), A puritánok (Bellini), illetve egy nagyzenekari műből Wagnertől, amit elvileg Halál és átlényegülésnek hívnak. A nagy hatású dobolós felvételt az 1960-as években, Burundiban rögzítették. A Fitzcarraldo megkapta a Német Filmes Nagydíj Ezüst fokozatát Legjobb Film kategóriában, illetve Werner Herzog elnyerte vele az 1982-es Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb Rendezőnek szóló elismerést. Cikkem tárgya 14 millió nyugatnémet márkából készült.

Idézetek következnek két könyvből. 1001 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz: „Nem is csoda, hogy a történet középpontjában Herzog és Kinsky [sic!] legendás kitartása áll. (…) a Fitzcarraldo készítését sebesülések, kiborulások, kínok, betegségek kísérték, sőt volt egy haláleset is. (…) Az egyik jelenethez, melyben egy tutaj [a hajó] próbál megküzdeni a vad zúgókkal, egy kis csapat Herzog vezetésével valóban átkelt az örvénylő vízen. A leghíresebb motívumhoz pedig Herzog pontosan azt tette, amit a hőse: átvontatott egy gőzhajót a hegyen, dokumentarista felvételek rögzítve a vállalkozást. (…) Másik konkvisztádor témájú filmjükhöz (Aguirre, Isten haragja) képest a Fitzcarraldo ártatlan mese a zenebolond idealista és rettenthetetlen figurájával.” [A magyartalan, értelmetlen megfogalmazás meg a szóismétlés mellett tárgyi tévedések is vannak a cikkben…] Új Oxford Filmenciklopédia: „Négyévi igen keserves forgatás után Herzog elkészítette Fitzcarraldo című, még sötétebb színekkel festett gyarmatosítási történetét. (…) A rendező bírálja a gyarmatosító oktalan arroganciáját, naivitását és azt, hogy egyáltalán nem tiszteli a másságot. A sors iróniája, hogy Herzog vállalkozása maga fúlt kudarcba, midőn tökéletesen megvalósította azt, amit a film bírálni kívánt. Hogy a stáb betört egy indián területre és visszaélt a lakosság vendégszeretetével, azután vált ismertté, hogy a rendező táborát tiltakozásul felgyújtották a helybéliek.” 

fitzklaus.jpg

Összefoglalva: Egy érdekes történet egy nagy vállalkozásról, ami a valóságban gyökerezve emléket állít minden olyan hatalmas munkának, mint mondjuk a gízai piramisok. Ugyanakkor elképesztő háttérsztori húzódik meg a Fitzcarraldo mögött, amit lehet az ember és a természet párbajaként, a modern és az ősi összetűzésének bemutatásaként, vagy csupán „a zenebolond idealista” meséjeként értelmezni. Eddig ez volt az egyetlen Herzog-Kinski-mű, ami elől kellemes érzésekkel eltelve keltem fel, hiszen a címszereplő végülis győz, és még csak fűbe se harap.

Pontozás: 

imdb: 8.1 

Szerintem: 5/5 (Az unalmas felvezetés utólag értelmet nyer, ezért nem vonok le tőle pontot.) 

Hírek: 

- Werner Herzog elvileg színészként bukkan fel a Boba Fettről szóló The Mandalorian című sorozatban, aminek főhősét Pedro Pascal játssza. Herzog rendezőként újból visszatér az őserdőbe a Fordlandia névre hallgató mozijával, amiben Henry Ford a brazil dzsungelben akar autógyárat építeni. Valamint folytatja dokumentumfilmes pályáját is a Fireballal, ami a meteorokról és hullócsillagokról szól, meg ezek hatásáról az ősi vallásokra. 

- Claudia Cardinale még mindig játszik, jelenleg három filmje készül. 

Mozsárágyú két különböző régi magyar mozgókép bemutatásán dolgozik, én pedig talán megpróbálom folytatni a Herzog-Kinski-vonalat.

Ha tetszett a cikk, nézd meg a regényemet!

Szólj hozzá!

Címkék: zene dráma kaland


2019.05.19. 17:18 Tévésámán

Az M3 „megszűnéséről”

m3_logo.png

Amióta a mostani kormány ül az ország pilótaszékében, elterjedt a „közmédia” kifejezés. Korábban csak köztelevízió meg közrádió volt, de hát haladni kell a korral, nem elég ez a kettő, kell még internetes felület is, hogy lehessen azt mondani, „média”. 

Első intézkedésükként a Királyi Televízióból CNN-szerű 24 órás hírcsatornát csináltak, ami nem csak rendkívül unalmas és repetitív, de borzalmasan idegesítő is. Az M2-t átnevezték Petőfi Tévének vagy minek, ahol trendinek szánt izék mennek a fiataloknak; az M3 szólt a nyugdíjas és idősebb generációnak, egyfajta nosztalgia-csatornaként; az M4 sportot közvetít, az M5 pedig oktató jellegű. Az M1 korábbi szerepét átvette a nemzetközileg fogható Duna Tv, aminek immár két változata van, és akkor ez még kiegészül a rádiókkal (Kossuth, Bartók, Petőfi, persze már ezeket se így hívják) meg a Magyar Televízió honlapjával és kész a „közmédia”. El lehet morfondírozni rajta, mi ennek az entitásnak a feladata; illetve azon is, hogy az M1 évtizedeken át egymagában meg tudta oldani ezt az összes feladatot, és általában sikeresen. De most nem ezért vagyunk itt, hanem hogy rágódjunk egy kicsit azon, mi és miért történt az M3-mal… 

Amikor eme csatorna elindult, tök jó ötletnek tartottam, hogy az egyébként immár filmeket, sorozatokat és normális műsorokat nem sugárzó M1 helyett; meg a napjaink mocskával megterhelt Duna Tv helyett átvegye a nosztalgia-keltés szerepét. A hazai sorozatok egy része bizony hagy kívánnivalót maga után (ezt az Egynyári szerelem nevű izét ki tudja, nézi-e valaki; de sokan emlékszünk a rendkívül színvonalas Űrgammákra; hogy a most is futó Barátok közt nevű mosladékról ne is beszéljünk); de azért anno párszor mégis belenyúltunk a tutiba. Mondanom sem kell, hogy az M3 nem véletlenül sugározta háromszor elejétől a végéig a Szomszédokat, amibe egy évtizednyi Kelet-Európa és Magyar Köztársaság van belesűrítve, de hasonló népszerűségnek örvendett a képernyőkön az Angyalbőrben, a Linda meg a Kisváros

Az adó igazi érdeme viszont a régi ismeretterjesztő-sorozatoknak (pl.: Jankovics Marcell történelmi sorozatai, Századfordító magyarok, stb.), a legtöbbeknek teljesen ismeretlen, mégis kitűnő hazai tévéfilmeknek (A nagy fejedelem, A halál fekete angyala, stb.) meg az elmúlt 60 év legjobb magyar filmjeinek sugárzása volt. Bár az igazán jó dolgokat vagy hajnalban vagy késő éjjel adták (pl. a színházi közvetítéseket); a délutáni és esti műsorsávban szinte mindig akadt valami jó. Ez a sok pozitívum egyértelműen arra mutat, hogy az M-jelű csatornák közül az M3 volt a legnézettebb, legalábbis én ezt hiszem, mert itt tényleg szórakoztatás és ismeretterjesztés ment anélkül, hogy repetitív, propagandisztikus vagy szájbarágós lett volna. 

Éppen ezért kellett áttenni a nyilvánvalóan senki által nem látogatott „közmédia” weboldalára, hogy azokat, akik magyar minőséget akarnak látni, a saját honlapjuk elé kényszeríthessék. Ugyanakkor – ez már Mozsárágyú gondolata – az M3 közönségének jelentős része feltehetően a mai nyugdíjas vagy középkorú generáció lehet/ett, akik viszont valószínűleg nem fogják, nem is tudják követni a csatornát az internetre. Mert hiába van boldog-boldogtalannak löködős telefonja, ha nem tudják kezelni… De el tudom képzelni, hogy szerepet játszott ebben a költöztetésben az is, hogy a legtöbb dolog, amit eme csatorna adott, az a szocializmus idején készült, szóval a keresztény polgári demokratikus kormányban valaki rájöhetett, hogy jé, ez nem azt közvetíti, amit mi akarunk (lásd: M1). Pedig attól, hogy valami a komcsik idején készült, még lehet jó, sőt, lásd: Körhinta; Két félidő a pokolban; Isten hozta, őrnagy úr!; Szindbád; A tanú; stb. 

Összefoglalva tehát akár a politika, akár a kereskedelmi szempontok szóltak közbe, ezzel a hülye ötlettel nagy öngólt rúgott a „közmédia”. Én biztosan jóval kevesebb tévét fogok nézni ezek után…

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2019.05.12. 10:45 Mozsárágyú

Katonazene (1961)

katona_poszter.jpg

Szerintem ez kihagyhatatlan minden szempontból. Lenyűgöző a szemnek, a fülnek, az a bizonyos katarzis pedig nálam több órás volt, mert annyi minden eszembe jutott róla. 

Bródy Sándor Kaál Samu című műve alapján készült - Bacsó Péter forgatókönyvéből - mint megtudtam, jelentős változtatásokkal. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a készítés időpontja mellett, mert a változtatások észrevehetően propaganda-ízűek. De! Ettől függetlenül kiváló a film, ezt leszögezném. Nem is lehet más, ha gyorsan végignézzük az alkotókat; az operatőr Hildebrand István (pl. Egy magyar nábob, A kőszívű ember fiai, A pogány madonna), a rendező Marton Endre, aki a Nemzeti Színház egyik későbbi, jelentős igazgatója volt, játékfilmet ezen kívül kettőt számlálnak neki a wikipédiások. A főszereplők pedig nem kisebb nevek, mint Kállai Ferenc, Szirtes Ádám, Őze Lajos, Básti Lajos, Bara Margit, Páger Antal... Már csak értük érdemes megnézni. 

katona1.jpg

Helyszínül az én drága szülővárosom, Székesfehérvár szolgált. Csodálatos képeket látunk a városról, keretbe foglalja az egész történetet a jelenet, amint megjönnek a (nem fehérvári) huszárok, illetve amint ugyanígy távoznak a film végén a Liszt Ferenc utcán. De amíg az elején a zsibongó vidám tömegen van a hangsúly és a színeken (tényleg nem találni szavakat, milyen szép a képi világ), addig a záró képsorok már komorak, a néző lelke darabokra szakad, és konkrétan a szart takarítják a távozó tisztek után... Mert ami a két utcai jelenet között szemünk elé tárul, az olyannyira elgondolkodtató és felkavaró, hogy az ember szeretné azt hinni, ez csak kitaláció, ilyen a valóságban nem létezhet, pedig mindenki tudja, hogy a becsület, tisztelet, bajtársiasság, adott szó – ezek ma már szinte semmit nem jelentenek. Azért olyan felkavaró a film, mert a valóság ehhez képest még szörnyűbb. Persze 1961-ben nem ez volt a propaganda mondanivalója a filmmel kapcsolatban, hanem az, hogy a majd nemsokára általam kifejtett sztori szereplői az előző, tehát romlott rendszer polgári, gazdag elemei, akiknek semmi nem számít, csak a pénz és blablabla... De ezen én átlátok. 

Na szóval, Kállai Ferenc báró Ferdinándy főhadnagyként tűnik fel Fehérváron, aki első látásra egy jó kedélyű, tiszteletnek örvendő „nagyöreg”, aki a földijét, aki vele kb. egykorú lehet, tisztiszolgaként utasítja a jelenlegi garnizonban (helyőrségi város), ahol elszállásolták őket. Ő Kaál Samu, azaz Szirtes Ádám, aki a film végéig nem is tűnik igazán főszereplőnek... Ferdinándy fiatal „tiszthaverja” Vallon Hugó, azaz Őze Lajos, aki sok mindenben kikéri feljebbvalója tanácsát konyakozás közben, mert még nem olyan dörzsölt, mint a főhadnagy. (Apropó konyak; a film 10. percében már annyi fogyott az italból, mint egymást követő 3 Szomszédok-epizódban. Az 1900-as évek monarchiájában ezek szerint hasonló volt az ízlés, mint 80 évvel később a szocialista Gazdagréten.) Kettejük figuráin érhető leginkább tetten, miként tud hátrányára-előnyére változni egy ember. Pedig Őze nem kimondottan központi szerepet játszik, mégis ez a Vallon lesz a végén a kulcsfigura, legalábbis nekem. 

katona3.jpg

Még véletlenül se térnék a tárgyra.... A lényeg, hogy mai szavakkal élve egy klasszikus szerelmi háromszög alakul ki báró Ferdinándy, az egy óvatlan pillanatban meglátott végzett asszonya, dr. Barlayné (Bara Margit) és dr. Barlay (Básti Lajos) között. Az akkori kor eszméi szerint ez abban nyilvánul meg, hogy Ferdinándy akkor megy föl az orvosfeleséghez, amikor annak ura tudhatóan távol van és szerelmet vall neki. Biztosítja az érzelmeiről. Az elegáns doktor sejt már valamit, de akkor lesz bizonyos a gaz csábító kilétében, amikor az totál részegen nekiáll szerenádot adni Barlaynénak az ablakuk alatt. A tekintélyes úr nem teketóriázik, kisebb összezördülés után tájékoztatják egymást a felek arról, hogy itt csak az életre-halálra menő párbaj dönthet. Azonban ez elmarad, viszont Barlayt mégis holtan találják a kiválasztott helyszíntől nem messze. Másnap a jólelkű, ám oktondi Samu magára vállalja a kegyetlen gyilkosságot... A néző természetesen már korábban tudja, hogy ki az elkövető, de Ferdinándy saját szavaival is tudtunkra adja, mit tett. Rendkívüli jelenet, amikor az ezredes (Páger Antal) ezt hallván annyit mond neki: „Tudod a kötelességed.” És mire eszmélünk, ez a Samu gyerek főszereplővé válik egy mocskos és aljas játékban, amit másként a mundérbecsület védésének nevezünk... 

Szirtes Ádám az utolsó 20-25 percben gyakran kerül a kamera elé, addig csak kisebb szemelvényekben kapunk képet arról, mennyire nem irigylendő a tisztiszolgák élete, Kállai karaktere viszont elhitette vele, hogy ők majdhogynem barátok, megbízhatnak egymásban, és Samu mindent meg is tesz a báróért, látszik, hogy felnéz rá. Ezért is vállalja a vádakat, meg mert azzal hitegeti őt a főhadnagy, hogy meg fogja menteni az ítélettől. Nem hiszem, hogy különösebb szpojler lenne, de akkor innentől szpojler: kivégzik az ártatlan Kaált. A sortűz előtti utolsó másodpercben látni az arcát, abban minden benne van: meg fogok halni, csalódtam abban, akiben a legjobban megbíztam és a kérdés: miért? 

katonazene-1961-online_1.jpg

Válasz pedig nincs. Ferdinándy és majdnem az egész tisztikar a szemünk előtt válik gyomorforgató gittegyletté, akiknek semmi nem fontos, csak a saját látszólagos becsületük, mely szónak az értelmét már nem is ismerik. Megjegyezném, hogy az már önmagában hányingert keltő, hogy az ítéletet kegyelemkérés után golyó általi halálra módosítják, és ugyanekkor, akár a kivégzés forgatásának napján hány embert akaszthattak fel a valóságban még akkor is ’56-ért???? De természetesen a gaz tisztek a rohadt alakok és nem a Kádár-rendszer ingyenélő szemétládái... 

Azonban ha csak a filmet nézzük, nagyon érdekes ellentéteket fedezhetünk föl. Ferdinándy az abszolút antihős, pedig az elején szimpatikus figura. Kállai fiatalon rendkívül sármos volt, ez eléggé átüt a szerepen. A tiszttárs, Vallon hadnagy leginkább egy élvhajhász és pénzsóvár sihederként jellemezhető, minden új helyen csak a szép leányok után fut, és az alapján választ magának mátkát, hogy mennyi a vagyona és van-e adóssága. Amikor egy városlakó beajánl neki egy kisasszonyt, akinek szép lelke van, arra csak legyint; az nem olyan nagy baj! Nem valami szimpatikus személy, annak ellenére, hogy kedvenc Virág elvtársunk nagyon finom eszközökkel rokonszenvessé formálja. Na most, ő, miután a leendő apósa tönkremegy, mégis elveszi a közben megszeretett kisasszonykát, mert tudja, hogy ezt diktálja a tisztesség. (Persze ezután már katonai rangot nem viselhet.) Vallon az, aki teljesen naivan, értetlenül áll a bíróság előtt, amikor arról kérdezik, miért követhette el Samu a gyilkosságot. Ő az egyetlen, aki a záró huszárvonulásnál vidáman integet a tiszteknek, immár civilként, de Ferdinándy levegőnek nézi. Azt, aki ugyanúgy barátként nézett rá, mint Samu. A lefokozott hadnagy egyszerű és sötét ruhájával kirí a megint csak zsibongó tömegből; mint aki már átlát a zsivajon, a csillogáson, ami a tiszteket övezi... És elegánsan eltűnik a fehérvári Lépcső utcán. Megvan tehát, hogy ki változik hátrányára és ki előnyére. Valószínű, hogy Őze személyisége egyébként ledobta volna magáról a főszerepet, ha ráosztják, de jó érzékkel nem így lett és ő kapta az egyetlen becsülendő tiszt szerepét, akinek szakítania kell korábbi életével, hogy előnyére változzon. 

katona2.jpg

A címben szereplő zene mindig jelen van és sokszor ellentétes a történet aktuális hangulatával; például szinte vágni lehet a feszültséget egy epizódnál és mégis könnyed waltzer szól. Szörnyű végkövetkeztetésekre jut a néző, amikor a már nem emlékszem, melyik, de gyors és életerős induló hallatszik a film végén. 

Samu és Ferdinándy ellentétes személyisége már a történet elején is szembetűnő, de a végére pontosan 180 fokkal „mozdulnak el” egymás mellől. Olyannyira, hogy kettejük végső jelenetében az addigi élénk, csodaszép színek fekete-fehérré változnak, a film elveszti színeit, amint visszafordíthatatlanná válik a Ferdinándy által kiváltott bonyodalom. Az eredeti műhöz képest a mozgóképes változtatások szintén nagy fordulatot vesznek; nem falubeli, egyszerű népek a szereplők, hanem városi, nagyvilági elegáns urak és dámák, plusz a novellában valóban a paraszti származású Samu a gyilkos. Itt pedig a parasztgyerek az, akit átver a báró és hidegvérrel végignézi annak kivégzését. 

Visszatérve 1961-re: Borzasztó ellentét, hogy a valóságban Magyarországon mi folyt ekkoriban és mi folyt a vásznon. A hatalmon lévő kommunisták ténykedéseihez képest a filmben elkövetett bűnök a kanyarban sincsenek; miközben a szórakozni vágyók ezeket a zseniális alakításokat a moziban nézték, a fejük fölött ostoba, rosszindulatú morális zsákutcák eladták az egész országot; akit nem akartak vagy már nem tudtak bitófa alá küldeni azt bebörtönözték. „Aki nem velünk van, az ellenünk” címszó alatt tönkretettek sok-sok embert anyagilag, erkölcsileg, velük együtt sok-sok családot. Sokkal brutálisabban tetszelegtek a jófiúk szerepében, mint a díszes mentéjű tisztek a filmben. Ezek nem védték a mundér becsületét, inkább kicsinálták a saját elvtársaikat. Nem is gondolhattak olyasmikre, mint párbaj, hiszen ahhoz valamiféle becsületesség kell, hogy szoruljon az emberbe. A komcsik átgázoltak mindenkin, ha érdekük úgy kívánta és aljas módszereket alkalmaztak. 

katona_bara_margit.jpg

A szokásos Szomszédok-rovat következik: Horkai János egy tisztként jelenik meg, ő volt Mágenheimné főnöke a kozmetikában még Gábor Gábor előtt. A stáblista elején megjelent Csűrös Karola (Etus) neve, de bevallom, fogalmam sincs, kit játszott és nem is találtam nyomát az interneten. Talán egy szobalány lehetett, de bocs, ha mégsem. A film zenéjét szerző Hidas Frigyesnek pedig a teleregény főcímzenéjét köszönhetjük. 

Az ember bizonyos illúziókkal leszámol élete során, bizonyosakkal nem. Számomra maga a történet nem volt illúzióromboló, viszont abban azért jó hinni, hogy tisztalelkű emberek, mint ez a Samu, és pozitív változásra képesek, mint Vallon, ilyenek léteznek a valóságban is.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma


2019.03.21. 11:24 Mozsárágyú

Legenda a vonaton (1962)

legenda_a_vonaton1.jpg

Amíg nem láttam ezt a filmet, a cím alapján azt gondoltam, hogy valami rém elvont hülyeség egy fantáziavilágról, amiben hosszú snittekkel operálnak, stb. Az alkotókról persze fogalmam sem volt... Szerencsére nagyot tévedtem. De ebből is látszik, hogy a cím milyen fontos.

Az épülő szocializmusnak már nem annyira a hajnalán, inkább a kora reggelén járunk. Gazdasági fejlődés meg munkásuralom, blablabla. Egy brigád tagjait ismerhetjük meg, akik épphogy elérik a vonatot, próbálnak ülőhelyet találni, sebbel-lobbal átmennek vagy 5 kocsin – ez már nagyon tetszett, hogy a főcím alatt ilyen lendület van (szinte elképzelhetetlen egyébként számomra, hogy hol és milyen mozgó alkalmatosságon tartózkodott az operatőr mindeközben). Az utolsó kocsiban végül lehorgonyoznak, minden szem rájuk szegeződik, mert egyfolytában megy a duma - a mai kor embere talán azt mondaná rájuk, hogy idegesítőek. Megállnak a fal mellett, megszólítja őket egy szintén állásra kényszerült ember és már elő is törnek az anekdoták. Mit tehet a munkásember egy hosszú és unalmasnak ígérkező vonatút során, hát persze, hogy beszélget a többiekkel. 

Jönnek is a sztorik; kiderül, hogy ők mind egy brigád tagjai, vasműből ki, vasműbe be, ezzel telnek a napjaik. De nem akármilyen brigád ez, bizony! A kocsi hallgatósága egyre jobban érdeklődik a furcsa fazonok iránt, mert élvezetesen mesélnek, és egyébként a moziközönségnek is kifejezetten fogyasztható lett szerintem a film, ugyanis a nagyobb egységen belül 4 kisfilm van, mindegyik egy-egy anekdota – amelyeknek ha a fele igaz, már jó. Ahogy Imre bá’ nevű ismerősöm mondaná. 

legenda_a_vonaton3.jpg

Központi figura az összes történetben egy Karló (Sinkovits Imre) nevű nagydumás, határozott és hangadó fazon, aki olyan hihetetlen fellépéssel rendelkezik, hogy nehéz elhinni, hogy ő tényleg létezik... Sinkovits ebben a szerepben kicsit hasonlít a majdani tizedesre, akit az egész ország megszeretett A tizedes meg a többiek c. filmben 3 évvel később; ez a Karló is minden hájjal megkent, de azért a szíve a helyén van, és csak annyit dolgozik, annyi energiát fektet bármibe, amennyit nagyon muszáj. A társai mind különböző típusok, együtt alkotnak jó kis csapatot, ahol persze vannak összezördülések meg széthúzások, de a monoton melót nem bírnák egymás ugratása, jól megtervezett vagy éppen nagyon spontán vicces történések nélkül. Az utastársak remekül szórakoznak, mert az előadás – tehát a film – igen színes, fordulatos, meghökkentő vagy akár romantikus. De a záró poén, az mindig olyan, hogy tényleg nehezen hiszi el az ember, hogy így történt. Elismerően csettinthet az, aki nézi, mert egyszerűen jó a film ritmusa, jókor és jól jönnek ezek a lezáró kis gegek. 

Mindegyik történet másra helyezi a hangsúlyt: az egyik azt üzeni, hogy a csoportvezető, amint kezében a „hatalom”, visszaélhet vele. A másik az alaptalan gyanúsítgatás egyik iskolapéldája. A harmadik igazi ízelítőt ad abból, milyen fasza gyerek ez a legendás Karló, a negyedik meg a nő megjelenésével foglalkozik a brigád környékén. Ő Pécsi Ildikó, a tényleg egyetlen női szereplő, akinek szépsége megbabonázza a brigádtagokat. 

legenda_a_vonaton2.jpg

A még nem említett többi brigádtag se „kutya”; Kautzky József figurája az, aki van is meg nincs is: ha kell, beleszól a sztorizásba, meg benne van a történésekben; ha nem kell, akkor nem. Madaras József és Lőte Attila egészen hasonlítanak; a szemük se áll jól, mindig beszállnak minden balhéba, ám előbbi inkább egy joviális fazon, utóbbi kissé agresszív. Bánhidi Laci bácsi hozza a szokásos fazont; már megette a kenyere javát, neki már semmi újat nem lehet mutatni, elvan a maga kis világában és ő az, akinek hangosan, tagolva kell azt is tudtára adni, amikor rosszban kéne sántikálni. György László szerepe szerint az inkább pesszimista és aggodalmaskodó fazon, aki félig üres pohárral éli életét. Azt hiszem, az ő figurája félidőnél el is tűnik... Sztankay István később kerül be a bagázsba és elég rosszul kezdi a tagságot, de végül az egyik legmegbecsültebb dolgozó lesz. Ő énekli egyfolytában azt a Modugno-nótát (Ciao, cioa bambina-1959), ami gondolom a ’60-as évek elején ugyanúgy folyt a csapból, mint napjainkban a Retro Rádióból... Aztán később részegen rákezd erre a Karló is, az nagyon jó kis jelenet:D Szirtes Ádám szerintem bármilyen szerepben elvarázsolta a mozinépet; olyan erős jelenléte volt a vásznon, hogy sok-sok évvel a halála után is úgy érzem magam, ha látom, hogy mindjárt kilép a filmből és a tekintetétől megkövülök. Na szóval, ő egy Doktorkának nevezett önjelölt vezető, aki valójában is csoportvezető a film elején, és mindig végtelen szomorúság ül a szemében. 

Szendrő Józsefet is meg kell említenem, ő az az egy kötözködő a vonaton, aki időnként bekiabálja, hogy ő ezt ugyan nem hiszi. Ilyen nincs! És a többiek is így gondolják szerintem, csak őket jobban érdekli a mesélés, a hosszú és fárasztó munkanap után, úgyhogy inkább szórakoznak. Ezt a szórakozást zavarja meg az egykori színi direktor, dramaturgiai szempontból viszont kiválóan. Suka Sándor, Garas Dezső és a főiskolai hallgató Koncz Gábor is megjelenik, utóbbi hihetetlen séróval. 

Szomszédok rovat, mert már régen volt; Kautzky József alakította Veres urat, aki hogy-hogy nem, valahogy mindig átverte Taki bácsit az autószerelő-bizniszben. Horváth Sándort szerintem ki se írják szereplőként, de ott ül a vonaton – ő Vágási Feri nyomdabeli barátja volt. 

legenda_a_vonaton4.jpg

Érdekes belegondolni ezeknek a karaktereknek az előéletébe, hogy vajon ki hogyan lett fémmegmunkáló; és van egy olyan érzésem, hogy ’56 előtt egyesek foglalkozása más volt... Én egy kisebb párhuzamot vontam a központi figura és a való életben egy időben játékfröccsöntőként működő, őt alakító Sinkovits között. Ez a Karló első látásra egy svihák, de valójában becsületes ember, aki többre hivatott, minthogy napestig csak hegesszen. Nem hiszem, hogy mindig ezt csinálta. Több esze van a többieknél, épp ezért tudnak róla hihetetlen sztorikat gyártani, mert számukra hihetetlen dolgokat mond, visz végbe – az is lehet, hogy nem annyira túlzóak ezek a kis szösszenetek, hanem mindössze kevésbé érthetőek az egyszerűbb lelkek számára... De ezt már talán csak én magyarázom bele. 

A végén a poén lelőhetetlen, nem is lehet leírni, se elmagyarázni, azt látni kell! Nekem nagyon tetszett a Legenda a vonaton; ez a film nem akar se többnek, se kevesebbnek látszani, mint ami; egyszerű és nagyszerű.

1 komment

Címkék: magyar vígjáték


2019.02.26. 19:47 Tévésámán

A Sátán fattya (2017)

satan1.jpg

Mit jelent az, hogy emléknap? Ez attól függ, kinek tesszük fel a kérdést. Egy általános iskolásnak nyilván azt, hogy szép ruhába kell öltözni és műsort adni. Egy középiskolásnak valamit, ami hidegen hagyja. Egy felnőttnek rossz esetben azt, hogy munkaszüneti nap. Sokaknak pedig azt, hogy felidézzük rokonok, barátok, ismerősök alakjait, akiket elsodort a történelem vihara. Aki személyesen nem érintett így vagy úgy, az valószínűleg érdektelenséget táplál ezen napok iránt, ám vannak köztük olyanok, amik nemzetköziek vagy olyanok, amik ténylegesen mindenkit érintenek. Például aki magyarnak vallja magát, annak biztosan fáj, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharca elbukott, vagy hogy Világosnál le kellett tenni a fegyvert, vagy hogy 1956-ban magunkra maradtunk. Ezek viszont korántsem csak a mi tragédiáink, hiszen Trianonig a Magyar Királyság számos nemzetből összeálló, nagy ország volt, és bizony nem csak magyarok harcoltak Kelet-Európa szabadságáért (például Damjanich János szerb volt). Ezért is van az, hogy fájhat nekünk a németek kitelepítése, az örmény genocídium és így tovább. Idáig volt a történelem. 

Most jön a politika, mert bár utálok erről írni, ennél a cikknél muszáj. A történelmet ugyanis a hatalmon lévők kihasználhatják, alakjait piedesztálra emelhetik, vagy feledésbe taszíthatják, attól függően, éppen mi szolgálja legtöbbször aljas céljaikat. Rákosi Mátyás idejében szobrot állítottak Szamuely Tibornak; Kádár János idején Szent Istvánt csak I. Istvánnak lehetett nevezni; és biztos vannak még példák, most ennyi jut eszembe. Szóval, akik éppen irányítanak minket, azok mindig megpróbálják megmondani, hogy egy adott, ténylegesen megtörtént vagy éppen zajló folyamatról, esetleg bizonyos személyekről mit gondoljunk (például állítsuk meg Soros papát); sőt, egyes kérdéseknél meghatározzák, hogy miféle módon lehet nyilvánosan nyilatkozni róluk. Manapság is vannak ilyenek, bizony lehetne sorolni őket… 

Ha pedig azt mondom, kommunizmus, az megint mást jelent földrajzi helytől, életkortól, nemzettudattól függően. Más az, ha itt mondom és más, ha mondjuk Svájcban; mást gondol róla az, akinek ez a rendszer biztosította (sőt, néha még mindig biztosítja) a megélhetését és mást az, aki munkaszolgálatos volt. Furcsa egy dolog ez, hiszen nyugodtan lekommunistázhatsz bárkit, attól annak az embernek nem lesz semmi baja; árulhatsz vörös csillaggal jelölt Heineken sört és állíttathatsz szobrot Marx Károlynak; de mondjuk Szálasi Ferencről pozitív színben beszélni már súlyos veszélyt jelent rád. Hiába, a remek nyugatiak, akiknek sosem kellett megtapasztalniuk a szovjetek „barátságát”, jól megtűrik a vörös dolgokat; de közben itt, Kelet-Európában tudjuk, hogy ez a szín vért, szenvedést, halált jelentett egykor. És mi nem félünk beszélni róla, mert beszélni kell róla, mert már annyi év telt el és még mindig vannak tisztázandó kérdések, tények, amiket meg kell ismernie mindenkinek. Mert, tetszik vagy sem, ez is a mi örökségünk. Véres, szenvedéssel és halállal teli, mégsem feledhetjük. Erről szól február 25, a kommunizmus áldozatainak emléknapja, amelyen a Duna Tv levetítette A Sátán fattyát. Ennyit a politikáról, most már tényleg rátérek a filmre. 

satan2.jpg

„A háború, az csinálja a bajt.”

1944, Kárpátalja. Jönnek a szovjet csapatok és minden hadra vagy munkára fogható férfit elvisznek a történet helyszínéül szolgáló Beregszilasról. A falu asszonyai összefognak, elindulnak, hogy a „kis munkára” (malenkij robot) fogott uraiknak, fiaiknak vigyenek egy kis hazait, megtudják, hogy mi van velük, mert az ígért három napból három hét lett, aztán még több. A tábor kapujában az őrség próbálja visszatartani a fegyvertelen nőket, egyiküket, a különösen harcias Tóth Esztert (Tarpai Viktória) pedig kiemelik a többiek közül és magukkal viszik. A szerencsétlen lányt (a port.hu szerint 16 éves, a narráció szerint viszont 18) öt szovjet katona megerőszakolja, aztán kidobják a hóba. Innen kezdődik Eszter kálváriája, rajta és családján keresztül megtudjuk, mit élhetett át az, akit ebben a rémes időszakban a „felszabadítók” kihasználtak… 

Gondoltam, hogy ez egy nehéz menet lesz, de hogyan lehetne másképpen szólni arról, hogy milyen volt a létezés a megszállt területeken? Lehet-e azt életnek nevezni, mikor semmi sem a tiéd igazán; amid van, azt bármikor elvehetik; senki sincs biztonságban; nincsenek felelősök és ezért akármi megtörténhet. És nem a csak szovjet megszállás ilyenA Sátán fattya közel másfél órában ölel fel háromévnyi időt a Tóth-család életéből, akiknek bizony kijut minden rosszból: Ferencet, a legidősebb fiút besorozzák az oroszok; Mihályt, az apát malenkij robotra viszik; Jóska, a kisebbik fiú kötelező erdőirtásra vállalkozik apja helyett; Eszterrel meg tudjuk, mi történt. A három férfi közül pedig csak egy éli túl a megpróbáltatásokat… Nincsenek egyedül a problémáikkal, de az övéké van a legnagyobb hatással egész Beregszilasra. Itt nincsenek titkok, mindenki ismer mindenkit és ki így, ki úgy viszonyul a megerőszakolt lány tragédiájához, amiből aztán megszületik a címszereplő. 

satan3.jpg

Nekem, aki több mint 40 évvel ezután születettem egy nagyvárosba, elképzelhetetlen, milyen volt az a régi falusi élet, mára kiveszőben lévő (vagy már kiveszett?) értékrendjével. Félelmetes, hogy mennyien gondolják azt, hogy a főhősnő szántszándékkal adta magát az oroszoknak, hogy saját végleg összetört lelkének fájdalmán meg elvesztett boldogságán túl még mi mindent kell kiállnia. Elgondolkodtató látni, hogyan viszonyul Eszterhez az anyja (Szűcs Nelli), az apja (Trill Zsolt) vagy a kishúga (Melnyicsuk Emília). Ez a három ember mást és mást él át, gondol vagy tesz, pedig mindannyian vér szerint kötődnek a hősnőhöz. A közvetlen családja után Eszter helyzete a legerősebb hatást Pistára (Kristán Attila) gyakorolja, akit szintén elvittek a szovjetek, és akivel gyakorlatilag jegyben jártak korábban, szerették is egymást. A férfiban a lelket az tartja, hogy a szerelmére gondol, aztán, több mint egy évvel azután, hogy akarata ellenére el kellett hagynia szülőfaluját, visszatér. Már előre tudja, mi történt, mert választottja apja megírta neki levélben, és mikor újból hazajut, két tűz közé kerül. Az anyja (Pregitzer Fruzsina) nem engedi neki, hogy elvegye a szégyenben maradt leányanyát, közben viszont Pista még mindig szereti Esztert. Valóban nehéz helyzet, és a megoldás se valami szívderítő… Akár még nemek szerint is le lehet bontani a háborúnak és utóéletének hatásait. Nők: Eszter, Ágnes (az anyja), Irénke (a húga), Maris (Pista anyja) és az az asszony, aki elmondja a főszereplőnek, hogy családjával együtt el fogják vinni (sajnos a karakter neve nem hangzik el). Férfiak: Mihály (az apa), Ferenc (a nagyobbik fia, őt sose látjuk), Jóska (a kisebbik fia – Kovács S. József) és Pista. Mindkét nem szenvedései elég nagy teret kapnak, az egyenlőség ennyiben megvalósul.

„Az ember tűrjön, erre rendeltetett.” 

Bár műfaja szerint ez egy háborús dráma, a cím meg a képi világ kifejezetten horrorisztikus és nyomasztó. A legfőbb színek a fekete meg a fehér, van egy pici vörös, de minden szín szürkével árnyalt, még a nyár is szürke, a falusi ház sötétségét a tél komorsága tovább erősíti és mindenki gyászszín ruhákat visel. A beállításokban elsősorban a közelképek uralkodnak, a megpróbáltatásokkal teli arcokat kellemetlen közelségbe hozzák. Eszternek néha víziói támadnak, párszor láthatjuk rémálmait, ám a valóság se sokkal jobb. Gyakran jön olyan jelenet, ahol a beszélő nem látszik, csak az, aki hallgatja; emlékezetes a személyes perspektívából mutatott erőszak, a hazafelé támolygó lány homályos tekintetén át látott út, meg az utolsó szekvencia. A sok rémség mellett cikkem tárgya azért érdekes kordokumentum, élethűen idézi meg a hét évtizeddel korábbi falusi életet, és olyan kérdéseket érint meg, mint a hit, a becsület, a munka vagy egy közösség dinamikája. 

satan4.jpg

„Fekete rózsa lett belőled, Eszter.” 

Tarpai Viktória alakja áll a középpontban, csak azt látjuk, amit ő is láthat, néha halljuk a gondolatait, amik majdnem mindig a narráció feladatát töltik be. Szerintem kitűnően játszik, mellette leginkább Trill Zsolt és a később megjelenő Kristán Attila emelkednek ki. A sztoriban mindig van valami újabb negatív fordulat, de ezek közül egyik sem hihetetlen, számomra csak két dolog volt kissé homályos. Az első, hogy Istvánka visszamaradottsága valamiféle fogyatékosság lehet vagy egyszerűen későn érő típus? A második a befejezés, ami a jósnőnél tett látogatás után átmegy „valami vajákos, valami gőzös” dologba. Onnantól, hogy a gyerek feláll és megszólal, az már csak metaforikus, vagy Eszter tényleg megbolondul? 

„A te dolgod csak az, hogy mondd el.”

Bővebben a készítőkről/szereplőkről: A történet Nagy Zoltán Mihály regény-trilógiájában gyökerezik, a kötetek 1991-ben, 2000-ben és 2003-ban jelentek meg. A rendező-író-társproducer Zsigmond Dezső főleg dokumentumfilmek készítésével foglalkozik, a forgatókönyvet Balogh Gézával közösen írták. A nyomasztó képi világot az operatőr Halász Gábornak köszönhetjük. Tarpai Viktória 2015-ben zenei kísérettel, monodráma formájában, színházban már előadta Eszter kálváriáját (erről még lesz szó). Trill Zsolt szerepelt a hasonlóan remek háborús Szürke senkikben és az érdekes A martfűi rémben. Pregitzer Fruzsinának a Kisváros (2001) óta ez az első mozgóképes szereplése. Két ismerős arcot lehet felfedezni a mellékszereplők között, egyikük Szilágyi István (a ladikos), a másik Györgyi Anna (a jós/boszorkány). 

Az imdb és a wikipedia ismét haszontalannak bizonyultak információforrásként, így port.hu-s kommenteket idéznék érdekességképpen. LajtaJ két kommentjéből ollóztam össze ezt: „A legjobban megírt könyvek egyike! Nagyon mély és nyomasztó, realista és megrendítő. (…) Tarpai Viktória játéka több mint megindító, egyben szívbemarkolóan szép. (A kútba ugrásos jelenetet pl. dublőr alkalmazása nélkül, saját maga játszotta el élesben, hogy minél tökéletesebben azonosulhasson a főhőssel.)” Cukros csirkecomb véleménye: „Egyetértek. Nagyon erős film. Mégis olyan, mintha rejtőzne. Vagy elrejtik? Nem lenne szabad, látni kell. Nem méltatom külön-külön a rendezőt, a vágót, az operatőrt, a színészt és így tovább, mert ahhoz, hogy ilyen film készülhessen, az egész stábnak kell nagyot alkotni.” 

satan5.jpg

 „Nem te vagy az első és nem is az utolsó.” 

Összefoglalásképpen: Ez egy hiánypótló mű, arról beszél, amiről nagyon sokáig nem lehetett, mindezt pedig egyedi formában teszi. Sztárok és sallangok nélkül ad át egy ronda, negatív élményt, ami azonban sajnos a miénk. Már csak azon kell elgondolkodni, hogy ez miért nem kap(hat)ott Oscart vagy jelölést… 

Pontozás: 

port.hu: 7.3 (A kommenteket olvasva volt egy illető, akinek a könyvek tetszettek, de a film nem, ő lehet az egyik, aki a kevésbé kimagasló pontszámért felelős.) 

imdb: 6.5 (Hát igen, aki nem erről a tájékról való, az sose fogja megérteni…) 

Szerintem: 5/5 (Azért egyszer bőven elég látni.) 

A következő írásom valószínűleg egy egyesült államokbeli dokumentumfilmet mutat majd be. 

Ha tetszett a cikk, olvass bele a regényembe!

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma háborús


2019.02.23. 22:10 Tévésámán

A halál fekete angyala (1979)

Egy jó filmnek/sorozatnak/könyvnek/művészi alkotásnak kell egy figyelemfelkeltő cím. Én is csak akkor figyelek fel rájuk, ha remek névvel bírnak. Cikkem tárgya ezen a téren kitűnően teljesít, ehhez hozzájön még az igen rövid játékidő (mindössze 40 perc), az ismert, remek hazai színészek (Garas Dezső, Tordy Géza és Usztics Mátyás) jelenléte, meg a portos szinopszis. Ez alapján meg kellett nézni – mi megnéztük és nagyon tetszett! 

„Ebben az országban mindenki született futball- és jogszakértő.”

Valamikor a XX. század legelején járunk. Dr. Krecsányi, az ügyvéd (G.D.) az aznapi utolsó tárgyalása után felmegy az irodájába, hogy felkészüljön egy kis szórakozásra, ám az egyik rá váró ügyfél a titkár (U.M.) felszólítása ellenére ottmarad, sőt, be is megy hozzá. Ez a bizonyos Bodó úr (T.G.) elkezd beszélni, és Krecsányi először le akarja rázni, de aztán a sztori egyre érdekesebbé, egyre hihetetlenné válik, majd előkerül egy revolver, és az események egészen új fordulatot vesznek… 

halal_garas.jpg

SZPOJLEREK INNENTŐL, mert máshogy nem tudok írni róla és a port úgyis lelövi az első poént 

A film három részre osztható, az első a felvezetés, ahol Krecsányi felsiet az irodába, elmeséli a titkárának, hogy mi volt a tárgyaláson, hová készül most, és megmondja neki, kitől milyen összeget kérjen, miután hazazavarta a várakozókat. Bodó még meg sem jelenik, máris feltűnést kelt, neki ugyanis nincs megnevezés (van kint például egy szerb disznókereskedő, ezt a palit el tudjuk képzelni), csak annyit mond róla Szabó, az ügyvéd úr segédje, hogy „egy Nebbich”, vagyis senki. A mai nézőnek az tűnhet fel, mi a túrót mond Usztics; a réginek meg az, hogy ki ez a jelentéktelen ember? 

A második rész Bodó be- és fellépése. Tényleg nem tűnik valami fontos fickónak, összeesik, gyógyszert szed, és csupa zagyvaságot mond. Miféle gyilkosság? Ő maga a tettes? És még el se követte? Hát mi folyik itt? A második felvonás addig tart, ameddig Krecsányi még meg akar szabadulni újdonsült „ügyfelétől”. És aztán jön a harmadik rész, ahol Bodó ismerteti ördögi tervét, előhúzza a pisztolyt és kezdődik a dráma… Amin röhögni fogunk. 

A halál fekete angyala egy rém egyszerű kis tragédia: Adott A és B, kicsit megismerjük őket. Be vannak zárva egy szobába és B azt mondja, hogy „kedves A, készüljön a halálra”, előveszi a stukkerét, aztán A mentegetőzni kezd, hogy miért is hagyja életben a gyilkos. Legalábbis, látszólag erről van szó. Hogyha ugyanezt színházban látnák, csak egy asztal lenne, két szék, meg a telefon, semmi körítés, akkor bizony igen feszült drámának lennénk tanúi. Itt azonban már Garas magában elég viccesen néz ki a jól fésült hajával meg a bajuszával, ehhez jön Usztics, akinek van haja (és még mint f.h., vagy főiskolai hallgató szerepel), plusz a helyszínt adó irodában folyamatosan szól a tánczene, a csillár meg minden mozog, a felső emeleten ugyanis tánciskola üzemel. A polcon színes porcelán-állatok sorakoznak, az üvegablakok szintén színezettek, minden olyan vidám, még a képi világ is. 

„Írásból sajnos nem lehet megélni.” 

halal_tordy.jpg

Bodó szerencsétlenkedik, mint valami kabaré-figura, Krecsányi próbálja kitenni, de csak visszajön. Végülis leül, meghallgatja, és ez a fickó elkezdi a hihetetlen meséjét arról, hogy hogyan próbálja szerelmi bánat miatt megölni magát, mégis mindig túléli. Csoda, ha kívülről nézed; átok, ha te vagy az, akit a címszereplő nem hagy meghalni. Ezt magyarázza Tordy karaktere is, Garasé meg kételkedik. Egy ponton túl, a bizonyítékok fényében viszont már lehetetlenség tovább tagadni, el kell fogadni, hogy ez, akármennyire elképesztő, tényleg megtörtént. 

Az első igazi fordulat azonban akkor jön, mikor Bodó előáll a tervével, hogy megöl valakit, bebizonyítja, hogy hidegvérrel tette, ezért majd felakasztják, azt meg senki se élheti túl. Na és hogy jön ide Krecsányi? Hát, az ő nevénél nyílt ki a telefonkönyv, szóval ő lesz az áldozat… Te mit tennél a helyzetében? Dörzsölt fickó révén meg akarja győzni a másik férfit, hogy ne lője agyon, de olyan szöveget mond, amit Örkény István is megirigyelhetne. Ahelyett, hogy saját értékét próbálná bizonygatni, levezeti, hogy ha megöli, akkor gyilkosát nem hogy nem ítélik el, talán még piedesztálra is emelik, amiért eltette láb alól. Ez viszont korántsem hatja meg Tordy alakját, átnyújt egy papírt, hogy Garas karaktere írja a végrendeletét, aztán megfordítja és itt a valódi nagy csavar. Megtudjuk, kicsoda valójában Bodó, ki a címszereplő és mi ez az egész őrület. Ezt viszont már titokban tartom, aki teheti, nézze meg! 

SZPOJLEREK VÉGE 

Ez a filmecske az I. VH előtt játszódhat, esetleg a két világháború között, erre utal a pengő, meg a „kegyelmes uram” (meg a lószállítási panama:D). Végig egy helyszín van, leszámítva az ügyvéd útját fel az irodájába a nyitánynál. Uszticsnak nem sok szerepet adtak, a wikipediás adatlapján például nincs is rajta ez a kis szösszenet; Tordy és Garas viszont remekelnek – a néző röhöghet és csodálkozhat, aztán magában eldönti, vajon melyik figura a nagyobb gazember. 

„A gyűlölet jótékony mámor, vakká teszi az embert.” 

halal_usztics.jpg

A készítőkről: A rendező Rényi Tamás, akitől eddig még semmi egyebet nem láttam, de az összes rendezése 7 pont fölött áll a port.hu-n, ami elég jó eredmény. Az ötlet Berki Gézától származik (elvileg), a stáblista szerint az író Müller Péter volt. A halál fekete angyalának se az imdbn, se a wikipedian nincsen adatlapja. 

„Itt nincs jog, csak klikkek és érdekek kusza hálója, amibe belefájdul a feje.” 

Jó színészek adnak elő egy izgalmas, fekete humorral átszőtt történetet, ami rövid, vicces és garantáltan kitalálhatatlan a vége. Ahogy mondtam, nekünk igazán tetszett, mi csak ajánlani tudjuk! 

Pontozás: 

port.hu: 8.5 (Adtam rá egy 10-est.) 

Szerintem: 5/5

Szólj hozzá!

Címkék: magyar vígjáték dráma rövidfilm


2019.02.20. 12:50 Tévésámán

11. Születésnapi Ünnepi Hét II.: 2018. összefoglalása

me_on_tv.jpg

Megkésve, de itt a tavalyi év rövid összefoglalója, ami valahogy kiment a fejemből a múlt héten… 

2018-ban összesen 31 bejegyzés született, ebből 4 Mozsárágyúé (egynél véletlenül az én nevem szerepel). 

A legtöbb kattintást generáló bejegyzés a Mary Shelley lett, erre 2019.02.20.-ig 1503-an voltak kíváncsiak. A legkisebb érdeklődést a Stealing Silver váltotta ki, erre csupán 13 katt érkezett. 

A legrosszabb film ebből az évből szerintem: Ami nem öl meg (És ez is 3/5, soha ilyen jó évet!)

A legrosszabb film ebből az évből Mozsárágyú szerint: Nyomd, bébi, nyomd!

A legjobbak szerintem: The Sisterhood of Night, Viking vakáció, Teen Titans Go To The Movies

Mozsárágyú kedvence: Két félidő a pokolban (az év második legnépszerűbb bejegyzése) 

Felélénkült a kommentezés, a Majd újra lesz nyárhoz és a Kontroll – filozófiai elemzéshez érdekes meglátások érkeztek egy-egy hozzászólótól. 

A legtöbb letöltés 05.01.-én volt, 943; a legkevesebb 03.26.-án, mindössze 23. 

Mostanában olyan kevés filmet nézek, hogy ennek a listázós dolognak nem sok értelmét látom. Pár óra alatt össze tudok dobni egy jó cikket, és néha még érdeklődés is van irántuk, szóval visszatérek a 2015 körüli módszerhez: Amit látok, arról írok. 

Erre a hétre egy rövid, magyar tévéjátékot szemeltem ki, majd meglátjuk, hogy tényleg megnézem-e.

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2019.02.17. 12:05 Tévésámán

Fordítsd oda a másik orcádat is! (Porgi l'altra guancia, 1974)

porgi-l-altra-guancia-118189.jpg

Bud Spencer, Terence Hill, meg a filmjeik amolyan európai közkincsnek számítanak. Olaszország és Németország mellett talán mi, magyarok vagyunk a legnagyobb rajongóik – szinte nincs olyan hét, amikor ne találkoznál velük a tévében. Ők még annak a kornak a jelképei, amikor a mozgóképek elsősorban szórakoztató és másodsorban pénzügyi szándékkal készültek, az utóbbi pedig az előbbi hozadéka volt. Tehát ha egy mozi szórakoztatónak bizonyult, akkor nagy pénzt csinált. Kár, hogy ma már másként van… Na, de hogy maradjak a tárgynál, még mindig van egy csomó az urak munkáiból, amit nem láttam, ezért ha találok egyet a műsorban, ami alig ismerős, akkor leülök elé. Így voltam ezzel is.

Az 1890-es években járunk (ha minden igaz, 1896-ban). Pedro atya (B.S.) és társa, G. atya (T.H.) nem éppen szokványos papok. Kereskednek, segédkeznek a rájuk bízott karibi bennszülötteknek, rossz szemmel nézik a rabszolgatartást meg a kizsákmányolást, és szívesen hagyatkoznak az ökleikre vagy egy megbízható pisztolyra, ha nyomatékot akarnak adni a véleményüknek. Persze jönnek is a panaszok az elöljáróikhoz, de közben a nép egyszerű gyermekei ugyanúgy panaszkodnak nekik, mert bizony a gazdagok visszaélnek a hatalmukkal, a rabszolgaság mindennapos, szóval akad megoldandó probléma. Ilyenkor aztán kevés a hit meg az imádság – szerencsére Szent Józsefet nem zavarja, ha hívei néha a másik orcájuk odafordítása helyett inkább jól odasóznak a gazfickóknak! 

porgi-l-altra-guancia-2.jpg

Nagyon érdekes film ez, mert a bádszpenszeres dolgok tök jól működnek benne, ugyanakkor megpróbál egy érzékletes dráma lenni, ennek azonban ára van. A felvezetés, ami a kikötői első nagy bunyóig tart, irtó unalmas – a fogkihúzós poén annak idején biztosan működött, de túl sokszor láttam az Aranyeső Yuccábant ahhoz, hogy nevetni tudjak rajta. Aztán G. atya elkezdi provokálni a rosszfiúkat, akik közt ott találjuk Mario Pilart (Csonkakezű az első Piedonéból) és az elmaradhatatlan Riccardo Pizzutit (pl. Dr. Spider a Nyomás utána!-ban); még ez is béna. Miután Pedro atya beszáll a buliba, na, onnantól indul el a film. Itt csak az a baj, hogy közel fél órát kell várni erre… 

Figyelemre méltó a Hill figuráját belengő misztikum. Valójában még a legvégén sem tudjuk meg, hogy igazából kicsoda, hogy mit jelent a G. (amit az angolban valamiért J.-re változtattak), mit követett el anno, stb. Ha az égszínkék szemű olasz játéka mögé nézünk, egy nagyon érdekes karaktert találhatunk. Szokatlan az is, hogy a cingár azonnal belenyugszik, hogy a nagydarab elzavarja, meg se próbál visszamenni – mondjuk valószínűleg sejti, hogy társa hamarosan követni fogja. És ha végigzongorázzuk az eseménysort, a befejezés, bár pozitívnak látszik, mégsem igazán az, hiszen a közösség, amit elhagytak, zsarnok uralom alá kerül; és a főrosszfiú márki se nyeri el a méltó büntetését… 

Azért mégsem kell megijedni, mert van itt minden, amit a híres páros rajongói szeretnek: Szerencsejáték, zabálás, bunyó, meg a De Angelis-fivérek frankó zenéje. Kár, hogy a drámai részek kicsit hosszúra nyúlnak (pl. a három elítélt kiszabadítása, kihallgatás a márkinál) a befejezés meg - a nyitányhoz hasonlóan - rém unalmas. Onnantól, hogy Pedro atya belöki a vízbe G. atyát, már semmi érdekes/vicces nem történik… 

Pár szót a készítőkről: A rendező Franco Rossi a forgatókönyv-írásban is részt vett. Ezt a szkriptet meg a történetet összesen hatan írták. A stáblista elején hallható konferálás alapján Rodolfo Sonego elbeszélése adja az alapot, ehhez jött hozzá Augusto Caminito (Sonegoval gyakran dolgoztak együtt), Fausto Saraceni (inkább producerként munkálkodott a filmiparban, csak két írói megjelölése van), Gianfranco Clerici (horrorok készítője) és Nino Marino munkája. Az urak imdbs adatlapjának tanulmányozása után érthető a sok komolyság a komolytalanság mellett. Az operatőr hazánk fia, Pogány Gábor volt. A mellékszereplők közt felismerhetjük Robert Loggiát, ő Gonzaga márki. 

porgi-l-altra-guancia4.jpg

Három kis érdekesség: 1. Bud Spencer írta a filmhez készült El Barco de San Jose című dal szövegét. 2. A szinkronban Pedro atya hangja, Bujtor István, egy alkalommal „Szent Jusztinián”-hoz szól, azonban a ténylegesen ilyen névvel létező szentek egyike egy bizánci császár, a másik egy anglikán vértanú; és valahogy egyikük sem illik a kontextusba. Utánanéztem egy picit, de a Szent Jusztin nevű két tiszteletreméltó sem jöhet szóba. Vajon kire gondolt a fordító vagy az eredeti szöveg írója, kitől remélte az atya a segítséget? 3. Más Spencer-Hill-mozikhoz hasonlóan cikkem tárgya szintén bír egy extra magyar névvel, ez a Morcos misszionáriusok; azonban az általam használt áll közelebb az olasz verzióhoz. 

Mit mondhatnék még? Megvan benne az, ami kell, csak nincs belőle elég; túl sok a drámai mondanivaló és emiatt az akciónak kevesebb hely jut. A kezdés meg a zárás nekem túl unalmas volt, de még ezekkel együtt sem kell azt mondanom, hogy a Fordítsd oda a másik orcádat is! gyenge lenne. Csak nem annyira jó, mint mondjuk a Bűnvadászok

Pontozás: 

imdb: 6.5 (A port.hu-n 9-en áll.) 

Szerintem: 4/5 (Attól tartok, hogy minden olyan, amit ritkán ad tőlük a tévé, az ténylegesen alacsonyabb színvonalú. Bár egyszer ne lenne igazam!) 

Ha tetszett a cikk, nézd meg a regényemet!

Szólj hozzá!

Címkék: hill spencer