Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: tomzameth@gmail.com

Kategóriák

18+ (1) akció (151) áldokumentum (7) animációs (70) bekategorizálhatatlan (6) dokumentum (15) dráma (346) fantasy (145) háborús (20) hill (20) hírek (91) horror (201) kaland (79) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (88) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (11) rövidfilm (14) sci fi (149) spencer (26) sport (39) szatíra (11) szuperhős (108) thriller (64) történelmi (42) vígjáték (491) western (11) zene (63)

Kék Szemek és A lány a tűzesőben Facebook Oldal

Friss topikok

  • Tévésámán: @Liberális Artúr: Köszönjük:) (2024.02.10. 13:04) 16. születésnapi bejegyzés I. – Összefoglaló 2023-ról
  • Tévésámán: @Gerberus: Az animáció egy része tényleg nagyon ronda, erre legjobb példa a felügyelő, de a pirami... (2024.01.18. 21:06) Halhatatlanok [Immortel (ad vitam), 2004]
  • Pedrolacarte9213: Szerintem egy igazi klasszikus. Számomra érthetetlen, hogy miért nem kapott Oscar-díjat. Összessé... (2024.01.11. 08:58) Excalibur (1981)
  • gigabursch: Ezek szerint a film kiválóan bemutatja, hogy az orvosi arrogancia nem mai találmány, viszont a gye... (2023.12.07. 14:04) Semmelweis (2023)
  • gigabursch: @Tévésámán: Kb három évtizede láttam. Orrba-szájba kerestem mindenféle megosztó oldalon, de sehol... (2023.09.15. 21:14) Csontváry (1980)

2024.02.10. 10:08 Tévésámán

16. születésnapi bejegyzés I. – Összefoglaló 2023-ról

oip_1.jpg

A tavalyi évben munkahelyet váltottam, emiatt fél évig jóval több időm volt, mint általában. Ezt azonban leginkább nem filmnézésre fordítottam, viszont miközben kijavítottam a 2023-as írásokat, arra jutottam, hogy a mennyiség helyett ezúttal is inkább a minőség került előtérbe. Eleve már az jelent valamit, hogyha egy mozi eléri azt az ingerküszöböt nálam, hogy leülök megnézni – viszont sajnos ettől még korántsem lesz jó… Mozsárágyú ellenben sokkal több filmet néz, ő viszont csak arról ír, ami megihleti vagy amiről úgy érzi, hogy az megérdemli a megörökítést. Én még mindig tartom magam ahhoz, hogy minden olyanról írok, amit látok, kivételt képeznek ez alól a dokumentumfilmek, azokból elég sokat meg szoktam tekinteni, mégsem értekezem róluk.

A lényeg annyi, hogy 2023-ban az ehhez hasonló születésnapi cikkeken túl összesen 18 új bejegyzés született a blogra, ezek közül 4-et Mozsárágyú írt, a maradék 14-et én. A blog.hu szerkesztőségének nagyon hálásak vagyunk, mert szinte mindegyik írásunk kikerül a főoldalra és ez sokat ad hozzá a látogatottságunkhoz – az elmúlt 16 évben az oldalt sehol se reklámoztuk, bevételünk sem keletkezett belőle, a bármiféle haszonnal járó ajánlatokat pedig elutasítottam, mert nem illettek volna a Filmrajongó profiljába. Azt azért sajnálom, hogy jött egy emailes megkeresés a Magyar Rádióból, ahol felajánlottak egy interjú-lehetőséget, amiből semmi sem lett, máig nem tudom, hogy az illető végül megcsinálta-e a műsort valaki mással vagy a főnökei mégsem engedélyezték neki az ötlete megvalósítását.

(A most következő adatok a 2024.02.09.-ei állást tükrözik.)

2023 legolvasottabb cikke a 2021-es Addams Family 2.-ről szól, erre 442 katt jött. Ebben az évben a kiemelésekkel együtt sem tudtunk 1000 kattintásos cikket írni…

Ha a születésnapi cikkeket nem számolom, akkor a legkisebb érdeklődés a legendás, 1978-as Halloweenről született bejegyzést övezte, erre mindössze 10-en voltak kíváncsiak (pedig mennyit melóztam vele!).

Szerintem a tavalyi évben látott legjobb film A hét szamuráj és az Excalibur, Mozsárágyú kedvence pedig a Rákóczi hadnagya volt.

Az általam látott legpocsékabb mozgókép a Megint tanú, Mozsárágyúnak ugyanebben a kategóriába a Gyilkos járat esik.

A cikkek közül a három legolvasottabb alkotásom vezeti a letöltési listát is: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről 13903 (ebben az évben 93 katt jött rá), Kontroll – filozófiai elemzés 13528 (118 ebben az évben, ezzel ő az első) és A remény rabjai 9954 (2024-ben eddig 90). Érdekesség, hogy az utóbbiból két cikk van az oldalon, mert az említett kis híján 10 ezres letöltést produkáló írásakor elfelejtettem, hogy már értekeztem róla (az első cikket mindössze 36-an olvasták el).

Az elmúlt alig több mint egy hónap legkevesebb lapletöltése 69/nap, a legtöbb 167/nap (utóbbi éppen 01.01.)

A teljes oldal lapletöltéseinek száma jelenleg 1.106.036, ez kb. éves szinten 73 700 kattintást jelent.

2023 legkiemelkedőbb napja 06.20. volt, amikor 216 látogató 239 lapletöltést produkált, ez az egyetlen nap, amikor 200-nál többen néztek be hozzánk. Ekkor éppen a 2016-os A hét mesterlövész volt a legfrissebb írás, ami a blog.hu főoldalára is kikerült, valószínűleg öt nappal később is ez vonzhatta a látogatókat.

Követőink száma 56-ról 60-ra emelkedett, üdv a négy új követőnek!

Számomra a legnagyobb projekt mindenképpen a 3x7 volt (A hét szamuráj, A hét mesterlövész 1960-ból és az említett újra 2016-ból), ezt már több mint fél éve terveztem akkor, mikor megvalósulhatott.

Erre az évre egyelőre semmi nincsen kilátásban. A születésnapi ünnepségre rendeltem egy bluray-t külföldről, de a vám megállította, be kellett fizetnem 550 Forintot és most pont nem fog ideérni vasárnapra… Mindenesetre egy olyan műről van szó, amiről már van cikk, de talán írok belőle még egyet a lemez kapcsán.

2 komment

Címkék: hírek


2024.02.07. 16:16 Tévésámán

Garfield és a Zűr kommandó (Garfield’s Pet Force, 2009)

img_20240207_155045.jpg

Garfieldot biztosan mindenki ismeri Magyarországon, ő ugyanis azon kevés képregény-karakter egyike, aki a rendszerváltás óta megszakítás nélkül jelenik meg idehaza ilyen vagy olyan formában. Annak ellenére, hogy anno a Semic Interprint megszűnt, a Garfield Magazin valahogy túlélte ezt és a mai napig kapható. Még középiskolásként is előfizetője voltam, nagyon sokáig szerettem, de aztán egy idő után, valamikor úgy 2010 környékén egyre unalmasabb lett, ezért többet nem is vettem meg.  

Viszont Jim Davis, Garfield megalkotója tudja, hogyan kell az agyszüleményéből pénzt csinálni, ezért az immár több mint 40 éve velünk öregedő narancssárga macska minden elképzelhető formában elérhető: figurák, plüssök, ruházati elemek, kulcstartók, digitális játékok és a ’80-as évek óta szerepel a tévék képernyőin, illetve a mozikban. Ennek a mindenre kiterjedő pénzhajhászásnak része a Garfield miniregények sora, amik közé tartozik az itthon először 2002-ben kiadott Garfield és a Zűr kommandó. Az eredeti széria 1998-ban indult az USA-ban és öt részből áll, hazánkban pedig az ötből négy részt adtak ki: Baljós Kezdet, Patkány Jack visszavág, K-9 – A Brutál Blöki, A Kegyetlen Kombinátor. Az Egyesült Államokban még több Zűr kommandó-képregény is kijött, nálunk azonban (amennyire láttam), az ötödik könyvet sose adták ki; pillanatnyilag az Adoc-Semic hivatalos oldalán az első kettő vásárolható meg magyarul. Nekem az első kiadású teljes sorozat megvan, mert amikor kiszanáltam a Garfield-gyűjteményemet, újra elolvastam és úgy gondoltam, ez elég jópofa, maradhat.  

Arról viszont fogalmam se volt, hogy ebből a miniregény-szériából film is készült, és mikor valahogy véletlenül megtudtam a létezését, akkor az imdbn (vagy a port.hun?) kegyetlen alacsony, 2.9-es pontszáma volt, emiatt rögtön megjegyeztem. Tavaly a Media Markt 500 Ft-os kiárusításán a Tébolyult és a St. Trinian’s 2 mellett ezt is megvettem, de hónapokig nem bírtam rávenni magam a megnézésére. Nos, a mostani megtekintés után azt mondom, teljesen érthető volt a habozás, azonban mielőtt belevágnék a film tárgyalásába, lássuk először a négy mini-regényt! 

img_20240207_155025.jpg

Az eredeti címén Pet Force (Kiskedvenc Osztag) lényege, hogy Garfield, Ubul, Heléna, Nermál és Mici szuperhősökké válnak egy alternatív univerzumban, amiben Jon alteregója, Jon herceg uralkodik, Binky bohóc mágus, az állatorvos Liz pedig gonosz techno-mágus, Lizboszi néven. Ezt az univerzumot és fő bolygóját, a Poliésztert védelmezi a Zűr kommandó, az öt kiskedvenc alternatív szuperhős változata; azonban még a legelső könyvben a legújabb csatájuk során Lizboszi csapdába csalja és gyakorlatilag megsemmisíti őket. Binky mágus szerencsére varázslattal áthozza a mi valóságunkból a Zűr kommandó itteni megfelelőit, akik, átlépve az új realitásba, rögtön megkapják a szuperhatalmat! Mind a négy könyv a hősök ismertetésével kezdődik, úgyhogy most leírom, mit kellett volna látnunk a filmben: 

„Néhány kedves négylábú – Garfield, Ubul, Heléna, Nermál és Mici – egyik pillanatról a másikra egy másik univerzumban találja magát, ahol egyszeriben szuperhősökké lesznek. Ők – a Zűr kommandó.

Garzooka – Termeténél csak a tekintélye nagyobb. A Zűr kommandó félelmet nem ismerő, falánk parancsnoka. Harcias természetű, borotvaéles karmokkal, kötélidegekkel és egy rendkívül különleges képességgel: ha a helyzet úgy kívánja, gammasugárzású szőrgalacsinokat (és ugyancsak halálos aranyköpéseket) lövell a szájából.

Modul – Nyomozásra teljes mértékben alkalmatlan, ám fantasztikus ereje van. Fegyvere: ultrasíkos nyála és szupernyúlékony nyelve. Elég egy cuppantás és az illető máris teljes agyellágyulásban szenved.

Sztárléna – A szirénhangok dalnoka. Hipnotikus éneke mindenkit révületbe ejt. Csak egyvalaki tud ellenállni e bűvöletnek – Garzooka.

Abnermál – Testhőmérséklete soha nem mozdul el a nulla fokról, így aztán jéghideg mancsának érintésétől ellenségei jégcsappá merevednek. Ráadásul egy sugárbiztos védőpajzsot is képes maga köré vonni, mely nemcsak neki nyújt védelmet, de a Zűr kommandó többi tagjának is. Van még egy fegyvere, aminek Garzooka nem annyira örül: mindenkit halálra idegesít (a kisöcséd sokat tanulhatna tőle).

Robuci – Féli komputer, félig mackó robot. Fantasztikusan leleményes, ő a Zűr kommandó esze, ami ebben a társaságban nem olyan nagy dolog.” 

Mint látható, az ötletek egy része nem újdonság, mégis jópofa módon, az eredeti karakterekhez illően tálalják őket: Garfield, mint főszereplő, a legnagyobb hatalmú, és ahogy a mi világunkban szeret karmolni, úgy itt is; Heléna, akinek legfőbb jellegzetessége a nagy szája, a hangját használja fegyverként; Ubul a tipikus ostoba izomagy („tank”); Mici a tipikus „agyas” robot; Nermál pedig – aki Mici mellett egyedül nem kapott semmiféle testi erőt – varázslatos hatalommal bír. Érdemes megjegyezni, hogy egyikük se tud repülni, és bár mind Garzooka, mind Modul iszonyú erősek, végülis egyik kommandósnak sincs klisé-ereje, csupán olyan, amit már láttunk (pl.: Superman testi ereje Garzookáé, Plastic Man nyúlékonysága Modul nyelvében van, Sztárléna ugyanazzal az erővel bír, mint Black Canary, Abnermál a Láthatatlan Lány és Jégember hatalmát használja, Robuci meg szuperintelligens, mint egy számítógép).  

img_20240207_155036.jpg

Mielőtt tovább lépünk, le kell szögeznem, hogy a Pet Force azért olyan jó, mert végülis nem Jim Davis csinálta, csak „az ő ötlete alapján” készült. Alkotói: Az író Michael Teitelbaum [rengeteg licensz alapján készült könyv szerzője], „munkatársak” Mark Acey [rengeteg Garfield-könyv szerzője] és Gary Barker [a neve tévesen Bakerként van írva mind a négy kötetben, a ’80-as évek óta rajzoló a Garfield-képsoroknál] (ők a történetért meg a karakterekért feleltek); illetve az illusztráló Gary Barker és Larry Fentz [33 éven át vett részt a Garfield-képregények rajzolásában]. Mint látható, Gary Barker két feladatot is ellátott, erre még visszatérünk.  

Nézzük egyenként a sztorikat, illetve az általánosan a Zűr kommandó kalandjaihoz fűződő meglátásaimat! Az 1. kötetben elolvashatjuk, hogy Garfield, aki ebben a világban egy „átlagos” házi macska, nem tartja sokra a képregényeket; ez többszörösen összetett dolog, hiszen egyrészt a tényleges valóságban ő is képregényfigura, másrészt a könyvek „Földjén” a Zűr kommandó is csupán képregényként létezik; harmadrészt pedig a könyvek maguk is illusztráltak. Így tulajdonképpen a legfőbb szereplő már a legelején kritikát mond önnön műfaja felett. Érdekesség, hogy a regényekben egyáltalán nincs benne az, hogy Jon Arbuckle képregény-rajzoló. Itt úgy csinál, mintha a kapcsolata a comics műfajával kimerülne annyiban, hogy „gyerekként nagy rajongója volt”. Érdekes vonás, hogy a főgonosz az állatorvos Liz alteregója, ami abban gyökeredzik, hogy Garfield utálja az állatorvosokat (is); ez az eredeti 1998-as publikálás, illetve a 2002-es magyar első kiadás esetén még teljesen érthető; ám mostanra, 2024-re a Garfield-képsorokban az örök párkapcsolati vesztes Jon és Liz már egy párt alkotnak – erre a film reagál, rögtön a nyitójelenetben, a regényekben viszont még nyoma sincs – mert akkoriban ez elképzelhetetlen volt. (Többek közt ez az egyik olyan dolog, amiért a mostani Garfield már nem jó.) Érdekesség Binky bohóc, aki szerintem már igen hosszú ideje nem része a Garfield-képsoroknak, régen viszont gyakori visszatérő szereplő volt, például ő van az egyik legjobb sorozat-sztoriban, a „Rotundoban”. Ide vág, hogy a regényekben elég sok teljesen új alak vonul fel, a régiek alteregói mellett; közülük a legkiemelkedőbb az első két könyvben kulcsszerepet játszó Patkány Jack.  

img_20240207_155212.jpg

A Baljós Kezdetnek az 52. oldalánál kerülnek az általunk ismert állatkák a Zűr kommandó helyére, ezért igen hosszú a felvezetés, pláne, ha hozzátesszük, hogy az egész könyv mindössze 86 oldal; vagyis az 1. kötet az előtörténet, amiben megismerjük azokat a szereplőket, akik egy kivételével mind a három további miniregényben visszatérnek. Itt merült fel bennem a Garfield-világ (nem csak a Pet Force-é, hanem úgy általában) egyik visszatérő inkonzisztenciája, az, hogy a dagi macska és állat-társai végső soron nem tudnak beszélni, hanem csupán gondolják a szövegeiket, viszont Jon néha érti, amit így mondanak, máskor meg nem. Ennek lesz szerepe a 4. kötet történetében, itt viszont csak egy kis megjegyzés. A Zűr kommandó tagjai a saját világukban, mint intelligens teremtmények, természetesen érthetően tudnak beszélni, kommunikációjukat pedig mindenki megérti – kivétel Modul, aki nem tud beszélni, mert annyira buta, mint Ubul, aki a Garfield-képsorokban se tudja kifejezni a gondolatait szövegbuborékokkal. Összesítésben elmondható, hogy a Baljós Kezdet kerek egész minden szempontból, önálló műként is megállja a helyét. 

A 2. kötetben az illusztrációk kapcsán tűnt fel, hogy Sztárlénának és Modulnak három ujja van a kezén, míg mindenki másnak négy – erre még a film tárgyalásánál visszatérünk; illetve az is feltűnt, hogy a fekete-fehér képek (csak a borítók színesek) nem teljesen követik a szöveget. Például: a szöveg szerint Binky mágus sapkája csúcsán van bojt, a képeken nincs; Sztárlénát gyakran úgy ábrázolják, mintha repülne, holott ilyen képessége nincsen; Patkány Jack falábáról az írott sorokban egyetlen szó sem esik; valamint a gonoszokon akkor is rajta van egyes jellegzetes felszerelési tárgyuk, amikor a sztori szerint elvesztik azokat, ilyen Patkány Jack szemkötője vagy Lizboszi varázs-kristálya. Ez a dolog azért érdekes, mert Gary Barker az illusztrálás mellett a karakterek megalkotásában is részt vett, szóval minimum neki figyelnie kellett volna arra, mit írt le Michael Teitelbaum és mit kell neki meg Larry Fentznek megalkotnia ezek alapján. (Azért Teitelbaumot se kell félteni, ha az inkonzisztenciákról van szó, hiszen a kommandó úrhajója az elején tágas, a 3. vagy 4. kötetben viszont már szűkösnek írja le.) Valamelyik karakter szájából elhangzik, hogy „Jézusom”, ami mindig furcsán hat számomra egy alternatív valóságban, hiszen itt semmi se utal arra a kereszténység létére – persze elképzelhető, hogy angolban „jeez”-t mondanak, ami a Jézusom lerövidült, ugyanakkor vallásos felhang nélküli verziója és ebben az esetben a fordító Nagy Ágnes a ludas.  

img_20240207_155240.jpg

A Patkány Jack visszavágnál figyeltem fel arra, hogy Heléna az eredeti képsorokban elvileg kóbor macska, nincs gazdája, szóval mit keres Jon házában? A képregényben szerintem Jon és Heléna sohasem találkoztak még; de ugyanilyen érthetetlen, hogy miért van a Nermál tulajdonát képező, bekeretezett képregény Jon házának falán? Nermál egyébként, ha jól emlékszem, akkor Jon szüleinek a macskája és azért jön látogatóba, mert néha Jonnak kell vigyáznia rá, tehát az ő jelenléte még valamennyire érthető. Nos, a Heléna-problémára a 3. kötet választ ad, ott majd visszatérek rá. A 2. kötetnél jegyeztem fel, hogy az igazi Zűr kommandó, tehát akik a Poliészter-univerzumban léteztek, mielőtt Lizboszi kitörölte őket, egy olajozottan működő, elit harcegység; a helyettesítőik viszont inkább egymás szapulásával vannak elfoglalva. Abnermál konkrétan folyamatosan direkt provokálja Garzookát, illetve néha Sztárléna is rászáll a vezérre; Modul pedig annyira buta, hogy ha néha elejtenek egy-két olyan megjegyzést, ami rá nézve sértő, azt meg se érti.  

Lizboszi jellegzetesen minden újabb titkos rejtekhelyének ad valamilyen menő nevet (pl.: Elrettentő Erőd), és a legelső részben még érthető, hogy a hősök tudják, mi a gonosz főhadiszállásának a neve. Azonban a 2. kötettől nincs nyoma annak, hogy a kizárólag az mágikus hatalmú állatorvos által használt neveket a jófiúk honnan tudják meg? Rá van írva nagy betűkkel mindegyikre? Itt az illusztrációk se segítenek… A Patkány Jack visszavág az egyetlen miniregény, amiben nem hangzik el a kommandó jelmondata („Az erőleves velünk van!”); ezen kívül itt érezhető, hogy ez csak egy átvezető sztori, aminél a lényeg a címszereplő végérvényes bukása; emiatt a befejezés kicsit elsietett, utána viszont jön egy Epilógus, ami egyetlen másik kötetben sincsen és annyi a feladata, hogy kedvet csináljon a 3. részhez. 

A 3. kötetnél, ahogy említettem, megmagyarázzák, mit keres Heléna (és Nermál) Jon házában, eszerint ezúttal mind az öten Jon kedvencei (a dolog mindössze ott sántít, hogy Mici Garfield tulajdona, de legalább van magyarázat). Mivel az előző részben a konfliktust és a főgonosz legyőzését Binky mágus főzete idézi elő, így ebben a részben elgondolkodtatott, hogy ha a főzet hatása ebben a két esetben időleges, akkor vajon máskor is az? Erre nincsen több példa, viszont furcsa, hogy amikor Lizboszi kristálya összetörik, nem sokkal később Binky varázslata elveszti a hatását. Van összefüggés vagy nincs? Ha van, miért van? Az itteni konfliktus bizonyos szempontból jópofa és eredeti, más részről viszont bugyuta, ezért felmerült bennem, hogy minden kutya annyi nyakörvet vihet magával, amennyit csak akar? Senki se ellenőrzi vagy limitálja ezt? Számomra az is furcsa, hogy K-Kilences (akit a regényben egyszer se hívnak K-9-nek, csak a borítón nevezik így) miért nem fordul Lizboszi ellen, hiszen végső soron a főgonosz ellentmondásba kerül önmagával, mikor azt parancsolja a kutyaembernek, hogy szabadítsa meg fajtársait az emberi uralom alól – miközben ő emberként éppen parancsol neki, a kutyának. A négy kötetből a K-9 – A Brutál Blöki az egyetlen, amiben az öt hős nem a Zűr kommandó képregény 100. számának borítóján át jut el az alternatív valóságba, viszont annak ellenére, hogy a 4. kötetben megerősítik: a képregény-borító az átjáró egyik fele a „Földön”, ezúttal semmiféle magyarázat nincs arra, hogy miért oldható meg az utazás enélkül is. Ebben a miniregényben ugrunk bele a cselekménybe a leggyorsabban, de annak ellenére, hogy egy harmadik részről beszélünk, Michael Teitelbaum még mindig relatíve sok mondatot pazarol ismétlésre – igaz, hogy a célközönség elsősorban a nagyobb gyerekek köre, csakhogy aki megveszi a harmadik részt egy sorozatból, az már nyilvánvalóan rajongója az adott sorozatnak, tehát már tisztában van egyes dolgokkal. (Itt meg kell jegyeznem, hogy ez az ismétlés igazán csak akkor zavaró, ha gyors egymásutánban olvassuk a folytatásokat, a valóságban akár egy év is eltelhetett az eredeti publikálások között, bár itthon elvileg negyedévente jött ki az újabb rész, tehát akár emlékezhettünk rá anno, hogy micsoda Gorbull vagy hogy mi történt a 2. kötet Epilógusában.) 

img_20240207_155323.jpg

A 3. kötetben indokolatlanul sok új nevesített szereplő van, akik közül csupán egy szerepel két fejezetben (egy másik említés szintjén kettőben van, de ténylegesen csak egyben jelenik meg), a többiek mind csupán egyetlen fejezetnyi ideig vannak a színen. Ezúttal akad egy tényleges hiba a szövegben, ami lehet fordítási probléma is: Mikor Abnermál zuhan, azt írják, hogy „Míg az öt szuperhős méltóságteljesen ereszkedett alá, Abnermál úgy húzott el mellettük, mintha ágyúból lőtték volna ki.” A hiba az, hogy a kommandó összlétszáma öt fő, tehát ha Abnermál elhúz a társai mellett, akkor a társai csak négyen vannak. Három kötet kellett, mire az ellenség megtanult védekezni a kommandósok ellen, ami azért elgondolkodtató, mert (ha jól emlékszem) már az 1.-ben azt írják, hogy „emberöltők óta” védelmezi az univerzumot a Pet Force, szóval Lizboszi gyorsabban tanulhatna az ellenségeiről. (Ennek ellentmond az, hogy az 1., a 3. és a 4. kötetben is van olyan csapda, ami kifejezetten a kommandósok képességeinek kivédésére készült; megerősíti viszont, hogy az ágyútöltelék ellenfelek szinte mindig felkészületlenek.) A „Jézusom” után most itt egy „Istenem”, ami még izgalmasabbá válik annak folyományaképp, hogy éppen a K-Kilences mondja, aki nem az egyébként korántsem biztos, hogy ebben a valóságban létező Isten teremtménye, hanem Lizboszié.  

Itt nagyon feltűnő, hogy a csapat egyetlen kutya-tagjának, Modulnak semmiféle hatása nincs a kutya-központú konfliktusra és viszont: Semmilyen szolidaritás nincs benne a többi eb iránt, azok pedig csupán egyszer jegyzik meg, hogy őt is kezelésbe kellene venni; de nem kiemelt célpont és Garzooka egyértelműen kutya-gyűlölő megjegyzései se hatnak rá. Utóbbi még magyarázható Ubul butaságával, előbbi viszont kihagyott ziccer. Külön ki kell emelnem, hogy a 80. oldalon van egy felnőtt fejjel élvezhető poén, ami túlmegy a megmosolyogtató-kategórián, ez Garzooka repülőgépes aranyköpése – sajnos a teljes regényfolyamban ez az egy olyan vicc, amin tudtam nevetni; de hangsúlyozom, nem én vagyok a célközönség. Összesítésben a K-9 – A Brutál Blöki az eddigi legjobb, mivel itt az alapvető bugyutaság valamennyire háttérbe szorul és legfőképpen hiányzik a széria leggyengébb láncszeme, Patkány Jack.  

Viszont még ennél is jobb a magyar nyelven a széria lezárását jelentő 4. kötet! Itt már a nyitánynál megvan az alapkonfliktus, ami egyből érinti az öt eredeti karaktert: ezúttal nem tudnak hazamenni a saját valóságukba. Bennem viszont felmerült, hogy egyáltalán miért akarnak visszamenni? Helénának és Nermálnak itt sokkal jobb dolga van (már amennyiben azt vesszük, hogy az igazi Heléna kóbor macska és hogy Nermálnak végülis rengeteget kell melóznia azon, hogy annyira cuki legyen, nem léphet ki a szerepéből, csak ha Garfieldot szapulhatja); Mici pedig ideát ténylegesen él, míg odaát a szokásos nem-biztos-hogy-tényleg-csak-egy-élettelen-játék kategóriát erősíti. (Utóbbi mondjuk nem kommentálja, hogy ott ragadnak, talán azért sem, mert robot, vagyis nincsenek érzelmei.) Ubul mindkét világban alapvetően boldog, Garfield az egyetlen, akinek talán jobb odaát, de mindent összevetve ez sem igaz. Szóval miért akarnak minden áron visszakerülni a régi, eseménytelen életükbe, ahol végső soron senkik? Ugyanilyen fogas kérdés, hogy Jon miért csodálkozik azon, hogy Garfield meg a többiek két lábon járnak, holott ezt a „mi valóságunkban” is gyakran csinálják? Viszont a tényleg érthető beszéd érthetően sokkolóan hathat rá. Ebben a részben kimarad a másik háromban jelenlévő „Binky mágus alap hangereje iszonyúan hangos”-részlet, amit egyébként nem sajnálok; viszont újfent mindenki tudja, hogy hívják Lizboszi legújabb főhadiszállását. Ezeket ellensúlyozandó a címszereplő Kegyetlen Kombinátor az eddigi legjobb főellenség, a sztori egy igazi, hamisítatlan szuperhős-kaland és a mindenütt jelenlévő bugyutaságat is csak Jon Arbuckle képviseli, akinek az ostobaságára kihegyezett poénok ezúttal nem működnek.  

img_20240207_155350.jpg

Lezárásképpen elmondható, hogy a Zűr kommandó-sorozat, ami együtt ad ki oldalszámban egy átlagos hosszúságú regényt, szórakoztató, eredeti módon vegyíti egybe a Garfield-képsorok világát egy elképzelt szuperhősös sci-fivel, amit némi mágiával vegyít, mint a legnagyobb comics-vonulatok. Az 1. kötetet a bugyuta alapsztori és Patkány Jack jelenléte rontja; a 2. inkább egyfajta átvezető, mint A Karib-tenger kalózai 2, ami önmagában nem állja meg a helyét; a 3.-nál viszont a bugyuta konfliktust a cselekmény és a nagyon király K-Kilences megfelelően ellensúlyozzák. Ehhez jön a kitűnő 4. kötet és így végső soron az egész élmény pozitív. Most jön viszont a legnagyobb kérdés: Hogy lehet egy ilyen, végső soron igen hosszú és bonyolult „mitológiát” átültetni a tévék képernyőjére? Magyarul: Lehet-e jó Pet Force-filmet csinálni? (Most már tényleg rátérek a filmre!) 

Nos, ha rövid akarok lenni, akkor a válasz az, hogy nem, ennek pedig két oka van: Az ocsmány animáció és Jim Davis. Sajnos sem a borító, sem a leírás nem utal arra, hogy a Garfield’s Pet Force egy háromrészes trilógia befejező darabja. Ez csupán annyiban rontja az összképet, hogy a nézőnek, aki ezen információ nélkül ül le elé, fogalma sincs, miért néz ki az elvileg a mi világunkra hasonlító filmes valóság úgy, ahogy; miért ilyen ocsmányak a háttérfigurák meg a mellékszereplők; mi a túró ez a stúdió és ki a fene ez a sok „ember”, akiket Garfield név szerint ismer, de nekünk fogalmunk sincs róla, hogy kik. Erről a trilógiáról annyit kell tudni, hogy a 2007-es Garfield Gets Reallel kezdődött, amit egy évvel később a Garfield’s Fun Fest, majd újabb egy év múlva cikkem tárgya követett. Itt most a narancssárga macsek egy „Cartoon World”, vagyis Rajzfilm-Világ nevű helyen él, amit csupa rendkívül csúnya ember és megmagyarázhatatlan lény (beszélő állatok, élő szemeteskuka, stb.) népesít be. Garfield munkája az, hogy egy stúdióban róla és barátairól képregényeket készítenek, de hogy kinek, azt nem tudom, mert ha a helyi világ lakosainak készülne, akkor mindannyian híresek lennének, az újságárus viszont úgy kezeli Nermált, mint egy hülyegyereket. Elvileg itt mindenki rajzfilmfigura, ezért olyan paródia-jellegűek, ám a koreai animátoroknak köszönhetően a legtöbb alak egyáltalán nem hasonlít Jonra vagy Lizboszira, akik ugye az eredeti Garfield comics-ból jöttek; de a beszélő állatok se hasonlítanak Ubulra meg a többi általunk is ismert figurára. Tehát minden elképesztően színes, nagyon-nagyon ronda és abszolút érthetetlen. 

movie_garfields-pet-force-2009.jpg

A mellékalakok kinézetére nincsen mentség, viszont ebben az esetben a félretájékoztatott néző lehet a hibás, hiszen honnan tudjam, hogy ez egy folytatás? Ugyanakkor a helyszín meg a visszatérő figurák kivételével, amennyire tudom, a Pet Force-nak semmi köze se a Gets Realhez se a Fun Festhez, vagyis folytatás, de mégsem. Arra azonban abszolút nincs mentség, hogy Jim Davis, aki egyedül viseli a forgatókönyvíró megnevezését, mi a frászért fogta és dobta a szemétbe Michael Teitelbaum, Mark Acey és Gary Barker aprólékosan felépített karaktereit, világát és „mitológiáját”? Innentől szpojlerek jönnek, bár nem hiszem, hogy bárki meg akarná nézni ezt a filmet… 

A kezdet legkezdetén már kiderül, hogy az eredetileg angolul is Polyesternek nevezett fő-bolygót átkeresztelték Dorkonra (a dork az kb. ilyen vesztes hülyét jelent), viszont a magyar szinkronban (amit a dvd menüjéből amúgy nem is lehet elérni) még mindig Poliészternek hívják. Nos, a helyszínen Jon hercegen kívül semmi és senki nincs a miniregényekből; Binky mágust pedig lecserélték egy egészen aranyos külsejű Wally professzor nevű tudósra. Ezúttal ez az új szereplő találja fel a génlebontó sugarat, amit itt valami rövidítéssel M.Ó.K.A.-nak hívnak, ezt pedig egy fénylő kristály (ennek is van valami K-betűs neve) lát el energiával. Miközben a professzor bemutatót tart a feltűnően unatkozó hercegnek, Lizboszi besétál a kutyaember testőreivel (ez utalás a 3. kötetre) és nyomban hozzámegy a nőre vágyó uralkodóhoz – tegyük hozzá, hogy még nem ment le 5 perc sem a játékidőből! Ezután elveszi a „bolygó kulcsait”, kinyitja az energia-kalitkát, amibe a M.Ó.K.A. be van zárva és elkezd vele lövöldözni. Szerencsére jön a Zűr kommandó és hát nincs Robuci…  

Ez viszont csak egy dolog, sokkal nagyobb baj az, hogy minden egyes figurát megváltoztattak: Garzooka majdnem olyan, mint a miniregényekben, de sosem használja a karmait; Modultól elvették a hülyítő képességét és nem nyáladzik egyáltalán (ezt mondjuk nem sajnálom); Sztárléna egyenruhájáról hiányzik a két vastag szalag, amik a hátáról csüngenek le és a csuklóihoz vannak erősítve, a képessége pedig tök más, hipnotizáló ének helyett a szeméből tud sugarakat lőni, amivel Abnermál eredeti hatalmához hasonlóan megbénítja az ellenfeleit (nem megfagyasztja, csak szoborrá változtatja őket, de egy pillanat alatt vissza tudja csinálni). Abnermál pedig, aki testfelépítésében is totál máshogy néz ki, ezúttal szimplán Higanyszál lett, vagyis irtó gyors, ám se pajzsot formálni, se fagyasztani nem tud már. Vagyis az ötből egyet kilőttek; a maradék négyből kettő nagyon hasonló, de mégsem ugyanaz, kettő pedig totál más. Ha ehhez hozzájön, hogy a legelső összecsapásnál az elvileg igen profi valódi Zűr kommandó azonnal elbukik és a négy tagból háromnak gyakorlatilag annyi, akkor máris látható, mi itt a probléma: Nem törődtek az alapanyaggal, megelégedtek annyival, hogy a figurák kb. úgy néznek ki, mint ahogy kell, hasonló a nevük és kész.

maxresdefault.jpg

A szinkronban elég nevetséges módon az angolul Vetvixnek (vet = állatorvos, vixen = boszorka, tehát Állatorvos-Boszi) nevezett Lizboszit valamiért Lezboszinak hívják (nem viccelek, egy gyerekfilmről van szó), nincs varázshatalma, nincs vele se Patkány Jack, se K-Kilences, se Gorbull, nincs titkos főhadiszállása, újabb és újabb gonosz terve, hanem a M.Ó.K.A. segítségével akar mindenkiből agyatlan zombit csinálni. A miniregényekben a harcosai két állat összetételéből születnek (például kígyófejű elefánt), itt a fegyver viszont bármit bármivel össze tud kombinálni (mondjuk egy idős pasast a robogójával), sok embernél azonban semmiféle külső változást nem idéz elő, csak hirtelen mindenki elkezd szót fogadni Lizboszinak. Holott eredetileg Wally professzor semmi ilyesmit nem tudott vele csinálni, a főgonoszt pedig sose látjuk, amint átalakítaná vagy módosítaná a fegyvert. Ebben a világban Jon állatai simán emberként viselkednek minden tekintetben, de hát rajtuk kívül is vannak beszélő állatok, szóval korántsem lógnak ki a sorból. Az, hogy a bamba Jon herceg miért akar hirtelen feleséget magának és miért mondja, hogy „túl hangyás vagyok”, mikor a miniregényekben visszatérő poén, hogy amint Jon Arbuckle, ő sem tekint önmagára fura szerzetként vagy félnótásként, még ha az is. Nincs magyarázat rá, hogy a kutyaemberek honnan jöttek, hogy miért nincs Binky mágus vagy hogy miért nincs mágia úgy alapból? A négy állati főhős megvalósítása se az igazi, mert az eredeti karakterekkel ellentétben itt Helénának/Sztárlénának négy ujja van három helyett; Nermál pedig permanensen vigyorog, mint a Joker, ami kissé ijesztő, főleg, mert akkor se lohad le a mosolya, mikor szomorú vagy ideges. Annak azért örülök, hogy a szinkronból kiderült, Nermál egyértelműen fiú, ez a képregényekben sose volt számomra világos. Ha már szinkron, a főszereplők magyar hangjai kiemelkedően teljesítenek. 

A Zűr kommandó-képregény a Cartoon Worldben is létezik, és a legújabb számban benne vannak a főszereplők, mint önmaguk; plusz a borítóján keresztül kerül Garzooka, Jon herceg, Wally professzor és Lizboszi a csatlósaival ide. Ezzel csak az a baj, hogy a miniregényekben a cselekmény sosem játszódott Garfield aktuális világában, hanem mindig átmentek a Poliészter valóságába! Ez a változtatás viszont lehetővé teszi, hogy Garfield és Garzooka találkozzanak, sőt, ők ketten végig külön személyek maradnak, külön testben. Ez egészen a befejezésig nem tetszett, de erre még visszatérek. Ahogy a miniregények ismertetésénél írtam, ott a főszereplőknek mindössze át kell lépniük az alternatív valóságba, ettől rögtön megkapják alteregóik testét meg hatalmát; itt viszont mindhármuknak meg kell inniuk egy varázsitalt, ami csupán kb. fél óra alatt kezd el hatni. A végén viszont vissza kell alakulniuk eredeti formáikba, a visszaalakító piros főzet azonnal hat, sőt, Abnermálnak meg se kell innia.  

large-screenshot1.jpg

„rajzfilmfigura vagyok (…) végülis ebből élek” 

Amint már említettem, az egyszeri nézőnek fogalma sincs, mi ez a stúdió és ki a franc ez a sok torzszülött, aki körbeveszi Garfieldot. Különösen ijesztően hat a feltűnően nagy mellű és fenekű rendezőasszisztens Betty, aki az első pillanattól fogva intenzíven vonzódik Garzookához. Bár ezt humornak szánták, érthetetlen, hogy kinek szól, mert felnőttként nem vicces, gyerekként nyilván érthetetlen és összesítésben elég zavaró. Jön pár böfögős és fingós poén, amik eléggé alja színvonalat képviselnek – a böfögés sose áll távol Garfieldtól, ám a fingás az már kicsit erős. A bugyuta sztoriban olyan nyilvánvaló marhaságokat hagytak benne, mint hogy a kövér cica megpróbálja elrejteni a jégkockának álcázott erő-kristályt a szájában, de ahelyett, hogy lenyelné és ezzel elejét venné az egész konfliktusnak, inkább csak a szájában tartja, ami irtó feltűnő, így hamar elveszik tőle. A különösen ronda járókelők kb. 30 perc után se reagálnak a város fölött lebegő űrhajóra, csak amikor az elkezd rájuk lőni; Abnermált és Modult nem szólítják a nevükön; a tömegjeleneteknél ismétlődnek a figurák; „A Bolond Bandából” a két nő pedig semmi értelmeset vagy hasznosat nem csinál, amivel segítené a társait vagy a kommandósokat. (Ez a Bonitának nevezett, embernek egyáltalán nem látszó valami elképesztően ronda, felfoghatatlan, hogyan lehet benne mind a három filmben!) 

„Én nem megmentem a napot, hanem átalszom.” 

Az utolsó etapban a négy hős összeolvad, ez felidézi a Kegyetlen Kombinátort; ám az összeolvadt forma szájaiból hallható olyan hang, ami az alap hangok közt nincs; a már eddig is kusza, barmó sztori pedig a végére még átmegy a szokásos USA-beli animációs filmes óriásszörny-klisébe. Bár a szörny jól néz ki, nem illik ide. A befejezésnél a Garzookától függetlenül létező Garfield egyedül ment meg mindenkit, ez az egyetlen igazán jó újítás; majd jön a nagy összeborulás, amit azonban egy megmagyarázhatatlan, hosszú táncjelenet követ, amiben Garfield és Heléna a csillagok közt táncolnak az égen. Értelme nincs, de biztosan a 3D-effekt miatt rakták be. Érdekes, hogy mikor Heléna megcsókolja Garfieldot, azt mutatják, a többi csókot (pl.: Lizboszi és Jon herceg) viszont nem. Mivel az általam megvásárolt korongon a film 2D-s meg 3D-s változata is rajza van, én pedig a 2D-st választottam, ezért azt nem tudok megmondani, hogy a térhatás (2 db ajándék piros-kék szemüveg van a lemezhez, amiket inkább gyerekfejre méreteztek) mennyit tesz hozzá az élményhez, viszont látni lehet a 2D-ben is, hogy valószínűleg hol használták (mondjuk a szörny rombolásánál meg az említett táncnál). Az jó, hogy a játékidő rövid, alig több mint egy órás; de a poénok nem jók, a figurák jelentős része ijesztő, nehéz eldönteni, ki a célközönség és a látottaknak az eredeti regényekhez szinte semmi köze nincsen… 

r_1.jpg

Szpojlerek vége 

Nézzük, hogy kik követték el ezt a pixel-bűncselekményt! Ahogy már írtam, az író (és az egyik producer) Jim Davis volt, Garfield atyja, aki 1980 óta foglalkozik a mozgóképes Garfield-inkarnációkkal – ezért is érthetetlen, miért olyan pocsék a történet. A rendező-főproducer az a Mark A.Z. Dippé, aki elsősorban vizuális effekt rendező, ebben a minőségében pedig részt vett többek közt a Terminator 2-ben; direktorként ő irányította a Garfield Gets Realt (imdbs pontszáma 4.3), a Garfield’s Fun Festet (szintén 4.3), a legújabb Marmaduke-ot (3.5, legendásan pocsék) és a Spawnt! Mellé mind a három Cartoon World-mozinál az egyik koreai animátort nevezték meg társrendezőnek, ezúttal Wonjae Lee-t, aki storyboard rajzoló volt a Garfield’s Fun Festnél.  

Szinte mindenkinek a hang-isten Frank Welker (vagy ahogy a dvd borítóján megnevezik: „Frank Weller”) a hangja, ő szólaltatta meg Garfieldot, Garzookát, az óriásszörnyet, a narrátort (aki az elején bemutatja a kommandósokat), a tüskés páncélt viselő kutyaember őrt, a kung fu-mozdulatokat bemutató ember őrt, az ügyvédet, az ügyvéddel fejet cserélő kutyát, egy bizonyos Keith-t (nem tudom, ki lehet) és egy „Komputer-hangot” (talán ez szól a fegyverből, amikor átkapcsol „szuper-keverés” módba). Welker volt Garfield hangja a Gets Realben és a Fun Festben, de 1987 óta szinte mindig ő hallható a dagi macsek szövegeiben. Hozzá hasonló régi motoros az Ubul kutyahangját adó Gregg Berger, aki 1982 óta szólaltatja meg a sárga kutyát. Audrey Wasilewski (Heléna), Jason Marsden (Nermál) és Wally Wingert (Jon) szintén visszatérők a Gets Realből és a Fun Festből; új szereplő a Lizboszi hangját kölcsönző Vanessa Marshall. A szintén mindhárom filmben feltűnő ronda mellékalakok visszatérő hangjai Jennifer Darling (Betty és Bonita, előbbi itt szerepelt egyedül), Neil Ross (Wally professzor és Wally, az alteregója), valamint Greg Eagles (Eli, a kötelező fekete szereplő…). Szinte mindenkit összeköt még a Cartoon World-mozikat megelőző The Garfield Show, ami ugyanígy 3D-s, de nincs köze a filmekhez (imdb-s pontszáma 5.5).  

r.jpg

Érdekességek: Az eredeti Pet Force-ban Modul neve Odious (az eredeti Odie-ból, jelentése utálatos, gyűlöletes:D), Jon herceg pedig nem herceg, hanem császár. A 3D-s változat elvileg 5 perccel hosszabb a 2D-snél, mert az elején van egy hosszú, Star Wars-t idéző, úszó szöveg, amit a narrátor felolvas (ezt nem tudom megerősíteni). Állítólag „ez a film nagyon népszerű a furry-k (állatoknak beöltöző perverzek) körében”:D A Garfield’s Pet Force a Cartoon World-trilógia legnagyobb bevételt hozó darabja, összesen 11.4 millió dollárt produkált, ám a készítési költsége ismeretlen. Végül egy idézet a port.hu fórumáról, ahol abertura ezt írja: „Az a legnagyobb baj a filmmel, hogy ez is egy könyvsorozat adaptációja lenne, de a könyv teljesen másképp épül fel. Kérdem én a forgatókönyvírókat, hogy nem olvasnak utána a dolgoknak, történeteknek? Ami nem felnõtt-tartalommal bír, azt le kell tojni? A képregényadaptációknál is nevekkel kapcsolatban is volt probléma, fõleg a szinkron esetében. A könyvsorozatot minden 14 év alatti gyerek kezébe szívesen ajánlom, mert olvastatja magát és humoros. A film pedig szinte csak a karakterekkel kapcsolódik a könyvhöz, de tartalmilag semmennyire, akár a Dragonball filmje.” 

Ez sajnos kitűnően összefoglalja, mi a probléma a Garfield és a Zűr kommandóval: Készítői abszolút fittyet hánytak az alapot adó miniregényekre, amikből sem a hősök képességeit, sem a jól átgondolt ellenségeket, sem az aprólékosan felépített univerzumot nem hozták át ide. Egy alapvetően ronda és érdektelen, viszont olcsón életre kelthető új realitásba helyezték a Pet Force-ot, amit azonban alaposan kiheréltek, körbehintették unalmas, de legalább taszító mellékszereplőkkel, majd mindezt megpróbálták a térhatásra felépítve eladni egy teljesen másik Garfieldért rajongó közönségnek. Felnőttként, aki jól ismeri mind Garfieldot, mind az eredeti Zűr kommandót, ez egy értékelhetetlen valami; és biztos vagyok benne, hogy gyerekként se lehet élvezni. Valószínűsíthetően a két elődje se jobb nála. Száz póknak is egy a térde, ne nézzétek meg, inkább olvassátok el a miniregényeket! 

oip.jpg

Pontozás: 

imdb: 4.1 (A legtöbb vélemény meglehetősen pozitív.) 

port.hu: 3.6 (Itt már jelentős előnyben vannak az 1/10-es értékelések.) 

Szerintem: 2/5 (A végső soron majdnem tökéletes Garzookáért 1 pont jár, illetve Garfield világ-megmentéséért és Lizboszi sorsának lezárásáért még 1.) 

Hírek: 

- Ebben az évben kerül(het) a mozikba a The Garfield Movie, mely újfent 3D-s számítógép-animációval kísérli meg életre kelteni kedvenc kövér cicánkat. Azt látva, mire képes Jim Davis, ha CGI-ról van szó, semmiképp sem számítok pozitív végeredményre… 

Végül egy Garfield-inspirálta zene a ’90-es évekből:

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték szuperhős animációs


2024.01.13. 17:17 Tévésámán

Térdvédő vagy flitter (Go Figure, 2005)

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_1254.jpg

A karácsonyi időszakban kapcsolgattam a tévét és az egyik gyerekadón szembejött ez. Csupán egyetlen jelenetet láttam belőle, gyorsan rányomtam, hogy megnézzem, mi a sztori és arra jutottam, hasonlíthat gyerekkori kedvenceimre, a Kerge kacsák-mozikra. Valamennyire ez igaz is, de nem teljesen. Magyar szinkronnal néztem, ez valószínűleg javított az élményen valamennyit, erre a cikk vége felé kitérek, előbb viszont nézzük a történetet! 

[Kis gyűlöletbeszéd, mielőtt kezdenénk: A gyártás éve 2005… Nekem nagyon hiányzik az a világ, ahol nem volt Facebook, tumblr, Instagram meg tiktok, nem voltak okostelefonok, csak sms-eztünk, a lányoknak a középiskolában nem volt 5 centis, ocsmány műkörme, nem voltak teletetoválva és nem volt minden másodiknak olyan gusztustalan orrpiercingje, ott középen, tudjátok. De nem csak a világ volt más, hanem az egyesült államokbeli filmek is, amik ekkor még elsősorban szórakoztatni akartak. Itt például egyik lány se leszbikus, se transznemű (lásd: Jégtörő), egyetlen fekete, dél-amerikai, koreai vagy hasonló szereplő sincs, mindenki fehér és normális. Ilyen mozik ma már nem születnek, még akkor se, ha a célközönség, mint itt is, a gyerekek…] 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_0695.jpg

A kb. 12 éves Katelin (Jordan Hinson) minden álma, hogy a legjobb műkorcsolyás lehessen, de ehhez szüksége van egy orosz edzőre (ezt mondják a szinkronban). Szerencséjére kiszúrja őt a szakmában óriási névnek számító Natasha (Christine Rose), aki kijelenti, bajnokot fog faragni belőle,  majd elhívja a bentlakásos iskolába, ahol dolgozik - a bökkenő csak annyi, hogy Katelin családjának nincs pénze a tandíjra. A rafkós orosz azonban megfűzi a suli hokicsapatának edzőjét, adja a lánynak a hokis ösztöndíjat. Úgy tűnik, minden rendben lesz, hősnőnknek csak be kell állnia a hokis csajok közé, de mindegy, hiszen végig kispadon lesz. Azonban semmi se úgy alakul, ahogy várná, a műkorcsolyások közt hamar ellenségekre tesz szert, a jégkorongosok is elkezdenek fújni rá, mert nem tud játszani és a két „hobbi” meg a tanulás minden idejét elveszi. Azonban amint egyre jobban beleveti magát a jégkorongba, kiderül, hogy a műkori meg a hoki korántsem összeegyeztethetetlenek – legalábbis egy bizonyos pontig. Amikor pedig mindenki számít rá, Katelinnek meg kell hoznia fiatal élete legnagyobb döntését: Térdvédő vagy flitter?

A gügye magyar cím sajnos nem adja vissza az eredeti remek szójátékát: A figure skating az a műkorcsolya, a figure out pedig a találd ki, jöjj rá; így a Go Figure jelentheti, hogy „Találd ki, mi szeretnél lenni”, vagy „Légy műkoris”, vagy „Találd meg a figurádat/szerepedet”. Nyilvánvalóan nem én vagyok a célközönség, de mégis, már az első percben sikerült megvenniük, mert szó szerint kb. fél percnyire az indulástól van egy nagyon jó, vicces poén, ami kis híján 20 év távlatából is működik. Emellett az „ósdi” tini szleng, a középiskolás éveimet idéző ruhák, hajak meg zenék óriási nosztalgia-faktorral bírnak. [Ehhez még adjuk hozzá azt, ami a nyitánynál az ezekhez hasonló zárójelben van.] Manapság az orosz edző vagy a bármennyire is pozitív szerepben feltüntetett orosz szereplő egy egyesült államokbeli alkotásban elképzelhetetlen, ugyanígy kuriózum, hogy az egyetlen ténylegesen jelenlévő kisebbségit egy pusztán az arcvonásai révén meghatározhatatlan etnikumú lány képviseli, aki a sztori szerint amerikai őslakos indián, maga a színésznő, Tania Gunadi viszont indonéz származású. Rajta kívül egyetlen nem fehér szereplő van, rá még visszatérünk. 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_1203.jpg

Tetszett, hogy visszatérő motívumként Katelin az ellenfeleit, illetve az éppen ellenségesen viselkedő lányokat Tonyáknak nevezi, ezzel utalva a műkorcsolya hírhedt amerikai alakjára, Tonya Hardingra. Az is jó, hogy már az első fél órában el lehet könyvelni, mi lesz (mondjuk a villogó fogsorú, kék szemű segédedző, Spencer beleszeret a hősnőbe, barátok lesznek a hokisokkal, stb.), de ez olyan kényelmes, kellemes érzés, mert pont valami ilyesmit várnék, aztán azt fogom megkapni. Az már kevésbé tetszett, hogy minden felnőtt rettentően ripacs, de a szinkronhangjaik is, egyetlen üdítő kivétel a szerintem jól alakító Paul Kiernan (a hokiedző). Később aztán a lányok már jobbak, főleg a dagi Ronnie-t játszó Amy Halloran. 

A szinkronban vannak fura dolgok, például a pedellust/mindenest úgy fordították, hogy „hivatalsegéd”; amikor Katelin festékkel leöntve kirohan az ajtón, Spencer bandájának tagjai kifejezéstelen arccal bámulják és meg se szólalnak, a szinkronhangjaik viszont kinevetik, beszélnek róla; illetve Hollywood valódi neve Amy, ellenben magyarban azt mondja, az igazi neve Topanga. A sztoriban van egy felesleges mellékszál, ami egy felesleges szereplőhöz köthető, ez a kistestó, aki idegesítő, idegesítő a hangja meg a haverja, csak helykitöltőnek van és nélküle is teljesen jól működne az egész. Jordan Hinson aranyos, de annyira nem kiemelkedő színészi tehetség, ez főleg akkor jelent problémát, amikor egyedül van a képen; de mikor többen vannak, kevésbé feltűnő. Például a reakciója Kristi Yamaguchira nem túl életszerű, mert ha igazi rajongó lenne (márpedig őt idézgeti), akkor biztosan megőrülne, amiért láthatja, pláne, hogy beszélhet is vele. Viszont mind a már említett Amy Halloran, mind a Hollywoodot alakító Whitney Sloan lemossák a színről. 

Szóba hoztam már a kliséket: Az is klisé, hogy senki se hisz Katelinben; az is, hogy az edző nem járul hozzá nagyban a csapat sikeréhez; de ezek az elnézhető, vágyott klisék. A műkorcsolyás dolgok meg a színelmélet bevonása a hokiba szerintem jópofa, viszont a Kerge kacsákban is voltak műkorisok, akik a képességeiket tudták használni a meccseken, itt azonban csupán egyetlen pillanat van, amikor valaki ilyesmit csinál, de a szinkron szerint az Ronnie és nem Katelin. Jó lett volna, ha több különleges mozdulat kerül át a hokiba, még úgy is, hogy a végén kiderül, ezeket lehetetlenség hokis korival megcsinálni. A jégkorong-csapatban csak 3 beazonosítható tag van hősnőnkön kívül: Hollyood, Ronnie és Mojo; a korizók között csak a nagy ellenfél Pamela (Brittany Curran), Shelby (Sabrina Speer) és Heather (Kadee Leishman, aki a buli után teljesen eltűnik). Az utóbbiaknál ez nem annyira lényeges, de az előbbieknél talán jót tett volna, ha több nevesített, személyiséggel bíró szereplő van. 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_0193.jpg

Említettem Kristi Yamaguchit, ő olimpiai, egyesült államokbeli és világbajnok műkorcsolyázó, a példakép, az elérendő magasság Katelin lelki szemei előtt. Érdekes módon rajta meg a negatív példa Tonya Hardingon kívül egyetlen másik valós korcsolyázót sem említenek, Yamaguchi neve pedig többször elhangzik pozitív kontextusban, ezért felmerült bennem, hogy vajon neki vagy az ügynökének lehet-e valami köze a filmhez? Azért ez elég jó reklám számára. Van még néhány kérdéses dolog, amire nem találtam választ: 1. A nyitó versenyen, amit a hősnő elveszít, kibomlik a haja, ezért elveszti az egyensúlyát. Vajon ez tényleg lehetséges? A haja kibomlása a váratlansága miatt zavarja meg és azért zökken ki vagy maga a haj valamilyen fizikai módon billenti ki? 2. A hokisok egy részének a vezetékneve, másoknak a keresztneve, megint másoknak a beceneve van kiírva a meze hátára. Ez létező dolog az USA-ban vagy csak a Disney találta ki? Hiszen már a Kerge kacsákban is megjelent. 3. A „Ha ellövöd mellettem”-jelenetben mi a franc történik? Kétszer is megnéztem és nem látszik, Katelin mit csinál, úgy van vágva, hogy lendíti az ütőt, a korong már nincs sehol, csak azt látjuk, hogy kirántja a lábát Spencer alól. 4. A döntő előtt hogyan öltözött át a kocsiban? Vagy megálltak út közben? 5. Ez a Bob (Morgan Lund) homokos akar lenni? Házasok Gingerrel (Ann Sward), de akkor is. 

Néhány egyértelműen észrevehető hiba: 1. A kistesó úgy megy el edzésre, hogy le se menti a Painttel (egészen pontosan Draw-val) csinált ábráját és se a számítógépet nem kapcsolja ki, se a hifi-tornyát. 2. Vezetékes és nem vezetékes telefonnal egyszerre nem lehet ugyanazt a hívást fogadni. 3. A döntőnél nem Jordan Hinson korizik, akit láthatunk, annak egészen más az arca és a testfelépítése alapján jóval idősebb nála. Az is látszik, hogy az ide bevágott közeli képeket nem akkor vették fel. 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_1239.jpg

SZPOJLEREK ITT

A filmek mindig azt sugallják, hogy a személyes sikerről érdemes lemondani a közös sikerért, de az egyes ember a valóságban nem ilyen és minden szentnek maga felé hajlik a keze (főleg, ha nyílt törése van). A befejezést ismerve pedig ez még érdekfeszítőbb, hiszen a csapat elveszti a bajnokságot, de örülnek annak, hogy eljutnak a döntőig, valamint együtt örvendenek a társuk sikerének, aki végül az egyéni célját mégis be tudja teljesíteni, pedig készen állt az önfeláldozásra. Talán ez utóbbi az igazi jutalom? Persze újabb klisé, hogy a hokisok éltetik Katelin sikerét, míg az egyetlen még jelenlévő műkoris, Pamela, megpróbál neki keresztbe tenni. A tippem a nyitánynál arról, hogy Ronnie lesz a főszereplő legjobb barátnője, végül nem jött be, helyette inkább Hollywood az, de mégsem lesznek elválaszthatatlanok; Spencerrel pedig mégse jönnek össze, mert a fiú láthatóan sokkal idősebb, Katelin meg csak kislány. A befejezés túl szirupos, és egy fél hokimeccs lejátszása után azért ez irreális teljesítmény, de hát a központi alak végig irreális teljesítményt nyújt. 

SZPOJLEREK VÉGE 

Pár szót az alkotókról/szereplőkről: A rendező a csak hasonló műveket dirigáló Francine McDougall, aki 2013 óta már nem dolgozik a filmiparban; a forgatókönyvet a mindig együtt munkálkodó Patrick J. Clifton és Beth Rigazio (Kisanyám - avagy mostantól minden más lesz) írták. Jordan Hinson manapság Jordan Danger néven fut, széjjeltetováltatta magát és legutóbb egy transzvesztitákról szóló filmhez írt sztorit, meg szerepelt is benne. Whitney Sloan 2007-ben abbahagyta a színészkedést; Amy Halloran még aktív, de nincs túl sok cím a rezüméjén; Tania Gunadi pedig sorozat- és szinkronszínész, ráadásul kb. most is ugyanúgy néz ki, mint 19 éve. Christine Rose elsősorban sorozatszínésznő, de 2018-ban visszavonult; Jake Abelt pár nagyobb kaliberű YA-szarságban láthattuk; Sabrina Speernek mindössze 4 filmje volt, közülük ez az utolsó; Kadee Leishman pedig egyetlen másik mozgóképben se kapott szerepet. 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_0864.jpg

Érdekességek: A nagy öltözői beszédnél érdemes nézni a háttéralakokat, ők azok, akik tényleg lány hokicsapatban játszhatnak – hasonlítsuk őket össze a 4 beazonosítható szereplővel! Amikor Natasha tapsol a pálya szélén, az a jelenet szinte egy az egyben megismétlődik a Sucker Punchban – ott Carla Gugino Madame Gorskija elképesztően hasonlít erre az orosz edzőre, ugyanaz a hajstílus, akcentus és szigorúság jellemzi. Katelin műkoris dublőre Breann Brown volt, illetve valószínűleg néhány jelenetben Erin Reed. Elég sokféle zene hallható a játékidő alatt, a stáblistában mégis csak egyet írnak ki. Jordan Hinson valamilyen szinten megtanult műkorcsolyázni ehhez a munkához, a felkészítője az amerikai olimpiai műkorisok koreográfiáját kidolgozó Sarah Kawahara volt. A Go Figure mindössze félmillió dollárból készült, mivel a Disney Channel a tévében mutatta be, így bevételről, mint olyanról, nem beszélhetünk az esetében. 

Végül jöjjön néhány tinilány véleménye az imdb fórumáról! Összességében elmondható, hogy legtöbbjük kiemeli, mennyire tetszik nekik Jake Abel, van, aki csak miatta nézte meg a filmet többször. Ezen felül kritizálják Hinsont, amiért nem tudott meggyőzően sírni, de ez nekem nem tűnt fel; illetve valószínűleg a magyar hangja sokat dobott a teljesítményén, mert az eredeti hangját többen megszólták, amiért túl magas, sipákoló. A hazai szinkronról egyébként elmondható, hogy főleg a gyerekeké remek lett, a felnőttek viszont a látható színészekhez hasonlíthatóak…) 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_0749.jpg

snapeing_turtle: „A főszereplő egy tipikus Disney-szőke és talán egyszer majd jó színésznő lesz belőle, de most még nagyon kicsi az érzelmi skálája. Boldog és ajakbiggyesztő. (…) Ez (a film) meg se próbál valósághű lenni. A műkorcsolyás nemzeti válogató nem egy egynapos, egy bemutatós valami. A különleges megvilágítást sem használják (…) Ha legalább annyit megpróbáltak volna, hogy olimpiai felnőttcsapat helyett az ificsapatba kerül be, a film hitelességi foka jelentősen javult volna.”

laurraine: „A műkorcsolyázók általában nem próbálják egymást hátráltatni, vagy legalábbis nem ennyire nyilvánvalóan. Inkább a bajtársiasság jellemzi őket. A nemzeti verseny egy többnapos rendezvény. Minden korcsolyázónak legalább két programot kell bemutatnia. Ezek nem azonos napon vannak. Nem ismerem a sulis hokit, ezért azt se tudom, hogy az ő bajnokságaikat mikor tartják. A nemzeti korcsolyázó bajnokság viszont általában januárban van (a filmben valamikor ősszel lehet). Egy nagy arénában szokták rendezni, nem egy ilyen kicsi jégpályán, mint a filmben. Kicsit az is meglepett, hogy mikor a koris (a főszereplő) megjelent tetőtől-talpig festékesen, senki se kérdezte meg tőle, hogy „veled mi történt?”” Utóbbi nagyon érdekes, mert nekem fel se tűnt, bár én arra gondoltam, hogy az oroszt nem is érdekli, azért nem kérdezi meg, de más is írta ugyanezt. 

prncesslexy: „Emiatt a film miatt akartam műkorcsolyázó lenni. Emiatt a film miatt kipróbáltam a korcsolyázást és ez volt az én REJTETT TERMÉSZETES TEHETSÉGEM, 6 hónap alatt most haladó korcsolyás vagyok egy műkorcsolyázó csapatban, ami már túl van az alapokon és az egyszerű szinten.” 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_1090.jpg

moonlight100: „LÁNY jéghokiban nincsen check (az, amikor felkenik egymást az üvegre). És nem is BLOKKOLSZ valakinek (ez az egyik kisebb konfliktus forrása). Nem minden lány undorító, rosszindulatú és nagydarab. Én hokizom és csak 125 centi vagyok, mégis hívtak olyan sulikba, mint ami a filmben van. És nem minden hokijátékos utálja a műkorcsolyázókat. Sok mostani hokijátékos lány kezdte műkorisként. És SOKKAL gyorsabban korizunk, mint a filmben. Szégyenkeztem a film miatt, mert úgy állít be minket, mint veszteseket… Bár az igaz, hogy nehéz az átmenet ebben a két sportban, mert a hokis korcsolyán nincsenek fogak (toe pick = az él elején lévő fogazás)… És azok közül a pörgős mozdulatok közül, amiket KAtelin (sic!) csinál a jégen, párat nem lehet megcsinálni egy hokimeccsen. Tulajdonképpen elbuktatta a másikat, ami illigális (sic!).” 

tokyo_chica: (Arról a két dologról ír, ami a legkevésbé tetszett neki.) 1.) Az, hogy ez a Spencer-csávó belezúg. Oké, fúúj. Megnéztem a dátumokat és a valóságban csak kb. négy évvel idősebb nála, de a különbség a „Térdvédő vagy flitterben” sokkal többnek látszik. Jordan egy nagyon szép lány, de a TvF-ben 10-nek vagy 12-nek látszik… Mint egy kisgyerek! Jake Abel (Spencer) úgy néz ki, mint egy főiskolás. 2.) Olyan nincs, hogy Kristi Yamaguchi odautazna azért, hogy egyetlen lánnyal korizzon. Tudom, hogy Katelin jó, meg minden, de eléggé hihetetlennek tűnik, hogy Kristi elutazzon egy bentlakásos iskolába, aminek még csak korcsolyás ösztöndíja sincs, vagy hogy egy suli ilyen összeköttetésekkel rendelkező edzőt alkalmazzon.” 

thewatcher-46166: „(…) a főszereplő annyira beképzelt, hogy már idegesítő. A szüleinek nincs pénze a sulira, erre dühöngeni kezd nekik. És a „romantikus szál” se romantikus egyáltalán. Mintha a készítők erőltették volna a kapcsolatot két plátói emberrel. És a srác sokkal idősebbnek néz ki nála, ettől furcsa és kényelmetlen lesz az egész. És még az edzője is (segédedzője, de akkor is fura és taszító). (…) Úgy látszik, mindenki utálja (Katelint), mert minden más korcsolyázónál jobb, de azt hiszem, bizonyos szempontból ez érthető. Alig öt perce megy a film, amikor azt mondja, érthető, hogy mindenki féltékeny rá, mert ő „a legjobb”.” 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_0810.jpg

handsprings614: „(…) dióhéjban: ez a film nagyon rossz! olyan, mintha az 1990-es évek gyerekfilmjeinek összes kliséjét, amiktől már mindenki rosszul van, összeturmixolták volna—csak még rosszabb!” Nekem talán éppen ezért tetszett, mert azokat a régi filmeket idézi… 

christyskates: „Sokan azt hiszik, hogy a műkorcsolya önálló sport, ami igaz is, mert nem csapatban van, de a korisok bátorítják, segítik egymást és tanácsokat adnak a másiknak a sikerhez, mikor ugyanazon a pályán lépnek fel. Lehet, hogy vannak köztük ellenségek, de ez minden sportban előfordul. Az a kép, amit a versenyekről, edzőkről és a korisok közti barátságról mutatnak, egyszerűen nem valós.” 

indianprincess9892: „(…) mit keresett ez a szőke Barbie a főszerepben? Tényleg tud korizni, mert ha nem, akkor Disney-ék rossz lányt választottak. Pénzt vesztettek, mert a fogadtatás nem volt olyan jó, mint amire számítottak, ezért nem tudták egyből kiadni DVD-re, tutira miatta volt…” Erre való utalást nem láttam, de lehet, hogy tényleg így történt. 

go_figure_2005_1080p_dsnp_web-dl_ddp5_1_h264_hun_eng-snythol_0596.jpg

Összesítésben a Térdvédő vagy flitter egy aranyos kis film, sok-sok klisével meg sztereotípiával, de kedves és nem akar többet, mint szórakoztatni. Aki a 2000-es évek elején volt középiskolás vagy hozzám hasonlóan unja a ma bemutatott, valóságtól elrugaszkodott tinifilmeket és sorozatokat, annak biztosan tetszeni fog. Nem annyira jó koris film, mint a Jéghercegnő és nem annyira jó hokis mozi, mint a Kerge kacsák-trilógia darabjai; viszont szórakoztatóan vegyíti a kettőt. Számos hibája ellenére jó érzés volt végig nézni, lekötött és tetszett, ezért nincs szívem sok pontot levonni tőle. 

Pontozás: 

imdb: 5.6

Szerintem: 4/5 

A következő cikk alanyával valószínűleg nem leszek ennyire elnéző:P

Szólj hozzá!

Címkék: sport vígjáték


2023.12.29. 11:57 Tévésámán

Kelekótya karácsony (Christmas with the Kranks, 2004)

314c8d922ed12029bef2082c65a98abc.jpg

Amikor jönnek a nagy ünnepek és mindenki mindenhol élvezheti az államilag biztosított szabadnapokat, előkerülnek az adott alkalomhoz szabott tematikus filmek. Míg kis hazánkban ez Bud Spencer és Terence Hill legjobbjait takarja, azért az 1500 csatorna közül egyik-másiknak néha van annyi esze, hogy specifikusan karácsonykor játszódó mozit mondjuk december 24 tájékán vetítse. Nálam annak ellenére, hogy alapvetően nem szeretem az Egyesült Államokból érkező kulturális hatásokat, a karácsonyi filmet a Télapu jelenti, amit minden évben várok és egyszerűen képtelen vagyok megunni! 2023-ban aztán úgy gondoltam, hogy ha nem adják ezt, akkor előkerítem Tim Allen másik karácsonyi filmjét, cikkem jelenlegi tárgyát, amiből gyakran szoktam idézni, pedig korántsem olyan remekmű, mint a The Santa Clause. Szerencsémre az RTL úgy döntött, idén levetíti, úgyhogy még a letöltéssel se kellett bajlódnom. Lássuk hát, milyen a Krank-család karácsonya (az eredeti cím kb. így fordítható):

Luther (T.A.) jól kereső irodai állásban dolgozik, felesége, Nora (Jamie Lee Curtis) háztartásbeli, lányuk, Blair (Julie Gonzalo) pedig éppen most repül ki a szülői házból. A hátra maradó középkorú házaspárnak gyermekük távolléte miatt elmegy a kedve a szeretet ünnepétől, ezért Luther úgy dönt, a tavalyi hatalmas kiadások mindössze feléért inkább elutaznak egy karibi luxus hajóútra. Ezzel azonban alaposan belerondítanak a környék családjainak életébe, akik nehezen tűrik, hogy valaki el mer térni a hagyományoktól; illetve számos kereskedő számít arra, hogy idén is ugyanúgy megvesznek majd tőlük mindent, ami a karácsonyozáshoz kell. A Szenteste közeledtével a nyomás egyre nő, főleg mivel az utca kiskirálya, Vic Frohmeyer (Dan Aykroyd) minden követ megmozgat, hogy az egész környék Krankék ellen forduljon. De a legrosszabb csak most jön: Blair ugyanis váratlanul bejelenti, hogy megkérték a kezét és ennek okán hazautazik a szüleihez, mert be akarja mutatni nekik jövendőbelijét és együtt szeretné tölteni velük az ünnepet. Vajon ezek után még lehetséges egy jó kis karácsonyi partit szervezni, vagy Luther és Nora felsülnek imádott lányuk előtt?

2d67e6bf53d4cb925945102cece76cde-1200-80.jpg

Ahogy az ismertetőből látszik, ez nem egy komoly film, csak amolyan „szabad vagy, nézd meg”-jellegű alkotás, aminek az a legfőbb baja, hogy képtelen eldönteni, mi szeretne lenni. De ne rohanjunk ennyire előre, inkább haladjunk szépen sorban: Nekem Tim Allen hangja csakis Szakácsi Sándor lehet, ő szólaltatja meg a Télapuban, a Totál káoszban és itt is. Felmerült bennem, hogy ez a látszólag karácsony-ellenes mozi talán éppen azért került Allen úr filmográfiájába, mert meg akart szabadulni a Télapó-skatulyától (valószínűleg ezt csak én látom bele, hiszen 3 folytatás és egy folytatás-sorozat is készült azóta a Mikulás sztorijából): Vannak a Télapura kihegyezett poénok, a szomszéd „öregfiúzása” a „kiskomámra” emlékeztet, illetve a végjátéknál feltűnő titokzatos Marty (Austin Pendelton) személyazonossága sem véletlen. Egy másik kis utalás, amit talán szintén csak én látok a filmbe, az a „nyomattam egy kis botoxot a homlokom alá” résznél van, mikor Nora azt mondja Luthernek: „Úgy nézel ki, mint Spock a Star Trekből!” Ez esetleg az 1999-es Galaxy Questre utal, ahol a főhős szintén Tim Allen? Ő, mint férfi főszereplő eléggé hasonlóan játszik, mint a Télapuban, Jamie Lee Curtis szerepe pedig nagyjából kimerül annyiban, hogy sokszor és hangosan sikítozik, illetve elcsúszik, kézzel-lábbal erőlködve mászik a földön, stb. Azért a fürdőruhás részben szerintem meglepően jól néz ki, pedig 45 vagy 46 éves volt.

hopofi2.jpg

A sztori eleje elég unalmas, addig, amíg meg nem hozzák a döntést, sőt, igazán csak Aykroyd érkezésétől indul be. Az angolul Frosty-nak nevezett, az USA-ban a karácsonnyal összefüggésben felbukkanó hóembert itt elsőrangú magyar fordítással Hópofinak nevezték és bizony a körülötte forgó részek a legjobbak, ezért érdemes igazán látni a Kelekótya karácsonyt:) Mivel jövőre már 20 éves lesz ez a film, kordokumentumnak sem utolsó, hiszen olyan szóbeli poénok hangzanak el benne, amikhez hasonlókat ma egyetlen nyugati műben sem hallhatunk: „Talán zsidók?” „Őskomcsi!” Mai szemmel nézve feltűnő, hogy a szereplők közt egyetlen ázsiai sincsen, a szomszédok közt mindössze 3 fekete van, plusz még 1 Luther irodájában, és szóba se kerül az, hogy ki milyen nemű vagy kikkel szeret összefeküdni. A fehér lány-perui pasas párosítás pedig csak addig lehet különös, amíg ki nem derül, hogy az előbbit alakító Julie Gonzalo a külseje dacára szintén dél-amerikai származású.

A kiindulópont már magában idegesítő, hiszen „a szomszédok nem nézik jó szemmel” azt, amit Krankék művelnek. De mit is csinálnak? Mindössze mást, mint a többiek. Luther képviseli a józan észt, mikor azt mondja, mi közük van hozzá, mit csinálnak a saját házukban, a saját elhatározásukból? Ez így is lenne, ám mégsem így van; az USA-ban elvárás, hogy bizonyos napokon bizonyos módon viselkedj, legalábbis cikkem tárgya ezt sugallja. Viszont sok víz folyt le a Dunán 2004 óta, szóval manapság már talán másként van… Különös ellentmondás a Hópofi-központú ünneplésbe pici mellékszereplőnek behozni egy papot, aki azt mondja „szent ünnep” – és ennyi az utalás arra, hogy december 24-nek egyébként van valami köze a valláshoz. Lehetséges, hogy a Télapuval való összehasonlítás miatt elég sokáig kerülték a Mikulás szerepeltetését, amikor viszont jön, akkor szembesülhetünk a két bekezdéssel ezelőtti megjegyzésemmel: A Christmas with the Kranks nem tudja eldönteni, mi szeretne lenni.

frohmeyer.jpg

Az első 15 perc rettentő unalmas, azok a poénok, amik ott vannak, talán csak a legkisebb gyerekeknek viccesek. Aztán elindul a vígjáték, aminél a főszál leginkább a Hópofi-részeknél erősödik meg, de közben jönnek a drámai mellékszálak: Luther és a szembe szomszéd öreg Walt (M. Emmet Walsh) közti utálatos viszony; Walt feleségének rákja; az ismeretlen ismerős Marty; és a Luther meg Nora közt kiéleződő viszály. A legfurcsább az egészben viszont az, hogy mindenki Allen figurájára haragszik, vele kerülnek konfliktusba így vagy úgy, miközben Curtis alakját csupán balesetek sújtják; az emberek úgy kezelik őt, mintha csupán belekeveredett volna a férje agyamentségébe. Nora önmagát is próbálja felmenteni a felelősség alól, aztán összevesznek, amikor a férfi nem elég hálás a közösségnek. A külsejükben össze nem illő rendőr-páros és a rajtuk keresztül a történetbe lépő betörő pedig már tényleg teljesen feleslegesek, fárasztó vagy érdektelen részek kötődnek hozzájuk. Az összhatást a legtöbbször indokolatlanul használt, igen pocsék számítógépes grafika még tovább rontja. Lehetne keresgélni a fogyasztói társadalom elleni felszólalásokat („Miért akarsz nyaralás előtt lesülni?”), ám a végső üzenet az, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha egy vagy a közösségből. A közösségen kívüliek (amilyenné ideiglenesen Luther válik, vagy amilyen a betörő) sorsa a megvetés – csakhogy ez korántsem pozitív üzenet!

Pár mondat a készítőkről: A sztori alapját John Grisham 2001-es regénye, a Skipping Christmas adta; ebből Chris Colombus (HP 1-2, Percy Jackson, Reszkessetek, betörők! 1-2) írta a forgatókönyvet; a rendező pedig Joe Roth (Amerika kedvencei) volt. A színészek közül egyértelműen Dan Aykroyd viszi a pálmát, egy nagyon hozzá illő szerepben; a mellékszereplőket pedig innen-onnan más ismerhetjük: M. Emmet Walsh a Vadiúj Vadnyugatban vezeti a különvonatot; Austin Pendletont üldözi mindenki a Szenzáció!-ban; a magasabb rendőrt játszó Jake Busey az egyik gonosz a Sparks-ban; a papot életre keltő Tom Poston pedig a Neveletlen hercegnő 2-ben a hagyományokhoz ragaszkodó, öreg lord. Illetve kb. 3 jelenetben benne van az egyik Született felesegg, Felicity Huffman.

hopofi.jpg

Néhány érdekesség: Az alapot adó regény címe megegyezik az újságban megjelenő cikkével. Joe Roth még a megjelenés előtt olvashatta John Grisham művét, amit az író már akkor felajánlott megfilmesítésre (természetesen nem ingyen). Roth megvette a jogokat, ám közel ugyanekkor Chris Colombus is (értetetlen, hogy ez miképp történhetett meg), azonban Joe bácsi nagy megkönnyebbülésére Chris bácsi átengedte neki a rendezést, mindössze a produceri meg a forgatókönyvírói feladatokat akarta magának. A szövegben van 2 utalás a Szellemirtókra, de ez a magyar szinkronban elveszik.

A teljes utcát felépítették ehhez a mozihoz, 15 hét alatt 16 házat, melyek közül ötöt belül is kiépítettek (legalábbis a földszintjüket). Az elkészült helyszín majdnem 215 méter hosszú volt, ezzel a valaha épült egyik legnagyobb méretű külső helyszínné vált az amerikai filmezés történetében. Ez a szett 8 évig állt, ám a létrehozásához nagyobb mennyiségű mérgező anyagot is felhasználtak, ami egészségügyi kockázatot jelentett a helyi lakosságra; illetve az elvárttal ellentétben alig használták, így 2012-ben lebontották, manapság egy bevásárlóközpont áll a helyén. Vic Frohmeyer neve úgy fordítható, hogy Boldog Birtokos. Bár a történetből nem derül ki, de főiskolai professzor, egyben ő a „körlet buzogánya” is, ezt pedig a ruházata érzékelteti, mert tipikusan katonai egyenruhákhoz használt anyagokból készült. Cikkem tárgya és az azonos évben készült Neveletlen hercegnő 2 Tom Poston utolsó filmjei.

b6f18f0edf68455cf959a08f217781c1--holiday-movies-christmas-movies.jpg

A Christmas with the Kranks 60 millió dollárból készült, a bevétele valamivel több mint 96 millió lett, ám ez nem nevezhető nagy sikernek. A kritikusoktól mindenütt lesújtó véleményeket kapott; a Rotten Tomatoes-on azt írták, a „konformitást reklámozza” – ez sajnos igaz. Érdekes módon viszont a film zenéjét tartalmazó lemez pozitív értékeléseket kapott a rockosított karácsonyi muzsika miatt.

Összesítésben ez nem egy jó mozgókép, ugyanakkor felfogható az anti-Télapuként; és ha másért nem, hát a Hópofi-poénok és Dan Aykroyd brillírozása miatt érdemes egyszer megnézni.

Pontozás:

imdb: 5.5

Szerintem: 3/5 (A fölösleges mellékszálak, az ömlengős jelenetek meg a kissé eltúlzott drámázás miatt.)

Hírek:

- Joe Roth állítólag pénzeli a közelgő Demóna 3-at és az Óz, a hatalmas 2-t. Előbbinél a második rész meglepően jó, ahhoz képest, hogy a semmiből kellett összehozni valamit; utóbbi viszont egy rakás szar, szóval remélem, nem folytatják.

- Chris Colombus írja a ’80-as évek nosztalgiahullámát meglovagoló Szörnyecskék 3-at, ez is nagyon kell...

- Dan Aykroyd jelenleg két újabb Szellemirtók és egy Blues Brothers-újrázás elkészítésén fáradozik. Mibe, hogy utóbbinál az egyikük fekete lesz?

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték


2023.12.06. 12:04 Mozsárágyú

Semmelweis (2023)

oif.jpg

Szerintem ez egy nehéz téma, ami mégis könnyen fogyasztható filmes köntösben. Több mint 2 órás, de nekem elrepült az idő közben. 

Koltai Lajos, aki például a Tengerre, Tata! című vígjáték operatőre volt, ezúttal rendező. Látszik is, hogy egy operatőr volt a főnök, mert egészen elképesztő a látványvilág (Nagy András az operatőr). 

Az a baj, hogy nem hiszem, hogy ellőhetném azt a szokványos mondatot, hogy a film címszereplőjét senkinek nem kell bemutatni. Mert sajnos nem ez a helyzet, mindenki ismeri a nevét, és talán tudja, hogy „az anyák megmentőjeként” emlegetik, de ezen felül állítom, hogy az egészségügyi dolgozókon kívül szinte senkinek fogalma sincs arról, hogy nélküle egész más lenne a világunk. És lehet, hogy én se meg a kedves olvasó se érte volna meg a felnőttkort, ha a mufurc professzor rá nem jön az úgynevezett gyermekágyi láz okára. Ez a film lényege, hogy mindenkit rádöbbentsen arra, hogy az orvostudomány sötét középkorában ő volt az, aki megmutatta, merre van a fény; életében még el akarták lehetetleníteni, de többek között az ő kutatásai nyomán indulhatott el a tudományos vita a kórokozók valódi természetéről. Akkoriban – és erre a film is rávilágít – a nagy tekintélyű orvosprofesszorok akár a bolygók együtt állását is okolták bizonyos járványok kirobbanásáért... Ma ezt már úgy neveznénk, baromság. 

vecsei-h-miklos-1024x576.jpg

Szóval Semmelweis Ignác 1847-ben 29 éves volt és közel hasonló korban van Vecsei H. Miklós, akinek átható kék szeme rögtön megfogja az embert. De még mielőtt ez megtörténne, a film feltűnően egyszerű sötét háttérrel kezd, fehér betűkkel pedig felvillannak a főbb készítők és szereplők. Gondolkodtam is, hogy ilyen flanc nélküli főcímet ritkán látni manapság... Aztán jön a kezdés, egy vajúdó nő elementáris ordítása tölti be a termet és a vásznat, ruházata szegényes, menekül valakik elől – valami kritikában olvastam, hogy nehéz érzelmileg kötődni a filmhez, hát itt azért elég nehéz nem kötődni szerintem valamiképpen. Aztán amint megragadják többen is, miközben folyamatosan kiabál és átkozza az épületet, amibe be akarják cipelni, elhangzik a szájából, hogy ő ugyan be nem megy oda meghalni – mondja ezt egy gyermekáldás előtt álló fiatal nő. A bécsi klinikáról van szó, ahol félelmetes halálozási ráta rajzolódott ki az utóbbi években, egy pár évvel ezelőtti, ugrásszerű növekedéssel.  

Mindenki járványra gyanakszik, kivéve Semmelweis Ignácot, aki hatásos szöveggel fogadja a vajúdó kurtizánt; senki sem kényszeríti, hogy itt szüljön, felőle aztán mehet bárhová, de pár órán belül mindketten meghalnak a baba farfekvése miatt, ha nem engedi, hogy segítsen. Tehát ő sem viselkedik kevésbé durván az utcalánnyal, viszont lényegre törő bunkóságának köszönhetően megérti a nő, hogy nincs más választása, egyszersmind valahogy meg is nyugtatja higgadt közlésmódjával. Egyből látható: ez az ember egy fanatikus, aki a hivatásáért él, nem ér rá normálisnak lenni sem a beteggel sem a kollégákkal, ő a szülészeten életekért küzd, közben pedig fáradhatatlanul kutatja a járvány okait. Mindez pár perc, a gyermek megszületik és a néző örül a babasírásnak, akárcsak a doktorunk. Ugyanolyan csapzott hajjal, megkínzottan, ám boldogan nézi az újszülöttet, mint az anyuka. Lélekben azonban kínlódik, hiszen nem tudhatja, vajon megérik-e a holnapot... 

semmelweis-film-szvacsek-attila-768x432.jpg

Ezzel szemben az osztály egyéb orvosai mindig elegánsan, megfésülködve jönnek-mennek, látjuk, hogy tele vannak előítéletekkel a betegek irányába, amelyeknek hangot is adnak. Klein professzor (Gálffi László) az osztályvezető, egy rendkívül barátságtalan tuskó, aki nem csak a közvetlen beosztottakat, az egész világot utálja... Később megtudjuk, nyomós oka van erre. Közvetlen jobbkeze Kollár (Kovács Tamás), egy nagyvilági ficsúr, aki szereti felsőbbrendűségét hangoztatni. Mindketten osztrákok, eleve utálják a magyar orvosokat, így Semmelweist is – ezt a folyamatosan fennálló osztrák-magyar feszültséget és a halálozások okozta pánikhangulatot nagyon jól érzékeltette a film. Olyannyira, hogy kisebb enyhítő, nevettető jelenetek sokáig nem nagyon akadtak, a zene is síron túli volt (Pacsay Attila a zeneszerző). 

Ennek ellensúlyozására van egy szerelmi szál, mely a kevés fiktív részlet egyike a filmben. Egy félénknek tűnő nővér érkezik a bécsi bábaképzőből, akinek a felvételi elbeszélgetése mutatja, milyen helyzetben volt egy nővér a nagy hatalmú főorvosokkal szemben; semminek nézték őket. Semmelweis mellé veszik föl, aki rögtön mélyvízbe dobja Hoffmann kisasszonyt (Nagy Katica), de ő feltalálja magát a sorozatos próbatételek közepette. Csak Vecsei szeme lehetetlenül kékjének villanásából sejtjük egy idő elteltével, hogy a nővérke igencsak rendben van szakmailag – Emmának ezt persze nem adja tudtára, ezért ő teper és teper, még a doktor élhetetlen életmódjához is alkalmazkodik, amikor egész éjjel halálozási adatokat jegyzetel neki. Semmelweis szeme alatt csak gyarapodnak az árkok meg a karikák, amint krimibe illő konokságával kutatja az okokat, összefüggéseket. De ezek a sötét árkok sem tudják a néző elől elbújtatni, hogy a tekintete miként változik, amint Emma kisasszonyra néz. Végig olyan közel vannak hozzánk a szereplők, főként a két főszereplő, mintha csak előttünk állnának, szinte nehéz állni a tekintetüket. Minden összeesküszik ellenük, az édesanyák és gyermekeik még mindig veszélyben vannak az épület falain belül; nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire valóságos az a feszültség, ami bennük lakozik, beszippantja az embert – persze nem mindenkit, a szemem sarkából láttam néhány okostelefon képernyőjének felvillanását. 

1569625.jpg

A szerelmi szál azért is kellett, mert a nő segítségével jön rá a férfi a megoldásra, ez volt az első kivitelezés, aminél azt gondoltam, „ez olyan amerikaifilmes”, és volt még néhány ilyesmi. Nem sok, de volt. Szóval, ha nem jön Emma kisasszony őzike szemeivel, Ignác talán közel került volna a megtébolyodáshoz, de a klórmeszes kézfertőtlenítéshez viszont semmiképp. A valóságban ez minden bizonnyal másként történt, sebaj. Volt lehetősége a színészeknek alaposan kidolgozni ezt a két főszerepet, mert mindkettejüknek a jó és a rossz oldala egyaránt megmutatkozik. A mellékszereplő karakterek is színesek, mivel senki sem olyan, mint amilyennek első látásra tűnik: Klein tüskés személyisége mögötti törött szívét Gálffi László nagyon sokáig elrejti, csak egy szükséges gonosz mellékszereplőnek hihetjük. Emma egyik nővértársa, Julia (Mészáros Blanka) egy ártatlan nebáncsvirágnak tűnik, igazából viszont számító nőszemély. 

A mellékalakok között érdekes választás volt a Hoffmann húgát alakító Kizlinger Lilla, aki nekem jó értelemben amatőrnek tűnt, pedig nem az. De tényleg olyan esetlen, mint egy 13 éves, a beszédtechnikája olyan faragatlan, de olyannyira nem amatőr, hogy már rendezőként is bemutatkozott. Szóval hozta nagyon a figurát. Kiemelném még Kovács Lajost, aki egy hullaszállító kisiparos, úgy érdeklődik a halottak száma felől, mintha az eladnivaló krumpliról beszélgetne valakivel. Szó szerint lelombozódik, amikor Semmelweis az elméletének mentén szabad kezet kap, és a szülészeten új szabályok bevezetésével visszaszorítja a halálozást a nullára! Merthogy ez történik. Ami fordulat pedig ezután jön, szintén olyan amerikaifilmes megoldás, de nagyon frappáns. A forgatókönyvet Maruszki Balázs és Kormos Anett írta, van egy sodrása az egész filmnek, nekik köszönhető. 

google-doodle-ignaz-semmelweis-2373073.jpg

A legeslegvégén, amikor Semmelweis ellen fegyelmit indítanak, ott olyan képi megvalósítások hemzsegtek, amiktől rosszul vagyok – ez az egy bajom van csak a filmmel. Tapsol a nép az előadóteremben, amikor a jó legyőzi a rosszat, illetve egy kismama bevitte újszülöttjét és mutatja, hogy neki köszönhetik az életüket. Ez mi volt? Meg egy drámainak szánt kifakadás a fent említett Julia karakterétől. Gyanítom, hogy ezek miatt zsebelt be már most sok amcsi meg kanadai díjat a film, ez arrafelé príma megoldás, amire vevő a nép. Idehaza ez nagyon fura. Na, ezek a végén kicsit azért rontják az élményt. 

Illetve nekem a happy end nem kellett a végére. Tudom, hogy így kerek a történet és örül mindenki, én is örültem, de szerintem sokkal jobb lett volna, és itt most szpojlerezek: ha nem megy főhősünk után a Pestre tartó hajóra Emma és a testvére. Én biztos, hogy valami meglepő befejezést írtam volna, és valamelyest éreztettem volna, hogy egy újabb küzdelem vár az orvosra; meg kell győznie a világot az igazáról! Mert ez volt a valódi harc és csak hasonlóan fanatikus kollégáinak köszönhetően derült ki, mik rejtőznek a mikroszkóp alatt, és hogy az orvosok nem mindenhatók. 

A nehéz téma (vagy témák), ami(k)ről az elején írtam, többféleképpen megközelíthető(ek): egyrészt, ez a bizonyos, Semmelweis-reflex, melyet róla neveztek el, nos ez súlyosan hátráltatja nem csak a tudomány fejlődését, de az élet területén mind a mai napig fellelhető, természetes emberi reakció. Az azonnali elutasítás és tagadás valami új, ismeretlen megismerésekor. Akkor is jelentkezik, amikor tudjuk, hogy ez az új dolog szükséges valamilyen cél eléréséhez. Nehéz belekezdeni és még nehezebb beletanulni, de utólag belátjuk azért a legtöbb esetben, hogy nem csak muszáj volt ezt az új valamit megtenni, de még többek is lettünk általa. Sokszor viszont többet nyom a latban, hogy lusták vagyunk vagy tekintélyelvűek, esetleg félünk... Ebben a filmben azonban jól látszik, hogy az ember egy igazán fontos célért hajlandó letérni a járt útról és félre tudja tenni egyéni sérelmeit. Persze nem mindenki, de ezen a téren szerintem bárki fejlesztheti önmagát. Intelligencia kérdése.

th.jpg

Fontos téma még, hogy ma milyen tévhitek keringenek az egészségügyet illetően. Azt hiszem, még rosszabb helyzetben vagyunk, mint 150 éve, gondoljunk csak vissza a koronavírus idején keringő álhírekre, vírustagadókra (Semmelweis-reflex volt a javából), az inkább veszélyes, semmint egészséges fura diétákra... Ehhez képest az, hogy az orvosok sok száz évig a levegő egészségtelenségét okolták mindenért, vagy vizeletkúrát javasoltak gyomorbajokra, nem is akkora marhaság. Az internet korában pedig sokkal nagyobb károkat okoznak ezek a nézetek, mint akkoriban. 

Még megvizsgálhatjuk, mi a helyzet a jelenben. Mi változott 150 évvel ezelőtthöz képest és mi nem? Nos, annyit elárulhatok, hogy jómagam egy 42 éve végzett orvossal néztem a filmet, és ő még használt olyan fából készült sztetoszkópot, amit látunk a filmben. De ez csak egy érdekes adalék. Viszont mi a helyzet manapság az orvos-nővér-viszonnyal? Bizonyos, hogy jó irányba változott az évtizedek során, de a hierarchikus rendszer vélhetően szükséges a mindennapi működéshez, soha nem lesznek egyenrangúak. 

semmel03-850x415.jpg

Aztán itt van az a kérdés, miként ítéli meg ma az orvost egy átlagember? Pár évtizede még félisten volt, ma már úgy mennek be a rendelésre a betegek, (tisztelet a kivételnek) hogy saját magukat diagnosztizálták már a neten és követelik (!) a gyógyszert. Megbeszélik egymás közt, milyen hülyeségeket beszélnek a dokik, hogy mindenhol trágya a kórházi helyzet, hogy ezer évig kell várni egy időpontra, hogy milyen szörnyű a modoruk... Én meg azt vallom, hogy ha már 6 évig járt az egyetemre, csak jobban ért hozzá, mint én! És inkább legyen bunkó az orvosom, de lássa meg az összefüggéseket, aztán a megfelelő kezelést válassza ki nekem! Semmelweis olyan lehetett, mint a sorozatban Dr. House; mindenki rosszul volt tőle, de kibogozhatatlan eseteket oldott meg, sok-sok életet mentett meg. A cél pedig szentesíti az eszközt. 

Ha pedig politizálni akarunk, megnézhetjük, hogy az elmúlt 34 évben mi történt vagy mi nem történt az egészségügyben, ezzel kapcsolatos viták indítására is alkalmas ez a film, de ne nagyon éljük bele magunkat, hogy bármi változni fog (azon kívül, hogy mindig változtatnak valamit), akármelyik párt van hatalmon. Az egészségügy csak nagyon hosszú távon adja vissza a befektetett pénzt, ezért nehéz bármilyen pozitív változást elérni, ha nincs meg rá egy adott időkeret. 

609559_1653553012_2083.jpg

Az a szerencsénk, hogy voltak és ma is vannak olyan szakemberek, akik a fent említett részletkérdéseken túl látnak és az emberek gyógyításának, megmentésének szentelték az életüket. Semmelweis szintén ilyen volt, ez a film pedig közelebb hoz minket a hozzá hasonló emberekhez. Erről a Vecseiről pedig még biztos, hogy sokat fogunk hallani, színésznek született a fiatalember, ez biztos.

1 komment

Címkék: magyar dráma történelmi


2023.12.02. 22:31 Tévésámán

A Really Haunted Loud House (2023)

loud1_0008.jpg

Tavaly év elején írtam az A Loud House Christmas-ről, aminél megjegyeztem, hogy a produkcióba túl sok pénzt öltek bele ahhoz, hogy csupán egyetlen alkalommal használják a helyszínt, a jelmezeket, stb. És igazam lett! A 6. évaddal már 2 évad óta (szinte) menthetetlenül unalomba fulladt A Lármás-család; a belőle létrehozott, sokszínűség jegyében készült A Casagrande-családra pedig senki se volt kíváncsi, így 3 évad után reszeltek neki. De ahogy a Cartoon Network még mindig görcsösen ragaszkodik a TTG-hez (aminek most a 8. évada fut és már annyira pocsék, hogy a figyelőmből is kivettem a KimCartoonon, mert már nincs értelme odamenni, belepörgetni, elkönyvelni, ez is szar és aztán otthagyni az egészet), így a Nickelodeon se tudja elengedni Loudékat. A sorozat végülis folytatódik, ráadásul élő szereplőkkel! 

loud1_0275.jpg

A The Really Loud House-t a már említett karácsonyi film vezette be, aztán ez év elején mutatták be az 1. évadot, amelynek 20 részéből 12 elérhető torrent-oldalakon, valamint a magyar Nickelodeon is adja őket. A 12-ből nekem 6 tetszett, a 6-ból 1 van, ami csak a zenéje miatt emelkedett ki a többi közül. Néhány szereplőt lecseréltek az első moziból: Lenit (rossz csere), Lynnt (nagyon-nagyon jó csere), Lily-t (nincs hatása) és Anyukát (nem emlékszem, milyen volt az előző), a többiek viszont maradtak. Összesítésben a sorozat színvonala magasabb, mint az első filmé, a figurák élettel telibbnek tűnnek, viszont ugyanazok a hibák vannak, mint a rajzfilmnél. Túl sok a fölösleges mellékszereplő; ha Lincoln unalmas haverjai meg az iskola áll a középpontban, akkor a rész automatikusan szar; és bár a liberális mocskot visszafogták (Clyde szülei egyetlen kis poénig jelennek meg az egyik jó részben; az egyik rosszban meg nagyon sokat vannak jelen, de az amúgy is pocsék; Luna leszbikusságát teljesen kihagyták), de azért Lincoln, akit egy már-már sápadt fehér, német nevű fiú játszik, természetesen egy fekete kislányba szeret bele, akit úgy próbálnak beállítani, hogy ő a környék legszebb lánya (holott a neve is az, hogy Uggo). Azt, hogy a maradék 8 rész, amit nem láttam, milyen lehet, csak megtippelni tudom, de eddig azt mondom, hogy nem rossz az A Really Loud House – nem olyan jó, mint a rajzfilm első két évada, ahol még az ötletgazda Chris Savino vezényelt, de sokkal jobb, mint az 5. és 6. évadok

Szóval az első film tetszett, amennyit az ebből született sorozatból eddig láttam, azzal végülis elégedett vagyok, így nekiültem megnézni a második mozgóképet is – ez, amint a címe mutatja, megint egy nagy ünnep ürügyén készült. Vajon sikerült elérnie az elődje szintjét vagy túl is szárnyalta? 

loud1_0226.jpg

Elérkezett a halogén napja, ami mindig nagy szám a Lármás-házban (emlékezzünk vissza a rajzfilm második évadának kitűnő részére ebben a témában), ez a nagy család ugyanis mindig nagy műsort ad, amit a környéken mindenki vár. Ebben az évben Lincoln (Wolfgang Schaeffer) és elválaszthatatlan legjobb barátja, Clyde (Jahzir Bruno) azonban úgy döntenek, inkább az iskolájuk legmenőbb srácának buliját választják ahelyett, hogy részt vennének a hagyományos előadáson. Ez, valamint Anyuka (Jolie Jenkins) ötlete, hogy cukorka helyett fogkeféket osszanak a rémisztgetőknek, vicces és furcsa események sorát indítja be, aminek végén a tinibuli résztvevői megostromolják a Lármás-házat. Szerencsére Lincoln kettős ügynökként segíti a családját, ám amikor kiderül, hogy nem csak véletlenül került a támadók közé, mindenki újfent csalódik benne. A fiúk pedig bajba kerülnek, mikor meg akarják védeni a família óriás töklámpását a menő srác bosszújától, ezért Loudéknak össze kell fogniuk, hogy megvédhessék eltévelyedett testvérüket. A végső összecsapás helyszíne a helyi roncstelep lesz, ahol az ijesztő jelmezes főszereplők (a „farkasemberré változott” Apuka [Brian Stepanek] vezetésével) néznek szembe a veszéllyel – természetesen humoros módon.

Az A Loud House Christmas bevezető-epizód volt a későbbi sorozathoz, mint ilyen, akadtak hibái, de jól vissza tudta adni a rajzfilmet. Ezúttal a siker már a kezdetektől garantált volt, hiszen eddigre összeszokott csapattá váltak a színészek, a karakterek többsége pedig nagyon jól eltalált. Nézzük meg először, kiket nézhetünk ez alatt az 1 és negyed óra alatt: Wolfgang Schaefferen, Jahzir Brunon (aki a rajzfilm 7. évadában lesz Clyde hangja) és Brian Stepaneken (Apuka mellett ő a robot Todd megszólaltatója és a rajzfilm kezdete óta kelti életre Lynn Loud Sr.-t) kívül visszatér az első filmből (és az élőszereplős szériából) Sophia Woodward (Luna), Catherine Ashmore Bradley (Luan), Aubin Bradley (Lucy), Ella Allan (Lola), Mia Allan (Lana), Lexi Janicek (Lisa) és Lexi DiBenedetto (Lori). Új szereplő, de régi karaktert kelt életre Eva Carlton (Leni), Annaka Fourneret (Lynn), August Michael Peterson (Lily, amúgy ő lány, csak valamiért fiúneve van) és a már szóba került Jolie Jenkins (Anyuka). Ezek a színészek mind benne vannak az élőszereplős sorozatban, vagyis cikkem tárgya nem az első filmet, hanem a sorozatot folytatja közvetlenül. 

loud1_0074.jpg

Elmondható, hogy Annaka Fourneret Lynnje sokkal jobb és szebb, mint eddig bármikor, bár a hangja kicsit túlzás, de olyan, mint a rajzolt eredetié. Aubin Bradley jobban beleéli magát Lucy szerepébe, csak még mindig túl élettel teli az eredetihez képest. Mia Allan Lanája tökéletes, Ella Allan Lolaként azonban nem eléggé rikácsoló és erőszakos. Lexi Janicek tökéletes Lisa, a megjelenése mellett a hangjában is, bár nyilván túl idős a szerepére. Anyu és Lori felismerhetetlenek, mindössze a koruk alapján lehet kikövetkeztetni, hogy azok, akik; Catherine Bradley Luanként egyszer káprázatos, máskor kicsit idegesítő és valahogy túl magas; Lily cuki; Sophia Woodward pedig még mindig elképesztően jó Luna. Sajnos Eva Carlton Lenijének poénjai nem működnek, a karakter nem hasonlít önmagára, vele rossz cserét hajtottak végre, meg kellett volna hagyni a korábbit… Említést érdemlő szereplő még a „főgonosz” Xandert játszó Martin Fajadro. 

A rendező-producer ugyanaz a Jonathan Judge, aki az előző filmet meg az élőszereplős sorozatot dirigálta; és a zeneszerzőt is megtartották az A Loud House Christmas-ből, ez Nick Urata. Újak viszont a forgatókönyv-írók: A Tony Gama-Lobo - Rebecca May-páros (King of the Hill, Rise of the Teenage Mutant Ninja Turtles) és Tim Hobert (az élőszereplős sorozatból, másik kiemelkedő munkája a Dokik). Most nézzük a cselekményt meg a látnivalókat! 

loud1_0979.png

A nyitánynál felbukkant a rajzfilm egyik leginkább taszító, érthetetlen okokból gyakorlatilag főszereplővé tett alakja, Flip, aki hála Istennek, mindössze 2 jelenetben szerepel és ott se sokat (a The Really Loud House első évadából elérhető 12 epizód abszolút mélypontját jelentő 11-12-es dupla epizódban ez az alak az egyik központi figura); de mivel halovén van, így nyilvánvalóan az egyik főhős Lucy lesz. Ez így nem teljesen igaz, viszont elég sok jó jelenetet kapott, meg, ahogy feljebb írtam, az őt alakító színésznő ráérzett a figurára, akit ezúttal a forgatókönyv is támogat. Az Esmeraldának nevezett óriás tök, ami fontos része a sztorinak, a kertben hátul álló fával együtt nagyon-nagyon műanyagnak néz ki – a fa esetében még el tudom hinni, hogy az akár dekoráció is lehet, ám a töknél gondosan felépítik, hogy valódi(nak kellene lennie). Hasonlóan művinek hat immár az ikrek hiányzó első két foga, ami talán a szebb képminőség miatt, de nagyon feltűnően festés. Ha már fog: Lincoln jellegzetes törött első foga eltűnt, ez már a sorozatban sincs benne. Amerikai produkcióként rendkívül furcsa, hogy egyik szereplőnek sincs iPhone-ja, a nyitánynál lévő „ijesztő” jelenet a híres Halloween nyitó-montázst idézi; a végén a roncstelep felé száguldó, kidíszített VanZilla a tetején gitározó Lunával meg utalás a Mad Max: Fury Roadra. Ez a két kis kikacsintás egyértelműen a felnőtteknek szól. 

A felvezetés egy picit nyögve nyelős, az első vicces poénra 6 és fél percet kell várni, utólag belegondolva pedig az itt még nagyon erősen nyomatott „Lincoln a narrátor”-dolog később nyomtalanul eltűnik, a film háromnegyede lemegy bármi ilyesmi nélkül. Fontos viszont kiemelni, hogy a főhős kisfiú már a rajzfilm legelső részétől beszél a közönséghez, tehát tudja, hogy nézik, itt azonban új szintre lépünk, amikor Lincoln megfogja és kissé megrázza a kamerát. Eszerint nem csak azzal van tisztában, hogy nézik, hanem még a kamerát is látja, ami megerősíti a kamera konkrét jelenlétét – a sorozatban is érdekes, amikor az egyik részben Clyde átveszi legjobb barátja szerepét, ekkor képes lesz beszélni a nézőknek, ami egyáltalán nincs hatással rá. Vagyis a szereplők talán tudatában vannak önnön fiktív mivoltuknak vagy valósnak hiszik magukat, de nem rendülnek meg attól, hogy nézik őket – sőt, kamera rögzíti a tetteiket. Egy másik részben a nekünk magyarázó Lincolnt a postás és a később megjelenő futár is hallja – ezek persze csak poénnak vannak benne, viszont a család többi tagja sosem veszi észre, amikor a kissrác lebontja a negyedik falat. 

loud1_0693.jpg

Xander felbukkanása egyrészt bebetonozza a cselekményt az aktuális valóságunkba („super influencer” – milyen világban élünk?!), másrészt pedig előrevetíti a klisét, amit valószínűleg nem csak a rajongók fognak felismerni: Add fel az identitásod valamiért, amiről azt gondolod, hogy hűdejó! A The Really Loud House-ban a klubos és a Ro-Bros részben már láthattuk ezt. Persze minden tini menő akar lenni, azt akarja, hogy szeressék, de nem tudnak kibújni a bőrükből, maximum ideiglenesen, az igazi menők egy idő után úgyis kiutálják őket maguk közül. Az ilyen filmekben és sorozatokban a szereplő, aki feladja önmagát, mindig rájön, hogy butaságot csinált, elnézést kér, aztán visszatér a régi önmagához. Itt bizonyos szinten ez történik, azonban csavarnak egyet a klisén azzal, hogy Lincoln és Clyde tényleg sikerrel teljesítik a küldetésüket, utóbbi még meg is jegyzi: most akarnak az ellen fordulni, aki még utolsóként kedveli őket? 

A rajzfilmet az évadok előrehaladtával egyre jobban átható liberális mocsok itt kimerül annyiban, hogy a legmenőbb gyerek nem fehér (dél-amerikai színészt választottak); a fogkefés jelenetnél egy gügye poénig betették, hogy „tejcukor-érzékeny vagyok!” (ez nem annyira mocsok, de afelé mutat, hiszen mindenki a saját hátrányából próbál manapság identitást kovácsolni); ez előtt pedig az egyértelmű mélypont a kopasz néger nő (de teljesen kopasz), aki beszól, hogy „don’t toothshame my kid!”. Ezt még lefordítani is nehéz, valami olyasmi, hogy „ne bélyegezd meg a gyerekem a fogai miatt” – ez mondjuk lehet egy kis szatíra, hiszen az ilyesmi sajnos igazából is megtörténhet, de engem nagyon zavart. Érdekes, hogy Luna, aki a rajzfilmben nem akart a családjával lenni és Lori, aki valamiért nem Bobby-val tölti a halogént, inkább otthon maradnak a családdal, mint a haverokkal mennek bulizni. Az előző filmben Lincoln akarta egyben tartani az egyébként széthúzó brigádot, amit most pont ő szakít szét. Kamaszodás vagy a készítők elfelejtették, mi az alapanyag? 

loud1_0896.jpg

A sztori azért működik, mert egy már ismert klisére alapoz, az ostromnál viszont nem fordul át természetfelettibe – a rajzfilm golfos része bizonyítja, hogy a Loud-univerzum erre alkalmatlan. Apuka igen jól előadott vérfarkas-mellékszála a The Loud House-t idézi, azt az epizódot, amiben Lucy egy varázslattal elveszi a testvérei hangját. Itt már az elején látható, hogy miről van szó, a humor ebből ered és ez a mellékszál még a most egyébként teljesen elfogadható „Lincoln unalmas baráti körének” is ad egy jópofa kis sztorit. 

loud1_0730.jpg

A két csúcs-jelenet a halloweeni műsor és a befejező dal, mindkettőnél nagyon jó a zene, Sophia Woodward hangja remek, a jelmezek kiemelkedőek és a Loud-lányok közös koreográfiája óriási! Négy dolog, ami viszont érthetetlen, vagy ront az összképen: 1. Flip boltjában az egyik gyerek azt mondja a vérfarkasnak, hogy „gyere cica, cica” – ez egy angol szófordulat, de miért mondja egy farkasnak, hogy cica? 2. Apuka (bár magán kívül van) minden jel szerint le tudná venni a nyakörvet, csakhogy valamiért meg se próbálja. 3. A végső nagy bulizásnál a statiszták nem élik bele magukat eléggé. 4. Ugyanitt a Loud-lányok egyszerre több helyen vannak, amire eddig csak Lucy volt képes, itt azonban ez nem poén, hanem átgondolatlanság: Ha Luan ott van kint az utcán, az autó mellett, akkor ki mozgatja a hatalmas Franken-Coconuts-ot? Ha Lola is ugyanott van, ki mozgatja az ablakban a reflektort? +1: A drónos részlet animációja elég béna (ahogy az is, hogy a sorozatban Lincoln matracán már egy képernyő van és nem egy nagy papírlap, amire felrajzolja a terveit). 

loud1_0586.jpg

Pár érdekesség: A Jenna nevű karaktert (ez valószínűleg a Xander mellett a végsőkig kiálló lány) Summer Schaeffer játssza, aki a Lincolnt alakító Wolfgang Schaeffer testvére. Catherine Bradley és Aubin Bradley viszont elvileg nem rokonai egymásnak (vagy ha mégis, nincs nyoma). Lynn jelmeze itt ugyanaz, mint Lunáé a rajzfilm említett második évadának halovén-részében. Ugyanebben az epizódban Apuka halálosan fél mindentől, itt azonban ez már nincs így – vagy teljesen figyelmen kívül hagyták ezt, vagy sikerült leküzdenie a félelmét (már csak Lynn ijesztései hozzák rá a frászt). Cikkem tárgyának készítési költségéről nincs info a neten, a kritikai megítélése olyan közepes. 

Nekem azért tetszett, mert a forgatókönyv jobban integrálja a rajzfilmes személyiségeket, a színészeknek egy teljes évadnyi sorozat állt rendelkezésére a figuráik kidolgozására, az első mozihoz képest mindenki jobb lett (aki kell, az visszafogja magát) és a liberális szennyet is nagyon-nagyon minimálisra vették. Szóval mindent, ami a szériákban rossz volt, megpróbálták hátra hagyni, ez sikerült. Akinek a korábbi film és/vagy az élőszereplős sorozat tetszett, az ezt is kedvelni fogja; talán a rajzfilm rajongói ugyanígy fognak érezni vele kapcsolatban – csak ne az első két évad színvonalát várjátok! 

loud1_0976.jpg

Pontozás: 

imdb: 5.4 (Az első film 4.4-en, az élőszereplős sorozat 5.7-en áll.) 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- A The Really Loud House-nak jön a második évada, ám ez nem feltétlenül a sikerének szól… A szereplők közül lehetséges, hogy lesz, akit le fognak cserélni. 

- A Netflix számítógépes animációval készített sorozatot fabrikál éppen a Magic The Gatheringből! Ebben Lexi DiBenedetto szólaltatja majd meg a vörös síkjáró Chandra Nalaart és Brandon Routh a fehér síkjáró Gideon Jurát. Ennyiből azt mondom, még talán jó is lehetne, ha nem tudnám, mennyire elkurvult a Magic az utóbbi években… 

- Jön a The Loud House 7. évada. Hagyni kéne már…

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték


2023.11.03. 20:36 Tévésámán

Halloween – A rémület éjszakája (1978)

halloween_1978_0010.jpg

E hét keddjén tartották az angolszász országokban a halovént, ami, mivel mi is az USA befolyás-övezetébe tartozunk, most már lassan itt is nemzeti ünnep lesz. Aznap még vissza akartam tölteni egy torrentet, így arra gondoltam, megnézem a Halloween 4-et, ami pár éve nagyon tetszett; utána elgondolkodtam rajta, hogy ott van még nagy kedvencem, a Rob Zombie-féle újra, és ezekkel nem kellene szórakozni, hiszen már van róluk cikk. Viszont a leges legelsőről még nincsen, ezért, ha neki akarnék vágni a legújabb kori feldolgozásoknak (amikből már három van!), akkor nem ártana először befejezni a klasszikusok taglalását, ezért döntöttem végül A rémület éjszakája mellett.

A „klasszikus” az én olvasatomban „régi, de jót” jelent, viszont, ha a legtöbben meghallják ezt a szót, biztosan a klasszikus zene ugrik be nekik, ami sajnos kissé a „régi és unalmas” felé mozdítja a jelentést (pedig vannak tényleg jó klasszikus zenék is). Ezen tépelődtem, miközben lejött cikkem mostani tárgya, ugyanis anno, amikor egyszer láttam (feltehetőleg 2008 előtt), nem tetszett. Ez valószínűleg ugyanabból az okból ered, ami miatt egy mai tinédzser valószínűleg rendkívül unná vagy kiröhögné az 1978-as Supermant, miközben tátott szájjal, csorgó nyállal bámulja a moziban a legújabb Marvel-trágyát: A mai kor nézőjének más az ingerküszöbe. Ha a Jason X felől közelítesz a Halloweenhez, pláne nagyon fiatalon, akkor úgy járhatsz, mint anno én; viszont 40 felé járva, látva, hogy mivé fajult a mostani mozgóképgyártás, már sokkal jobban tudtam értékelni ezt a klasszikust. John Carpenter 1978-as műve ugyanis megreformálta a horrorfilm műfaját és elszabadította a slasher alműfajt, amiből a ’80-as években megszülethetett Jason Voorhees, Freddy Krueger, majd a nyomdokaikon mondjuk Jigsaw. Ezért műfaj-teremtőként értelmezhető, aminek hatása még ma is érződik (pláne, hogy a belőle indult sorozat legutóbbi része nemrég került a filmszínházakba). [Kis kitérő, mielőtt továbbmennénk: Az új imdb egyértelműen „telefonra” szabott verziója igen pocsék. Persze nem kell annyi mindent egyszerre betölteni, de ha elsiklasz az új csúszkálós menü felett, akkor egy csomó információ rejtve marad előtted.] 

halloween_1978_0098.jpg

A filmtörténelem részévé vált nyitójelenetben az elkövető szemszögéből láthatunk egy gyilkosságot, egy fiatal lányt valaki leszúr – manapság talán nem nagy szám, de mikor nézed és rájössz, hogy ez nem „a kamera”, tehát a „narrátor”, hanem az egyik szereplő fejéből nézel ki, az biztosan meglepetésként ér. Az igazi sokk viszont a jelenet végén van, mert ekkor a kamera „kijön” a gyilkos fejéből, akiről kiderül, hogy pici, szőke kisfiú, bohócjelmezben… 

Ez 1963-ban történik, aztán 15 évet ugrunk előre az időben, tehát az akkori jelenbe. Haddonfiled tipikus egyesült államokbeli kertváros, ahol három tinilány lesz a központi szereplő: Laurie (Jamie Lee Curtis), Annie (Nancy Kyes) és Lynda (P. J. Soles). A csajok készülnek a Halloween-éjszakára, mert ketten közülük bébiszitterként keresik a zsebpénzüket, ezért a bulizó szülőktől megszabadulva övék a környék két háza. Annie és Lynda azt tervezik, hogy lepasszolják az egyedülálló Laurie-nak az egyik gyerkőcöt, aztán áthívják a pasikat és kezdődhet a hajnalba nyúló orgia – a terv azonban meghiúsulni látszik, mert egyre több furcsaság történik a harmadik lány körül. Egy ijesztő külsejű fickó követi, ismeretlen autó köröz a házánál és még a helyi vegyesboltba is betör valaki. Azonban mintha csak Laurie látná a fehér álarcot viselő zaklatót… 

Eközben megjelenik az izgatott Dr. Loomis (Donald Pleasance), aki közli a helyi sheriffel, hogy a ’63-as gyilkosságot elkövető kisfiú, immár fiatal, túlzottan életerős férfivé érve, kitört az elmegyógyintézetből, ahol az elmúlt 15 évet töltötte és visszatért Haddonfieldbe. A rend őre (Charles Cyphers) pedig Annie-hez és Lyndához hasonlóan szkeptikus. Pedig valaki vagy inkább valami tényleg megérkezett Laurie szülővárosába és hamarosan mindnyájan megtudják, hogy a doktor korántsem túlzott, mikor azt mondta, ez az illető maga a Gonosz! Vajon kik lesznek azok, akik túlélik a rémület éjszakáját? 

halloween_1978_0342.jpg

Ezt a filmet többféle módon lehet megközelíteni. Ha elvonatkoztatunk a legendás státuszától, akkor ékes példája annak, miként lehet fondorlatos ötletekkel, tehetséggel, felkészültséggel és odaadással szemétből aranyat csinálni: John Carpenter akkori áron 325 ezer dollárból gazdálkodhatott, amely mai árfolyamon kb. 1.4 milliónak felel meg – gondoljunk bele, hogy egy Marvel-film mennyiből készül! És amíg mondjuk az első A hihetetlen Hulkon ma már könnyedén lehet röhögni, a Halloween – nyilvánvaló ’70-es évekbeli atmoszférája ellenére – időtlen darab. Azt az egyszerű alapszituációt vetíti elénk, amikor a szereplők egyik majdnem teljesen átlagos napja rémálommá fordul át, mikor szembesülnek azzal, hogy többé nincsenek biztonságban a saját portájukon. Megmutatja, milyen egyszerű lehetett áldozattá válni a ’70-es években – ekkoriban még nagyon közel volt Ted Bundy vagy John Wayne Gacy ámokfutása az Államokban, talán ettől a korabeli közönség még jobban megrémült Michaeltől. Horrorként nézve pedig felvonultatja előttünk mindazokat az ismerős sémákat, amiket azóta oly sokszor láthattunk viszont: Itt a maszkot viselő, tehát arctalan gyilkos az emblematikus fegyverével; a sheriff, aki nem hisz benne és az egyik lány apja; az öregember a félelmetes sztorijaival; a szakértő, aki ismeri a gyilkost; a bulizni vágyó fiatalok, akik tesznek a veszélyre; a tettes, aki nem bántja a gyerekeket; és az elmaradhatatlan félmeztelen nők. De mindezeket a ma már unalomig ismételt kliséket itt alkalmazták együtt először, sikeresen! 

Hosszú évek filmnézési tapasztalata után pedig láthattam a Halloweent a technikai megvalósítás szemszögéből is. Ha visszahelyezkedünk a ’70-es évek nézői közé a moziszékekbe, akkor el lehet képzelni, milyen izgalmas volt a gyilkos szemszögéből figyelni az eseményeket, ezt akkoriban, mikor a kamerák még igencsak nagy méretű műszerek voltak, korántsem lehetett könnyen megvalósítani. Az általam látott kópiában valamiért a karakter keze homályossá válik, amikor feltűnik; ezt valószínűleg azért csinálták jóval ’78 után, mert állítólag könnyedén észre lehet venni, hogy a forgatókönyvet író és producerként is tevékenykedő Debra Hill kezét láthatjuk, tehát egy női végtagot, holott a gyilkosunk férfi. Ez számomra kicsit megtörte a varázst, ugyanúgy, mint amikor az elkövető két szúrásnyi időre valamiért a kést tartó kezét nézi az áldozat helyett. Itt a látvánnyal nincs baj, csak valahogy nem tudom elképzelni ezt a valóságban, hiszen, ha oldalra néz, akkor hogyan látja, hová bök? Azt viszont rendkívüli teljesítménynek nevezném, hogy a jelenetsorban három vágás is van, ezek közül pedig csak az elsőt lehet igazán észre venni, de azt is csak utólag! (Nekem az se tűnt fel, amit az imdb-n többen kifogásoltak, hogy a Michael szemszögét megtestesítő kamera nyilvánvalóan sokkal magasabbról lát rá a dolgokra, mint egy 6 éves gyerek.)

halloween_1978_0231.jpg

„Egy ember nem tenne ilyet. Ez nem ember!” 

Az időközben álarcot öltő gyilkos leleplezése a mai nézőt is sokkolhatja, mert senki se számít egy helyes, szőke kisfiúra. Én már legalább egyszer láttam ezt, plusz a Rob Zombie-féle változat újra elmeséli Michael „születésének” pillanatát, tehát tudtam, mire számíthatok. Így viszont az első, tényleg ijesztő pillanat az volt, amikor az egyik gyerek véletlenül nekiszalad a rémnek a sulinál. Érdekesség, hogy a tettest a filmben egyszer sem nevezik a teljes nevén, csak a keresztnevét mondják, de a körülményekből kitalálható a vezetékneve is, a stáblistában pedig a maszkos, kezeslábast viselő késelőt The Shape vagyis Az Alak néven jelenítik meg. Az ő félelmetességét nagyon jól felépíti, hogy az első egy órában csupán pillanatokra láthatjuk. Vagy nagyon gyorsan eltűnik vagy messze áll a kamerától, ha pedig mégis közel van, akkor csupán részleteit mutatják: A vállát vagy a felsőtestét. Amikor mellette állunk, sose nézhetjük meg a fejét és mivel eltelt 15 év a nyitány óta, ezért Loomis doktort kivéve senki se tudja, hogyan néz ki Michael Myers – a néző se. A készítők mindent megtettek, hogy rámutassanak, Az Alak talán nem ember, hanem valami sokkal több, de sokkal kevesebb is: Megjelenését a világhírű, izgalmat fokozó betétdal kíséri és az ikonikus, nehéz légzés a maszk alól. Ez a hang meg a zene óriási mértékben fokozza a hangulatot, mert a látvány korántsem annyira borzasztó, pláne egy mai néző számára. 

Tekintsünk el egy picit a számtalan folytatástól, nézzük meg Michaelt csak azok alapján, amiket itt bemutat! Először is, a testfelépítéséhez képest aránytalanul erős, hiszen puszta ököllel be tud verni egy (vékony) fából készített konyhaajtót; fél kézzel képes felemelni egy megtermett embert és túléli a nyakon szúrást, a szemébe döfött vállfát, a konyhakéses leszúrást meg még a lövéseket is. Az eltűnés-feltűnés trükkjét csakis azzal lehet magyarázni, hogy Jasonhöz hasonlóan teleportál, de ahhoz is kell valami mágikus képesség, hogy egy kisvárosban, fényes nappal senkinek se szúrjon szemet a jelenléte. Carpenter és Hill biztosra akartak menni, ezért Myers nem egy, hanem két kutyát is megöl a játékidő alatt – az átlagos nézőnek az emberi szereplők nem számítanak, a kutyákat viszont mindenki sajnálja, ez így volt ’78-ban, de ma se változott meg… Létezik egy magyarázat arra, honnan tud Az Alak profi módon autót vezetni, amivel jelentős előnybe kerül a kollégáihoz képest: Elleste Loomis-tól, aki ide-oda vitte kivizsgálásokra gyerekként. 

halloween_1978_0317.jpg

A lányok nekem egy kicsit túl idősnek tűntek a szerepükhöz, kivéve P. J. Soles-t, aki hármójuk közül a legszebb. Bár Jamie Lee Curtis-nek tök jó mély hangja van, de ettől is idősebbnek tűnik, pedig ő a legfiatalabb (19). Férfiszemmel nézve a meztelenkedés sose probléma, itt pedig még az akkori kor divatjának megfelelően a nők nem hordtak melltartót sem, szóval van mit bámulni:D De ez el is várható egy jó slashertől. Feltűnően furcsa, hogy a gyerekek nappal mennek ijesztgetni (ennek nincs köze a valósághoz, mégis könnyen magyarázható), mai szemmel nézve pedig a házak sincsenek agyondíszítve (ennek technikai oka van, amire még visszatérünk). Laurie és Annie autóval mennek a házakhoz, ahol vigyázniuk kell a két lurkóra, út közben találkoznak a sheriff-apukával, aki éppen a már szóba került kirabolt vegyesboltnál helyszínel. Itt lehetne kötözködni azon, ki és miért rámolta ki az ABC-t, de inkább térjünk át arra a sokkal feltűnőbb hibára, hogy mikor elköszönnek aputól, befordulnak a sarkon, Michael pedig követi őket, hirtelen sötét este lesz… 

Valószínűsíthetően Carpenter egy kötelező hosszúságú játékidőt akart elérni, mert néhány jelenet indokolatlanul hosszú (pl. amikor a három lány tovább sétál, miután a gyilkos ott hagyja őket; amikor a gyerkőcöket mutatják a tévé előtt, stb.). Ezek a túl hosszú snittek viszont csupán 5-10 másodpercekkel nyúlnak tovább a kelleténél, csakhogy összeadódva már meghosszabbítják a filmet… Ellenben találkozhatunk egy olyan szekvenciával is, ami meg túl rövidnek hat, ez a fegyverboltos rész, ahol a tulaj megkérdezi „És mire vadászunk?”, ekkor fél másodperccel később már máshol járunk. Bár a borzongató hangulat végig fennáll, a nyitányt követő legelső látható gyilkosság mindössze az 54. percnél jön! Előtte van egy, amit nem mutatnak meg és magyarázat sincs rá, ez a piros kisteherautót vezető „szerelő” halála. Ő miért lett célpont? Mi a jelentősége a gyufás-skatulyának, ami a nővérnél meg a szerelőnél is ott volt? Miért nem cseréli ki Az Alak az autóját, amit Loomis felismerhet? Az én magyarázatom annyi, hogy Michael ettől a pasastól szerzi meg a maszkot meg a ruháját. Pici apróságként feltűnt, hogy a negyedik áldozat hasát figyelve látszik, amint a színész nem tudta visszatartani a lélegzetét hullaként, de ez csak akkor feltűnő, ha direkt oda nézel. Amennyiben pedig visszatérünk a folytatásokban látott dolgokhoz, akkor itt még nyoma sincs annak, hogy Laurie és Michael testvérek lennének – de akkor miért éppen őt követi? 

Érdekességek: John Carpenter volt a rendező, a forgatókönyv egyik írója, az egyik producer, a zeneszerző és Annie fiújának hangja a telefonban. Ács úr pszichológiát hallgatott a főiskolán és ennek keretében tett látogatást évfolyamtársaival egy pszichiátriai intézetben, itt látott egy olyan gyereket, akinek teljesen kifejezéstelen, „gonosz” tekintete volt, ez az élmény pedig mély nyomot hagyott benne. Az imdb szerint 3, a wikipedia szerint 4 nap alatt komponálta a kísérőzenét, állítólag már azt is nyilatkozta, hogy mindössze egy óra alatt összerakta. A stáblistában megjelölt The Bowling Green Philharmonic zenei formáció sosem létezett, valójában Carpenter zongorajátékát hallhatjuk, amit egy másik zeneszerző, Dan Wyman szintetizátoron kísér. A Bowling Green utalás Ács úr szülővárosára. Debra Hill a rendező barátnője volt, ő a másik író és producer. Hill írta a lányok szövegeit (tinédzserként volt bébiszitter), Carpenter pedig Loomis monológjait. Domb kisasszony nem kért fizetséget a munkájáért, csupán a bevétel egy bizonyos százalékát, ezzel utólag nagyon jól járt, Ács úr hozzá hasonlóan kért 10%-ot a bevételből, viszont ő még 10.000 dollárnyi bért is kiharcolt magának. Haddonfield Debra Hill szülővárosának neve, de igazából nem abban az államban van, ahol Myers-é. Az írók visszautasították művük azon értelmezését, miszerint csakis a szűz Laurie győzhette le a szörnyeteget, a szexelő tinik pedig bűnt követnek el, ezért halállal lakolnak. Szerintük csupán arról van szó, hogy a kanos fiúk és tüzes lányok túlságosan el vannak foglalva egymással, ezért elsiklik a figyelmük a gyilkos felett, Laurie azonban egyedül van (és a gyerekekre is figyelnie kell), ezért sokkal éberebb. Carpenter azt mondta: „Egyesek szerint valamiféle morális kinyilatkoztatást tettem. Higgyék el, nem így van. A Halloweenben a karakterek sima, átlagos tiniként viselkednek.” 

halloween_1978_1003.jpg

Donald Pleasance volt az egyetlen ismert arc a stábból. A doktor szerepére valami híresebb brit színészt szerettek volna, ám mindenki visszautasította őket az alacsony gázsi miatt. Pleasance végül állítólag ezzel a szöveggel fogadta el az állást egy korábbi elutasítás miatt: „Nem tudom, miért szerepelek ebben a filmben és nem ismerem a figurámat. Csak azért vállaltam el, mert gyerektartást kell fizetnem és a lányom, aki Angliában él és egy rock ’n roll-együttesben játszik azt mondta, hogy csúcs A 13-as rendőrőrs ostromának zenéje.” Ez volt Carpenter előző filmje, aminek szintén ő szerezte a muzsikáját, az említett lány pedig gitáron játszott az együttesben. Pleasance 20 vagy 25 ezer dollárt kapott 5 napnyi munkáért, egyes források szerint csak az ő szereplése miatt meg kellett emeltetni a 300 ezer dolláros költségvetést 325 ezerre. Mindössze 18 percet van képernyőn. Amikor a doktor meg a nővér az esőben autóznak az elmegyógyintézethez, azt a jelenetet úgy vették fel, hogy Pleasance előtte leküldött két üvegnyi bort – mindenki nagy szerencséjére ez egyáltalán nem látszik rajta. Dr. Loomis-t a Psychoban szereplő Sam Loomis-ról nevezték el, ugyanakkor az Annie-t alakító Nancy Kyes is Nancy Loomis-ként szerepel a stáblistán. Kyes visszatért a Halloween II-ben és a III-ban is, illetve együtt dolgozott Carpenterrel A 13-as rendőrőrs ostromán és A ködön is. 1992-ben visszavonult a filmezéstől, azóta csak dokumentumfilmekben bukkant fel. P. J. Soles a legújabb Halloween-trilógia első részében szinkronhangként hallható, illetve a Myers-szériát egy időben dirigáló Rob Zombie The Devil’s Rejects-ében megölik, leghíresebb szerepe viszont az itteni Lynda mellett az eredeti Carrie egyik fontos mellékalakja.

halloween_1978_1105.jpg

Ez Jamie Lee Curtis első filmje. A hölgy elég jó hátszéllel indult a szakmában, hiszen az édesapja hazánk fia, a remek Tony Curtis, az édesanyja pedig a horror műfajban is ismert Janet Leigh. Ezek viszont a rendező úr számára ismeretlen tények voltak, csupán akkor adta neki a női főszerepet, amikor az eredetileg kiszemelt színésznő biztosan nem tudta elvállalni: „Nem ő volt az első jelöltem, fogalmam sem volt, kicsoda. Akkoriban csak 19 volt és egy tévésorozatban szerepelt, de én nem nézek tévét.” (Ez a sorozat az Operation Petticoat volt, amely éppen szünetelt.) Később a direktor aztán arra jutott, hogy jó marketingfogás lesz Janet Leigh lányával reklámozni egy borzongatós alkotást. Debra Hill szerint a „Laurie Strode” Carpenter első barátnőjének neve. A forgatáson Carpenter egy „félelem-mérővel” készítette fel Jamie Lee-t az egyes jelenetekre, mivel azokat nem időrendi sorrendben vették fel, így a karakterének mindig más fokú rettegést kellett mutatnia. Az alacsony költségvetés miatt a színészek a saját ruháikat viselik a vásznon, a főhősnő maga válogatta össze a ruhatárát 100 dollárból. Curtis 8000 dollárt kapott fizetésként.

sandy_johnson.jpg

A sheriffet játszó Charles Cyphers visszatért a Halloween II-ben és a legújabb folytatások egyikében, a Halloween Kills-ben, illetve együtt dolgozott még Carpenterrel A ködön és a Menekülés New Yorkból-on. Az egyik gyerek, a kislányt alakító Kyle Richards szintén benne van a Halloween Kills-ben és annak közvetlen folytatásában, a Halloween Ends-ben; a kisfiút életre keltő Brian Andrews viszont eddig egyetlen másik Myers-moziban se bukkant fel újra. Judith Myers-t a Playboyból ismert Sandy Johnson játszotta – ő a ’70-es évek egyik legjobb nője ebből az újságból, lásd a mellékelt képet:P Ha már képek, a kamera mögött Dean Cundey rejlett, aki a Halloween II-n és III-on, valamint A ködön is dolgozott.

John Carpenter mellett a másik rendkívül sokoldalú pasas a stábban Tommy Lee Wallace volt, aki művészeti vezető, helyszín-felkutató, vágó és kellékmester is volt. Wallace-nak igen kevés pénz állt rendelkezésre, ezért több olcsó maszkkal próbálkozott, mire végül megtalálta az igazit: Egy mindössze 1 dollár 98 centért árusított Kirk kapitány-álarcot, amit átalakított: Leszedte róla a szemöldököt és a barkót, a szemnyílásokat megnagyobbította, a hajat barnára, az arcot pedig kékesfehérre festette; ezzel megteremtette azt az érzelemmentes pofát, ami immár 45 éve riogat bennünket. Wallace később íróként és rendezőként is kipróbálhatta magát a sorozat mélypontjaként megítélt III. részben; illetve az igen sikeres eredeti Az-ban (a minisorozat két része fűződik hozzá).

halloween_1978_1252.jpg

The Shape-rovat

Legendás gyilkosunk nevét megalkotója attól a férfitól kölcsönözte, aki korábbi filmjét, A 13-as rendőrőrs ostromát forgalmazta Európában és bevétele jelentős részét innen hozta be. Az igazi Myers e furcsa köszönetnyilvánításra reagálva humorosan megjegyezte, hogy Carpenterék elfelejtettek neki jogdíjat fizetni a neve használatáért. Michael három alakban jelenik meg a vásznon, első formája a gyilkos gyermek. Miként már szóba került, az ikonikus nyitánynál Debra Hill formálta meg a tettes karját, a lelepeződéskor pedig Will Sandint láthatjuk. Sandinnek ez volt az egyetlen filmje, később rendőr lett Los Angeles-ben. A második forma a felnőtt, akit szintén csak egyetlen rövid jelenetben, a maszk letépése után láthatunk, ez az arc Tony Morané. A szerep meghatározta a későbbi karrierjét, csupa 3 pontos imdb-értékelésű horrorban bukkant fel később. Az egyik legérdekesebb tény vele kapcsolatban, hogy semmit sem változtattak a fizimiskáján, mindössze egy sebet csináltak a nyakára, mégis, akárki nézi meg a Halloweent, elborzad Michael arcától. A rendező szerint ez azt mutatja, mekkora ereje van a mozgóképeknek, hiszen a néző, aki addigra már egy órája tanúja Myers rémtetteinek, elkönyveli magában, hogy a fehér álarc alatt csakis egy szörnypofa rejtőzhet. 

A harmadik Alakot elsősorban Nick Castle hívta életre, ez a kezeslábasba bújt, maszkos forma. Castle és Carpenter tanulmányaik során barátkoztak össze, előbbi pedig csupán kíváncsi látogatóként ment a forgatásra, mivel a lakóhelyétől nem messze rögzítették a képsorokat. A direktor viszont arra gondolt, hogy haverja elég magas és érdekes járása van, ezért jó lesz Michaelnek. A fizetése napi 25 dollár volt, tehát mindössze 500 dollárral lett gazdagabb, bár ezért legfőképp csak ácsorognia meg sétálgatnia kellett. Castle, Tommy Lee Wallace és John Carpenter együtt alkották a The Coupe de Villes együttest, aminek egyik cím nélküli dalát hallgatja Annie, mikor Laurie beül a kocsijába; illetve hallhatjuk még őket a Nagy zűr Kis-Kínában-ban. Nick Castle-ből Wallace-hoz hasonlóan később író lett, neki köszönhetjük Snake Plissken kalandjait, valamit ő rendezte az eredeti Dennis, a komiszt és a Kőagy őrnagyot. Ezeken túl a legújabb Halloween-trilógia mindhárom részében szerepel. Michael bőrébe még páran belebújtak, hiszen Tony Moran elmondása alapján mindig éppen az játszotta, aki ráért, így tehát Castle mellett James Winburn kaszkadőr (a veszélyes jelenetekben), a rendező (nem tudjuk hol és mikor), Wallace (amikor az általa épített kellékeket kellett összetörni) és még Debra Hill is (mikor Tommy először látja Myers-t) életre keltette. Carpenter azt akarta, hogy a nézők előtt titok maradjon, ki lehet igazából Michael, aki eltűnt, mégis mindenütt ott van; talán ember, talán természetfeletti lény; és senki sem tudja, miért lett olyan, amilyen. Ezért szólalt fel a későbbiekben mindig, mikor utódai különböző eredet-történeteket fabrikáltak a fehér maszkos őrültnek. 

halloween_1978_1092.jpg

A forgatókönyv és a sztori eredetéről ellentmondásos források vannak. Az egyik szerint eredetileg többnapos cselekmény lett volna, az alacsony költségvetés miatt azonban az eseményeket végülis nagyrészt egyetlen napba kellett sűríteni, így merült fel „az év legborzongatóbb napja” ötletként. Az egyik producer, Frank Yablans azt nyilatkozta, hogy már a kezdetektől Halloween volt a cím, amit megerősített a slasher-műfaj egyik ősét, az eredeti Black Christmas-t megalkotó Bob Clark is: „A forgatókönyvet [Carpenter] már készen kapta, ezzel a címmel.” Yablans szerint csak városi legenda, hogy az első címötlet A bébiszitter-gyilkosságok lett volna. Egy forrás szerint 10 napig, egy másik szerint 21 napig tartott a forgatókönyv írása. Carpenter teljes alkotói szabadságot kért, amit a fő producer Moustapha Akkad meg is adott neki, mivel nagyon örült a rendkívül alacsony költségvetésnek. Yablans annyit kért, hogy „minden tizedik percben legyen valami ijesztés”

A Myers-ház egy elhagyatott épület volt Pasadenában. Lelakott, romos állapota miatt először a jelenben játszódó részeket vették fel benne, majd amikor minden ilyen megvolt, akkor az egész stáb összefogott, kitakarították és felújították az épületet, hogy a múltban történő részek hitelesek lehessenek. Még vezetékes vizet meg áramot is sikerült bevezetni. A ház a forgatás után egy ideig csontkovács-rendelőként működött, manapság pedig Halloween-múzeum (elvileg azóta irodaház is lett belőle). A történet szerint Illinois-ban járunk, a tényleges helyszín viszont Kalifornia volt; az évszak ősz helyett tavasz; ezért a stáb papírból készített faleveleket szórt szét, hogy a képsorok hihetőbbnek tűnjenek. Mivel azonban limitált mennyiség állt csak rendelkezésre, ezért a felvételek elkészülte után az ál-leveleket össze kellett gyűjteni, hogy újra szétszórhassák őket. Mind Curtis, mind Carpenter felhívta a figyelmet rá, hogy a háttérben többször láthatóak Illinois-ban egyáltalán nem található pálmafák. Az évszakok eltérése még egy problémát előidézett, ugyanis szinte lehetetlenség volt sütőtököket szerezni a töklámpásokhoz. Összesen három valódi sütőtököt tudtak csak felhajtani, ezért amikor Tommy összetöri a nála lévőt, azt csak egyetlen egyszer lehetett felvenni. A hiányt egy másik fajtájú, zöld tökkel oldották meg, amit narancssárgára festettek, ezek a laposabb, szélesebb darabok. A sötét képsorokat szintén a szükség szülte, ugyanis több reflektorra nem maradt pénz. A nyitó szekvenciát az első forrás szerint egy, a második szerint két napig tartott felvenni. Már említettem, hogy három vágás is van az egynek tűnő jelenetben, ezeket azért kellett betenni, mert a speciális, igen drága Panavision-kamerák csak kb. 5 percnyi anyagot tudtak rögzíteni. A maszk szemnyílásait utólag montírozták rá a képekre. 

halloween_1978_0974.jpg

A forgatás során minden jelenlévő részt vett az összes munkálatban, tehát ott segítettek, ahol tudtak. Emlékezetes, ahogy Laurie mögött a sötétségben lassan feltűnik Az Alak maszkja, ezt úgy érték el, hogy egy fokozatosan erősödő fényű lámpával világítottak rá, ezzel elérték azt a hatást, amit az éjszakában lassan kitisztuló látás okoz. Az elmegyógyintézetnél Michael a puszta tenyerével töri be a nővér autójának szélvédőjét (szerintem ekkor láthatjuk a gyilkos szerepében Tommy Lee Wallace-t), ennek eléréséhez egy testszínűre festett csavarkulcsot tart – ez viszont látszik, én csak azt vettem észre, hogy egy fekete, téglalap alakú valami van a tenyere közepén. A németjuhász megöléséhez a kutyakiképző felvette, majd letette az ebet, a jelenetet viszont lelassították, ezért tűnik úgy, mintha a blöki elernyedne. A nappali cukorkagyűjtéshez a helyszínül szolgáló környék családjai öltöztek be halloweeni ijesztgetőknek. 

Laurie szobájában van egy elég feltűnő portré a falon, amire rá van írva: James Ensor. Ő egy belga expresszionista festő volt, aki groteszk maszkokat viselő figuráiról lett híres. A főhősnő apjának kocsija (ezen van a Strode-felirat) John Carpenter autója, a piros kisteherautó pedig a stáb felszerelését szállító cégé. A premier idején megjelent a filmet kísérő regény Curtis Richards tollából, ami sokat hozzátesz a gyilkos háttértörténetéhez, azonban ezt ma már nagyon nehéz beszerezni. A másfél órás játékidőt a tévés bemutatáshoz meg kellett hosszabbítani, ezért 1981-ben, a folytatás készítésekor felvettek még néhány jelenetet a visszatérő szereplőkkel, A rémület éjszakájának ez a meghosszabbított változata közel két órás. Állítólag a Synapse Films nevű cégnél van a Halloween teljes fel nem használt képanyaga, negatív filmtekercsek formájában, hang nélkül, ami csak arra vár, hogy egyszer, valamilyen formában majd bemutathassák. Egy érdekes megfigyelés a wikipediáról, Pat Gill filmesztétanő szerint a felnőttek, a szülők teljesen hiányoznak cikkem tárgyából: „Sem a kisgyerekek, sem a bébiszitterek szülei nem hívják fel a szereplőket telefonon, egyikük sem érkezik haza érdeklődve, hogy mi van a sarjaikkal.” Gill azt mondja, ez az amerikai társadalmi normák kritizálása a készítők részéről. 

halloween_1978_0823.jpg

Pár vicces hiba: A nyitánynál, aközött, mikor odafent kialszik a villany és mikor Judith pasija öltözködve feltűnik a lépcsőn, alig több mint egy perc telik el – ezalatt levetkőznek, szexelnek, majd a fiúnak még visszaöltözni is van ideje:D Mikor Annie megpróbálja kinyitni az autóját a garázsban, zárva találja az ajtót, a kulcsért azonban be kell mennie a házba. Amikor visszajön – és ezt én is észrevettem -, meg se próbálja betenni a kulcsot a zárba, hanem egyből nyitja az ajtót, mintha tudná, hogy most már nyitva lesz – talán a kulcs puszta jelenléte feltárja az ajtót? Pár másodperc múlva kiderül, hogy Michael ott várja a hátsó ülésen, lehet, hogy ő nyitotta ki? De ha igen, hogyan? És a lány ezen miért nem lepődik meg? Van még egy kulcsos mizéria: Amikor először látjuk meg Laurie-t, az ingatlanügynökként dolgozó apja megkéri, hogy vigye oda a kulcsot a Myers-ház lábtörlője alá, mert „majd jönnek megnézni”. Később viszont a sheriff a doktorral csak simán benyit az ajtón, ami nincs zárva, de láthatóan nem is számítanak rá, hogy zárva lehetne. Akkor meg minek kellett a kulcs? És vajon a vásárlók meg Strode apuka mikor értek rá megtekinteni a gyilkos tanyáját? Esetleg ők hagyták nyitva a zárat? Bob és Lynda egy nagy, kék kisbusszal érkeznek ahhoz a házhoz, amiben elvileg Annie várja őket. Miközben a fiú kiemeli a lányt a járgányból, arról beszélnek, hogyan fognak orgiát rendezni odafent: Lynda: „Én letépem a ruhád!” Bob: „Én meg letéped a tied, aztán letépjük Lindsey ruháját is!” Ezt bizony én is meghallottam, ugyanis Bobnak azt kellett volna mondania, hogy „Annie ruháját” – Lindsey a kislány neve!:O Végül egy áldozat-szám: Öt ember és két kutya hal meg a játékidő alatt. 

A Halloween 300 (vagy 325) ezer dolláros költségvetése mellett 70 millió dollárt termelt, így a valaha volt legnagyobb bevételt produkáló független filmek egyike. 2006-ban beválasztották az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába, „kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból„ megőrzendőként. Bár alműfajában megelőzte a Silent Night, Bloody Night (1972), A texasi láncfűrészes mészárlás (1974) és a már említett Black Christmas, mégis ez indította útjára a ’80-as évek slasher-áradatát, valamint meghonosította az olyan bevett fogásokat, mint hogy a gyilkos egy többtagú tinédzser-társaság szexelő vagy tudatmódosító-szerekkel kísérletező tagjait mészárolja le sorban, akik közül kikerül a „final girl”, vagyis „az utolsó lány”, aki majd végül legyőzi.

halloween_1978_1255.jpg

Összesítésben elmondhatom, hogy A rémület éjszakája sokkal jobb, mint amilyennek fiatalabb koromban találtam. Bár a mai nézőnek már kevésbé sokkoló, a hangulata végig feszült, fenntartja a figyelmet és minden téren pontosan azt adja, amire egy slasher-rajongó vágyik. Ezen felül a technikai megoldásai és horror-történeti jelentősége mellett sem lehet szó nélkül elmenni, véres mivolta ellenére a független filmművészet egyik mesterműve. 

Pontozás: 

imdb: 7.7 

Szerintem: 5/5 (Legközelebb talán még jobban tetszik majd.) 

Hírek: 

- John Carpenter és Debra Hill adatlapjain összesen 5 új Halloween-mozgókép szerepel. 

- Jamie Lee Curtis-t legközelebb a Borderlands-filmben láthatjuk.

Miközben ez a cikk születik, újra megnézem a Rob Zombie-féle változatot meg a folytatását, 2023-as kiegészítő gondolataimat itt olvashatjátok róluk.

Szólj hozzá!

Címkék: horror


2023.09.14. 22:17 Tévésámán

Csontváry (1980)

r.jpg

Ha azt a nevet látjuk, hogy Huszárik Zoltán, valószínűleg azoknak, akiknek mond valamit ez a név, biztosan a Szindbád ugrik be. Ha azt látjuk, hogy Latinovits Zoltán, akkor sok minden beugorhat, köztük az Isten hozta, őrnagy úr!, Az ötödik pecsét vagy éppen a Szindbád (esetleg még Ruttkay Éva). Ha pedig a két Zoltán nevét együtt látjuk, az csakis az említett, 1971-es mozit jelentheti. Ellenben, ha azt látom, hogy egy filmnek az a címe: Csontváry, akkor én valamiért nem a Szindbád 2-t akarom látni ilyen cím alatt. Márpedig ha nagyon rövid akarok lenni, akkor ez „Csontváry” és nem Csontváry, vagy inkább „Szindbád 2: Csontváry”…

Most, hogy megrendezték a festő Csontváry Kosztka Tivadar születésének 170. évfordulójára a Szépművészeti Múzeumban a látványos emlékkiállítást, egy kicsit megint a köztudatba és a középpontba került ez a meg nem értett, sajátságosan egyedi művész, akit kis hazánk teljes mértékben magáénak tudhat. Akit a kortársai kigúnyoltak, nem vettek komolyan; aki egyetlen festményt sem adott el egész életében; akinek halála után munkáit kocsiponyvának akarták megvenni és aki Magyarországon kívül ismeretlen. Csontváry csak a miénk és azok, akik hozzám hasonlóan élőben láthatták fennmaradt festményeit, elmondhatják, milyen lenyűgöző az, amit hátrahagyott. Visszatérve a bevezetőre, ennél fogva megnéztem volna róla egy életrajzi filmet, valami olyasmit, ami végig kíséri a küldetéstudattól vezérelt művészt, bemutatja konfliktusait meg a szó szerint is nagy művek születését. Azonban Huszárik Zoltántól sajnos nem ezt kaptam.

„Latinovits Zoltán emlékének”

A nyitó montázsban a festmények részletei keverednek az első világháború korabeli felvételeivel, mialatt egy pasas, aki lehet maga Csontváry, egy helyen, ami lehetne akár a Szépművészeti Múzeum is, éjszaka, gyufalángnál szemléli a műveket. Közben egy másik pasas, aki szintén hasonlít Csontváry-ra, megszólítja. Utána jön két pucér nő, pici káromkodás, fura szövegek és még furább zene, míg végül megértettem, hogy az első pali (nevezzük A Színésznek - Ichak Finci) színész, aki Csontváry szerepére készül. Eközben viszont megjelenik maga A Festő (szintén Ichak Finci), aki otthagyja patikáját, elmegy Taorminába, beleáll a jajcai vízesésbe, megmássza a Magas-Tátra hegyeit, beköltözik a helyiek közé Libanonban, közben pedig fest, rajzol – bár az alkotást nem láthatjuk, csupán az eredményét. Mindezt tovább bonyolítja a harmadik pasas, akit A Hosszú Szakállú Férfinak neveznék (Holl István), aki folyton megjelenik A Színésznek, mindig ugyanabban a ruhában, ugyanúgy néz ki. Akkor is látszik, mikor A Színész és A Festő világa között járunk – valami valóságon túli alak. Talán ő az igazi Csontváry?

89119_1603396916_9224.jpg

Aki kezdi elveszíteni a fonalat, az ne csodálkozzon, én húsz perc után nem tudtam volna megmondani, hogy ez a film mi a túróról szól. Anyukám már előre felkészített, azt mondta, hogy unalmas lesz, szerintem ebben nem lett igaza. Korántsem unalmas, csak érthetetlen. Az össze-vissza jelenetek nekem már a Macskajátékban se tetszettek, itt legalább néha meg lehet mondani, hogy a szereplő álmát láthatjuk (A Színész alszik a Ladában, közben jönnek a bevillanások), sokszor azonban nehezen szétválasztható, hogy éppen kinek a mijét tárják elénk. Tetszett, hogy eltartott egy darabig, ameddig rájöttem: A Színész és A Festő is Ichak Finci, akit a kitűnő Rajhona Ádám szinkronja támogat. Az pedig kifejezetten jó, hogy A Festővé válva tényleg hasonlít Csontváry-ra, és pontosan azokra a helyszínekre jut el, ahol ő járt, a kamera azokat a helyeket és azokból a szögekből mutatja, miként a művész anno látta (például a taorminai görög színház romjait vagy a mostari hidat). A látványvilág néha olyan, mint egy festmény, ám aztán a szereplők megmozdulnak, ez sajnos csak a játékidő első felében van; az egyik legjobb jelenetnél pedig egy kompozíció alakjai besétálnak a képbe, megállnak néhány pillanatra úgy, mint a vásznon, majd elmennek. Hasonlóan emlékezetes a bábukból kirakott kompozíció, amit A Festő egy drótkerítés mögül néz, ez bennem az Ifjúságot elevenítette fel, mikor Harvey Keitel rendezőjének megjelennek a karakterei. Ezúttal még kapunk egy kifejezetten horrorba illő elolvadó babát, ami kétszer is megborzongat.

Cikkem tárgyának legjobb részei azok, mikor A Festő világában járunk, ezek szerintem legtöbbször hitelesnek tekinthetőek, hiszen a helyszínek ugyanazok, a képek azt mutatják, amit az ecset felvitt, a kosztümök szépek, beszéd pedig alig van. Mindenki csendben teszi a dolgát, csupán néhány rövidebb mondat hangzik el a szereplőktől, inkább csak a narrátorokat hallhatjuk. Egy nő és egy férfi szólal meg, inkább a nő dominál, és felismerhető, amikor ténylegesen Csontváry-tól idéznek, aki az élete alkonyán abbahagyta a festést, inkább írt. Máskor pedig verseket idéznek, ezt is csak sokára ismertem fel, de ha nem sikerült volna, a stáblistában kiírják, kiktől idéznek (pl. Dante).

A Színész vonalában történet nem nagyon van, de akad itt jó pár pozitív dolog. Esztétikai és művészeti szempontból kiemelkednek az apró, szépséges részletek: Az őszi avarral borított parkban boldogan keringő pár; a liftben a tükörrel megkomponált párbeszéd; vagy a Mama szobájában a varrás. Ez utóbbi rendkívül sokat mond rendkívül kevéssel: A magányosan varró Mamát szótlanul, kérés nélkül megsegíti a fia, aki csókot kap a homlokára, miközben megvarrja anyja ruháját – ezalatt a mögöttük álló tükörben láthatjuk A Színész párját (feleségét?) és fiát, akik ott vannak, de mégis messze. Ebbe a kétszemélyes idillbe ők nem férnek bele.

roemische_bruecke.jpg

„Az én életrajzom szerepek hosszú sora.”

Végülis azt mutatják, hogy A Színész nem tud boldog lenni a párjával, a gyerekéről tudomást sem vesz és más nők után kajtat – azonban a kezdő idézetet látva folyamatosan azt figyeltem, hogy ez akkor most Latinovits? Az üres színháznak előadott monológnál még el tudtam hinni, hogy igen; illetve a nővel való viszonyának ábrázolásában is van benne valamennyi, de végső soron Z (ez A Színész „igazi” neve) mégsem Latinovits. Inkább a meg nem értett művész esszenciája, ez járja át A Festőt is, és a Wikipédia alapján a rendező valamennyire önmagát ábrázolja benne. Hármukban (Csontváry, Latinovits és Huszárik) közös volt, hogy egyikük sem érte meg a 70-et, mind ezer fokon égtek a művészetükben és mára mindhármukra legendaként tekintünk. Ám Latinovits nagyon sokat tett hozzá Huszárik halhatatlanságához (és viszont), míg utóbbinak nem sokat sikerült hozzáadnia ezzel a művével a festő renoméjához.

Egy kicsit még kanyarodjunk vissza a jelképekhez! Kétszer is láthatunk a mai korunkban timelapse-nek nevezett felgyorsított képsort, amik mindkétszer egy-egy antik romot mutatnak, az első a taorminai színház-rom, a második talán Baalbek, de nekem az athéni Akropoliszra is hasonlított. Ezek esetleg azt üzenik, hogy egy nap pillanatok alatt lezajlik az örökkévalósághoz képest. Feltűnt még a Ladás álom-rész végén a szembejövő hófehér ló, amit aztán a Hortobágyon a Kilenclyukú hídon lángoló fekete ló vált fel. Hogy ezek mire utalhatnak, arról fogalmam sincs, de nyilvánvalóan összetartoznak. Talán a legjobb mégis egy tényleg pici dolog, ami viszont óriási, ez a tapogatózó kéz. Amikor először látjuk, akkor A Színész keze, aki egy fát érint, miközben a túloldalról jön felé egy női kéz, aztán a tíz ujj kergetni kezdi egymást a kérges felszínen. Mikor a kezet másodszorra látjuk, az már A Festőé, egy sziklán próbál fogást találni, bele akar kapaszkodni, lehet, hogy meg akarja érteni, milyen érzés a szikla, hogy aztán még jobban vissza tudja adni a festményein. A két kéz ugyanazé, de közben mégsem – lehet, hogy mindkettő A Festő, ahogy A Színész elképzeli, vagy mindkettő A Színészé, aki A Festőt játssza; nekem inkább azt jelenti, hogy A Színész a valóságba, az életbe kapaszkodik, míg A Festő a megfoghatatlant, az örökkévalót akarja megragadni. Ez a két kis jelenet összeköti számomra a két fő szálat.

film_2931.jpg

Érdemes még elidőzni A Hosszú Szakállú Férfin, akit szerepe szerint A Bolondnak neveznek. Talán ő hasonlít a legjobban Csontváry-ra, pedig annyira nem erőlködik; I. VH-s kitüntetései vannak és régiesen beszél. Azt mondja A Színésznek: „Azt hittem, megösmersz.” Ott van vele a múzeumban, a Hortobágyon, viszont felbukkan egy olyan jelenetben is, ahol a főszereplők közül egyik sincs jelen, itt pedig azzal a lepkegyűjteménnyel a hátán fut el, ami Csontváry első képét ihlette. Végül a lezáró, megmagyarázhatatlan jelenetben is ott van A Festővel, az egyetlen figuraként, aki önmaga valójában át tud lépni az egyik valóságból a másikba. Ki lehet ez? Szerintem ő az igazi Kosztka Mihály Tivadar, vagy legalábbis a szelleme, aki egy új alkotói folyamatot kísér figyelemmel, a sajátja után „a sajátját”.

„Belőlem nem fogtok Csontváry-t csinálni!”

Sajnos a film valamit félreértett a címadó férfiból, ő ugyanis nem Gulácsy Lajos (akinek szintén most volt kiállítása Budapesten, a Nemzeti Galériában, sorsa pedig sokban közös Csontváry-éval), tehát nem őrült meg. Szerintem csupán kiábrándult a világból, ami sem befogadni, sem elismerni nem volt hajlandó. A film második fele viszont egyértelműen azt mutatja be, hogy A Színész beleőrül a szerepébe, A Festő pedig a háborúba meg a korszakba (tisztára, mint Gulácsy). A Freaks-re emlékeztető hosszú intézeti jelenetsorok, ahol fogyatékosokat meg torzszülötteket mutatnak, valahogy fölöslegesek; szerencsére az akkor még nagyon szép Bánfalvy Ágnes tartogat némi kellemeset a kellemetlenség közepén – az ő alakja, bár egy apáca képében, szintén át tud lépni A Színész világából A Festőébe.

Ha már erről van szó, a korszakok megidézésében A Festő történetének első fele jól teljesít, ezt már részleteztem, A Színészé viszont az elmúlt 100 évben bármikor játszódhatna, hiába van az a sok-sok Lada meg a trapéznadrág, nem éreztem úgy, hogy 1980-at látnám. A sehová se illő jelenetek, például a fa ágain álló pucér nő vagy a cédrus köré önmagát fel- és letekerő férfi szintén kortalanok; néha pedig nehéz eldönteni, hogy Ichak Finci melyik arcát is nézzük éppen (mondjuk a túlzásba vitt száradó saras résznél).

1002655.jpg

Az utolsó 30 perc valami igazán elvont katyvasz: Egy szép épületben nagy tömegjelenetet láthatunk I. Világháborús katonákkal, katonaruhába bújtatott nőkkel, tevével és félhalott Ferenc Jóskával; aztán a fogyatékosok és torzszülöttek szép, múlt századi ruhákban pacsálnak egy fürdő medencéjében a festményekkel, amik elsüllyednek a vízben, mialatt A Festő A marokkói tanító című képen látható emberhez nagyon hasonló külsővel jár közöttük. Ha a cím Gulácsy volna, talán még meg is tapsolnám…

„Éljen Jézus – Éljen a szocializmus”

A több mint másfél órás játékidő önmagában semmi problémát nem okozna, ám ehhez hozzájön a ’80-as években itthon művészet címen elengedhetetlen pucérság miatt felrakott 16-os karika, ami miatt a késő esti műsorsávban kellett néznem és ellentétben az Excaliburral, 23 óra felé már igencsak ásítoztam alatta. Valószínűleg ez azért van, mert Huszárik Zoltán egyszerre három filmet csinált: Egy Csontváry előtt tisztelegni kívánó, az ő alakját jelképként felidéző alkotást; egy Latinovits Zoltán emlékét felemlegető színész-portrét és egy az ezek összemosásából származó Szindbád 2 vízió-izét. Ha viszont az utóbbiból az általam korábban kiemelt, kb. összesen 5 percet kitevő képsorokat kivéve mindent lehántunk, majd elhagyjuk az egyébként számomra teljesen érdektelen Színész-vonalat is, akkor kapunk egy kb. 40 perces Csontváry-látomást, ami viszont belefullad egy fél órás Gulácsy-ra hajazó megőrülésbe. Vagyis a két fő szál közül csak a másodiknak van köze igazából a címhez, de az se életrajzi film. Az egész élvezeti értékét pedig tovább rontja a rémes zene – egyedül a mostari részben hallható népzene tetszett, az kifejezetten jó volt.

Két kérdés, amire eddig nem kaptam választ, aki tudja, nyugodtan kommenteljen! Első: A képek mindig replikák vagy van, amikor láthatunk eredetit is? Második: Hol lehet az a patika, amiben az altató-kiadást felvették?

zoltan_huszarik.jpg

Nézzük most az alkotókat! Ez a rendező Huszárik Zoltán második mozifilmje, egyben az utolsó is. A forgatókönyvet elkövetők közt volt az író Császár István; a költő Gyurkovics Tibor (Egy erkölcsös éjszaka); Dobai Péter, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Mephisto és folytatásai vagy a Sátántangó; illetve a szintén költő Tornai József (a két költőt csak az imdb teszi hozzá a stáblistához, a magyar oldalakon nem szerepelnek). A kellemetlen kísérőzenét Kocsár Miklós szerezte, a szép képeket Jankura Péter fényképezte. Rajhona Ádám, Holl István és Bánfalvy Ágnes mellett még ismert színész Drahota Andrea (A Színész párja), Dajka Margit (a Mama), Temessy Hédi (az egyik vendég az ebédnél), Balázs Samu (Ferenc Jóska) és Márkus László („egy úr”, nem ismertem fel).

Mivel a Csontváry nehezen befogadható művészeti alkotás, így segítségül hívok néhány külső gondolatot. Magyar Wikipédia: „[Huszárik] Utolsó alkotásában, a Csontváry című filmben a különcnek tartott festőzseni és saját művészi portréját, hitvallását formálta eggyé, sajátos módon ábrázolva a művészegyéniség és a kor viszonyát. (…) A szerepet Huszárik eredetileg Latinovits Zoltánnak szánta, ám a színész tragikus halála után a kevésbé ismert, bolgár Itzhak Fintzinek adta (…) Z, a nagy sikernek örvendő színész küzdelmét, hogy megértse Csontváryt, akit neki kell a színpadon eljátszania. (…) A festő feladatát akarja beteljesíteni, a színész pedig önmagát meglelni a festőben. Sorsuk az elmebetegek közé vezeti őket: az egyiket, hogy adhasson magából másoknak; a másikat, hogy végre elvegyülhessen.”

huszarik-zoltan-csontvary-6.jpg

A port.hu fórumán Vinogradov nevű felhasználó fantasztikus elemzést írt, ennek legjobb részei következnek: „A hiány dokumentuma. A hiányé, mégpedig egyrészt aképpen, hogy Csontváry Kosztka Tivadarról nemigen lehet filmet csinálni. S a hiányé, amely a Csontváry-féle szellemi kolosszus megmagyarázhatatlanságát bizonyítja. Legalábbis Huszárik-korabeli megmagyarázhatatlanságát...Torzó maradt - idegen és szétesõ. Idegen korától, idegen a magyarságtól, idegen önmagától... A "Csontváry" nem jó film. Minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, bizony, így van. Mondhatnám, hogy el sem lett volna szabad készülnie, de, bizonyos elszigetelt véleményektõl eltekintve, a magyar szellemtörténet nemigen fogadta magába... (…) Mert ha a valahai magyar rendezõk közül valaki, hát éppen Huszárik lett volna egyedül predesztinálva Csontváry megértésére és megértetésére. Õ mindenkinél inkább érzékíteni tudta volna az õ szellemét. Más nem, csak õ. (…) irreleváns! De ez az utolsó Huszárik-mû, ez a kivert gebe, ez a szerencsétlen, korcs semmi, ez a "Csontváry"-nak csúfolt szerencsétlen gnóm is az! (…) Épített magának egy Csontváry-t (amint robotot szokás!), saját képére formálva azt - természetesen. A valóság helyett konstruált egy valóságot - Csontváry-naplórészletekkel, festményekkel és megelevenített (!) piktúrákkal szentesítve a teljes fikciót. Na, és ez a bizonyos szentesítés nem sikerült. Ez csúszott félre, de nagyon. Ez akadályozta meg, hogy az egyetlen magyar mozgóképes, aki hozzá tudott volna szagolni Csontváry-hoz, csinált róla egy olyan filmet, amely sem filmnek nem tekinthetõ, sem Csontváry-nak. Persze végképp igazságtalanok lennénk Huszárikkal, ha nem említenénk meg, hogy õ csak az egyik felét ismerte a hiteles Csontváry-narratívának. (…) Huszárik ismerte Németh Lajost. Bizonyára forgatta az általa szerkesztett vaskos emlékkötetet, bizonyára áttanulmányozta az általa feldolgozott életanyagot is. De nem ismerhette a tíz év múlva fellépõ Papp Gábort [a festő életének másik fő kutatója]. Nem érthette, nem láthatta, hogy mirõl is van itt szó - hogy miért nem játék és miért nem puszta õrület, Csontváry játéka és Csontváry õrülete. (…) Huszárik, aki a Szindbádban õsit és organikusat teremtett, a Csontváryval mesterkéltet és természetelleneset hozott létre. Egy szerencsétlen, groteszk, távirányított bábot, amely ráadásul a történet során még fel is lázad alkotója ellen. Hja, történet - tényleg... Az nem nagyon van! Mert ez itten, kérem, posztmodern. Ez itten, kérem, most nem fontos. Struktúra? Történet? Ok-okozati prioritások? Minek, ha minden - méghozzá teljesen - fiktív? S még öt-tíz percben, ahogy a rövidfilmeknél, elfogadnánk magunknak efféle Csontváry-torzót. Igen, annak lenne létjogosultsága! Mi több, szeretnénk is azt a filmet, mert bevallottan lenne tökéletelen [sic!] és hiányos - és rövid! De nem! Huszárik másfél órán keresztül gyúrja-dagasztja, személyiséget kettõzve, fölösleges álmûvészieskedésbe bonyolódva, túlesztétizálva azt, amit nem kéne túlesztétizálni. Igen, ez a film, hiába esztétikus, ha fiktív - s ezért túlesztétizált, túljáratott, túlpörgetett, hiteltelen. (…) Hiába a tisztelet Huszáriknak, hiába a nagyság és a mûvészi teljesség életmûvében: a Csontváry-kegyetlenül kilóg és nagyon igaztalan. Méltatlan film, hazug film, hiányos film. Nemcsak a hiány dokumentuma, de a teljességé is, ami lehetett volna belõle, s ami végül nem lett, mert nem lehetett. Fájó, fájdalmas, szomorú hiány. Huszárik nagy hiánya...

Egy rövidebb negatív vélemény southwindtől: „iszonyúan vontatott és a zene az szörnyû, oké, hogy szegénykém eszelõs lett, de a zeneszerzõnek nem kellett volna követni... gerjed a tv-m IS. Ez sajnos nem egy jól sikerült film.” Részlet Tiberio hozzászólásából: „Örök rejtély marad, hogy milyen lett volna Latinovits a kettős szerepben, de a sors talán nem teljesen vak, és ennek így kellett lennie. Ez a csont-és-bőr bolgár színész, akit szerepe szerint élve fölemészt a színészi munka intellektuális gyötrelme, sokkal Csontvárybb nekem.”

05-csontvary-kosztka-tivadar-tengerparti-setalovaglas.jpg

Balogh Gyöngyi – Gyürey Vera – Honffy Pál: A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig (Műszaki Könyvkiadó, 2004) 234. oldal: „A rendező ezúttal sem életrajzi filmet készített, hanem a festő életművéhez, alkotói világához igyekezett közel férkőzni. A filmben ezért hiányzik a folyamatos cselekménykövetés, inkább a személyiség élményvilága szabja meg a történések és képek sorrendjét. (…) Latinovitsra emlékezésül a bolgár Ichak Finci azt a színészt alakítja, aki Csontváryt készül eljátszani. Őbenne tehát hol a színészt, hol a festőt látjuk, s ez az alakegyesítés azt a felelősséget is lépten-nyomon érzékelteti, amely az alkotók vállára nehezedett. A színész vívódik a feladat terhével, az azonosulás elviselhetetlen feszültséget kelt benne.”

235. oldal: (…) a rendező nemcsak Csonváry [sic!] művészetét, hanem egyéniségét is fölidézi. Hosszú monológok hangzanak el a festő önvallomásából, de valamennyi szöveg az elhivatottságról beszél. Huszárik nem retten vissza a festő idegrendszeri betegségének ábrázolásától sem, s az ámulatba ejtő látványokat egy-egy életrajzi epizód is megszakítja. [De kinek az életrajzából?] (…) csodálatos természeti képek sorakoznak a filmben káprázatos színekben. A film nem törődik ugyan az objektív idő múlásával, de a festő mégiscsak öregszik. Végül egy hosszas jelképes balettet és jelenetsort látunk, amely utal a korra és a világháborúra, de ez sajnos idegen a mű egészétől, a látvány a giccs felé hajlik. Sok-sok szépsége, nagyszerű festőisége ellenére a Csontváry nem éri el a Szindbád teljességét.”

303 magyar film amit látnod kell mielőtt meghalsz (GABO Könyvkiadó, 2007)

156. oldal: „Művészi elhivatottság, megszállottság, zsenialitás (…) Huszárik Zoltán (…) minden kétséget kizáróan a magyar filmművészet egyéni látásmódú, mély gondolkodású, nagy formátumú egyéniségei közé tartozott. A fenti hívószavak filmmé fogalmazására a magyar festészet páratlan mestere, Csontváry Kosztka Tivadar szolgáltatott apropót, (…) Nem tudni, milyen Csontváry lett volna Latinovits, a helyére lépő Ichak Finci azonban el tudja hitetni, hogy ő az – mindenekelőtt a tekintete révén: szeme mintha Csontváry ismert és a filmben is megjelenő önarcképéből „lépett volna ki”. A bolgár színésznek azonban nem „csak” zseniális festővé kellett válnia, hanem „önmagává”, az élete folyásával és környezete kisstílűségével elégedetlen, feleségétől elidegenedő, s a Csontváry-szereppel küszködő színésszé is (a két művész közös, hasadt énjét a Finciéhez hasonló megjelenésű Holl István testesíti meg). [Mondtam, hogy ő az igazi.] Huszárik műve nem a megszokott festő-életrajz-filmek medrében halad: alig akadnak az életút valóságos állomásait jelző jelenetek és párbeszédek [kár], s kerüli a festés konkrét folyamatának ábrázolását is [mintha egy zenei filmben nem lenne zene]. Annál többet látunk a festő szemével, ami kifejezett operatőri jutalomjátékra ad alkalmat Jankura Péternek: (…) A képek alatt a művész belső hangját halljuk, az önfeledtség művészetének gyakorlásáról, önnön elhivatottságáról, a világ hívságáról [nőként beszél önmagához?]. Amely háborúzni mindig kész, de a zsenivel ritkán tud mit kezdeni. [Talán ezt jelképezi, amikor Ferenc Jóska és kísérete megtorpan a tevén ülő Festő előtt?] Csontváry a maga korában nem kellett. Latinovits nem élhette meg Huszárik Csontváryját, s a rendező sem sokkal élte túl a premiert: 1981-ben, ötvenéves korában öngyilkosságot követett el.”

statue-tivadar-csontvary-kosztka-csontvary-museum-hung-pecs.jpg

És végül pár szót a róla szóló filmben elsikkadó címadóról: Csontváry 170 Katalógus (Szépművészeti Múzeum, 2023) 7. oldal: „Csontváry művei „a művészet egész történetének […] máig legmagasabb csúcsaival vannak egy magasságban, s aki alkotta őket, nem csak nemzeti, vagy századi, hanem világtörténeti jelenség”, és a világnak előbb-utóbb meg kell tanulnia, s meg is fogja tanulni, hogy ki is a magyarok zseniális Csontváryja. (…) Csontváry páratlan jelenség művészetünk történetében. Stílustörténetileg nem besorolható, művészi célkitűzéseinek tekintetében mindenki másnál eredetibb és autonómabb személyiség. Talán az életpályája az, amiben nem áll egyedül a magyarok között: tanulás, szorgalom, tehetség, megfeszített munka, a meg nem értettség, az egyre nagyobbra növő profetikus elhivatottság, végül az elszegényedés, s a halála utáni évtizedekkel kezdődő rajongó csodálat a művészete iránt. Ez az, amiben sokan tipikus magyar sorsnak látják az övét, és (…) él a vágy, hogy a sok kudarc után a világ ismerje el végre ennek a magyar művésznek és vele együtt a magyar művészetnek is a nagyságát.” 13. oldal: „Egy 1853-ban született magyar festő a 19. század nagy romantikusaihoz képest túl fiatal, a századforduló modernista újítóihoz képest túl öreg. Vagy ahogy Romváry Ferenc írta egy tanulmányában: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották.” (…) művészete a kortársak, sőt még a közelebbi utókor szemében is nevetségesnek, dilettánsnak tűnjön. (…) érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene.”

A nevével eladott filmről viszont már korántsem mondható el ez: A Csontváry lehetett volna egy nagyon jó vízió-szerű kisjátékfilm, amely megidézi az alkotót a természetben; más címmel lehetett volna egy Latinovits-allegória, egy Szindbád-folytatás; ezzel a címmel és így viszont, ha finoman akarok fogalmazni, akkor nem jó, nem ezt vártam. Ha pedig nem finoman, akkor ez az izé hosszú és felesleges.

Pontozás:

port: 7.8

imdb: 7

Szerintem: 3/5 (Biztos nem értettem meg eléggé.)

3 komment

Címkék: magyar dráma


2023.09.02. 15:10 Tévésámán

Excalibur (1981)

excalibur_poster.jpg

Másodszor adta az M5 ezt a legendás filmet, amit legalább 25 évvel ezelőtt láttam először, mégis egyes részletei rendkívül erősen megmaradtak: Merlin, akit már akkor baromi királynak tartottam; ahogy áll a „jégben” (gyerekként nehéz lett volna megfogalmazni, hogy mi történt vele, olyan, mintha megfagyna); a tóból kinyúló kecses kéz a karddal; de most, az újranézésnél rögtön felismertem az először megjelenő Mordredet, és emlékeztem rá, ki az apja. Pedig tényleg, csak egyszer láttam, évtizedekkel korábban! Sajnos az előző munkám kizárta a lehetőségét, hogy hétköznap, 23 óra után tévét nézhessek, most viszont az itthoni munkavégzés lehetővé tette, hogy fent maradjak fél 2-ig.

A nosztalgia mellett azért is akartam ismét látni e remekművet, mert egy rendkívül ismert mítoszkört dolgoz fel, amely az általam olyannyira kedvelt középkorban játszódik, szóval vannak szó szerint fényes páncélú lovagok, varázslat, véres csaták, tehát minden, ami kell. Az Excalibur alapjául szolgáló Arthur-mondák pedig már a valódi középkorban is nagy rajongótáborral bírtak, hiszen a Kerekasztal vitézei az idealizált lovag példaképeinek illusztris társaságába tartoztak. No de vajon mit tud mondani a korai középkor (kb. V. század) embere a XX. század nézőjének a XV. századi krónikás tolmácsolásában?

A cselekmény igen szerteágazó, egyrészt Arthur király (Nigel Terry) életét meséli el a fogantatásától királlyá válásán és híres csatáin keresztül a haláláig; másrészt ez a címbeli mágikus erejű kard históriája is, láthatjuk, hogyan találják meg, miként vesztik el, hogyan törik el és lesz újra ép. Közben megelevenedik a Szent Grál misztikus keresése; szemtanúi lehetünk a leghíresebb mágus, Merlin (Nicol Williamson) tetteinek; valamint megnézhetjük Lancelot (Nicholas Clay) és Guenevere (Cherie Lunghi) elátkozott szerelmét; Sir Perseval (Paul Geoffrey) hőstetteit; meg a csábító Morgana (Helen Mirren) álnok tervét a királyság elfoglalására.

excalibur3.jpg

A ’80-as évek fantasy-mozgóképeinek ellenállhatatlan varázsát a szép helyszínek, a csodás jelmezek meg az ősrégi, ám még mindig hatásos trükkfelvételek adják. Bár a csatákban a korszakra egyáltalán nem jellemző páncélt viselő, címerek hiányában egymástól szinte megkülönböztethetetlen, túlméretezett fegyverekkel csapkodó lovagok látványa elsőre kissé megmosolyogtató; a hangulat néhány perc alatt magával ragad. Az ömlő vér, a lecsonkolt végtagok, a realisztikus hullák és a szimpátiánkat hamar elnyerő vagy elvesztő szereplők jelenléte izgalmassá teszi a viadalokat. Én például azon kaptam magam, hogy egyhelyben végigültem a két órás játékidőt, és a rendkívül késői időpont ellenére se álmosított el. (Egyébként érdekes, hogy a 23 órai időpont ellenére 12-es karikával adnak egy olyan filmet, amiben mutatnak meztelenséget, véres erőszakot, egy holló kivájja egy hulla szemét, később meg még vérfertőzés is van.)

Magyarként nézve külön tetszett az elején a békekötési tivornyánál két szereplő vérszerződése; a történelem iránt rajongó „szakértőként” viszont a nyitó ostromban a lángoló lándzsák, aztán később a lovagi tornán a furcsa, ütő mozdulatok a szálfegyverrel már kevésbé tetszettek. A szereplőkön látható, jóval későbbi időket idéző páncélzatok sajnos a tipikus filmes praktikum áldozataivá váltak, így a sisakok szemnyílásai túlságosan szélesek, a középkori derékvonal aligha van meg, a kerekedő hasi rész pedig lapos. Legjobban viszont az eltúlzott méretű, ormótlan páncél-cipők zavartak, amiket nyilván a színészek meg a kaszkadőrök a lábbelijeikre húztak rá – ritkán látszódnak, de akkor elég nevetségesek. Mivel a készítők a fantasy-jelleget erősítették, így a védőfelszerelés fölé húzott dekoratív ruházatok is hiányoznak, pedig ezek anno fontosak voltak a csatatéren, hiszen a rajtuk lévő címerekből derült ki, ki kivel van. Az első csatában mindenki ugyanolyan vasgúnyát visel, mindössze az ellenséges hercegé kicsit világosabb, az éppen aktuális főhős Uthert (Gabriel Byrne) viszont különleges formájú sisakjáról fel lehet ismerni. Ennek a lónak éppen a másik oldalára esünk át a végső összecsapásnál, ahol az Arthur oldalán állók mind fénylő, csillogó páncélt viselnek, a gonoszak meg feketében vannak. Ezt ellensúlyozandó az arcok igazán jók, bárkit el tudnék képzelni ilyen pofázmányokkal a középkorban (magyarul: nincs oda nem illő ábrázat), az öregedést meg a sérüléseket jelző sminkek kitűnőek, és a jelmezek is jók (pl. Merlin egyszerűségében is méltóságot, különcséget sugalló köpenye meg sisakja; Morgana felejthetetlen mellvértje vagy a parasztok ruhái).

excalibur8.png

„Gyökeret vert a jelenben a jövő!”

Elsőrangúan sikerült az időtlenség érzékeltetése, hiszen Merlin ugyanúgy néz ki Arthur születése előtt, mint a végső csata napján; Excaliburon nem látszik, hogy kb. 20 évet tölt el egy erdő szélén, beleszúrva egy kőbe; és ameddig az „aranykor” tart, addig látszólag még a hétköznapi szereplők sem öregszenek. Az idő múlását leginkább Arthur külsejének változásán lehet lemérni, viszont a hirtelen nagyobb ugrásokat a jövőbe semmi sem érzékelteti (pl. Lancelot hűséget esküszik a királynak, a következő jelenetben meg már legalább egy évvel később vagyunk). Emiatt viszont a szereplők időtlensége visszaüt, mert el kell telnie egy-két percnek, mire rájövünk, hogy ez már a jövő. A Szent Grál keresésétől mindenkin feltűnően kiütköznek az évei, mindössze a két varázsló marad továbbra is fiatal.

Az effekteket legtöbbször makettek, festmények vagy kameratrükkök lévén érik el, nekem nagyon tetszett, amikor az „álommá vált” Merlin hirtelen eltűnik. Nincsenek villódzó fények, robbanások vagy hangeffekt, egyszerűen eltűnik. Ez az egész filmre jellemző: A mágia nem magamutogató parasztvakítás, csupán a világ törvényeinek felülírása, ami megtörténik akkor is, ha közben nem csapkodnak villámok. Ha már villámok, egyedül a titkos varázsszavak megosztásakor láthatunk néhány rajzolt istennyilát, ezek viszont a mai néző szemének tetszetősek, hiszen igazi retro-hangulatuk van. A készítők kitűnően használták fel a helyszínt adó Írország természeti szépségét, a zöldellő erdőket, a dús mezőket, a virágzó almafákat. A természet gyönyörűsége és az emberi leleményesség együtt igazán hatásos néznivalókat adnak!

excalibur6.jpg

Egy ilyen típusú alkotásnál fontosak a külsőségek, ám ha mögöttük nincs semmi, akkor az meglátszik. Ezúttal több mint egy évezrednyi szóban és írásban megőrzött emlékből kapunk egy megszűrt koktélt, amely a legendás dolgok (a címszereplő, Camelot, a Kerekasztal, a Szent Grál) és a legendás események (Arthur kihúzza Excaliburt a kőből, Arthur és Lancelot párbaja, Uther bejut a herceg várába a tengeren át a lován ülve, stb.) mellett inkább az őket használó/cselekvő emberek vannak a középpontban. A legkiemelkedőbb szereplők a király és a mágus mellett Lancelot és Perceval, akiket nagyon megkedveltem. Lancelot a legjobb, mégsem hivalkodik vele, egyenesen bántja, hogy nem akad legyőzőre, aztán mikor ez mégis megtörténik, rögtön szolgálójává válik a győztesnek. Évekig tartja magát, pedig (szó szerint) egyetlen pillantás után beleszeret Guenevere-be, aki hozzá hasonlóan küzd a szíve szava ellen; mindkettejüknek az a legfontosabb, hogy szolgálják a királyukat, ellássák a feladatukat, önmaguk elé helyezve az országot. Aztán amikor szabadjára engedik az érzéseiket, minden, amit addig együtt felépítettek, összeomlik. Merlin minderre előre figyelmezteti Arthurt… Percevalban pedig megtestesül az igazi lovagi eszmény, mert nincstelen erdei tolvajból fegyverhordozó, aztán bátor lovag lesz, aki sohasem adja fel és utolsóként eléri a Szent Grált. Mindkét hőshöz kapcsolódik egy-egy rendkívül brutális és meglepő jelenet: Lancelot harca önmaga ellen (azt a leszúrást nem tudom, hogyan csinálták meg, de elképesztő) és Perceval megmenekülése az akasztottak közül.

A kereszténység is megjelenik, de csak igen finoman. A pap, akit talán háromszor láthatunk, a növényi ággal végzett felszentelés révén nekem a druidákat juttatta eszembe, és bár a kehely szent, a mögötte lévő valaki mégsem Isten vagy Jézus. Ebben a fiktív brit őshonban nincs vallási háború, nincsenek protestánsok és katolikusok, a mágia jelenléte pedig valahogy háttérbe szorítja a keresztény ikonográfiát – pedig Merlin éppen ennek az ellenkezőjét állítja. Magyarként felfedeztem egy hasonlóságot az itt látható apa-fia-páros és az államalapító királyunk meg az ő apja között: A film Uthert véreskezű, brutális, hatalommániás embernek mutatja, míg az örököse egyesíti a királyságokat meg hercegségeket, elhozza a boldog aranykort, ebben azonban az apjának nem lehet része. Szent István legendája szerint Géza azért maradt „csak” nagyfejedelem, azért nem válhatott állam-létrehozó keresztény királlyá, mert a kezéhez vér tapadt…

Egy másik, sokkal egyértelműbb történelmi hasonlóság az első ostrom, amit egy nő megszerzéséért indítanak, ez egyértelműen a trójai háborút idézi fel, a győzelmet (a szexet) ezúttal is csalással szerzik meg (Uther Merlin varázslata lévén jut el Igrayne ágyába). Nagyon fontos a teljes játékidő folyamán a karakterek egymás iránti vágyódása és a szerelem, ez viszi őket előbbre vagy taszítja le őket a mélybe (Uther – Igrayne, Arthur – Guenevere, Lancelot – Guenevere, Merlin – Morgana). Érdemes elgondolkodni A Sárkány motívumán is: Ez Arthur és Uther jelképe (PenDRAGON a vezetéknevük), Camelotban több aranyozott sárkány-szobor áll, a mágus pedig ezt a világot jelképező erőt képes manipulálni. A Sárkány minden varázslat forrása. Merlin egyébként rendkívül érdekes figura, mert megjelenésében bizonyos szempontból hétköznapi, másrészről hóbortos; ő hozza bele azt a pici humort a sztoriba, ami néha kell a véres dráma közepén; és bár elképesztő hatalma van, mégsem mindent tudó vagy mindenható. Hiába halhatatlan, végülis csak egy ember, emberi hibákkal…

excalibur1.jpg

„A szerelem nem csak vak, süket is!”

Van néhány furcsaság, amit nehezen lehet megmagyarázni, az első Excalibur mágikus jellege. Uther az, aki a kőbe szúrja és csak az ő fia tudja kihúzni belőle. Ez és az, ahogy ellenáll a számtalan próbálkozásnak meg az időjárás viszontagságainak, egyértelműen mutatja, hogy különleges anyagból van. Arthur viszont mégis el tudja törni – vajon a személye van ilyen hatással vagy a kard fejti ki ezt önmagára a király felszólítására? Én azt gondoltam, hogy mások talán meg sem tudják fogni, ám ez tévedés volt, sőt, a Lancelot megjelenésekor történő párbaj után jó sokáig Excalibur háttérbe szorul. Csak akkor kerül elő újra, amikor Arthur a lebukott szerelmesek közé szúrja egy sziklába, ekkor viszont megint kifejti hatását: A király megbetegszik, megvénül és az ország romlásba dől, a kard pedig valószínűleg elveszti mágikus erejét, hiszen vagy Guenevere vagy Lancelot ki tudja húzni onnan, ahová eredeti gazdája lebökte, mindenfajta következmény nélkül. Mikor a legendás páros (a lovag és a fegyvere) újból találkoznak, már csupán a végső csata van hátra. Arthur sem itt, sem a Lancelot-párbajt kivéve sehol máshol nem használja ki a pengében rejlő varázshatalmat, amiről pedig nyilvánvalóan tud.

Ugyanilyen rejtélyes Morgana és Arthur kapcsolata. Utóbbi már Leondegrance kastélyának ostromától tudja, hogy Uther Pendragon fia és valószínűleg előbb-utóbb valakitől megtudja, ki volt az anyja, ennek azonban semmiféle jelentőséget nem tulajdonít. Még úgy sem, hogy gyakorlatilag házasságon kívül született fattyú, ami azért a középkorban elég volt ahhoz, hogy lenézzenek valakit – még a királyi vér sem jelentett sokat, hiszen Könyves Kálmán állítólagos utószülött fiát, Boriszt sosem ismerték el itthon törvényes örökösnek; Corvin János esetében pedig ez volt az egyik ok, amiért sose lehetett király. Visszatérve a filmre, Morgana egyszer csak megjelenik Camelotban, ahol bemutatkozik Merlinnek, tehát nem titkolja a személyazonosságát, az öccsével (aki végülis csupán a féltestvére) viszont alig van köztük bármiféle interakció. Végülis nem láthatjuk azt, ahogy esetleg bemutatják őket egymásnak, vagy hogy Arthur mit szól a nővére hirtelen felbukkanásához, Morgana csak úgy van. Ez persze azért történik, mert a királynak éppen elég az interakcióra a néhány nevesített lovagja, a felesége, a bajnoka (Lancelot) és Merlin; míg az utóbbinak mindössze Arthur van, ezért inkább mellé csapták oda a történetében is fontossá váló boszorkányt. Az udvarban egyébiránt mintha más sem venne tudomást Mirren alakjának létezéséről – és különben hol volt annyi éven át, mit csinált, kitől tanulta, amit tud? Sajnálom, hogy őt nem ismerhetjük meg jobban.

excalibur2.jpg

„Az ember minden hazugsággal megöl valamicskét a világból.”

Az utolsó pedig egy technikai dolog, amit talán meg lehet magyarázni: Amikor Arthur még fegyverhordozóként kihúzza Excaliburt a kőből, aztán Merlint követi az erdőbe, akkor két kameraállás között hirtelen éjszaka lesz. Ekkor jelennek meg a brit földre oda nem illő, ijesztő állatok is, mert végülis Merlin próbára teszi a fiatal uralkodó akaratát. Tehát ez talán egy vízió. Viszont a Grál-keresés során, mikor Perceval rátalál Morganára és Mordredre, akkor a boszorkány egy látomást vetít az agyába, ezt pedig megnézhetjük kívülről, vagyis ekkor a nézőnek nyilvánvaló, hogy a karakter csak képzeli, amit lát, egy próbát áll ki éppen. Az említett állatos résznél ilyen nincs. Akkor ez most vízió vagy nem?

Ha nem is teljes mértékben a filmesek ötletei, néhány részlet igazán hatásos. Ilyen például az az aprócska jelenet, ami Lancelot és Gawain párbaja után a királyi hálószobában zajlik. Amikor néztem, alig tűnt fel, de utólag visszagondolva elsőrangú drámai pillanatokat láthatunk! Ebben a párbeszédben ugyanis sűrítve benne van Arthur teljes sorsa, megmagyarázza, miért nincs gyermeke az uralkodópárnak és még azt is, miért lobban fel a szerelem lángja Guenevere szívében. Merlin utolsó, nagy trükkje, ami valójában nem is varázslat, mégis megfordítja a világ sorsát, óriási; hasonlóan hatásos Lancelot utolsó harca. Morgana végzete pedig nagy valószínűséggel tavaly visszaköszönt a képernyőinken a Trónok Harca vörös papnőjénél.

Az egyetlen igazi negatívum, amit a történet szempontjából fel tudok hozni, az a nyitány és a befejezés együtt. A kezdésnél ugyanis egy csatába kerülünk, ahol senkiről semmit nem tudunk, majd lassacskán kiderülnek a dolgok, elindul a történet, de a film addigra már megy. A lezárásnál egy szintén emlékezetes képen Arthur testét három fehér ruhás nő egy hajón viszi magával, ám hogyha a legendákkal nem vagyunk tisztában, akkor igazából aligha érthető. Kik a nők, hová mennek, mi lett a királlyal, mi lesz Percevallal, stb.? A film lezárul, a sztori azonban nem!

excalibur7.jpg

„Vannak világok ezen kívül is. Ennek már nem kellek.”

Nézzük, kik készítették nekünk ezt a csodás filmet! Az író-rendező és producer John Boorman nevéhez az állítólag igazán pocsék Ördögűző 2, illetve a kultikusan szar Zardoz köthető; a legendákat adaptáló forgatókönyvíró Rospo Pallenberg neve pedig az általam kedvelt, de egyértelműen ritka ótvar Druidák stáblistáját díszíti még. A sztori elsősorban az 1485-ben megjelent Arthur halála című prózai művön alapszik, melyben egy Thomas Malory nevű „rab lovag” összegyűjtötte, átdolgozta és sajátosan értelmezte a különböző nyelveken íródott, egymásnak gyakran ellentmondó legendákat. Malory személye különösen érdekes, mert a mai napig nem bizonyított egyértelműen, hogy ki is volt, mivel ezen a néven abban a korszakban több személyt azonosítottak. Tehát egy Shakespeare-hez hasonló, a történelem homályába burkolózó legenda – többek közt cikkem jelenlegi tárgya mellett még a Gyalog galoppot is inspirálta. A szép, emlékezetes képeket Alex Thomsonnak köszönhetjük, az érdekes jelmezeket Bob Ringwoodnak, a többször furcsa, másszor igen jó kísérőzenét pedig Trevor Jones szerezte. Az övéi mellett hallhatjuk még Richard Wagner és Carl Orff szerzeményeit (a Carmina Burana legismertebb kórusműve háromszor csendül fel).

A színészekről nehéz lenne rosszat mondani, ám az nyilvánvaló, hogy Nicol Williamson kiemelkedik közülük. Ő az, akit több mint 20 év távlatából is tűpontosan fel tudtam idézni és miközben néztem, arra gondoltam, hogy hasonlít arra a fickóra, aki a Spawnban játszotta Cogliostrot. Nos, ez azért van, mert ő az, ez volt az utolsó szerepe; illetve láttam még a Columboban, ahol a Gyilkosság telefonhívásra című epizódban a tettest alakította. Nigel Terry jó, de nem maradandó, ha jobban belegondolok, Arthur, a központi szereplő, a háttérbe olvad a többiek mellett. Nicholas Clay jóképű, egyszerűen kellemes ránézni, Paul Geoffrey pedig a számomra talán legszimpatikusabb emberi karaktert kapta, ezért kedveltem meg. Érdekes módon a mára ismertté vált színjátszók csak epizódszerepekben vannak: Liam Neeson Gawain, Patrick Stewart Leondegrance, illetve egy általam beazonosíthatatlan Lot nevű alakként felbukkan Ciarán Hinds is (a vademberek vagy kik vezetője a Trónok Harcában). Az első negyed főszereplője Uther, az őt alakító, azóta szintén elég jól csengő névvé vált Gabriel Byrne talán azért emlékezetes, mert kitűnő ellentéte Arthurnak.

A hölgyek tekintetében is remek a felhozatal: Cherie Lunghi nagyon cuki és bár a karaktere házasságtörést követ el, mégsem lehet utálni. Arthur fogantatásakor és az ezt megelőző táncos részben férfitársaim biztosan megjegyzik majd Katrine Boormant Igrayne-ként (ő a rendező lánya); személyes kedvencem viszont Helen Mirren lett, aki annak idején igazán vonzó volt.

london_film_museum_5094934492.jpg

Érdekességek: John Boorman 1969-ben megkísérelt tető alá hozni egy Merlinről szóló filmet, ez azonban nem sikerült. Ekkor Rospo Pallenberggel átnyergeltek A Gyűrűk Urára, azonban ez sem jött össze, jogi és egyéb problémák miatt (sokáig ezt a művet megfilmesíthetetlennek tartották); a Lord of the Rings-hez kitalált díszletek meg képsorok viszont felhasználásra kerültek cikkem tárgyában. A nagy bukás Ördögűző 2-t Boorman azért vállalta el, mert arra számított, hogy nagyot fog szólni és segíthet tető alá hozni ezt; a csúfos leégést követően viszont az Excalibur kellett, hogy helyre állítsa a rendező megtépázott renoméját.

Annak elérésére, hogy a cselekményről ne vonják el a figyelmet, az amerikai közönség előtt nagyjából ismeretlen színészeket szerződtettek, csupán Nicol Williamson volt valamennyire ismerős a tengerentúli publikumnak. A legendákat aszerint válogatták és vonták össze, hogy megteremthessék „a körforgás allegóriáját: születés, élet, hanyatlás és újjászületés”: „Erről szól a történet: A keresztény ember felemelkedéséről és az ősi vallások eltűnéséről, amiket Merlin testesít meg. A babonák meg a varázslat erői elmerülnek a kollektív tudatalattiban.” Mint ilyet, cikkem tárgyát eredetileg Merlinnek akarták nevezni, de akkoriban futott egy ilyen című tévé-sorozat; aztán Lovagok lett volna, ezt a címet azonban már regisztrálták egy végül el nem készült alkotáshoz; így már a forgatás közben találták ki az Excalibur nevet neki.

Nicol Williamson játékát a kritikusok is elismerésre méltónak találták. Ő és Helen Mirren együtt dolgoztak a Royal Shakespeare Company színtársulatban az 1974-75-ös évadban Stratford-upon-Avonben a Macbeth előadásán, ahol rövid afférba keveredtek, ám mind a gyors szétválásuk, mind az előadás sikertelensége miatt meggyűlölték egymást. A rendező direkt ezért választotta ki őket, mert arra számított, hogy a valós konfliktusuk feszültsége majd átsüt a mozivásznon. Mirren azt nyilatkozta, hogy a forgatás során kibékültek Williamsonnal. Hírhedten negatív visszhangot váltott ki az, hogy a direktor a saját lányával játszatta el a megerőszakolt Igrayne-t. Katrine Boorman ezt nyilatkozta: „Mindig azt mondtam, hogy ha egyszer Gabriel Byrne és Corin Redgrave [Cornwall hercegét alakította] teljes páncélzatban megerőszakol, miközben az apád néz, onnantól már csak előre tekintesz az életben.” John Boorman véleménye: „Sokan megkérdezték: Miként érintett, hogy a lányod megerőszakolását kellett instruálnod? Nos, persze igazából nem erőszakolták meg. Ez csak egy filmjelenet volt. Őt nem zavarta, engem se.”

excalibur4.jpg

A játékidő második felében lévő, immáron sokkal érzelmesebb szexjelenet szintén negatív élmény volt, ezúttal a benne szereplő színészeknek, mert egyrészt irtó hidegben kellett játszaniuk, másrészt még szúnyogok is megjelentek, ám Cherie Lunghi és Nicholas Clay végigcsinálták anyaszült meztelenül az egészet - a kész műben egyáltalán nem látszik a kellemetlen helyzet. Helen Mirren és Liam Neeson ezen a forgatáson ismerkedtek meg, aztán négy évig éltek együtt. Mikor Morgana szül, akkor egy valódi terhes asszony fekszik az oltáron, a fejét elrejtették egy fekete lepel alá, Mirren pedig az oltár alsó részében bújt meg és egy nyíláson át dugta ki a fejét. A gyermek Mordredet a rendező fia, Charley Boorman játszotta; a Tó Úrnőjének vízből kilátszó keze pedig a rendező másik lányának, Telsche Boormannak a keze. A víz alatt fekvő, teljes alakban látszó Tó Úrnőjét Hilary Joyalle alakította, akinek egyetlen másik filmszerepe sem volt. Gabriel Byrne azt mondta, hogy a megerőszakolási jelenetben ő és Katrine Boorman nem is találkoztak, a közeli felvételeken egy tűpárnával került „intim viszonyba”:D Az ír filmgyártás történetében fontos mérföldkő az Excalibur, mivel a helyszín és a stáb nagy része ír volt, illetve ez indította be Liam Neeson, Ciarán Hinds és Gabriel Byrne nemzetközi pályáit. A szereplők közül karrierjük során többen is szerepeltek még Arthur-király legendákra épülő művekben: Az 1998-as Sam Neill főszereplésével készült Merlin tévé-sorozatban felbukkant Nicholas Clay (mint Lord Leo) és Robert Addie, a felnőtt Mordred életre keltője (mint Sir Gilbert). Liam Neeson az 1983-as Arthur the Kingben egy Grak nevű alak bőrébe bújt, Patrick Stewart pedig a 2019-es The Kid Who Would Be Kingben játszotta el az idős Merlint.

A Sárkány, mint a világ mágikus megtestesülése, egy új ötlet, amit a filmesek találtak ki, ám gyökereit fel lehet fedezni Geoffrey of Monmouth 1150 körül keletkezett Merlin élete című munkájában. Ugyanilyen eredeti újítás a varázsszavak használata, a két mágus ugyanazt a háromsoros kántálást használja minden alkalommal. Ó-ír szavakkal, de hétköznapi betűkkel leírva így néz ki: „Anál nathrach, orth’ bháis's bethad, do chél dénmha.” A magyar szinkronban az utolsó szót valami megjegyezhetetlen módon mondják, de az eredetiben sem a valódi kiejtés szerint olvassák ki a betűket. A jelentése nagyjából az, hogy „Kígyó lehelete, élet s halál bűbája, a teremtés előjele.” A film rajongói közt elterjedt egy elmélet, miszerint a gyerek, aki elcseni Arthur mostohabátyjának kardját, az Merlin, aki alakot váltva csalja el a jövendőbeli királyt Excaliburhoz. Ezt megerősíti, hogy a tolvaj személyére nem derül fény, a varázsló pedig éppen akkor bukkan fel, mikor a nép már látja, hogy Arthur kétszer is ki tudta szabadítani a kardot a kőből. Ugyanebben a jelenetsorban látható a kovácsmester Terry English, aki az összes szereplő páncélzatát kézzel készítette, alumíniumból; ő az, akivel a kovácsok sátránál Arthur egy pillanatra farkasszemet néz.

helen_mirren4.jpg

A forgatást mindennapos esőzések nehezítették, emiatt a fényviszonyok sem voltak igazán megfelelőek, a csillogó páncélokat pedig minden felvétel előtt le kellett sikálni, mert az eső csúnya nyomokat hagyott rajtuk. Az alumínium-jelmezek tükörszerű felszínét reflektorokkal világították meg, hogy még jobban csillogjanak, ám a stáb sokszor visszatükröződött bennük (az imdbn többen több képsort találtak, ahol az operatőr meg a kamera láthatóak a felületeken). Az esőzés hatására viszont a növényzet sokkal szebbnek, élettelibbnek látszik a képeken. Alex Thomson, mint vezető operatőr, csak később csatlakozott a készítőkhöz, az eredeti kamerás ugyanis idegösszeomlást kapott és távozott, miután a nyitó éjszakai csatajelenetet háromszor kellett teljes egészében felvenni, mert rosszul mérték fel a fényviszonyokat, emiatt semmi sem látszódott belőle. Hasonlóan megterhelő volt a hollós rész felvétele, itt napokon át várakoztak egyfolytában forgó kamerákkal, mire valamelyik holló végre úgy döntött, hogy kieszi a bárányhúsból készített halott bárány-szemét.

Camelot díszletei olyan hatalmasak voltak, hogy a stúdió falait ki kellett ütni, hogy elférjenek. A kastély folyosóit háttér-festményekkel tágították ki, a külső falakra aranyfényt vetítettek (a szöveg szerint a vár aranyból és ezüstből épült). Az erdős jelenetekre és az Excalibur-kardra zöld fényt vetítettek, hogy mágikus adottságúnak tüntethessék fel. A Merlin által puszta kézzel kifogott halat egy kőből épült kis csapdában helyezték el a víz alatt, ahonnan nem tudott kiúszni. A rendező megtartotta a Szent Grált, Excaliburt és Morgana mellvértjét, a kard manapság a Londoni Filmmúzeumban tekinthető meg. Cikkem tárgya eredetileg több mint 3 órás volt, manapság a 12-es karikás 120 perces és a 18-as karikás 140 perces változat lelhető fel belőle (én valószínűleg az első verziót láttam).

Szpojlerek itt

Mordred átszúrja Arthurt a lándzsájával, Arthur leböki a fiát Excaliburral, azonban Mordred halála után az Arthur mellkasában lévő lándzsa nyomtalanul eltűnik. Igrayne táncánál egy olyan modern zene szól, amely összetettsége miatt sem az elvileg a korszakot adó V. században, sem Thomas Malory XV. századában nem hangozhatott volna el.

Szpojlerek vége

„Épp azért, mert nem felejtjük el, újra eljöhetnek a szép idők!”

Különbségek a legendák és a film között: A mozgó képeken nem magyarázzák meg, honnan származik Merlin hatalma, a legendákban félig ember, félig démon (cambion); az anyja halandó nő, az apja egy incubus. Williamson és Mirren karakterei határozottan vonzódnak egymáshoz, de mégis megállnak a tanító-tanítvány szinten. A régi forrásokban Merlin gyengéi a fiatal, szépséges nők, Morganával szeretők, a „sztázis”, amibe kerül, viszont nem az ő műve. Mordred eredetileg nem Morgana, hanem annak nővére, Morgause gyermeke, itt viszont a két nővér egybemosódik. Egyedül az Excaliburban látható, hogy Mordred megöli Morganát, illetve, hogy Uther előbb szerzi meg a kardot, mint a fia. Morgana itt előbb hal meg, mint Arthur, a mondákban viszont túléli és egyike azoknak a nővéreknek, akik elviszik a király holttestét Avalon szigetére. A boszorkány neve utalhat arra, hogy eredetileg tengeri szellem (Morgen = ősi wales-i vagy brit nyelven „tengerből született”) vagy egy ősi ír istennő, az alakváltó, viszály-szító Morrígan. A „kőbe szúrt kard” és Excalibur eredetileg két különböző fegyver; a szerelmespár közé ledöfött penge pedig a Trisztán és Izolda-regéből származik. A filmben Perceval méltó egyedül a Grál megtalálására, a XII. század után készült legendákban viszont már Galahad, Lancelot törvénytelen fia szerzi meg a kelyhet. A moziban látható Arthurban egyesül Arthur király, a „Sebzett Király” és a „Halászkirály” figurája a régi írásokból. Ahogy láthatjuk, Guenevere-ből apáca lesz, Lancelotból pedig pap vagy szerzetes. A legendákban az utolsó perceikig hűek maradnak egymáshoz és az öregség okán elhalálozó abbénő Guenevere sírja felett a szerzetes Lancelot mond imát, majd hat hét alatt elsorvad a bánattól és követi szerelmét a túlvilágra. A sok korszakbeli tévedés direkt történik, ugyanis az V. század eseményeit a későbbi korokban elmesélő szerzők mindig áthelyezték a figurákat a saját századaikba, akik így az akkori kor szokásainak megfelelően viselkedtek vagy öltözködtek.

excalibur9.jpg

Az Excalibur 11 millió dollárból készült és 35 milliót hozott be, ami mind akkor, mind ma is busás haszonnak számít. A látványt mindenki dicsérte, a történetet és a karaktereket saját korában kritizálták. Nekem viszont nagyon tetszett, hiszen bemutat egy idealizált, mágiával átitatott, mégis hihető középkort, ahol valódi emberek harcolnak valódi, megfogható célokért: hatalomért, hazáért vagy szerelemért. Azonban John Boorman alkotása nem akar történelmi tabló vagy kordokumentum lenni, bevallottan allegorikus mű, melyben benne van a XX. és a XV. század lenyomata – de még a XXI. századi nézőknek is izgalmas, szórakoztató alkotás.

Pontozás:

imdb: 7.3

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Lesz Jeges pokol 2, ahol Liam Neeson ismét beül egy hatalmas kamion volánja mögé, hogy az Isten háta mögött akciózzon. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnik, ha igaz, hogy jön a Csupasz pisztoly újrázása, amiben Neeson úr alakítja majd Frank Drebin J.r-t!

"Keresem Dzsinevrát"-rovat:

2 komment

Címkék: fantasy dráma


2023.08.05. 10:09 Tévésámán

Megint tanú (1995)

megint3.jpg

Valamikor, több mint 15 évvel ezelőtt, de valószínűleg még annál is régebben már láttam ezt, de csak egyetlen aprócska részlet maradt meg belőle, mert azt értettem meg gyerekként, az tetszett csak igazán (erre még visszatérek). Éppen ezért akartam újra látni, de felkészültem rá, hogy pocsék lesz.

Csak pocsék lehetett, hiszen semmi sem indokolja, hogy egy 30 évvel korábbi filmnek folytatást csináljanak, pláne, ha az A Tanú. Annak volt eleje, vége, teljes, kerek történet, ami még ma is megállja a helyét, pedig most már 50 éves is elmúlt… Sajnos ezek közül csupán a patinás kor mondható el a Megint tanúról, egyébként semmi másban nem hasonlít elődjére, pedig iszonyatosan erőlködik…

Pelikán József (Kállai Ferenc) túlélte Rákosit, Kádárt és a szocializmust, most már csak boldog nyugdíjas-évekre vágyik. Azonban nincs szerencséje, mert akaratán kívül ezúttal is az események középpontjába kerül, ugyanis két rivális politikai/pénzügyi/hatalmi erő szeretné kisajátítani az otthonául szolgáló Oroszvár nevű kis szigetet; ehhez pedig szükségük van egy polgármesterre, aki engedélyezi, amit csak akarnak. Ki legyen a polgármester Oroszvárott? Hát Pelikán József!

„Fogkefét vigyek?”

A valódi élet alakulása miatt az első rész nagy szakértőjének számító Mozsárágyú nélkül néztük itthon a Magyar Mozi TV-n ezt a valamit, de A Tanút még én is elégszer láttam ahhoz, hogy felismerjem az utalásokat – pláne, ha abból ennyire indokolatlanul sok van. Az előzményre utaló szövegeket, beállításokat, helyszíneket, szereplőket egyszerűen túlzásba viszik! És ez itt a lényeg: A Megint tanú túlzó és indokolatlan. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy idegesítő, unalmas, az előzőhöz képest túl trágár és mindezek folyományaképp még hosszú is, akkor nem nagyon marad bármi pozitívum…

Az első húsz perc megalapozza, mire kell számítanunk: A békésen horgászó Pelikán arra lesz figyelmes, hogy egy, majd még több koporsó úszik le a Dunán. Ez egy nagyon érdekes képsor, kellőképpen abszurd, majd, amikor kiderül, hogy a koporsókban migránsok utaznak (komolyan), akkor még rendkívül aktuális is lesz a szituáció. 1994-ben, amikor a film készült, valószínűleg ugyanúgy téma volt az illegális bevándorlók kérdése, mint most, ráadásul úgy tűnik, akkor szintén a déli szomszédaink jöttek hozzánk hívatlanul. A rádió később bangladesi határsértőket emleget, ami igencsak fura. Ezek után jön egy megmagyarázhatatlan rész, ahol az öreg főszereplő fiatal önmagát látja fekete-fehérben egy lidércnyomás keretein belül, majd tangás, félmeztelen lányok kényeztetik egy pezsgőfürdős kádban. A hiányos öltözetű hölgyek ellen semmi kifogásom, de valahogy egy Tanú-filmben nem vártam, hogy találkozom velük.

megint2.jpg

Elkezd kibontakozni a cselekmény, mikor megjelenik Cserhalmi György - akit a székesfehérvári színházban rendezett botrányosan giccses, tönkretett Tizenkét dühös ember-rendezése óta a legkevésbé sem kedvelek -, ő játssza a valószínűleg viccesnek szánt nevű Szipák Béla pénzembert, aki talán Fenyő János-karikatúra (újabb aktualitás). Szipáknak rengeteg gempája van, csak azok a csúnya törvények akadályozzák, ezért kellene neki a polgármester, aki engedélyezi, hogy Oroszvárból üdülőszigetet csináljon. Bár erre magamtól nem jöttem rá, de utánaolvasás során kiderült, hogy ő képviseli a maffiát – pénzember = maffiózó, szinte elképzelhetetlen, ugye? Viszont, nagy csavarként bejön a képbe a stáblista szerint Búgócsigagyáros nevű illető, akit Czintos József alakít – róla végig meg voltam győződve, hogy Kránitz Lajos, mert egy az egyben olyan a hangja, külsőre felidézi Bud Spencert az első Piedone-ból, szóval nagy csalódás, hogy mégsem ő az. Czintos figurája a rivális üzletember, aki egyben fegyverkereskedő, de MIÉP-es/Kisgazdapárti politikus is. Neki a polgármester azért kell, nehogy a külföldi (kínai! – megint egy aktualitás napjainkra) pénzre épülő projekt kapjon engedélyt, mert magyar földre magyar ipar kell, legyen tehát búgócsigagyár, hogy a magyar gyerekeknek magyar játéka legyen! Hit, Haza, Haladás – ezek a jelszavai.

„Európába vittem magát”

Sajnos Pelikán (aki már úr) most sem érti az idők szavát, ahogy nem értette az ’50-es években sem. De mivel elhalmozzák ajándékokkal, figyelemmel és jelentős tartozással, így kénytelen-kelletlen, belemegy a játékba. Tehát a szocializmus után most a kapitalizmus akarja elvinni, Volga helyett Mercedes-szel.

„bolsevik Gestapo”

A történet leírva talán könnyen követhető, nézve viszont már jóval kevésbé. A Tanún azért nevetünk, mert tudjuk, mennyire igaz, amit bemutat, az abszurditásban az átlagember a humorba menekül („Tapsolj, kopasz, mert elvisznek!”), de közben a poénok mindegyike a valóságban gyökerezik („Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet.”). Utódjánál szintén megelevenedik a ’90-es évek legelejének Magyarországa, mégis, az egész csak egymás után következő, egymásba kuszálódó, a semmiből érkező és „a nagy büdös semmibe” tovaszálló cselekményszálak pókhálója. Egy darabig úgy tűnik, hogy Szipák koporsós biznisze lesz az, amin elindulunk majd, erről aztán lehetne tanúskodni, meg aztán mindenhová odaviszi a főhőst, ahol amaz elkövethet hasonló hibákat, mint annak idején – megzavarja a vezérét úszás közben, savanyú narancsot produkál, nem a szövegét mondja, stb. Viszont ez a szál nem vezet sehová, csak úgy megindul, aztán kap egy lezárást, ami aligha mondható kielégítőnek (vagy értelmesnek). Jó, hogy a milliomos gazember azért pályázik Pelikánra, mert az tényleg feddhetetlen és „mindegyik rendszer alatt ült”, de fele ekkora erőfeszítéssel megnyerhetett volna magának valaki mást is, aki értelmesebb, irányíthatóbb, jobban megfelel a céljainak.

megint1.jpg

A búgócsigás mellékszál teljesen háttérbe kerül a Szipák-szállal ellentétben és a pofa csak megjelenik a kocsmában, úgy beszél a főszereplővel, mintha 1000 éve ismerné, aztán ugyanott zárul le a sztorija, ahol a másik pénzemberé. Vagyis hosszú távon ennek sincs értelme – kivéve a kaszinóavatást, ahol végre megjelenik az egyik általam legjobban várt szereplő (alakítója Bicskey Károly). Azonban még ennél a kettőnél is erőltetettebb a harmadik mellékszál, amelyben Virág elvtárs fia, ifj. Virág Árpád (Szacsvay László) zaklatja Pelikán urat. Ez a rész valahogy Az ember melegségre vágyik Őze Lajos-os részletének még torzabb paródiája, ahol Szacsvay a legnagyobb átéléssel utánozza az eredeti Virágot – sajnos ekkor Őze Lajos igazi fia, a szintén színész Őze Áron túl fiatal volt, hogy eljátszhasson egy ’50-es években született embert. Ifjabb Virág azonban szó szerint eltűnik a süllyesztőben, miután Szipák őt bérli fel (?), hogy tegye el láb alól a polgármester-jelöltet, ezért az ő szála se vezet sehová. Itt a Szoborparkos részlet tetszett, ez ugyanis hazánk egyik méltatlanul alulértékelt múzeuma, ami sokkal több támogatást és látogatót érdemelne.

„Mi az a karvalytőke?”

Ha a sztori baromság, azon még mindig lehet segíteni például a nevettető jelenetekkel. Itt azonban több mint 20 percet kell várni az első poénra („Maga kínai?”), a továbbiakban pedig sokszor azért nem nevettem, mert rájöttem, mi lesz a csattanó („Én is tüzelek!”), vagy hogy megint jön egy utalás az előző részre. Ezek az utalások azonban, amint már említettem, túlságosan a néző arcába tolt, ormótlan valamik, amik közül csupán a legkisebbek izgalmasak, amiket talán egy picivel nehezebb észre venni („Dezső, Dezső…”). Legtöbbször viszont csinálnak egy komplett jelenetet, ami csak arra szolgál, hogy valamelyik szereplő elmondhassa a szállóigék egyikét, ha nem is teljesen pontosan (az úszómedence, Pelikán narancsot ad Hédikének, Pelikán a fa tetején ül, Pelikán besétál az építkezésre, stb.). Ezekkel a legnagyobb baj az, hogy semmit se tesznek hozzá a cselekményhez, ellenben a játékidőt bizony megnyújtják. Aranyos kis poén viszont a kutya neve, ami el is gondolkodtat, hiszen ez talán arra utal, hogy a nyugdíjas gátőr mégsem gyűlölte annyira a szocializmust, mint ahogy az megérdemelte volna.

Az eleve kevésbé izmos felütést követő, gyenge lábakon ácsorgó történetnek nem tesznek jót a burleszkbe illő, a fizikai valóságot totálisan meghazudtoló részek (a robbantás, a fekete zsákos utazás); valamint a nyilvánvaló hibák. Utóbbira példa, hogy a feleség kb. fél órára eltűnik, nincs sehol, csak akkor jelenik meg, ha már a cselekmény megkívánja; illetve Pelikán azt mondja Hédikének, hogy 1928-ban született; a koporsóra 1926-ot írnak; a betanult szövegben 1924-et mond. Persze mindet meg lehet magyarázni: Malvin visszamegy a saját házába, valamiért; a pénzemberek nem tudják biztosan Pelikán születési dátumát (vagy csak nem érdekli őket); neki pedig nyilván hazudnia kell, ezért mond másik évszámot. A Virág-szekvenciában, mikor Szacsvay utoljára van képernyőn, még bemondja, hogy „maga lesz a vád tanúja”, ekkor már legalább 1 órája ment a film, de mégis elkezdtem reménykedni. Végül lesz tanúskodás? Hát nem…

megint4.jpg

„Az igazság a részletekben van.”

Visszatérő motívum a feléledő halott: A nyitánynál a koporsóból kimászó balkáni később megjelenik a ravatalon; a már halottnak nyilvánított főhőst megpróbálják megölni, ám túléli ezt is, így végülis kétszeresen halott, mégis él. Az ételosztás ugyanígy megjelenik két alkalommal, mint az uralkodó osztály régi módszere, amivel szó szerint lekenyerezheti az alacsonyabb néprétegeket. Érdekes volt látni a semmiből énekelve felbukkanó Lakodalmas Lajost, aki most éppen a börtönben haldoklik; valamint azt a részletet, amit a Parlamentben vettek fel. Vajon ma beengednének oda egy stábot? Nehéz elmenni a nyilvánvaló EU-s utalás mellett, hiszen Szipák logója egy az egyben az Unió jelképe; ezen felül vannak nagyon észrevehető reklámok, a legjobban az Unicumot nyomják a képünkbe. Ezek után aligha meglepő módon a Zwack felfedezhető a vége-stáblistában a szponzorok között, ahogy az OTP és az Európa Tanács is. Utóbbihoz adalék, hogy hazánk fiai és lányai mellett németek meg olaszok dolgoztak ezen a filmen – vajon annak idején az Unióban mit gondoltak az őket jelképező Szipákról?

„Aki elmegy kurvának, ne sírjon, ha dugják! Ez a kapitalizmus.”

Színészi kihívás terén az idős Kállai Ferencnek (akinek most már fehér, de még mindig mű a fogsora) valószínűleg mindent bele kellett adnia, ugyanakkor karakterét megverik, megdobálják és valahogy emberként is lealacsonyítják. Jó lenne tudni, hogy vajon csak a pénzért vállalta, vagy neki ez az egész tényleg tetszett? A férfi színészek közül még meg kell említeni a pici, de fontos visszatérő szerepben lévő Bodrogi Gyulát (Szalai, a színész, aki minden szerepére felkészíti Pelikánt), Galkó Balázst (Marci, az oroszvári amatőr együttes kellemes hangú énekese), Benkő Gyulát (Gyula gróf, aki együtt ült a főszereplővel, de nem az előző részben) és Both Bélát, aki ezúttal Gyásztábornok Úrként tér vissza (hogy mi az a gyásztábornok, azt már gyerekként se értettem). A gyengébbik nemet a szépséges Fehér Anna (Hédike, Alma a Szomszédokból) és Lázár Kati (Malvin, Pelikán felesége) képviseli. Valahol elvileg láthatjuk világhírű kaszkadőrünket, Piroch Gábort; a Szomszédok-kapcsolat pedig nem ér véget Fehér Annával, ugyanis fényképészként felbukkan Kaszás „Receptklubos” Géza; a gyászházat pedig az a fickó védi, aki anno hasba vágta egy kocsmai verekedés során Mágenheim doktort, később pedig drogot sóz Ferire (sajnos nem tudom, mi a neve, de remek szinkronszínész). Bár látni nem látjuk, de hallhatjuk Vukán György zenéjét, ő szerezte az említett sorozat kísérő-dallamait is.

megint5.jpg

„Mert búgócsiga is kell a magyarnak és koporsó is!”

Az egyik író meg a rendező ugyanaz a Bacsó Péter, aki az eredeti Tanút csinálta, a másik író viszont Fábry Sándor, akinek a nevére rá kellett kattintanom a port.hun, hogy rájöjjek, kicsoda. Igen, ez az a Fábry Sándor, aki még ma, a hatodik X-én túl is vezeti a valószínűleg szinte egyetlen nézővel sem bíró showját a közszolgálati tévén. Egyébként nincsen problémám vele, bár az biztos, hogy kb. 20 éven át mondta ugyanazt a hihetetlenül elnyújtott, vietnámi balzsamos monológját és már régen vissza kellett volna vonulnia, mert egyszerűen unalmas; de korábban még tényleg tudott szórakoztató, vicces lenni. Azonban biztos vagyok benne, hogy ami rossz a Megint tanúban, azt neki köszönhetjük.

Pár kiegészítés a netről, kezdetnek port.hu, részlet a cikkből, amiben bemutatnak 5 kevésbé ismert, de nagyon rossz magyar filmet: „(…) az ősbűn, mely zöld utat adott a kulturális hullarablásnak [itt az indokolatlan folytatásokra utalnak], már 1995-ben megfogant. Ha van valami, ami korábban csak legrosszabb rémálmainkban tárult elénk, az Pelikán József egy Unicum-reklámban, amint félmeztelen csajok rángatják le róla a gumicsizmát. Bacsó Péter (és Fábry Sándor társ-forgatókönyvíró) ilyen és ehhez hasonló avantgárd agyrémekkel próbálták karikírozni a rendszerváltást követő éveket, és bizarr törekvésük bizonyos értelemben célt is ért. A Megint tanú után biztosak voltunk benne: inkább lennénk petróleummal lelocsolt fél disznó az 50-esekben, ha a 90-es évek filmgyártása ebbe az irányba tart.” Pár mondat a port.hu fórumról = efes nevű felhasználó írja: „hát most nézem másodszor. elõször anno a filmszemlén nagyon nem tetszett, otthagytam a közepén. most nézem, nézem, értem én, de miért nem röhögök?????” Sajnos a poénok jelentős része tényleg nem működik.

Sztrogacsev véleményéből: „A fennálló új rendszerrel szembeni kritika most is megnyilvánul, de korántsem olyan átütõ erejû. (…) Én nem tudtam hova tenni a régi szállóigékre való sok utalást, valahogy izzadság szagú volt (mondjuk ez az egész filmre igaz). Nagyon próbáltak a régi filmbõl építkezni, mind forgatókönyvileg, mind poénokban, mind szereplõkben. Ez egyrészt érthetõ, de másfelõl önkéntelenül is összehasonlításra ösztönöz, amiben a "Megint Tanú" óhatatlanul alul marad. (…) jellemzõ az új nemzedék elvakult, kötelezõnek érzett ítélete a múlt felett: lásd Virág fia gyûlöli apját. (…) Az új rendszer kritikája nyilvánul meg a parlamenti jeleneten is: kong az ürességtõl, egy képviselõ teljes átéléssel ecseteli Pelikán jelentéktelen ügyét, ami senkit nem érdekel. (…) Értem a koncepciót mögötte, de valahogy nem sikerült.” CsengoZoli írja: „Egyébként a dolog pikantériája,hogy a filmben felvázolt üzletek,gyakorlatilag egészpontosan megjósolták elõre a Bajnai féle libaüzletelést és a Sukorói kaszinóbiznict :)” Meg még másokat is, lásd feljebb.

tesz-vesz elemzéséből: (…) jelzem a Tanú c. filmet a magyar kultúra részének tartom, hiába kádárék gúnyolódtak benne a rákosi rendszeren. (…) a tanú elsõ részében nem véletlenül nem szólaltak meg a keretlegények a fekete autóval, mert nem igazi színészek voltak, ilyenek megszólalása csak ront a film minõségén, a 2. részben már nem volt ilyen önkritikája az alkotóknak. de az se árt, ha a maffiozó maffiónak néz ki, szemre. vagy mi ez, blues brothers?” A Blues Brothers nekem is eszembe jutott, már csak az említettek testalkata miatt is. Matthias meglátásaiból: „Nem akarom összehasonlítani az első résszel, ez önállóan önmagában nem állja meg a helyét. (…) Értem én, hogy ez a rendszerváltás utáni újgazdag réteget akarta volna kifigurázni, de nem hiteles, mivel ilyenek nem történtek sehol, senkivel, az emberek nem viselkedtek így, a vállalkozók se, akik nagy befektetéseket remélve próbáltak meggazdagodni. És mivel ilyen és hasonló dolgok miatt nem hiteles, nem is jön át amit esetlegesen szerettek volna mondani vagy mutatni vele.” Korábban még nem emeltem ki valaki más gondolatát, de ez itt most nagyon igaz. Végezetül az imdbn található egyetlen véleményből, magyarra fordítva = thatmaninblack klaviatúrájáról: „A főszereplő színész nagyon megöregedett, ettől a film kicsit szomorúbb, mint amilyennek lennie kéne. A figurája viszont még mindig ugyanaz, egy zavarodott kisember, aki képtelen megérteni az őt körülvevő politika értelmetlenségét.”

Az egyetlen érdekesség, amit találtam annyi, hogy a történet elvileg már 1992-ben könyvként létezett. A magyar nyelvű wikipédia szerint Pelikán nem születhetett 1928-ban, mert Kállai Ferenc 44 éves volt az első rész forgatásának idején, holott ebben az esetben mindössze a húszas éveiben kellett volna járnia, ám akkor pedig nem lehetett volna felnőtt lánya. Viszont akkor meg itt kellene jóval idősebbnek lennie, tehát ez sehogy se klappol. Ehhez hozzájön, hogy ha Malvin ugyanaz a feleség, akit az előző részben említ (erre nem emlékeztem), akkor neki is több mint 30 évvel korábban kellett lelépnie, mert Pelikán már az ’50-es években megemlíti, hogy az asszony ott hagyta.

„Ezt is elcsesztük, Pelikán!”

Cikkem tárgyára a koronát az értelmetlen befejezés teszi fel: A főhős, akire mindkét oldal igen sok pénzt áldozott, majd halottnak nyilvánították, el is temették, az áradó Dunában áll a zenekarával és boldogan klarinétozik, miközben Hédike a háromkerekű biciklin ülve csodálja. Vagyis semminek nincsen semmiféle következménye. A mondanivaló az, amit édesanyám nagyon találóan foglalt össze: ’A dolgok ugyanúgy maradnak, csak mások a szereplők.’ Viszont sem a megvalósítás, sem a forgatókönyv nem segít azon, hogy ez a szituáció hitelessé váljon, pláne akkor, ha úgy nézzük, hogy mi magunk is éltünk abban a korszakban.

Summa summarum ez egy fölösleges, erőltetett és az eredetihez méltatlan folytatás, aminek két órás játékideje alatt nagyon kevés olyasmi akad, mely miatt érdemes lenne megnézni. Mindezt nagyon jól tükrözi a hazai és nemzetközi pontszáma:

port.hu: 5.5 (Az eredeti: 9.6)

imdb: 4.6 (Az eredeti: 8.6 [Az eredeti 0.1-et csökkent 1 év alatt.])

Szerintem: 2/5 (Both Béla, Bicskey Károly, Fehér Anna és a maroknyi tényleg jó poén miatt.)

1 komment

Címkék: magyar szatíra


2023.06.15. 17:02 Tévésámán

A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 2016)

 ece2510280e0f6df43c86be3fafead8c.jpg

Majdnem egy év után végre megvalósult a hármas elemzésem terve: A volt kollégámtól kapott eredeti dvd-s A hét szamuráj után megtekintettem a nagy klasszikus A hét mesterlövészt, mely a szamurájokon alapul, végezetül pedig sort kerítettem a western-változat legújabb kori feldolgozására. Ezt a mozit anno azért nem néztem meg, mert a western-műfaj kevésbé érdekel, plusz akkoriban még a korábbi verzióját se láttam és valamiért azt hittem, hogy Quentin Tarantino rendezte, akit sose kedveltem. Nos, így, hogy csak annyit tudtam róla, amennyit, sokkal érdekesebb volt, mint amire számítottam. Vajon milyen lehet egy újrafeldolgozás újrafeldolgozása? Lehet-e még benne az 1954-es japán eredetire utaló nyomokat találni? Pattanjunk nyeregbe, járjunk utána!

1879-ben egy vadnyugati kisvárost rettegésben tart a helyi aranybányát üzemeltető rabló-báró (Peter Sarsgaard), aki azzal fenyegeti meg a lakókat, hogy el kell tűnniük, ha kedves az életük. Miután egy vakmerő fiatal férfi megpróbál fellépni ellene, embereivel lelövöldöznek párat a helyiekből, majd három hetet adnak nekik az eltakarodásra. A bátor ellenszegülő hirtelen özveggyé vált felesége (Haley Bennett) másodmagával elindul a közeli nagyvárosba, segítséget kérni, itt szemtanúi lesznek egy látványos leszámolásnak, amit a szövetségi tiszt Sam (Denzel Washington) hajt végre. A fekete ruhás feketét némi könyörgés árán ráveszik, hogy segítsen, ő pedig összeszed néhány kemény legényt, hogy együtt megkíséreljék megvédeni a városkát. A toborzó út során az egymással se túl rokonszenvesen bánó fegyveresek csapattá kovácsolódnak, aztán felkészítik a lakosságot az ostromra. Talán mind odavesznek, talán nem, de a föld sorsa mindenképpen el fog dőlni…

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_072.jpg

Valljuk be, egy újra ritkán tud jó lenni, mindössze két célból készülhet el: Az első a kaszálás, a második a tudatlan tömegek szórakoztatása, valamilyen korántsem új ötlettel. Ezúttal szerintem inkább a második eset forog fenn… Bevallom, magamban már előre azt vártam, hogy cikkem tárgya pocsék lesz, ezért elég sokáig sorban jöttek számomra a kellemes csalódások – egy darabig. Aztán történt valami, ami megváltoztatta a véleményemet, de ne rohanjunk ennyire előre!

Eme 2 óra 12 perces mű érdekes, viszont nagyon fura tömegjelenettel indít, ahol nincsenek igazán kiemelkedő alakok, mindenki egyszerre beszél vagy kiabál, robbanások történnek, a néző meg csak néz. A templomi gyűlésnél jött az első kellemes meglepetés, a gyönyörű Haley Bennett, neki örültem, illetve a helyieket elnézve arra jutottam, itt mindenki fehér. Vajon megvalósulhat, amit az előző résznél kérdeztem, hogy ezúttal a fehéreket fogják nem fehérek zaklatni? Nos, a főgonosz belépője után ez nyilvánvalóan másként lett, viszont a banditák egyike indián. Idáig azonban semmiféle hasonlatosság nincsen a korábbi két mozival.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_277.jpg

„Ez az ország a demokráciára épül, a kapitalizmusra Istennel, tehát nem csak a kapitalizmus fejlődésének, hanem Istennek is az útjában álltok!” – jelenti ki a bandavezér, aki Eli Wallach-ként is a vallásról beszélt, de míg ott ellene szólalt fel, addig itt felhasználja. Utána viszont eléggé megverik a papot és felgyújtják a templomot, szerintem ez kevésbé a vallás ellen szól, inkább a közösség legfontosabb gyűléstermének elpusztításával a városka összetartását próbálják felmorzsolni (legalábbis jó erre gondolni). A templom előtti gyilkosságok elég mellbe vágóak, itt jön a balta-a-hátba, mint a ’60-as változat végső csatájában, sőt, megölnek egy nőt is. 1960-ból inkább 1954 felé kacsintgatunk, nyoma sincs a komolytalan hangulatnak, ami belengi az előzőt, itt sokkal durvább a helyzet, nem csak kirabolják őket, hanem el akarják venni az életterüket.

(Pici kitérő: Amikor Denzel belovagol a nagyobb városba, akkor egy pár pillanatra látható egy halott egy nyitott koporsóban, odatámasztva valamelyik ház fala elé, a nyakában tábla: TOLVAJ, nagy, feltűnő betűkkel. Ilyet miért nem lehet csinálni manapság? Ma már semminek nincs elrettentő ereje.)

Szóval jön az új vezér, aki ezúttal fekete, újból talpig feketében, mint annak idején Yul Brynner, ráadásul hasonlóan feltűnő pisztolya van és néha érthetetlenül beszél. A méretes bajuszról azt gondoltam, talán utalás a japán Kambei-re, ám a kutatásaim kimutatták, sajnos ebben tévedtem. A négerekkel szembeni rasszizmus uralja a kocsmai jelenetet, unalmas klisé, viszont mindenki jól játszik, szóval elsiklottam felette. Ugyanitt jelenik meg a második lövész, aki most Chris Pratt és ahogy anno Steve McQueen, szintén irtó nyugodt, de ő most nem vesz részt a tényleges akcióban. Sam kisétál a bárból, ekkor jön a következő újítás: Emberünk szövetségi ügynök, aki szökött bűnözőket üldöz. Érdekes ötlet, csakhogy ez is klisé, ugyanígy fekete ügynök van a Totál káoszban, a Vadiúj Vadnyugatban és még talán ide lehet sorolni a Serenity névtelen kardos emberét is. Viszont azt mondom, ezzel sincs baj, később kifejezetten kapóra jön Sam munkája.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_231.jpg

„Nem tud engem megfizetni.” – Mintha megint a japán elsőre utalnának. „Ez mindenünk, amink van” – „Sokat ajánlottak már a munkámért, de még sosem ajánlottak fel mindent.” Ez pedig szó szerint jött 1960-ból. Új különbség, hogy a megvédendők küldöttsége most még kevesebb főből áll, mint korábban: ’54-ben legalább négyen voltak, 6 évvel később hárman, 2016-ban már csak ketten, egy nő és egy pali. A pali nem túl meggyőző, inkább csak kísérő, helyette a nő dumál, ő győzi meg Samet is. „Egy nőt küldeni, hogy fegyvereseket gyűjtsön, nem valami lovagias.” – jegyzi meg később Pratt alakja. Ha már nála tartunk, az ő figuráját Faraday-nek nevezik (ezúttal megértettem, kinek mi a neve), hatásos belépőjében kártyatrükkel cselezi ki a túlerőben lévő ellenlábasait. Viszont ennél a résznél két dolog feltűnő, az első a figura viselkedése, ami nekem egyértelműen azt sugalmazta, hogy Pratt ki akart törni a jófiú skatulyájából (A Galaxis Őrzői, A Lego-kaland); a második meg egy szimpla kérdés: Hol volt az a pisztoly, amivel megvédi magát? Ha ott, ahová visszateszi, akkor azt a mögötte menő két gazembernek látnia kellett volna, nem?

Megvan kettő a hétből, közben a szép vöröske kikészíti a térképet a városról, amit meg se kell rajzolni, jöhet az első taktikai értékelés. Ekkor elhangzik, hogy „kevesebb mint 3 hét múlva jön vissza”, így ellentétben a 63 évvel ezelőtti felmenőnél, most létezik időkorlát, ami jelentőséggel bír. A 29. percben a csapat kettéválik, a nő a vezérrel megy, az alkoholt igencsak kedvelő borostás szőke pedig marad a kisvárosi fickóval. Megbeszélik, hol és mikor találkoznak, ez utal az 1960-as elődre, a külön utakon zajló beszervezési akció pedig az ’54-es japánra. Megismerjük a harmadikat a hétből (Manuel Garcia-Rulfo), ő Vasquez, a körözött bűnöző, akit – kiváló ötlet – Sam azzal vesz fel, hogy megígéri, leszáll róla. Ez a koma itt még igencsak ellenszenves, később ebből semmi se marad meg. Feltűnt az akcentusa, csak később derül ki, mexikói, mint anno Chico és Bernardo. A legújabb tag felvételénél láthatjuk, hogy a nőnél is van stukker, de a mexikói honnan tudja ezt?

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_237.jpg

Jön a negyedik, aki egészen véletlenül párost alkot az ötödikkel. Megismétlődik a konzervdobozos párbaj, a helyi Brittet Billy-nek hívják és ázsiai (Byung-hun Lee), társa pedig egy legendás mesterlövész a függetlenségi háborúból, a beszédes nevű Goodnight (Ethan Hawke). A vezér újfent ismeri az egyik társát korábbról, mivel kiderül, hogy Sam és Goodnight együtt harcoltak az említett háborúban, de a nagy fordulat az, hogy egymás ellen, azonban korántsem ellenségesek egymással. Itt meg kell említenem, hogy Hawke és Washington alakjainak közös múltja, egymáshoz tartozása remekül ábrázolt, hiteles, őszinte, nem csak kettő odavetett mondatból áll, mint Chris és Harry vagy Chris és Lee kapcsolata 1960-ból. Na, de térjünk vissza a párbajhoz, ahol rugós kés vagy kard helyett ezúttal tűhegyes hajtű a gyilkos fegyver, aztán meghallgathatjuk, hogy szegény koreainak (így már nem hihető) ugyanúgy szembe kellett néznie a rasszizmussal. A korábbi változatban az elején a halottaskocsinál megjelent ez a kérdés, ám később nem feszegették tovább, most az első háromnegyed órában kétszer is szóba kerül. Ennek oka majd később világos lesz, ha megnézzük, ki a rendező… Van immár öt mesterlövészünk, akik a nővel meg a kísérőjével együtt mennek a hegyek felé, megtalálni a hatodikat, a híres skalpvadász Jack Horne-t (a számomra felismerhetetlen Vincent D’Onofrio). Megjelenik a visszautasítás, miként korábban Kyuzo, majd később Lee, most Horne se akar csatlakozni – de persze mindannyian meggondolják magukat. Ezúttal a favágás kimarad, ám balta most is van.

„Ne nevezd az aligátort nagyszájúnak, amíg át nem érsz a folyón!”

Az indiánok földjén eltöltött éjszakán azon morfondíroztam, hogy vajon a nőt kísérő Teddy (Luke Grimes) lesz-e a fiatal hetedik? Faraday leteszteli, most taps helyett egy kártyalapot kell elvenni tőle, nekem ez a teszt jobban tetszett, ám csalódnom kellett, a hetedik valaki más… Mégpedig egy indián (Martin Sensmeier, akinek ugyanúgy német hangzású neve van, mint Horst Buchholz-nak 1960-ból), az ő csatlakozásakor nevettem először egy jóízűt, mikor Sam beleharap a nyers húsba, azt a pofát látni kell:D Ekkorra a mai kor majdnem minden követelményének megfelel a The Magnificent Seven, hiszen van néger, nő, ázsiai, mexikói, egy ideillő őslakos – mindössze homokosok nincsenek, szerencsére ezúttal őket teljesen mellőzték… Az indiánt meg a veteránt kivéve mindannyiuknak van egy személyes próbatételük, aminek meg kell felelni, mielőtt csatlakoznának (Horne-nak például a puskáját kell visszaszereznie két tolvajtól); később meg érezhető közöttük némi széthúzás. Ez ismét jó ötlet volt, mert a közvetlen elődben semmi ilyesmi nincs, a gond mindössze annyi, hogy a konfliktusok maguktól eltűnnek (amint már mondtam, a mexikói úriemberré válik, a két egykori hadtéri ellenfélben fel se merül a korábbi ellentét, a skalpvadász meg az indián simán megférnek egymással – az imdb szerint ez a kölcsönös tisztelet miatt van). Ismét megelevenedik a veterán harctéri használhatatlansága, csak sokkal jobban, ez a leghosszabban kifejtett személyes tragédia, amit Hawke első rangúan ad elő.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_218.jpg

„Valószínűleg mind meghalunk.”

Kis összehasonlítás az 1960-as és a 2016-os hét között: Sam = Chris, Goodnight = Harry Luck és Lee, Faraday = Vin/Kikuchiyo, Billy = Kyuzo/Britt, Horne is Kikuchiyo, az indián meg a mexikói senkire se hasonlít igazán. Közben képregény-karakterek alakítóinak nagy találkozását is láthatjuk, hiszen Chris Pratt Star-Lord, Byung-hun Lee Viharárny, Peter Sarsgaard Hector Hammond, Vincent D’Onofrio Edgar, az elején hamar lepuffantott férj pedig Matt Bomer, vagyis Negative Man (Doom Patrol). A legtöbben közülük koszosak, bár se az indián, se a néger nem igazán, a háttéralakok közt kitűnő vadnyugati pofázmányokkal lehet találkozni, a hétből viszont igazán talán csak Hawke és D’Onofrio illenek ide. A port.hu fóruma szerint mindenkinek villog a fogsora, kivéve Ethan Hawke-ot, de nekem ez fel se tűnt.

Újdonság a sheriff (Dane Rhodes) jelenléte, ugyanis korábban mindkét esetben falu volt, ezúttal város van, ahová kell rendfenntartó, de – még egy fordulat – a sheriff is a rosszfiúnak dolgozik. Ez talán megjeleníti a hősök konfliktusát a falusiakkal, bár kérdéses, hogy a gazember fizetett fegyveresei mennyire tartoznak a lakosság közé; illetve egy sokkal hitelesebb első csatának is lehetőséget teremt. 1954-ben Kikuchiyo gondatlansága miatt a banditák felderítői észreveszik a hetet, 1960-ban a teljes ellenséges csapat belovagol a városba és itt a hét önszántából fedi fel magát, most kb. ugyanez történik, de itt a gonosznak csupán szövetségesei vannak jelen. Jön tehát az első csata, ahol folyik a vér rendesen, tényleg érezhető, hogy mindenki mesterlövész, bár az indián íjjal lő, Horne és Billy pedig inkább közelharci fegyvereket használnak (balta – kés, mindkettő akár dobva is); Goodnight meg képtelen elsütni a puskáját. Az a részlet igazán tetszett, Hawke és Pratt remekül alakítanak; utólag viszont semmi értelme az egésznek, mert az egy elmenekülő lovason túl az egyik ház alatt bujkáló sheriffet is elengedik, vagyis két külön hírmondó megy a bandavezér felé… Érdekes megfigyelni a pár másodperces enyhe lassítást Sam egyik lövésénél, ez biztosan A hét szamurájra utal; aztán lehet gondolkodni, hogy Billy vajon hazudik-e, mikor azt mondja, a puska csütörtököt mondott. Az első csata után a lövészek számolják, ki mennyivel végzett (erre majd még visszatérünk), Sam aztán kijelenti, hogy most már csak egy hetük maradt (3 nap, amíg a hírvivő odaér a bandavezérhez, egy nap, amíg összeszedi az embereit, három nap, mire visszaérnek ide).

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_233.jpg

„A hírnév egy szarkofág.”

Amikor a halottakat elszállítják, a temetkezési vállalkozó halkan azt mondja az egyik kocsi vezetőjének: „vigyétek őket a Csizmadombra” vagyis Boot Hillre, így hívták a temetőt 1960-ban is. Kezdődik a kemény kiképzés, a férfiak lőni tanulnak puskákkal, van, aki reménytelenül elbukik, aztán Faraday és Goodnight összetűzésbe kerülnek, mert előbbi sejti, hogy utóbbi valamiért nem mer lőni. Ez is egy kitűnő jelenet, tulajdonképpen kijelenthető, hogy Ethan Hawke brillírozik, ha rajta van a reflektorfény. Míg elődjénél, Lee-nél csupán egyszer van, hogy mások előtt számot kell adnia magáról és akkor is csak a rémálmai miatt, Goodnightnak háromszor kell szembe szállnia önmagával tanúk előtt. A városkában a nők most nem bújnak el a hetek elől úgy, mint a korábbi két inkarnáció esetében; a lakosság menedéket keres az első csatánál, de amikor előjönnek, nincs meg a hamis riadó, sem „Kikuchiyo” számon kérő beszéde; valamint hiányzik a bölcs öreg is.

Utóbbit a Wikipedia szerint a pap (Mark Ashworth) helyettesíti, ennek kapcsán visszatérhetünk a valláshoz! A prédikátor megverése, majd a templom felgyújtása után az erődítések idején valamennyire rendbe teszik a kiégett Isten házát, a helyére kerül a harang, a szertartást viszont furcsa módon az egyébként már szegényesen, de berendezett imaházon kívül tartják meg. A nagy ostrom előtt a lakosság közösen imádkozik; utánuk Sam is meglátogatja a templomot; a harc napjának reggelén Horne imával indítja a napot, sőt, csata közben is a szent szavakat mondja. Furcsa módon a mexikói parasztoknál szóba se került a vallásosság.

Visszatérve az erődítéshez: A hét együtt járja be a várost, többen dobnak be ötleteket, mit és hogyan lehetne csinálni, az is egy remek részlet. Jön a lezuhanós vicc, amit korrigáltak, Pratt ezúttal már csak öt emeletet mond. A címszereplők közül, ahogy korábban, ezúttal is akad kettő, akik háttérbe szorulnak, az első a mexikói, akinek a jelenléte kimerül annyiban, hogy néha csipkelődik kicsit Faraday-jel (viszont neki jut a talán legjobb szóbeli poén, egy disznó vicc 1 óra 25-nél); a másik az indián, aki felderítőként járja a környéket, szóval alig van ott, meg mivel csak Sam érti, amit mond, ezért másokkal szóba se áll (kivéve, mikor a Tolvajtempóból átemelt poén megkívánja). Itt jön az, hogy a városiaktól semmiféle ellenszenves reakció nincsen a hetek irányába: Se a lenézett feketét, se a korábban félelmetes indiánt, se az alávalónak tartott ázsiait nem szidják, még a hátuk mögött se. Ha megtennék, az hitelesebb lenne, viszont egyben tovább rontaná a színvonalat, mert a rasszizmus-kártyát már kétszer előhúzták. A város megerősítése közben marad idő rajtaütni (a banditák tábora helyett) az aranybányán, ahol távolról leszednek minden őrt, kiszabadítják a munkásokat és elhozzák a dinamitot, aminek fontos szerepe lesz.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_094.jpg

(Kis közjáték: A városba bevonuló bányászok egyike félkarú, ez nagyon tetszett, mert hitelesebbé teszi őket, mivel robbantással bányásznak. Köztük felbukkan pár néger munkás, a városban viszont csak a gyerekek közt akad fekete. Tetszett, hogy van, aki szivarozik, van, aki cigarettát szív, isznak is, rendesen. Külön kiemelést érdemel a kétszer visszatérő vizuális megoldás, a régi típusú, homályos üvegablakon át rögzített képsorok, ezek még jobban erősítették a hangulatot.)

A bányából szerzett eszközöket használják a védművekhez (legalábbis szerintem), a csapdák elkészítésében Faraday, Horne és Vasquez láthatóan részt vállal. Egyébként a bánya is újdonság, mert a korábbi két esetben semmiféle extra kincs nincsen, ezúttal van, de mindenki úgy csinál, mintha nem lenne – persze lehetséges, hogy egyelőre semmit se találtak odalent. A nő, aki amellett, hogy gyönyörű, tökösebb, mint a városi férfiak, még mesterlövész is – és persze jól megmondja a magáét mindenkinek. Elég kevés olyan színésznő van, mint Bennett, akitől mindez nem zavart – egy darabig, erre majd visszatérünk. Amikor minden kész, Goodnightnak inába száll a bátorsága, Sam hiába próbál a lelkére hatni, lelép, ahogy a karakterét félig-meddig inspiráló Harry is ott hagyja a csapatot a visszatérés előtt. Nagy igyekezetében úgy próbálja meg elkerülni a feltűnést, hogy a város egyetlen utcájának legközepén megy végig a lovával, pontosan amellett a ház mellett, ami előtt a társai üldögélnek (kivéve a bent iszogató Billy-t), majd pontosan a közös imádságon résztvevők háta mögött kb. 5 méterrel megy el. Mondanom se kell, a ló patkói hangosan kopognak…

„Ha Isten nem akarta volna, hogy megnyírják őket, nem teremti őket bárányoknak.”

Végül megkezdődik a nagy csata… Miért és kik harcolnak? Ott van tehát a bánya, ami talán csak értéktelen kövezetet tud kitermelni, a bosszúra éhes városlakók, a hét mesterlövész és valahány ellenfél. Kurosawánál világos volt, hogy 40-en jönnek, de összesen ennyien vannak, vagyis minden megölt rabló maradandó károsodás a bandának. Sturges-nél elvileg szintén ennyien vannak, nála viszont inkább a vezért kell megölni, mindenki más csak bónusz. Itt azonban végtelen mennyiségű ellenfél van… Amikor egymást próbálják túllicitálni az első csata után, akkor Faraday, Billy és Vasquez 7, 6, 6 gyilkolásról számol be, ez 20. A főgonosz később azt mondja, 22 emberét ölték meg, ezt követően megbízza az egyik beosztottját, hogy toborozzon „egy sereget”, a létszám viszont nincs megkötve. Amint megláttam az érkező támadókat, tudtam, hogy bőven többen vannak 40-nél, bevallom, elkezdtem számolgatni, ám szerencsémre az imdbn most is akadt egy kolléga, aki megelőzött. Ő azt írja, 70-en vannak, akik a rohamban részt vesznek, aztán még jön „a kocsi” meg a kísérete, szóval a két csatában minimum 100 bandita leli halálát. A falusiak is hullanak, mint a legyek, aztán… De menjünk sorrendben!

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_229.jpg

A védekezők háborús taktikákat alkalmaznak, ami az előző változatban aligha érezhető. Ott csak simán lövöldözött mindenki, itt homokzsákokkal megerősített erkélyekről, ugyanígy védelmezhetőbbé tett templomtoronyból, elrejtett lövészárkokból meg sátrakból nyitnak tüzet az ellenfelekre. A sátrak nagyon feltűnőek, a rablók mégis bevágtatnak közéjük… A dinamitos nyitány nagyszerű ötlet, ám annyira sok ellenfél van, hogy hosszú távon semmit sem jelent. Az árkoknál azt hittem, ezek amolyan klasszikus veremcsapdák lesznek, de tévedtem, ez pedig remek húzás, bár talán kissé túl modern – a valódi lövészárkos harcokra az I. VH-ig várni kellett. Tetszett, hogy megmutatták, hová bújtatják el a gyerekeket, ez még több hitelességet ad. Ám aztán az eddig szinte tökéletes film az utolsó fél órájában megbicsaklik, aztán gyorsan tönkremegy

Szpojlerek itt

Az egész ott indul, hogy mindkét oldalon van egy-egy prominens indián harcos. A jóknál ő a hetedik, ám nem adnak neki nevet úgy, mint a korábbi filmekben. Csak íjjal lő, aztán mikor az kifogy, pisztolyt ránt, viszont ezt egyszer sem láthatjuk, ahogy használja (vagy én nem vettem észre). A másik koma (Jonathan Joss) szintén íjat használ, és a roham kezdetén valahol ott lovagol a többiekkel, ám csodával határos módon átjut a robbanásokon meg a lövéseken, sértetlenül. Ugyanígy az ellenfélnél szolgáló törzs-társát meg a nőt is elkerülik a golyók, pedig mindkettő igen feltűnő célpont a különböző okokból vörös feje miatt. A jó indián egyenesen egy tetőn áll, senki más nincs azon a részen, szóval messziről ki lehetne szúrni, pláne miután a valóságban teljesen használhatatlan lángoló nyilakat lő ki… Vajon ez a két őslakos miért harcol egymás ellen, a fehér ember háborújában? A hetedikről csak annyit tudunk meg, hogy „más úton jár”, a rosszról még ennyit se. Utóbbi nyilván pénzért cselekszik, de valahogy ez annyira irreális.

A két közelharci specialista (Billy és Horne) még ebben a pokoli ostromban is nekiállnak közelharcba bocsátkozni – de nem a taktika miatt, hanem mert ezt tudják, ez a jellemző vonásuk. Jön az első halál: Horne-nal a rossz indián végez, négy nyilat lő bele, mire az öreg kidől. Drámai, de kevésbé realista jelenet, pláne, hogy még beszélni is képes közben. Ez a halál legalább annyira hatásvadász, mint az indiánok néhány másodperces párbaja, majd Goodnight nagy visszatérése – utóbbi viszont helyén való, hiszen Harry ugyanígy lovagol bele a végső ütközetbe 1960-ban.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_317.jpg

A második és harmadik halált a három puskát felváltó egy géppuska okozza. Ez a szerkezet nevetségesen messzire lő el, a gonosz pedig nyugisan kivégezteti a saját embereit is, mert ő gonosz. xzsoltzsoltx nevű felhasználó írja a port.hun: „Ja és miután beküldi a darálóba az embereit a fõgonosz, utána jut eszébe, hogy hohooo neki van ám gépágyúja is, amivel mindenkit le lehet kaszálni egy kilóméterrõl. Akkor miért nem ezzel kezdte a fogyatékos? Amikor meg már senki nem mozdul látszólag, begyalogol szétnézni, de minek?” Szóval a nagy visszatérő Goodnight és a végsőkig lojális Billy együtt tartják a frontot a toronyban, mikor megszólal a géppuska, amely mindkettőt elég durva módon szétlyuggatja. Idáig azt mondom, hogy oké, Horne halálát meg lehetett volna oldani egyetlen fejbe lőtt nyílvesszővel (a rossz indián tud célozni, ezt bebizonyítja a negyedik nyíllal), ellenben a toronybeli halálok igen jók lettek, de ami ezután jön…

Ahogy a korábbi két filmnél, itt is ki kell iktatni a puskát. Az imdb Hibák-részlege szerint feltűnő, hogy ennek az úgynevezett Gatling-puskának a lövései a valóságban szétterülnek a cső mozgatása közben, de nem itt, mert ezúttal minden lyuk szinte mértani pontossággal van egymás mellett. Ezen kívül eme hatalmas kapacitású fegyver korántsem hordott olyan messze, mint a vadnyugati ismétlőpuskák. Magyarul ilyen pusztítást nem tudott volna csinálni igazából, pláne nem ekkora távolságról! Tehát a két fickó a toronyból simán ki tudná lőni a kezelőit, csakhogy a negyedik halottnak kellett egy óriási hőstett még a végére, ezért a Winchesterek most nem érik el a Gatlinget.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_328.jpg

Abban a valóságban, ahol két társát éppen szitává lőtték, a harmadikkal pedig négy nyíl végez, a nagymenő Faraday – már egy kis ólommal a hasában – lóra pattan és vágtázni kezd a golyószóró felé. Mögötte legalább öt lovas üldözi. Szemből lő a sorozatvető, mögötte lőnek öten és ahogy a ’80-as, ’90-es évek akciófilmjeiben, egyetlen lövedék se találja el. Billy és Goodnight pedig haláluk előtt még gyorsan leszedik az üldözőit. Aztán Faraday kap még egy lövést a Gatling egyik őrzőjétől, lebukik a lováról és valamiért hirtelen ott van kb. 4 méterre az ágyútól. Még egyszer belelőnek, tehát 3 (vagy 4) törzslövést kapott, az egyik tutira a tüdejét érte, előre bukik… És megint felkel. Ezt még Jason Voorhees is megirigyelhetné! Emberünk azonban annyira király, hogy elpatkolás előtt még rá akar gyújtani egy utolsó cigire, ám képtelen meggyújtani a gyufáját. A lovagias gépágyú-parancsnok viszont ad neki tüzet, mire Faraday valahonnan előkap egy dinamitot, meggyújtja és mindannyian felrobbannak. Valószínűleg onnan veszi elő, ahonnan a pisztolyt a kezdetekkor – a háta mögül, az úgynevezett hammerspace-ből (ez a rajzfilm-figurák sajátossága, akiknek a semmiből jelennek meg tárgyak a kezeikben, amiket a klasszikus formula szerint mindig a hátuk mögül húznak elő).

Mondjuk, hogy van 200 halott, a városra csönd telepszik és ahogy xzsoltzsoltx említette, a gonosz még belovagol két testőrével a városba. Itt jön egy Bud Spencer-Terence Hill-filmeket idéző, ott vicces, itt viszont nevetséges jelenet, hogy a két pali beront egy házba, nagyon gyorsan leadott lövések hangja hallatszik, az egyik kijön, majd összeesik, a másikat pedig a zárt ablakon át kirakják. Még csak nem is esik ki, hanem csak félig kilóg. Ki szórakozna ezzel a baromsággal?

Csak itt tűnt fel, hogy Sam fegyverviselési módja direkt hátrányos: a pisztoly markolata kifelé néz, így mikor kihúzza, akkor meg kell pörgetnie, hogy lőni tudjon vele. Csak azért van, hogy felvághasson vele. Ezek után következik viszont az abszolút mélypont, amikor kiderül, hogy a gonosz (aki ránézésre kb. egyidős Sammel) személyesen végeztette ki a fekete ruhás fekete családját, a csupa tisztességes farmert, őt magát pedig felakasztották, de túlélte. Annyira nem illik ide ez az egész, mert a hetek nem a bosszú miatt harcoltak, hanem a becsületért! És amikor már reménykedtem, hogy az egész megfordul, mert a haldokló főgonosz hasba tudja lőni Mr. Tökéletest, a semmiből felbukkan a nő és lepuffantja a főrosszfiút…

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_191.jpg

De legalább cserébe most először láthatjuk, a sztori harmadik inkarnációjában, hogy melyik mesterlövészt ki lövi le. Korábban mindig arctalan, testetlen kezek húzták meg a láthatatlan puskák ravaszait… Kik élték hát túl az egészet? A három legérdektelenebb karakter: A választékosan beszélő, kifogástalan ruházatú, tökéletesen célzó, a kormányt szolgáló néger; a háttérbe szorított, önálló jellemzőkkel nem rendelkező mexikói, meg az indián. Pontosan, a fehér emberek háborújából a kisebbségiek kerülnek ki győztesen. De hát nem csak ők élik túl, hanem az összes nevesített, ismerős arcú városi (a nő, Teddy, a pap, az idősebb asszony a kisbabával, a kiskamasz fiú, stb.). Hirtelen ott terem vagy 200 ember, mintha mi se történt volna. antibond írja a port.hun: „A városlakók tulajdonképpen meg sem igen köszönik megmentésüket - bár nem sok köszönet volt benne, az is igaz -, s azt sem mondják, legalább pisiljetek egyet, mielõtt ellovagoltok - kötelezõen - a naplementébe, vagy legalább kapjatok be egy hamburgert. Nem, megígérik, hogy feltétlenül el fogják temetni az elesett bajtársakat, oszt jónapot!” Még az se derül ki, hogy vajon a pénzt megkapják-e, megtartják-e és ami a legfájóbb, a „mi vesztettünk, ők nyertek” is kimarad. A négy sírt már csak számítógéppel tudták megcsinálni, itt neveket és jellemző tárgyakat kapnak az elhunytak a fejfáikra és még a magnificent is elhangzik a címből a maximum nyálasság érdekében (Billy sírján nincs jellemző tárgy, akkor mégse kedvelték szegény sárgát?). A végefőcím alatt hallhatjuk a híres betétdalt az 1960-as filmből, miközben mutatják a színészeket a karaktereikként, a stáblistában aztán végig vannak még fotók a hétről és jönnek lövés-effektusok is.

Van még néhány dolog, amit meg kell említenem. Az első a hetes szám, aminek itt még annyi jelentősége sincs, mint az előző részben. 1954-ben négyért indulnak a falusiak, Kambei hatot javasol, végül heten lesznek, mikor Kikuchiyo csatlakozik. 1960-ban Chris meghirdeti a csapatot, aztán kettővel találkozik, ketten jönnek maguktól, kettőt pedig maga mellé állít, feltételezhetően nincs több jelentkező. Most viszont annyi történik, hogy Sam találkozik Faraday-jel, akit végülis megvásárol magának, elküldi Goodnightért, aki hozza magával Billy-t, közben pillanatok alatt maga mellé állít egy bűnözőt, Horne kénytelen csatlakozni a pénz ígérete miatt, az indián meg csak úgy jön. És valamiért annak ellenére, hogy Sam tudja, egy hadseregre lesz szükség, mégis elég neki hét ember. Miért? Úgy, hogy a hetesnek nincs jelentősége, a banditák nincsenek negyvenen és hiányzik a tizenhármas is, a filmből kiveszik a misztikum.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_210.jpg

Amint Britt, úgy Billy is elveszíti önmagát a játékidő alatt, az induláskor keveset beszélő, komoly koreai a végére iszik, kiabál, röhögcsél – már se amerikai, se japán elődjére nem hasonlít. Faraday alkoholizmusa eltűnik és semmiféle hibát nem ejt, ami pedig elvárható lenne. Igazából egyikük se hibázik, de ez elmondható a közvetlen elődjeikről is. A városiaknak nincs semmiféle konfliktusuk a hetekkel, se a pénz, se a nők, se az eltérő társadalmi státusz révén. Meghunyászkodnak előttük, még az indián irányába sincs semmiféle gyűlölet, egyedül Billy-t hagyják faképnél a késes kiképzésen, de ez talán inkább poén jellegű esemény. Samet miért csak az érdekli a végén, hogy Faraday él-e? Elsőnek inkább a régi barátja, Goodnight iránt kellene érdeklődnie, nem? Most először nincsen szerelmi szál, Faraday hiába próbál ráhajtani a nőre, az „erős asszony, akinek nincs szüksége férfira”.

Szpojlerek vége

Nézzük a készítőket! A rendező-producer Antoine Fuqua, akiről tudni kell, hogy fekete. 1998-ig videoklipeket csinált, később pedig olyan művek fűződtek a nevéhez, mint a 2004-es Arthur király, meg A Védelmező. Az írók között meg van jelölve az eredeti 1954-es csapat, a ’60-as viszont nincs (ezt talán a forgatókönyves mizéria magyarázza?). A forgatókönyvet Richard Wenk (A Védelmező 1-2) és Nic Pizzolato (a True Detective sorozat atyja, ez az első mozifilmje) írták. Fuqua gyerekkora óta rajong a westernekért, a források eltérnek abban, hogy vajon a The Magnificent Seven a ’60-as előzőnek az újrázása-e vagy A hét szamurájé, az imdb szerint az utóbbié, a wikipedia szerint az előbbié; de tény, hogy mindkét film vonásai felfedezhetőek benne. Fuqua a producerek által felajánlott szereplők közt túl sok fehéret talált, így gyorsan javasolta, hogy vegyék fel Denzel Washingtont (kedvelt, gyakran alkalmazott színészét, akit mindenképpen szerepeltetni akart a westernjében); de ő javasolta az erős nőt, az ázsiait meg az indiánt is: „Volt egy csomó fekete cowboy, egy csomó indián; egy csomó ázsiai dolgozott a vasutakon. A Nyugat valósága modernebb az eddigi filmeknél.” Akár igaz, akár nem, ez mítoszrombolás.

Érdekességek: Az 1960-as film köszön vissza abban, hogy a már elkészült forgatókönyvet jelentős mértékben átíratták John Lee Hancockkal, akit azonban a Forgatókönyvírók Szövetsége nem engedett megjelölni a stáblistában; ezen kívül pedig a színészek is befolyásolták a karakterek megformálóinak kiválasztását. Ethan Hawke A Védelmező premierjén találkozott Antoine-nal és Denzellel, akiket a régi ismeretség (Kiképzés) kapcsán kért meg, hogy ugyan, vegyék már be őt is a buliba, majd az éppen (és még mindig) nagyon menőnek számító Chris Prattel közösen javasolták D’Onofriot Jack Horne-nak.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_346_1.jpg

Washington nem látta az eredeti The Magnificent Sevent, csak A hét szamurájt: „Nem néztem meg, így azt csinálhattam, amit akarok, nem azt, amit valaki már megcsinált.” Sam bajuszát egy valódi fekete vadnyugati törvényőr, Bass Reeves ihlette. Mind a talpig éjszínbe öltözött karakter neve, mind a történet emlékeztet az 1878-79-ben lezajlott Lincoln Megyei Háborúra. Faraday rövid csövű puskája Steve McQueen Wanted: Élve vagy halva-beli alakját idézi, aki ugyanezt használta; a kilovagolása pedig McQueen Hősök pokla című munkája előtt tiszteleg. Goodnight a toronyban Bob Dylant idézi „az apukám…” kezdetű szövegével. Vincent D’Onofrio maga találta ki Horne különös hangját, amivel azt akarta érzékeltetni, hogy ez a pasas éveket töltött a vadonban anélkül, hogy bárkihez is hozzászólt volna. Martin Sensmeiert majdnem térdig érő fekete haja miatt választották ki az indián szerepére, azonban ezt nem mondták meg neki, így ő nyugodtan levágatta. A rendező kénytelen volt improvizálni, ezért tomahawk-frizurát vágatott neki. Sensmeier karakterét Red Harvestnek (Vörös Aratás) hívják, így nevezik azt a Dashiell Hammett-novellát is, amin Akira Kurosawa Yojimboja alapul, ami később az Egy maréknyi dollárértet inspirálta. Elvileg mind Vörös Aratás, mind az ellenséges indián a komancs törzsbe tartoztak, de egy imdbs komment szerint a jó oldalon álló talán ugyanahhoz a klánhoz tartozók frigyének gyümölcse, ami ott törvénytelennek számított, ezért lett kitaszított.

A zenét James Horner szerezte, vagyis őt kérték fel, el is kezdett dolgozni rajta, ám még 2015-ben, magánrepülőgépével lezuhant és életét vesztette. Mindenki meglepetésére egy majdnem kész filmzenét hagyott hátra, amit végül Simon Franglen, Horner szintén zeneszerző barátja fejezett be. James Horner szerezte A hét szamuráj sci-fi-változatának, a Battle Beyond the Stars-nak a zenéjét is. Robert Vaughn, az eredeti mesterlövészek utolsó élő tagja néhány héttel cikkem tárgyának bemutatója után hunyt el. A forgatási helyszínt a louisianai Baton Rouge adta, ahol a terepet több helyen át kellett alakítani, hogy jobban hasonlítson a Vadnyugathoz. Néhányszor az extrém meleg (+40 Celsius), másszor az ítéletidő zavarta a felvételeket. A végső csatát három hét alatt vették fel, ezalatt sokszor az óriási viharok miatt le kellett állítani a forgatást, sőt, párszor a stábnak el kellett hagynia a helyszínt.

Végül pár vicces hiba: A végső csatában a több száz kilőtt golyó és felrobbant dinamitrúd ellenére a csatamezőn sehol sincsenek döglött lovak. A harc befejeztével a lőszerrel korántsem spóroló Sam töltényöve teljesen teli van. A gyerekek által megfestett szélforgók jelölik az „aknazárat”, ám a föld alól a robbantók ezeket nem láthatják, így igazából aligha nyújthatnak nekik segítséget. A főgonosz által használt kapitalizmus szót 1879-ben mindössze gazdaságfilozófusok ismerhették, és közülük is csak azok, akik németül olvastak, ugyanis ekkoriban még csupán Karl Marx írásaiban szerepelt.

the_magnificent_seven_2016_1080p_bluray_x264-sparks_178.jpg

A hét mesterlövész 107 millió dollárból lett, teljes nemzetközi bevétele valamivel több mint 162 millió lett, így aligha könyvelhető el nagy sikernek. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, a szereplőket, az akció-jeleneteket meg a zenét pozitívan értékelték (én bizony nem emlékszem a zenére), a történetet meg a forgatókönyvet negatívan. Idézetek a Wikipediaról, először az IGN-nek író Terri Schwartz-tól: „Fuqua belead mindent, hogy a modern közönség igényeinek megfelelően átalakítsa a western műfaját, de nem sikerül belevinnie azt, amitől ezek a filmek olyan nagyszerűek. Az akció nagyszabású és látványos, a karakterek karizmatikusak és a néznivaló gyönyörű, ám ez mégsem olyan film, ami még sokáig veled marad, miután elhagyod a mozit.” A Reelviews-tól James Bernardinelli véleménye: „Ennek a sztorinak már van két jobb verziója, szóval miért érdekeljen ez a középszerű újra-mesélés? A ’pillanatnyilag ismert színészek’ szerepeltetése aligha lehet jó indok.”

Számomra a The Magnificent Seven 2016-os inkarnációja egy igazán jól induló film, amit több mint egy órán át tudtam kedvelni, mert annak ellenére, hogy mennyi mindent megváltoztat, sok dologban hű mindkét elődjéhez, több részletében pedig veri a közvetlen felmenőjét. Azonban a nevetséges utolsó etap, az eltúlzott végső csata és a baromi béna befejezés végül elrontották az egészet. Mindegy, hogy kivel játszatod el a figurákat, ha egy addig teljesen élvezhető, erőteljes drámával megspékelt akciófilmből a végére átmész a rajzfilmek/szuperhősmozik idiotizmusába…

Pontozás:

imdb: 6.9

Szerintem: 3/5

Hírek:

- Antoine Fuqua rendezi A Védelmező 3. részét, valamint a Michael című mozit, ami ezúttal egy szárnyas John Travolta helyett Michael Jacksonról fog szólni.

- Nic Pizzolato írja a legújabb Penge-mozi forgatókönyvét, aminek adatlapján eddig kizárólag fekete színészeket láthatunk az imdbn, plusz a vonzóan fura Mia Goth-ot. Pizzolato készíti a szkriptet az újabb The Magnificent Seven tévé-sorozathoz is, amiben „egy egykori törvényen kívülinek számolnia kell a múltjából érkező fenyegetéssel, hogy megtarthassa a családját és az életét, amiért olyan sokat dolgozott.” Hát ez nem tűnik valami érdekesnek…

- Richard Wenk tollából származik majd a készülő Halálos fegyver 5 története, amit Mel Gibson rendez és Danny Glover is visszatér benne.

- Denzel Washington lesz A Védelmező 3 főszereplője, ezen kívül pedig felbukkan a készülő Gladiátor 2-ben (ez biztosan nagy baromság lesz).

- Jövőre érkezik a legújabb Garfield-mozi, ahol mindenki kedvenc narancssárga cicájának számítógéppel animált változatát Chris Pratt fogja megszólaltatni.

- Vincent D’Onofrio visszatér Wilson Fisk szerepébe a szintén 2024-ben debütáló Daredevil – Born Again sorozatban.

- Byung-hun Lee csatlakozik a nagy sikerű Squid Game című akármihez.

- Haley Bennett szerepet kapott a Borderlands játékokból készülő azonos című moziban.

7 komment

Címkék: western akció dráma


2023.06.01. 15:58 Tévésámán

A hét mesterlövész (The Magnificent Seven, 1960)

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_283.jpg

A film, mint médium, a kezdetektől arra szakosodott, hogy más formátumban már létező történeteket újra elmeséljen (pl.: Utazás a Holdba). Ezzel bizonyos fokig nem is lenne baj, ám aztán Hollywoodban rájöttek, hogy mekkora buli van abban, ha megveszik egy már létező másik film jogait és aztán azt leforgatják saját szereplőkkel, másik helyszíneken, esetleg másik korszakba helyezve a cselekményt. Nincs szükség új, eredeti ötletekre, csupán a meglévőből kell kidobálni, ami fölösleges, aztán beletenni azt, ami kell. Ez egyáltalán nem újdonság, erre itt van legjobb példának mostani cikkem tárgya, amely a nála mindössze 6 évvel idősebb japán A hét szamuráj feldolgozása.

A Vadnyugaton egy kis mexikói falut banditák terrorizálnak. A helyiek megelégelik a dolgot, ám mivel nincsenek fegyvereik, de ha lennének, se tudnák őket kezelni, így egy rendkívül higgadt, fekete ruhás fickó (Yul Brynner) tanácsára felfogadnak néhány zsoldost, hogy védjék meg az otthonukat. Az említett fekete ruhás pedig mindössze 20 dollárért meg napi bőséges étkezésért cserébe elkezdi felkutatni nekik a csapat tagjait. Hamarosan csatlakozik hozzá egy szintén nagyon nyugodt szőke (Steve McQueen), egy túlzottan vehemens fiatal (Horst Buchholz), egy szerencsejátékos (Brad Dexter), egy háborús veterán (Charles Bronson), egy szótlan mesterlövész (James Coburn) meg egy szép ruhás pasas (Robert Vaughn). A hét fegyverforgató bevonul a faluba és hamarosan össze is mérhetik az erejüket a banditákkal, akiket ravasz vezérük (Eli Wallach) a létszámfölényükön túl is igen veszélyes ellenfelekké tesz. Vajon sikerül győzedelmeskedniük a „jóknak” vagy a gonoszoké lesz minden, ahogy korábban?

Nehéz erről a filmről érdemben nyilatkozni, ennek több oka van, egyrészt a bemutató óta eltelt 63 év, másrészt legendás státusza, harmadrészt az újrázás jellege miatt. Mivel korábban sose láttam még és azért érdekelt, mert A hét szamurájból lett, ezért csakis úgy tudok tekinteni rá, mint egy újrára, illetve egy sima mozira. Szóval objektív is leszek, meg nem is

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_016.jpg

A nyitánynál tetszett, hogy kiírták a japán eredetit, mint inspirációt. Mivel helyszínt, sőt, földrészt váltunk, ezért annyira nem meglepő, hogy mind a falusiak, mind a banditák mexikóiak – érdekes lehetett volna, ha mondjuk egy csapat fehér farmer lenne, mexikói banditákkal, vagy esetleg fordítva (talán ez lesz majd a legújabb verzióban?). Nekem kicsit túlzás a bandavezér, főleg úgy, hogy az eredetiben három mondat után lelép és szó szerint órákig fel se bukkan. Bírom Eli Wallach-ot, az örök Tucot, de őt nézve Az ördög jobb és bal kezéből ugrott be Mezcal, aki ugyanígy „haverkodik” az ottani közösség elöljárójával, miközben mindenét elveszi.

Az egész szituáció igazán akkor veszíti el a komolyságát, mikor a banditák lelépnek. Azt még értem, hogy a tolvajok vezetője angolul beszél, mert később mondja, hogy régebben átjártak Texas-ba rabolni, viszont most a földijeihez szól, tehát mondhatná spanyolul. De utána a mexikói parasztok egymást között is angolul dumálnak, miközben néha-néha azért odavetnek egy-egy spanyol kifejezést. Ez persze a nézők miatt van, viszont elveszi a hitelességet. Tovább ront a helyzeten, hogy itt igazán csak ez a rabló-csapat van, ami gondot okoz és amennyire látszik, fele annyira se brutálisak, mint a Shichinin no Samurai-beliek, hiszen például nem rabolják el az asszonyokat, „sose viszi(k) el az összes ennivalót, mindig hagy(nak) annyit, hogy éppen megmaradjunk”; ezen kívül nincsenek átvonuló hadseregek, akik rabolnak és a helyi nagyúr adói se sújtják őket. A banditák annyira lazák, hogy csak egy pasast lőnek le, azt is azért, mert provokálja őket. A farmereket játszó színészek nem úgy adják elő a szövegeiket, mintha iszonyatosan szenvednének.

Az első hasonlóság a két mozi között az öregember a faluban, aki ezúttal viszont csak egy pénzzé tehető zsebórát ad, a tanácsa aligha hasznos, aztán a második az út a városba, ám míg a japánok legalább négyen vannak (vagy hatan?) és gyalog mennek, addig a mexikóiak hárman, lóháton jönnek. Ezúttal az ételen túl már pénzt is ajánlanak a fegyvereseknek, bár csupán pár dollárról beszélünk. Jön a következő hasonlóság, a próbatétel, az itteni Kambei színre lépése. Emlékezzünk vissza, mi volt az eredetiben! Mi van itt? Nos, a ’60-as évek legelején járunk, úgyhogy felmerül az ekkoriban meginduló faji kérdés: A helyi temetőbe egy csapat fehér fickó nem engedi, hogy eltemessenek egy nemrég elhunyt indiánt. (Ez a csupán néhány mondatból álló, a cselekmény teljessége szempontjából lényegtelen párbeszéd az elődje azoknak, amik az őslakosok után a feketék, az olaszok, az írek, aztán az ázsiaiak, most meg a mindenfajta deviánsok kirekesztéséről, megkülönböztetéséről azóta is visszhangzanak a filmszínházakban meg az okostelefonok hangszóróiból.) A nagy tett, amit az itteni vezérnek el kell követnie, annyi, hogy felül egy kocsi tetejére, végig gurul a városka egyetlen utcáján, majd megáll a temető előtt. Persze közben a szőkével együtt lelőnek pár martalócot, de végig halálosan nyugodtak maradnak. Semmi csel, semmi furmány, plusz itt ketten oldják meg a helyzetet.

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_059.jpg

A figuráknak van nevük, majd le is fogom írni őket, de egyszerűen a legtöbb esetben nem tudtam megérteni, hogy Brynner és McQueen mi a bánatot mondanak, pedig felsőfokúm van angolból. Kénytelen voltam folyton visszatekerni és hozzárakni a feliratot, pár jelenetnél viszont hajnali 1 és 2 óra között ez már nem érdekelt. Ennél fogva azt se értettem, hogy kinek mi a neve, úgyhogy a saját eposzi jelzőimmel megyek tovább…

A két órás játékidő ellenére minden túl gyorsan történik – az eredeti műből egy 2 óra 40 perc körüli változat volt ismert anno az USA-ban, tehát majdnem harmadolták a film hosszát, de éppen emiatt nincs súlya az eseményeknek. Míg a japánoknál a parasztok (meg a lassanként csatlakozó szamurájok) fél órán keresztül próbálják összeszedni a csapatot, addig itt annyi van, hogy ők mennek a vezérhez, mert „azt beszélik, embereket keresel”. Tehát a kopasz itt valami ismert arc. A hozzá beállók pedig nem alacsony rangú senkik, bár kell nekik a pénz, legalábbis a veteránnak, a szép ruhásnak és a szőkének; a régi harcostárs viszont most is csak úgy beszáll, a párbajhős szintén, a fiatalt meg nyilván majd eltűrik maguk között. Emberünk kb. kilép az ajtón és máris ketten csatlakoznak hozzá, plusz mind az elegáns, mind a párbajhős már ismerik őt korábbról (nem beszélve a régi haverról).

„- Sok mindent ajánlottak már a munkámért, de még sose ajánlottak fel mindent.

 - És annyi elég lesz?”

Tovább folytatódik a hasonlóságok sora: Szóba kerül, hogy a fegyver értékes (meg az is, aki használni tudja; van, aki büszke magára, van, aki visszafogott), megismétlődik a favágós jelenet (ahol ezúttal szintén 30 banditát mondanak), a teszt, a részeges csatlakozás (most nem vicces) meg a pusztakezes halfogás. Utóbbi három a fiatalemberhez köthető, akiben egyesül Kikuchiyo (az „őrült”) és Katsushiro (a fiatal). Érdekes módon elvileg a vezérnek a becsületesség mintaképének kellene lennie, de nekem sokkal inkább a szőke tűnik annak (plusz hozzá köthetőek a vicces részek). A helyi Kyuzo színre lépése, a párbaj, nagyon jó, ez az első igazán izgalmas rész, ahol még a zene is elhallgat. Ez az új alak az eredeti figura, meg az őt inspiráló Miyamoto Musashi előtti tisztelgésként kést dob a másik párbajozóra. 41 perc alatt elénk tárják a falusiak dilemmáját és a teljes csapat összeszedését, a csatlakozás kb. annyi, hogy „oké, megyek”, de a már beállók nem tartanak a vezérrel, nem laknak együtt az elején, hanem „hol talállak meg?”, „gyere értem ide és oda” van. A válogatás irtó gyorsan megvan, mert végülis nincsen, letudják annyival, hogy ránéznek egy sebhelyes arcúra és az egyik paraszt azt mondja „nekünk az kell, aki ilyenné tette”. Jó ez a sok utalás, de a párbaj kivételével nincs mögötte mondanivaló, a figurák közül pedig gyakorlatilag a késes ember a későbbiekben teljesen háttérbe szorul, az elegáns sokszor félórákra eltűnik, Brynner, McQueen és Bronson alakjai pedig annyira hasonlóan beszélnek, gondolkodnak és cselekszenek, hogy leginkább csak a külsejük által különíthetőek el.

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_168.jpg

A parasztok viselkedése elég furcsa. Először mindenki kicsit tanácstalannak tűnik, amint már említettem, az egymás közti beszélgetésük olyan, mintha arról lenne szó, ki a soros a szemét kivitelét illetően. Aztán a faluban, ahol az erődítés annyi, hogy felraknak egy kb. fél méter magas kőfalat és kifeszítenek egy hálót („azok új falak” – nem lehet észre venni, mi változik meg), mindenki szó szerint boldogan veti bele magát a lőfegyver-kezelés tudományába. Az erdőben letáborozott 3 felderítőtől szednek el annyi fegyvert, ami elég mindenkinek, ez már csak ránézésre is legalább 5 puska és pisztoly, de miért lenne 3 embernél 10 fegyver?. A régebbi változatban az, hogy honnan, milyen körülmények között kerülnek oda a fegyverek, jelentőséggel bír, itt meg csak úgy „most már van” és ott az emberek láthatóan nem örülnek a harci kiképzésnek. A számomra eddig kissé zavaró zene aztán átvált kellemessé, amikor végig lovagolnak az erdőn és a fiatal csatlakozik, majd hallhatjuk „Öregapa” beszédét a héthez, ami nagyon hasonló a japánhoz, aztán jön a hamis riadó „Kikuchiyo” által. Az utóbbinál sikerült valamennyit visszaadni A hét szamuráj hangulatából.

„– Ez volt a legszebb lövés, amit valaha láttam!

 - A legrosszabb volt! A lóra céloztam!”

A hősök számának nem éreztem a jelentőségét. A régebbiben 4-et akarnak felfogadni, Kambei stratégiai okokból kifolyólag javasolja a 6-ot, Kikuchiyo pedig hozzájuk verődik, így lesznek 7-en. Itt a késest meg a favágót keresik fel, de mindig ugyanaz a kettő, a kopasz meg a szőke; a szerencsejátékos, az elegáns meg a fiatal viszont maguktól jönnek. Hasonlóan értéktelen az idő is, hiszen Japánban egy mezőgazdasági év áll rendelkezésre, az évszakok váltakozását lehet követni, látható, amint a faluból kis erődítmény válik, az emberek pedig felkészülnek; itt a bandavezér annyit mond, hogy „majd visszajövünk a többiért”, ám azt nem közli, mikor. Utána, számomra totál váratlanul, úgy 1 óra 15 perc környékén a teljes rabló-csapat megjelenik a faluban, elbeszélgetnek a hősökkel, aztán egy kiadós lövöldözés után távoznak. Itt hangzik el a fő rosszfiú szájából, hogy „tudhattam volna, mikor az embereim nem jöttek vissza” – milyen főnök az ilyen? Ha a felderítők eltűnnek, ott az ellenség, ezen nem kéne meglepődni, pláne, ha „profik” vagyunk…

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_161.jpg

Amikor rajtaütnek a felderítőkön, az viszont tetszett, mert megmutatja, hogy még a szakemberek se tévedhetetlenek. Kérdés viszont, hogy ha a banditák tudják, hogy ott van a termény (rizs helyett most kukorica, aminek megy föl az ára), amit direkt hagytak ott, akkor minek küldenek ki felderítőket? Pontosan mit akarnak felderíteni egy olyan faluban, amit már többször, ellenállás nélkül meg tudtak támadni? (A japán verzióban azt figyelték, mikor érik be a vetés, azt hiszem.) Ekkor azt gondoltam, hogy na, akkor mostantól pörög az óra, mert ha a kiküldöttek elmaradnak, a rosszfiúk rájönnek, hogy valami készül és támadnak. Ez meg is történik, csak akkor meg elhangzik az a „tudhattam volna” és még hátra van majdnem egy óra a filmből. Innentől sejtelmem se volt, mire számítsak… Nos, akadt két elég furcsa jelenet, az első, amikor felépítik a félméteres falat. Ez a kameraállás még legalább egyszer jelentkezik és úgy néz ki, mintha egy nappali felvételt utólag sötétítettek volna be. Valószínűleg tévedek, de ha mégsem, akkor ez igencsak feltűnő. Aztán következik a marháskodás, amire értékes percek mennek el, viszont ezt követi a lelepleződés, ahol azonban a lányt nem a teste árulja el, hanem a kalapja alól kibomló hosszú, fonott fürtjei – tehát kimarad a hajlevágás. Kárpótlásul megkapjuk az ételosztást a gyerekeknek, akik ezúttal nem kéregetnek, hanem az egyértelműen a gyerekszerető háborús veterán révén kaphatnak a finomabb falatokból.

Az első jó poén majdnem 1 óránál jön, mikor McQueen feldobja a nőt a lóra, utána a vacsoránál is megnevettetek. Olvastam, hogy mik a szóban elmondott viccek, de én ezek közül egyiket se értettem, mert amint mondtam, a két legfőbb főszereplő számtalanszor érthetetlenül beszél. Ha már humor, valahogy a cselekmény is olyan kis kedveskedő, hiszen a falusiak ünnepelnek, miközben a fejük felett gyűlnek a háború fellegei, az öregember nem akarja elhagyni a házát, ezt egy kis vicces jelenetben beszélik meg, ahol elnevetgélnek egymással, aztán meg a jófiúk halomra lövik a rosszakat úgy 1 óra környékén, miközben közülük senki se sérül meg. A veszély egy jó darabig korántsem tűnik valódinak. Ezt tovább fokozza, hogy a bandavezér ripacskodik (most nem Wallach ellen beszélek, a figura ripacskodó) és hiába állítják be a falusiak úgy, mintha maga az ördög lenne, ha fele annyira se látszik gonosznak vagy félelmetesnek. Az egyetlen igazán jó jelenete a csapdánál tartott beszéd („vigyetek magatokkal bármit!”), odáig viszont nekem Mezcal kollégája volt, akit lehetetlennek tűnt komolyan vennem. Plusz túl sok időt vesztegettek el rá. Mivel mindenki fegyverrel lő és a bitangok közül az összeset tényleg megöli egyetlen lövés bárhova, így a harc se annyira megterhelő, mint Japánban, ahol öt-tíz vagy még több ember szúrkodja halálra a lovasokat, akiket előtte a szamurájok megsebeznek, hogy kiessenek a nyeregből. A falusiak is tök nyugisak, pedig elvileg elesnek közülük páran, de mégsincs se fejvesztett szaladgálás, se pánik, még a gyerekek se sivalkodnak.

Szpojler itt

Az első összecsapás rajzfilmekbe illő. Megjelenik 40 ember lovon, tehát gyorsak, mindegyiknél van pisztoly vagy puska. Szét tudnak szóródni. Mind a hét hős egyenként előbújik és jó hangosan bejelenti magát, tehát látják, célba tudják venni és be tudják keríteni őket. Erre mi történik? Valaki meghúzza az első ravaszt, aztán a 40 lovas ész nélkül kezd össze-vissza vágtatni, itt elvileg 11-en halnak meg közülük, de számomra ez sokkal többnek tűnt. A 40 menekül a hét elöl, akik közül többen (pl. a kopasz) még csak fedezékben sincsenek, hanem a nyílt utca közepén álldogálnak. Brynner karaktere lelő legalább hármat, mialatt ott áll fél percig, mint tiszta célpont, feltűnő, koromfekete ruhákban és egy karcolás se esik rajta…

Szpojler vége

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_237.jpg

Újabb fura dolog az előző változathoz képest, hogy a régebbi karakterek egyes vonásai és szövegei megjelennek, ám szétszórva. Bronson alakja félig mexikói, így ő számít a paraszti származásúnak, közben viszont az alacsony sorból jövő szamuráj minden más tulajdonsága a fiatal férfihoz került, aki meg külsejében Katsushirot idézi. Viszont a bolondságai itt valahogy furcsák (legjobb példa a tehenes jelenet), míg ott szinte normálisnak hatnak. Kambei szétoszlik a kopaszra meg a szőkére, előbbi mondja a szövegei nagy részét, utóbbi pedig mintha a cselekedeteiben utánozná. A szerencsejátékos a vezér régi harcostársa, de nem úgy viselkedik, ahogy Shichiroji (aki elvileg McQueen karakterével azonos). A késes mesterlövész sajnos mindössze két jelenetben játszik fontos szerepet, utána csak háttéralak, az elegáns pedig a játékidő nagy részében szó szerint nincs sehol. Például: Amikor felkészítik a falusiakat, egyszer se látható; mikor odamennek a banditák elhagyatott táborába, nincs ott, aztán mikor visszajönnek a faluba, akkor sincs, de mikor le kell adni a fegyvereket, hirtelen megjelenik köztük.

Szpojler itt

Annak ellenére, hogy nem kedvelem Robert Vaughnt, ez a figura vált a legérdekesebbé az idő előrehaladtával, mert ő az egyetlen eredeti újítás. Már a külseje kiemeli a többiek közül, mindig mintha skatulyából húzták volna elő, szinte állandóan kesztyű van rajta, viszont nagyon sokáig nem láthatjuk harcolni. Egyszer megmutatják, hogy a lövöldözés közben elbújik, várja, mikor lesz már vége, a legyes trükknél meg korábban is elejt olyan megjegyzéseket, amik arra utalnak, mennyire jó volt a szakmájában régen, és a kopasz szintén kezeskedik érte. Mikor felriad az éjszaka közepén, elgondolkodtam rajta, hogy vajon ki ez a pasas valójában? Csak egy nagystílű álhős, mint a Harry Potter 2. részében a professzor, aki kitörli mások emlékezetét? Csak megjátssza magát, mint Daisy a Violet & Daisy-ben? Nos, a port.hu és a wikipedia szerint ő a valódi háborús veterán, akit megviselt az, amit látott. Ez viszont még mindig nem magyarázza meg, miért nincs soha a vásznon.

Szpojler vége

Az emlékezetes társadalmi különbségekről szóló monológ itt három részre oszlik: Bronson alakja mondja a ma már teljességgel vállalhatatlan elfenekelésnél, hogy milyen bátorság kell a paraszti lét bizonytalanságához; a bandavezér kétszer is a keresztény vallás ellen szólal fel, a másodiknál pedig a gazdagok-szegények ellentétről szól; illetve a falu elhagyása után a fiatal elmondja a „Ki tett minket ilyenné?” kezdetű, kb. három mondatos lényeget. A legelső a háromból igen jól működik, mert a szöveget mondó színész kitűnő, plusz Charles Bronson arcáról el lehet hinni, hogy sok mindent átélt. A második csak úgy elszáll a levegőbe, a legtöbbeknek szerintem fel se tűnik, a harmadik pedig azért nevetséges, mert a fiatal elvileg mexikói, de közben egy német színész, kissé bebarnított arccal és addig a pontig ő a leglelkesebb, ha lövöldözésről van szó. Plusz, ha már nála is előhúzzák a paraszti származás kártyát, akkor adhattak volna neki olyan jeleneteket, ami bemutatja, hogy szolidáris velük, ahogy nagy elődje, ilyenek azonban sehol sincsenek, ez tovább rontja a kifakadásának hitelességét. Ha a figura nevéből nem jössz rá, hogy ő is mexikói, akkor azt se fogod érteni, hogy a kémkedésnél miért tud beolvadni.

„Csak tudni kell lőni. Ebben semmi különös nincsen.”

A hét szamurájból jön még: A szerelmi szál - Azt nem látjuk, ahogy egymásba szeretnek, csak szeretik egymást a második közös jelenettől, itt is a nő kezdeményez; ha figyelembe vesszük a fiatal feltételezett hátterét, akkor pedig csupán egy minimális különbség van köztük (az eredetiben rangbeli és vagyonbeli eltérés volt). Az apa újfent ellenzi, hogy a lánya összeszűrje a levet a fegyveresekkel, csakhogy most ez egyetlen mondatból derül ki, nincs egy nevesített apa-alak, akivel a konfliktus tényleg kiteljesedhetne. Vicces, talán hiba, de a csókjelenetnél a nő karján lévő karperec aranynak látszik. Ha tényleg az, már nem lehetne rajta… A három puska - De hát mindenki lőfegyvert használ, itt tehát korántsem akkora jelentőségűek, a megszerzésükre egész kis csapat megy és egyből elveszik mind a hármat. „Kikuchiyo” magánakciója - Most puska helyett információt hoz, az új fejfedővel, amit viszont ezúttal egy társától kap és később már nem is hordja.

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_119.jpg

Még pár szpojler

A legváratlanabb fordulat az üres tábor, amikor a banditák az egyik helyi gyávaságából kifolyólag a hősök mögé kerülnek és elfoglalják a falut, amíg ők oda vannak. Ez tetszett, viszont a konfliktus kibontakozása már nem. „Azt akarja, hogy egyenként haljunk meg? (…) túlerőben vannak (…)” Hát eddig vagy 25 banditát lelőttek, közülük meg csak azt a pattogóst nyírták ki az elején, a hét is mind életben van, a halottak fegyverei ott maradnak a faluban, ami meg van erősítve, a banditák éheznek, szóval mi a francért fordulnak hirtelen a hősök ellen a parasztok? Vagyis csak az az egy… De mikor a fiatal felmegy a táborba, ott elég sokan üldögélnek, szóval vagy többen vannak, mint 40, vagy a film csak szimplán fölöslegesnek tartotta a számolást. Míg a régebbiben minden egyes legyőzött gaztevőt feljegyeztek, itt csak az elején számolnak hatig, amíg a hősök hatan lesznek, aztán a táborban a banditák számolják az elesetteket (erről még lesz szó), de a faluban senkit se érdekel, mennyien vannak még. Akkor viszont honnan tudják, hogy túlerőben vannak-e? A kémkedés eredményét is kétkedve fogadják, sőt, talán éppen emiatt fordul az az egy paraszt a hősök ellen.

A tábor, ami ellen rajtaütést terveznek, mint az eredetiben, üres, tehát visszamennek a jófiúk a faluba, ahol körbeveszik őket a rablók. Ekkor pedig nincs mit csinálni, le kell tenni a fegyvert… Nagyon jó, hogy az egyik helyi az áruló (aki azonban ezek után semmiféle büntetést se kap), meg az, hogy kimarad a szokásos titkos fegyver vagy elképesztő fordulat, amivel végül mégis győznek. Ehelyett lelépnek, utána egyikük kiválik, majd a maradék hat megrohamozza a falut – éppen fordítva, mint a Shichinin no Samurai-ban. Ezt a végső csatát mintha valaki más rendezte volna, folyik a vér rendesen és a hősök elkezdenek hullani. Párszor azonban béna dolgok is vannak, például James Coburn olyan természetellenes merevséggel áll a kis fedezéke mögött, mintha nem ő lenne a nagy mesterlövész; Brynner meg egyszer feltűnően más irányba lő, mint kellene. A négy hősi halottból kettő éppen úgy hal meg, ahogy a szamurájok, szavak nélkül, egy kis haláltusával; a másik kettőnek viszont még marad ideje egy-egy haldoklási monológra. Csakhogy mivel közülük egyetlen egy van, akit meg tudtam kedvelni a játékidő folyamán, a hirtelen egymásután történő halálok nem ütöttek szíven… Amint az eredetiben, itt is az első három hős marad csak meg (meglepődtem Bronson alakjának halálán, bár ő ekkor még nem volt akkora sztár), ellenben életben marad az öregember is. A falut viszont csak ketten hagyják el, mert a fiatal ott marad a senioritájával…

Szpojlerek vége

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_247.jpg

Én egy nagy felbontású blu-ray változatot néztem, ennek pedig igazán szép képe volt, remek színekkel, a kora esti „besötétített” jelenetek kivételével meg se lehetett mondani, hogy ez egy több mint 60 éves film. Általában a hang is jó, főleg az elején, mikor a kocsin ülnek, a lovak patáinak kopogása meg a beszéd együtt remek hatást keltettek.

„Csak a farmerek nyertek. Mi vesztettünk.”

Lássuk a hét mesterlövész valódi neveit! Yul Brynner – Chris, Steve McQueen – Vin, Horst Buchholz – Chico, Charles Bronson – Bernardo, Brad Dexter – Harry, James Coburn – Britt és Robert Vaughn – Lee. Ketten közülük hallható, beszédes vezetéknévvel is bírnak: Bernardo O’Reilly (félig mexikói, félig ír), Harry Luck (luck = szerencse, szerencsejáték, nagy zsozsó). A falusiak közül még név szerint meg kell említenem az öregembert, Vladimir Sokoloffot (ő és Brynner is orosz származásúak voltak) és a fiatal lányt, Rosenda Monteros-t. Illetve kis érdekesség a korosztályomnak: A temetőt őrző egyik fegyveres az a Jim Davis, aki Jock volt a Dallas-ban. A rendező-producer John Sturges sok westernt dirigált, mellette Chris alakítója is részt vett a pénzelésben (erről még lesz szó). A zenét Elmer Bernstein szerezte, a fő téma azóta világhírűvé vált, számos helyen felbukkant, a leghíresebb ezek közül talán a Marlboro reklámjainak sora.

A forgatókönyv megér egy külön misét. Az első változatot az akkoriban kommunista-szimpatizánsként feketelistára helyezett Walter Bernstein írta, ebben a hét mesterlövész sokkal idősebb, mindnyájan a függetlenségi háborúk veteránjai. Azonban Yul Brynner volt a tulajdonosa az egyik cégnek, amin keresztül a pénz érkezett, így sok dologba beleszólt; valamint megjelentek a mexikói cenzorok is, akik az 1954-es Vera Cruz című western óta megszabták, hogyan ábrázolhatják az országukban forgató egyesült államokbeliek Mexikót. (Ennek legfeltűnőbb nyoma, hogy a parasztok mindig patyolattiszta ruhákban vannak, ez gondot is okozott, mert az előre bemocskolt kosztümöket le kellett cserélni.) Bernstein művét a komplikációk miatt először Walter Newmannal íratták újra, aki viszont újabb gondokat okozott, mert nem volt hajlandó a helyszínre utazni, ahol folyton át kellett írni a forgatókönyvet, ezért helyettesíteni kellett. Ekkor lépett a képbe William Roberts (Kőagy őrnagy), aki sokszor a forgatási napok éjszakáin írta át azt, amit a következő nap rögzítettek. Felmerült, hogy munkája elismeréseként Roberts kapjon megjelölést a stáblistában, ez viszont felháborította Newmant, akit már az is zavart, hogy a rendező az általa Yul Brynnernek szánt szövegek egy részét átadta Steve McQueennek és Charles Bronsonnak (erről beszéltem, feltűnő, hogy ez mind „Kambei” szövege). Newman végül levetette saját nevét a stáblistáról, amin Bernstein a feketelistázás miatt eleve nem szerepelhetett; így végül a mindössze átdolgozást végző Roberts kapta a forgatókönyvírói megjelölést egyedül.

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_315.jpg

Ezen közös munkájuk alatt Yul Brynner és Steve McQueen rivalizálása legendássá vált. Előbbi a produkciós cégén keresztül követelte, hogy utóbbit alkalmazzák, ezt a döntését viszont utána sokáig bánta. Mindkét színész az összes közös jelenetében azt akarta, hogy a néző figyelme rá vetüljön, és mivel Brynner játszotta az abszolút főhőst, így ő előnnyel indult, McQueen viszont megirigyelte a rivaldafényt tőle. A halottaskocsin ülve a kopasz elvileg túl feltűnően gyújtotta meg a szivarját, ezért a szőke levette a kalapját, mintha a karaktere a szél irányát meg a Nap állását próbálná megfigyelni, illetve a puskája töltényeit kezdte rázogatni. McQueen az erdei lovaglás során kihajolt a nyergéből, hogy a kalapját megmerítse a folyó vizében, Brynner pedig a magasságkülönbség miatt kis földkupacot hordott össze magának, hogy ezen állva nagyobbnak tűnjön partnerénél, aki előszeretettel rúgta szét az alkotmányt. A kopasz nem volt hajlandó ugyanabban a jelenetben fegyvert rántani, mint szőke társa, nehogy elterelődjön róla a figyelem. McQueen panaszkodott Robert Vaughnnak, amiért Brynner egy szép, gyöngyház-berakásos markolatú pisztolyt kapott, mert szerinte ez feltűnősködés volt, valamint szóvá tette, hogy Brynner lova nagyobb, mint az övé. McQueen eredetileg jóval kevesebb szöveget kapott, a rendező több kamera-idővel akarta kompenzálni, aztán átadott neki párat Yul szövegeiből (erről már írtam a forgatókönyvnél). Brynner állítólag felfogadott egy asszisztenst, akinek azt kellett számolnia, hányszor érintette meg McQueen a kalapját Brynner szövegei alatt. A két színészlegenda rivalizálása átragadt a többiekre is, akik szintén elkezdtek kis önálló figyelem-elterelő akciókat csinálni, amiknek jelentős része benne maradt a filmben.

McQueen magától is szerepelni akart volna cikkem tárgyában, ám az akkoriban futó, nagy sikerű tévésorozata, a Wanted: Élve vagy halva forgatásáról nem tudott elszakadni. Ezért az ügynöke tanácsára egy megrendezett autóbalesetre hivatkozva betegszabadságra ment és ezalatt vett részt A hét mesterlövészben. Yul Brynner ötlete volt, hogy csinálják meg A hét szamuráj western-változatát. A kopasz színész a forgatás helyszínén vette feleségül Doris Kleinert, az esküvőhöz a falusiak ünnepi díszletét használták fel. Brynnert és McQueent ugyanaz az indián származású színész-fegyvermester, Rodd Redwing tanította lőni. A két színész húsz éven át tartó gyűlölködése 1980-ban ért véget, amikor a haldokló McQueen megköszönte „ellenségének”, amiért kiválasztotta Vin szerepére és minden rossz dacára meg is tartotta őt, mivel ez indította be a mozis karrierjét. Brynner tüdőrákban halt meg, McQueent is hasonló rák vitte el (azbeszt-mérgezés következménye). Bár a karaktereik túlélték a sztorit, mégis ők távoztak a valóságban legelőször – pont mint az eredetinél!

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_347.jpg

A másik nagy páros a hét alakítói közül James Coburn és Robert Vaughn, ám az ő viszonyuk csupa pozitívum. Együtt jártak iskolába, barátságot kötöttek, ennek révén Vaughn javasolta Coburnt Britt eljátszására. Előbbinek 16, utóbbinak 11 mondata van összesen a két óra alatt. Barátságuk kis híján 50 évig tartott, kölcsönösen segítették egymást szerepekhez jutni, ám soha többet nem dolgoztak ugyanazon a filmen. Coburn nagy rajongója volt az eredeti mozinak, így megpróbálta beépíteni Seiji Miyaguchi játékát a sajátjába. Vaughn karakterét elvileg specifikusan neki írták, ezért nem akarta, hogy elsőként haljon meg a vásznon. Önéletrajzi kötetében leírja, hogy ételmérgezés „pusztított” a forgatáson. Robert Vaughn élt a legtovább a hét közül, 83 évesen, 2016-ban hunyt el, a teljes szereplőgárdából csupán Rosenda Monteros élte túl, ő 2018-ban hagyott itt bennünket.

Akira Kurosawa filmjét eredetileg ugyanazzal a címmel forgalmazták az USA-ban, mint cikkem jelenlegi tárgyát. A The Magnificent Seven valamikor 1880 után játszódik, ám minden szereplő az 1900-as évek elején elterjedt, lelógó pisztolytáskát hord. Hasonló anakronizmus a Vin által hordott Levi’s farmer, Britt olasz stílusú rugós kése, Bernardo farmeringje és a 10 emeletes házas vicc. A városkát és a falut is díszletekből építették fel, mint a japán változatnál. A szereplőket nagyon gyorsan válogatták össze, mert akkoriban a színészek sztrájkot hirdettek, ezért csak olyan forgatások kezdődhettek el, amikre már a sztrájk kezdete előtt leszerződtettek mindenkit. Brynner és Eli Wallach ez előtt sosem szerepelt még westernben, Horst Buchholtz-nak ez az első amerikai filmje. A fiatal férfi alakítója véletlenül lábon lőtte magát vaktölténnyel az egyik jelenetnél, bár nem sérült meg, azért lett rajta egy nagy, vörös horzsolás. A tehenes jelenet improvizáció volt, az állat is véletlenül került a helyszínre. Bernardo neve tisztelgés a chilei Bernardo O'Higgins előtt, aki valóban létezett, tényleg félig spanyol, félig ír volt, és ő szabadította fel Chilét a spanyolok elnyomása alól. Egyedül Vin lő két kézzel, a ballal megtámasztva a jobbat, magasan az arca elé emelve a fegyvert, a többiek csípőből tüzelnek. McQueen fegyver-rajongó volt, így számára természetesnek tűnt, hogy valóban célozzon, ahogy a profik. Brynner a cégén keresztül birtokolta a filmjogokat és elsőre rendezni szeretett volna, így főszereplőnek Anthony Quinnt kérte fel. A dolgok azonban megváltoztak, Quinn elesett a szereptől, amiért jogtalan szerződésbontás címén be is perelte Brynnert, akivel állítólag együtt dolgozták ki az ötleteket, ám mivel írásban nyoma sem volt a köztük lévő szerződésnek, így a kérelmét elutasították.

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_319.jpg

A banditák alakítói és Eli Wallach hamar összekovácsolódtak. Forgatás előtt, jelmezben minden napjukon együtt lovagoltak egy darabig, és a mexikóiak ragaszkodtak hozzá, hogy ők is ellenőrizhessék „főnökük” lovas felszerelését meg kellék-pisztolyát a felvételek előtt. Wallach maga komponálta karakterének halál-pillanatát. A Star Wars zenéjét szerző John Williams volt a zongorista abban a zenekarban, amit Elmer Bernstein vezényelt. Charles Bronson későbbi karrierje során együtt dolgozott Toshiro Mifunével az 1971-es Red Sunban; illetve Steve McQueennel és James Coburnnel együtt benne volt John Sturges következő nagy sikerében, A nagy szökésben. Utóbbinál éppen A hét mesterlövész óriási hírneve miatt rohamozták meg őket az autogramra éhes rajongók. Coburn, Brad Dexter és Horst Buchholz egymás után haltak meg, négy hónapon belül; az eredeti forgatókönyvet jegyző Walter Bernstein 102 évet élt.

Szpojler itt

Hányan is vannak a banditák? Az imdb szerint összesen 55 fő hal meg a játékidő során, ebben benne van az elején lelőtt paraszt, a négy hős, a három felderítő és a negyven rabló, de ez így csak 48. Ezek szerint 7 paraszt is kidől? Egy másik, szintén imdbs komment szerint az első harc során legalább 13-an halnak meg, a táborban viszont csak 11-et számolnak össze. A végső összecsapásban elvileg 24-en vannak a rosszfiúk. A hétből Vinnek van a legtöbb gyilkos találata, a legkevesebb Harry-nek (csupán egy).

Szpojler vége

Bemutatásakor A hét mesterlövész sem pénzügyileg, sem kritikai szempontból nem volt kiemelkedő hazájában. Az USA-ban főképp vegyes és pozitív értékeléseket kapott, a készítésére szánt 2 millió dollárt többé-kevésbé behozta; az igazi sikert viszont Európában érte el, ahol 7 és félmilliót kaszált, plusz mindenütt ódákat zengtek róla. Akira Kurosawának nagyon tetszett, elismerése jeléül egy díszkardot küldött John Sturges-nek. A The Magnificent Seven a valaha volt legnagyobb bevételt produkáló hollywoodi mozgókép lett a Szovjetunióban és a második az USA-ban a legtöbbször a tévében vetített filmek listáján (az eredeti Óz, a csodák csodája mögött). 2013-ban beválogatták az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába, hogy megőrizzék az utókor számára.

the_magnificent_seven_1960_2160p_uhd_bluray_x265_10bit_hdr_dts-hd_ma_5_1-rarbg_162.jpg

Yul Brynner hat évvel később újból eljátszotta Chris-t a Return of the Sevenben (ez 5.5-ön áll az imdbn), Robert Vaughn és William Roberts pedig együtt dolgoztak az 1998 és 2000 között futó Hét mesterlövész tévésorozaton. Vaughn még két feldolgozásban vállalt szerepet, az első az 1980-as Battle Beyond the Stars, ahol sci-fi környezetbe helyezték a cselekményt (ez is mindössze 5.5-öt kapott), a második a The Magnificent Eleven 2013-ból, ahol modern világunkban a hősökből focisták lesznek (3.4…). Vaughn benne volt a Szuper csapatban, ami A hét mesterlövész és A piszkos tizenkettő összeolvasztásából jött létre. A The Magnificent Sevenen alapszik A három amigo is, aminek szintén Elmer Bernstein szerezte a zenéjét. A Return of the Seven mellett még két közvetlen folytatás született: Guns of the Magnificent Seven (1969) és The Magnificent Seven Ride! (1972). Ezekben az 1960-as szereplők közül már senki sincsen benne, állítólag elég rosszak is.

Miként tudnám értékelni A hét mesterlövészt? Nos, nem vagyok elég járatos a westernekben ahhoz, hogy megállapítsam, vajon a műfajában mennyire állja meg a helyét; újrázásként nagyon más, mint az eredeti; vígjátéknak túl véres; drámának viszont túl komolytalan. A legendás színészek miatt érdemes megnézni és az biztos, hogy egyáltalán nem unalmas, számomra viszont korántsem jelentett akkora élményt, mint azoknak, akik A hét szamurájtól függetlenül, még a hőskorban nézték meg. Tekintettel rájuk és a film patinás mivoltára, a pontozástól eltekintek.

imdb-s pontszáma: 7.7

port.hu-s pontszáma: 9.4 (Lehet, hogy magyarul jobb?)

Várható írások: A hét mesterlövész (2016).

1 komment

Címkék: western akció


2023.05.25. 17:35 Tévésámán

A hét szamuráj (Shichinin no Samurai, 1954)

sevenposter.jpg

Óh, a mesés Japán, a legkirályabb robotok (Transformers), az animék és a technológia hazája! Manapság nagy divat japánul tanulni, japán trendeket követni és szinte minden fiatal anime-bolond; régebben viszont Japánhoz két dolgot lehetett egyértelműen kötni: a II. Világháborút lezáró, szörnyűséges atombombázást és az ősi kultúrát. Az utóbbit leginkább a szamurájok alakjai jelképezik még ma is, és a fantasy meg a középkori hadtudományok rajongói között örök érvényű dilemma, hogy kik voltak a menőbbek: Európa lovagjai vagy a Távol-Kelet szamurájai? 

Kik voltak a szamurájok? Thomas D. Conlan Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200-1877 (2010) című könyvének 8. és 10. oldalai szerint a manapság képzeletünkben élő nagy harcosokat eredetileg gokenineknek nevezték („nagyurak tiszteletreméltó vazallusai”), akik a nagyurak kíséretébe tartozó fegyvereseket vezettek, és ez utóbbiaknak volt szamuráj a megnevezése: „A szamuráj úgy viszonyult egy gokeninhez mint a fegyverhordozó a lovaghoz.” Az idő múltával viszont utóbbiakra átragadt az előbbiek neve, így A hét szamuráj korszakában (16. század) már eképp neveztettek „a szabadságukat mindennél töbre (sic!) tartó régi harcosok leszármazottai”. Kezdetben főleg lóról harcoló, megállíthatatlan íjászok voltak, aztán fokozatosan tértek át a szálfegyverek, a kardok, végül a puskák és pisztolyok használatára. Az európai és amerikai képzeletet megragadó szamurájok a 16. századiakon alapulnak, akik elvesztették korábbi, a lovagságra is jellemző „földért harcolok” életmódjukat, helyette státusz-szimbólumként hordták a két kardot (a katanát és a vakizasit, a parasztok ekkor már nem viselhettek fegyvert); másrészt rendelkeztek „azzal a (ritkán érvényesített) joggal, hogy levágjanak bárki közrendűt, aki nem viseltetik irántuk kellő alázattal és tisztelettel”. Nagyon fontos volt számukra a felmenőik felemlegetése, büszkék voltak, még akkor is, amikor a modern világban már nem maradt helyük. Az 1800-as évek legvégén tűntek el hivatalosan is a történelem színpadáról, ám emlékezetük tovább élt még az említett II. Világháborúban is, ahol az összes japán tiszt katanát hordott, státuszuk jelképeként, sőt, néha még a repülőgépek pilótái is maguknál tartották a légi harcok során egyébként teljesen haszontalan fegyvert. A szamurájok még ma is itt vannak velünk, filmekben, videojátékokban (pl. Mitsurugi vagy Yoshimitsu a Soul Calibur-szériában, Yasuo és Yone a League of Legends-ben), sorozatokban, animékben és akció-figurákként; kardjaik népszerű dísztárgyak, de sok keleti harcművészetben is szerepet kapnak. 

Ha már ezen túl vagyunk, még két dolgot kell megemlítenem, mielőtt belevágunk: Ezt a filmet eredeti dvd-n kaptam egy volt kollégámtól, aki lakás-eladás után ki akarta dobni. Majdnem egy évnek kellett eltelnie, mire végre rá tudtam venni magam, hogy megnézzem, ez pedig azért van, mert 3 és fél óra hosszúViszont jelen esetben ez teljesen indokolt, ellentétben a mai hasonló hosszúságú izékkel – jegyezzük meg jól: azért, mert egy film régi, még nem feltétlenül rossz! Cikkem tárgya pedig ennek fényes példája, merthogy kifejezetten jó! 

shichinin_no_samurai_1954_1080p_mkv_snapshot_00_24_56_2016_12_02_12_59_01.jpg

1586-ban járunk, Japánban, ahol egy névtelen, apró falut lovas banditák zaklatnak. Miután sikerült túlélni az előző évi támadást, a harcban járatlan földművesek rettegve veszik hírét, hogy a rablóbanda ismét lecsapni készül, amint az árpa beérik. Nagy nehezen eldöntik, hogy felveszik a kesztyűt, de ehhez szükségük volna néhány rátermett fegyverforgatóra, így páran elindulnak a közeli városba, hogy ott megpróbáljanak felfogadni néhány szamurájt. Eredetileg csupán négyet szeretnének, de az elsőként melléjük álló Kambei (Takashi Shimura) mérlegeli a tervet, majd kiötli: hét szamurájra lesz szükség… A higgadt, bölcs és becsületes öreg a falusiak segítségével összegyűjti csapatát, ők: a fiatal, tapasztalatlan Katsushiro (Isao Kimura); a háborúban edzett, lojális Shichiroji (Daisuke Kato); a nem túl ügyes, de annál jobb kedélyű Heihachi (Minoru Chiaki); a kalandvágyó, becsületes Gorobei (Yoshio Inaba); a szűkszavú kardmester Kyuzo (Seiji Miyaguchi); valamint a habókos, hangos és meggondolatlan Kikuchiyo (Toshiro Mifune). A szamurájok kiképzik a falusiakat, vezetésükkel megerősítik a falut, aztán a parasztok meg az alacsony rangú, de büszke harcosok együtt szállnak szembe a vérszomjas banditákkal… 

Mikor betettem a dvd-t, az a furcsa helyzet fogadott, hogy a Beállítások menü nem igazán reagált az utasításokra. Sikerült elindítani a mozit magyar hanggal, de mivel a szinkron az Európába importált vágott változathoz készült, a visszaállított jelenetek pedig kizárólag japánul érhetőek el, így már a harmadik snittnél kiderült, hogy nem értem, mit mondanak. Ugyanis a visszaállítást úgy csinálták meg, hogy szól a magyar hang, ami hangosabb az eredetinél, aztán átvált japánra, de nincsen beépített felirat, vagyis be kell kapcsolni a feliratot, ám az akkor is ott marad, amikor a szinkron miatt nincsen rá szükség… Majdnem fél órás szórakozás után elértem, amit akartam: japán hangok beszéltek, amit sokszor későn megjelenő, jó pár helyesírási problémát tartalmazó magyar szöveg kísért. Ez a film élvezeti értékén nem rontott, a lemezt pedig ingyen kaptam, de hangsúlyozom, hogy ezért valaki valamikor pénzt fizetett! 

„Keressetek magatoknak éhes szamurájt!” 

A fentebbi kis kitérő után vissza a témához! Hazánkban 1954 a sztálini terror alól éppen felszabaduló, de még mindig a Rákosi-rendszert nyögő realitást jelentette, ezalatt Japánban még alig múlt el a szövetséges megszállás, és a második nagy világégés utáni újjáépítés, újrarendezés zajlott. Ebben az időszakban kezdett a pályára csúcsára érni A hét szamurájt író és rendező Akira Kurosawa, aki a nyugati mozik hatását vegyítette hazája hagyományaival, hogy létrehozza egyedi stílusát.

shichinin_no_samurai_0217.jpg

A fekete-fehér Shichinin no Samurai egy olyan korszakba röpíti vissza a nézőt, ami Európában a reneszánsz időszaka, az Újvilág meghódításának ideje; Japánban pedig a bevezetőben említett nagy társadalmi változás ideje. Ekkor kezdett kialakulni az a szamuráj-réteg, akik közül hőseink kikerülnek: földjük már nincs, fegyverük és harci tudásuk van. Büszke őseik hagyományait követve elsősorban gazdag nagyurak szolgálatába vágynak, ám vannak köztük, akik beérik a történetben szereplő falusiak által ígért napi háromszori étkezéssel, szállással és a Kambei szerint rájuk váró harccal, ami azonban „se gazdagságot, se dicsőséget nem hoz”. De ahogy a lovagokat elvileg kötelezte a lovagiasságra a fogadalmuk, úgy a szamurájok útját is irányította a bushido, amit leginkább a becsület, az erény és a tisztelet összesítéseként lehetne leírni. A hét, akik összeállnak, mind rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy nincs igazán vesztenivalójuk, de érdekes végignézni, melyikük miért csatlakozik az elvileg nemes ügyhöz.  

A rendkívül hosszú játékidő első kb. félórája a falusiak dilemmáját tárja elénk, ez még nem egy túl izgalmas rész, viszont máris láthatjuk, hogy mi az, ami az akkori közembernek számított: A föld, amit a föld megterem, a család és legfőképpen az élni akarás. (Legalábbis ekkor még úgy látszik, a kisemmizett, elnyomott parasztoknak csak ennyi jut.) Láthatjuk továbbá, hogy kiemelten kezelik az idősek tiszteletét meg a leányok romlatlanságát. Amint eljutnak a városba és megkezdődik a keresés, akkor kezd érdekessé válni a sztori. Itt már megismerhetjük a szamurájok kettősségét, mert van, aki felháborodik azon, hogy egy földműves egyáltalán meg meri szólítani, míg egy másikat a szedett-vedett szálláson megvernek a munkások, akik ellen veszít szerencsejátékon, ezért a kardjával fenyegeti őket. 

kambei.jpg

 „Megtanulhatod tőlem, hogy lehet csatát veszteni.” 

A Shichinin no Samurai óriási jelentősége abban áll, hogy először alkalmaztak benne olyan elemeket, amiket ma már megszokottként kezelünk. Ezek egyike a hős megismerése egy szituációban, aminek a későbbi cselekményhez nincsen köze, a másik a csapat összeállítása egymástól független, ám a közös célért összefogó figurákból; de ugyanide tartozik a kulcsmomentumokban a lassítás alkalmazása vagy a kelletlenül hőssé váló alak is. Bár ezek az elemek külön-külön talán már megjelentek korábban, azonban egyszerre itt ötvöződtek először! Mindezekre jó példa Kambei felbukkanása, aki egy nagy csapat bámészkodótól kísérve leborotváltatja a haját (a mostanában oly divatos kis konty anno a szamurájok jelképe volt), ruhát cserél egy pappal, majd kiszabadít egy gyermeket egy sarokba szorított tolvaj karmai közül – utóbbinál a legyőzött tolvaj lassítva zuhan ki az ajtón, ezek után a falusiak kérlelni kezdik Kambei-t, hogy vállalja el a település védelmét, Katsushiro a tanítványa akar lenni, Kikuchiyo pedig a nyomába szegődik. Emberünk igazából kimaradna ebből az egészből, de aztán mégis rááll az alkura… Kambei-nél feltűnő, hogy sokkal több benne a becsület, mint a büszkeség, végig a lelkiismerete vezeti a cselekedeteit.

Izgalmas megfigyelni, hogy az ekkor még a császár által névleg, a sógun által pedig ténylegesen uralt országban milyen tisztelettel közelednek a fegyverforgatókhoz az alacsonyabb rangúak; miként közelednek ők egymáshoz; valamint, hogy milyen könnyű felismerni, ki kicsoda. A fekete-fehér világban is látszik: a tisztelettel övezettek jobb minőségű ruhákban járnak, valamint egy pillanatra se válnak meg státuszuk szimbólumaitól, a fegyverektől, amiknek azért a pénzben mért értékük sem csekély. Érdemes a karakterek lábait nézni, a parasztok legtöbbször egyszerű gyékénypapucsokat hordanak vagy mezítláb járnak, míg a szamurájok (feltételezhetően) bőrből készült lábbeliket viselnek és a lábaik is be vannak bugyolálva. A két társadalmi réteg közti átmenetet képező Kikuchiyo esetében a minőségibb felsőruházathoz a paraszti rétegre jellemző szinte meztelen alsótest társul. 

Az első egy óra második fele a csapat összeállításával telik el, a csúcspont ekkor a 48. perc környékén zajló emlékezetes párbaj, ahol színre lép személyes kedvencem, Kyuzo. Elsőre ő sem vállalja a felkérést… A drámai alapot szerencsére néha megszakítják felhőtlenebb jelenetek, ilyen a teszt, ami elé a kiválasztottakat állítják, majd Kikuchiyo csatlakozása, ahol a néző együtt nevethet a másik hattal a habókos kárára. A „szolgálaton kívüliekből” (roninokból) összeálló csoport végülis így írható le röviden: a borotvált fejű öreg, a bolond, a jókedvű, a komor mester, a fiatal gyerek, az egykori szolgáló szamuráj meg aki barátságból csatlakozik. Utóbbi kettő, név szerint Shichiroji és Gorobei a legkevésbé érdekesek, bár előbbi jó példa rá, hogy nem kell feltétlenül kidolgozott testűnek lenni ahhoz, hogy valaki értsen a harc művészetéhez. 

image-w12802.jpg

„Ki tette ilyenné őket?” 

Az első nagy fordulat akkor jön, amikor Kikuchiyo kipuhatolja, hogy a faluban fegyvereket meg páncélokat rejtegetnek. Ő eddig is kilógott a többiek közül, most azonban kiderül, hogy miért: egy erőteljes jelenetben a szamurájok felróják neki meg a parasztoknak, hogy ezeket a felszereléseket haldokló harcosoktól vették el, mire a bolondnak tűnő hetedik kifakad… Sajnos nem tudnám elég jól érzékeltetni a szavait, de a lényege annyi, hogy a földművesek, akik ravaszok, könyörtelenek, mégis gyámoltalannak látszanak, azért ilyenek, mert rákényszerülnek. Az adók, a hatalmasságok visszaélései, a háborúk (ezeket mind a szamurájoktól eredeztetik) mind-mind megtizedelik őket. Pedig csak boldogulni akarnak… Egy másik nagy fordulat, ami a 2023-as nézőnek fel se tűnik, az, amikor Katsushiro felfedezi a fiúnak öltöztetett Shinoról (Keiko Tsushima), hogy lány, ugyanis birkóznak és közben véletlenül megfogja a mellét. Ez teljesen reális helyzet, ám 1954-ben elképesztő merészségnek számított, mind Japánban, mind a világ bármely más filmszínházában. (Manapság meg miket ad a tévé meg a mozi…) Itt probléma bontakozik ki, mert miként már említettem, a leányok ártatlansága nagy kincsnek számított, ezért a falusiak féltik őket a szamurájoktól - egészen az aratásig amazok heten nem is tudják, hogy vannak ilyenek a faluban – kivéve persze a legifjabbat. Ugyanebbe a szálba van beépítve, hogy mekkora kincs a jó étel, főleg, ha egyébként ízetlen, aligha laktató kását kell enni nap mint nap – a városi méltóságos fegyverforgatóknak azonban az ennivalóban mért fizetség derogál. Shino és Katsushiro szerelmi szála tartogat még érdekes pillanatokat, ilyen az öregasszony bosszúja, az erdei „séta”, mielőtt megtalálják a felderítőket vagy az ostrom közepén történő emlékezetes „becsület-elvesztése” szekvencia. Külön érdekesség, hogy itt egyértelműen a nő a kezdeményező fél! 

A végső ostrom majdnem egy órát tart, a valóságban legalább két nap telik el eközben. Itt számos izgalmas jelenetnek lehetünk tanúi, főleg miután a banditák puskákat hoznak magukkal – bizony, a golyóval szemben még a legkitűnőbb kardforgató se számít ellenfélnek… Bár az elesettek leszúrásánál mindig nyilvánvaló, hogy nem sérülnek meg, a harc nagyon valóságosnak látszik, az esőtől dagonyává változott földön a lovak között szegényes ruhákban, kihegyezett karókkal meg dárdákkal harcoló parasztok felidézik, milyen borzalmas lehetett a késő középkor csatáiban lenni. A jó megfigyelő észreveheti, amint 2 óra 46-nál az egyik vágtató lovas igen keményen felökleli az egyik statisztát, nyilván nem direkt, ám a sérülés így is elfordulhatott, szóval milyen lehetett, amikor tényleg egymás megölése a cél? A faluban sokszor nagy tömeg mozog egyszerre, ám sehol se lehet látni eltévedő, hiteltelen vagy ökörködő háttérszereplőt. A puska mellett megjelenik a japán hosszú íj, amely mind lóhátról, mind állva használva súlyos károkat okoz a szemben álló feleknek, a szamurájoknak pedig mindent be kell vetniük, nehogy megtörjön a falusiak morálja. A realizmust tovább fokozza, hogy az összecsapások alatt soha nincsen zene, kizárólag a drámai meg a könnyedebb részek aláfestéseként szólal meg, ám akkor se folyamatosan hallható. Ha már zene, nekem egyedül a hümmögő kórus nem tetszett, de az a szimpla dobolás még hosszan benne maradt a fülemben a végefőcím után is. 

Pár megfigyelés: A városi részben eltűnik a rizs, amire az öreg paraszt vigyázott, aztán Katsushiro odadob nekik egy marék pénzérmét, ám sem ekkor, sem később nem kerül szóba, hogy hová lett az ennivaló. Akkor azt ki vitte el? Párszor feltűnően hallatszik az utószinkron, a nyitánynál a két banditának szerintem ugyanaz a színész a hangja, illetve egyszer mintha Kambei-t se Takashi Shimura szólaltatná meg az egyik beszéde alatt. 1 óra 47 percnél van egy négy perces szünet, amikor a korabeli mozigépész kicserélhette a szalagokat, a nézők pedig kiszaladhattak a mosdóba, vagy csak átmozgathatták magukat. Akadnak mágikus számok: A rablók 40-en vannak, a szamurájok 7-en, a végső csatában 13 lovas ront a falura, az utóbbi szám még egyszer előkerül korábban a családfás poénnál. A befejezésnél az utolsó két halál túl gyorsnak hatott számomra. 

seven9.jpg

„A győzelem egyedül csak az övék. Mi vesztesek vagyunk.” 

Akira Kurosawa mellett még két forgatókönyvíró dolgozott, ők Shinobu Hashimoto és Hideo Oguni voltak (kis érdekesség, hogy előbbi 100, utóbbi 91 évet élt meg). A hét főhős alakítói közül a leghíresebb színész egyértelműen Toshiro Mifune, aki a ’80-as években a hazánkban is nagy sikert elért Shógun című minisorozat címszereplője volt (ebben Seiji Miyaguchi is szerepelt). A falusiak közül Shino mellett kiemelkedik még néhány szereplő: A fiatal, forrófejű, harcossá váló Rikichi (Yoshio Tsuchiya); a lány apja, a többieknél gazdagabb Manzo (Kamatari Fujiwara); a tehetetlen, folyton felsülő Yohei (Bokuzen Hidari), aki hamar Kikuchiyo figyelmének első számú célpontjává válik; valamint a falu vénje, Öregapa (Kokuten Kodo, aki szerepelt az 1954-es Godzillában). A zenét Fumio Hayasaka szerezte. 

Érdekességek: Két különböző szamuráj-történet is megfogalmazódott Kurosawa fejében, mielőtt a producer Sojiro Motoki megismertette azzal, hogy néhány feljegyzés olyan harcosokról beszél, akik éjszakai őrséget vállaltak falvakban „kosztért és kvártélyért”. Ez már jobban megtetszett neki, így az írók megkezdték a munkát és sikerült kiötölniük hat olyan kardforgatót, akik tetteikben vagy viselkedésükben valódi történelmi hősökkel mutattak rokonságot. Egyedül a hetedik, Kikuchiyo a teljesen saját kitalációjuk. A három forgatókönyv-készítő 45 napig együtt élt, szinte elzárva a világtól, csak a legszükségesebb esetben használták a telefont vagy fogadtak látogatókat. Kurosawa megtervezte a falu mind a 101 lakóját, lerajzolta a családfáikat, ezzel segítette a statisztákat, hogy értsék, milyen viszonyban vannak egymással a figuráik. A címszereplőket és a nevesített falusiakat a direktor minden részletre kiterjedően megtervezte, leírta a ruháikat, az életútjukat, a beszédstílusukat, hogy miként reagálnak a csatában az erőszakra, sőt, még olyan apróságokat is, hogy mi a kedvenc ételük. 

76bd613c12c81041811b59076c10da57.jpeg

A filmet támogató Toho Stúdió (ahol Godzilla is született, éppen ugyanabban az időben) belső helyszíneket ajánlott fel a rendezőnek, aki azonban a realizmus jegyében felépíttette a teljes falut egy Tagata nevű helyen. Később azt nyilatkozta, hogy „a díszletek minősége meghatározza a színészek teljesítményét (…) Ezért csináltattam mindent valódira. A forgatást megnehezítette, de a hitelességet megnövelte.” Ez egy óriási dolog, pláne, ha a mostani nagy költségvetésű alkotásokkal vetjük össze, ahol 5-10 ember áll gumiruhában egy zöld háttér előtt… (Ugyanezt a túlzott realizmust hozta létre évekkel később Werner Herzog is.) A helyszín viszont csak egy volt azon dolgok sorából, amik miatt a forgatás folyamatosan hosszabbodott, a költségek pedig csak nőttek és nőttek. A stúdió „legalább kétszer” leállította a munkálatokat, amiket viszont végül ismét mindig újrakezdtek. (Az imdbn egy forrás szerint a rendező nem izgatta magát, mert azt gondolta, hogy a Toho túl sok pénzt ölt bele ebbe a projektbe, hogy csak úgy leállíttassa, egy másik szerint viszont éppen Kurosawa járt a nyakukra az újraindítás érdekében.) A legyártásra szánt összeg a produkció vége felé már a négyszeresére nőtt, a felvételeket 148 nap alatt rögzítették. 

Újításnak számított az a praktikum szülte ötlet is, hogy a klasszikus, egy helyen rögzített egyetlen kamera helyett három, különböző pozíciókba elhelyezett felvevőgépet alkalmaztak, így a nagyon összetett, sok-sok embert mozgató szekvenciákat sem kellett újra felvenni, mindegyikből rendelkezésre állt háromféle szalag, háromféle szögből. Kurosawa ötlete volt az ekkoriban még ritkán használt, emiatt elég drága teleobjektívek használata is, amikkel rá lehetett közelíteni a kulcsmomentumokra. 

toshiro-mifune-and-director-akira-kurosawa-on-the-set-of-shichinin-no-samurai-i-seven-samurai-akira-kurosawa-1954.jpg

A harci koreográfiát Yoshio Sugino tanította be a színészeknek, a forgatás elején Junzo Sasamori is segédkezett ebben, de őt később más kötelességei elszólították. A páncélzatok valódiak voltak, nem kellékek. Az ostrom felvételét többször azért kellett szüneteltetni, mert nem tudtak lovakat szerezni a banditák alá. A felgyújtott malom esetében megkísérelték azt az effektet nyújtani, hogy az épület ég, miközben annak valójában semmi baja se esett volna, ám ezzel a technikával a tűz meg se gyulladt. Ezt az életnagyságú makettet háromszor építették fel és égették le, mire meglett az összes szükséges felvétel. Az utolsó csata rögzítésére februárban került sor, a történet szerint zuhogó esőben vívtak egymással, ez pedig kétszeresen borzasztó körülményeket teremtett a helyszínen, ugyanis havazni kezdett. A hóréteget vízzel olvasztották el, ám az amúgy se nyári hőmérséklet mellé a saras föld több helyen megfagyott, emiatt a színészeknek meg a statisztáknak sokszor egy szál papucsban kellett fagyoskodniuk a hosszú munkálatok alatt. A stábtagok sem jártak jobban, nekik ugyanis egyhelyben kellett állniuk a cudar időben. 

A 207 perces játékidővel ez Akira Kurosawa valaha készített leghosszabb filmje. Egy Kenneth Turan nevű úr azt írta erről, hogy a film hossza „tükrözi a mezőgazdasági évet, amely a vetéstől a szépséges virágzáson át a betakarításig tart”. A Tohonál úgy gondolták, hogy az amerikai nézőknek nem lesz türelme ehhez, így 50 perccel megrövidítették a nekik szánt változatot, hozzánk pedig egy még ennél is rövidebb, mindössze 141 perces verzió jutott el. A rendező a forgatási napok alatt, éjszaka dolgozott a vágáson, ezzel kísérelt meg időt spórolni – mint láthattuk, sikertelenül. A kísérőzenét, amit Fumio Hayasaka elkészített, visszautasította, ellenben azonnal megtetszett neki az, ami a komponistának nem, ebből lett végülis ha minden igaz, a dobolásos zene. 

A történet idejét Kikuchiyo „családfájából” számították ki a hozzáértők. Mivel ekkoriban zajlott a „hadakozó fejedelemségek” egyesítése, így gyorsan fogytak a hadurak, akik egymás ellen háborúkat indítottak, ezért sok szamuráj lett ronin, nem volt szükség a kardjukra. Egy Philip Kemp nevű illető azt a megállapítást tette a korszakra nézve, miszerint „a parasztok számára, akiknek a termését megdézsmálták, a házaikat felégették, asszonyaikat és lányaikat elrabolták vagy megerőszakolták, a szamuráj és a bandita megkülönböztetés nem sokat jelentett”. Magyarul: mindkét fél ugyanazt tette velük. Ahogy már korábban volt róla szó, a hétből hatot valódi személyekről mintázták, az imdbn találtam egy részletes leírást Kyuzoról, akit Miyamoto Musashi inspirált. Ez a legendás szamuráj 61 kardpárbajt vívott életében és mindet megnyerte. Az életrajzaiban fennmaradt legelső párbaját örökíti meg Kyuzo belépője, ahol az ellenfele megpróbálja megfélemlíteni, ő viszont egyetlen csapással megöli. Musashi leghíresebb párbajában szintén egy csapással végzett a másik szamurájjal, azonban közben megsérült, ellenfele kardja ugyanis levágta a fejpántját – szóval ugyanabban a pillanatban csaptak egymás fejére. Ezt jelképezi Kyuzo sérülése, a vágás az egyik szemöldökén. Ugyanígy történelmi elődjére utal az, amikor az egyik harc során eldobja a kardját és így teríti le a támadóját, ez Musashi egyik védjegye volt, a vele szemben állók sosem számítottak erre a meglepően halálos trükkre. A Kikuchiyo név fordítása „ezer éves krizantém”, amit olyan fiúknak adtak, akik még nem voltak elég érettek. Ez pedig jól illik a sokszor gyerekesen viselkedő, analfabéta, paraszti származású hetedikre, a többiek igazából ezért nevetnek a névadáson. 

kyuzo.jpg

Három szpojler 

Nekem nem tűnt fel, de amikor Katsushiro kimerészkedik a fák közé a szamurájpáncélos bábuval, akkor azt gyors egymásutánban két lövés is éri. Ekkorra azonban a banditák három puskájából már csak egy van náluk, a másik kettőt Kyuzo és Kikuchiyo elvették, a megmaradt utolsóval viszont lehetetlenség lett volna ilyen sebesen kétszer is lőni. Érdekes dolog a már szóba került teszt, amivel megállapítják a jelentkezőkről, hogy alkalmasak-e a feladatra. Gorobei, még mielőtt belépne a szállásra, rájön, hogy a bejárat mögött veszély leselkedik, elvileg észreveszi az ütésre kész fiatal árnyékát. Ez a szövegből nem derül ki, a színész viszont lefelé néz, ott azonban a karaktere semmit se láthat, mert a Nap olyan szögből süt, hogy a rejtőzködő Katsushiro árnyéka befelé vetődik, nem kifelé. Amikor néztem a filmet, arra gondoltam, hogy Gorobei furmányos és pusztán a körülményekből rájön a csapdára – így már nincs is hiba. 

A hétből négyen halnak meg a végére, azonban egyiküket sem tudják becsületes kardpárbajban legyőzni, mindannyian golyótól hullanak a porba. Mindössze Kikuchiyo lő az ellopott puskák egyikével egyszer, de csak vaktában, amivel senkit se talál el. A valóság különös módon éppen ahhoz a három színészhez volt kevésbé kegyes, akik a túlélőket játszhatták, ugyanis ők haltak meg először a hétből: Daisuke Kato 1975-ben, Isao Kimura 1981-ben, Takashi Shimura 1982-ben. A legtovább pedig éppen Minoru Chiaki húzta, aki az elsőként eleső Heihachit keltette életre, ő 1999-ben távozott közülünk. 

Szpojlerek vége 

Akira Kurosawa és Takashi Shimura is szamuráj ősökkel büszkélkedhettek. Kambei szerepére kizárólag Shimurát tudta elképzelni a rendező. Siji Miyaguchi életében nem nyúlt még kardhoz, mikor rá osztották Kyuzo szerepét. A színész részt vett egy gyorstalpaló gyakorlaton, ám a figura győzelmeit a legtöbbször vágásokkal és gondosan megtervezett beállításokkal érték el – például azt sose tárják a nézők elé, miként szerzi meg Kyuzo a puskát. A szerelmi szálban tükrökkel vetítettek fényt Keiko Tsushima szemébe, hogy Shino mindig csillogó tekintetű legyen, a számos újra felvett jelenet miatt azonban ez a módszer károsodást okozott a színésznő szemének (hogy ebből később mi lett, arról nem szól a fáma). Kurosawa és a Gorobei-t játszó Yoshio Inaba rosszul viselték egymás társaságát, a rendező folyton kiabált vele és gúnyolódott rajta. Inabát ez annyira megviselte, hogy bár 1957-ben ismét elvállalt egy munkát Kurosawával, utána szinte alig szerepelt más alkotásokban. Yoshio Tsuchiya, aki Rikichit játszotta, elmesélte, hogy a banditák táborának felgyújtása jelenetnél sokáig kellett várniuk, amíg a szabályzatban előírt tűzoltóautó a helyszínre tudott jönni, ezért addig a stáb tagjai buzgón locsolták a faépítményeket gázolajjal. A tűz emiatt az elvártnál sokkal gyorsabban gyulladt meg, forróbban is égett, ám mivel csak egyetlen lehetőség volt felvenni az egészet, ezért folytatni kellett a munkát. Tsuchiya a forróság miatt megégette a légcsövét, a tűz pedig még a kalyibák mögött álló dombokról is leperzselte a füvet. Az egyik felderítő banditát az a Haruo Nakajima alakította, aki Godzilla első megformálójaként lett világhírű. 

toshiro.jpg

Toshiro Mifune (a képen) azt nyilatkozta, hogy ez volt a kedvenc filmje az összes munkája közül, Kikuchiyo pedig különösen közel állt a szívéhez, mert elmondása szerint mikor őt játszotta, akkor önmaga lehetett. Mivel ennek a figurának nem volt történelmi alapja, ezért Mifunét engedték improvizálni. A színész oroszlánokat tanulmányozott a hetedik szamuráj mozgásának megtervezéséhez, a forgatáson pedig végig karakterében maradt. Attól függetlenül, hogy a végeredményt nagyon szerette, Toshiro úr a forgatást már kevésbé viselte könnyedén. A fagyos februári munkát sokáig felemlegette, mert még sosem fázott annyira, mint akkor; ráadásul állítólag a produkció okozta stressz miatt egyszer ráfogta a karaktere által zsákmányolt puskát a rendezőre.  

Következzék némi irodalmi adalék! A 2005-ben megjelent 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz 304. oldaláról: „Kurosawát John Ford westernjei ihlették meg, és merészen eltávolodott egy jellegzetes japán műfaj, a jidai-geki – kosztümös-kardozós történelmi film, amely a meseországként ábrázolt középkori Japánban játszódik – szűkkeblű hagyományaitól. A hét szamuráj tele van elképesztő akciójelenetekkel, komikus esetekkel, balszerencsés véletlenekkel, társadalmi drámával, pozitív jellemfejlődéssel, valamint a kötelesség és a vágy összeütközéseivel, s mindezt hibátlan realizmussal jeleníti meg. (…) a gyerekek rajonganak a hősökért (…) Számos jelenetet idézhetünk, amelynek döbbenetes vizuális és érzelmi ereje van (…)” Itt megemlítik azt, amit a dvd tokja is hirdet, miszerint két Oscarra jelölt filmmel állunk szemben, egészen pontosan a Legjobb Díszlet és Legjobb Jelmez kategóriákban volt jelölve – ekkor még az Oscar jelentett valamit. 

seven-samurai-1954.jpg

A 2004-ben kiadott Új Oxford Filmenciklopédiából, 436. oldal: „A háború utáni korszak új rendezői közül Kurosawa Akira a legjelentősebb. Filmjei átvették a nyugati stílusú szerkesztést, hogy drámai módon vizsgálhassák az emberi természet tematikáját. Rendezési technikája érthető volt a külföldi közönség számára, így az egész világ figyelmét ráirányíthatta a japán filmre.” A 748. oldalról: „A japán és a nyugati hatások (…) kombinációja jellegzetes vonása Kurosawa filmjeinek, és nagymértékben hozzájárult folyamatos nyugati népszerűségéhez. Kurosawa azon módszerének dinamizmusa, hogy képeken keresztül meséli el a történetet, mindig témái humanista megközelítésével párosul. Érdeklődése a társadalmi problémák és az emberi természet iránt (…) Filmjei történetkompozíciója, mely a realista leírás és alkalmi romantikus pillanatok kombinációján keresztül halad a tetőpont felé (…) Ezt a klasszikus formát a nyugati stílus – az európai és a hollywoodi módszerek elegye – hozza létre. Sok filmi forma nyugati stílusú montázson alapul Kurosawa filmjeiben. (…) A filmet szórakoztató formaként is továbbfejlesztette. Mély benyomást tett rá Hollywood, különösen John Ford filmjei. Amit Ford a westernnel fejezett ki, az Kurosawánál a jidaigeki (kosztümös filmek) formájában jelent meg: A hét szamuráj (1954) (…) ihletet adott (…) John Sturgesnek (…) A hét mesterlövész (1960) elkészítéséhez; ez is bizonyítéka, hogy Kurosawa művei hatottak az amerikai zsánerfilmek és az európai művészfilm kölcsönös megtermékenyítésére. Kurosawa témáinak középpontjában az emberség áll, s ez a megközelítés alkotta világnézete alapját korai műveitől fogva.” 

Az 1964-es Film Kislexikon 427. oldala ezt írja Kurosawáról: „A haladó japán filmgyártás egyik legkiemelkedőbb művésze, neve méltán bejárta az egész világot. Számos nemzetközi nagydíjat nyert. Műveiben határozottan realista tendenciájú, bár stílusában sajátosan érvényesül a nemzeti stilizáló elem és bizonyos naturális jegyek is. A társadalmi problémák foglalkoztatják és kritikája, valamint ábrázoló képessége fokozatosan mélyült el. (…) Szociális érzékű, szuggesztív művész. Ábrázolásmódja kissé nyers, az indulatok tolmácsolásában néha vad. Legemlékezetesebb munkái (…) a Hét szamuráj ősi legendája (…)” 

A hét szamuráj 210 millió jenből készült, amely megközelítőleg 580 ezer dollárnak felelt meg akkoriban. Japánban több mint 268 millió jent hozott be, az USA-ban pedig 833 ezer dollárt, így a Godzilla mellett ez volt a Toho egyik legnagyobb bevételű filmje 1954-ben. Saját korában sem hazájában, sem nyugaton nem váltott ki túl nagy lelkesedést, ám ahogy az lenni szokott, az évek során elnyerte az őt megillető elismerést, mára pedig az egyik legnagyobb hatású mozgóképnek tartják.

qvz91fwmq6o47vviar8vznqz3wi.jpg

Ez teljesen helytálló, főleg mivel ellentétben sok száz (vagy ezer) másik filmmel, a Shichinin no Samurai felett nem járt el az idő. Az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a tökéletes helyszínek és jelmezek, az első rangú színészi játék, a figyelmet fenntartó cselekmény meg az ízig-vérig valós figurák még 2023-ban is izgalmas élménnyé teszik! A hosszú játékidő ne vegye el a kedvét senkinek, ez a 3 és fél óra sokkal jobban megéri, mint egy hasonló hosszúságú mai valami a mozikban! Kifejezetten örülök, hogy megmentettem ezt a dvd-t a pusztulástól, viszont kérdéses, hogy meg fogom-e nézni valaha még egyszer, hiszen immár ismerem a sztori fordulatait meg az agyamba égtek a képek… 

Pontozás: 

imdb: 8.6 (A port.hun 8.9.) 

Szerintem: 5/5 

Várható írások: A hét mesterlövész.

Szólj hozzá!

Címkék: akció dráma történelmi


2023.05.20. 21:48 Tévésámán

Múmiák (Momias, 2021-2023)

momiasss-1024x576.jpg

Mióta az eszemet tudom, mindig érdekelt két nagy történelmi korszak: a lovagkor és az ősi Egyiptom. Az ókori Egyiptom a valaha volt talán legnagyobb hatású emberi civilizáció, amely több mint 4000 éve él a köztudatban. Ha jobban belegondolunk, szerintem senki se tudná fejből megmondani, hogy kik ülnek ma a „mindössze” 1100 éves Magyarország parlamentjében, de még a legtudatlanabbak is hallották már Ramszesz, Kleopátra vagy Tutanhamon neveit. Ennél fogva ez a nagyszerű civilizáció mindig jó alapul szolgált filmekhez, szóval mikor a Twitteren láttam, hogy egyiptológusok reklámozzák ezt a helyes animációs mozit, azt gondoltam, miért ne nézzem meg én is? Vicces módon jelenleg a Cinema City-ben vetítik, de közben adja az HBO – választásom az utóbbira esett.

Elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy nem tudom kizárni egy ilyen elemzésből a „professzionális” énemet, így attól függetlenül, hogy gyerekfilmről van szó, ahol kell, ott kritizálni fogom; szóval aki azt akarja tudni, hogy elvigye-e rá a csemetéit, az ugorjon a végén az értékeléshez! A többiek meg akkor ugorjanak fel velem egy képzeletbeli harci szekérre és vessük bele magunkat a Momias-ba!

Napjaink Egyiptoma alatt, mélyen elrejtve a föld gyomrában lakozik egy ősi város, ahová az ókori múmiák menekültek el a modern világ elől. Ebben a világban él három főszereplőnk, a kocsihajtó Thut (angol hangja Joe Thomas), a hercegnő Nefer (Eleanor Tomlinson) és Thut öccse, Sekher (Santiago Winder). Ők hárman és a kissrác háziállata, Kroki, a véletlenek összjátéka folytán eljutnak a modern Londonba, ahol egy kapzsi múzeum-tulajdonos, Lord Carnaby (Hugh Boneville) élő relikviákként akarja mutogatni őket. Ha ez nem lenne elég, még vissza kell szerezniük tőle a fáraótól kapott gyűrűt is, amely súlyos próba elé állítja a két fiatalt: egy balul sikerült jóslat miatt ugyanis össze kellene házasodniuk...

momias7.jpg

Három szempontból szeretnék beszélni cikkem tárgyáról, az első a technikai megoldások bemutatása: A figurák aranyosak, bár erősen érezhető a L’ecsó (az ikrek) és a Derült égből fasírt (Thut) hatása. Tetszett, hogy Nefer és a fáraó arcában egyértelműen meg lehet látni azt a klasszikus egyiptomi arcot, ami az emberek fejében él. Az apró részletek nagyon szépek, például az éjszakai égbolt, a fény-árnyék hatások vagy az ismerős monumentális építmények színei. A készítők fejet hajtottak önmaguk előtt, amikor a beöltözős jelenetben a főhősök spanyol ruhákat vesznek magukra. A fáraó magyar hangja nagyon jó, sajnos nem tudom, ki „játszotta”. A nyitó- és záró stáblista alatt „hagyományos” animációt is láthatunk, ez az Addams Family-re emlékeztetett. Vajon miért nem csinálnak filmeket ilyen stílusban?

Nézzük a történelmi hitelességet! (Igen, ez egy gyerekeknek szóló mese, tehát a történelmi tényeket veszi alapul, de nem ragaszkodik hozzájuk, viszont mégis, „amatőr egyiptológusként” azért van miről beszélnem.) Jópofák a karakterek nevei, a Thut egyértelműen a Tutra, Tutanhamon amerikai becenevére utal, a Nefer pedig nyilván Nefertitire, Ehnaton főfeleségére és társuralkodójára. [2024-es megjegyzés: A nefer azt jelenti, hogy "szép".] Sekher ifjúság-tincset visel, ez a gyermekkor jelképe. A Lord Carnaby Lord Carnarvonra emlékeztet, ő szponzorálta Howard Carter ásatásait; ugyanakkor egyértelmű kritikának fogható fel a jó ideje erőteljes támadásoknak kitett British Museum felé is, hiszen a „múmiarabló” múzeuma egyértelműen a világ minden tájáról kétes módszerekkel összeszedett műkincs-gyűjtemény allegóriája. A számtalan ősi isten közül Ré, Hathor, Hórusz és Ozirisz neve hangzik el, a történet szempontjából csak Hathornak és Rének van jelentősége, viszont érdekes módon az istenek tényleges létére talán csak a főnixmadár utal – ami azonban nem a szerelem istennőjéhez volt köthető és korántsem ebben a formában élt az egyiptomi mitológiában. Nekem a kocsiverseny is sántít, ez inkább a Római Birodalom sajátossága volt, amennyire tudom, az ókori Egyiptomban nem rendeztek kocsiversenyeket, ha pedig mégis, akkor sem olyan arénában, amit elénk tárnak. Az egyes szereplők szövegei érdekes helyzetet teremtenek, hiszen Londonban Thut azt mondja, ez a Római Birodalom, tehát akkor ők a Ptolemaida-dinasztia előtt éltek, ameddig Egyiptom még önálló volt; az őrök viszont azt jelentik a fáraónak, hogy itt vannak az élők a fémszörnyeikkel. Szóval akkor tudnak a modern világról, mégsem ismerik a repülőgépeket, meg azt se tudják, hogy már nincs Római Birodalom? Ez így együtt nem lehetséges. Végül egy olyan kérdés, ami az alkotókban nyilván nem merült fel: hogy váltják egymást a fáraók az öröklétben?

Most pedig vessünk egy pillantást a történetre, a cselekményre és a szövegkönyvre! Maga az alaphelyzet elég furcsa, bár a spanyol ajkú népeknek más a hozzáállása a halálhoz, készítőink pedig spanyolok, de azért mégis, a főszereplőink élőhalottak, ami ki is derül. Ehhez még hozzájön, hogy Thutot azzal fenyegetik, ha elveszti a gyűrűt. kinyomják a szemeit és kivágják a nyelvét – ez történelmileg lehet valamennyire hiteles (bár inkább a kora középkori Európát idézi), viszont gyerekeknek talán túlzás. Ugyanígy szóba kerül, hogy kivégezhetik a szerencsétlen főhőst, egyszer pedig azt kiabálja, hogy „meghalunk”, miközben az már megtörtént. Az alkotók nem játszottak rá arra, hogy a szereplőik már nem élnek, pedig ezt lehetett volna akár viccforrásként is használni.

momias9.jpg

„… még vonzó is lehetne, de hiába, hiszen horkol!”

A modern világ csodáinak ókori verziói talán a kicsiknek viccesek, felnőttként viszont inkább fárasztó klisének hatnak (kőtáblákat használnak telefonok helyett, a forgalomirányító rendőr „egyiptomi” mozdulattal irányítja a szekereket, stb.). A sztoriba számos elemet máshonnan lopkodtak össze; például az egész úgy indul, mint egy gagyi, Izaura TV-s romantikus film: a szerelmespár egyik fele kis híján elüti a másikat, majd ugyanilyen szinten folytatódik, ahol a gazdag egyik fél és a nem gazdag másik kezdetben utálják egymást, aztán egymásba szeretnek… A hercegnő nem akar férjhez menni, ahogy Merida se akart, de egy mondat után lemond erről az akaratáról; viszont újkori kolléganőihez hasonlóan ő is el akarja hagyni a megszokottat, a hagyományost, valami újat akar, mégpedig az álmait szeretné megvalósítani. Ez meg olyan hollywoodi… Nefer már az „ókorban” sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, a modern világban pedig túlságosan odaillően viselkedik. Thut teljesen hiteles mindkét világban, Sekher pedig gyorsan alkalmazkodik, ahogy a gyerekek szoktak. Kifejezetten pozitívum, hogy Kroki a legkevésbé sem idegesítő, nem erőltetik a jelenlétét és beszélni se beszél.

Furcsa módon Thut központi problémája tulajdonképpen poszttraumás stressz szindróma. Talán a játékidő rövidségével magyarázható, hogy a múmiák nem félnek semmitől a modern világban (nem volt idő vagy tehetség kitalálni, miként reagálnak az egyes dolgokra), csupán az „erős fehér fény” a gyengeségük, mert akkor láthatóvá válik a valódi arcuk. Ez végülis egyedi, csak olyan légből kapott, nincs rá ok vagy magyarázat. Ugyanilyen rejtélyes, hogy Sekher vajon hová tudja eltenni a ruházatában a bumerángját vagy hogy a figurák néha teleportálnak (a hercegnő valahogy odakerül a palotából a kijárathoz, aztán a hajóra; a krokodil hirtelen ott van a buszban; az elején hirtelen ott vannak a furgon hátuljában). Hasonlóan misztikus jelenség az idő kérdése, Thut ugyanis folyton sürgeti Nefert, hogy eljár az idő, viszont vagy én nem figyeltem, vagy valójában senki sem mondta, hogy mikor is lesz az esküvő. Ha a leánykérés után már másnap, akkor így is, úgy is elkéstek, ha meg nem akkor, akkor mikor van?

Engem egyedül az ikrek idegesítettek, akik a lordnak dolgoznak, de ők se mindig, csak néha. Az említett főgonosz a végén a Disney-mozikban szokásos halált kap, ez se eredeti húzás. A modern világban nem tetszett, hogy az Aida-előadáson a két főszereplő énekes fekete, a rendező meg köcsög, az ekkor a lorddal meg az anyjával egy páholyban ülő Prince-klón pedig pár percen belül a főszereplők első számú segítőjévé válik. Ekkor kiderül, hogy az álmaid beteljesülnek, ha több millióan tekintenek meg téged a YouTube-on, aztán jönnek a gagyi popslágerek is, van egy visszatérő dal, amit a filmhez szereztek, meg a Walk Like An Egyiptian felújított változata – hangsúlyoznom kell viszont, hogy ezek sokkal jobbak, mint amik manapság szólnak a rádióból. A kísérőzenei mélypont azonban a Nickelback együttes egyik számának használata…

momias10.jpg

Párszor a karakterek cselekedetei elég logikátlanok: Thut futva kis híján utolér egy autót; majd mikor mégsem jön ez össze, akkor megmondja a Prince-klónnak, hogy „Nem akarlak többet látni!”, utána megparancsolja Sekhernek, hogy „Te szépen itt maradsz!”, és ott hagyja. Egy olyan város közepén, amit egyikőjük sem ismer, azzal a palival, akivel nem akar többször találkozni… A lord, akinek saját múzeuma és páholya van az operában, összesen 2 beosztottal bír (ennek valószínűleg pénzügyi okai voltak, mert nem akartak még több karaktert meganimálni, ez a kettő is ugyanaz, csak más színű hajjal és ruhával) és azok is teljesen használhatatlanok. Az említett kiállítóhelyen, ami a Prince-klón szerint „olyan, mint egy erőd” egy, azaz 1 darab biztonsági őr van, aki egyetlen, huszonöt másodperces megjelenés után nyom nélkül eltűnik; az ajtók nincsenek bezárva, nincs mozgásérzékelő vagy üvegtörés-jelző se. (Ezt meg azért emelem ki, mert 5 és fél évet dolgoztam múzeumban.) Az itt látható restaurátoros poénnal elkéstek pár évet, de helyette van pár igazán nevettető pillanat (mondjuk a hirdetőtáblán a hirdetések vagy az első dalbetét befejezése, de volt még legalább két alkalom, mikor jót nevettem, csak sajnos a viccek eléggé messzire vannak egymástól.) Szerencsére kapunk egy pici feminizmust is, hiszen Nefer megjegyzi, hogy miért ne lehetne Ré, a napisten nő? Végülis a legtöbb istennek volt egy istennő párja, aki hasonló attribútumokkal bírt, de a főisten mindig férfi volt az ókori Egyiptomban; ugyanakkor, ha erős női istenséget akart valaki imádni, akkor ott volt mondjuk Ízisz.

Ismerkedjünk meg a készítőkkel! A rendező Juan Jesús García Galochanak ez az első egész estés munkája, korábban művészeti vezetőként dolgozott író kollégáival, Jordi Gasullal és Javier López Barreiraval a spanyol animált Indiana Jones-paródia, Tadeus Jones kalandjain (eddig háromszor indult útnak, egy rövidfilmben 2007-ben, majd egy egész estés moziban 2012-ben és 2017-ben; az utóbbi kettőben inka aranyat és Midász király kincsét keresi). A Múmiákból egy spanyol és egy angol nyelvű változat létezik, az HBO az utóbbit sugározta, ebben a korábban már említettek mellett az alábbi hangok hallhatóak még eredetileg: Celia Imrie – Mamika (a St. Trinian’s 1-2-ben a felügyelőnő) és Sean Bean – a fáraó. A zenét Fernando Velázquez szerezte.

Pár érdekesség: A filmet eredetileg 2021-ben mutatták volna be, a végén ez az évszám szerepel, de aztán két évre parkolópályára állították, ameddig utómunkálatokat végeztek rajta. A stáblistából kiderül, hogy a produkció ideje alatt 2 baba született és 5-en haltak meg a stábtagok családjaiból. Miután ez a lista lemegy, még van egy jelenet, ami aranyos poén, de korántsem fontos. Nekem nem tűnt fel, de Thut valamiért római írásjelekkel dedikál egy olyan társadalomban, ahol még a gyerekek is hieroglifákat használnak; illetve az se, hogy Kroki egy az egyben megegyezik a Tinkerbell animációs filmek bébi krokodiljával (mivel ezek közül egyet se láttam). Cikkem tárgyának 12 millió dollár volt a készítési költsége, mostanáig már majdnem 53 milliót hozott vissza.

new-images-for-mummies-2023-animated-movie-v0-b2lw2mrzyjx91.jpg

A Momias egy egyedi és kedvelhető kis filmecske, ami bár sem történetileg, sem humorban nem annyira acélos, mégis lekötött arra a másfél órára. Ha másra nem is, arra jó, hogy a kisgyerekekben felkeltheti az érdeklődést az ókori Egyiptom fantasztikus világa iránt!

Pontozás:

imdb: 5.9

Szerintem: 4/5 (Egy ponttal feljebb húztam végül, mert tulajdonképpen nem tudok haragudni a hibáira.)

És most egy kis gyűlölködés a végére… Az HBO már tényleg egy pöcegödörre hasonlít. 14:55-kor kezdődött ez a film, 14:50-kor kapcsoltam oda és megnézhettem három reklámot. Az ajánlóra, amiben homokosokról szóló sorozatot, illetve viccesnek egyáltalán nem vicces „vígjáték”-szériákat reklámoztak, nem érdemes szót pazarolni, de mikor felbukkant az Eurosport-reklám, akkor azért nagyot néztem. 10 vagy 20 éve elképzelhetetlen lett volna, hogy az HBO ne önmagát ajánlja a saját reklámblokkjában, most már ezt is megértük. Sőt, egyre inkább afelé próbálják terelni a nézőket, hogy váltson mindenki az HBO Maxra, mert hát az sokkal jobb, és olyan nagyszerű izék vannak rajta, mint a hármas számú reklámban hirdetett Nagy Katalin életén alapuló The Great. Úristen, mi ez a szemét?! Tényleg nagyon tetszik Elle Fanning, de ez még úgy is rendkívül izzadtságszagúnak és idegesítőnek tűnt, hogy a reklámot hang nélkül néztem. És mi a frászt keres az 1700-as évek Oroszországában, a cárnői udvarban egy néger?! Hagyjuk már ezt a baromságot… Emmy-díjat ennek, közben a Victoria anno semmit se kapott és a harmadik évadát már le se adták?! És azt se értem, hogy miként mehet ez most már ki tudja, hányadik évaddal, miközben elvileg minden, ami orosz, az most fúj-fúj?

2 komment

Címkék: fantasy vígjáték animációs


2023.04.24. 16:54 Mozsárágyú

A kard (avagy „Én vagyok a falu rossza egyedül”) 1976

Nem is értem, hogy forgathatták le ezt. Az elvtársak lehet, hogy nem tudták, mit jelent az, hogy szatíra? 

Haumann Péter (Bojti Sándor) szerintem egy volt az utolsó úgymond „igazi” színészek közül, nem hiszem, hogy akadt olyan alkalom, amikor nem volt lehengerlő, akár filmen, akár színpadon. Nagyon jól megírt szerepet kapott, jó minőségű vásznat, amire sok-sok ecsetvonással festett részletgazdag képet egy bukott hősről.

madarasz_viktor_peter_zrinyi_and_kristof_frangepan_in_prison_at_wiener_neustadt_google_art_project.jpg

Bojti elvtárs feleségével (Szemes Mari) Bécsben nyaral, hirtelen indul a film egy videojátékkal, amiben „le lehet lőni” a vadnyugat valamelyik gonosztevőjét. Ezután színes, zajos vidámpark, nyüzsgő utcák elegáns turistákkal, nagyvilági élet zajlik éppen. Persze Sándorunk nem egy melós, ő a Belvízlevezető Vállalat második embere, nem akárki. De tényleg nem. Bemennek csak úgy nézelődni egy aukciósházba, ahol az úgynevezett Wesselényi-összeesküvés 2 résztvevőjének fejét vevő kard hever egy üveglap alatt. Egy dísztelen, átlagos megmunkálású vas, ami Sándor szerint a magyar történelem egyik legfontosabb fejezetét „készítette elő”, ez az összeesküvés lényegében előfutára a Rákóczi-szabadságharcnak, ami szintén a Habsburgok megszálló politikája elleni fellépés volt. Szabadságunk kivívásának fontos mérföldköve hát e kard. Sok újgazdag külföldi közt itt van egy magyar hivatalnok, aki megváltoztathatja a történelmet azzal, ha intézkedik és megszerzi a kardot a labancoktól a hazának! Próbálkozik a nagykövetséggel, a Nemzeti Múzeummal, senkinek sem kell ez a „nemzeti kincs, ami most épp nem aktuális”, ahogy később elhangzik a filmben. Senki se tudja ki az a Zrínyi Péter meg Frangepán Ferenc! (Holott mindenki ismeri leghíresebb ábrázolásukat – Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben). 

Persze, hogy nem, mert a komcsik egyik kedvenc elfoglaltsága volt a történelem eltörlése, átírása. Bojti őrlődik, a felesége nem tudja lebeszélni arról a mérhetetlen hülyeségről és felelőtlenségről, amelybe végül mégis belevág; eladja odakinn a Bogárautót, amivel kiutaztak és addig licitál, amíg a kard tulajdonosává válik. Hülyeség és felelőtlenség, valóban, de tudjuk mind, hogy Sándorunknak igaza van. Ám, amint a szájából elhangzik: „Az emberiség nem mindig érti meg a nagy igazságokat. A Föld például 2000 évig nem volt gömbölyű.”. Hazautazván a vonaton ugyanis az útleveléből egyértelműen kiderül, ő eladta az autóját. Becsületes emberként persze rögtön elmondja a teljes igazságot a hatóságoknak, akik először csak bolondnak képzelik, később már valutaüzérnek, az állam megkárosítójának nevezik, azonnal eljárás indul ellene. Senki nem hiszi el, hogy ő tényleg azért verte magát adósságba, hogy megmentsen egy történelmi ereklyét, melynek értéke a szakértők szerint is felbecsülhetetlen, hiszen egyértelműen valódi. Olyan lavinát indít el, ami egész addigi életét pillanatok alatt elsöpri; felfüggesztik az állásából, a nejét is elküldik, és igaz, hogy ugyan felmentik a vádak alól és nem kell leülnie 3 évet, mégis... Oda az igazság. A múzeum, az állam, talán Bojtiné is, mindenki semmibe veszi őt és a kardot. Saját magában is csalódik. Egy szép nyári napon elindul hát a kocsmába, ahol a cigánnyal az Én vagyok a falu rossza egyedül kezdetű nótát húzatja (óriási jelenet), főszereplőnk pedig éneklés közben egyre lejjebb és lejjebb süllyed a saját maga által létrehozott posványban, melybe átvitt és valódi értelemben belekerül a kard is. Innentől kezdődik az igazi szatíra, mert amikor úgy dönt, megszabadul minden gond okozójától egy kisebb folyóban, hirtelen változik a széljárás és minden döntéshozó egyöntetű véleménye, hogy meg kell találni a nemzeti kincset! 

haumann_peter.jpg

A politika képes csak erre: ami tegnap még büntetendő vagy megvetendő volt, az mára a dicsőség jelképe és tűzzel-vassal harcolunk érte. Amikor éppen az előző tűnik kifizetődőnek akkor azt kell szajkózni, amikor az utóbbi, akkor meg azt. Értelme nincs, logikát kár keresni, az emberi természet fura és sokszor ez óriási károkat okoz. Gondoljunk csak arra, amit Bojti is említ, hogy sokáig kivégezték azokat, akik azt merték állítani, hogy a Föld nem lapos. Mindennapos dolog ma is, hogy valakit a hite vagy meggyőződése miatt üldöznek, pár év, évtized és az illető mártírrá nemesül. Gondoljunk csak 1956-ra; nem olyan rég beszélni sem lehetett róla, ma meg már azon civakodnak egyesek, akik ott se voltak, hogy ki volt nagyobb forradalmár. Ez a film pedig abszurd és képtelenség, mégis nagyon jól mutatja, milyen volt a világ idehaza 1976-ban. Én is sok olyan sztorit ismerek rokonoktól, ismerősöktől, amit, ha egy kabaréban hallottam volna, röhögnék nagyokat, de mivel ezek megtörtént esetek, elgondolkodtatóak. 

Manapság egyre több olyan jelenséggel ismertet meg minket akaratlanul is a média, amik 50 éve egy Monty Python-jelenetben elfértek volna, de mivel itt vannak és szembesülünk velük, nemcsak elgondolkodtatóak, sokszor félelmetesek is. Például a szó szerint vérre menő viták arról a fontos kérdésről, hogy csak a nők menstruálhatnak-e vagy éppen az, amikor egy nemzet újabb és újabb fegyverszállítmányokat küldve követeli ordítva a békét. „Békeharc” – ismerős, nemde? Mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy még mindig aktuális témát boncolgat a film, a mai korban is értelmezhető minden történés. Akinek igaza van, az nem szokta ordítva bizonygatni, így van ezzel Bojti is. És akinek igaza van, sokszor nagy problémákat okoz saját magának ezzel. Ha meg épp nem a korszellemnek megfelelő ez az igazság, akkor mindegy, hogy mi is az. 

Az írók közt van a rendező, Dömölky János, Csurka István és Jékely Zoltán. Valamit nagyon értettek a korszellemből, a rendszerkritikát nem is rejtegették, Bojtival kimondatnak sok olyasmit, amiért akkoriban tönkretettek embereket – ha nem is verték már agyon. Valóban, nagyon enyhült a rendszer… A színészekre rátérve, Haumann Péter briliáns, különösen akkor, amikor megjátssza, hogy megbolondult. Természetes a játéka, manapság nem nagyon lehet ilyet látni filmen. Szinte sztárparádéval állunk szemben, ugyanis kisebb szerepekben feltűnik többek között Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Tordy Géza, Rajhona Ádám, Temessy Hédi, Cseke Péter, Lukács Sándor, Dégi István, Szilágyi Tibor, Lázár Kati, Tahi Tóth László. A Szomszédok-rovatba két nevet hoztam, akik szintén felbukkannak a filmben: Dengyel Iván Taki egyik taxis ismerőse volt, aki Mercedesszel fuvarozott, Miklósy György pedig a gyerekorvost játszotta, aki mindig többes szám első személyben beszélt magáról. A zenét Tamássy Zdenkó írta, olyan meseszerű és fura, nem sokszor halljuk, de valahogy még a muzsika is abszurd ebben a filmben, mintha egy vurlitzerből szólna. A dramaturg Fakan Balázs, aki az Ötvös Csöpi-filmekben is közreműködött, az operatőr meg Zsombolyai János, aki pl. A tanú operatőre is volt. meg még sok másik szatírához adta a nevét, amit már láttam, de itt még nem jelent meg róla írás. Szóval már csak az alkotók listáját végig nézve is kihagyhatatlannak mondanám e filmet.

A kard olyan fura színű és sötét, nem ártana felújítani, de ezzel együtt érdekes hangulatot áraszt, olyan, mintha egy kitalált világban lennénk. Bojtin kívül mindenki elnagyolt figura, valamilyen álláspontot nagyon határozottan képvisel (aztán pontosan az ellenkezőjét) és ez is olyan, mint a mesékben, ő a jó, mindenki más a gonosz. Ő a hős, korunk hőse, aki általában megjárja, ha hősködik.

1 komment

Címkék: magyar szatíra


2023.04.17. 13:47 Tévésámán

Addams Family 2. (2021)

the_addams_family_2_2021_1080p_amzn_web-dl_ddp5_1_h_264-cm_1194.jpg

Talán 1989 óta van az, hogy ha egy film sikeresnek mondható (tehát minimum a költségeinek két és félszeresét hozza be), akkor az folytatást kap; és talán úgy 2008 óta van az, hogy csak olyan mozgókép megy a mozikba, aminek már van egy meglévő rajongótábora (szóval minimum ők megnézik majd, még ha egy rakás szemét, akkor is). Ebből a két megállapításból mindkettő igaz a 2019-es Addams Family-re, ami az 1991-ben világhírnévre szert tett galád család legújabb kori animált inkarnációja volt. Addams-ék már 1938-tól jelen voltak az USA-ban, képregény formájában és a ’60-as években egy igen sikeres, élőszereplős tévé-sorozatban elevenedtek meg először; de az említett ’91-es kasszasiker ismertette meg őket a nagyvilággal. Ennél fogva valószínűleg senkinek se kell bemutatnom őket.

Bár a 2019-es verzió korántsem a legjobb, mostanában megnőtt az érdeklődés e rémisztő família iránt, ami a tavaly lement Wednesday-sorozatnak köszönhető. Én viszont nem emiatt ültem le végül a 2021-es második rész elé, hanem mert a Beetlejuice film, majd a Beetlejuice rajzfilm-sorozat után tovább haladtam a gyerekeknek szánt horrorok vonalán és végignéztem a kisiskolás koromban sugárzott 1993-as Addams Family rajzfilm-szériát, majd annak elődjét, az 1973-ast is. Utóbbi kifejezetten jól jött, mert cikkem mostani tárgya ugyanazt az alapot használja fel.

the_addams_family_2_2021_1080p_amzn_web-dl_ddp5_1_h_264-cm_0688.jpg

Az előző epizódból ismert famíliában újabb belső krízis üti fel a fejét, aminek kiindulópontja Wednesday (Chloe Grace Moretz hangján szólal meg); ugyanis egy hozzá illő, rendkívül furcsa iskolai kísérlet nyomán felbukkan egy ügyvéd (Wallace Shawn), aki azt állítja, hogy a rémes kislányt anno elcserélték a szülészeten, ezt pedig DNS-teszttel akarja bizonyítani. Ám Gomez (Oscar Isaac) és Morticia (Charlize Theron) nem állnak kötélnek, sőt, elhatározzák, hogy megpróbálják felmelegíteni a mostanság eléggé kihűlt kapcsolatukat a lányukkal; így hát besuvasztanak mindenkit egy óriási lakóautóba és útnak indulnak az Egyesült Államokon keresztül, családi vakáció címszó alatt. Wednesday sejti, hogy valamit titkolnak előle; a kísérlet mellékhatásaként pedig egyre aggasztóbb jeleket mutató Fester (Nick Kroll) előad egy sztorit, ami alátámasztja az ügyvéd elméletét. Lehetséges, hogy a zseniális kislány valóban nem Addams-sarj? De ha mégsem, akkor kivel cserélték össze?

A mostanság készülő animációs filmeknek van egyetlen óriási előnyük a régiekhez képest, ez pedig a computer-animáció, mert így el lehet tárolni az egyes karaktereket, helyszíneket, hangokat, így csupán be kell őket programozni és máris lehet még egy meg még egy mozit kipréselni belőlük (lásd: Gru, Nagyon vadon). Addams-ék esetében viszont két probléma van: 1. Túl sokan vannak. 2. Nem eléggé reprezentatívak. Hogy lehet ezen segíteni? Nos, az első gondot elég gyorsan megoldották a készítők, ugyanis a Nagyit (akit arra a kb. 10 mondatára és 3 jelenetére ismét Bette Midler szólaltatott meg) hátra hagyják, hogy vigyázzon a házra; Festert és a tőle csajozási tanácsokat elfogadó Pugsley-t (ezúttal Javon Walton) teljesen a háttérbe szorítják; Lurch-nek (Conrad Vernon) szinte alig van szerepe; tehát le lehet szűkíteni a kört a Wednesday-Gomez-Morticia-trióra. Meg a reprezentációs célokat szolgáló Itre (aki ismét Snoop Dogg).

Ezzel pedig elérkezünk egy érdekes megfigyeléshez: A 2021-es Addams Family a Wednesday előzményeként is felfogható, mindössze ezúttal írás és cselló helyett tudomány van. Mindkét műben a főszereplővé előlépő lánynak konfliktusa van a szüleivel, mindkétszer egy katasztrófába torkolló iskolai stikli indítja el a cselekményt, Wednesday mindkétszer egyetlen segítőtárssal (itt Lurch, ott Thing) indul önálló kalandra és mindkétszer nyomoz valami után (valódi származása – gyilkosság). Bár mindig is szerettem ezt a figurát, sajnos, ha belegondolunk, ő az egyetlen, aki megfelel a mai kor felvilágosult elvárásainak a családból és a szóbeszéd szerint már dolgoznak a sikeres széria második évadában azon, hogy minimum biszexuálissá is tegyék, szóval lassan „tökéletes” lesz…

the_addams_family_2_2021_1080p_amzn_web-dl_ddp5_1_h_264-cm_0574.jpg

Na, de vissza 2021-be! Az Addams Family 2-vel bizony vannak problémák… Az első a félrevezető plakát, amely azt sugallja, hogy valamilyen tengerparti nyaralás lesz az egészből, minimum Hawaii-on. Ebből semmi se igaz, sőt, a figurák ezekkel a virágfüzérekkel egyszer sem láthatóak, Fester sosem ég le, ezt a ruhát se viseli, és igazából engem ez a poszter visszatartott attól, hogy megnézzem a filmet. Ennél viszont sokkal nagyobb baj a „CGI-kór”, ami a fentebb említett, bármikor előhúzható karakter-modellek miatt van: Ugyanis attól, hogy egy figura úgy néz ki, mint X és X-nek nevezik, még nem lesz feltétlenül X. A modellek megvannak és azt csinálják, amit a programozók/producerek mondanak nekik; azonban kiveszik belőlük a személyiség, a lélek. Ezt tovább rontja, hogy ugyanúgy, mint mondjuk a The Loud House Movie esetében, a karakterek túl sokan vannak, ezért néhányat háttérbe szorítanak, párat kiemelnek és aztán mindenkit elvisznek a megszokott környezetükből. Bár anno mind az 1991-es, mind az 1993-as Galád család-mozgókép ugyanezzel a fogással élt, végülis csak a Nagyit és Lurch-öt ültették le a kispadra; utóbbi viszont még így is emlékezetes marad. De mi van akkor, ha a figurák elvesztik önmagukat?

Ez itt a legfőbb probléma, mert például az 1973-as sorozatban úgy tudták mindegyiket Addams-et életre kelteni, hogy a lényegük megmaradt, sőt, a paródiába hajló, TARDIS-szerű képességekkel felruházott lakókocsi révén az egész házat magukkal tudták vinni. És a ház igazából mindig nagyon fontos kellene, hogy legyen – úgymond ő is családtag. Most nagyon gyorsan otthagyjuk a házat meg a Nagyit (utóbbiért nem olyan nagy kár, sose kedveltem), viszont sajnos igazából se az eddigi legjobb Festerből, se Pugsley-ból nem marad semmi. Előbbi elkezd átalakulni, ami szerintem nála nem kellene, hogy hasson, hiszen az eddig általam látottak alapján ő az, aki mindent kipróbál, mindent túlél, semmi se tesz kárt benne. Pugsley-t lealacsonyítják arra a szintre, hogy Wednesday folyton nyilvánosan megalázza (eddig erre nem volt példa), főleg, ha lányok vannak a közelben; ráadásul ezen felül semmiféle testvéri kötelék nincs köztük és a fiúnak a szülőkkel sincs semmilyen érezhető kapcsolata. Lurch általában nincs sehol, csak akkor bukkan fel, ha a forgatókönyvíróknak szükségük van rá egy olcsó poén miatt, Thing a perifériára szorul és valamiért Szókratész, a házi polip is eltűnik. Ellenben pozitívum, hogy Gomeznek sokkal nagyobb a szerepe, viszont Oscar Isaac hiába ad bele mindent úgy, mint az előző részben, Charlize Theron fáradtnak, érdektelennek hangzik.

the_addams_family_2_2021_1080p_amzn_web-dl_ddp5_1_h_264-cm_0813.jpg

„Nekünk vannak a legjobb sötét titkaink… Mármint az országunknak.”

A történet valahogy egyszerre érdekes és unalmas, mert van a kirándulás (itt kellene lennie a humornak, ami sajnos legtöbbször nem működik), van a Wednesday-a-mi-lányunk-e-főszál (ez tényleg érdekes, drámai), a Pugsley-csajozna és a Fester-átváltozik apró mellékszálak (humorosnak szánták, szerintem nem jók) és ennyi. Sehol a halál-kultusz, sehol a kellemetlen dolgok imádata, és ezeket nem váltják ki a kissé erőltetett utalások a klasszikus horrorokra (kivétel ez alól az útjelző tábla, amin jót nevettem, igaz, sok helyre nem városok vannak felírva, mert azt már a közönség nem értené). Az érdekes szál végül érdektelenségbe fullad, hiszen kitalálható mind az, hogy a gonosz átveri a jót, mind az átalakulás, a váratlan csavaroknak szánt dolgok pedig oda nem illőek. Az egész mentségére szóljon, hogy a látványvilág tényleg nagyon szép.

Szpojler itt

A csúcsjelenet az egyértelműen nem annak szánt, egyszeri poénként megjelenő gondolatolvasás, amely viszont minden szinten tökéletes. Horrorisztikus, vicces, irtó menő és olyan igazán Addams Family-jellegű. Ilyenek kellettek volna még!

Szpojler vége

Engem legjobban mégis az elviselhetetlenül fos zene zavart. Ezek a hányadék latinos hip-hop-akármik meg a rengeteg néger rap hihetetlenül elüt az Addams-világtól, semmilyen szinten nem illik ide és egyszerűen hallgathatatlan. A jó zenék csak akkor szólnak, amikor Thing az autórádiót hallgatja (vicces, hogy vajon miért nem állítják meg azt a kocsit, amelyikben gyakorlatilag nincs sofőr a volánnál), illetve a több szempontból emlékezetes motoros résznél. A stáblistában, amikor már a feliratok mennek, meglepően jó, nagyzenekari muzsika megy, olyan, amilyennek a játékidő alatt is lennie kellett volna. Szerintem a zeneszerző testvérpár Jeff és Mychael Danna igazából összehoztak egy teljesen korrekt kísérőzenét, amit viszont a producerek nem akartak felhasználni, hiszen nem trendi.

Ellenben a trendek jegyében a háttérben látható fekete bőrű szereplők számát az előző részhez képest minimum a háromszorosára emelték, ez főleg akkor feltűnő, amikor a texasi szépségversenyen a hat induló lányból négy fekete. Texasban!? Plusz ugye az egykori Hogyishívják kuzin, aki a ’73-as rajzfilmben egyetlen jelenettel bír, a ’93-asban szuperkém, a két élőszereplős moziban meg csupán fura rokon, most Snoop Dogg, de nem csak hangban. Emiatt folyton megjelenik, folyton Snoop Dogg-számok szólnak nála és valamiért konfliktusba keveredik Festerrel, aki még a beszédét se érti. Ez teljesen érthetetlen, mert például a ’93-as rajzfilmben oda vannak egymásért. Aztán pedig ott a már említett motoros jelenet, aminél ellövik ugyanazt a Lurch-poént, ami az első részben még vicces volt, ezúttal viszont már nem az, mert nem váratlan. És mert már nem is viccként van jelen, hanem hogy tulajdonképpen egy pillanat alatt megteremtsék nekünk a Kék Osztriga Bár hangulatát – erősen ügyeltek rá, hogy a táncoló párok 90%-a nő-férfi legyen, ám a rózsaszín hajú néger nő és a majdnem kopasz, szőke nő együtt táncolnak az I Will Survive dallamaira, amely a meleg közösség egyik himnusza. Korántsem annyira finom utalás… Még egy fárasztó baromság a főgonosz, aki Steve Jobs és Dr. Moreau keveréke, a hozzá fűződő átverés kilométerekről látszik, aztán meg jön egy korántsem vicces poénnal letudott párbaj, ami pedig óriásszörny-csatába torkollik – valamiért. Ez is jól mutatja, hogy a készítők nem tudták, mit kell csinálniuk, nem értették, mi az Addams-család humorának forrása: A furcsaság.

the_addams_family_2_2021_1080p_amzn_web-dl_ddp5_1_h_264-cm_0920.jpg

Pár saját észrevétel: Az első résznél az MGM-logó átalakult Kitty-vé, most ezt kihagyták. A főcím mögött megjelenő szobor az előző részbeli pap-rokont ábrázolja, szárnyakkal. Wednesday fonatai már nem fojtóhurkokban végződnek, hanem egyszerű fonások, nagy, ezüst csatokkal. Gomez zakóján már nincsenek koponya alakú gombok, a szövegében viszont szerepel két olyan becézés a felesége felé, amit a régebbi inkarnációi gyakran használnak (Tish és „kerída”, nem tudom, hogyan kell leírni), ezeket valamiért az elő részben egyszer sem használta. A motorosbanda egyik tagjának a fejére ráesik egy szarvas-trófea a bárban, ám a pasas ezek után valamiért magán hagyja a preparált állatfejet, még vezetés közben se veszi le. Vajon ez hiba vagy vicc?

Újabb szpojlerek itt

Három jelenet van, amit ismert mozikból vettek át: Carrie – a vörös festék (ez benne van a Wednesday-ben is, ráadásul Chloe Moretz eljátszotta Carrie-t), Cápa – a hátuszony a parton, V mint Vérbosszú – a Grand Canyonban. A finoman szólva is érdekes külsejű ügyvéd nem élheti túl a zuhanást, ahogy Steve Jobs is elvileg meghal a végén, ebben az esetben itt ténylegesen van két halál, ráadásul Fester is haldoklik egy ideig és szóba kerül Gomez halála. Viszont a jegyespár, akik háromszor jelennek meg, túlélik azt, amit végülis lehetetlenség túlélni; ám ha ők élnek, akkor talán az ügyvéd is, viszont akkor Steve se halott. De mi lesz vele? Gomez magyarázata a parókáról nem magyarázza azt, hogy a nyálmintája vagy az orrszőr-mintája miért nem egyezik Wednesday-ével. Pugsley csaja, a disznóból létrehozott lány eléggé félreérthető… Néztem, hogy mi lehet az értelme a lakóautó rendszámának – esetleg erre rájött valaki?

Szpojlerek vége

Pár szót a készítőkről: Négy rendező volt, az előző Addams Family-t elkövető Greg Tiernan (2009 óta rengeteg Thomas, a gőzmozdonyos dolgon dolgozik) és Conrad Vernon (producer, Lurch és a Ház Szelleme hangja), illetve Laura Brousseau (fővilágosító az 1. résznél) és Kevin Pavlovic (vágó az 1. részben, szintén Thomas kalandjain munkálkodik 2009 óta). Illetőleg mindnyájukat összeköti a Virsliparti című borzadály, aminek Nick Kroll is oszlopos tagja. Érdemes megnézni, kik voltak az írók, mert talán itt keresendő annak a sok szarságnak a gyökere! A Dan Hernandez-Benji Samit-írópáros főként mexikói jellegű sorozatokra és filmekre specializálódott, de ők írták a Pikachu, a detektív nevű méltán elfeledett, élőszereplős Pokémon-izét is. Ben Queen a Verdák 2-3 révén ért az animációs filmekhez és a folytatásokhoz, Susanna Fogelnek viszont ehhez a műfajhoz semmi köze nincs. Felmerül a kérdés, hogy Queen mellé csak azért vették fel Hernandezt, mert ő mexikói és mivel Gomez révén a család félig az, ezért kellett a reprezentáció? Ugyanez a kérdés Fogel asszonynál, ő meg a nőket képviseli? Az előző rész szinkronjai közül csak Finn Wolfhard hiányzik, aki azóta mutált és így már nem eléggé kisfiús hangzású, illetve meg kell említenem, hogy a Steve Jobs-ot megszólaltató Bill Hader volt Harag az Agymanókban.

the_addams_family_2_2021_1080p_amzn_web-dl_ddp5_1_h_264-cm_0885.jpg

Néhány érdekesség: Nekem is feltűnt, hogy az egyetlen, ténylegesen a tengerparton játszódó részben a szülők Bermuda-háromszög feliratú faragott kókuszdiókból isznak, de azt már elfelejtettem, hogy a ’91-es mozi szerint Fester a Bermuda-háromszögben tűnt el anno. Az egyik állomás az úton Sleepy Hollow, vagyis Álmosvölgy, de itt a néven kívül semmi sincs, ami utalna a Fejnélküli Lovas történetére. Amikor Fester felébreszti a nagyon cuki babákat, akkor a dal, ami szól, ugyanaz, mint amit az előző részben elénekel a városlakóknak. A malaclányt Opheliának hívják, amely talán utalás a ’60-as évekbeli szériára, ahol ez volt Morticia nővérének neve, aki egyébként névtelen mellékalakként látható az előző részben, a Mazurkára összegyűlők között. Ez az első alkalom, hogy egy egész estés Addams-moziban férfi a főgonosz – a ’91-es filmben „Gordon” anyja, a ’93-asban Fester felesége, a 2019-esben pedig Margaux (Bár ő egy Donald Trump-paródia, szóval… De hát 2021-ben már csak akkor lehet nő a gonosz, ha minden más szereplő is nő [asszem], másként muszáj középkorú, fehér férfinak lennie). Ebben a részben semmilyen utalás nincs az előző helyszínül szolgáló Assimiliation kisvárosra, de az imdbn többen is azt találgatták, hogy talán Parker, Wednesday barátnője, elköltözött az apjához, ezért nincs ott az elején a suliban. Az Addams Family 2. 120 millió dollárt hozott be, a készítési költségét nem hozták nyilvánosságra, mind a közönség, mind a kritika részéről negatív fogadtatásban részesült. bidish14 írja az imdbn: „Texas kivételével egyetlen helyszín sem adja vissza az adott hely érzését, ez nagy csalódás. (…) A nyomasztó/sötét tónus, amely jellemző az Addams-családra, hiányzik. (…) A popzene a háttérben jópofa (főleg Snoop Dog [sic!]), de sajnos ez nem az a fajta zene, amit az Addams Family rajongói várnának.

Igen, ez a legfontosabb: nem az, amit a rajongók vártak, mert az alkotóknak sikerült kiölniük a lelket a galád családból. A történet végülis ugyanaz, mint az előző résznél: „nem tartozom közétek” és bár ez lenne az Addams-ek lényege, hogy ők annyira mások, mint mi, nem tartoznak közénk (miközben mégis); mindkét esetben a gyerekek jutnak el oda, hogy „nem tartozom ebbe a családba”. Szerencsére a két film végül ugyanúgy jól végződik, a srácok pedig igazi Addams-ek, a maguk módján. Az üzenet tehát annyi lenne, hogy nem tagadhatod meg önmagad – csak sajnos ott az igencsak érezhető mellékzönge, miszerint „nem a tudomány mondja meg, hogy ki vagy”.  És még egy megjegyzés a végére: A wikipedián lévő egyik idézet szerint ez a humor nem a felnőtteknek szól. Még ha ez igaz, akkor is, ez egy tipikusan olyan film, amin csak akkor fogsz igazán röhögni, ha tömött moziban együtt nevetsz másokkal. Ha viszont egyedül nézed, akkor mutatja meg az igazi arcát…

the_addams_family_2_2021_1080p_amzn_web-dl_ddp5_1_h_264-cm_0556.jpg

Pontozás:

imdb: 5.4 (Sajnos teljesen jogosan.)

Szerintem: 3/5 (Elsősorban a Wednesday-fókusz miatt érdemel ilyen "magas" pontszámot.)

Hírek:

- Hála Istennek, Conrad Vernon révén lesz Virsliparti 2

- Oscar Isaac Francis Ford Coppolát alakítja majd a Francis and The Godfatherben (amit valamiért nem lehetett tavaly megcsinálni, A Keresztapa 50. évfordulójára), illetve teljesen logikusan ő alakítja majd Solid Snake-et a Metal Gear Solid-moziban (ami legalább annyira jó lesz majd, mint az Áncsártid).

- Charlize Theron most a kitüntetett női akciósztár, ebben a mivoltában szerepel a 10. Dö Feszt end dö Fjúriüszben hamarosan.

2 komment

Címkék: vígjáték animációs


2023.04.03. 20:13 Tévésámán

A halott menyasszony (Tim Burton ’s Corpse Bride, 2005)

corpse1.jpg

Tim Burton… Emlékeztek még, mikor mekkora szám volt egy közelgő film, ha ő rendezte? Ez a kitűnő pasas önhibáján kívül hozta létre az úgynevezett blockbuster-kategóriát A Denevéremberrel, azokat a mozgóképeket, amiket ma a legtöbben néztek a mozikban: A lényeg a minél nagyobb bevétel, amit nem csak a vetítéssel, hanem a hozzá kapcsolódó cuccok árusításával csinálnak meg. A ’90-es években és a 2000-es évek legelején Burton úr még igen nagy vonzerővel bírt, de aztán valamiért a tengerentúlon megunták őt és aztán csak olyasmiket készíthetett, amik senkit se érdekeltek (ez az alábbi három mozi: Vándorsólyom kisasszony igen hosszúnevű akárkicsodái, Dumbo és Nagy szemek), úgyhogy egy ideig eltűnt az A-listáról. Tavaly azonban visszaküzdötte magát a Wednesday-sorozattal, aminek az elejét ő rendezte, illetve elég nagy szerepe volt a látványvilágban, stb. Sajnos a Wednesday-en már érezhető az új idők ébredő szele, de ugorjunk vissza az időben kis híján két évtizedet és máris megérkezünk abba a korba, amikor még azért (is) készültek filmek, mert valaki egy sztorit akart elmesélni:

1993-ban mutatták be a kultikus Karácsonyi lidércnyomást, amely nem felelt meg a Disney-nek, mára azonban óriási elismertségnek örvend. Nem csak a horror, a musical és a vígjáték remek vegyítése miatt maradandó, hanem a hihetetlen látványvilága miatt is, amit az úgynevezett stop motion technikával hoztak létre. Ekkor a szereplőket, szörnyeket, fantasztikus lényeket nem rajzolják vagy emberekkel játszatják el, hanem bábokkal. Ezek a bábok nagyon részletesek, mozgathatóak és a mozdulataikat fázisonként fotózzák le, ezeket a fotókat pedig gyorsan egymás után lejátsszák, így mozognak. Hosszadalmas, embert próbáló feladat egy ilyen karakter animálása – hát még egy egész filmé!

Viszont ugye 1993 éppen 30 éve volt, de kivételesen nem azért írtam ezt, mert nem tudok számolni, hanem mert ez a kiindulópontja cikkem tárgyának, a 2005-ös Corpse Bride-nak. Pályája és hírneve csúcsán Tim Burton ismét elővette a szívének oly kedves stop motion animációt és mivel ekkor bármelyik stúdió szívesen adott neki súlyos pénzeket, ezért elkészíthette a The Nightmare Before Christmas eszmei örökösét, amely pedig egyfajta „Tim Burton legjobbjai összesítve” is lett. Nézzük először a történetet:

corpse2.jpg

Victor (Johnny Depp hangján szólal meg) egy dúsgazdag halkereskedő fia, akit a családja össze akar adni Victoriával (Emily Watson), egy nemesi família lányával; ezzel mindkét család jól járna, hiszen az alacsony rangúak biztosíthatnák fiuknak a nemesi rangot, az előkelők pedig fenntarthatnák a további fényűző életet, ugyanis jól titkolják, de eladósodtak. Minden adott, csupán az ifjú pár férfitagja bizonytalan, még az esküvői fogalmakat se tudja helyesen megtanulni. Egy katasztrofális próba-ceremónia után Victor az erdőbe menekül, ahol hosszasan sétál és közben gyakorolja szövegét, amelyet végül sikerül kitűnően előadnia, s a próba végén felhúzza a gyűrűt egy kiszáradt fa ágára. Azonban legnagyobb rémületére kiderül, hogy az ág valójában a Halott Menyasszony (Helena Bonham Carter) keze volt, akit így akaratán kívül feleségül vett! Az újdonsült ara pedig hazaviszi párját a Túlvilágra és innen kezdődik csak az igazi kaland!

Alapvetően ez egy dráma arról, hogy milyen lehetett az élet akkor, amikor még a családok határozták el, kihez adják a sarjaikat, s a házasság elsősorban a vagyon átmentéséről, a társadalmi létrán való feljebb kapaszkodásról és a név fennmaradásáról szólt. Érdekes módon szinte minden film azt sugalmazza, hogy ez az eljárás a házasulandóknak rossz, a szülőket pedig – akik a hagyományoknak engedelmeskednek – negatív színben állítja be. Aztán a főszereplő persze megtalálja a párját, aki még véletlenül se az, akit kinéztek neki – de nem A halott menyasszonyban! Itt ugyanis az a helyzet, hogy az érzékeny lelkű, jóképű (?) fiatalember és a szépséges (?), kedves ifjú hölgy nagyon is egymás kedvére valók, csak éppen a tradíciók, az elvárások és az egymással gyűlölködő szülői párok állnak közéjük. (Az már más kérdés, hogy vajon az elrendezett házasságok a valóságban tovább maradtak-e fenn, mint a szerelemből fogantak?)

A másik nagy témakör a halál, amit azonban érdekes módon jár körbe ez a történet. A régebbi korok emberei másként viseltettek az élet elmúlása iránt, hiszen az oly gyakori volt, ez valamennyire itt is megjelenik, főleg a végjátéknál, amikor kiderül, hogy a halott meg az élő nem is annyira különböző. Főleg nem, ha előbbi Tim Burton Túlvilágáról jön, amely színes, mozgalmas és jópofa hely. Victor személyében elutazhatunk odaátra és megnézhetjük, mi vár ránk a halál után – annyira nem tűnik rossznak, sőt! De az életet nehéz csak úgy eldobni, pláne, ha az ember szerelmes, hősünk pedig a felvilágba vágyik, jövendőbelije után… És itt jön be a második történetszál, ugyanis amíg Victor az alvilágban küzd a saját érzéseivel meg a túlontúl odaadó kék bőrű arájával, addig az Idő kereke nem áll meg és a családok tovább szervezkednek. Ha nincs meg ez a vőlegény, jó lesz egy másik is, főleg, ha az sokkal jóképűbb, érettebb, udvariasabb és feltehetőleg tele van pénzzel (ez Lord Barkis, megszólaltatója Richard E. Grant, akire egyébként egészen hasonlít is külsőleg).

corpse4.jpg

Az igazi gond csak az, hogy a címszereplő, Emily, korántsem annyira visszataszító, mint első ránézésre tűnik. Bár a szépségét szó szerint megrágta az elmúlás, kedves, jólelkű, tanult és odafigyel Victorra. Itt persze lehetne mindenfélét belemagyarázni, hogy a halott az csak allegória a más kultúrára, de Tim Burtonnél mégsem így van. A halott az halott. Szóval a fiatalember egy idő után nem akarja megsérteni Emily érzéseit, de közben Victoria után vágyakozik, hármójuk közül pedig csak kettő lehet boldog, minden attól függ, hogyan döntenek egymásról. Esetleg el lehet gondolkodni azon, hogy vajon mi hajtja ennyire a még élő lányt, hiszen alig töltenek együtt némi időt a főhőssel, aki ezalatt eléggé ügyetlennek, kishitűnek és tehetetlennek látszik? A címszereplő sokkal jobban megismeri őt és érthetőbb, ha beleszeret – de ha azt vesszük, hogy emberünk valószínűleg ennek a groteszk világnak a fiatal Johnny Deppje, akkor talán elég a külsőség meg az, hogy kedves és a nők a lába elé omlanak (néha szó szerint is).

Ha már külsőség, nézzük a látványt! A karikatúraszerű figurák külseje sok korábbi Tim Burton-karaktert felidéz: Victor testalkata és ruházata Jacket idézi a Karácsonyi lidércnyomásból, az arca és az, hogy Johnny Depp játssza, Ichabod Crane-re hajaz Az Álmosvölgy Legendájából. Victoria apja felidézi a Pingvinembert; a Túlvilágon megjelenő számos alak pedig mintha az 1989 és 1991 között futó Beetlejuice rajzfilm-sorozatból lépett volna elő (ilyen a beszélő pók, a bajuszos csontváz vagy a francia akcentusú élőhalott); illetve a Beetlejuice filmet idézik azok, akiken látszik, hogyan haltak meg (a kettévágott pasas, a két vezér-csontváz). Az élőholtak remek poénforrások és ötletes a külsejük is, ugyanúgy szerethetőek, mint a Nightmare Before Christmas-beli rokonaik, csak szebbek, jobban kidolgozottak. Az élők valahogy sokkal groteszkebbek, mint a halottak, érdemes csak az S-alakúra görbült szolgálónőre, a harang alakú kikiáltóra vagy Victoria feltűnően fordított herezacskó alakú hajkoronával bíró anyukájára gondolni. A két világot a színek is elválasztják egymástól, az élőké szürke, mindenki szürke, fehér és fekete ruhákat visel (mint Az Álmosvölgy Legendájában); míg a holtaké színes, mozgalmas, izgalmasabb (mint a Beetlejuice-ban). Plusz egy, amit nem vettem észre: Emily félig szétrohadt arca a Támad a Mars! kémnőjére emlékeztet, amikor megsérül.

A „Tim Burton legjobbjaira” történő többi utalás: Az Álmosvölgy Legendája – Van Dort, Victor családneve, emlékeztet az ottani nevekre; Michael Gough karakterének háza tele könyvekkel, iratokkal; Ichabod a nyitányban szabadon engedi a vörösbegyet, itt pedig Victor a pillangót (ez utóbbi nem saját észrevétel). Charlie és a Csokigyár – A főhőst a helyszínen olyan emberek veszik körül, akiket alapvetően nem lehet kedvelni, mindegyikük valamilyen rossz emberi tulajdonság megtestesítője. Beetlejuice rajzfilm-sorozat - A szóviccek a halottakkal (a FőPincéren például nagyot nevettem), az önmagukat szét- majd újra összerakni képes járkáló hullák. Utóbbi összefüggés a Karácsonyi lidércnyomással is, ehhez tartozik még az élőholt kutyus, a főhős kedvence (ez egyben utal a két Frankenweenie-re is), és a stop motion animáció. Végül pedig mindhárom említett horrort összeköti a Corpse Bride-dal az átjárás a két világ között – Álmosvölgyben és Peaceful Pines-ban szómágiával működik a dolog; míg Jack, mint egy ünnep megtestesítője, magától át tud lépni a valóságok határán. Leginkább azonban mégis a Nightmare Before Christmas „újrájának”, szellemi utódjának tekinthető A halott menyasszony, ami viszont a kitűnő történet, az elsőrangúan elegyített műfajok és a rövid játékidő révén mégsem jut arra a sorsra, mint hasonló kollégái (300 2, Sin City 2, Avatar 2).

corpse8.jpg

A néznivalóba rengeteg munkát öltek bele, a szereplőkön sok kis apróság van, amit észre lehet venni, ilyen mondjuk a kukac bal szemében a vörös ér vagy a táncoló csontvázak teljesen különböző koponyái. A hajak tényleg jól néznek ki, az élőkét szinte tapintani lehet, Emily-é meg egészen olyan, mintha fonalból lenne, ami valamiféle játék-szerű kvalitást ad neki, ezzel is erősítve a fiatalabb nézőkben, hogy ne féljenek tőle. A ruhák egy része közelről úgy néz ki, mint a plüssállatok bőre, ez is egy aranyos dolog, hiszen arra utal, hogy amit itt látunk, az csak fikció.

Még nem esett szó a zenéről, ami igen fontos itt, hiszen a három főszereplő közti kapcsolatot a zongorajáték adja meg (az első zongora Harryhausen márkájú, utalva ezzel a stop motion régi nagymesterére, Ray Harryhausenre), a figurák pedig néha dalra fakadnak. A nyitányban hallható négyes ének sajnos szerintem nem túl jó, ez felütésként talán elveszi a kedvet a filmtől, de hát anno a Nightmare…-ben is folyton énekeltek. Szerencsére a Corpse Bride nem annyira musical-szerű, és a későbbi néhány dalbetét már sokkal jobb. A zenét és a számok szövegeit ezúttal is Danny Elfman szolgáltatta, hallhatjuk is énekelni a csontváz-zenekar vezetőjeként.

Szpojler itt

A felemelő, szép befejezés magyarázata egy imdb-s érdekesség szerint a pillangóban keresendő. Az elején elengedett pillangó színe egyezik azzal, amit Emily és Victor látnak, mikor kilépnek a Túlvilágról, valamint azokkal is, amikké a Halott Menyasszony átváltozik a végén. Ezek a pillangók a szabadságot jelképezik, hogy a fiatalember szabaddá teszi a holt hölgyet.

Ugyanakkor azon felül, hogy az addig a hőshöz és környezetéhez sehogy sem kötődő gonosz elnyeri méltó büntetését és a hozzá szintén semmilyen szálon nem köthető Emily pedig megszabadul, végülis ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: A két család összeköttetik, a két fiatal összeházasodik és ugyanúgy szeretik egymást. A kérdés viszont az, hogy ha a Halott Menyasszony felmehet az égbe (a Mennybe?), akkor vajon a Túlvilágon rekedt összes többieket is ki lehetne onnan szabadítani? Akkor ez valamiféle Purgatórium vagy Pokol lenne?

Szpojler vége

corpse7.jpg

Lássuk a szinkronszínészeket, akik eddig még nem kerültek szóba! Victor anyja és Hildegard, a bejárónő Tracey Ullman (pl. Robin Hood, a fuszeklik fejedelme) hangján szólalnak meg. Victor apját, a köhögő kocsist és a FőPincért Paul Whitehouse szólaltatta meg. Victoria szülei Joanna Lumley (az anyuka) és Albert Finney (az apa, Ewan McGregor karakterének apja a Nagy Halban). A pap Christopher Lee, Bonesapart tábornok Deep Roy (az Oompa Loomák megformálója a Charlie és a Csokigyárban), a kukac és a kikiáltó Enn Reitel (ez egy pasas), a pók és az élőholt szakácsnő pedig Jane Horrocks (Magrat a Vészbanyákból).

Az alkotókról: A közhiedelemmel ellentétben a Nightmare…-t nem Tim Burton rendezte, ezt viszont igen, karöltve az animátor Mike Johnsonnal, aki anno az említett előző mozinál mozgatta a bábokat. Burton úr íróként (a karakterek kitalálójaként) és producerként is részt vett a munkálatokban, az előző folyamatban segítette Carlos Grangel (ő tervezte például az Egyiptom hercege és a Hotel Transylvania alakjait). A forgatókönyvet John August (Frankenweenie, Éjsötét Árnyék, Charlie és a Csokigyár, Titan A.E.), Caroline Thompson (Karácsonyi lidércnyomás, Szikraváros, 1991-es Addams Family, Ollókezű Edward, Úton hazafelé) és Pamela Pettler (tv-sorozatok) írták.

Érdekességek: A történet alapja egy XVII. vagy XIX. századi orosz-zsidó népmese, amivel az egyik producer, Joe Ranft ismertette meg Burtont, még a Nightmare… munkálatai alatt. 2003-ban kezdődött el a munka a filmen, amit egyszerre forgattak a Charlie és a Csokigyárral. A cselekmény egy fiktív angliai faluban zajlik, az 1800-as évek végén.

corpse6.jpg

A bábok állítólag 25-28 cm magasak voltak, de ez szerintem nem igaz, hiszen látható, hogy például a pap mindenki fölé tornyosul, még a süvege nélkül is, szóval ő biztosan magasabb volt a többieknél, míg mondjuk a két gyerekcsontváz meg Bonesapart tábornok nyilván sokkal kisebbek (nem beszélve Victoria apjáról). Egyes díszletek olyan hatalmasak voltak, hogy az animátorok guggolva átfértek az ajtókon (gondolom a nemesi ház meg a templom volt ilyen óriási). A stop motion animáció során hagyományosan kicserélhető fejjel vagy kicserélhető szájakkal építik meg a figurákat, itt azonban egyedi technológiával, fogaskerekekkel mozgatott arckifejezésekkel dolgoztak, amitől mindenki még élethűbb lett, de a munka is sokkal nehezebbé vált a precíziót kívánó beállítások miatt, amiket a fejekbe elrejtett kulcsos lyukakkal lehetett aktiválni. Mivel több csoport egyszerre dolgozott, akár ugyanazokkal a karakterekkel, így a főhősökből több darab készült: 14 Victor, 14 Emily és 13 Victoria. A bábok rozsdamentes acél „csontvázzal” és szilikon bőrrel bírtak. Eredetileg 12 bábmestert vettek fel, de a számuk a produkció végére megháromszorozódott. Néhány kiegészítő dolgot, például a varjakat vagy a lepkék hadát számítógéppel rajzolták.

Mivel nem volt lehetőség az újraforgatásra, ezért a storyboardokon (rajzolt látványtervek) kísérletezték ki a jeleneteket. Mikor minden készen állt, a bábokat beállították a díszletekbe, majd próbafotókat készítettek, hogy a világítás meg a kép megfelelő lesz-e, ha igen, akkor elkezdődhetett a tényleges fotósorozat. A szereplőket nem kamerával, hanem profi fényképezőgépekkel rögzítették, Canon EOS-1Ds MARK II SLR modellekkel, amikre filmezésnél használt Nikon lencséket illesztettek, így a képi világ egészen mozi-szerűvé vált. 32 kamerával 35 díszletben fotózták a bábokat. A fényképezőgépek egyszerre maximum 100 fotót tudtak eltárolni, ezeket egy gyors-feltöltő rendszerrel vitték be számítógépekbe, ahol vissza tudták játszani, hogy ellenőrizhessék a jelenetsorokat. Mike Johnson néha eljátszotta az animátoroknak, hogy mit akar majd látni a báboktól a felvétel előtt. A forgatás valamivel több mint egy évig tartott, ezalatt több mint 109 ezer képet rögzítettek. Az animátorok néhol a színészek előre felvett szövegeit használták a figurák „vezetéséhez”, mint a régi típusú rajzfilmek készítésekor.

A zenekarvezető csontváz szerepére nem találtak senkit, ezért Danny Elfman maga énekelte fel a szövegeit, ez azonban annyira megterhelte a hangszálait, hogy minden felvétel után berekedt. Albert Finney lett volna a Charlie és a Csokigyárban Joe nagypapa, de Burton nem akart nagy neveket Johnny Deppen kívül, így az itteni felkéréssel kért elnézést, amiért kihagyta őt. Ez volt Johnny Depp és Helena Bonham Carter első egész estés szinkronszerepe. Mivel a Charlie… és a Corpse Bride egy időben készültek, így Tim Burton azt mondta, hogy Depp „Nappal Willy Wonka volt, este Victor, szóval kicsit tudathasadásosnak érezhette magát”. A rendező elmondta, hogy Albert Finney és Joanna Lumley néhány jelenetet együtt vettek fel, ám az összes többi színész sosem találkozott egymással. A kukac külsejében és viselkedésében a híres horror-színész Peter Lorre-t idézi. A zenélő csontvázak fekete emberek akarnak lenni, a zenekarvezető Bill Robinsonon, a zongorista Ray Charles-on alapul, az egész zenekar Cab Calloway bandájára is hajaz, akik többször megjelentek a Betty Boop-sorozatban, illetve ihletül szolgált még hozzájuk az 1929-es The Skeleton Dance című rajzfilm. A párbaj-jelenet a Hamlet párbaját eleveníti fel. A Corpse Bride az egyetlen Warner stop motion mozi. A forgatás ideje alatt autóbaleset következtében elhunyt ötletgazda-producer, Joe Ranft emlékének szentelték. Cikkem tárgya 40 millió dollárból készült, nemzetközileg kis híján 120 milliót hozott vissza, amihez hozzájön még megközelítőleg 40 milliónyi bevétel mindenfajta adathordozón történő kiadása után. A kritikusok egyöntetűen pozitívan reagáltak rá.

corpse5.jpg

A klasszikus Tim Burton-mozik rajongójaként nem tudom nem szeretni ezt az alkotást, amely a rendező úr tisztelgésének fogható fel saját maga előtt. Minden benne van, amitől a munkáit szeretni lehet, mert izgalmas, drámai, vicces, jó a zenéje és számos jó fej figurát vonultat fel. Mellette szól még a baráti játékidő (1 óra 17 perc), illetve a korunkra jellemző felébredt propaganda hiánya. Aki szerette a Nightmare Before Christmas-t, az ezt se hagyja ki!

Pontozás:

imdb: 7.4 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Tim Burton elérkezettnek látja az időt egy Beetlejuice 2-re. Tulajdonképpen a technikai fejlődés valóban indokolttá teszi a jó öreg élőholt újbóli feltámasztását, de csak akkor, ha nem válik az ideológiai agymosás egyik újabb zászlóvivőjévé… A zenét ismét Danny Elfman fogja szerezni, a női főszerepet Jenna Ortegára osztották – lehetnék mérges is, ha a hölgy nem lenne eszeveszett vonzó és remek színésznő egyben:P Ha már Ms. Ortega, a Wednesday szintén folytatódik, de Burtont szinte biztosan ki fogják tenni a saját sorozatából, mert akkor több mocskot lehet belegyömöszölni (lásd az 5. részt, amit már nem ő rendezett…).

- Bizonyíték arra, hogy a filmipar már mennyire nevetséges: John August készíti a forgatókönyvet a Toto: The Dog-Gone Amazing Story of the Wizard of Oz című izéhez. Mindegy, hogy a legutóbbi eredet-történet megbukott, jöjjön még egy, ami Dorothy kutyáját mutatja be…

Szólj hozzá!

Címkék: horror fantasy vígjáték dráma animációs


2023.03.27. 10:56 Mozsárágyú

Rákóczi hadnagya (1953)

rakoczi1.jpg

Hasonlóan a nemrég tárgyalt Mágnás Miska c. filmhez, ez szintén szándékosan tartalmaz propagandaszerű elemeket, sőt, történelemhamisítással is találkozhatunk, ám ennek ellenére mégis hazafias alkotásról van szó, ami ugyanúgy kiállta az idők próbáját.

1708-ban járunk, a Rákóczi-féle szabadságharc „felénél”, Réte lakóinak mindennapos életébe pillanthatunk be már a film elején; a labancok feldúlják a parasztházakat, mindent visznek, ami mozdítható, a leányokat, jószágokat próbálják bújtatni előlük, de nem mindenkit sikerül; Bíró Anna (Vass Éva) is tömlöcbe kerül, amiért megpróbált szembe szállni a betolakodókkal – csak a fiatalok csinálnak ilyesmit, a falu többsége már belefáradt az ellenállásba. Anna öccse, Matyi (Gyárfás Endre) például félreveri a harangot a labancok jövetelekor. A hangulatot jól festik le számunkra, Rákóczi emberei máshol vitézkednek, ezért az emberek csak saját magukra számíthatnak. Mégis, a fejedelem (Deák Sándor) személye köré valóságos legenda szövődött, mindenki bízik benne, hogy nem volt hiábavaló az eddigi áldozat, a megszállókat ő tudja egyedül kizavarni az országból.

rakoczi3.jpg

Hű emberei közt van Bornemissza János (Bitskey Tibor) is, akinek szívét a magyar hazán kívül csak Anna tölti ki. Amikor kiderül, hogy Anna bajban van, nem tud azonnal segítségére sietni, hiszen máshol van szükség helytállására, ezért sokáig nem tudja, mi várja, ha majd hazatér Rétére. A sors összehozza őt Fekete Miskával (Zenthe Ferenc), aki szabadon portyázva harcol a szabadságért, ő annak a harcmodornak a képviselője, amit romantikusan képzelünk, ha erről a korszakról olvasunk; fülig érő szájjal kaszabolja az ellenséget, soha meg nem hátrál, mindig kihúzza önmagát és bárkit a slamasztikából. Sok időbe telik, míg végül ő is szervezett keretek közt segíti a felkelést, nem akárki, hanem Vak Bottyán (Mádi Szabó Gábor) szolgálatába áll, János barátjával együtt. Sok nehéz helyzetben kell feltalálniuk önmagukat, belső ellenségekkel is le kell számolniuk, Jánosnak meg még ott van a kétség is, vajon mi lett mátkájával? Rákóczi sem tétlenkedik, szövetkezne a francia királlyal, ám annak követei (köztük a nagyon fiatal Sinkovits Imre) közlik, hogy gyakorlatilag cserben hagyja Magyarországot a királyuk... Úgy tűnik minden összeesküdött hőseink ellen… 

A trencséni csatát a filmben megnyerjük... Itt a történelemhamisítás, mely a kommunisták kedvelt elfoglaltságai közé tartozott. Sok győzelmünk nem lévén, ennél a résznél egy kicsit csalt tehát a forgatókönyvíró, Barabás Tibor. Az egész filmet körbe lengi a kor fontos mondanivalója, miszerint az egyszerű paraszt (munkás) bármit el tud érni, bármilyen nemest földre tud kényszeríteni. Anna és Matyi figurái mindketten ezt szimbolizálják, Anna ráadásul a szenvedést, rabságot is bátran viseli, Matyi inkább a furmányos, népmesebeli legkisebb fiút jeleníti meg, aki elnyeri méltó jutalmát. Aki nem jártas a magyar történelemben az szerintem ezeket észre se veszi, annyira nem hangsúlyosak – bár az meg nem néz meg ilyen filmeket manapság…

rakoczi2.jpg

Mai szemmel nézve azt hiszem, hogy lassúnak mondható ez a mozi, néhol nehezebben érthető, mit mondanak a szereplők – de a felújítás ellenére is 70 éves filmről van szó, így ez belefér. Az viszont lenyűgöző, mekkora tömeget voltak képesek akkoriban megmozgatni a filmesek (rendező Bán Frigyes)! Lovasokból annyi volt, hogy a hálivúdi számítógépesek nem tudnak ennyit belezsúfolni ma egy képernyőnyi területbe. Ebben a korban meg a '60-as években ebben verhetetlen volt a magyar filmgyártás. No meg a színészekben! Nem olyan nehéz szerepek ezek, azt hiszem, hiszen sarkítottan jó és rossz figurák jelennek meg, de mégis olyan könnyed játékot látunk, amit nem lehet tanítani. Egyedül Vass Évát mondanám egy picit erőltetettnek, de itt még csak kb. 20 éves volt. Bitskey egy olyan alakot játszik, akit csak szeretnénk, ha létezne, mégis nagyon hihetően keltette életre ezt a hőslelkű Jánost, aki vezérét, Vak Bottyánt még talán Rákóczinál is jobban tiszteli! Mádi Szabó pedig maga a megtestesült nemzeti hős, az igazság bajnoka, aki viselkedésével azt mutatja, ő csak egy a többi kuruc közül, se több, se kevesebb. Mindkettejüknek olyan hangja volt, amit ma már nem hallunk; egyszerűen filmszalagra, színpadra termett hangok voltak ezek, nagyon szépen zengő, bizalmat keltő, finom orgánumokról beszélhetünk mindkettő esetében. Sokan bele se gondolnak, mennyire fontos szerepet játszik egy ember megítélésben az, hogy mennyire tetszik nekünk a hangja, márpedig ők olyan alakokat játszottak, akiket az emberek azonnal a szívükbe zárhattak a valóságban is, nem kis mértékben a meggyőzőképességük, személyiségük vonzereje miatt. Ebben pedig nagy szerepe van a hangnak. Én mindig füllel is „nézek” egy filmet, bennem nagyon megmaradt, ahogy beszéltek. Ha már fül, a zeneszerző Farkas Ferenc, akinek számos más film zenéjét is köszönhetjük, pl. Két félidő a pokolban, Egy magyar nábob, Egri csillagok. Olyan a zene szerintem, mint a jó futballbíró; nem nagyon észrevehető, de kell, hogy jelen legyen. 

Amint a Mágnás Miska, ez is nagyon jól eltalálta, hogyan kell a magyar néplélekhez szólni, bár ebben az esetben komolyabb hangvételben. Az egész film hazafias, tele bátor alakokkal, akik készek bármikor meghalni a hazáért, nagy bennük az összetartás, megdolgoznak és megharcolnak az életben maradásért. Ezek mind ma is fontos értékek, hát még akkor. Azt hiszem, hogy ma nem ez kell a moziba járóknak, hanem a fröcsögő vér, szuperképességek és nihil. A Rákóczi hadnagya viszont egy egyszerűségében is nagyszerű film. A csatajelenetek sokszor megmosolyogtatóak, a hangzás az akkori technikai adottságok miatt nem olyan fantasztikus, mint egy akárhány D moziélményben, de igazi férfiak, igazi nők, igazi érzelmek vonulnak föl, a magyar történelem iránt pedig mindenképpen felkelti az érdeklődést. Mi lett volna, ha „Rákóczi világot hódít”? Miért nem történt ez meg, vajon nem hasonló-e ma is, vagy hasonló volt akár 1000 éve is az ország sorsa? Nekünk itt mindig helyt kellett állni és sokszor úgy, hogy csakis magunkra számíthattunk. A nagyhatalmak mellett nekünk mindig alárendelt szerep jutott, a Rákóczi-szabadságharc kudarccal végződött, a szatmári béke ellenére is. Rákóczi emigrációban halt meg, dolgavégezetlenül, a nép mégis fejedelemként tekintett rá. Ma is így van ez, például az 500-asról ő néz ránk.

rakoczi4.jpg

A szokásosnak mondható Szomszédok-rovat: Zenthe (Taki bácsi) mellett feltűnik Raksányi Gellért (Kutya) és Szabó Sándor (építész volt, Taki ismerőse). Sok érdekes, korabeli jelmezt látunk, a kihagyhatatlan rizsporos parókával, a kurucok díszes öltözékei nagyon szépek, nagy hangsúlyt fektettek a látványra a készítők, csodás, tágas mezőket találtak a harci jelentekhez – van egy rész, amit egészen magasból mutat a kamera, amint sok-sok lovas halad, ezt nem is tudom, hogyan oldották meg, olyan volt, mintha drónnal csinálták volna!

Szerintem ez egy lenyűgöző alkotás.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar történelmi


2023.03.21. 16:05 Tévésámán

Wyrd Sisters (Vészbanyák, 1997)

wyrd_sisters_0006.jpg

Valami jót akartam olvasni és beleakadt a szemem ebbe a könyvbe a polcomon. Négy nap alatt befejeztem és rendkívül sokat nevettem rajta, de hát aki ismeri a Korongvilágot, az tudja, miről beszélek.

1997-ben jelent meg ez az eredetileg hat részes animációs széria, testvérével a Soul Music-kal együtt; azonban elődjével ellentétben a Wyrd Sisters-t később összevágták egy egész filmmé, így még inkább helye van itt.

wyrd_sisters_1607.jpg

Aki esetleg nem olvasta valamelyik korábbi Discworld-írásomat (A mágia fénye, Varázsapó, A postamester, Soul Music), annak annyit kell tudnia, hogy ezek Terry Pratchett könyvein alapulnak és a Korongvilág nevű fantasztikus helyen játszódnak. A Korong olyan, mint a mi középkorunk, csak van mágia, istenek, varázslók, szörnyek, multiverzum, meg amit csak el tudtok képzelni egy high fantasy-ben (pl.: Gyűrűk Ura). Viszont ugyanakkor minden a fonákjára fordulva jelenik meg: a varázslók léha, öntelt, láncdohányos alakok, akik egymás hatalmára pályáznak; az istenek kicsinyesek és csak szórakoznak a halandókkal; valamint sokat elmond a világról, hogy az embereket legjobban kedvelő „mindenható” alak maga A Halál, aki gyakorlatilag az összes regényben visszatérő szereplő. Mindezt Pratchett eszelősen jó humora teszi feledhetetlenné, amit igazán csak akkor lehet érzékelni, ha valaki elolvassa a könyveit.

Jelen esetben a középpontban egy apró királyság, az istenek háta mögötti Lancre áll, ahol a királyt meggyilkolja az unokaöccse. Ezzel még semmi gond nem lenne, hiszen a királyok hivatalában az orgyilkosság természetes halálnemnek számít, ám az új uralkodó (Felmet herceg – Rob Rackstraw hangján szólal meg) se az emberek, se a királyság körében nem örvend népszerűségnek. Ez pedig felettébb sok bosszúságot okoz a környéken élő három boszorkánynak (Mállotviksz Néne - Annette Crosby, Ogg Ángyi - June Whitfield és Magrat Beléndek – Jane Horrocks), akik akaratukon kívül (is) belekeverednek az ügybe, mikor a gyilkosság éjszakáján véletlenül náluk köt ki a még pólyás trónörökös meg a király koronája. Úgyhogy nincs mit tenni, ideje beleártaniuk magukat abba, amibe a hagyományok szerint tilos lenne, de Néne szabálya úgy szól: Ha már megszeged a szabályokat, szegd meg őket jól! Ehhez pedig kapóra jön a megölt király bosszúra vágyó szelleme, egy vándorszínész-társulat és persze egy nagy adag mágia. Csakhogy a herceg sem hagyja magát és megkísérli a népet a boszorkányok ellen fordítani. Vajon ki nyeri majd a harcot és ki ülhet Lancre trónjára?

wyrd_sisters_1367.jpg

A Soul Music anno nagyon tetszett, olvastam a könyvet is, viszont akkor megvolt az az „előnyöm”, hogy régen volt szerencsém a könyvhöz, ezért az nem tűnt fel, mi minden hiányzott, illetve mit változtattak meg. Ezúttal azonban éppen azon a napon néztem meg a feldolgozást, amin befejeztem a könyvet, úgyhogy még minden emlékem nagyon friss volt – tehát feltűntek a különbségek.

Pratchettet adaptálni azért hálátlan feladat, mert a humor legtöbbje a narrátor szövegében található. A Wyrd Sisters azonban nem alkalmaz narrátort, így az eseménysor leszűkül a cselekményre, emiatt pedig még a kis híján 2 és félórás játékidő ellenére is túl gyorsnak tűnik az egész. Ez viszont mégsem tekinthető hibának, pláne úgy nem, ha hozzátesszük, hogy hagyományos animációval készült a látnivaló, amihez csak néhol toldottak be számítógépes trükköket. Magyarul éppen elég feladat volt a figurák életre keltése és a Korongvilág tévéképernyőre ültetése, valószínűleg éppen azon voltak, hogy leszűkítsék, mi mindent kelljen megmutatniuk.

A külsőségekkel nincs baj: Mállotviksz Néne nagyon jó, őt ilyennek képzeltem, Ogg Ángyit kicsit kevésbé terebélyesnek gondoltam, Magrat meg az első részben talán túl csúnya. Persze a könyvborító sokat befolyásolt nálam az elképzelésükben… A többi alak közül egyedül a Hercegné nem tetszett, mert ő olyan külsővel bír, mint valami sci-fi figura, nem igazán illik a középkori hangulathoz, plusz a ruhái is elég férfiasak. Az effektek igen jók: a szellemek átlátszósága, amikor a király nem tudja elhagyni a kastélyt, az átvezetések az egyes részek között, Néne érzékelésének kiterjesztése a külvilágba, a varázslatok, vagy a kristálygömb remekül működnek. Kiemelném még a démont a démonidézésnél, aki bár erősen túlzás, hiszen a könyvben csupán egy fej jelenik meg, a kinézete marhajó, mert olyan, mintha gumicukorból lenne. Az a jelenet egyébként viccesebb lett, mint a könyvben, bár kimaradt belőle a név-ismétlés, amely sokat elmond Nénéről. Az egyetlen feltűnő probléma az, hogy a figurák nem tartják az arányaikat, ez főként a magasságuknál vehető észre, hiszen például van úgy, hogy Ángyi Néne derekáig ér, máskor meg ugyanakkorák; Tamasján háromévesen úgy néz ki, mint egy miniatűr felnőtt; Hwelről meg szerintem a kocsmai jelenetig az, aki nem olvasta a könyvet, biztosan nem jön rá, hogy törpe.

wyrd_sisters_2877.jpg

A cselekmény tökéletesen követi a könyvét, szinte minden fontos dolog benne van és a poénok 90%-át is átemelték, csak éppen nem mindegyik működik – van, ami kizárólag leírva jó igazán.Akadnak jópofa kis részletek, ilyen például Néne seprűjének váltó-hangja vagy hogy a Herceg a pizsamájához is kardot hord. A narrátor hiányát néha úgy oldották meg, hogy a szereplők mondják el azokat a mondatokat, amiket a regényben tőle hallhattunk, viszont néhány egyéb dolog szintén kimaradt, mások pedig kevésbé hasonlítanak arra, amit elképzeltem: A kopogós poén az elején a kapussal például a magyar szövegben szerintem nem érthető, de angolul már igen; a Marx-testvérekre tett utalást pedig csak úgy értettem meg, hogy láttam, hiszen a szövegből nem tudtam felismerni őket. A színházi előadások alatt úgy képzeltem, hogy a boszorkányok sokkal hangosabban beszélgetnek, ezért zavarnak mindenkit. A kastélyban élő szellem-légió, a sétáló menhir, az „átsegítjük a folyón” meg az Ogg-klán segítsége a varázslatnál elmaradt – ezek apróságok és nem annyira lényegesek. Vannak azonban változtatások, amik rosszat tesznek az egésznek:

1. A figurák túl sokat gesztikulálnak beszéd közben, ez főként az első részben zavaró. A színészektől vagy a Bolondtól például ez elvárható lenne, de a boszorkányoktól már nem annyira. 2. Magrat valahogy kevésbé érzelmes, mint a könyvben, ott folyton változik a hangulata; és itt még elég sokáig a három hősnő egymáshoz való viszonyát is nehezen tudták hatásosan visszaadni. Ez később szerencsére nagyjából megoldódik. 3. A szellem az egyik részben nem viseli a koronáját, pedig ez hozzá tartozik. Az animátorok nyilván véletlenül hagyták le, ám ez fontos részlet, hiszen a végső előadásnál azt mondja, hogy „az én koronám van rajta” és ekkor a néző is láthatja, hogy tényleg ugyanazt a koronát viselik, mert a következő epizódban már visszakerül rá. (Arra mondjuk nincs magyarázat, hogy a Tamasján fejére kerülő díszhez hogyan került hozzá az a sapka.) 4. A könyvben a Herceg szájából elhangzó szöveg egy részét valamiért kétszer is átadták a Hercegnének. Ezzel nyilván azt akarták erősíteni, hogy melyikük a dominánsabb, okosabb, viszont így Felmet kevésbé tűnik intelligensnek, pedig az. 5. A véres kéz nagyon erős jelkép a könyvben, amivel Pratchett igen finoman jelezi a herceg megtébolyodását. Ez itt teljesen kimarad. 6. 15 helyett 18 évet mennek előre az időben. Ha jól számolom, akkor elvileg Tamasján 16 vagy 17 éves lehet a könyvben, itt pedig elhangzik, hogy 21. Ez vajon az amerikai piac miatt eszközölt változtatás? 7. A Halál a könyvben nem megy le a nézők közé és csak az előadás közepe táján bukkan fel a kulisszák mögött. 8. A szellem által elfoglalt hely magyarázata kimarad, pedig ott igen jól megindokolja az író, miért nem ül senki az Ángyi melletti „üres” székre. 9. A Megfoltozott Dobban játszódó részt rendkívül elsiették. Tény, hogy azt, ami a könyvben van, nem lehetett volna visszaadni a narrátor nélkül, de az a legjobb rész, amely annyira tetszett, hogy egymás után kétszer is elolvastam. Ugyanez a helyzet a törpe kocsmával, amiből szintén remek poénok maradtak ki – például az asztalukhoz lépő törpe kommentje a nőnek öltöző férfiakról. 10. A sok kihagyott dolog mellé betettek két olyat, ami a könyvben nincs, az első a levágott fejű szellem szerencsétlenkedése a fejével, ő kb. két fejezet alatt eltűnik és sose kerül ismét említésre; a második Krizofrász, a maffiafőnök troll, aki a regényben egyetlen mondatban kerül említésre, ám nem szerepel, itt azonban kétszer előjön és még beszél is. Mintha az első meg az utolsó résznél mások lettek volna a készítők.

wyrd_sisters_3701.jpg

Pár néhány másodperces képsor többször is visszatér, főleg az állatokat ábrázolók, illetve van néhány pici animációs hiba (pl.: Ángyi arcáról eltűnik a pír; néha hosszú a körmük, máskor rövid). A főbb szereplők közül egyedül Magrat vált ruhát a teljes játékidő alatt, illetve Nénét és a hercegi párt láthatjuk alvóruhában, egyébként mindenki szinte változatlan (Néne néha leveszi a kalapját, Ángyi pedig a rókaprémjét is).

Ezek mellett azonban nagyon jó a „kolbász kifliben”, ezt a regények rajongói biztosan értékelni fogják, illetve ki kell emelnek Rob Rackstraw teljesítményét, szerintem ő volt a legjobb szinkronszínész. Nézzünk akkor mindenki mást is, név szerint, akikről eddig még nem esett szó: Eleanor Bron (A Hercegné), Les Dennis (A Bolond és Tamasján), Jimmy Hibbert (a szellem) és Christopher Lee (A Halál). A rendező-producer ugyanaz a Jean Flynn volt, aki a Soul Music-ot is dirigálta; a zenét (amiből kiemelkedik a fantasztikus főcímdal) megint Phil Bush és Keith Hopwood szerezték.

wyrd_sisters_3451.jpg

Érdekességek: Az alapul szolgáló regény 1988-ban jelent meg először, angol nyelven, az általam birtokolt hazai Cherubion-kiadás 2000-es. Rob Rackstraw-t és Jimmy Hibbertet hallhatjuk a Soul Music-ban is, azonban a stáblistában nem jelölték, ki kit szólaltatott meg ott.

Összesítésben a Wyrd Sisters egy teljesen jó feldolgozása Terry Pratchett könyvének. Bár nehéz beszerezni, hosszú és magyarul nem lehet hozzáférni, azoknak, akik olvasták a regényt, érdemes tenniük vele egy próbát, pláne, ha az emlékek már kissé megfakultak a nyomtatott oldalakkal kapcsolatban. Viszont nincs szívem levonni tőle a maximális pontszámból, hiszen ez egy kordokumentum, abból az időből, amikor a fantasy-t még rajzfilmen lehetett csak megjeleníteni és a rajzfilm ténylegesen kézzel rajzoltat jelentett.

Pontozás:

imdb: 6.9/10 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5

Szólj hozzá!

Címkék: fantasy vígjáték animációs


2023.02.13. 14:21 Mozsárágyú

A gyilkos járat (Bullet Train) 2022

bullet_1.jpg

Sokszor van, hogy az első fél óra után én már lekapcsolnám az adott filmet, ilyenkor kb. 50%-ban döntök így vagy úgy, hogy nézem tovább, hátha. Most néztem inkább. 

És így azt mondom, hogy inkább javaslom másnak is A gyilkos járatot. Majdnem kamaradráma-szerű a helyzet, mert végig egy vonaton játszódik a történet, akció és vérfröccsenés van dögivel, a kezdethez képest pedig egyértelműen felfelé ível a humor minősége, mert abban a bizonyos első 30-40 percben a következő szóval tudnám csak jellemezni megjelenését: szánalmas. Ahogy a szereplőket megismerteti velünk a forgatókönyvíró (Zak Olkiewicz, akinél 4 film szerepel az Imdb-n, ebből ez az egyik, a másik 3 nem tudom mi), az minden csak nem érdekes és a legkevésbé sem szórakoztató. Pocsék, színtelen-szagtalan izé ez, nem humor. Ennél még az is jobb lehet, ha Ben Stiller az Adam Sandlerrel együtt mosogat valahol… 

Mindenki, aki erre a vonatra nem azért száll föl, hogy eljusson A-ból B-be, az azért jött, hogy bosszút álljon valamiért, valakiért. Kivéve 3 fickót, a Katica fedőnevűt (Brad Pitt), Citromot (Bryan Tyree Henry) meg Mandarint (Aaron Taylor-Johnson). Ők pénzért tesznek el embereket láb alól vagy teljesítenek szupertitkos feladatokat, amikkel szupertitkos emberek bízzák meg őket. (A forgatókönyv egyébként egy japán író, Kotaro Isaka műve alapján készült, gyanús, hogy ami tetszett nekem benne, az hozzá köthető.)

Mellettük csupa olyan figurával találkozunk, akik belső indíttatásból, bosszúra éhesen akarnak valakit eltenni láb alól. Itt van Kimura (Andrew Koji), akinek fiát lelökte egy ház tetejéről egy csaj, akit csak Hercegnek neveznek (Joey King). Hogy miért? Mert Kimurát akarja megbízni, hogy valakit öljön meg – nehogy már ő piszkolja be a kezét. Kimura meg persze őt akarja minél előbb elintézni. Az ő apja, akit csak Az Idősebb néven ismerünk, szintén meg fog jelenni a járművön egy későbbi időpontban. Ő már évtizedek óta tervezi bosszúszomjas tervét, legyen elég ennyi. Van még két, szerintem rettentő gagyi karakter, aki közül az egyik szintén bérgyilkos, de el is felejtettem őt megnevezni, annyira semmilyen... Ő a Darázs (Zazie Beets), aki nevéhez hűen egy szúrós fecskendős tűvel mászkál, amiben gyorsan ölő méreg van. Sok szempontból ő a kiindulási pont egyébként az egész cselekményt illetően, de mégis elég keveset szerepel, az is elég rossz színészi szempontból, szerintem. Meg még egy állatunk van, a Farkas (Bad Bunny – ezek szerint ő egyébként is egy állat :D), aki elsőként akadályozza meg, hogy főszereplőnk, a Katica egy egyszerű bőröndlopás után leszállhasson a száguldó járatról... És neki köszönhetően nem kapcsoltam le, mert innen indul el igazából a sztori, de ezzel ki is veséztük pozitív tulajdonságait. A szereplők általában elég jól néznek ki, filmvászonra termettek, de ez a pali... Most gyorsan megnéztem, ő egy rapper... Ezzel mindent el is mondtam színészi kvalitásairól. Tényleg annyira gagyi volt, hogy arra gondoltam már, hogy a rendezőnek lehet rokona (aki egyébként David Leitch). 

joey-king-bullet-train-photo-shoot-august-2022-2.jpg

Lényeg, hogy beindulnak az események, és valaki nekiállt poénokat is gyártani a stábból, mert egyre élvezhetőbb lett a film. Tele van kicsi, ötletes szösszenetekkel, ezek megszakították az állandó pörgést, ami egy kicsit már sok volt, 2 órán keresztül mindig olyan sebességben volt a mű, mint a középpontban lévő Sinkanszen nevű vonat (az eredeti cím találó ebből a szempontból, mert azt jelenti: sebesség – Tévésámán megjegyzése: A film neve a Sinkanszen angol megnevezése, szó szerint golyó-vonat, golyó, mint pisztolygolyó, tehát igen ötletes választás egy akciófilmhez.). Ezek a kis kitérők legalább megszakították a kellő pillanatokban a gyorsulást, jó volt ezeken röhögni. Akadt például egy külön családi- vagy gyerekvagon, amiben nagy szemű, vigyorgó lénynek öltözött emberek ügyeltek a hangulatra, na, az itt játszódó jelenetek telitalálatok. 

Anélkül, hogy bármit különösebben elárulnék a cselekményről, egy érdekes dolgot ki kell emelnem: a szerencse és pech körül gyakran forognak a főszereplő gondolatai, sokszor erről van szó a filmben. Érdekes belegondolni, mikor mit tekinthetünk szerencsének, balszerencsének – lehet, hogy csak az agyunk játszik velünk aljas játékokat és igazából nem is vagyunk pechesek. Ami nekem szerencse, másnak a teljes csőd. A japánok szerint a katica a balszerencsét jelképezi, a nyugati világnak pont az ellenkezőjét. Ebből a szempontból is értékelhetjük a főszereplő megmozdulásait, utólag érdekes belegondolni, milyen kevésen múlt nála, hogy életben marad-e vagy hogy ki áll mellé vagy ki akarja kinyírni... Katica egyébként pszichológushoz jár, ez többször elhangzik, szintén elég szánalmasan jelenik meg a filmben, nagyon a képünkbe akarják tolni, amit az amcsi filmekben egyébiránt többször, hogy „csak el kell menni egy agyturkászhoz és már a született pszichopata (amilyen általában egy bérgyilkos) is elgondolkozik majd az élet értelmén és a jobb emberré válás felé tekintget egész hátralévő életében... Persze. És ebből olyan béna poénok születtek, hogy én éreztem magam kellemetlenül már... Nagyon erőltetett volt. Akárcsak Citrom és Mandarin legtöbb párbeszéde – szerintem ők külön-külön viszont nagyon jó figurák, ilyenekre szoktak építeni egész filmeket, részletesen kidolgozottak, jobban látszódott náluk a valódi személyiségük, mint Katicánál. Szinkronosan néztem, az ő szinkronhangjaiknál (Gémes Antos, Makranczi Zalán) gondoltam legtöbbször, hogy állati jó a szinkron! Gondolom, így nem érvényesült egyes szereplők akcentusa, de sebaj. Szóval jól megírt szerepek voltak, de mindkettőnél olyan érzésem volt, hogy valakit utánoznak... Nem tudom nem a Ponyvaregényes csávókat-e, akiket elfelejtettem, hogy hívtak, mert én tagja vagyok azon kisebbségnek, akik nem szeretik azt a filmet… 

A japán szereplők, akikhez poénok egyébként egyáltalán nem köthetők, kiválóak. Ők a valódi emberek személyiségének megtestesítői, a sok szenny és a véráztatta vonatpadló fölött emelkednek ki erkölcsi győztesekként. Mindenki más vagy meghal vagy semmi változás nem történik életükben, tehát fejlődést másnál nem tapasztalhatunk. Ők a valódi főszereplők.

bullet-71.jpg

Brad Pitt szerintem sose nézett ki még ilyen jól – én nem kedvelem őt semennyire, szóval ez egy bók volt. Nem nagyon tudok semmit se mondani az alakítására, azon kívül, hogy fizikailag biztos nagy melója volt benne, a szokásos eszköztelen játékot „hozta”. Aaron-Taylor Johnson és Joey King ellenben színt vitt a filmbe, habár utóbbi sokáig érzelemmentes alakot játszott, de meggyőző volt mindkettejük. Előbbit én láttam egy John Lennonos filmben, hát ég és föld azóta a srác, bár eltelt tizenvalahány év. 

A zenék nem olyan jellegzetesek, pedig azt gondoltam, ebben ütős nóták lesznek. A végén a japán Bonnie Tyler-dalverzió, az valami iszonyatos volt. Gyakorlatilag észrevétlen maradt az aláfestő zene, pedig én ezekre érzékeny fülű vagyok. A humor, mint már említettem egyre jobb és jobb lesz, olyan száraz helyenként, hogy a sok fröcsögő vér se enyhít ezen. Az utolsó 10 percben már nagyon sok volt nekem ebből is, hogy még mindig jött egy újabb piroshetes, ami mindent vitt – unalmas, csakúgy, mint a „még egy újabb váratlan fordulat”. Ezekből is volt vagy 5-6. És ha már a vége... Sandra Bullock, aki addig csak hangját adta a filmhez, megjelenik 2 percre. Nem tudom, hogy direkt-e vagy valami történt vele a sebészek kezei közt, de olyan ijesztő az arca, előnytelen az egész megjelenése és ezáltal a játéka is, hogy nehéz volt nézni. 

Összességében nagyon vegyes érzésekkel fejeztem be a filmet, tetszett is meg nem is. A Blöff és a Totál káosz keverékének mondanám.

1 komment

Címkék: akció thriller vígjáték


2023.02.11. 16:29 Tévésámán

15. születésnapra: Hogy készül egy cikk?

Bevallom, hogy egyszerűen nem bírtam magam rávenni egy 3 és félórás film megnézésére, hiába halogatom most már fél éve. Pedig van vele egy tök jó tervem, csak meg kéne nézni végre… Ezen kívül évek óta tervezem újranézni Az Álmosvölgy Legendáját, van belőle egy nagyon jó kis blu-ray-kiadás, amit viszont külföldről lehet csak beszerezni és a szállítási költség miatt irtó drága. Viszont még sosem láttam angolul, nagy felbontásban, tehát ez is egy projekt, amit meg kellene csinálni. De, hogy ne legyen szülinap cikk nélkül, ezúttal bemutatom, hogyan készül egy cikkem!

15_4.png

Milyen filmet nézek?

Úgy 2012 környékén kezdtem el kiábrándulni az egyesült államokbeli alkotásokból és bekerültem egy közösségbe, ami kifejezettem a filmek hibáit meg a bennük elhelyezett propagandát vesézte ki. Nos, ez mindenképpen jót tett, mert az utolsó Resident Evil óta nem voltam moziban és Az Ébredő Erő meg egy már elfelejtett című Predator-könyv után már a bejáratott címekkel ellátott szennyet is kerülöm. Akkor mi marad?

Jó ideje az alapján választok, ki a főszereplő, általában valamelyik kedvenc színésznőmet szeretem látni, mert akkor legalább egy dolog biztosan lesz, ami tetszik majd: Juno Temple, Christina Ricci, Maisie Williams, de még sok mindenkit fel lehetne sorolni. „Sorozatokból” hűséges vagyok az Addams Family-hez és az X-Menhez, bár utóbbiból már jó ideje nem készült semmi, előbbiből meg kihagytam egyet; mást azonban, ami valamihez így vagy úgy kapcsolódik, igyekszem messzire elkerülni. Hogy miért? Lásd mondjuk: Dö Leszt of Ász. (Ezért nem nézek sorozatokat se, a Wednesday ritka kivétel volt, illetve sajnos Juno Temple miatt több baromságot is végig kellett néznem [Dirty John, Ted Lasso, Little Birds].)

Tehát megvan a színésznő, megvan a film.

15_1.jpg

Hol nézem meg?

Ami engem érdekel, azt itthon nem játsszák és bár van HBO-m, szinte egyáltalán nem nézem, mert a 99%-a fos propaganda. Ezért nincs Netflikszem, Dizniplászom és ÉdzsBíJóGóm se. Marad a torrent, leggyakrabban a RaRBG. Mivel nem okoz gondot az angol nyelv, így teszek rá, hogy van-e felirat vagy nincs (a Wednesday-ben egyszer akadt egy mondat, amit háromszor tekertem vissza, de egyszerűen nem lehetett megérteni, mit mond, ott azért örültem volna neki); ha meg nem angol és nem magyar film kell, akkor irány az nCore (például így szereztem be a Werner Herzog-Klaus Kinski-mozikat). A letöltött filmet a két rendelkezésemre álló laptop valamelyikén nézem VLC Media Playeren, egy JBL Tune 510 BT fejhallgató segítségével. Néhanapján azért nézek tévét is, bár ez igen ritka, ha mégis, akkor Cinemax vagy Cinemax 2, ezeken néha még látni érdekes drámákat.

Hogyan áll össze a mondanivalóm?

Miközben nézek valamit, jegyzetelek. A moziban anno vittem magammal telefont és abba írtam a gondolataimat (érdekes módon így se maradtam le semmiről); ha a tévében nézem, akkor egy kis füzetbe írok tollal; ha pedig letöltöttem, akkor Wordbe. Utóbbi a legegyszerűbb, mert bármikor meg tudom állítani a filmet, csak sokkal tovább is tart. Ha vége a mozizásnak, még talán felírok egy-két mondatot, amennyiben megfogott, elgondolkodtatott – néha még lefekvés után is jönnek ötletek, amiket ilyenkor papírra vetek. Az utóbbi időkben figyelmesen nézem a stáblistákat, mert sokszor olyan dolgok vannak itt, amiket a neten nem lehet megtalálni.

Ideális esetben legalább a cikk háromnegyede az én gondolataimból áll, ez főleg akkor van így, ha valami kis, független mozit nézek, amiről nem ír semmit a világháló. Máskor viszont annyira sok érdekesség van, hogy azt napokig tart összerendezni, lefordítani és mérlegelni, hogy egyáltalán kell-e? Legjobb példa erre a Jégvarázs, ahol legalább 2 napig tartott a rengeteg információ feldolgozása. Ezért is kerülöm a gigászi produkciókat, túl sok velük a munka.

Annak idején persze nem jegyzeteltem le semmit, emlékezetből próbáltam mindent felidézni.

15_2.jpg

Források

Saját kútfő meg az általam látottak mellett az imdb és a Wikipedia adatait használom. Jó, nem mindig teljesen megbízhatóak, de nekem ennyi elég. Ha igazán legendás filmekről van szó, akkor a könyveim közt kutatok, erre megint jó példa a Herzog-Kinski-filmográfia; régebben használtam még forrásnak a Fangoria-magazint, de abból már egy sincs meg; valamint a VOX Mozimagazint, aminek egy időben előfizetője voltam. Néha az imdb meg a port.hu komment-szekciójában is körbenézek, de ez ritka.

Elsőnek mindig az imdb-s stáblistát nézem meg, innen rájöhetek, X vagy Y honnan volt olyan ismerős és az utóbbi 2-3 évben már rápillantok a zeneszerző meg az operatőr nevére is; a producerek viszont csak akkor érdekelnek, ha egyébként más miatt ismerhetőek, mint hogy pénzeszsákok vagy esetleg az ő eredeti munkáikra épül a film. Ebben a szakaszban gyűjtöm össze a Híreket is, ez 2019 óta kizárólag az imdbről származik (illetve szeretett színésznőimnél saját értesülés máshonnan). A Wikipedián már csak adalékokat keresek, illetve, ha valós eseménysor/valódi személy áll a középpontban (mint mondjuk idén a True Spirit esetében), akkor ezekről is elolvasok mindent – ez sokszor segít megérteni, mi miért történik a mozgóképen, ha arra a történet nem ad választ.

A kiadás-bevétel adatoknál mindig a magasabb összegeket veszem figyelembe, néhány esetben a két oldal közül csak az egyiken van a keresett adat, máskor pedig igazolják egymást. Az érdekességek is általában mindkét helyen szerepelnek, de bevallom, ha így olvasok valamit, nem járok utána, csak akkor igazítok ki dolgokat, ha azt tudom, hogy hülyeség. Igyekszem az olyan extra adalékokat bemutatni, amik szerintem érdekesek és feltételezem, hogy mások számára is azok – ennél fogva, ami számomra érdektelen (például 1873. május 31-én bejelentették, hogy Kis Pista játssza majd Nagy Jánost), az kimarad.

A cikk formája

Igyekszem átfogó képet adni minden alkotásról, amit megnézek, ezért a cikkek egy adott séma szerint épülnek föl: Kezdetben a fölvezetőben elmesélem, miért ezt választottam, utána jön egy rövid kedvcsináló, ahol a történet csavarjainak lelövése nélkül szeretném felkelteni a figyelmet, ezt követi a tárgyalás. Itt, ha egy adott alkotásnál nem lehet szpojler nélkül írni, akkor jelzem, hol kezdődik és hol végződik a szpojler. Amennyiben ilyen nincs, akkor tetszőleges sorrendben írok a történetről, a karakterekről, a megvalósításról és hogy kik készítették nekünk ezt a valamit. Közben itt már mindenütt benne van a véleményem is – mivel már igen régóta csinálom, tudok objektív lenni, de a blog alapvetően arról szól, hogy leírod, amit gondolsz. Márpedig, ha szerintem Az acélember rossz film, akkor meg is indoklom, miért.

Végül jönnek az érdekességek, egy gyors összegzés, aztán a pontozás és a Hírek.

15_3.jpg

A pontozás

A pontozás 5-ös skálán történik, mint az iskolában, szóval egyértelmű. A 4-estől felfelé vannak a jó filmek, a 3-as még az, amit meg lehet nézni egyszer, ha tényleg akarod, ami ez alatt van, az viszont időrablás. Nálam létezik a 6-os kategória, ez az abszolút favoritoknak és a kifejezett ÉLMÉNYT nyújtó filmeknek szól. Utólag a régebbi cikkeknél maximum felfelé módosítok a pontszámokon, lefelé nem.

Rendkívül idegesítő, amiket a port.hun lehet olvasni a komment-szekcióban, mert sokszor mindenfajta indoklás nélkül maximális pontszámot adnak valamire, máskor nagyon alacsonyat, de nincs ott, miért. A legirritálóbb viszont a „nagyon tetszett, tök jó volt, minden remek benne, 8/10”. Miért?! Szóval nálam le van írva, hosszasan kifejtve, miért tartok valamit jónak vagy nem jónak. A rajongás mára szinte kiveszett belőlem, így olyan elfogult baromságokat, mint a Kick-Ass 2 bejegyzés, valószínűleg nem fogok többet írni… 

A képek és a fordítás

A szöveg megírása a legegyszerűbb feladat, ez 1-3 óra alatt készen van, a legtöbb idő a fordítással meg a képválogatással telik. Ha letöltök egy filmet, akkor általában az 1080-as felbontás bőven elég, blu-rayt csak olyanból szerzek be, amit már láttam és tudom, hogy megéri. Ha a filmet moziban vagy a tévében nézem, akkor a netről szedek össze illusztrációkat – ez ma már nagyon könnyű, mert gyakorlatilag bármiről van kép, de 2008-ban még korántsem így volt… A letöltött mozikat a Free Video to JPG Converter nevű programmal bontom fel képekre, ha fontos, számomra nagyon tetsző műről van szó, akkor minden 10. vagy minden 50. képet kérem, ha nem, akkor elég a 100. vagy 500. kocka is. Van úgy, hogy 30 ezer vagy több képből kell kiválogatnom maximum tízet, ami belefér egy normális cikkbe, ez is 1-3 órás művelet, munka mellett viszont napokig is eltarthat. A kész képeket XnViewMP-vel formázom meg, amennyiben ez szükséges; az oldalra csak azután töltöm fel őket, hogy vázlatban már a teljes cikk ott van előtte. A képeket az oldalon 2010 óta az adott évről elnevezett mappába töltöm fel, régen a nagy projektek külön mappát kaptak az éven belül vagy akár a Képtáron belül.

A fordítás is elvehet néhány napot, főleg, ha a szövegeket témájuk szerint kategorizálni is kell, mondjuk csak a sztori, aztán csak a színészek meg a rendező, utána csak a képi világ, stb. Kerülöm az angol kifejezéseket, ha ez lehetséges, mindent magyarul írok le vagy legalább zárójelben biztosítok fordítást hozzájuk. A szövegkönyvből idézett dolgokat viszont nem az imdbről veszem, hanem magam „kapom el” őket, amikor meghallom. Ezeket is megpróbálom a szövegben releváns részhez hozzátenni, a képeket legtöbbször úgy helyezem be, hogy ahol éppen arról van szó, ott látszódjon is, amiről beszélek. Régebben sok posztert használtam, mostanság már nem annyira, hiszen amik nem mozikba készülnek, azoknak például sokszor nincs ilyenje. Néha a befejezéshez kerül még egy-egy YouTube-videó is.

15_5.png

A javítás

A kezdet kezdetén közvetlenül a blog.hu szerkesztői felületére írtam a cikkeket, ez később áthelyeződött a Jegyzettömbbe, amit aztán átmásoltam a Wordbe, formázás céljából. Aztán rájöttem, hogy a legjobb, ha egyből a Wordbe írom őket. A szöveget minimum egyszer újra elolvasom, de sokszor kétszer is, mielőtt kiteszem. Szerencsére a Word, aztán később az Edge böngésző is segít a nyelvtani hibák megtalálásában, az elírásokat viszont nem mindig veszik észre, mert ha értelmes a szó, akkor nem tudják megállapítani, hogy odaillik-e vagy sem (halott – hallott). Apró hibák így is maradhatnak, felcserélt betűk, extra Space-ek, ezeket a szülinapi javításkor korrigálom (minden év februárjának elején).

Van, hogy kihúzok mondatokat, vagy mert a cikk egészébe nem illenek bele, vagy valami olyan kis dologról van szó bennük, ami összesítésben lényegtelen. Nem tartom magam leütés-megkötéshez, nincs minimális vagy maximális korlát, amihez ragaszkodok. Amennyi jól esik és indokolt, annyi lesz. Azok a filmek, amikről sok adat nincs a világhálón (pl.: A világ legnagyobb tölcsére) párszor meglepően sok gondolatot csalnak elő belőlem, ilyenkor ezért lesz róluk hosszú írás; máskor meg az érdekességek tárgyalása húzza el a terjedelmet.

A publikálás

Van egy határidő a publikálásra, ami a „minél előbb”, ez reális esetben 1-3 nappal a film megnézése után, mert akkor még frissek az emlékek meg a gondolatok. Ha kész, megnézem az Előnézet menüpontban, aztán megy ki. Ez inkább csak megszokás, mert régen másik séma volt az oldalon és akkor egyes képeket meg kellett formázni, hogy jól nézzenek ki, pár cikknél ezért vannak kinyújtott fotók. Választok a bejegyzéshez legalább egy kulcsszót is (hírek), ha több is illik rá, akkor többet. Általában, ha esetleg két cikk feltorlódik (ilyen már rég volt), akkor az elsőnek legalább 3 napot hagyok, hogy mindenki elolvashassa, aki akarja, a következő csak utána jön. A képek közül csak azt tartom meg, ami tetszik, a szövegeket viszont törlöm.

Nos, így készül el egy cikkem. Mint látható, néha napokat vesz igénybe, sokszor egy teljes munkanapnak tűnik, amíg a jegyzetekből publikált bejegyzés lesz – és annyi idő is telik el a kettő között…

Ha végre rászánom magam, akkor jön egy Sleepy Hollow-újra, valamint egy három filmből álló cikksorozat.

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2023.02.06. 13:06 Tévésámán

15. születésnap: Összefoglaló 2022-ről

istockphoto-644903714-612x612.jpg
A 2022-es év egyértelműen nem az új filmekről szólt nálunk.
Bár Mozsárágyú továbbra is aktívan nézett mozikat, én csupán néhány műnek adtam esélyt, olyanoknak, amik tényleg érdekeltek (egy dvd még mindig itt porosodik, lassan fél éve). A mennyiség helyett a minőség számított, valamint, hogy olyasmikről (is) írjunk, amik talán kevésbé jutnak el a nagyközönséghez. Az időmet inkább kisregények írásával töltöttem, két hosszabb munkám született tavaly, az egyik 45, a másik 81 oldalas lett. Ezeket és a rövidebb írásaimat majd a jövőben könyv formájában tervezem megjelentetni, de ez még sokára lesz. Mozsárágyú pedig csak olyasmikről írt, amikhez kedvet kapott, ő ennél sokkal több filmet nézett tavaly. Összesen 14 új, ténylegesen mozgóképekről szóló bejegyzésünk született 2022-ben, ezek közül 7 Mozsárágyútól, 7 tőlem.

Legolvasottabb cikkünk A bukásról szól, erre 02.02-ig 1767 kattintás jött. A megosztó téma és a film ismertsége, valamint a blog.hu főoldalas szereplése miatt lett ennyire népszerű.

A legkevesebbet a fentebb említettek közül a Eurovision Song Contest: The Story of Fire Sagára kattintottatok, csupán 15 ember volt kíváncsi rá 02.02.-ig.

A blog.hu főoldalára a már szóba került A bukás mellett kikerült a Féktelenül, a Mágnás Miska, a Jeges pokol, A sötétség gyermekei, az Állítsátok meg a Földet! és a Lármás-hármas, avagy mindent a The Loud House-ról is. Utóbbi meglepően nagy olvasottsággal bír, 02.02.-ig 757 katt jött rá.

Az általam látott mozikból mindegyik nagyon jó volt, így ebben az évben nem tudok egyet se legrosszabbként megnevezni. Mozsárágyú helyettem is jelölte a „díjra” a Eurovision…-t.

A két legjobb film az évben (a nosztalgia jegyében) a Mágnás Miska és a Dexter’s Laboratory: Ego Trip voltak.

Az év legkiemelkedőbb napja 06.20. volt, amikor 1361 látogató 1684 lapletöltést produkált, ezt A bukásnak és a blog.hu főoldal kiemelésének köszönhetjük.

03.28. és 04.13. között a rendszer karbantartás miatt nem mért statisztikákat, így ezek a napok teljesen elvesztek a 2022-es évből. Ezeken felül a legrosszabb nap 10.30. volt, ahol 3 látogató 3 lapletöltést produkált (én ezt is rendszerhibának gondolom).

Az év elején, egészen júniusig szinte minden nap három számjegyes letöltések voltak, júniustól ez valamelyest gyengült, de novemberben még ismét volt egy erősebb időszak.

02.02.-ai adatok alapján a legtöbb letöltést eddig A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről kapta, ez 59, a tavalyiak közül a Lármás-hármas vezet, 30-cal.

02.02.-ai adatok szerint 1 066 847 lapletöltésünk van a blog indulása óta, ezek szerint tavaly kis híján 53 ezer letöltést produkáltunk.

A korábbi rekordok még mindig nem dőltek meg:

- A három legolvasottabb cikk: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről (12965), Kontroll – filozófiai elemzés (12347) és A remény rabjai (9218).

- A valaha volt legerősebb nap Az elvarázsolt dollár (8284 kattintás) révén 2015.04.19. 7199 letöltéssel.

- Követőink száma 2023-ban továbbra is 56.

Mi várható erre az évre? Elsődlegesen az ünnepi hétre megpróbálok tető alá hozni egy hosszabb cikksorozatot, amit már jó ideje tervezgetek, aztán majd meglátjuk…

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2023.02.04. 19:38 Tévésámán

True Spirit (2023)

1633.jpg

Aki van olyan szerencsés és nem tudja, mi az a Titans, az kattintson ide, hogy megtudja, kicsoda Teagan Croft, mert miatta néztem meg ezt a filmet. Nem ezzel terveztem nyitni a blog 15. születésnapi ünnepségét, de mivel most volt a premier, így éppen kapóra jött.

Életrajzi filmek… Általában olyan embert választanak témának, aki már halott, ezért nem tud beleszólni a folyamatokba. És hogy kiről meg miért készülhet ilyen mozi, az érdekes kérdés, hiszen mitől lesz valaki igazán figyelemreméltó? Tennie kellett valamit, valami kiemelkedőt, valami szörnyűségeset vagy valami felemelőt. Lehet alkotó, gondolkodó vagy mint esetünkben, sportoló. Az utóbbi kategória talán a leghálásabb mind közül, mivel ezeknek a moziknak az a lényege, hogy emléket állítanak egy nagyszerű karriernek vagy egy kiemelkedő teljesítménynek, ezzel inspirációként szolgálnak.

0858.jpg

Cikkem tárgyában egy számomra korábban ismeretlen sportolóról, Jessica Watsonról van szó, aki több okból is különleges: 1. Még életben van (sőt, fiatalabb nálam). 2. A tett, amit végrehajtott, az egészen közeli múltban történt (2009-2010). 3. Nem amerikai, hanem ausztrál-új-zélandi. 4. Fehér és nincsenek szexuális devianciái. Vagy ha vannak is, az nem derül ki sehonnan. No, de mi az a dolog, ami miatt híres lett? 16 évesen, egyedül körbehajózta a Földet egy apró vitorláshajón…

2009-ben indulunk el, amikor az Ausztráliában már valamennyire ismert 16 éves Jessica Watson (Teagan Croft) egy ideje arra vállalkozik, hogy példaképét, Jesse Martint követve a legfiatalabb emberként körbevitorlázza az egész Földet! Bár már évek óta készül erre, számos körülmény hátráltatja, például a kora miatt támadják őt meg a családját, kevés a pénz, balesetek is érik, ráadásul diszlexiás, ezért néha összekeverednek előtte a betűk meg a számok, ami sose jó, ha az embernek térképről kell navigálnia az óceán közepén. A True Spirit azt követi nyomon, hogyan támogatja őt a családja (anya – Anna Paquin [az egyetlen igazán ismert név a szereplők közt], apa - Josh Lawson és van még 3 tesója, de közülük egyedül a legkisebbet játszó Vivien Turner érdemel kiemelést) és az „edzője” (Cliff Curtis); miközben hazája közvéleménye kezdetben ellene van. Ám a siker végülis nem marad el, hiszen a modern technikának köszönhetően Jess közvetíteni tudja a világnak, miket él át a hét hónap alatt, amíg csak telefonban hallhat emberi szót és a saját arcán kívül nem láthatja senki másét. Az utazás pedig merész vállalkozásból halálos veszéllyé fajul, így immár a néző is rághatja a körmét (amennyiben nem néz utána a valós eseményeknek), hogy vajon sikerül-e a lánynak a terve vagy elbukik és alámerül a hullámsírba…

1003.jpg

„Nehéz megélni az álmainkat.”

A téma mindjárt érthetőbbé válik, ha megnézzük, hol készült ez a film, ugyanis Ausztráliában Jessica Watson nemzeti hős, akit máig nagyon szeretnek, kb. olyan, mint nálunk Egerszegi Krisztina. Watsonról a saját népe csinálta ezt a nagyrészt valós, viszont sokban fiktív mesét, ami azért jó, mert nagy valószínűséggel a közönség (hozzám hasonlóan) nem ismeri a valódi eseménysort. Ha pedig úgy ugrasz bele a True Spirit megnézésébe, ahogy én tettem, vagyis kicsit se nézel utána, akkor tudsz szurkolni igazán Jess-nek, főleg az utolsó 40 percben érkező súlyos konfliktusnál.

Sajnos a kiindulási pont egyben hátrány is, mert a tényleges utazás 7 hónapig tartott, ám a mozi kerete véges, csupán 1 óra és kb. 25 perc fér bele. Ilyenkor az a probléma, hogy a készítőknek mérlegelniük kell, mit mutatnak meg és mit hagynak ki. Nos, cikkem tárgyánál magából az utazásból csupán a legemberpróbálóbb részleteit meg a legszebb pillanatokat mutatják meg, igyekeznek újraalkotni Watson blogjából a videókat és végülis ez a része jól működik. Emellé vannak hosszabb visszaemlékező jelenetsorok a múltból, ahol a Teagan Crofthoz hasonlóan helyes és tehetséges Alyla Browne alakítja a hősnőt; ezekben láthatjuk, miként határozta el magát, miként tanulta meg a hajózást, bár főleg inkább arra hegyezik ki az egészet, hogy Jess túl kicsi, túl gyenge, túl fiatal és még lány is, biztosan el fog bukni. Mivel az összes fő stábtag nő volt meg a főhős is nő, ezért nyilvánvaló, hogy elsősorban fiatal lányoknak akartak inspirációt adni. Ezzel sincs gond, főleg mivel Browne és Cliff Curtis remekül jelenítik meg a tántoríthatatlan gyerek meg a mogorva tengeri medve viszonyát (mellesleg ugyanilyen jópofa Curtis és Vivien Turner kettőse). Ezeken túl még sokat láthatjuk Jessica családját, hogy ők miként reagálnak az útra, a házuk előtt tanyát verő sajtóra és a távolban, egyedül küzdő szerettük megpróbáltatásaira. És mindezt együtt mutatják be.

1346.jpg

Külön-külön mindegyik működik, a szárazföldön játszódó részeknél a nagyjából ismeretlen arcokból álló szereplőgárda hitelesen adja elő azt, mi mehet végbe egy hattagú családban, ahonnan az egyik lány veszélyes kalandra távozik, a helyére érkező férfi nem igazán akar közéjük illeszkedni és hogy miként reagál mondjuk a tizennégy éves fiú vagy a tízéves hugi arra, hogy éppen mi van a nővérükkel. A Watsonékat alakító színészek jól összetartanak, hihető, hogy összetartoznak, régen együtt élnek. Ben, az „edző”, igazából több ember összegyúrásából keletkezett, ő egyrészt a tenger könyörtelenségét képviseli szóban, másrészt új-zélandiként az ausztrál szigetvilág őslakosait, akik tudvalevőleg évezredek óta együtt élnek a tengerrel. Ez a fajta reprezentáció azonban fele annyira se zavaró, mint amit az egyesült államokbeli mozikban láthatunk. A múltbeli részek pedig amint már említettem, elsősorban Alyla Browne-ra épülnek, aki bár nem igazán hasonlít Teagan Croftra, mégis szinte azonnal belopta magát a szívembe. Viszont mindez az út rovására megy, mert minden egyes perc, amit a szárazföldön töltünk, az elvesz a vitorlás fedélzetén játszódó szekvenciáktól. Ugyanakkor az is benne van, hogy a készítők talán nem annyira az utazást akarták bemutatni, hanem inkább annak hatását Watsonékra és Ausztráliára.

Szóval a színészi játék jó, de mi van a megvalósítással? Nos, a kicsit túl szépnek, túl mesésnek mutatott utazásnál észrevehetőek apró hibák: az ütközéses rész ijesztő, de a konténerszállító óriáshajónak nincs felírva a hátuljára a neve és lobogója sincs. A WeShare.net, ahol Jess nővére nézegeti a kommenteket, az valójában valamilyen időbeosztó program és valószínűleg a Facebookot akarja helyettesíteni. Ez azért furcsa, mert a Netflixet irányító (?) Apple terméke, a MacBook igen prominensen szerepel, a családi tv Samsung, a videokamera, amivel a lány rögzíti a kalandjait, pedig Panasonic. Ezek mind észrevehetőek, szóval nem tudom, hogy a Facebook miért nem fért bele? Amikor Croft a hajón van, akkor sokszor látható, hogy a környezetet digitálisan illesztették mögé, ez főleg a legvégén feltűnő, ahol a 2010-es valódi tévéközvetítés képeit vegyítik a 2023-as filmével.

1321.jpg

A színek szépek, élénkek, ez kell is, ha a tengert mutatjuk be, néha azonban a kézi kamera a szárazföldi jeleneteknél indokolatlanul mozog - igazából egy jelenetet tudnék mondani, amikor ez tényleg feltűnt; viszont a hajón, amikor az össze-vissza dülöngél, a kamera mégis sziklaszilárdan áll. Gondolkodtam a Converse-cipőn is, amit Jess általában visel, nem néztem utána, hogy ez jellemző-e rá, de a végén, mikor a valódi partraszállást láthatjuk, akkor az igazi Watson nem ilyet visel. Szóval ez szponzor volt-e, vagy csak menőbbé akarták tenni a hősnőt? Kell, hogy legyen speciális, tengerre tervezett cipő, tehát miért ezen spóroltak volna? Az idő múlása alig érezhető, mert kizárólag Jess haja nő meg, a többiek folyamatosan ugyanúgy néznek ki, csak a feliratok meg a szereplők szövegei szólnak igazán arról, hogy hány nap, hét vagy hónap telt el eddig. Ha már haj: Teagané túl világos, mindenki más a családban inkább barna, vöröses. A nagyzenekari kíséret jó, de az elhangzó dalok egy kivételével túlságosan ömlengősek. Aki szemfüles, az talán kiszúrhatta, hogy 1 óra 25 percet írtam a játékidőhöz, pedig a film kis híján 1 óra 50 perc – nos, az a 15 perc a végén a stáblista, ami alá az igazi Jessica videói vannak bevágva. Itt ugyanakkor amellett, hogy a kis bevágások tényleg hangulatosak és megmutatják nekünk az igazi embert, akiről szó volt, a készítők lábon lövik önmagukat, mert minden olyasmi kiderül, amit megmásítottak. Csak két példa: A hajón nincsenek napelemek, a partraszállásnál pedig a hugi nem volt ott.

Pozitívum, hogy talán a valóságban is csomagolt neki valaki karácsonyi díszeket (talán a saját ötlete volt), ezen kívül a szétszórt limlomok között gyakran ki lehet szúrni tisztasági betétet, ami nyilvánvalóan igen fontos egy fiatal nőnek. A hugi állatkái, főleg a főbb szerepben lévő koala jópofa, ez a kis részlet is tetszett. A hősnő diszlexiája még egy olyan kis adalék, ami már talán túlzsúfolttá teszi az egész sztorit, mert annyira érintőlegesen van csak róla szó és kizárólag akkor jön a képbe, amikor kapóra jön az íróknak – bár, ha figyelünk, akkor ezzel meg lehet magyarázni, miért nem vitt magával könyveket és miért nem olvas az egy hetes veszteglés során. A feliratoknál a kiemelős színezéssel visszautalnak az olvasási nehézségre. Figyelemre méltó még a klisé-riporter, akit Todd Lasance kelt életre, ő az induláskor a tipikus hollywoodi tévés seggfej, aki belerondít mások dolgába, hajhássza a szenzációt és kontextusából kiragadva próbál meg botrányt gyártani ilyen-olyan dolgokból. Aztán viszont megváltozik, mert ahogy Jessica egyre híresebb lesz, egyre többen szurkolnak neki, így lassan ő is megszereti. Ez a pofa jeleníti meg a világot, a közvéleményt – vannak mások, akiket pillanatokra láthatunk, mondjuk külföldi csatornák híradósai vagy a blogra küldött válaszvideók a világ különböző pontjairól, ám mégis én úgy érzem, inkább a riporter-paliban testesül meg, hogy „a nép” éppen hogyan érez a főszereplő iránt.

0545.jpg

Kis kitérőként meg akarom említeni, hogy Anna Paquin még mindig jól néz ki, bár úgy tűnik, megcsináltatta a fogait. Szerepeltetésével a True Spiritben az X-Men Vadóca játssza a Titans Ravenjének anyját.

Pár szót a készítőkről: Az alapot Jessica Watson 2010-es könyve, a True Spirit: The Aussie Girl Who Took On The World szolgáltatta. A rendező-író Sarah Spillane, akihez 4, nagyjából ismeretlen film, illetve a Christina Ricci nevével reklámozott Around the Block fűzhető, amely 5.4 az imdbn és annyira érdektelennek tűnik, hogy tavalyelőtt nem is válogattam be a C.R.-blokkba. A másik két forgatókönyvíró Rebecca Banner (ez a második munkája) és Cathy Randall (harmadik munkája). A zenét Nick Wales szerezte, a vezető operatőr Danny Ruhlmann volt.

Néhány érdekesség: Ezt a filmet a Netflix forgalmazza, akik a nagyobb produkcióik egy részét eljuttatják a mozikba, így a True Spiritet néhány ausztrál filmszínház még most is játssza. A hajót, amit Teagan karaktere használ, az igazi Jessica Watsonnak adták ajándékba. A főhőst rázósabb jelenetek során egy kaszkadőr is megtestesítette, Bridget Burt, illetve a vitorlázós szekvenciák egy részében a vitorlázási tanácsadóként működő Danielle Hutcheson állt be Croft kisasszony helyett (akit elvileg ő tanított be).

326450226_885528016070889_4986639439856056477_n.jpg

„A kapitány meghozta a döntését.”

Az igazi Jessica Watson 1993-ban született, ausztrál és új-zélandi állampolgár. Tényleg három testvére van, akiknek a nevei ugyanazok, mint a filmben. A család öt évig élt egy 16 méteres vitorlás fedélzetén és mindegyik gyerek vett vitorlázó leckéket. Ezek után, ahogy az cikkem tárgyában elhangzik párszor, egy emeletes buszban laktak, amivel bejárták Ausztráliát. Jessica 12 évesen döntötte el, hogy körbehajózza a Földet, Jesse Martin önéletrajzi könyvének hatására, amit az anyja olvasott fel neki. A teljes távnak minimum 21 600 tengeri mérföldnek kell lennie, át kell haladni az Egyenlítőn és ekkor nevezhető hivatalosan Föld-kerülésnek. Tilos megállni, bárki mástól bármit elfogadni és nem köthet ki sem kikötőben, sem másik hajó mellett. A rádiós kommunikáció szabad. Az akkoriban érvényes szabályok szerint azonban az életkora miatt Watson akkor sem kaphatott volna hivatalos rekordot, ha teljesíti ezt a távot. Ezt a szabályt azóta eltörölték, viszont már rekordot se lehet dönteni életkor alapján.

A hajóját Ella’s Pink Lady-nek (Ella Rózsaszín Hölgye) nevezik, az Ella pedig nem családtag, hanem a fő szponzor Ella Baché francia szépítőszer-márka. Ez a vitorlás egy feljavított, módosított 10 méteres Sparkman & Stephens 34-es modell, pont olyan, amivel Jesse Martin is megtette az utat. Az ütközés tényleg lezajlott a valóságban is, a konténerhajót Silver Yangnak hívták. Az eredeti Pink Lady a Queenslandi Hajózási Múzeumba került, az ausztrál kormány 300.000 dollárért vette meg.

328456616_570540924992806_2435877872778281801_n.jpg

A filmből nem derül ki, de végülis Jessicának nem sikerült rekordot felállítania, mert a táv, amit megtett, rövidebb volt az előírtnál és az életkora is ellene dolgozott. A sok kritika mellett jelentős népszerűség övezi, a film végén kiírtak szerint két könyve is megjelent és több vitorlás-versenyen eredményesen indult, főleg csapatban. Manapság egy Deckee nevű internetes oldal kommunikációs vezetője, amely hajózási fórum és vállalkozási segédlet is.  A True Spirit mellett a dokumentumfilm 210 Days – Around the World with Jessica Watson is bemutatja a történetét. Arról nem szól a fáma, hogy volt-e beleszólása cikkem tárgyának megalkotásába, az biztos, hogy jelen volt a forgatás során.

A True Spirit 02.03. óta elérhető a Netflixen, mint ilyen, bevétellel végülis nem kell rendelkeznie. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, főleg a rendezőnőt dicsérték.

2701.jpg

2021-ben én is vitorláztam egy napot, egy egészen pici hajón a volt kollégáimmal és tényleg rendkívüli élmény volt megtanulni, merre kell forgatni a vitorlát, hogyan kell állnia a kormánynak, miként fordul a hajó, stb. Filmnézés közben többször eszembe jutott ez az emlék és amikor Jess a halál torkában van, az tényleg ijesztő, szurkoltam érte, viszont összesítésben a True Spirit egy langyos, délutáni mozi. Kicsit ömlengős, kicsit megszépített, igazán az utolsó negyven percéért érdemes megnézni, az tényleg jó.

Pontozás:

imdb: 6.8 (Ez biztos, hogy csökkenni fog. - Valóban csökkent, de csak 0.2-t, egy év alatt.)

Szerintem: 4/5 (Nem hinném, hogy újra megnézném.)

Végezetül egy videó, amiben Teagan és Jessica válaszolnak pár kérdésre:

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2022.12.25. 20:53 Tévésámán

A héten a tévében lista módosítása?

Kedves Olvasóink!

Azoktól kérdezzük, akik hajlandóak kommentelni: Jelenleg a képen látható csatornák kínálatából állítjuk össze hetente a jobb oldalon látható A héten a tévében ajánlónkat. Kérdésünk az, hogy van-e olyan csatorna, amit bele kellene vennünk a listába vagy van-e olyan a listán, amit ki kellene hagynunk?

Olyan csatornákat válogattam össze anno, amiket mindenki tud fogni, akinek van kábeltévé-előfizetése, tehát ilyesmikben kellene gondolni, ezért az előfizetéses adók (HBO, Cinemax, stb.) nem játszanak!

Előre is köszönjük a visszajelzést!

2 komment

Címkék: hírek


2022.11.10. 21:28 Mozsárágyú

Örök tél (2018)

orok-tel-2018-4.jpg

Nem régóta lehet csak beszélni a szovjet munkatáborokról, szerintem sokan csak ennek a filmnek okán hallottak először ilyesmiről... Mert akkora nemzetközi visszhangja volt, hogy csak na! Jó, hogy elkészült, mivel gondolatokat ébreszt, kérdéseket tesz föl erről a szörnyű témáról; van, amit meg is válaszol. De többet biztos, hogy nem nézem meg pénzért sem.

1944 karácsonya van. Megismerjük Valter Irént (Gera Marina), a férjét egy fényképről (a fronton van), szüleit (Für Anikó és Gáspár Tibor). Van egy kislánya is, aki Szenteste kijelenti, hogy ő nagyon jól tudja, hogy az apja soha nem fog hazatérni. Ezért kap egy pofont az édesanyjától, aki ezt azonnal meg is bánja... Azért mégis, hogy mondhat ilyet a gyerek?!

orok-tel-2018-gera-marina-dobrosi-laura-6924.jpg

Még mindig tél van, érkezik a behívó a munkaszolgálatra. A család egyetlen igazán munkaképes tagja Irén, ha ő nem megy, behívják bármelyik másik családtagot... Tehát megy. Elbúcsúzik szeretteitől - habár a lánya még mindig haragszik rá a pofon miatt - és az őt lökdösve sürgető szovjet katona szidalmaitól kísérve elhagyja a takaros kiskertet. Jön egy A hetedik pecsétet idéző jelenet, amint sok falubeli asszonnyal együtt ballagnak csomagjaikkal a domboldalon, árnylényekként... Nagyon szép kép, még volt egy hasonló később is. Az egész filmről elmondható, hogy erős képi kontrasztok váltják egymást, sok a fekete, sötétszürke, mélykék részlet, mind visszautalva a címre. Ezek a színek erős hatásúak, többször volt, hogy a szereplők hirtelen fénnyel szembesülnek, ez a néző szemének is fájhatott. Az operatőri munkáért Nagy András a felelős.

Szóval egyenesen a marhavagonba kerülünk mi is az asszonyokkal együtt, akik mind svábok, ezt meg is beszélik. Nem a "klasszikus" gulag rabjai lesznek, ahová a politikai meg köztörvényes rabok kerültek, hanem a gupviba mennek, ahová bírói ítélet nélkül küldtek hadifoglyokat, internáltakat, nőket is. Ők a németek háborús bűnei miatt végzik majd azt a bizonyos "málenkij robotot", ami minden volt, csak nem málenkij, azaz kicsi. El is hangzik a tábor vezetőjétől érzekésük alkalmával, hogy ők azért jöttek, hogy "helyrehozzák" Hitler pusztítását. Nem minden mondatot fordít az asszonyoknak és a nézőnek Éva (Kiss Diána Magdolna) - aki ruszin származású, csak a férje miatt sváb -, de sejthetjük, mik hangzottak még el, tekintve, hogy mindenki arcára kiül a félelem meg a zavartság.

orok-tel-2018-5.jpg

Megérkeznek tehát, és amint átlépik a tábor kapuját, egy halom hulla "megy" kifelé egy nagy talicskán. Ha ez nem lett volna elég, több borízű hang üvölt velük/rájuk, ki tudja mit. Teljes a kétségbeesés. Mi lesz velem? Mi lesz a családommal? Mindjárt megfagyok! Ilyen gondolatok cikázhatnak a fejükben, Irén talán az apjától kapott Bibliára is gondol, hogy azt el ne hagyja. De sokáig nem gondolkozhat, mert kényszerítik, hogy teljesen levetkőzzön a -30 fokos völgybe épült tábor "orvosi" szobájában. Bele is vágnak valami injekciót, aztán elküldik egy szörnyű, sötét és nagyon hideg istállószerű valamibe, ahol megmosakodhat. Még a faluból kifelé összebarátkozott egy siket kolduslánnyal, Annával (Döbrösi Laura), akit pártfogásába vesz, mert látja, hogy egyedül semmire nem képes. Irén keserves sírásba kezd, egész teste rázkódik, ám amint megérkezik a lány, erőt vesz magán és megpróbál megnyugodni. Az anyai ösztön, a női empátia, a másokon való segítés kényszere dolgozik még benne, ezeket nem tudták elvenni tőle, csak a ruháit... Irén hatalmas átalakuláson megy keresztül a megpróbáltatások közepette; egyik napról a másikra kezd el élni, az evés lesz számára legfontosabb a világon. Mint mindenki, ő is megtanul alkalmazkodni a helyzethez. Szenet lapátol egész nap egy szűkös aknában, keserű tapasztalat árán megtanulja, kiben bízhat meg, kiben nem. Szomorú és megrázó jelenet, amint a tífuszos Annát végül több értelemben is elveszti... Eddig a pontig teljesen meg voltam győződve, hogy ez tényleg egy fantasztikus film.

Innentől kezdve viszont egyre lassabb és vontatottabb lett minden; lehet, hogy azért is, mert érzékeltetni akarta a rendező (Szász Attila), hogy itt a valóságban is ólomlábakon haladt az idő. De nekem gyanús, hogy az immár két főszereplő ugyanúgy vontatta a játékidőt, ugyanis megjelent egy férfi Irén oldalán, ő Rajmund (Csányi Sándor), aki délvidéki magyar, szintén családos ember, ő aztán megtanulta, mik is azok a farkastörvények. Neki köszönhetően az asszony egyrészt felgyógyul súlyos betegségéből, másrészt megtanulja, mit kell tennie a túlélés érdekében. Csakhogy egyre nehezebb erre koncentrálni, miután megtudja, hogy Hitler meghalt... Óriási a csalódás, amikor kiderül, hogy ettől független az ő és minden rabtársa sorsa... Maradnak. Irénnek pedig nincs veszítenivalója, elkezd berendezkedni az új életére, Rajmund és közte szerelem szövődik. Évának már gyermeke is született az egyik szovjet tiszttől, itt is zajlik az élet, ezt semmilyen diktatúra nem tudja megakadályozni. És az ember belső világát nem teheti tönkre a legsötétebb hatalom sem... Ez a film fő mondanivalója, hálivúdiasan: soha ne add föl!

orok-tel-2018-2.jpg

A történet tálalásával, a megvalósítással semmi probléma, a mellékszereplők pedig egytől egyig nagyon jól megírt, erős és emlékezetes figurák. Szülővárosom, Székesfehérvár színész szülöttei Kiss Diána Magdolna és Kurta Niké (ő egy mellbevágó halált kapott a filmvásznon) keveset szerepelnek, de kiválóak. Ahogy az általunk látott egyetlen cigány rab, akit Farkas Franciska alakít - egyszerre együttérző és a jég hátán megélő, kegyetlen hidegvérű csajt játszik, marha meggyőző volt.

És ami a legfontosabb: minden mellékszereplő érthetően, artikuláltan, de normálisan beszélt. Végig. Sajnos két főszereplőnkről ezt már nem tudom elmondani, ekkora amatőrséget, mint ebben a filmben, keveset látni, illetve hallani. Vissza kellett pörgetnem többször is, mert nem értettem, hogy mint mondtak, motyogtak, nem nyitották ki a szájukat. Bár a Csányi a Kontrollban sem volt már mindig érthető... Nem tudom, oktatják-e még a szép beszédet a Színművészetin vagy az már nem is fontos, mert túlságosan a régi iskolára utal? Ha Sulyok Mária felkelne a sírjából, akkor elszégyellné magát! De utószinkron, az sem létezik már? Vagy ez szempont volt, hogy ne értsük minden szavukat, mert hogy halkan beszéltek? De ilyen nincs... Kiemelném még a két óriási ellenpéldát, Für Anikót és Gáspár Tibort, élvezet volt minden perc, amit a vásznon töltöttek. Egyszerű parasztemberek, szigorú vonásokkal, semmi flanc - és mindenkit lejátszottak.

orok-tel-2018-3.jpg

De mindenképpen le a kalappal Gera Marina előtt, mert ez bizonyára egy elég összetett szerep volt. Rendben van az alakítása, de az jut eszembe róla, amit a Charlie Sheenről olvastam egyszer; hogy minél meggyőzőbb legyen a pár perces szerepében, ami egy szakadt drogos volt (Meglógtam a Ferrarival), aki előzetesbe került valami stikliért, ezért nem aludt két napig, és úgy nézett ki, mint egy szakadt drogos... De esetleg akár el is játszhatta volna, hogy ő egy szakadt drogos! Ez jutott eszembe Gera Marináról is - látszólag nagyon beleélte magát Irén szenvedéseibe, majd megfagyott a fürdős jelentnél, nézett a nagy szemével, szörnyen lefogyott... Ettől én rosszul vagyok, amikor ezt említik, mint különös színészi képességet. Fizikailag helyt állt a szerepben, de nekem nem volt olyan érzésem, hogy lelkileg is. Szemét vagyok, de nem érte el az ingerküszöbömet ez az alakítás, nem éreztem együtt Irénnel. A film körítése nagyon beszippantott, ám Marina játéka cseppet sem. Csányi meg semmit nem tett hozzá a filmhez, csak a kötelező szerelmi szál egyik összetevője volt és kész. Az utolsó jelenetben, amikor egy világ omlott össze Rajmundban valamiért, amit nem szpojlereznék - hát az egyenesen gagyi lett...

Nem szeretném elvenni senki kedvét a film megnézéstől, mert fontos témát dolgoz föl. Kicsit én még vágtam volna rajta, kb. 30 percet, de a főszereplők fura, érthetetlen beszédétől eltekintve jó lett. Mindezek ellenére tényleg nem fogom többet megnézni pénzért se, mert sajnos a végére már nézegettem az órámat. Ja! És a zenéje valami iszonyatos!

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma háborús történelmi


süti beállítások módosítása