Ha azt mondom: Addams Family, mindenkinek elindul a fejében a jellegzetes, csettintgetős főcímdal – újabb példája annak, hogy milyen híres lehet egy film darabja, amit azok is ismernek, akik talán a mozgóképet nem látták még. Az 1991-es mozi óta nagyon sokan rajonganak ezért a különcökből álló, halál-imádó családért, akik még háromszor tértek vissza a képernyőkre a 29 évvel ezelőtti sikeres újra-debütálásuk után: 1992-ben rajzfilm-sorozat formájában, 1993-ban a ’91-es szereplőgárda ismét felöltötte jelmezét a Még galádabb a családhoz, majd 6 évvel később jött a katasztrofális Addams Family 3. (ami valamiért mégis eredményezett egy 65 részes sorozatot). Aztán 20 évig Addams-ék nyugodtan nyugodhattak kriptáikban, míg egy leállított Tim Burton-projekt révén a 2010-es évek második felében újra feltámasztották őket. Ebből lett cikkem tárgya, a família első számítógéppel animált kalandja:

Főhőseink egy furcsa szerelmespár: Morticia (magyarban Mortenzia, eredeti hangja Charlize Theron) és Gomez (Gustavo, Oscar Isaac), akiket éppen a házasságkötésük napján üldöznek el lakóhelyükről. Szerencséjükre találnak maguknak egy elhagyatott elmegyógyintézetet, amihez rögtön jár egy lassú, de rémes inas, Lurch (Görcs, Conrad Vernon), szóval kezdődhet a sírig, vagyis az örökké tartó boldogság. A köddel borított hegyen az Addams-család szépen sokasodik, megszületnek a gyerekek: Wednesday (Szerda, Chloe Grace Moretz) és Pugsley (Mopszli, Finn Wolfhard). Talán semmi sem állna a tökéletes jövő elé, ha hirtelen nem ütne be a krach – egy feltörekvő építész/lakberendező, Margaux (Allison Janney) lecsapoltatja a mocsarat, így a permanens ködből előtűnik a kastély, ami mindenkinek szemet szúr; Wednesday elkezd érdeklődni a külvilág iránt; Pugsley-nak meg fel kell készülnie a felnőtté válási ceremóniára, a Szablya Mazurkára, mert csak ezzel válhat igazi Addams-é. Ehhez pedig hozzájön a rengeteg furábbnál-furább rokon, élükön Fester bácsi (Ragya, Nick Kroll) meg a Nagyi (Bette Midler). A káoszt csak úgy lehet megszüntetni, ha hőseink eldöntik végre, mi a fontosabb: a hagyományok, amiket a család képvisel, vagy a jelen, ami odakint vár rájuk?

Pár percig eléggé zavarban voltam a magyar szinkron miatt, mert mindenkinek megváltoztatták vagy lefordították a nevét, emiatt azt gondoltam, talán egy előzményt nézek. A főcím és az előtte lévő rész valóban azt meséli el, hogyan „keletkezett” kedvenc rémes családunk, utána viszont egy régi-új sztori bontakozik ki előttünk. Valljuk be, a korábbi moziknak se volt igazán izmos története, a lényeg mindig annyi, hogyan szívatják egymást szeretetből Addams-ék, meg miként ijesztgetik a normális szomszédaikat furcsaságaikkal. Vajon mi lehet akkor ebből ezúttal?

Engem akkor sikerült megvenni, mikor Lurch először ült le az orgonához, gondolom, rájöttök, mit játszott rajta. Érthető módon mindig Wednesday volt a kedvencem az Addams-ek közül, hiszen rajongásom régi tárgya, Christina Ricci játszotta, ezúttal pedig másik régi kedveltem, Chloe Moretz vette át tőle a stafétát. Sajnos a szinkron miatt nem tudom, milyen volt, de a magyar hang kitűnően teljesített – ez a karakterek összes hazai megszólaltatójára igaz. Szóval Szerda cuki a nagy fejével és a hajából font fojtóhurkokkal, a hozzá kapcsolódó szál hasonlít egy kicsit az Addams Family 2-ben látotthoz, csak ezúttal egy lánnyal barátkozik fiú helyett. Pugsley konfliktusa hidegen hagyott, sose szerettem ezt a figurát, a szülők esetében pedig Morticia és Gomez helyet cserélnek, itt egyértelműen matriarchátus van.

Az alapkonfliktus szintén nem izgatott különösebben, inkább a kizárólag a humort képviselő mellékalakokra koncentráltam: Festerre, aki egyrészt nagyon cukin néz ki, másrészt majdnem minden jó poénban részt vesz valahogy; a kissé háttérbe szoruló óriási inasra; meg a Nagyira, akinek hatalmas ötlet volt Bette Midlert adni hangként. Bár nem hallhattam, mégis a figurához annyira illik az egykori Hókusz Pókusz főboszorkánya! Ilyen kis utalások egyébként akadnak még: Ichabod, a fa –> Az Álmosvölgy Legendája –> Christina Ricci, az egykori Wednesday; illetve Szerda az iskolában, mint Chloe Moretz -> Kick-Ass 2 (oké, ezt belemagyarázom, de észrevehető).

Az effektek szépek, már-már túlzottan realisztikusnak hatnak az egyébként karikatúra-emberekkel teli világban (pl. a por, amit Lurch szétfúj); a zene se rossz, az inas orgonálása jelenti a váltást a nagyobb szekvenciák között. A muzsikához azonban köthető két oda nem illő dolog: 1. Amikor Fester énekel a városban, azt valamiért angolul hagyták, felirat sincs hozzá – a szövegét értettem, csak homályos, hogy miért maradt ez így. 2. A vége felé, majd a záró stáblistánál is egy-egy nagyon pocsék mai popsláger nyerít, ami tökéletesen elüt a mozi hangulatától. Van két olyan szereplő, akik korábban kimaradtak: Cicus, a házi oroszlán (a filmből korántsem derül ki, de ő az anyuka állata) és Szókratész, a polip, Szerda kedvence. Nyilván az élőszereplős alkotásokban minimum az utóbbit lehetetlen lett volna összehozni… Ugyanilyen rejtélyes „új” szereplő a ház szelleme, aki szerintem egyetlen korábbi inkarnációban se szerepelt – hozzá kötődik az egyik legjobb vicc az elején a kávézással:D Kicsi változtatás, hogy az elmaradhatatlan Cousin Itnek (akit Snoop Dog „szólaltat meg”) most vannak végtagjai; Lurch pedig nem ghoul, vagy ha mégis az, akkor se derül ki, vajon kicsoda és miért teremtette. (Wednesday békás kísérletét látva ez még érthetetlenebb.)

SZPOJLER ÉS GYŰLÖLET ITT

Nem tetszett, hogy mind a kislánynak, mind a nagybácsinak tetoválásai vannak – előbbinek semmi értelme, utóbbi meg egy gyenge poén kedvéért van, de a mai világ nézőinek szól, akik ugyanígy tetováltak, életkortól függetlenül. Az se jó, hogy miután végiggondoltam a látottakat, arra jutottam: nincs egyetlen igazán pozitív férfi szereplő sem. Gomez egy fura, de kedves fickó, akiből 80%-ban hiányzik a tűz és a harciasság, amiket Raul Julia belevitt; csak másodhegedűs a felesége mellett, aki minden döntést önállóan hoz meg, viszont sokszor a többiek unszolására. Pugsley végülis elbukik a próbán, amin a hús-vér Fester 1991-ben átment, aztán mégis nyer, de szerintem nem dicsőül meg; a nagybácsi és az inas meg csak a humort képviselik. Sokkal nagyobb tér jut a női szereplőknek, főleg Morticiának, de a Wednesday-jel barátkozó gyerek is lány, sőt, még a főgonosz is a gyengébbik nemet képviseli.

„Gáz lenne, ha más lennél (…) boldog leszel, ha nincs választás.”

Rohadtul visszataszítóvá vált ez a Margaux, amikor rájöttem, hogy egy ügyesen, de a legkevésbé sem diszkréten becsempészett Donald Trump-paródia: a hihetetlenül eltúlzott haja elárulja, később egy hazafias amerikai dalt dúdol, egy Twitter-szerű izére írogat, a bevándorlók ellen bujtogat, titkos eszközökkel megfigyeli az embereket és a városát Asszimilációnak hívják. A végén ilyeneket mond: „Az a küldetésem, hogy mind egyformák legyünk!” meg „Ez az én városom, ti maximum csak statiszták lehettek benne!” Senki sehol se írt erről, legalábbis a szokásos fórumokon semmit se találtam róla, pedig annyira nyilvánvaló… Ez az egész számomra megmérgezte az Addams Family egyébként jópofa, nevettető hangulatát.

SZPOJLER VÉGE

A sztori sajnos a végére leül, ahogy ez az összes vígjátéknál lenni szokott, hiszen a konfliktus mindig valamilyen dráma, ami ilyen típusú megoldást igényel, a befejezésnél pedig jön egy már megszokott húzás plusz egy (talán politikailag motivált) ötlet, ami azért mégsem rossz. Nézzük meg, kiket hallhatunk még a figurák szájából az eredeti szinkronban! Morticia szüleit abban az egyetlen jelenetben Martin Short és Catherine O’Hara veterán komédiások keltik életre (szó szerint), a suliban az ikerpár hangja meg Pom Klementieff, Mantis a GotG 2-ből. A Pugsley-t játszó Finn Wolfhard a Stranger Things egyik oszlopos tagja, Allison Janney meg Ellen Page anyukája a Junoból.

A készítőkről: Két rendező volt, egyikük az ír Greg Tiernan, aki korábban a Fecsegő tipegőkön meg a Thomas, a gőzmozdonyon dolgozott; a másik a már említett Conrad Vernon - ő író és producer volt, filmográfiájában a Szörnyek az Űrlények ellen a legkiemelkedőbb; Lurch mellett még a pap-rokon, a lángoló fejű Dr. Flambé és a ház szelleme is az ő hangját használja. A három író közül az egyetlen hozzáértő Pamela Pettler, aki a Rém rommal és A halott menyasszonnyal bebizonyította, ért a gótikus vígjátéki horror-animációhoz, a másik kettőről azonban ez nem mondható el. A szép mosolyú Erica Rivinoja csupa szemét sorozaton dolgozott, Matt Lieberman meg eddig gyakorlatilag semmit se csinált, 2008-ban írt valami Dr. Doolittle-folytatást, de 2018 óta hirtelen rengeteg munkája lett, csupa újrázásra kérték fel (pl: Rövidzárlat). Nyilvánvaló, valakinek a valakije…

Érdekességek: Charles Addams képregénye, amin cikkem tárgya alapul, 1938-ban jelent meg először, erre utal a családi autó rendszám-táblája (CHAS 1938 – Chas a rajzoló művészneve); a família első mozgó adaptációja 1964-es. New Jersey, a helyszín, Charles Addams születési helye. Zander, akit Gomez megemlít, létezik a képregényben, a család fekete báránya, mert főiskolát végzett. Szókratész eredeti neve Arisztotelész és a kisfiú állatkája volt. Thing (akit Tagnak hívnak magyarul) itt bal kéz, az élőszereplősben jobb, ezen kívül van egy szemgolyó a csuklójára erősített pánton, ez megmagyarázza, honnan tudja, merre menjen. Wednesday tánca utalás egy 1966-os Addams Family-filmre (Lurch's Grand Romance); Morticia kommentje a lufiról meg Finn Wolfhard Az-beli szerepét idézi fel. Pugsley-t korábban mindig nők szólaltatták meg, ez az első alkalom, hogy tényleg egy fiatal fiú beszél a figura szájából. Amikor azt mondja: „Itt jön Mopszli!” vagy valami ilyet, az a „Here’s Johnny!” a Ragyogásból, az ikrek első megjelenésükkor a folyosón ugyanúgy erre a legendás horrorra hajaznak. Oscar Isaac és Charlize Theron egymástól függetlenül vették fel a szövegeiket, csak a bemutató gálán találkoztak.

Ez az első egész estés animációs Addams-család, de a harmadik rajzolt feldolgozásuk (az előző az említett, általam is látott 1992-es, ezt pedig az 1973-as előzte meg). A lezárás környékén a rózsaszínre festett ház az 1964-es sorozatra utal, ahol a falak ebben a színben pompáztak, hogy az akkor még fekete-fehér tévéken megfelelő szürkét adjanak vissza. Az ős-Addams-famíliában Fester Morticia bácsikája, itt azonban a családfő bátyja (nem hasonlítanak). Ott Wednesday a fiatalabb, itt az idősebb, ahogy a Barry Sonnenfeld-mozikban. Akkor még az anya akarta meggyőzni az apát, hogy engedjék el a lányukat az iskolába. A Szablya Mazurka megegyezik a ’91-es filmben látott mamuskával. Az előszereplős változatokban a Nagyi Morticia anyja, itt viszont Gomezé (érdekes módon akkor elvileg Festeré is, de erre semmi se utal).

Végül pár szót a halva született elődről: Meglepődtem, mikor az MGM-logót láttam, azt se tudtam, hogy ez a cég még létezik. Egyébként csak néhány éve jutottak hozzá az Addams-jogokhoz, ami korábban a Universalé volt. Itt kezdtek bele egy teljesen stop motion animációval (klasszikus, bábuk mozgatásával létrehozott mozik, pl. Karácsonyi lidércnyomás) készülő mozgókép munkálataiba, ahol a figurákat Charles Addams rajzaihoz igazították volna. Tim Burton íróként, producerként és esetleg rendezőként segítette volna a produkciót, ám 3 év után az egész kútba esett. Kíváncsi vagyok, milyen lett volna...

Az Addams Family 24 millió dollárt emésztett fel, ám ennek több mint nyolcszorosát hozta vissza, 203 milliót! A kritikusoknak azonban nem igazán tetszett, főleg a történetet ócsárolták, meg hiányolták az elborultabb poénokat.

Összesítésben ez a mozi valahol a második élőszereplős változat környékén mozog, viszont a szpojleres részben említett dolgok és a végére túlzottan drámaivá váló hangnem, valamint a szar popzene miatt levonok egy pontot – elég sokat röhögtem az első 2/3-án, szóval megkapja a négyesét!

2023-as kiegészítés: Nemrég elkezdtem újra nézni az 1993-as rajzfilm-sorozatot, amit anno egyetlen epizód után abbahagytam, viszont a Beetlejuice után jobban tudtam értékelni a poénokat. Ezt követően megnéztem az 1973-as rajzolt szériát is, ami nagyon különösen hat ezek után - mindkettő arra mutatott, hogy Addams-ék kalandjait érdemesebb eredeti nyelven nézni. Tegnap éjjel így angol szinkronnal másodszor is megtekintettem ezt a 2019-es inkarnációt és valóban, több vicc tényleg csak így üt igazán. Most volt alkalmam felfigyelni a háttérbe csempészett apró dolgokra, például a falon függő trófeákra, festményekre vagy a jelenetek szélein mozgó dolgokra (ezek inkább a film elején látványosabbak). Az eredeti szinkron kitűnő, mindenkinek van valamilyen megfogható személyisége, Chloe Moretz és Nick Kroll a legjobbak a figuráik egyedivé varázslásában. Érdekes, hogy Gomeznek és a Nagyinak akcentusuk van, Festernek viszont nincs, pedig ők elvileg anya és két gyermeke. Fester külön kiemelést érdemel, szerintem eddig ő a legjobb mind közül (a ’73-as csak simán furcsa; a Christopher Lloyd-féle vicces, viszont mindkét részben ugyanaz a konfliktus-forrás van vele, ami klisévé teszi; a ’93-as meg nagyon-nagyon idegesítő). Kis cuki apróság, hogy Gomez zakóján a gombok koponyákat formáznak, a bátyja kabátján lévő gombok talán szellemek, Margaux konyhájában pedig a szekrényben megjelenő gabona-pelyhet Chloe-O’s-nak hívják, ami talán kis utalás Chloe Moretz-re. Mivel valamilyen szinten Tim Burtonnek köze volt ehhez a filmhez a kezdeteknél, így talán nem túlzás, ha a fentebb említett biológia-óra másodszorra felidézte bennem a Frankenweenie-t; Pugsley külsejében pedig egy picit a rajzfilmes Beetlejuice-ra hajaz.

Sajnos a humor feltűnő felszívódása most is belerondított az összképbe, kb. onnantól, hogy Wednesday hazajön a rózsaszín ruhában, elvesznek a nevettető poénok és csak a dráma marad… Kár érte. A szpojlernél említett elnöki metaforát erősíti, hogy a főgonosz álhíreket terjeszt a közösségi médiában (poén, hogy itt tényleg ő alkotta meg a felületet, amit azóta az ihletője is megtett); illetve ezen keresztül szólít fel lázadásra, ami egy a valóságunkban megtörtént híres eseményre utal. Feltűnt még, hogy az Addams-család stabil anya-apa-kapcsolatot mutat Wednesday-nek, új barátnőjének, Parkernek viszont nincs apja, az anyja sincsen férjnél (ez azonban mostanság igen gyakori az USA-ban). A végső mondanivaló úgy tűnik, az, hogy ne akarj a szüleidre hasonlítani, ők ne akarják, hogy rájuk hasonlíts; nyugodtan szakíts a hagyományokkal és vedd át mások kultúráját – ez biztosan jó üzenet? Az Egyesült Államok tulajdonképpen erről szól, de az Addams Family nem, ők eddig mindig ragaszkodtak önmagukhoz és végül mindig a környezetük hajolt meg előttük, az alkalmazkodott hozzájuk, nem fordítva… Hamarosan megnézem majd az ehhez készült folytatást, kíváncsi vagyok, abban mi lesz?

Pontozás:

imdb: 5.8

Szerintem: 4/5

Hírek:

- Jön a folytatás, amit a bevétel indokol: Az Addams Family 2-t elvileg jövőre láthatjuk (és ha olyan lesz, mint a Hotel Transylvania 2, akkor inkább ne is készüljön el!).

- Oscar Isaac lesz a politikailag korrekt Dűne Leto Atreides-e.

- Charlize Theron a kilencedik (!) Halálos irambanban szerepel majd legközelebb.

- Chloe Grace Moretz újra szinkronizál, ezúttal egy Tom & Jerry előzményfilmhez (ez meg minek?).

- Finn Wolfhard felbukkan a Guillermo del Toro által rendezett, húdesötét hangulatú, feltehetően szintén politikailag korrekt Pinocchioban.

- A Wednesday újdonsült, igen ronda barátnőjét megszólaltató Elsie Fisher adatlapján láttam, hogy jön a következő The Texas Chainsaw Massacre – hányadik is ez? 6? 7?

[Ha tetszett a cikk, olvasd el a könyvemet is!]

Végül egy kis nosztalgia azoknak, akik anno nézték a sorozatot a Cartoon Networkön, angolul:

Augusztus 20.: mindenki tudja, hogy munkaszüneti nap, 2020-ban „Boldog Születésnapot, Magyarország!” vagy valami hasonló szlogen jellemezte és elmaradt a tűzijáték, ami egyébként hozzátartozik az ünnephez. De mit ünneplünk ekkor?

Augusztus 20. mára igazán kevert valamivé vált, a kiindulási pontja Szent István, az államalapító király emléknapja. István a legendák szerint 1038. augusztus 15-én, Szűz Mária napján hunyt el, és mivel eddigre a fiai (Szent Imre és Ottó, ők azok, akiket név szerint ismerünk) már távoztak az élők sorából, ezért földi örökös híján a Mennyek Királynőjének, Jézus Krisztus szülőanyjának adományozta a Szent Koronát, vele együtt pedig az országot. (Ebből lett később a Regnum Marianum, azaz Mária Országa hagyománykör, Istvánt pedig az unokaöccse, Orseolo Péter követte a trónon). 1083-ban aztán Szent László, részben legitimációs érdekből, részben tiszteletből szentté avattatta Istvánt és Imrét, előbbit augusztus 20-án emelték oltárra, vagyis azon a napon emelték ki a testét szülővárosom, Székesfehérvár földjéből. Ez a nap így emlékezés Szent István halálára, valamint mennyei újjászületésének és a szentek sorába lépésének ünnepe - az államalapítás napja, az új kenyér és a tűzijáték már mind a későbbi korokban rakódtak rá…

Aki magyar, magyarnak vallja magát vagy hosszabb ideje él itt, az mind ismeri Szent István nevét, ha máshonnan nem, akkor a számos róla elnevezett utcáról, településről, intézményről, szoborról, a 10 000-es bankjegyen lévő képéről vagy a Szent István sörről, de az átlagembernek ennél nem jelent többet. Nekem viszont igen, mert 2013-ban, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban rendezett István, a Szent Király című monumentális kiállításon találkozhattam Vele. Ez talán hihetetlennek hangzik, de tényleg így volt, mert a kiállítás fő termében, évszázadok után először egy légtérbe került számos Szent István-ereklye, köztük a három legnagyobb fejereklye-tartó: a székesfehérvári, a kalocsai és a zágrábi. A sötét teremben szinte éteri fény világította meg a király csontereklyéit az egyik falon, középen pedig az 1938-as emlékév képei peregtek a plafonon, mialatt liturgikus jellegű zene szólt és a három herma elé járulva, a több száz éves szobrok szemébe nézve és a több mint ezer éves csontokra tekintve úgy éreztem, ott állok Szent István előtt, aki a trónszékéről tekint le rám. Óriási élmény volt, azóta nagyon tisztelem őt és rengeteget olvasok róla.

Ezért úgy gondolom, hogy augusztus 20-nak minden körülmények között arról kellene szólnia, hogy erre a rendkívüli férfira emlékezzünk, akit a saját korában is megbecsülés övezett, hát még később. A vallás mára háttérbe szorult, a szünnap alatt pedig a legtöbben valami kikapcsolódást keresnek (ebben az évben magam is vitorlázni voltam), de azért én minden augusztus 20-án találok valami módot arra, hogy legalább fél órában megemlékezzem Szent Istvánról. Pár éve erre remek alkalmat nyújtott az István király című tévéfilm – a Duna Tv az egyetlen magyar nyelvű adó, ami ilyenkor legalább egy témába vágó mozit ad, ez azért elég siralmas – idén pedig jött cikkem tárgya, amit kis híján egy héttel később tudtam csak megnézni a munkám miatt. De ez is nagyszerű volt, kár, hogy 22:25-ös kezdéssel kellett vetíteni…

994 ősze, Esztergom. Géza fejedelem (Koncz Gábor) udvarába összegyűlnek az európai keresztény államok követei, hogy részt vehessenek az uralkodó fiának, Vajknak (Kovács Titusz) a keresztelőjén. Miközben a fejedelem azon van, hogy szó szerint bármilyen eszközzel biztosítsa népe kereszténnyé válását, a régi rend két öreg képviselője, az erdélyi Gyula (Sinkovits Imre), Vajk nagyapja és a vele jó barátságban lévő, megcsonkított arcú veterán Bönge (Polgár Géza) a kalandozásokat emlegeti. A vár népe velük együtt utálja a sok külföldit, főleg a németeket, akik négy évtizeddel ezelőtt csúnya vereséget, majd féktelen megtorlást mértek vitézeinkre Augsburgnál. Ez a négy férfi, a nagyapa, az apa, a fiú és a történelmi csata utolsó hírmondója kerül szembe egymással ezen az estén, amikor mindenki valamilyen teljesen érthető okból a saját igazát védi, egyikük azonban a többiekénél sokkal hosszabb távú terveket kovácsol magában - nagyon hosszú, ezer éves tervet…

Ez a film Szabó Magda azonos című színdarabjának feldolgozása, a történet második mozgóképes megörökítése (az első egy 1976-os színházi felvétel). A rendező Szőnyi G. Sándor (Csak semmi pánik), az említett négy alak eljátszói mellett pedig felbukkan még néhány ismerős arc: Jordán Tamás – Tata/Deodatus, Bujtor István – Hermann gróf, valamint FH, tehát főiskolai hallgató megjelöléssel Szerednyey Béla (egyetlen kis jelenete van) és Ábrahám Edit (a Barátok közt Claudia-ja), utóbbi énekli a dalt, amiből a cím származik.

„én a békére készülök, nem a harcra”

A történet fő szálai a négy központi férfit követik, a játékidő viszont olyan hosszú (több mint 2 óra), hogy mellékalakokból főszereplők lesznek és viszont. A kezdésnél például Vajk csupán apró háttérfigura, aztán egyre nagyobb tér jut neki; Gyula pedig vele ellentétes irányba mozog, az elején nagyon sokat szerepel, aztán egyre kevesebbet. A főhősök közül a torzképű veterán kivételével mindenki történelmileg bizonyíthatóan létezett, Sinkovits figurájának eredetijét viszont csupán mellékesen említik a könyvek, mint egyikét azoknak, akik István ellen lázadtak – emlékét elhomályosítja Ajtony és Koppány vezéreké, főleg az utóbbi, akit a híres rockopera óta a szent király legfőbb ellenfeleként tart számon a népi emlékezet. Gyula (akit a valóságban talán nem is így hívtak, lévén ez a rangjának a megnevezése [is] volt) és Géza mindketten érdekes karakterek, a fejedelem filmes megjelenése külön izgalmas, hiszen őt általában jóval kevesebb rivaldafény éri, mint a fiát.

Pici szpojler

Aki járatos a történelemben, az tudhatja, hogy a históriások feljegyezték Gézáról, miszerint meg volt keresztelve, de pogány módra élt; Gyula pedig a bizánci kereszténység híve volt (elvileg). Itt mind a ketten elregélik, miért kezdték el követni Krisztust, lényegében ugyanazért: érdekből. Ezt a csupán névleges hithűséget jelzi, hogy gyilkolnak, mialatt Vajk kezéhez nem tapad vér – pont, mint a legendáiban. Az igazi Istvánnak bizony szavak meg törvények mellett karddal is kellett térítenie, de a szentté avatáshoz fel kellett menteni őt az élet kioltásának bűne alól. Ezt bizonyítja a történet, amikor Gézának álmában megjelenik István protomártír, aki elmondja neki, hogy nem lehet belőle az első apostoli uralkodó, mivel vér tapad a kezéhez, ám a fia tiszta, ezért koronát kap majd, a földön és az égben egyaránt. Cikkem tárgyában ugyanígy láthatjuk István tisztaságát és a gyilkosságok okozta lemoshatatlan szennyet a felmenőin.

Szpojler vége

„Nyugat leszünk mi is.”

A pogány itt annyit tesz: nem keresztény, ami 2020-ban gyakorlatilag semmit se jelent, 1000 évvel ezelőtt azonban igen fontos volt – elég csak arra gondolni, mi okozta a nyugati meg a keleti egyház közti szakadást vagy hogy mikor államvallás-váltás történt valahol, akkor ott mindig minimum felzúdulás volt (de inkább vér folyt). A fejedelmi udvarban, ami a film helyszíne, a keresztény idegen, az idegen isten pedig szomorú, hívei tele vannak bűntudattal. A legrosszabb viszont, hogy korábban mind ellenségeink voltak: Bönge dalaiból kiderül, hogyan tettek nekünk keresztbe a franciák meg a németek (akkor is, meg most is…).

„Megbékéltünk. Aki nem hajlandó tudomásul venni, arra nehéz napok jönnek.”

A súlyos dráma elején a két öreg múltidézése meg a jelen iránti zsémbelődésük közben azért van néhány humoros megjegyzés („amit csinált, azt úgy mondják: nagypolitika”), aztán jön Gyula megváltozása. Ez a rész bizonyítja, hogy a férfias Koncz Gábor milyen jó választás fejedelemnek, magabiztosságot, eltökéltséget sugároz, hihető róla a harcosi mivolta is, pedig ezt végülis nem mutatják meg. Sinkovits Imre pedig fél óra leforgása alatt a haláltól sem tartó, elveihez kitartóan ragaszkodó veteránból törődött öregember, majd szép szavú bizánci diplomata lesz, és mindezt elsőrangúan adja elő. A legjobb azonban minden kétséget kizáróan Polgár Géza, aki leszorított orral, nyilvánvaló kényelmetlenség közepette hihetetlen átéléssel adja vissza az öreg katonát, aki testén viseli a nyomát annak a pokolnak, amiről a többiek csak beszélnek, akit azért csonkított meg saját népe, mert életben maradt és akit azért tartanak nemkívánatosnak mindenütt, mert kimondja, amit gondol. Talán ő a legérdekesebb figura is – érdemes belegondolni, hogy egy hozzá hasonló veterán ma milyen kitüntetett pozícióban lehet, míg Bönge puszta létezése is rossz emlékeket kelt mindenkiben körülötte. De sem ő, sem Gyula nem tettek olyat, amivel kiérdemelték volna azt, ami végül jut nekik…

„sikerem volt, az bántott titeket”

A darab 1975-ben készült el, amikor már „puha diktatúra” volt, a film 1981-es, ekkoriban a rendszerváltás előszelei fújtak és van azért itt egyfajta kontextus, amiről beszélnünk kell – ez félig saját, félig Mozsárágyútól származó ötlet: Augsburg és 1956 párhuzamáról. Utóbbi esetében e mozgókép gyártásakor még jóval frissebb volt az emlék, mint a történet szerint a kalandozó magyarok vereségénél, de ugyanaz a helyzet állt fenn, azokkal kellett barátságban lennünk, akik akkor, régen, gyilkoltak bennünket. Bönge az utolsó a hét gyászvitéz közül, akiket az ellenség direkt hagyott életben, hírmondónak, ezt a stigmát pedig egész életében viselnie kell – testileg, lelkileg. Izgalmas, ahogy Gyula szerepében az 1956-os hangadásáért később meghurcolt Sinkovits Imre azt mondja: „ledobtok, felemeltek, aztán megint ledobtok”, ez könnyen lehet a szocialista rezsim módszerére tett utalás. Sinkovits kitűnő példa erre, a tehetségét senki sem vitathatja, kitűnő orgánuma, nagyszerű kiállása elsőrangú színésszé tették, közkedvelt volt ’56 előtt (felemelt), aztán kirúgták a Nemzetiből, nem engedték színpadra (ledobott). A másik kiemelkedő kijelentés, amit szintén Gyula mond: „Mi az a nemzetközi jog? (…) Mindenki megsértheti, csak mi nem?” A darab bemutatója óta közel 50 év telt el, ám ez a helyzet máig fennáll…

„Amikor belekezdtem, nem hittem, hogy ilyen iszonyú lesz.„

A legfőbb mondanivaló viszont a régi meg az új ellentéte, a fennálló rendszer védőinek összecsapása az új rend képviselőivel. Utólag könnyű azt mondani: Géza és István terve sikerült, előrelátó, gondos uralkodók voltak – akkor biztosan nem volt ennyire egyszerű a megítélésük. Ugyanígy lehet, hogy a két nagy rendszer, a szocializmus és a nácizmus épülése közben szintén akadtak olyanok, akik teljes szívvel hittek a sikerében – most már látjuk, egyik sem működhet (bár ez még néhány fejben nem világos). A filmben a múlt meg a jövő összeütközik, a történet bemutatja, milyen óriási áldozatot kellett hoznia Gézának és Istvánnak valami olyanért, amit talán majd csak az unokáik élvezhetnek. Szabó Magda szerint apa és fia különböző indokból tették ugyanazt, a végső párbeszédnél kiderül, kit mi vezetett.

„nekem nem kell Bizánc, de a pápa se érezze nyeregben magát”

Érdekességek: Az Az a szép fényes nap tévéfilm. Az alapjául szolgáló darab 1976-os díszbemutatóján Sinkovits Imre alakította Gézát. Kovács Titusz felhagyott a színészettel, Polgár Géza pedig mindössze 56 évesen halt meg 1987-ben. Jópofa, de logikus mozzanat, amikor a fejedelem az új ruháját a kifényesített lándzsájának pengéjében nézi meg – a nagy harcos tükre a fegyvere. A téma ellenére a realizmus miatt elég sok a halott. Szerintem az Adalbert püspököt játszó Horesnyi László rossz volt, a többiek nagyon jók, Mozsárágyúnak nem tetszett Kovács Titusz hangja, azt mondta, ez az orgánum a többi színész nagyszerű tónusa mellett elrontotta számára Vajkot.

„a nép majd megtanulja, mi van a javára”

Néhány remek komment a port.huról (vigyázat, szpojlerek):

Mélie írja:

(…) a főszereplők játéka briliáns (a szövegmondásuk is csodálatos, tiszta)! Ebből a darabból is kiviláglik Szabó Magda zsenialitása, ahogy ütközteti a két álláspontot (maradjon-e a régi, vagy legyen új rend)! És az emberi vívódások ábrázolása...(Géza és Gyula), akiknek tényleg meg kell küzdeniük magukkal, és ez életük legnagyobb, legkegyetlenebb dilemmája, ami halálukig elkíséri őket, de a távlati célok (a nép megmaradása) érdekében belátják, hogy nincsen más út, és ennek a célnak az érdekében gyilkolni is képesek (hideg fejjel, és nem "hirtelen felindulásból")...! (Érdekes, ahogy Istvánt/Vajkot ellentétként állítja: "civilizált" külsejű, latinos műveltségű ifjú, akinek a darab folyamán mindvégig tiszta marad(hat) a keze, aki lehet idealista... pedig tudjuk, hogy a darabban bemutatott eseményeket követően neki is azt kellett folytatnia, amit az apja félbehagyott, és ugyanolyan, ha nem keményebb eszközökkel (bár azt nem tudhatjuk, gyilkolt-e később saját kezűleg)... Először az ember egyébként hajlamos megrökönyödni ezeken a dolgokon, pedig több korabeli forrás szerint is sokkal kevésbé volt kegyetlen pl. Szent István, mint a kortárs uralkodók Európában... érdemes ebből kiindulni... Meg kell próbálni az adott korba beleképzelni magunkat, az akkori emberek mentalitásába, értékrendjébe... szerintem Szabó Magdának ez tökéletesen sikerült, a darabon átjövő korrajz tökéletes, azt hiszem valóban így történhettek ezek az események, ahogy õ elképzeli!

(…) annak ellenére, hogy Gézát, és egyáltalán az Istvánnál idősebb generációt, akik valójában csak eszközként tekintenek az új rendre, de maguk egyáltalán nem hisznek benne, eleinte elég "vadembereknek" láttatja, akik "gondolkodás nélkül" (valójában nagyon is átgondoltan) ölnek, ha kell, a történet kibontakozásával kiderül, hogy nagyon is reálpolitikusok (képesek távlatokban gondolkodni), és semmivel nem maradnak le a kortárs "kollégáiktól", sőt hosszútávú koncepció tekintetében a mai magyar politikus generáció 80-90%-át bőven maguk mögé utasítják... csak abban nem különböznek, hogy "a cél szentesíti az eszközt"...

Egyébként az is eszembe jutott , hogy Szent Istvánnak talán éppen azért sikerült véghez vinni az államalapítást, azt, amit Géza elkezdett, de nem tudott befejezni, és Géza életében azért nem fejeződhetett be a folyamat, mert apjával ellentétben õ hitt benne, meggyőződése volt, és nem csak valami "kisebbik, kötelező rossznak” tekintette. Valószínű hogy igaz az, hogy ha valaki nem hisz abban, amit csinál, akkor nem lehet sikeres...

napraforgó írja:

Nekem pont az tetszett, hogy annyira modern volt. A politikai intrikák, a párbeszédek, stb. 1981-ben vették fel, de akár ma is lehetett volna, semmit nem fakult.

Pl. zseniális jelenet volt, ahogy Géza visszahívja a politikai porondra a félreállított Gyulát. Beöltözteti a bizánci díszruhájába és rábírja, hogy részt vegyen a hivatalos rendezvényeken, sejtelmesen mosolyogva. A követekkel az időjárásról és a magyar népművészetről cseveghet csak, semmi érdemiről... Megmutatja, hogy a hatalom - de még csak a hatalom ígérete is - mennyire képes megváltoztatni az embert, pl. pont Gyula öli meg az egyetlen hűséges emberét, Böngét, amit ugye 1 órával korábban sem ő maga, sem más nem tartott lehetségesnek.

far vik írja

Zseniális darab, fantasztikus előadás. Tényleg gyakran meg lehet nézni és elgondolkodni a bőséges és aktuális mondanivalón. Polgár Gézát Bönge szerepében nagyon szeretem, keveset beszélnek ma már erről a csodálatos színészről a többi nagyok mellett.

bumpee válasza erre: Méltán jutalmazták emiatt a szerepe miatt nívódíjjal.

(Szpojlerek vége)

Nincs más hátra, mint a lezárás! Míg az István király államalapítónk karrierjének legvégét mutatta be, addig az Az a szép fényes nap a kezdetét, azt, amikor a nevében még pogány, de szívében, lelkében és elméjében már keresztény hercegből uralkodó válik – István, a későbbi Szent István. Ő és Géza fejedelem mindennel szembementek, ami addig a miénk volt, ami meghatározott minket, de cserébe jövőt adtak, ami most még biztosnak tűnik… Érdekes, fordulatos dráma, ahol a nagyszerű szövegek, a villogó tekintetek és a kitűnő színészi játék mozgatják a cselekményt. Aki méltóképpen akar emlékezni őseinkre, az jó lóra tesz cikkem tárgyával, de a színház-rajongók is bátran tehetnek vele egy próbát, megéri!

Pontozás:

port.hu: 8.3

imdb: 8.6 (1 év alatt 0.4-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 (A legeleje kicsit furcsa, de hamar belerázódik a néző a helyzetbe.)

Anno nagyon tetszett a Tigris és sárkány meg a Hős, ez a két mozi hozta meg a kedvem az Árnyékhoz.

Az ókori Kínában járunk, ahol három királyság szövetséget köt a békéért, de Pei-ben forrongnak az indulatok egy fontos város elvesztése miatt. A hadvezér (Deng Chao) hadat üzen a várost védő másik parancsnoknak, ezzel veszélybe sodorja a törékeny fegyvernyugvást, amiért a fiatal király (Zheng Ryan) annyit ügyeskedett. Az uralkodó megkísérli megakadályozni a hadjáratot, ám ezalatt a háttérben különös játszma zajlik: A valódi hadvezér (szintén Deng Chao) a házában lévő titkos rejtekhelyen él, betegségek kínozzák meg a súlyos sérülések, amiket a legutóbbi csatában elszenvedett, ezért önmaga helyett saját tökéletes hasonmását küldi a külvilágba, hogy tegye azt, amit ő akar. Ez az Árnyék, aki titkon vágyakozik a hadvezér felesége (Sun Li) után. Most viszont párbajoznia kell a városért az ellenség vezetőjével, közben az intrikák szálai szép lassan elborítják. Vajon ki győz és ezzel kinek a malmára hajtja majd a vizet?

Kínáról manapság mindenkinek a kommunizmus, a rossz minőségű áru és a koronavírus ugrik be, de nem volt ez mindig így. A Távol-Kelet csupán néhány évszázada nyílt meg a nyugati emberek előtt, ám kétségtelenül hatalmas befolyást gyakorolt az életünkre – bár elsősorban japán példák jutnak eszembe, de mindenki kínai ruhákban jár és kínai mobilokat lököd egész nap.

Van viszont egy másik Kína is, az ősi, misztikus föld, ahol a császárok, a nagy kardforgatók és a mágikus lények élnek – mint a mi idealizált középkorunk, a nagy királyokkal, lovagokkal meg a szentekkel. Ebben a mitikus, ősi Kínában, amit a wuxiának nevezett műfajba tartozó mozik vetítenek elénk, nagyon megfogott a becsület útja, amit a férfiak követnek; a tisztesség, ahogy a harcosok megvívnak egymással; és az érdekesen tálalt, érzelmek szövevényét tartalmazó szerelmi szálak sem utolsók. Szívesen élnék egy olyan korban, ahol az adott szó, az önmagadnak tett felajánlás és a méltán kiérdemelt tisztelet irányítják a mindennapokat – ilyen persze nincs, sajnos valószínűleg soha nem is lesz…

A Ying pont ebben az idealizált korban játszódik. A fő szálat a négy főszereplő szemszögéből mind-mind máshogyan lehet megközelíteni, pedig ugyanarról van szó: A városról, amit el kell foglalni vagy meg kell akadályozni az elfoglalását. A hadvezér bosszút akar állni a vereségéért, ugyanakkor dicsőséget szeretne magának és vissza szándékozik venni, ami szerinte a hazáját illeti. Az Árnyék a szeretett nő kedvéért teszi, amit tesz és mert azt ígérték neki, megszabadulhat, visszamehet a szülőföldjére (külön izgalmas, hogy ez éppen az a város, aminek a meghódítására készül). A király meg akarja tartani a hatalmát, bármi áron; a nő pedig őrlődik a tisztesség (a törvényes férje) plusz a szíve parancsa (a hasonmás iránt érzett vonzalma) között. Ez csak a fő szál. Közben még mellékszálként ott van a hercegnő, a várost védő tábornok meg a fia, a főminiszter és a lefokozott vezérkari tiszt sorsa – mindnyájan érdekes alakok, akik így vagy úgy, de elnyerik, ami jár.

A cselekmény tehát kipipálható, ez eddig remek. Ehhez jön a különleges látványvilág: Minden fekete-fehér, kivéve a bőr, az arcok, meg a vér. Utóbbiból igen sok van, akit megvágnak, az vérzik, szóval ez valódi erőszak, valódi sérülésekkel, véres pengékkel – az egyik legdurvább sérülés a párbajban látható, na, azt nézni is fájdalmas volt. (Korántsem véletlen a 18-as karika, amit a Cinemax tett rá cikkem tárgyára.) A harc viszont csupán az egyik rész, a többi szavak nélkül előadott érzelmekből és rengeteg párbeszédből áll. Mindezt a kelet varázslatos zenéje festi alá, amit tradicionális hangszerekkel adnak elő; a kínai citera még a történet részét is képezi. Vizuálisan izgalmas rész az Árnyék lefokozása, itt a szertartás meg a ruhadarabok és kiegészítők jelentősége tetszett; de ugyanilyen jó a felkészülés a párbajra, ahol a bambuszbot ellen esernyőt használnak. Mindez végül a párbaj idején teljesedik ki, ott aztán minden van, ami lenyűgöző.

„- Nem vagy árnyék. Önmagad vagy.

 - De az kicsoda?”

Negatívumként egyetlen dolgot tudok felhozni, ez a gyors indítás. Amikor az igazi hadvezér megjelenik, fogalmunk sincs, hogy kicsoda, vagy miért vagdalja emberünket egy késsel. Ekkor bennem homályosan felmerült a port.hun olvasott kedvcsináló szöveg, így rájöttem, mi a helyzet, de ha ez nincs, akkor csak igen lassan tudhattam volna meg, mi miért történik. Az információmorzsákat fokozatosan adagolják, aztán a leváltott tiszt az 50. perc környékén elmegy a hadvezérhez a búvóhelyére, aki ott elmeséli neki, honnan jött meg miért van az Árnyék. Ez kb. a film felénél történik, szóval addig egyes szereplők egymáshoz való viszonya kicsit érthetetlen. Még egy különös dolog akad, ez pedig a befejezés, amit elsőre nem is értettem meg, csak miután elgondolkodtam rajta, ez korántsem fog mindenkinek tetszeni.

Pár szót az alkotókról: A rendező Zhang Yimou (Hős), a forgatókönyvet pedig ő, Zhu Sujin és Li Wei írták. A zenét Zao Lai szerezte, az egyedi képi világot Zhao Xiaoding operatőrnek köszönhetjük.

Néhány érdekesség: A figurákat létező történelmi személyekről mintázták. Összesen 28 producer működött közre a produkcióban. Az 55. Arany Ló Fesztiválon (kínai nyelvű filmek fesztiválja) az Árnyék elnyerte a következő díjakat: Legjobb Rendező, Legjobb Látványtrükkök, Legjobb Művészi Rendezés, Legjobb Jelmez és Maszk. Bevételéről nem találtam adatot, a kritikusoknak viszont tetszett.

„Többféle haza létezik.”

A Ying szép, lassú és véres dráma, kellő mennyiségű akcióval, érdekes történettel, kellemes zenével és jó színészi játékkal. Akinek tetszett a Tigris és sárkány meg a Hős, az ezt se hagyja ki, bár itt a misztikus elemeket nélkülöznünk kell, de egyébként rendkívül hasonlóak.

Pontozás:

imdb: 7.0

Szerintem: 5/5

Anno a Holdfény Királyság ismertetett meg Kara Haywarddel, akinek furcsa, de vonzó, felemás arca rögtön beleégett az emlékezetembe. Alig néhány évvel az említett cuki film után jött a Sisterhood of Night, ami igazán tetszett és Kara csinos, fiatal nővé érett benne. Úgyhogy kettőből kétszer jó volt, amit miatta néztem meg, ezért vállalkoztam A csillagokigra is. A leírása alapján érdekesnek tűnt, közvetlenül előtte láttam a bemutatóját, ami szintén figyelemfelkeltő, és csak annyi szólt ellene, hogy nem annyira kedvelem Liana Liberatot (A megmérettetés), a 2. számú főhős alakítóját. Ennek ellenére cikkem tárgya remek volt, szóval valószínűleg Kara Hayward jövőben érkező filmjei is tetszeni fognak.

Iris (K.H.) magányos, furcsa tini az 1960-as években, egy poros, amerikai kisvárosban. A többi lány gúnyolja, a fiúk zaklatják, az anyja iszik, szóval az élete csupa gond. Aztán mikor a srácok ismét céltáblának nézik, megmenti valaki, akit még sosem láttak: a vagány, nagy hangú és csinos Maggie (L.L.), egy nagyváros csaj, aki most költözött ide a családjával. Minden arra predesztinálja, hogy a menő lányok klikkjébe kerüljön, ő mégis úgy dönt, inkább a zárkózott, különös Iris társaságát keresi. Nagy nehezen összebarátkoznak, segítenek egymásnak és meghallgatják a másik titkait, közben közeleg a nagy nap, az érettségi bál éjjele, ahol talán még a párjaikat is meglelhetik. Vajon sikerülni fog – mindkettejüknek?

Úgy tűnik, mostanában már csak az ilyesmik fognak meg, mint a To the Stars, mert mindig felüdítő valami ehhez hasonlót látni, ami még a régebbi, történetmesélésre kihegyezett alkotásokat idézi. Itt a hangsúly a karaktereken van, akik közül még a mellékalakok is kidolgozottabbak, mint egy átlagos hollywoodi szuperprodukció főhősei; remek színészek játsszák el őket, mindezt a ’60-as évek összetéveszthetetlen atmoszférája lengi át. A korszak meghatározza a ruhákat, a hajstílust és persze a zenét, ehhez már csak egy jó történet kellett.

Szerencsére akadt valami. A forgatókönyv eredeti munka, könyvön/képregényen, színdarabon/sorozaton/számítógépes játékon/játék-szérián/életrajzon nem alapszik, igazi ritkaság! Nő írta (Shannon Bradley-Colleary, az első egész estés alkotása), nő rendezte (Martha Stephens, ez a negyedik nagyfilmje), nő a zeneszerző (Heather McIntosh) és végülis valószínűleg elsősorban nőknek szól. Azért mégis élvezhető férfi-szemmel, hiszen újból a jól ismert középiskolás éveket mutatják be, a kamaszok barátságát, az érdeklődést a másik nem iránt, a felnőttek gyermekeik életére gyakorolt hatását – az úgynevezett coming of age (felnőni) műfaj összes sajátosságát. Ezekben a tini főszereplők valamilyen stagnáló élethelyzetben vannak (pl. az Isten háta mögött élnek, ahol nincs kilátás a szép jövőre, magányosak, stb.), amit aztán váratlan esemény és/vagy új szereplő érkezése megváltoztat. Ez A csillagokigban ugyanígy történik, Iris egyhangú, kellemetlen mindennapjaiba belecsöppen Maggie, aki egyből feldobja a létezést számára. Ezzel az alaphelyzettel (lányok barátsága) több irányba el lehet indulni, de az esetek nagy százalékában annyi történik, hogy először nem kedvelik egymást, aztán összenőnek, utána jön egy konfliktus, ami miatt egymás ellen fordulnak, végül lesz… valami.

Cikkem tárgya sok tekintetben üdítő kivétel, még a műfajon belül is. Elsőként a hősnők nem a tipikus amerikai szépségideált testesítik meg, másodszor érdekes és átélhető problémáik vannak (titkokkal), harmadszor (nevetséges, hogy ez már manapság pozitívum, de mégis) mind fehérek. A remek szövegek mellé néhány jó poén vegyül (a „Miért nem köszönsz vissza?” kérdésre adott válaszon hangosan röhögtem), látványos, kitűnően beállított képeket láthatunk (ez csak félig saját gondolat), a történet meg elég szerteágazó. Számos kis karakter akad, akiknek érdemes lenne tudni, hogyan alakul a jövője, illetve a múlt is tartogat meglepetéseket (pl. Iris anyjának „tragédiája” vagy a „tó szelleme”). Szóba kerül a bigottság (a mai világban, ahol már bárki bárkivel bármit művelhet a szabadság jegyében, ez különösen izgalmas kérdés), a falusi közösség légköre (az asszonyok ténylegesen arról beszélnek, hogy milyen jóképű a pap) és az előző kettőből adódó megbélyegzettség, ebben mind a két főszereplő részesül. Lehetne azon vitatkozni, hogy a sztori kire vet negatív fényt, de szerintem ez lényegtelen, mert egyszer, valamikor ez volt a normális. A normális, az elvárás, amihez tartania kellett magát mindenkinek, különben megszólták, kinézték, ne adj’ Isten, elüldözték… Ez benne van a To the Stars-ban, de mégsem offenzív, szájbarágós módon. Szépen, finoman. (Azért mégsem lehetett olyan rossz, amikor még léteztek erkölcsi szabályok…)

„Sosem lehetnék modell, mert túl lapos vagyok!”

A szépség, mint olyan, mindig kis extra a hasonló mozikban, hiszen a fiatalok szépek. Sajnos azonban újból előjött a több évtizedes klisé, miszerint a hősnő attól csúnya, hogy szemüveges és amint leveszi, rá se ismernek. Ezt szemüvegesként utálom. A fentebb említett idézet a 2020-as modelleket elnézve elég vicces, illetve érdekes, hogy Iris vonzóságát Kara vonzóságára hegyezték ki: jó nagy mellei voltak (elvileg most már ő is piszkafa lett, mint előbb-utóbb Hollywood környékén mindenki). Az érettebb korosztályt képviseli a csupán apró mellékalakként megjelenő Malin Akerman (Watchmen) és az egyik figyelemre méltó mellékszereplőt játszó Adelaide Clemens (Silent Hill 2); illetve kiemelést érdemel az Iris iszákos anyját megformáló Jordana Spiro is (ő már csak a tehetsége miatt). Amúgy tényleg mindenki kitűnő teljesítményt nyújt.

Engem nem zavart, de többen írták az imdbn, miszerint a cselekmény háromnegyede táján az események felgyorsulnak. Végülis Maggie-nek egyszerűen túl sok lesz minden együtt, hiszen rövid időn belül annyi meghatározó élmény éri, hogy képtelen tovább játszani a játékszabályok szerint, inkább felrúgja őket. A befejezés számomra kielégítő volt, mások ezt is kritizálták, de jó úgy, amint van: a néző elgondolhatja saját befejezését.

(A képen középen a rendezőnő.) Pár érdekesség: Ezt a művet egyszerre forgatták le fekete-fehérben és színesben, az utolsó pillanatban döntöttek arról, melyik verzió kerüljön a közönség elé. Egy aadelman-05792 nevű felhasználó kommentje elgondolkodtatott a címről, amire két megoldást találtam. To the stars – (beszéd) a csillagoknak – „hadd teljesüljön a vágyam, hadd tűnjek el”; vagy to the stars – a csillagok közé – utalás Maggie sorsának alakulására. A csillagokig független filmként nem a bevétel miatt készült (erről nincs is adat), a kritikusoktól közepes, de inkább a pozitív felé tendáló értékeléseket kapott.

Összefoglalva: Eredeti történet, amit kitűnő színészek játszanak el, a figuráktól életszerű mondatokat hallhatunk, kellemes a zene, szépek a képek (meg a lányok), jó a múltidéző atmoszféra is. A lassú folyású drámákat meg a coming of age-filmeket kedvelőknek ajánlom!

Pontozás:

imdb: 6.2 (1 év alatt 0.2-t emelkedett.)

Szerintem: 5/5

Kedves Olvasóim!

Ha van köztetek, aki szeret igazi könyvet olvasni, kedveli a fantasy-t és szívesen rajzol/fest/PhotoShoppol, akkor ez a felhívás nektek szól!

Szeretnék kiadni egy új könyvet ebben az évben, ehhez viszont szükségem van tehetséges illusztrátorokra, akik megtervezik/elkészítik a külső borítót, a belső illusztrációkat és/vagy a szövegben az idősíkokat elválasztó kis grafikai elemeket. 

Aki kedvet érez a megmérettetéshez és szívesen tölti a szabadidejét olvasással meg alkotással, az a jelentkezzen a tomzameth@gmail.com-on! A jelentkezők mindegyike kap egy példányt az első regényemből, a Kék szemekből, ezt el kell olvasni és a történet valamely részletét vagy a főszereplőket kell ábrázolnia! A könyv ingyen van, a szállítási költséget is állom, neked csak annyit kell vállalnod, hogy egy általam megadott határidőn belül elkészíted az illusztrációt/grafikai elemet!

16 éves kortól bárki jelentkezhet, aki kedvet érez, referenciának (korábbi munkáid bemutatása) örülnék a jelentkező email mellé! A legjobb munkák bekerülnek a könyvbe, egyikőtök alkotása pedig a borítón fog szerepelni - a győztes művészek természetesen fizetést és névmegjelölést kapnak a kreálmányaik mellett!

Ritkán nézek rövidfilmeket, de ezek általában sokkal jobbak, mint egész estés társaik, mert kevesebb idő áll az alkotóik rendelkezésére, sűríteniük kell és mindezt hatásosan. Cikkem mostani tárgyát a port.hun néztem ki, de mivel hajnali 2.30-kor adták (mert ugye a nagyon érdekfeszítő celebes műsorokat, a minőségi török sorozatokat meg a rendkívüli tehetségeket felvonultató éneklős szarokat/”vetélkedőket” sokkal fontosabb nézhető időpontra tenni), ezért felvetettem Mozsárágyúval. Két hét után elszántam magam a megtekintésére, és hát nem tudom, mit mondjak…

Egy budapesti középiskola lány röplabda-csapatát mutatják be nekünk, közülük is a főszereplő Franciska (Kelemen Hanna) néhány napját. Egy kemény meccs után a vörös irányító megelégeli az edző (Zayzon Zsolt) folyamatos szemétkedéseit, ezért mindenki szeme láttára beolvas neki, aztán faképnél hagyja. A többi lány egyetért vele, de mégsem akarják szétbombázni a Vércséket, csak mert a vezetőjük állandóan szidja őket. Franci választás elé kerül: Bocsánatot kér és tovább tűr a többiek érdekében, vagy kiáll magáért?

Mikor megláttam a promóciós képeken Kelemen Hannát, azt gondoltam, oké, ezt megnézem. Már korábban felfigyeltem rá egy McDumálsz-reklámban, ahol ő a lány, aki a metron magában táncol. Szóval nagyon tetszik nekem. Aztán viszont jött egy hírlevél, amire még évekkel korábban kaptam felírást, és ebben azt írták, sorozat készül a Vércsékből. Ez kicsit elvette a kedvem tőle, ezért halogattam oly sokáig a megtekintést.

Hogy mondjak valamit végre a filmről: Egyetlen baja van, a befejezés, amivel hirtelen vége szakad a történetnek. Nincs lezárás, nem derül ki, hogy akkor most mi lesz – nyilván direkt, hiszen erre épül majd a sorozat, ha ugyan tényleg elkészül…

De amúgy tetszett. A szereplők sokat káromkodnak, főleg az edző, a párbeszédek valódinak hatnak, jó a zene és a meccs is izgalmas, pedig utálom a kézilabdát. Pozitívum a magyar edző bemutatása, mert általában tényleg ilyenek a sportvezetőink – na, nem arra gondolok, hogy folyton szidják a játékosaikat, hanem a káromkodásra, az offenzív motivációra utaltam ezzel. A hangulat jó, ám egyértelműen amerikaifilm-utánzat, aminek a panelrengeteg csak hátteret ad. Erre példa az a rész, mikor egy lépcsőn ülnek a leányzók, mert ott van minden, a beton, a firkák a falon, de ez mégsem része a történetnek. Persze 17 percben ezt a mellék-vonulatot, a panellakó főhőst már lehetetlenség kidolgozni, hiszen, ahogy megjegyeztem, még a fő történetszálat se sikerült lezárni ennyi idő alatt… Még egy kifogásolnivalóm van, ez az említett lépcsős jelenetsornál elhangzó egy-egy életidegen mondat („teljesen meg volt semmisülve” – melyik 16 éves lány mond ilyet?).

Nagy gond, ha elolvasod, miről szól a sztori, mert akkor mindent tudsz, és nem ér majd meglepetésként a fordulat a végén. De ha meg nem olvasod el, akkor mi a túróért néznéd meg a filmet? Így se jó, úgy se jó… Amennyiben tudod, mi fog történni, akkor érdekes látni az apró jeleket Flóra (Kovács Korinna) meg Zayzon Zsolt karaktere között, ezt kitűnően adják elő, remekül koreografálták. Ha viszont a történet ismerete nélkül ülsz le a Vércsék elé, akkor külön érdekesség lehet számodra a Flóra és Franci közti interakciók sora, mert ezek első látásra az előbbi figura önfeláldozását mutatják be. A barna hajú csaj próbálja meggyőzni a vöröset, hogy kérjen bocsánatot, ne ültesse el a lázadás magvát a többiekben, mert sokuknak ez az egyetlen lehetőségük. Ezek után kifejezetten sokkoló meglepetés lehet a lezárás…

„Ki leszel, ha most csak úgy elsétálsz innen?”

Felmerült bennem, hogy ez a Mindenki újrázása is lehetne, csak ezúttal a szereplők 6-7 évvel idősebbek és éneklés helyett sportolnak, azonban a konfliktus ugyanaz: Az egyik tag, egy diák, fellázad a felnőtt vezető-tanár ellen. De amíg Deák Kristóf bele tudott férni a limitált időkeretbe és eldöntötte, mi lesz a cselekmény vége, addig a Vércséket író-rendező Szabó Szonja inkább a fiatalok körében oly népszerű „fantasy”-regények alkotóit követve inkább csak csinált egy finom kis csalit, amit belógatott a vízbe, aztán mikor jöttek a halak, gyorsan kihúzta. A kérdés az, mi lesz most? Ez pedig nemcsak az elvileg WAX névre keresztelt sorozat sorsát, hanem az általam tárgyalt kisfilm történetét is illeti. Persze, tovább lehet gondolni a dolgot, ám ha a széria emiatt a hülye vírus miatt mégsem készül el, akkor sose tudjuk meg, hogyan dönt Franciska…

Érdekességek: A történet Mészöly Ágnes novelláján, az Egészpályás indításon alapul. Ez a bizonyos május 17-ei 2:30-as sugárzás volt a Vércsék hivatalos bemutatója, és aztán mindenütt megjelent, hogy az RTL Klub MOST nevű honlapján meg lehet majd nézni ingyen, hát én nem találtam meg. Vagy levették, vagy ott se volt… Kelemen Hanna modellként keresi a kenyerét, szerepelt már filmben (Akik maradnak) hamarosan viszont színházban is fellép; szülei ismert muzsikusok, kisöccse hegedült a Virtuózokban. Innentől idézetek jönnek a hírlevélből.

„Szabó Szonja, akinek a korábbi rövidfilmjei nagy sikert arattak többek között a Friss Hús rövidfilmfesztiválon, jelenleg a WAX című sorozat tervét fejleszti, amely a Vércsék történetét fejti ki és viszi tovább. A sorozatban a tervek szerint a rövidfilm szereplőinek története folytatódik, a kamaszok életében jelenlevő nagy kérdésekre és problémákra koncentrálva.

A Vércsék (…) kifejezetten az Instagram-nemzedék posztjai mögött megbújó valós érzéseket, örömöket, sérelmeket, vágyakat kutatja. [Ebből nem sok igaz, mert egyszer láthatjuk, hogy Franci előveszi a telefonját és megnéz rajta egy képet, a kistesóját alakító srác meg egyszer berohan egy láthatóan kikapcsolt tablettel, hogy „megmutassa mit épített”, ami meg utalás a Májnkráft nevű szarságra. Ezeken kívül a modern technikát mindössze egy bluetooth-fejhallgató képviseli.] Igazi lányok igazi problémáiról szól, kerülve az idealizált ábrázolásmódot. [A többesszám azért hamis, mert igazán csak a főhőst ismerjük meg, és bizonyos fokig Flórát, meg van még egy csaj, akinek a nevében nem vagyok biztos, nála érezhető még valami plusz információ, de ezen felül végig Francira koncentrálunk.] Bátran mutat meg problémákat, szomorúságot, de kiutat, megoldást kínál cserébe. [Tényleg? Mi volt az, mert én nem láttam.] Helyszíne egy fülledt magyar kisváros [nekem úgy tűnt, hogy ez Budapest], ahol az elnyűtt szocialista építészeti hagyaték eklektikussá keveredik a gyorsan és olcsón felhúzott újjal [utóbbiból semmire se emlékszem]. A fiatalok már nincsenek elszigetelve, azonban ebben a világban mégsem egyértelmű még lázadni a múlt szabályai, a sportnevelés hagyományai és a hímsovinizmus ellen. [Ha a szereplők fiúk lennének, akkor meg lebuziznák őket, szóval ezt az utolsó megállapítást se érzem indokoltnak. Persze, az edző igen offenzív, a játékosok lényegét támadja, viszont nem azért, mert ő férfi, a „beosztottjai” meg nők…]

A Vércsék egyszerre sportfilm, női film és ifjúsági film: a 13–18 éves korosztályt szólítja meg, akik számára kevés hasonló, minőségi fikciós tartalom érhető el. A Vércsék persze nem csak kamaszoknak szól: a huszonévesek és harmincasok is nosztalgiával tekinthetnek vissza kamaszéveikre, illetve a szülők korosztályának is tükröt tart a négy kézilabdás kamaszlány története. [Négy? Illetve aki most 40, annak nem volt se löködős telefonja, se Instagramja. Hogy is van ez akkor?]”

Amúgy egyetértek a minőséggel, mert a hangulat jó, a zene is, a színészi játékban sincs semmi kifogásolható és a káromkodással teli, valódi szövegek pedig kifejezetten dicséretre méltóak. Nekem csak az a bajom, hogy nincs vége – persze, ha a WAX elkészül és sikerül megtartani a színvonalat, akkor engem előre elkönyvelhetnek nézőnek.

Pontozás:

port.hu: 8.3 (6 szavazatból, én nem adtam rá pontot, komment nincs, az imdbn nem szerepel) [2021-es kiegészítés: Már van komment, ami ugyanazt mondja, mint én feljebb: ha elolvasod a történetet, kár megnézni a filmet.]

Szerintem: 4/5 (Ha lenne vége, akár maximumot is kaphatna.)

A Vércsék bemutatója:

Rövid potré Kelemen Hannáról:

Mint a nemzetközi Juno Temple Rajongói Oldal tulajdonosa, napi szinten foglalkozom Ms. Temple karrierjével, képeket gyűjtök róla, stb., úgyhogy érthető, ha megjön a kedvem a filmjeihez is. Bár a múltkori Lost Transmissions nem volt az igazi, de a régi munkái még mindig ugyanolyan jók. Pár napja megnéztem a Merüléseket HD-minőségben (korábban egy elég alacsony felbontású kópiám volt csak belőle), ami tele van szép és érdekes színésznőkkel, úgyhogy kicsit utánanéztem, mi lett velük 2009 óta. Imogen Poots imdbs adatlapján botlottam bele cikkem tárgyába, ennek kapcsán eszembe jutott, hogy ezen már korábban megakadt a szemem. Tegnap éjjel volt időm, helyem a merevlemezen és motivációm, tehát megnéztem. Elöljáróban annyit, hogy az izgalmas cím meg a sokat ígérő poszter mögött korántsem az rejtőzik, amit az ember várna – de előbb jöjjön a sztori rövid ismertetése!

Főszereplőnk Barbara (Madison Wolfe), egy furcsa kiskamasz lány, aki különös ruhákban, nyuszifüles hajpánttal a fején járja otthona, a tengerparti kisváros elhagyatott helyeit, csapdákat épít, csalétkeket és varázslatos rúnákat helyez el, búvóhelyeket alakít ki magának – mert óriásokra vadászik. Elmondása szerint az óriások nagyon veszélyesek és ő az egyetlen, aki megállíthatja őket, ha eljönnek… A világ azonban értetlenül szemléli, a családtagjainak (Poots a nővérét alakítja) csak gondot okoz, az iskolában folyton balhékba keveredik, nincsenek barátai se. Utóbbi megváltozik, mikor az Angliából frissen idekerült Sophia (Sydney Wade) megpróbál összebarátkozni Barbarával, ám ez korántsem egyszerű. Közben pedig az óriások tényleg jönnek – vagy mégsem?

Marhára bírom a városi fantasy műfaját, ez az, amiben az általunk ismert mindennapokba tör be a mágia meg a varázslatos lények sora (írtam is már egy regényt ebben a témában). Ennek talán legjobb példája a Franklyn, amiben a világ mögött húzódó alternatív valóságot mutatják be, és ahányszor valami ilyesmivel kecsegtetnek (pl. The Tall Man), rögtön egy új Franklynt várok. Így voltam az I Kill Giants-szel, amiből bármi lehetett volna, mert a kiindulási pont tök jó: Semmit se rágnak a szánkba, hanem megmutatják Barbara különös hétköznapjait, ebből mindenki levonhatja a következtetéseit. A néző elkezd gondolkodni, hogy vajon a leányzó őrült? Vajon igaz, amit hisz?

SZPOJLEREK INNENTŐL

Muszáj sorra venni az eseményeket, mert különben nem fogjátok érteni, mi a bajom ezzel a filmmel. 1 óra 45 perces, és az első 50 percben szinte semmi sem történik. Érdekes a hangulata és Madison Wolfe igazán jól alakít, csak fogalmunk sincs, hogy higgyünk-e Barbarának vagy ne? Ha igaz az óriásos dolog, akkor nagy parádé várható, ha csak lázálom, akkor meg ki kell valahogy gyógyítani belőle a hősnőt. Nincs azzal gond, ha bizonytalanságban hagynak, mert ez fenntartja az érdeklődést, itt viszont azt vártam, hogy legyen már valami.

A 16. perc környékén megjelenik Zoe Saldana, akit sose kedveltem, de ezúttal meglepett, mert végre valódi embert alakított és tetszett a játéka. Ahogy már említettem, Madison Wolfe is remek, a mellé rendelt Sydney Wade se rossz, tehát a színészek teljesítménye pozitív lenyomatot hagyott bennem. A dolog nem rajtuk csúszik el, hanem az üres cselekményen. Az iskolai részeknél fogas kérdés, hogy vajon takarítás nincsen? Ugyanis Barbara mindenütt otthagyhatja a mágikus tárgyait, senki se veszi észre vagy senki se dobja ki őket. A nagyobb lány, aki zaklatja (Rory Jackson) tipikus klisé, amikor megjelenik a töküres folyosón, az annyira kitalálható, és sejthető, hogy az óriásos dolog a hősnő szüleivel függ össze – meg egy traumával… A Covaleski-mellékszál tetszett, végig fokozza a rejtélyességet, gondolkodásra késztet, csak végül nincs igazi megoldása. A suttogó, csápos valamit érdemes megfigyelni, mert utalás a befejezésre. A látványvilág szép, megkapó. Külön kis apróság, hogy Imogen Poots mintha nem öregedne, simán letagadhatna minimum 5 évet a korából.

„Kicsit rosszindulatú vagyok azokkal, akik hülyék. És a legtöbb ember hülye.”

26:00-nál elhangzik a cím, ami valahogy rossz jel, és még 20 perccel később se nagyon van olyan, amit fel lehet hozni az I Kill Giants védelmében. A zenével aláfestett barátkozós jelenet cuki, a pszichológussal (Saldana) folytatott beszélgetéseknél kezdetben jó dumák hangzanak el – Barbara intelligens, csak őrült (?). Aztán jönnek a Hírnökök, na, az jó, mert szerintem bábukkal csinálták meg őket, és pont akkorra tették be az érkezésüket, mikor már kezdtem unni magam. „Megállíthatom a Halált.” – újabb jel, hogy ezzel kapcsolatos az egész téveszme kialakulása, aztán 59-nél jön a zaklató újból, és ekkor fordul a cselekmény, mert előkerül a „legendás fegyver”, innentől pedig egyértelmű, hogy a mese nem igaz. Ennek ellenére az 50. perc után némiképp izgalmassá válik a történet és végre jön az első csata, ahol Barbara szembeszáll egy óriással. Na, itt szúrták el a filmet, mert egyetlen gagyi csapda végez a hatalmas ellenféllel.

A legfőbb gond a tudat, hogy a látomások hamisak, mert bizonyítékot adnak rá az első összecsapás előtt, ami ettől is teljes érdektelenségbe fullad, pedig ott egy kicsit több erőfeszítéssel talán még fel lehetett volna kelteni a figyelmet. Utána hosszasan vezetik fel a végső csatát, de tulajdonképpen Barbara már csak a valósággal küzd, Sophia a barátságuk megmentéséért, a pszichológus meg a lány elméjének épségéért. Jön hát a Titán, a „legbrutálisabb” ellenfél, most tényleg felbukkan a valódi mágikus fegyver, de újfent ugyanaz a baromság történik: egy ütéssel végez a szörnnyel, aztán túléli, mikor úgy néz ki, hogy meghal. Az első 50 percben hallható leírás az óriások borzalmas mivoltáról ugyanúgy kútba esik, mikor a Titánból végül egyfajta jó szándékú izét csinálnak, majd kiderül, miért volt az ez egész, és az utolsó 20 perc már tényleg marhára unalmas.

Miért mondom ezeket? Azért, mert más irányba is lehetett volna menni. A bevezetésben szóba került Franklyn tökéletesen hozza létre a mágikus világot, amit csak a főszereplő álmodik, ám utána a végén csinál egy csavart, mert kiderül, hogy az egész mégis igaz volt. Az „őrületre” jó példa a Defendor, ahol a központi alak tényleg csak kitalálta magának a hősiességet, viszont el is bukik, belehal, ezzel nemessé teszi az erőfeszítéseit. Most viszont a végénél annyit lehet elmondani, hogy Barbara végig tudja, mi zajlik körülötte, de önszántából konstruált magának egy teljes alternatív életet és csak elbújt mögé, ahelyett, hogy szembenézett volna egy problémával, amivel mindannyiunknak meg kell küzdenie, előbb vagy utóbb… Különösen visszatetsző az, hogy egyáltalán nem bolond és varázsütés-szerűen „meggyógyul”, teljesen normálissá válik. A Titán befejező jelenetét se tudom mire vélni, fogalmam sincs, mit akartak vele.

Összefoglalva az eddigieket: Nagy felhajtást kerítenek a semmi köré, a tragédia érdektelen, a megoldás is az, viszont a jó színészi játék meg az igényesen kivitelezett díszletek/jelmezek/helyszínek megteremtenek egy különös hangulatot, ami miatt mégis végignéztem a filmet. Utólag azt kell mondanom, nem érte meg…

SZPOJLEREK VÉGE

Pár szót az alkotókról/színészekről: A rendező Anders Walter korábban csak rövidfilmeket csinált, ez az első egész estés mozija, de azóta nem rendezhetett semmit. A történet Joe Kelly (forgatókönyvíró-producer) és J. M. Ken Niimura 2008-as, 7 részes képregényén alapszik. A főproducer a Harry Potter-mozikat pénzelő Chris Colombus volt. Madison Wolfe pár horrorból lehet ismerős, Sydney Wade főként sorozatokban szerepel és egy nyúlfarknyi jelenetben láthatjuk Noel Clarke-ot (a felújított Doctor Whoból Rose Tyler pasija). Ms. Wade szintén szerepelt az immár korábban elképzelhetetlen mélységekbe süllyedt angol sorozat két epizódjában (mind a kettő nagyon szar). A Titánt John Boyle szólaltatta meg.

Érdekességek: Barbara egy létező északi rúna-abc jeleit viseli magán, ezeket hagyja ott mágikus védelemként. A pszichológust eredetileg Halle Berry játszotta volna, de végül azért döntöttek Zoe Saldana mellett, mert Berry „nem eléggé eladható”. (Az már régen rossz, ha „Gamora” miatt akarja bárki megnézni ezt, tehát ez egy idióta elgondolás.) Madison Wolfe-ot 500 jelentkező közül választották ki. Egy imdbs hozzászóló humoros bejegyzése szerint Sophia akcentusa nem egyezik a Leeds-ből származó emberekével. A szereplők mindig ugyanazokban a ruhákban vannak.

Lezárásként álljon itt három vélemény! Az első a „hivatalos hozzáértőktől”, a Rotten Tomatoes webkritikusaitól: „Az I Kill Giants melankolikusan mágikus realizmusa néha érdektelenbe csap át, de a kiemelkedő számítógépes grafika meg Madison Wolfe energikus előadása váratlan meglepetésként érhetnek.” Ebből a „kiemelkedő számítógépes grafika” baromság, tűrhetően néz ki, de amit CGI-jal oldanak meg, az sosem fog olyan jól kinézni, mint egy praktikus effektekkel létrehozott dolog (ezért mondtam, hogy a Hírnökök jók, mert szerintem őket nem úgy rajzolták). Másodszorra egy imdbs vélemény rain_x_tiger felhasználótól: „A Szólít a szörny lányos, unalmas, kevesebb történettel, csavarral és animációval operáló változata. Ez mindent elmond róla. Nem értem, minek kellett egy pici jelenetet kivenni a Szólít a szörnyből és aztán ezt a fájdalmas valamit csinálni belőle.” Az említett mozgóképet nem láttam, de érdekesnek tűnik, valószínűleg jobb cikkem tárgyánál. És most jön az, amit én gondolok:

ÚJABB NAGY SZPOJLER

Az I Kill Giants semmit sem ad meg, amit ígér: A lány frankón őrültnek tűnik, de közben lehetséges lehetne, hogy igaza van; aztán kiderül, csak képzeli az egészet, ám attól még lehetnének mentális problémái. Lezárásként fellibben a fátyol, nincs semmi baja, csak az anyja beteg, Barbara hirtelen normális lesz, az anyja meghal és ennyi. Látható, mennyi energiát öltek bele a varázslatos cuccokba, az óriások történetébe, meg mindenbe, és az egésznek nincs értelme, de a színészek remekelnek, meg az üzenet is jó, csak ezért így kár volt.

SZPOJLER VÉGE

A nap tanulsága: Óvakodj az óriásos filmektől, pl. Az óriásölő, A barátságos óriás – kivétel: Szuper haver (az eredeti címe A Vasóriás)!

Pontozás:

imdb: 6.1 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 3/5 (A képregény jobb?)

Utólagos szerkesztés: A képválogatás közben észrevettem dolgokat, amik talán utólag még hozzátehetnek valamit az egészhez, például az erdőben lévő nagy lyuk, amibe Sophia belelép vagy a hírek a tornádóról. Ezek talán megerősítik a fantasy-vonalat, csak nem eléggé…

Hírek:

- Zoe Saldana imdbs adatlapján most már lassan egy évtizede szerepel 4 db Avatar-folytatás, de állítólag lesz még egy Star Trek és egy újabb A Galaxis Őrzői is. Az Avatart teljesen fölösleges folytatni, mert ugyanaz lesz vele, mint a Sin City vagy a 300 második részeivel, senki se lesz kíváncsi rájuk, hiszen láttuk már a lényegüket, nem fognak „ütni”. A Star Trek harmadik része pocsék, el kellene engedni, A Galaxis Őrzőit meg alapvetően hagyni kellett volna egyszeri mozinak, úgy igazán király.

Az egyik első film, amit láttam, ezért kellemes emlékeket őrzök róla. Tavaly volt újra a tévében, de akkor lemaradtam róla, tegnap viszont egy remek dupla-kombó első részeként nézhettem meg a Dunán (a második rész a fantasztikus Ifjúság volt). Szerencsére nem kellett csalódnom a Zöld kártyában – lássuk, miről szól!

Bronte (Andie MacDowell) kertészmérnök. Kinézett magának egy hatalmas tetőtéri lakást, amihez tekintélyes méretű üvegház is jár, de a lakóközösség csak házaspárt hajlandó befogadni. Ezért egy ismerős segítségével papíron házasságot köt a francia zeneszerző Georges-zsal (Gerard Depardieu), akinek meg a letelepedési engedélyhez kellene a házastárs. Egyikük sem tudja, mibe vágnak bele, ám hamar kiderül, hogy ezt a jogi kiskaput a bevándorlási hivatal éber őrszemei figyelik, így aztán az ifjú párnak be kell bizonyítania, hogy tényleg együtt élnek. Két napjuk van megtanulni mindent a másikról és összeeszkábálni egy közös múltat a semmiből. Vajon sikerülhet a merész vállalkozás, aztán mindenki mehet a maga útjára, vagy valami egészen más sül ki az intenzív összezártságból?

Ez a mozi 30 évvel ezelőtt készült, de máig megállja a helyét, hiszen a klasszikus Furcsa pár-alaptézissel indít: Adott a két gyökeresen különböző ember, akiket a sors összezár, ezért megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni a szituációból, miközben megkedvelik egymást. A helyzet ezúttal még komplikáltabb, hiszen a pár tagjai ellentétes neműek, szóval minden adott egy jó kis románchoz. A két főszereplőn meg a befejezésen kívül semmire sem emlékeztem, hiszen legalább 15 éve nem láttam cikkem tárgyát. Viszont egészen más így nézni, felnőttként, a hősökhöz hasonló életkorban, mint gyerekként vagy huszonévesként; a lényeg azonban változatlan maradt. Ez egy kedves, cuki film, amin lehet jókat nevetni és van pár megható meg néhány idegesítő jelenete.

A nyitányt mintha egyenesen a Whiplash-ből emelték volna át, aztán jön a gyors házasságkötés (kitűnően komponált rész, ahogy egy másik esküvő boldog násznépe mögött megjelenik a két főszereplő, plusz itt érdemes figyelni, mert ez a felvezetés keretet alkot a befejezéssel), majd a bonyodalom. Megismerjük Bronte irritáló pasiját (Gregg Edelman) és nyomban tudjuk, hogy a fura francia majd lemossa ezt a fickót a színről. A sztori igazán akkor kezdődik, mikor Georges beköltözik az arájához, innentől jönnek az ellentétek: dohányzó – nemdohányzó, nagyevő – csipegető, másoknak megfelelni igyekvő – szabadelvű, gazdag – szegény, stb. A játékidő jelentős része a hatalmas lakásban meg a teraszon zajlik, itt a beszélgetéseikből, veszekedéseikből megismerjük a hősök személyiségét, a tanulásuk során pedig elénk tárják a múltjukat. Észrevétlenül megkedvelik egymást, mialatt a néző is a szívébe zárja a göndör hajú nőt meg a nagyorrú pasast. Kiemelkedő jelenet az estély, ahol a vígjátéki elemek (a két hölgy, akik a francia kegyeiért versengenek, a saját szerzemény előadása) meg a dráma (a vers) kitűnően keverednek; majd később a nagy kihallgatási rész, amit a vágás tesz igazán izgalmassá. Biztosan mindenki szurkolni fog nekik, hogy sikerüljön a terv…

Az említett idegesítő pasas mellett a minden lében kanál törpe öregasszony (Jessie Keosian) is nagyon irritáló, de neki ez volt a dolga, meg hát mindenki ismer ilyen néniket a valóságban. A bevásárlós jelenet második fele és a „kidoblak a lakásból”-részek jelentik a mélypontot, szerencsére mind a kettő elég rövid ideig tart. A humor remek, Georges kendőzetlen szavai erről-arról nagyon szórakoztatóak, főleg ezek meg a kényes témák (prostituáltak, buzik, stb.) miatt a Zöld kártya abszolút politikailag inkorrekt – ahogy egy jó vígjátéknak lennie kell. Érdekes apróság Bronte mellékállása, a Zöld Gerillák, ami egyfajta környezetvédő-felhangot kever a történetbe. Kiemelkedő a zene, ami félig komoly, klasszikus művekből, félig popdalocskákból tevődik össze, a legjobb viszont a fő zenei téma – a hallgatni-valót Hans Zimmernek köszönhetjük.

„De mi az értelme az életnek, ha nem tudjuk élvezni?”

A Zöld kártya egyik különlegessége a főszereplőkben rejlik. Bár Andie MacDowell a ’90-es évek kedvelt mozis hősnője volt, sosem számított kiemelkedő szépségnek. Cuki, helyes, de mégsem egy Claudia Cardinale, Gerard Depardieu meg nem egy Alain Delon, de neki is megvan a sármja. Éppen ezért mindkettejüket könnyű megkedvelni, szeretni, hiszen valamennyire hétköznapiak. Bronte és Georges kénytelenek megfelelni a világnak: előbbi erős, független személyiség, ám be kell hódolnia, hogy megkapja álmai lakását (ami aztán végül mégsem lesz olyan fontos); utóbbi meg a szabadságot, az élet élvezetét részesíti előnyben, és inkább végez alantas munkát, mint hogy feladja az elveit. Azt hiszem, sokan ismerjük ezeket a szituációkat. A Green Card másik figyelemre méltó jellegzetessége, hogy bár az USA-ban játszódik, mégsem amerikai, hanem ausztrál, a rendező-író-producer Peter Weir (Truman Show, Holt költők társasága) révén, aki hazájából szerzett jelentős összeget a forgatáshoz.

Érdekességek: A cselekmény alapját egy francia rövidfilm, a Les noces de papier adta, Peter Weir ezt adaptálta angol nyelvre. Kizárólag Depardieu-t akarta a férfi főszerepre, neki írta a szerepet, a forgatókönyv készítése közben Weir írógépe mellett ott volt egy újságból kivágott kép Gerard úrról. A direktor az 1983-as Danton című alkotásban figyelt fel a francia színészre. Georges több dologban egyezik alakítójával, például Depardieu tetoválásainak története belekerült a szövegkönyvbe. A férfi főhős eljátszója 1989-ben (amikor az említett alapot adó rövidfilm megjelent) nem tudta már beszorítani a munkarendjébe ezt a feladatot, így a forgatás egy évet csúszott. Peter Weir ebben az időben forgatta a Holt költők társaságát. A Green Card lett az első olyan film Gerard bácsi munkásságában, amit az USA-ban rögzítettek vele és főleg angol nyelven beszél benne.

A címet adó színt különböző módokon folyton megjelenítették a képsorokon, elég csak a rengeteg növényre gondolni, amiket Bronte gondoz, a ruhájára az estélyről vagy éppen az említett tetoválásokra. A nyitány előtt a Touchstone-logon kívül nincsen semmilyen stúdió-megjelölés (ez különösen feltűnő volt a bevezetőben említett Ifjúság után, amiben majdnem egy percen át csak ezt láthatjuk az elején). Két figurát emelnék ki a mellékszereplők közül: Lois Smith-t (Bronte anyja, ő volt a True Bloodban Sookie nagymamája, emellett szerepelt még a Különvéleményben is), illetve Novella Nelsont (az elején egyike a násznépnek, különös neve egy kopasz, fekete férfit takar). Kis info az imdb hiba-részlegéről: Georges Afrikáról szóló meséjét igen hamar ellenőrizni lehetett volna, ha bekéretik az útlevelét, a valóságban ez kétségkívül megtörtént volna. Végül egy saját megfigyelés: Az apró étterem, ahol az elején Bronte és baráti köre esznek, ugyanazt a nevet viseli, mint a Még zöldebb a szomszéd nőjében a „krimó”, ahová Max a lakodalmat akarja szervezni: Taknyos Varjú.

A Zöld kártya 12 és félmillió dollárból készült (ebből 8 millió ausztrál dollárt az említett kontinens-ország filmalapja állta), bevétele kis híján 30 millió lett (tartsuk észben, 1990-ben ez még nagy számnak számított). Gerard Depardieu elnyerte a legjobb színésznek járó Golden Globe-ot a munkájáért, a mozit pedig a Legjobb Film kategóriájában díjazták ugyanezen az átadón. A kritikusoktól vegyes megítélésben részesült.

Ez egy kedves, szeretni való mozgókép, ami bőven letagadhatna a korából. Megörökíti a két főszereplő színészt virágkorukban, lehet rajta nevetni, tudunk izgulni a hősökért és mindezt jó zene festi alá.

Pontozás:

imdb: 6.2

Szerintem: 5/5 (A néhány idegesítő mellékalak/jelenet korántsem olyan kirívó, hogy levonást érdemeljen.)

Hírek:

- Gérard Depardieu imdbs adatlapján 7 új film szerepel, ezekből 2 még csak előkészítés alatt áll.

Az HBO és csatolt részei (HBO 2, HBO 3, Cinemax, Cinemax 2) propaganda-szócsövekké váltak, ami azért szégyenletes, mert amúgy az összes film, amit a mozikban adnak és a kereskedelmi tévék is alapvetően ezt a mocskot sugározzák. Viszont az HBO-pakkért külön havidíjat kell fizetni… No, azért a helyzet mégsem reménytelen, mert a Cinemax és a Cinemax 2 azért néha adnak érdekes dolgokat, ezért még megéri figyelnem a programjukat. Ebben az évben írtunk már az ezeken a csatornákon adott Gipszről és a Heavy túráról; tavaly pedig az És aztán indulok, A megmérettetés, a Ha jön a háború és A mélybe került sorra. Ezeket az alkotásokat arról lehet felismerni, hogy elég kevésszer adják őket, aztán gyorsan lekerülnek a műsorról… Most ismét belebotlottam egy ilyenbe, erről lesz szó.

Lettország, Riga, 1939. A címszereplő kislány (Ruta Kronberga) szegény család gyermeke, az anyja (Elina Vane) idegbeteg és gonosz, az apja (Arturs Skrastins) pedig iszákos. Pénzük alig van, egy apró lyukban tengődnek, mindenkinek tartoznak, a leányzó viszont megpróbálja keresni a lehetőséget „a társadalmi létrán való feljebb jutásra”, a boldogságra, tehát valami olyasmire, ami kiemeli őt lehetetlen helyzetéből. Okos, kíváncsi és általában udvarias, „jó feje van”, folyton olvas és ingerszegény környezete miatt álmodozik. Az ő hétköznapjait, kellemes meg kellemetlen élményeit, gyerekségét, korához képest meglepő felnőttségét láthatjuk, azt, ahogy elindul az úton, ami egyszer majd naggyá teszi – mert ez a történet a valóságon alapszik, egy olyan kislány sztorija, akiből híres író és költő válik…

Mit tudunk Lettországról? Én speciel szinte semmit, még abban se vagyok biztos, hogy hol van (földrajz kettes a középiskolában, hát ezért). Szerintem ez az első lett film, amit láttam, de nagyon meg vagyok elégedve vele. A Bille sok mozira hasonlít, közben viszont nagyon más, hiszen itt a hangsúly a szegénységen van. Kis hősnőnk legtöbbször mezítláb szaladgál, vigyáznia kell mindenére, közben viszont szégyenkezik is, főleg az anyja miatt, aki nem dolgozik. Az első fél órában, mikor megismerjük a három főszereplőt, ezt a családot, akkor hallhatjuk a gyereket narrátorként. Ezekben a jópofa szövegekben és a későbbi eseménysorokban érzékletes leírást kapunk arról, hogy Bille egyfajta szerelemgyerek, a szülei nem házasok, ő nincs megkeresztelve; az apuka elvesztette a vállalkozását a nagy gazdasági válságban, ezért iszik; az anyuka meg sokszor a gyereket hibáztatja, amiért nem tudott karriert csinálni varrónőként. Hozzájuk jön még a szókimondó, kemény nagymama (Lolita Cauka); viszont mindegyiküknél vannak pillanatok, amikor megnyilvánul a szeretetük egymás vagy a kislány iránt.

Számomra különösen kedves Bille vonzalma a porcelánbabák iránt, mert öt évig vigyáztam a Moskovszky-gyűjteményt szülővárosomban. A hősnő arról álmodozik, hogy kap egy nagyon drága példányt, amit kinézett magának, el is nevezte; ám csak fej jut neki, amihez az anyja varr testet meg ruhákat (ezeknél a játékoknál a fej cserélhető volt, a testet hozzá lehetett tenni). Az egyik képzeletbeli képen tele van a szobája porcelánbabákkal; a lakásuk meg olyan mint egy Moskovszky-enteriőr. Tetszett még a gyerekkor jellegzetességeinek bemutatása: A doboz az elején, amiben a féltve őrzött kincseit tartja; a szűkebb környezetén kívüli világról alkotott mesés képe (erről még lesz szó), vagy a tévhitek, amiket a kortársai ültetnek el a fejében.

A bérház, amiben Bille él, számos más gyereknek és családnak ad otthont. Van, aki ugyanúgy szegény, mint ő; van, aki gazdagabb; de a srácokat ez nem érdekli, nincs bennük előítélet. Az agresszív szomszéd meg az ő leánya (Katrina Sile) a nincstelenség másik oldalát mutatják be, ugyanis a főhős szülei folyton veszekszenek, de a szőke Ausmát meg a tesóit az apja meg anyja is veri, néha minden különösebb ok nélkül, pusztán feszültség-levezetésből. A két gyermek barátságának két kiemelkedő része a vidámparkos meg az Álomország-keresés. Az elsőnél Bille apukája, aki valószínűleg éppen akkor kapott fizetést, részegen hazatámolyog és a lánya kezébe nyom 2 latot (vagy letet, mittudomén, az akkori lett pénzt). Ez egy jó nagy összeg gyerekszemmel, úgyhogy a lányok elmennek szórakozni, körhintára ülnek, degeszre tömik magukat édességgel, stb.. Azonban itt jön a pénz felértékelődése, hiszen egy szegény embernek sokkal többet jelent, mint egy gazdagnak: A legnagyobb érték, és addig nem mennek haza, amíg mindet el nem költik, mert „pénzt nem viszünk haza”, de játékot tilos venni, inkább még akkor is tovább esznek, mikor már rosszul vannak. (Móricznak vagy Mikszáthnak van egy novellája, amiben a napszámos ki akarja enni az urát a vagyonából, ez a jelenetsor azt juttatja eszembe, sajnos a címét nem tudom, az biztos, hogy a főhőst Kis Jánosnak hívják.)

A másik az „Álomországba megyünk”-szekvencia. Bille a nyitánytól fogva egészen addig, amíg iskolás lesz, elhiszi az egyik nagymamája meséjét Álomországról, ahol minden sokkal jobb mint itt. Fejébe veszi, hogy megkeresi ezt a helyet, elmegy oda, ottmarad, úgyhogy amikor a szülei befogadnak egy kellemetlen albérlőt, elindul, a többi gyerek a házból közben a nyomába szegődik. Igen nagy utat tesznek meg gyalog egy kis erdőig, ahol Bille szerint Álomország kezdődik, viszont a négy indulóból már csak ketten érnek oda, ő és Ausma. Elcsigázottan, éhesen, fáradtan lekuporodnak az út szélére, rájönnek, nincs tovább, a mágikus világig nem tudnak már eljutni, haza se bírnak menni, eldöntik, hogy ott maradnak, meghalnak, mert az anyukáik úgyse szeretik őket. Szerencsére egy paraszt pont arra jön a szekerével, úgyhogy felveszi és hazaszállítja őket. Ez a rész a képzelet hatalmát, a gyerekek rendületlen kitartását, a kimeríthetetlennek látszó energiájukat meg a sebezhetőségüket mutatja be. Sokkal többet tudnak és éreznek, mint amit a felnőttek hisznek, ezért vigyázni kéne rájuk.

A felnőttek viszont nem veszik emberszámba a hősnőt. Az apja szereti, de a körülményeik miatt ezt ritkán tudja kimutatni. Az anyja inkább csak kedveli, mihasznának, koloncnak tartja; a nagymamája meg úgy kezeli, mint egy mini felnőttet, vele is ugyanolyan kíméletlenül őszinte. Azonban később, az elnöki program keretében rövid időre magához veszi egy gazdag asszony, aki tényleg figyel rá, érdeklődik iránta és komolyan veszi. Rajta kívül csupán a zongoratanárnőtől kap hasonló elbánást, támogatást. Az elnöki programra visszatérve, a korszakot csupán apró dolgok érzékeltetik: A németeket kitelepítik, egyszer szóba kerül a Führer, és hát a gazdasági válság a nyomor okozója. A hangsúly most nem ezen van, a lényeg a gyerek, aki nagyon nehéz körülmények közt kénytelen boldogulni.

Minden nehézség ellenére sikerrel jár: mindig olvas, szorgalmasan gyakorolja a kottaírást; aztán mikor a suliba kerül, sokkal előrébb tart, mint a többi gyerek - talán mert alig van szórakozási lehetősége, a lakásuk pici, az udvar pláne, pénz nincs, marad a képzelet meg a könyvek. A többi gyerek a környezetében talán nem kedveli annyira, mert kilóg közülük; Ausma, akit nem áldott meg tehetséggel a sors, meg is utálja, miután Bille-t az anyja zongoraórára járatja meg iskolába, meg a cserkészekhez. Érdekes adalék, hogy csak azután mehet suliba, miután megkeresztelték; illetve ezután láthatjuk, a tanulás (csak alapszintről beszélünk) micsoda privilégiumnak számított akkor. A legvégére aztán a hősnő megváltozik, elfelejti Álomországot, nem akar régészeset játszani, mert a kötelességeire koncentrál, előre akar jutni, ezt csak tanulással teheti meg…

„A felnőttek néha nagy butaságokat mondanak.”

A film jellemzőiről még alig ejtettem szót. A képi világ szép, színes, de amikor a címszereplő álmodozik, fekete-fehérre vált, néha láthatunk pár hagyományos kameratrükköt. A cselekmény helyett inkább a színészek játékára, a mozgásukra, a mimikájukra és az elmondott szövegekre helyezték a hangsúlyt az alkotók. A viszonylag kevés eseményt szomorkás hangulatú komolyzene kíséri, amit párszor a korszak muzsikája (a vidámparkban játszottak, a moziban hallható aláfestés vagy egy-egy korabeli hangfelvétel) egészít ki. A narráció csak a legelején hallható, aztán gyorsan eltűnik, a későbbiekben már nincs nyoma annak, hogy a címszereplő mesél nekünk. Két dolgot furcsálltam a Bille-ben: 1. A legutolsó jelenetben megjelenik egy másik kislány, aki nagyon hasonlít rá, de kisebb. A stáblistát elolvasva kiderült, ez az ő fiatalabb énje. Vajon miért jelenik meg és mit jelképez? 2. Cikkem tárgyának van lezárása, de igazából nincs vége - ez utólag érthető, hiszen még hosszú-hosszú évek állnak a kislány előtt… Mielőtt erre részletesebben kitérnék, megemlíteném az egyetlen érdekességet, ez saját megfigyelés: A lettek ugyanúgy azt mondják, hogy „kuss”, ha valakinek be kell fognia a pofáját:D

Pár adat a készítőkről: A Bille a rendezőnő Inara Kolmane második egész estés fiktív filmje. A forgatókönyvet Arvis Kolmanis (Kolmane másik említett moziján dolgozott korábban) és Evita Sniedze (eddigi egyetlen munkája) írták, a zenét Peteris Vasks szerezte.

És hogy ki volt Bille valójában?

Nos, az igazi kislányt Vizma Belsevicanak hívták, 1931-ben született (tehát a főszereplő 8 éves a cselekmény idején). Költő, író és műfordító lett belőle felnőtt korára, 1947-től publikálta alkotásait. Lettország 1940-től 1991-ig állt szovjet fennhatóság alatt, ebben az időszakban Belsevica kritizálta a fennálló rendszert, ezért 1971 és 1974 között nem publikálhatott, sőt, a nevét sem említhették a médiában. A KGB ügynökei kétszer is házkutatást tartottak nála, elkobozták a kéziratait. Azonban az idő neki kedvezett, költeményei és elbeszélései pozitív visszhangra találtak. Kislányként arról álmodott, hogy egyszer elnyeri az irodalmi Nobel-díjat, nos, ez végül mégsem sikerült, de a jelölésig többször eljutott, ami ugyanolyan nagy dolog. Saját hazájában óriási megbecsülésnek örvendhetett: Megválasztották a Lett Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává, kétszer elnyerte a Spidola-díjat, ami a legrangosabb lett irodalmi elismerés, valamint megkapta a legmagasabb állami kitüntetést, a Három Csillag Rendet is. Két fia született: Klavs Elsbergs költő és Janis Elsbergs író.

Vizma Belsevica legnagyobb sikere az itt tárgyalt film alapját jelentő Bille-trilógia, amelyben saját történetét írta meg. A szovjet megszállás után született a három regény: Bille (1992-ben jelent meg, a ’30-as évek végén játszódik), Bille és a háború (1996, 1940-41-ről szól), Bille csodás ifjúsága (1999, a sztálini időszakot mutatja be), mindegyik gyerekszemmel mesél arról a korról. Különös módon a nyitó írás elsőként az Egyesült Államokban jelent meg, és csak három évvel később adták ki Lettországban. Manapság a Bille-trilógiát tartják a legfontosabb lett irodalmi műnek, ugyanakkor még mindig nem fordították le angolra, az eredeti mellett csak svéd meg orosz kópiái vannak. (Kár, megjött a kedvem hozzá, szívesen elolvasnám!)

Végül egy vélemény az imdbről, reinis-74572 nevű felhasználótól: „Ez a film igencsak közvetlen feldolgozása az azonos című könyvnek. Emiatt tárgyában korrekt, de elveszíti a könyv néhány mélyebb tartalmát. Művészileg szépen kivitelezett, főleg a tökéletes főszereplői alakítás terén. Néhány mellékszereplő nem igazán úgy viselkedik, ahogy attól a generációtól elvárható. A szereplők mind helyi szupersztárok, ez a letteknek sok lehet, de a külföldieknek fel se tűnik. Szóval ha szeretnéd látni az 1939-es Lettország történelmileg korrekt bemutatását egy 8 éves gyerek szemén keresztül, aki egy szegény és gondokkal terhelt családban él (bár a maga módján szeretettel teli és intelligens), aztán később ő lesz a lett irodalom egyik legfényesebb csillaga, akit többször is Nobel-díjra jelölnek – akkor hajrá.” Remek ez a kis vélemény, mert egyértelműen egy lett írta, aki érdekelt a történetben és olvasta a könyvet, tehát tudja, mit beszél. Ilyen vélemények kellenének minden más, hasonló fórumra, többek közt ide is! 

Lényeg a lényeg: A Bille szép, de szomorú; aranyos, ám szívbe markoló. Hangulatos, beszippant a világába, csak éppen összesítésben nem egy kellemes élmény. Mégis örülök, hogy láthattam, megérte azt a majdnem két órát.

Pontozás:

imdb: 7.5 (Magáért beszél.) [1 év alatt 0.1-et csökkent.]

Szerintem: 5/5

Kinéztem magamnak még egy jónak tűnő mozgóképet a Cinemax 2-n, ezen a héten adják kétszer is, megpróbálom elcsípni!

Nehéz film, nehéz kérdésekkel, még nehezebb válaszokkal, már ha egyáltalán van bátorságunk válaszolni ezekre.

1944 végén járunk Magyarországon, tehát a nyilas rémuralom sötét időszakában játszódik a sztorink, négy embert látunk egy félhomályos kocsmában. Csak egy lámpa ég, különös fényt árasztva a főszereplőkre. Mind különböző foglalkozással és más habitussal rendelkeznek, de rögtön tudja a néző, hogy korántsem először jöttek össze iszogatni. Egyébként nem is utoljára...

A kocsma tulaja Béla (Bencze Ferenc), ő látja vendégül Király urat (Márkus László), Kovács urat (Horváth Sándor) és Gyuricza urat (Őze Lajos). A beszélgetés már zajlik, sok mindenről szó esik, a párbeszédekből máris következtethetünk főbb jellemvonásaikra. Béla jókedélyű, nagydarab fazon, nem kifejezetten nagy egóval, szíve mélyén jólelkű fickónak tűnik. Király, aki könyvügynök, nála már nagyképűbbnek tűnik, hangosan beszél, másokra ilyen-olyan jelzőket aggat, és úgy látszik, a problémákról szereti mihamarabb elterelni a figyelmet, inkább viccelődik, játszik ilyen esetekben. Kovács „szaki”, az asztalosmester, keveset beszél, határozott elképzeléseinek azonban hangot ad, amikor csak tud. Ő az aki konfliktuskerülőként próbálja nyugtatgatni a hevesebb párbeszédbe elegyedő társait. Gyuricza - órásként dolgozik - még kevesebbet beszél, néha csak egy-egy szót mormol el, de ezzel a másik hármat általában felbőszíti vagy megdöbbenti. Úgy tűnik, mintha élvezné is, hogy ugrathatja a többieket. Látszólag lényegtelen dolgokról szól az eszmecseréjük, például a borjúszegy megfelelő elkészítéséről, a másik szakmájáról, vagy egy divatos cigimárkáról. (A körkörös kameramozgás, a hosszú snittek okán én egyből beszippantódtam a társaságba, úgy éreztem, ott ülök mellettük, szinte éreztem a dohányfüstöt az orromban.) A beszélgetés a maga medrében folyik, egyre komorabb és felbőszültebb hangulatban, az elfogyasztott kisfröccsök meg Béla jóféle pálinkája lassan megteszik hatásukat.

Nyílik az ajtó, ekkor ízelítőt kapunk az akkori mindennapokból; Béla leoltja a villanyt és mind megkövülten néznek a belépő felé – óriási kép, ahogy a teljes sötétségben megjelenik egy homályos alak és csak a kinti kékes, télies füst sejlik föl mögötte. Csak egy vendég, így mindenki megnyugszik. Mankóval jár és egészen szürkének, semmilyennek hat, a lénye olyan, mintha már azért is bocsánatot akarna kérni, hogy létezik. Talán csak a tekintetében rejlik valami megmagyarázhatatlan furaság. Hőseink az asztalhoz invitálják, folyik tovább a tömény és a beszélgetés. A vendég megjárta a frontot, onnan a sérülés, sok mindent megélt emberről lehet szó. A fentiekből látszik, hogy ez a négy úr mennyire különbözik egymástól, mennyire másként látják a világot; mégis, ez az ötödik új vendég (Dégi István) képes mind a négyükkel ellentétes megállapításokat tenni. Keszei, a fényképész kijelentései meghökkenést, értetlenkedést, viszolygást, szánalmat váltanak ki a többiekből, vagy csak egyszerűen bolondnak nézik. Nyakatekert mondatai egyre hevesebb párbeszédeket váltanak ki, Gyuriczán kívül már mindenki kényelmetlenül érzi magát. Ő, kihasználva az általános kommunikációs káoszt, belekezd egy furcsa mesébe és feltesz hozzá kapcsolódóan egy kérdést, ami fő bonyoldalmunk lesz.

Ha újjászülethetnél és csak öt perced van válaszolni, kinek a bőrébe bújva szeretnél reinkarnálódni, kit választanál? A szerencsétlen Gyugyu nevű rabszolgáéba, kinek életét válogatott szörnyűségekkel teszi tönkre egy könyörtelen despota, és létének semmi pozitív fordulata nem várható, de erkölcsileg győztesnek érzi magát, hisz ezeket a borzalmakat nem ő cselekedte? Avagy a kegyetlen gyilkos, Tomóteusz Kakatiti bőrébe bújva? Ő az a diktátor, aki saját belső meggyőződéséből, az akkori kor erkölcsi normáinak megfelelően a szörnyű tetteket elkövette. Neki nem számít semmi, és senki, lelkiismeretfurdalása nincs. Melyiket választanád?

Valójában Kovács úrnak szegezi ezt a kérdést az órás (természetesen nem tegező viszonyban, ahogy én tettem), de mindenki reagál a szokatlan feltevésre. Amíg Király legyint és aljas játéknak gondolja a dolgot, Béla józan paraszti eszével közelíti a témát, de ő is inkább menne már haza. Kovács úr viszont megrémül a felelősség súlyától, attól, hogy ez milyen nehéz kérdés, amit kötelessége megválaszolni. Míg ő magában őrlődik, Keszei a maga eszelős fanatikusságával próbálja meggyőzni a többieket, de főként Gyuriczát arról, hogy nem lehet, hogy nem Gyugyuk vagyunk, hát más megoldás nem létezik! Még mielőtt Keszei kifakad, belépnek az ajtón azok, akiket már az előbbi ajtónyitáskor „vártak”; két nyilas, egy bárgyú, pocakos (Vándor József) és egy magas, elegáns (Bánffy György). Az eddigi feszültség sokszorosára nő, csak Béla mozdul meg, hogy a pulthoz sétáljon tettetett nyugalommal. A bumfordi kap egy pálinkát, pislogni se pislog senki egy percig, a tiszt fizet, aztán távoznak. A feszültség most már kijön mindenkiből, elég mérgesek és földúltak, kivéve Gyuriczát. Ő tette fel a kérdést, lehet, hogy tudja a választ is? Csak a plafont nézi és mintegy lezárásként kijelenti, hogy Keszei hazudik. Ez utóbbi kikéri magának, mást nem tud tenni, csak hangoskodni, így fejezi ki rosszallását. De ez már senki nem érdekel, irány haza...

Rendkívül érdekes, amint hazafelé sétálnak a szereplők, mert ekkor látjuk, hazaérve mivel foglalkoznak, kinek milyen családi háttere van. Kitűnik, hogy míg Gyuricza és Kovács a valódi gondolatait és érzelmeit mutatta a kocsmában, Béla meg Király ellenkezőleg; nem is olyan víg és laza fazonok ezek ketten. A szereplők saját gondolatait halljuk, és amíg Gyuricza a hazafelé tartó lépéseket számolja, a másik hármat nem hagyja nyugodni a kérdés; melyiket válasszam? A fényképészt otthon - vagy ki tudja hol van - látjuk, amint egy óriási tükör előtt, megszállottként idézi a Bibliát, utalva a filmcímre. Az ember, aki önnön tisztaságáról és feddhetetlenségéről győzködött az imént négy idegent, most a tükör előtt állva bizonygatja saját magát arról, hogy ő minden gyugyuk leggyugyubbika.

Másnap a megszokott négytagú társaság újból találkozik. Megvitatják, kit foglalkoztatott a tegnapi kérdés; megint csak Kovács úr az, aki bevallja, hogy ő aludni sem tudott. Király és Béla kolléga hanyagul ejtenék a témát, megpróbálják terelni a szót. Nem tart sokáig a vita, mert újból nyílik az ajtó, a tegnapi nyilasok lépnek be. Bánffy György félelmetes, amint a legnagyobb nyugalommal közli, hogy mindenki álljon fel, aztán induljon kifelé (óriási találmány, amikor a korábbi látogatásánál a kocsmában Petőfit idéz a töksötét és barátságtalan helyiségben, nyilaskereszttel a vállán; „Hol a boldogság mostanában?/Barátságos meleg szobában.”). Az érzelem most mind a négy úrnak ugyanolyan az arcán. Megvan a közös nevező.

Nem lőném le a poént, legyen elég annyi, hogy még mielőtt megvirrad, mindannyiuk sorsa eldől és mindannyian a gyakorlatban válaszolják meg a központi kérdést. Illetve támpontokat adnak nekünk, nézőknek, hogy magunk is továbbgondoljuk a dilemmát. Egyáltalán két személyről van szó vagy két világnézetről? Négyük közül egyvalaki lesz az, aki a döntő pillanatban számot adhat saját maga „gyugyuságáról” avagy „tomóceuszkakatitiságáról”. Vagy nincs is olyan, hogy én csak ez vagyok, vagy csak amaz? A kettő létezhet, létezik egy emberen belül? Ha Gyugyu vagyok elméletben, akkor gyakorlatban vajon jól járok-e ezzel? Fontos-e, hogy életünk utolsó pillanatában tiszta legyen a lelkiismeretünk? Ha bevallom magamnak elméletben, hogy én Tomóceuszt választom, akkor a gyakorlatban is jól járok-e vele? Ha ezt választom, szembe tudok-e nézni önmagammal? Feloldozást kapok-e majd az Isten színe előtt azért, amit tettem?

Viszonylag ismert monológ hangzik el Latinovits Zoltán, a civil nyilas szájából, töredékei ismerősek lehetnek azoknak is, akik nem látták a filmet. Ebben egy összefoglalót kapunk arról, milyen alapokon nyugszik a diktatúra. Micsoda képzavar ez, nyugvó diktatúra... Szóval nem egyedül a szélsőjobbról van szó, hanem bármilyen olyan hatalmi berendezkedésről, melynek lényege az állampolgárok megsemmisítése. És ezekből bőven látunk példákat a történelemkönyvekben. Az egyént nem elég eltaposni, nem az a fontos, hogy állandó félelemben éljen a rendszerben. A lényeg, hogy elérje a hatalom, hogy az illető önmagától viszolyogjon, hogy az önbecsülése 0 legyen. Ez a valódi megsemmisülés. Egy önbecsülés nélküli ember, az gyakorlatilag nincs, tehát nincs vele probléma... Latinovits napszemüveges figurája rendkívül intelligens karakter, ez pláne akkor látszik egyértelműen, amikor a „nyilastanonccal” (Nagy Gábor) cseveg kedélyesen. Láthatóan rosszul van a nyikhajtól, hogy ez az ő „utódja”. Ki kell hát művelnie, tanulja meg, hogy csak úgy szétverni egy ember pofáját, semmire sem való. Csacsiság. Emögött „tartalomnak” kell lennie, tanulja meg az illető, hogy neki ezt tűrnie kell, és a másiknak joga van ezt tenni vele. Mindezt egyébként számomra már egy kicsit túl jól adja elő L. Zoltán, egy icipicit „sok” nekem a figurája. Kicsit gépies, fura mozgást is kitalált hozzá, de a filozofálgató alakjához nem annyira illik a külseje meg a fizikai megnyilvánulásai. Vélhetően ekkor már elég beteg volt, és lehet, hogy tudattalanul is ezt érzem az alakításán, de ez van. Ettől még nagyon emlékezetes az ábrázolása.

Akkor már megemlíteném a többieket is, főszereplőinket, egytől-egyig lenyűgözőek. Horváth Sándor figurája nagyon érdekes, mert első ránézésre szürkének meg olyan „kisembernek”, nem sok vizet zavarónak látszik. Mégis mindig rendkívül kifejező a tekintete, szinte látni, amint háborognak benne a gondolatok, az érzések. Végig meggyőző ebben a sziklaszilárd jellemű figurában, aki ugyanakkor hatalmas lelkiismerete miatt folyton megkérdőjelez mindent, pedig számára a dolgok vagy feketék, vagy fehérek.

Bencze Ferenc Bélája igazi kereskedő alkat, mindig a pénzcsinálás szempontjából nézi az eseményeket, a jég hátán is megélő típus. Viszont még ennél is keményebbnek mutatja magát, de a tekintetén meg az látszik, hogy „mi van?” Nem egy filozofikus fazon ez a Béla kolléga. Kicsit együgyű, de a józan paraszti észből nincs hiánya, és valójában egy nagy, kedves „mackó”. Ez egy hálás szerep, talán ő áll a legközelebb az „átlagember” személyiségéhez; életrevaló, a saját érdekeit szem előtt tartó, de másnak ártani nem akaró fajta. Szimpatikusra formálta ezt az alakot a színész.

Márkus László kapta talán a színészi szempontból legszínesebb figurát, mert Király úrból kettő van; az egyik, aki a kocsmában ül, örök igazságokat mond ki, semmiféle erkölcsi elhajlást nem tűr és nem is akar ilyesmiről tudomást venni; a másik meg az, amelyik a kérdés megválaszolása elől a pezsgőhöz meg a szeretőjéhez menekül és teljesen kiütve magát a hajnali Budapesten üvöltözik. A nyilasok ténykedései után egy kétségbeesett kisgyerekké lesz, úgyhogy ez már inkább három Király. Illetve egy negyedik is lesz, de akkor ez szpojler lenne... Biztos szerette ezt a szerepet.

Őze Lajos meg hát nemigen tudott hibázni, úgy látszik. Nehezen tudok róla érdemben nyilatkozni, elviszi a hátán a filmet. Gyuricza úr minden történés mozgatórugója, talán sejthető, hogy az ő „ártatlan” kérdésén múlnak emberéletek a filmben. És nem csak a másik három ivócimborájáé. A magánéletébe belepillantva látjuk, hogy csak neki van célja az életében; a másik három inkább sodródik és hát pláne háború idején, próbál egyszerűen megmaradni, élni a csendes, megszokott életét. A fenti három meggyőződése, hogy Gyuricza bolond, apatikus, nyers, gonosz, sőt egy rohadék is talán! Ez csak a felszín, mert valójában egyedül neveli a gyerekeit és rejteget még nagyon sokat, zsidó gyerekeket, akik szülők nélkül maradtak. A jövőnek dolgozik. Ez az egyetlen célja, nem foglalkozik saját magával, neki lényegtelen a feltett kérdés, éppen ezért számolja hazafelé a lépteit. Ő egymagában felül áll az erkölcsi szennyen, de ez persze nem azt jelenti, hogy amolyan bibliai szent alak. Egész egyszerűen a háború olyan mértékben tép szét és döngöl földbe szilárdnak hitt meggyőződéseket, és tesz zárójelbe minden, addig fontosnak tűnő részletet, hogy az emberek egy kicsi százaléka robotüzemmódba kapcsolva azt teszi, ami számára helyes, „nem adhat mást, csak mi lényege”. És mivel a háború destruktív hatását említettem, ebből következik, hogy Őze alakjának meggyőződése valami olyan lehet, ami nem megmásítható, nem szabdalható szét, hiszen „megvan” neki most is. Vajon ha van ilyene az embernek, az vele születik? Vagy csak rájön egyik nap, hogy igen, nekem ezt kell tennem? A valódi Gyuricza tehát egészen mélyen bújik meg, és a hozzá vezető „úton” a fenti jelzők mindegyikét meg ezt az erkölcsi tisztaságot is mind beépítette ez a remek színész az órásmesterbe.

Egy csepp adalék, miután elolvastam Sánta Ferenc művét, ami Az ötödik pecsét alapját szolgáltatta: ez a film majdnem tökéletes másolat. A legtöbb párbeszéd egy az egyben így hangzik el a könyvben is, ahogy olvastam, a színészek hangján hallottam a mondatokat a fejemben. Viszont egy kicsit másképp látható négyük kapcsolata a regényben, ott egyértelmű, hogy barátok. A mozgó képeken ez inkább csak a végén tűnik föl. És ami a filmben mindössze amolyan sejtetés, az a könyvben feketén-fehéren ott van. De hát ezt hívják művészetnek, amikor nem az ember képébe vágják a mondanivalót, hanem ahhoz sejtelmesen libbenő függönyökön át jutunk el, kicsit tovább kell gondolni, mit is láttunk. Ebben pedig zseniális Fábri Zoltán, a rendező. Aki egyébként díszlettervező is volt, Illés György operatőrrel közösen valósították meg ezt a fura képi világot, amit talán Munkácsy festményeinek színkészletéből lehetne összeállítani, máshogy nehezen tudnám megfogalmazni.

Nagyon érdekes volt számomra a könyv esetében, hogy a végén már szinte örültem, mikor letehettem, pedig nehéz letenni, mert annyira olvasmányos. Ez a nyakatekert mondat azt jelenti, hogy marhára átéreztem, mert a nem is oly régi történelmet írta meg a szerző. Lövik a fővárost, jönnek a szovjet tankok, hol volt még akkor a háború vége? És mégis közel volt már. Szóval ez nagyon érdekes, hogy a konkrétan szétrobbantott Józsefváros (a film készítésekor éppen nagyobb felújítás alatt esett át) nekem nem volt annyira vészjósló, mint a könyv vége.

Lényeg, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet (a könyvet is). Egyszer mindenkinek látnia kell.

Nem tudom, hogy a készítőknek ott északon a hideg vagy a rénszarvashús ártott meg, de valami nem stimmel velük, teljesen jó értelemben :D Mindenesetre az Indián nyár című klasszikus, melyet itt, valamivel délebbre, Kovács Katitól ismerünk mind, már sohasem lesz a régi számomra.

Ugyanis ezzel indul a film – hát én ezt ismerem, mondtam magamnak hangosan. Csakhogy metál átiratban, tele jótékony hörgésekkel. Egy 4 tagú bandát látunk egy pincében, és narrátorként Turo (Johannes Holopainen, aki a Christoper Reeve-hasonmásverseny dobogósa lehetne, kivéve a hosszú sörényt) bemutatja őket nekünk. A dobos egy félelmet nem ismerő optimista, Jynnky (Antti Heikkinen), a szólógitárnál egy vigyorgó, jólelkű idióta, Lotvonen (Samuli Jaskio), a basszust pedig egy kísérteties fapofa, Pasi (Max Ovaska), kezeli, aki minden zenét megjegyez, amit valaha hallott. Beleértve az előadót, címet, kiadás évét, mindent. Már jól indult a film, merthogy benne magamra ismertem. Csak nekem nem áll ilyen jól a falfehér arc. :D Turo a frontember, aki frontember létére nagyon lámpalázas, még félénknek is mondhatjuk. Ők négyen már 12 éve együtt zenélnek, bandanév nélkül, egyelőre feldolgozásokat adnak elő saját maguknak. De eljött az idő a változásra és egy norvég zeneipari mogul is érkezik Lotvonen apjának vágóhídjához. Rénszarvasvérért. Még csak negyed órája ment a film és amint véletlenül ráömlött a norvég emberre néhány tízliter állati vér a vágóhíd emeleti helyiségéből, én már csapkodtam a fotel karfáját a röhögéstől.

Lényeg, hogy ez az ember megkapja a még mindig névnélküli finn zenekar első demó kazettáját, és félreértések útján a község lakóinak fülébe jut, miszerint a srácok fel fognak lépni egy norvég metálfesztiválon! Ami természetesen álhír, de az addig lúzernek tekintett fiúk egy csapásra mindenki szemében menő arcokká válnak. Itt már világos lehet, hogy nem kell a filmet komolyan venni – ha eddig ez még titok maradt volna. Görbe tükör görbül mindenki elé, aki valaha is beskatulyázott egy fekete bőrdzsekis, hosszú hajú srácot, aki valami csörömpölést hallgatott a walkmanjén, vagy később discmanjén, stb. Akik szerint a rockerek, metálarcok csak bunkó, drogos köcsögök lehetnek. Egy külföldi fellépés okán azonban félistenként tekintene az illetőre... mert úgy már marha jó. És bizony azok is beleláthatnak ebbe a tükörbe, akik véresen komolyan vették magukat valaha, abban a tekintetben, hogy náluk nagyobb zeneértő, igazi metálos nincs és soha nem is volt a Földön! Akik szerint a Mayhem sem volt megfelelő mértékben a megtestesült black metal, mert nem ették meg a színpadon a chichisteri katedrálist. Lényeg, hogy megadatik hőseinknek a bizonyítás lehetősége egy élő koncert erejéig, ám addig még több akadály is eléjük gördül. Vajon eljutnak-e a metál dicsőségfalára valaha ők, akik az Impaled Rektum (Felnyársalt Végbél) név mögött rejtőznek?

Úgy tudnám meghatározni az élményt, mintha egy sátánhívőkből álló bohóctársulat előadna egy soha meg nem írt Monty Python-jelenetsort. A film humora egyszerre bárgyú és fekete, az a fajta alkotás ez, ami 10 nézőből 5-nek minden tekintetben elviselhetetlen, a másik 5 meg azt mondja, hogy kihagyhatatlan. Például amikor a saját hangzásukra egy darálóba beszorult rénszarvas-csülök meg-megakadozó darálódásának hangjában találnak rá, nekem nem is olyan szürreális – mindenben zene van, csak nyitott fülekkel kell járni a világban. De másoknak ez már minden bizonnyal kicsit sok, mint ahogy a muzsika, ami a legtöbb embernek befogadhatatlan – ebből is poént csinál a film, mert egyszerre mutatja meg a műfaj nevetségességét (hörgés meg 2 akkord fémes zajokkal), illetve a zene csodálatos hatását. Mert bizony ez is zene. Ha a szörnyűséges „lávparád” produkciói is annak számítanak (bár számomra meg ez a felfoghatatlan...), akkor bizony ez is.

Megfigyeltem, hogy átéltem a főszereplők érzelmeit, velük együtt röhögtem vagy rémültem meg nagyon. És a fent említett, magamnak hangosan kimondott mondatot még követte sok másik, gyakorlatilag beszélgettem a tévével, mint egy elmeháborodott. Tapsoltam, amikor a filmben tapsoltak, ha moziban néztem volna, kiküldtek volna a nézőtérről. Nem tudnék negatívumokkal előhozakodni, habár néhány karakter megformálója érzésem szerint színészi tehetség híján volt. A 4 főszereplő általában ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mert ők maguk is sztereotípiák; a dobos mindig lelkendezik, ő az aki visszahozza mindenki más lelkesedését a legmélyebb gödörből; a gitáros tök hülye és mindig valami baja van valamelyik másikkal; a basszeros az igazi, megingathatatlan, akire ha azt mondja egy bájgúnár, hogy „kibaszott kísértet”, azt bóknak veszi; Turo pedig az, akivel együtt tud mindenki érezni, mert ő a kedves srác, akinek a lelkivilágát azért többször megtépázzák az élet eseményei – ő olyan, aki a valóságban is létezik. A másik 3 fiú inkább szélsőségeket jelenít meg, mint vicces mellékszereplők.

A utolsó 20 percben olyan a történet egyébként, mintha bedobtak volna a készítők egy kalapba különböző félkész ötleteket, találomra kihúztak volna 5-6 darabot és egymás mögé illesztették ezeket. Monty Python, teljesen. :)

A legújabb Juno Temple-film, amiben a viccesember Simon Pegg drámázik és beugrik mindenki kedvenc pár csöcse, Alexandra Daddario is…

A cselekmény egy házibulival indul, ahol a zenei producer Theo (S.P.) gunyoros kis dalocskákat játszik a többiek ugratására. Már mindenki unja, mikor Hannah (J.T.) a következő. Theo odahívja a zongorához, hogy énekeljenek együtt, ekkor kiderül: a lánynak kellemes hangja van. Másnap a férfi fel is ajánl neki egy önálló felvételt és néhány nappal később Hannah már a híres zenei cégnél ül állásinterjún, ahol felveszik, utána bedobják a mélyvízbe: A popsztár Dana Lee-nek (A.D.) kell majd írnia… Közben viszont Theo eltűnik, aztán megkerül, de nagyon furcsán viselkedik és istápoltja csak ekkor tudja meg, hogy mentorának súlyos skizofréniája van, ami elhatalmasodik rajta, mikor nem szedi be a gyógyszerét. Most éppen megint ez történik, ráadásul a beteg férfit kidobják az otthonából, mert nem fizette a lakbért. Egyedül Hannah-ra számíthatna, ha kellene neki segítség. Vajon az újdonsült szövegíró megmentheti egykori pártfogóját a fejében élő szörnyektől?

Annak ellenére, hogy ez egy független film, elég nagy felhajtást csináltak köré. Hiába, Simon Pegg neve jól hangzik, bármit el lehet adni vele, és ha mégsem elég, akkor még betették mellé Daddariot csaléteknek. Nos, aki érte akarja látni ezt a mozit, az csalódni fog, összesen 3 rövid jelenetben szerepel. Sőt, még a Pegg-rajongók sem biztos, hogy megtalálják a számításukat a Lost Transmissions-szel, mert Simon úr (ugye most már nem ildomos „papának” szólítani egy nálam idősebb pasast, mert valaki majd megint beszól érte) tulajdonképpen csak másodhegedűs Temple kisasszony mellett. A poén viszont az, hogy ez a sztori mégsem igazán Hannah-ról szól, hanem Theoról…

Eléggé összezavarodtatok már? Akkor jó, mert elárulhatom, hogy cikkem tárgyának egyik fő problémája az, hogy egy helyzetet akar bemutatni, de se az nem érdekli, hogy miként jutunk el a helyzetig, se az, mi lesz utána. A fókuszpont a mentális betegségen van, azt láthatjuk, amint a férfi főszereplő egyre zagyvább dolgokat beszél, néha ordibál egy kicsit és csak azt szeretné, ha békén hagynák; közben a női hős lohol utána, megpróbálja kezeltetni, bevetetni vele a gyógyszerét, vagy csak jobbá tenni a helyzetét, ám ez korántsem könnyű.

Bevallom, titkon egy újabb Away-t vártam. Az a film máig lenyűgöz, megvettem eredeti dvdn is, mert méltóképpen akartam a magaménak mondani egy kópiáját és őszintén sajnálom, hogy az emberek nagy többsége nem érti, miért olyan nagyszerű. Plusz ugye itthon nyilván senki se hallott róla… Szóval minden adott volt egy újabb Away-hez: Juno + híres, idősebb férfiszínész a partnereként + független mű + egy szokatlan kapcsolat története. És még ígértek némi zenét is, hiszen Hannah szövegíró (énekesnő), Theo zenei producer (zenész). Sajnos azonban ezekből szinte semmi se teljesült.

Az első és legkomolyabb probléma a történet. Az író-rendező-producer Katharine O’Brien (korábban csak rövidfilmeket készített) ugyanis tett azokra a dolgokra, amiket korábban kiemeltem. Nem tudjuk meg, honnan ismerik egymást a szereplők, út közben derül csak ki laza összefüggés, de szintén ugyanilyen módon épülnek fel a karakterek. Leginkább sehogy. Hannah-ról annyit tudunk meg, hogy 21 éves kora óta antidepresszánsokat szed, egyszer nekihajtott egy fának és van tehetsége a zeneszerzéshez, amúgy meg irodai alkalmazott, telefonokra válaszol. Theo a ’90-es évek egyik legsikeresebb bandájának tagja volt, de szétdrogozta az agyát, egy csaj pofára ejtette, azóta pedig gyógyszert kéne szednie, csak néha leáll vele, akkor tönkremegy és a barátainak kell kihúznia a szarból. Ja meg angol. A helyszín amúgy a jó öreg USA, és Juno Temple szintén angol, csak most mégse britet játszik. Ezek majdnem mind párbeszédekből derülnek ki, látni szinte semmit se láthatunk, mert az első fél óra után O’Brien úgy gondolta, innentől lényegtelen a zenei háttér, most már csak a skizofréniára kell koncentrálni.

Tehát a lényeg a helyzet, és hogy ki miként viselkedik benne. Ezen lehet agyalni, hiszen ott van Temple karakterének a nagy lehetőség, amiről viszont sosem álmodott igazán, mégis az ölébe hullik. Meg tudja állni a helyét? Mihez kezd az esélyével? Mi lesz Theo reputációjával? Hogyan hat megbomló elmeállapota a munkájára meg a környezetére? Kinek a felelőssége kezelni, segíteni ezt a beteget, aki önmagát nem tartja betegnek és csak úgy elvan? A kérdéseket többféle módon lehetne megválaszolni, a rendezőnő szerint viszont az egészségügy rossz, a gyógyszerek szintén; ellenben a hallucinogén gomba jó és oda kell figyelni arra, mit mondanak az elmebetegek. Ja meg vannak hajléktalanok, akik többet, jobbat érdemelnének az élettől.

Csak én nem ezt akartam látni. Az utolsó szó a lényeg: Az Away-ben Juno volt hajléktalan, de megmutatták, hogyan jutott feljebb a társadalmi ranglétrán. Láttuk, miért megy Blackpoolba Timothy Spall figurája, aztán elénk tárják, miféle körülmények között találkozik a két kisiklott ember, és hogy végülis miért fonódik össze az életük. Itt csak simán ott a nő, ott a pali, „hallom, jó hangod van, gyere át!”, „most már írhatsz Dana Lee-nek”, baj van a fejben, „majd én segítek, mert ő olyan nagyszerű”. Ez itt mind megtörténik a 32. percig és a játékidő több mint 100 perc… Ha önmagában nézem, semmihez sem hasonlítva, akkor is gondok vannak a Lost Transmissions-szel. Mert se eleje, se igazi vége nincs; nem mutatnak eleget a karakterek közti interakcióból ahhoz, hogy megértsük, hirtelen miért érez ilyen elképesztően mély szeretetet Hannah Theo iránt; az alapszituációt meg gyorsan sutba dobták, mert miután a nyálzenekar felvételéről kijövünk, gyakorlatilag nincs már szerepe a zenének a sztoriban egészen a legutolsó jelenetig.

De van itt sok jó dolog. A képi világ igazán érdekes, piszkosnak látszik, ez, plusz a kézikamera és a teljesen hétköznapinak tűnő szövegek olyanná teszik ezt a mozit, mintha valódi lenne az egész. Az operatőr nem olyan irritálóan rázza a gépét, mint az Escaping the the Madhouse-ban; csak diszkréten; a valóságosságot pedig tovább erősítik a kis részletek, például madárszar a kocsi szélvédőjén, járókelők az utcákon, a kocsiknak van rendszáma, a figurák otthon leveszik a cipőiket, stb. Az éneklős részek minden alkalommal nagyon jók, én alapvetően szeretem Juno hangját, úgyhogy igazán tetszett, mikor dalolt; de az említett nyálbanda muzsikája is hangulatos. (Egyébként az a legjobb részek egyike, mikor az éppen bolondórás producer megmondja az igazat a pocsék fiúcsapatnak.) A különleges képsorokat nagyon jól odaillő muzsika festi alá, amit Hugo Nicolsonnak köszönhetünk; főként kiemelkedő az a rész, ami egy az egyben az Away-t idézi, mikor Hannah a házibuliban keresi Theot. Azt a számot marhára eltalálták! A színészek mind kitűnően játszanak, a hangulat sokszor nyomasztó, máskor érdekes, unatkozni egy percig sem fogunk, ám a hatásfok nagyban csökken, mert nincs túl sok motiváció, plusz nem tudunk eleget a két központi alakról ahhoz, hogy tényleg érdekeljen, mi lesz velük.

Ennél a történetnél újabb csavart jelent a szereplők munkájának jellege, hiszen a muzsika létrehozása a kreativitásról szól (elvileg). A wikipedián idézett egyik kritikus szerint „a film elkerüli a szokásos kliséket és blődségeket a kreativitás és az őrület kapcsán”, ám ez baromság. A nyálzenekaros résznél egyértelmű, hogy Theo attól olyan jó, mert szabadjára ereszti magát – az egyik fiú megjegyzi: „talán nem is kéne gyógyszert szednie”. Aztán láthatjuk, amint Hannah eldobja a tablettáit, majd ezek után csinálja meg a számot Dana Lee-nek, szinte egyből. Ugyanakkor O’Brien itt a betegségre akarja kihegyezni a dolgokat, neki az a kérdés, hogy a beteg szedjen-e gyógyszert vagy ne? Egyébként a beteg ebben az esetben zseni, és esetleg a kemikáliák elnyomhatják benne az alkotót, de ez mellékes a direktornak. Szóval bizonyos szinten a kritikusnak igaza van, ám szerintem a rendezőnő a „ne vedd be”-elvre szavaz. Ha már a szerekről van szó, az elmondott szövegeken kívül nekem nem volt hiteles a hősnő állapota. Nála szinte alig akad bármi, amit ténylegesen a depresszió jeleként lehet felfogni (sokszor elsírja magát), miközben Theonál a zavaros beszéd egyértelművé teszi a mentális kondíciót. A drogozós jelenetnek meg igazán nincs sok értelme, csak úgy megtörténik és érdekes, viszont értelmetlen. Homály fedi, hogy vajon honnan szerzi Hannah a pénzt, mert a régi állását tutira feladja a zenéért, aztán onnan is elhúz; Pegg alakjának pedig már a nyitányban üres a bankszámlája. De akkor miből utazik vissza Londonba? Lehetne beszélni még egy dologról, csak fölösleges, rendszeres olvasóim sejthetik, mire gondolok. Na, abból majdnem minden van, ami lehet.

Érdekességek: A Lost Transmissions Katharine O’Brien saját életéből merít, elmondása szerint közvetlen környezetében volt példa mentális betegségre – erre utal a „valós történeten alapul” kiírás az elején. Meg akarta mutatni, hogy szerinte a profi egészségügyi szakemberek nem kellőképpen kezelik az ilyen pácienseiket. Simon Pegg tetkóinak egy része biztosan valódi, a kezén lévők kivételével. Theo mindig felteszi a napszemüvegét, amikor zenét szerkeszt. Juno Temple összesen 7 számot énekelt el a filmhez, közülük a Sleepless Days, Sleepless Nights-ot (amit az elején játszik a producer lakásán) Jonathan Baronnel közösen írta. Elvileg nincs jogsija, legalábbis a legutolsó mozinál, ahol vezetnie kellett (Jelzőfény) trükkökkel oldották meg a dolgot, itt viszont többször is viszi Theot valahová. Vajon időközben megszerezte a vezetési engedélyt? A néző csak azt láthatja, amit a női főhős átél. Hannah producere az utolsó jelenetben Marius De Vries, cikkem tárgyának zenei támogatója. Szerintem Juno a saját ékszereit és ruháit viseli a szerephez, mert a mindennapokban is ilyen szokott lenni. Az e művet finanszírozó pénzemberek között van két igazán rövid név: Al Di és Bo An. A Lost Transmissions független alkotásként nem kapott jelentős terjesztést, múlt hét óta elérhető VOD-n (pénzért letölthető tartalom), és bemutatták pár filmfesztiválon is. Bevételről nincs értelme beszélni vele kapcsolatban, a „hozzáértőktől” jó plusz vegyes értékeléseket kapott.

Korántsem az, amit vártam, de mégsem volt rossz. Csupán inkább hiányos. Aki rajong Junoért vagy Simon Peggért, az nézze meg, illetve azok se hagyják ki, akik érdeklődnek az elme betegségei iránt!

Pontozás:

imdb: 5 (1 év alatt 0.2-t esett vissza.)

Szerintem: 4/5

Hírek:

- Juno Temple következő filmje a Palmer, amiben ismét együtt játszik Justin Timberlake-kel. Ránézésre ez valami unalmas dráma… Kevésbé andalítónak ígérkezik a hatrészes Little Birds című erotikus minisorozat, ahol Juno a női főszereplők egyike. Valószínűleg a Dirty Johnhoz hasonlóan ezt is körülugrálja majd mindenki. [És most tévedtem, mert a Palmer sokkal jobb a Little Birds-nél.]

- Simon Pegg benne lesz az állítólag készülő Mission Impossible 7-ben (tényleg kell?) és a hasonló státusban lévő negyedik Star Trekben (már a harmadik is pocsék).

(Vasárnapra ígértem ezt a cikket, de hiába volt 6 órám rá, ha előtte három, aztán még egy teljes napom elmegy a munkára, akkor egyszerűen képtelen vagyok befejezni. A héten a tévében-listát sincs időm összerakni, mert muszáj aludnom… Végülis ezzel ünneplem a 12. születésnapunkat!)

Christina Ricci-hét, negyedik epizód…

Volt már vidám légkörű dráma, pocsék „romantikus” film és ijesztgetéssel tűzdelt thriller, most pedig valami olyan, ami egyszerűen érdekesnek tűnt. Olvastam erről a sztoriról korábban, szóval tudtam, mit fogok látni – azaz, hogy mi a megoldás. De amit ténylegesen megnézhettem, arra nem készültem fel…

1887. New York városa mellett van a Blackwell’s-sziget, itt áll egy ismert női elmegyógyintézet. Ez a helyszín, ahol a Nellie (C.R.) nevű ápolt a központi alak. A hölgy nem tudja, honnan, hogyan és miért került ide, a múltját áthatolhatatlannak tűnő homály fedi. Ennek eloszlatásában az intézet új, fiatal és jóképű orvosa (Josh Bowman) segíti és a létesítményt vasszigorral uraló főnővér (Judith Light) kegyetlen „gyógymódja” hátráltatja. Miközben Nellie a saját személyiségéért küzd, felveszi a harcot a személyzettel a többi ápolt nevében is. A helyzet egyre durvul, ezalatt az ismeretlen múltból újabb és újabb részletek bukkannak fel; ám korántsem a hősnő az egyetlen, akinek korábbi élete titkokat rejt. Vajon kiderül valaha, mi történt Nellie-vel, és ha igen, kiszabadulhat-e, felszabadíthatja-e fogságra ítélt nőtársait?

Az első dolog, amit ki kell emelnünk az a tévéfilm jelleg, ezt a mozit ugyanis a Lifetime-nak készítették (ugyanaz a banda, aki a History Channel című izéért felelős). Ez tök jó, mert a sorozatszínészek 90%-a sokkal tehetségesebb mint az egész estés mozgóképekben díszelgő társaik, plusz a cselekmény valós eseményen alapul, ezért érdekes. Egyrészt bemutatja, hogyan viszonyultunk alig 150 évvel ezelőtt az elmebetegséghez; érinti a nők jogait (ami minden tiszteletem ellenére már a könyökömön jön ki); feltárja az orvostudomány lassú fejlődését/egyik zsákutcáját; ha meg fogalmad sincs a címben leírt név tulajdonosáról, akkor egy izgalmas nyomozásban is részt vehetsz. A drámát megfelelően vegyítik a tényleg rémes jelenetekkel (mit várunk egy zárt osztályon játszódó történettől?), vannak szívszorító pillanatok és váratlan fordulatok. Tehát a cselekmény kitűnő. A külvilágból alig láthatunk valamit, amit mégis elénk tárnak, az kétségkívül nagyon szép, például az éjszakai New York. A benti részeknél (majdnem a teljes játékidő) kézi kamerát alkalmaztak, ami folyamatosan enyhén mozog. Ez egyrészt néha baromi zavaró, másrészt viszont valószínűleg direkt van, hogy növelje a kellemetlenség-érzetünket. Az első 25 percben nagyjából letudják a politikailag korrekt részeket, aztán belecsapunk a lecsóba!

SZPOJLER ITT

Fél óra után elkönyveled, hogy Nellie az egyértelmű áldozat, akinek nincs semmi baja, de valamiért bezárták ide; a doktor a kedves segítőtárs, aki tényleg e beteg érdekeit nézi; a főnővér meg a velejéig romlott gonosz. A nyomozósdi számomra érdektelennek bizonyult, mert tudtam mindent, csak azt akartam megérteni, miért vesztette el a főszereplő az emlékeit - a hintaszékes bulitól kezdett egyáltalán érdekelni az Escaping the Madhouse. A hitelesen ábrázolt, kínzással felérő gyógyítás; a ténylegesen betegek közé ilyen vagy olyan okból bezárt egészségesek sorsának bemutatása; meg a mellékszereplők helyzetének alakulása teszi aztán igazi (bár korántsem kellemes) élménnyé cikkem tárgyát. A nők társadalmilag alárendelt szerepére csupán az első jelenet utal, szerencsére nem erre hegyezték ki az eseménysort. A bent uralkodó viszonyok bemutatása úgy történik, hogy Nellie, a régen lakat alatt lévő, a nézővel együtt szoktatja hozzá a Blackwell’s világához az egyik új lányt. Mindez nagyon hasonlít a Sucker Punch-ra, ahol a nyitánynál a csupán önmagát védő kulcsszereplőt a hierarchiában jóval fölötte álló férfi bezáratja, majd ismét egy férfi dönt a sorsáról; közben pedig egy régebb óta „ülő” csaj körbe vezeti őt és vele együtt minket is…

„Őrült vagyok? Nem érzem annak magam.”

A legfőbb probléma a történelemhamisítás, ami amúgy korántsem idegen a Lifetime-ot uraló A+E Networks-től. Hozzájuk tartozik a History, ahol éjjel-nappal a „mindenki a múltban űrlény volt vagy találkozott velük” megy, ők csinálták az első évadban még jó, aztán rémesen pocsék, pofátlanul hazudó Templosok sorozatot; szóval „egy szarházi társaság”. Mert Nellie Bly létezett, lesz róla szó később; de ha csinálok egy filmet aminek The Nellie Bly Story az alcíme, akkor abban ne legyenek már olyanok, amik nem történtek meg! Az igazi hősnő ugyanis végig tudatánál volt, de erről majd utóbb! Az már csak hab a tortán, hogy 1887-ben valószínűleg igen csekély eséllyel lehetett egyazon diliházban ázsiai, fekete és mexikói nő…

Néhány eseményt vagy szereplőt kétértelműen lehet látni: A hógolyó-ütésnél Nellie kijelentése, miszerint „a lányok is játszhatnak baseballt” tetszett, mert azonnal a Micsoda csapat ugrott be róla; meg aztán miért ne játszhatnának – de csak akkor, ha közben nincs olyan, hogy idióta szabályokkal ellehetetlenítik a sportot a fiúk számára (ez még a jövő zenéje, de közeledünk hozzá). Az ápolók a vásznon mind nők, mindössze 4 pasi van, 3 fehér és egy fekete; az első semmit se csinál, a másik három meg csak akkor kerül képbe, mikor valakit el kell rángatni valahonnan. Elmondják, a főnővér megvert valakit, máskor is szóba kerül az ütlegelés, ennek azonban nincs képi „nyoma”, vagyis bár nők nyomják el a többi nőt, látható erőszakot mégsem alkalmaznak rajtuk (legalábbis verés formájában). Természetesen a gyengébbik nemhez tartozó betegeket a kor etikája szerint inkább hölgyek kezelik; de itt van a doki, aki egy jóképű fickó. Nincsenek orvosnők erre a feladatra? Etikus-e, ha ellentétes nemű az orvos mint a páciens, amennyiben 1887-ben vagyunk? A válasz látszólag igen… A tetves rész önmagán túlmutatóan tesz fel egy kérdést: Külföldi ismerősöm egyszer azt írta, „a haj a női pénisz”, ez nagyon igaz, mert ha levágják, megváltoztatják, az kihat a személyiségre, plusz a frizura rengeteget számít az oldalbordáink iránti vonzalmunkban. Itt a kedves doktor szólal fel érte, igaza van, ám mégis, ha a haj nekünk szól, akkor a miniszoknya, a magassarkú, a dekoltázs is, viszont ha megnézzük, az mégis baj? (Plusz a befejezéskor más megvilágításba kerül, ki mit miért tett ebben a szekvenciában.)

A korabeli orvoslás a testre fókuszált, az elmét, mivel senki se értette, elmaradott, barbár módszerekkel kezelték (lásd újra: Álomháború – lobotómia). A Blackwell’s-szigeten a betegeknek rá van bilincselve a lábára a cipő; értelmetlen, megerőltető munkát kell végezniük; az ápolók főnökei megemelt asztalnál eszik a legjobb kajákat, a betegek moslékot kapnak ugyanott; és aki egyszer bekerül, az még koporsóban se jut ki, ott helyben elföldelik a kertben… Ezek egy része mintha a mai, őrült világra utalna… Más szemszögből az, amit a főnővér mond, érthető, hiszen tényleg vannak olyanok, akiknek ez valamennyit használhat, meg léteznek menthetetlen esetek; csak éppen összevegyítik őket az ártalmatlan habókosokkal és a „normálistól” eltérőekkel, ettől mindegyiküknek rosszabb lesz… Persze ha az egyén szintjén vizsgálódunk, ahogy azt Nellie teszi első kézből, akkor mindjárt más a páciens fekvése, hiszen az egyes betegnek általában borzasztó ott – csak azzal sose törődnek ezek a tényfeltárók, hogy ha kiengedjük az utcára a bolondokat, akkor ki felel értük?

(Kis személyes kitérő: Városomban mindig voltak jellegzetes beteg emberek az utcán. Kisiskolás koromban a magában beszélő szemétszedő, aztán középsuli idején az utcán rohanó és hangosan ordítozó pasas, második munkám közben a központi téren ordibáló törpe nő, mostanában meg fogyatékos kéregetők, akik zaklatják a járókelőket… És ezek mindig addig tehetik, amit tesznek, amíg feldobják a bakancsot.)

Mindig jön valami újabb fordulat, amire a néző sose számít. Az egyik ilyen az új lány (a kétségkívül nagyon vonzó Anja Savcic) mellékszála, akiről sose derül ki, miért hozták be, ám láthatjuk, ahogy ténylegesen beleőrül abba, ami vele történik. Sorsának beteljesülése az egyik legrémesebb képsor, amit nem horror műfajban az utóbbi években láttam… Az ahhoz hasonlóan borzalmas jelenetek azért sokkolnak, mert valóságosak, megtörténhetnek. Más pillanatok akkor válnak igazán átütővé, ha elgondolkodsz rajtuk, ilyen mondjuk a már említett hintaszékes biznisz – milyen lehet az az élet, amiben már az is óriási boldogságot jelent, ha pár másodpercre beülhetsz egy hintaszékbe? Itt egyébként azt hittem, lehull a lepel Nellie-ről, ám tévedtem, mert ugyan tényleg direkt szervezi meg a dolgot, csak más okból, mint amire számítottam. Még egy hasonló apróság a 47. percnél induló szekvencia, ahol az új lány elméje látványosan megbomlik, és a főhős a megmentésére siet, mégpedig a „nép” föllázításával. „Nem küldhetnek le mindenkit” – óriási erő rejlik a tömegben; felrémlik a börtön, ahol egy maroknyi őr uralkodik a náluk sokkal nagyobb létszámú rab-társadalmon; és a mindennapi élet, ahol szintén egy tucat ember dönt milliók sorsáról. A diliházban és a kóterben fel tudnak lázadni, akkor mi, a „normálisak”, a „bűntelenek” miért tűrünk el némán szó szerint bármit?

Nellie-t persze megszívatják, ahányszor csak lehet, és most jön a poén: ő kezdte. Ha nem megy oda, ha befogja a pofáját, megnyugszik, akkor sok minden elkerülhető volna; éppen ezért a nővéreknek jogukban áll visszavágni neki. A kis, kék takarós megmozdulást követő, a női nézőket valószínűleg igazán felzaklató képsor után a „gonosz” feltárja a titkát, és durván öt perccel később a szövetségesnek beálló vörös, dagi nővér (Nikki Duval) révén kiderül, hogy a Blackwell’s-en az ápolók ugyanúgy be vannak zárva, ahogy a gondjaikra bízottak… Ez még komplexebb, ha hozzátesszük, hogy önmagukat tartják bezárva, készakarva élnek ott és nyilván nem is engedik el egymást – sejthető a revelációt követő terv, ami Nellie agyában megfogan (puska-a-falon-effektus).

„- Mi lesz magával, ha nélkülem megy vissza?

 - Nem megyek vissza! Magával megyek!”

Az 1 órás időhatár környékén már a legkegyetlenebbnek tűnő ápolónő (Sharon Bajer) is megtört, a temetési jelenetnél néhány másodpercig rá fókuszál a kamera és semmit se csinál, de az arcán, amin nincsenek látható érzelmek, mégis ott van a mélységes fájdalom, és hogy elgondolkodik azon, mit tett idáig. (Na, ilyent egy mozifilmben nem láthatsz, mert a sztárolt filmszínészek tehetségtelenek…) Ugyanekkor a főnővér szintén visszakozott, mintha kezdene kicsit megbolondulni; és a legnagyobb fordulatok csak ezután jönnek! Kiderül a doktor titka (ezen lehetne rágódni, de minek?), és a szökési kísérletnél történő esemény igen kellemetlen meglepetés mindenkinek. Az orvos meg az „igazgatónő” közti utolsó szópárbaj szintén emlékezetes, ekkor a korábbi szerepek felcserélődnek. A lezárásnál jön az igazság, amit a film tulajdonképpen meghamisított; és a végső hidegrázás, mikor a megmentő elmondja, mennyi idő telt el azóta, hogy Nellie bekerült a Blackwell’s-be…

Ja és még valami: Az a baj, hogy majdnem mindenkinek igaza van itt, szinte az összes szereplő áldozat, és bizonyos szempontból amit látunk, az sokaknak mégis tényleg jó. Nehéz objektívnek lenni, ha ennyi különböző szempont találkozik.

SZPOJLEREK VÉGE

Pár apróság még: Christina Riccin nem látszik a 39 év, nagyon jól áll neki ez a hosszú, barna, legtöbbször ápolatlan haj. Vicces, amikor egy bizonyos pasast megkérnek, írja le Nellie-t, mert akkor az amúgy már hazugsággal operáló mozi arra képtelen, hogy beletegye: baromi apró. Semmibe se került volna ezt a tényt valamilyen formában közölni. A készítők ugyanúgy, mint a Tegnap és ma esetében, újfent nők voltak: A rendező-producer Karen Moncrieff, az író Helen Childress (egyikükhöz se kapcsolható érdekes alkotás). A tévéfilm-jelleget mutatja, hogy párszor reklámblokkok számára beillesztett elsötétítéseket láthatunk.

Történelmi arcképcsarnok (SZPOJLER): Nellie Bly (1867-1922)

Eredeti neve Elizabeth Mary Jane Cochran, asszonyneve Elizabeth Cochrane Seaman. Ír származású, az apjának 15 gyereke volt! Már fiatalon, álnéven küldött be cikkeket egy újságnak, ahol a főszerkesztő meglátta benne a tehetséget és felvette. A Nellie Bly művészi megnevezést ez a fickó választotta neki, egy akkoriban népszerű dal alapján – az eredeti Nellie az énekben fekete. Ms. Cochran egyik maradandó tette Jules Verne híres regényének valósággá tétele volt, ő azonban 80 helyett 72 nap alatt utazta körbe a Földet, ezzel világrekordot állított be. 1895-ben, 31 évesen hozzáment egy 73 éves, nagybeteg, dúsgazdag gyároshoz, Robert Seamanhez, aki hamar elhunyt, özvegye így örökölte az általa alapított Iron Clad Manufacturing Vállalatot. Mint ennek a cégnek a vezetője, két szabadalom fűződik a nevéhez, egy újfajta tejes kanna és egy szettnyi egymásba illeszthető fémkuka. Az első világháborúban haditudósítóként az egyik első külföldi volt, aki eljutott a szerb-osztrák harci zónába; ahol egyébként ő lett az első nő is. Hamarosan lecsukták, mert brit kémnek nézték. 57 évesen, tüdőgyulladás következtében hunyt el…

Ten Days in a Madhouse

Az Escaping the Madhouse-ban látható eseménysor egy része valós. Cochran hallotta a híreket, amik a szigeten lévő állapotokról szóltak (kegyetlenkedés, elhanyagolás), és ezeket ment kivizsgálni. A mű eredetileg riportok sorozataként jelent meg a The World hasábjain, később válogatta őket össze könyvvé. Az írónő úgy jutott ki, hogy az újság képviselői elmentek érte és kikérték. Beszámolója nagy szenzációt keltett, a kötet kritikai visszhangja igen jó volt. Érdekesség, hogy az akkor praktizáló orvosokat meg tudta téveszteni furcsa viselkedésével – leírása szerint a beutalását kiadó doktort jobban érdekelte a vele dolgozó szemrevaló nővérke, mint a beteg. A nyilvánosságra került adatok után egy bírói testület a zsurnalisztanő segítségével saját nyomozást folytatott le, aminek végén a körülmények javításának érdekében jelentős összeggel emelték az elmegyógyintézetet fenntartó részleg kasszáját és előírták, hogy a jövőben csak alapos kivizsgálás után zárhatnak be bárkit. A sztori és írójának élete már több filmet/sorozat-epizódot szült, 2 éve mutatták be a színpadi verzióját, most meg állítólag készül belőle egy széria, Kate Marával a főszerepben.

SZPOJLER VÉGE

Nekem tetszett, mert sokkoló, érdekes, fordulatos és húsba vágó. Kitűnő színészi alakítások, jól megírt szövegek és szép kosztümök jellemzik; aki kedveli a zárt osztályon játszódó mozikat, az ne hagyja ki!

Pontozás:

imdb: 6.3

Szerintem: 5/5

Lehet, hogy az utolsó CR-moziról lemondok, mert újabb hosszú munkahét áll előttem…

Christina Ricci-hét, harmadik felvonás…

Első kedvenc színésznőmtől nem idegen a borzongatós műfaj, hiszen világhírét egy vicces horror, az Addams Family hozta el. Később ennek folytatásában, majd a sokkal komolyabb Áldott a gyermekben is feltűnt, aztán Tim Burton fantasztikus Az Álmosvölgy Legendájában ő játszotta a női főszerepet. Következett Wes Craven rossz emlékű Cursedje, aztán a remek After.Life, végül a Lizzie Borden fejszét fogott és az abból létrejött minisorozat. Ha akarom, szintén ide sorolhatom a Caspert; a lényeg tehát, hogy Christina gyakran kapott/kap szerepet valamilyen rémisztő eseményre alapuló moziban. Ezért esett a választásom harmadikként a Distortedre, amiről a műfaján és a poszterén kívül semmit se tudtam.

Laurent (C.R.) folyton látomások gyötrik, ezért férjével, Russellel (Brendan Fletcher) elköltöznek a nagyvárosból, egy új építésű luxus-toronyházba. A hatalmas kégli mellett az épületnek van medencéje, mélygarázsa, tornaterme, szóval ami csak kellhet; ám a hősnő mégsem tud megnyugodni. Amikor egyedül van, furcsa hangokat hall, a szomszédok némelyike különösen viselkedik, folyton ugyanazt a dalocskát dúdolja körülötte mindenki és aztán borzasztó, villódzó képsorok jönnek a tévéből. Russell meg van győződve róla, hogy neje zárt osztályra való, Lauren azonban tudja: nem őrült. Egy internetes fórumon ráakad valakire, akiről úgy tűnik, hisz neki, sőt, magyarázattal tud szolgálni arra, ami az asszony körül zajlik. De kiben bízhat akkor, ha már mindenki gyanús, a tét pedig az elméje feletti kontroll?

A Distorted rögtön belecsap a lecsóba, a nyitás egy erősen villódzó, rémálomszerű képsor, ilyenek végig előfordulnak, ám okkal. A cselekmény első 10-15 perce kicsit zavaros, mert nincs elég információnk a szereplőkről, de Lauren múltja végülis csak egy kiindulópont, a lényeg úgyis az, ami a fő helyszínen történik. Ricci ezúttal szőke, a kibontott haj megint sokkal jobban áll neki, mint az összefogott, és nyugodtan letagadhatna minimum 5 évet (38 volt itt). A sztori ismét rá fókuszál, ahogy a War Flowers esetében, de most csak azt láthatjuk, amit az általa játszott figura megél, vagyis egy percre se szakadunk el tőle. A mellé rendelt Brendan Fletcher nagyon ismerős volt, aztán rájöttem, a Freddy vs. Jasonben az ő bátyját öli meg Krueger (aztán vele is végez). Az egyetlen ismert arc még John Cusack, aki a film közepénél jelenik meg a rejtélyes pasasként, aki hisz a szőke nőnek.

A konfliktus először klisének látszik: új lakás egy társasházban, ahol van pár fura alak, meg pár túl normális, ebből még bármi lehet. Úgy a 30. perc körül már sejtjük, mi a lényeg, de addig is a nyomasztó atmoszféra megvan, az egymástól kellően nagy távolságra elhelyezett ijesztések működnek, mindezt a hangulathoz kitűnően passzoló zene meg pár szokatlan szögből felvett kép egészíti ki. Folyamatosan van min gondolkodni: Vajon mit jelentenek a visszatérő rémképek a nő fejében? Mi a férj munkája és kinek az oldalán áll? Mi van, ha Lauren tényleg elembeteg?

Az utóbbi kérdés mindössze egy halvány sejtés, hiszen elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy az, amit átél, valóság. Egy ponttól úgy tűnik, a központi figura az elnyomott kisember, akit kipécéztek felülről, benne van a csapdában és nem tud onnan szabadulni, ám a nagy szembesülésnél érezhető a közelgő változás a felállásban. Nekem tetszett a sztori, mert szokatlan, közben hihető és ijesztően közelinek látszik a mai valósághoz. Felvetődik a tökéletes biztonság kérdése, vajon lehetséges-e ez az állapot; kritizálják a nagyhatalmak illegális módszereit; és visszatolják a figyelem központjába az Egyesült Államok titkosszolgálatának egyik legsötétebb kísérletét…

A helyszínt adó fiktív toronyház egyértelműen számítógéppel rajzolt és nagyon látszik rajta. Russell pont olyan aprócska, mint Lauren, cukik együtt. Ricci karaktere mezítláb van otthon majdnem minden jelenetben, ez életszerűvé teszi. Az már kevésbé valóságos, hogy elvileg festő, de sosem mutatják, hogy bármi festéshez hasonlót csinálna. A játékidő első felében gyakran mutatják a hősnőt különböző tükrökben, ezen kívül folyton visszatérő motívumként vizet iszik, illetve teleengedi a fürdőkádját. Bár cikkem tárgya kis stúdiók műve, azért érződik rajta, hogy 2018-ban készült, mert felbukkan benne egy szuperokos fekete pasi (Vicellous Shannon), aki szemüveges, tehát nyilván zseni; az agyturkász egy jó dagadt fekete nő; az „új legjobb barátnő” indiainak tűnik; ám amikor kiderül, hogy ki a főgonosz, az egészen szokatlan, legalábbis ha az utóbbi 5-6 év mozijait nézzük.

Pár dolog a sztoriból, ami igazán rejtélyes: Ha Lauren titokban akarja tartani, amit csinál, akkor miért ül pont a kávézó legközepén, az egyetlen olyan asztalnál, ami máshogy néz ki, mint a többi, a háta mögött a pulttal, ahová mindenki odamegy? Plusz ahol lakik, ott mindent kamerák lesnek, tehát még érthetetlenebb, hogy ennyire óvatlan. A kamerák viszont az egyetlen olyan helyen nincsenek ott, ahol lenniük kéne, az irányítóközpontban, a színfalak mögött. A valóságban egy ilyen helyre lehetetlenség csak úgy besétálni, az én munkahelyemen a szervert belépőkód mellett kulcsra zárt ajtó és egy mesterséges szem is őrzi… Elképesztő, hogy a hősnőben sose merül fel a menekülés lehetősége, vagyis megpróbálhatná rávenni Russellt az újabb költözésre, mégsem teszi. A pofa persze biztosan ellenállna, lévén az asszonyának az előző helyen ugyanúgy problémái voltak, de azért mégis meg lehetett volna próbálni. Te visszamennél oda minden nap, ahol nem érzed magad biztonságban? Engem a rossz minőségű számítógépes grafikával megcsinált ház mellett csak két dolog zavart: 1. A furcsa pasiról sejthető az ártalmatlansága. 2. Egyetlen pillanatra se hittem el Lauren őrültségét, mert az alapozás nem építi fel eléggé a mentális állapotát. Elvileg bipoláris zavara van, ám mivel igen sokáig elkendőzik azt, amiért ilyen lett és alapvetően túl normálisnak látszik, ezért senki se fog kételkedni az igazában.

Néhány mondat az alkotókról: A rendező a számomra teljesen ismeretlen filmeken dolgozó Rob W. King, az író meg Arne Olsen (Hátulgombolós hekus, Vörös skorpió) volt. A zeneszerző nevét nem találtam meg, pedig a muzsika tetszett. Vicellous Shannon benne van gyerekként a Kerge kacsák 2-ben, valószínűleg az egyik utcai görhokisként; ezen felül kiemelést érdemel az egészen rövid ideig látható Tim szerepében Scott Olynek, aki igazán nyugtalanító érzést kelt.

Érdekességek: Ez a film kanadai. A hotel, ahol a végén Lauren találkozik a „megbízóval” valódi és tényleg így néz ki, ez egy elhagyatott szállóhely, amit a stábtagok találtak. A sírkövön lévő TTIOT azt jeleneti „az igazság odaát van”. A költségekről meg a bevételről nincs adatom, viszont úgy tűnik, a Distorted senkinek se tetszett igazán…

Nekem viszont igen! A cselekmény a valóságban gyökerezik, ettől érdekes lesz; a hősnő kedvelhető, a helyzete átélhető; az ijesztések működnek, a rejtélyeket magadtól úgyse tudod majd feloldani; a hangulat meg a zene igazán nyomasztó és mindenki jól játszik. Az a néhány hibája megbocsátható, mert tényleg lekötött másfél órára.

Pontozás:

imdb: 5.3 (1 év alatt 0.7-et esett vissza.)

Szerintem: 5/5

A következő CR-mozi vasárnapra várható.

Christina Ricci-hét, második felvonás…

Az amerikai polgárháború a történelem egyik olyan eseménysora, amit Hollywood imád megörökíteni, engem viszont abszolút hidegen hagy (hasonlóak még: szeptember 11, Irak, Afganisztán, az 1945-ös partraszállás). Az egyetlen dolog, ami megmenti Észak és Dél csatározását, az a korszak, amiben játszódott, hiszen ennek révén összefonódik a westernnel (pl. A Jó, a Rossz és a Csúf) – igaz, ez a műfaj se izgat annyira. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a War Flowers-re azért esett a választásom, mert feltűnően alacsony imdbs pontszáma van; valamint hogy 2011-ben már sem CR, sem a második számú nagy név, Tom Berenger nem számított A-listás szupersztárnak; akkor el lehet képzelni, milyen ez a mozi. Vagyis dehogy lehet, mert ezt tényleg csak az érezheti át, aki végigszenvedte…

1863: Dúl a civil háború, és valahol Délen, egy mindentől elzárt tanyán a hétéves Melody (Gabrielle Popa) és az édesanyja, Sarabeth (CR) ketten próbálnak megélni, mialatt hazavárják a hadseregben szolgáló családfőt. A front feléjük tart, mégsem menekülnek el, még a szó szerint a kertjükben zajló ütközetek során is kitartanak. Az első ilyen összecsapás után egy sebesült északi katona keres menedéket a pincéjükben. Az elszigeteltség hosszú évei alatt magányossá lett anya és lánya megkegyelmez Louis-nak (Jason Gedrick), segítenek neki felépülni, közben ez a három ember egyre inkább megkedveli egymást - ám számos veszély leselkedik boldogságukra: A közelben portyázó partizán-vadászok, a féllábú bajkeverő Rufus (Kurt Yaegar) és az éhínség. Vajon hogyan alakul a sorsuk, barát lesz-e az ellenségből, béke a háborúból, stb.?

Ez a film sajnos több sebből vérzik, mint egy sortűz áldozata. Az első gond az, hogy gyakorlatilag egyetlen pasas csinálta az egészet, Serge Rodnunsky. Kicsit utánanéztem, már az sokat elmond róla, hogy se az imdbn, se a wikipedián nincsen róla kép, pedig több mint 40 alkotást rendezett! Szóval Rodnunsky úr itt író, direktor, vágó, producer és még vezető operatőr is volt; munkásságában a legmagasabb általam véletlenszerűen talált nemzetközi adatbázisos pontszám az 5.8, egyébként inkább 2 és 4 közötti értékeléseket kapott a közönségtől. A War Flowers 4.1, ami nála kiemelkedően magas, egyébként viszont azt jelzi, hogy valami igazán pocsékkal van dolgunk.

Az egyszemélyes stáb nyilvánvaló tehetségtelensége sok helyen megmutatkozik cikkem tárgyában, ilyen mondjuk a nyitány. Ennél a csatajelenetnél a nézőnek fogalma sincs, hogy hova csöppent, mert hirtelen ott vagyunk a harc közepén, ahol állandóan ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek, lőnek egymásra, de csak úgy megy az egész; akit szemből találnak el, az előre esik; akit ágyú trafál telibe, az felrepül a levegőbe, de nem szakad szét; az ostromfegyver maximum két embert terít le egy lövéssel; a bakák nyugis tempóban sétálgatnak; lehetetlenség megállapítani, melyik oldalon hányan vannak; egy pali az előtérben csak úgy eldől; ugyanazt a barikádot háromszor másszák át; Louis pedig nyilvánvalóan nem akkor volt ott, mint amikor a csatát felvették. A legbutább az egészben, hogy utána megismerjük Ricci karakterét, a kislányát és látjuk a családi képen, hogy a ház ura katona; a kezdéskor fehér lovon ülő fickóról meg mindent megtudunk, amit kell a tábornokkal (Berenger) való találkozásakor, tehát igazából az első szcéna semmit se tesz hozzá a történethez, ellenben hosszú, amatőr és unalmas (ez amúgy igaz az egész A háború virágaira is). Serge bácsinak valószínűleg amerikai létére fogalma sincs arról, hogyan működnek a tűzfegyverek, mert a leggyagyább Z-listás akciófilmeket idézi az a kétszer ismétlődő rész, amikor a jófiút a „rosszak” másfél méterről képtelenek eltalálni a puskáikkal; annak ellenére, hogy mindkétszer körbeveszik, túlerőben vannak és nyílt színeken járunk. E mellé jár még néhány igazán olcsó számítógépes „trükk”, amik kilógnak, mint beépíthető sütő az Audi csomagtartójából; az elvileg este játszódó képsorokon is teljes világosság van; és a felbukó/elrepülő honvédek gyakran teljesen ugyanazok, mivel minden ilyen kaszkadőrködést legalább kétszer láthatunk.

Amiket eddig felsoroltam, azokkal semmi bajom nincs, mert rá lehet fogni, hogy az alacsony költségvetésből erednek és önmagukban megbocsáthatóak lennének. Azonban a rendkívül ostoba szövegkönyv, az érdektelen karakterek, az unalmas történet és a négy főszereplőből kettő (Popa és Gedrick) rossz teljesítménye aláássa a megmaradt pici pozitívumokat is… Nézzünk példát mindegyikre, kezdjük a hülye dumákkal! Sarabeth így kezdi a bemutatkozását: „Nem vagyok orvos…”, mikor elhallgat, Louis első kérdése: „Maga orvos?” Rendben, a pasi seblázban szenved, elnézhető. „Sikerült kivennem néhányat”, mármint repedt bordaszilánkot. Oké, de mivel? Mert ebből semmit se láthatunk, ráadásul a világ végén vannak, elzárva mindentől. „Segítenem kell a mamámnak” – jelenti ki a kis fekete lány, de közvetlenül utána, sőt, a későbbiekben is csak a nagyapját mutatják. Az említett öreg valamiért mindent tud arról, mi zajlik 50 km-es körzetben, holott mind a két felbukkanásakor annyi van, hogy ott ül a háza előtt; és Ricci alakja valamiért kertelés nélkül rábízza a legféltettebb titkát. „Egy fogollyal több” – jelenti a tiszt, mikor Louis fogságba esik, csak éppen alig egy perce lőttek le egy másikat, szóval tulajdonképpen a foglyok száma ugyanannyi… A legrosszabb viszont a párbeszéd, amit Sarabeth és az általa ápolt folytat a fenti szobában, mikor a pofát először láthatjuk a pincén kívül; ez a klisékből összerakott, életszerűtlen („Megölelhetem?”) pofarázás Ricci teljesen értelmetlen, hangzatos befejező mondataival erős fejvakargatásra késztetett. Értem, miért létezik ez a jelenet, csak se romantika, se megalapozottság nincs benne, lévén ami kettejük közt történik, az inkább a beszédből derül ki, mint a látványból.

Érdektelen karakterek: A kislányt alakító Gabrielle Popa tehetségtelen, a figurája egyébként cuki, külön tetszik, ahogy élő személyként tekint a macijára meg a porcelánfejű babájára, de ugyanazt az egy arckifejezést használja végig, nem jelenít meg érzelmeket, tehát rossz. Ricci belead mindent, végülis rá épül az egész mozi, de Sarabeth-ben aligha találunk bármit, amiért szeretni lehetne, teljesen átlagos, szinte sohasem mosolyog, lehetetlenség érte izgulni. Louis-nál az előbbi két probléma egyesül, mert ténylegesen klisé a karaktere (a hős katona, aki a parancs ellenére folytatja a háborút az eszméiért, aztán beleszeret egy civil nőbe), plusz Jason Gedrick játéka mellékszereplőként talán elmenne, de első számú férfiként ez kevés. A csak rövid ideig fel-felbukkanó Tom Berenger, az abszolút negatív figurát játszó Kurt Yaeger és a visszataszító Timet kiemelkedően életre keltő Scott Michael Campbell mind lejátsszák őt; ami azért vicces, mert az említett háromból kettőt utálnom kellett volna. A sztori az előbb leírtak miatt válik unalmassá, mivel se az anyukához, se a kislányhoz, se a hőshöz nem tudunk kötődni; a rosszfiúk érdekesebbek, mint a jók és annyi logikátlan baromság van…

Most ezek jönnek, tehát SZPOJLÖR TÁJM, ahogy a művelt angol mondja

Teljesen logikus, hogy az USA-ban elítélik a délieket, itt azonban Sarabeth ura velük van, tehát ők maguk is Délen tartózkodnak, ennek ellenére a kis fekete lány és a nagypapája nem tűnnek rabszolgának vagy kizsákmányoltnak; sőt, a női főhős gyakorlatilag a legutolsó pillanatig gyűlöli a jenkiket, akik a négerek felszabadításáért dolgoztak… Ebből a szemszögből nézve tök fura, hogy az idős asszony, akihez a két gyerek elmegy az elején, miért olyan barátságos a feketéhez, ám közben mégsem küld vele kaját a szüleinek. Ha már kaja, az ételt mindig ugyanolyan, kis, fehér vászonzacskók jelenítik meg.

Az ostrom után sok halott marad hátra, valamiért azonban a postásfiún kívül ez senkit se érdekel. Ránézésre az északiak elviszik a sajátjaikat, a déliek azonban nem; a cselekmény szerint a 10-12 éves, jóllakott óvodásra emlékeztető kissrác elmegy a városba lóért és kocsiért, majd egyedül jön vissza és egyetlen halottat visz el. Már az csoda, hogy a felnőttek csak úgy odaadják neki a lovat meg a szekeret, ami nagy vagyonnak számít, e mellé még a gyerek képes egyedül feltenni azt a jól megtermett halottat; az összes többi meg vagy csak úgy eltűnik, vagy szintén „Postás Pisti” megfeszített munkájának eredményeként „távozik” a csatatérről. Bennem felmerült, hogy hova viszi őket, ezen még lehetne agyalni…

Logikátlan a pincelejárón lévő ablak; az, hogy az elvileg egy hete ugyanott fekvő, nyilvánvalóan koszos, büdös, elhanyagolt külsejű pasas elnyerje a kislány szimpátiáját, aki még mellette is alszik; értelmetlen Rufus kiabálása, amikor látja, hogy Sarabeth és Melody elhagyják az otthonukat, tehát tuti, hogy üres a ház, hiszen ezért megy be! A három katona, akik erőszakoskodnak a főszereplőnővel, teljesen ugyanaz, mint akik hetekkel később, ugyanolyan külsővel, megtámadják a menekülő férfi főhőst. Háromszor láthatunk teleportálást: Louis, aki alig bír megállni a lábán, egyetlen pillanat alatt ott terem a felső emeletről a ház mellett, Rufus mögött, tökéletes csöndben; aztán mikor már ismét fent van, onnan nézi lent Sarabeth-t, aki egyszer csak megszólal mögötte, tehát ugyanazt az utat tette meg fénysebességgel, csupán visszafelé; végül a befejezéskor Gedrick elvileg fogságban lévő karaktere csak úgy felbukkan, pontosan ott, ahol a két nő várja. Hasonlóan megmagyarázhatatlan, misztikus jelenség a „papa hazajön, ha hiszel benne”-szekvencia, amire nincs magyarázatom… Meg kell említeni, hogy szinkronosan néztem ezt a szemetet, mert a külföldi torrent-oldalról az életben nem jött volna le; a magyar nyelvű változat pedig a War Flowers színvonalához méltó. Bent vannak a házban, Melody angolul nyilván azt mondja, home, ami otthont jelent, de ahol vannak, az az otthona, viszont erre van egy szép hazai kifejezés: itthon. Ehelyett a mondat így hangzik: „karácsonykor volt otthon”, amit a gyerek otthon mond. Rufus első megjelenésekor Sarabeth puskával fenyegeti, kint a kertben, de valamiért azt mondja neki, hogy „kifelé a házamból”, holott kint vannak… A harmadik ilyen az idős néni, aki az elején a kaját küldi, elvileg Ms. Caroline-nak hívják, de amikor a fekete nagypapától érdeklődik a hősnő a hogyléte felől, akkor valamiért Ms. Lyndsey-nek nevezi.

Szpojlerek vége

Vak tyúk is talál szemet, ennek jegyében Serge Rodnunsky-nak összejött pár tényleg remek húzás. Amikor Tim vezetésével a három déli katona bemegy a főszereplő házába, az egy minden tekintetben kitűnő jelenet. Scott Michael Campbell elsőrangúan alakít, Ricci is kitesz magáért, a feszültség tapintható és az egész képsor királyul illusztrálja a háborút a civilek szemszögéből. Az egész pikantériáját tovább növeli, hogy a fegyveresek meg az asszony elvileg ugyanazon az oldalon állnak… Sarabeth rémálmában és az első csóknál Christina Ricci gyönyörű, pedig csak kibontották a haját. Végül pedig az utolsó negyed óra tartogat egy igen furmányos és teljesen váratlan, mellbevágó fordulatot, amit bármelyik sztárrendező megirigyelhetne. Sajnálom, hogy a fennmaradó 90%-nyi játékidőben nyoma sincs ezeknek a kiemelkedő pillanatoknak…

Érdekességek: Se az elején, se a végén nincs stúdiólogó. 10 producer volt, a zenét egy Evan Evans nevű koma szerezte. Kurt Yaeger tényleg féllábú, balesetben veszítette el hiányzó végtagját. A háború virágai megközelítőleg 5 millió dollárból született, annyit találtam róla, hogy a The Dove Foundation nevű szervezet Családi Nézésre Megfelelő-szalagjával látta el, ez a társaság olyan mozikat tüntet ki, amiket kicsik és nagyok számára is jónak talál, kritikáikat és értékeléseiket pedig keresztény értékek alapján készítik.

Minden pozitívum ide vagy oda, a War Flowers egy borzasztóan hosszúnak tűnő, nagyon unalmas, logikai lyukakkal teletűzdelt, érdektelen kliséhalmaz, amit a jellegtelen karakterek, a rossz alakítások, a gyagya szövegek meg a pocsék effektek tesznek igazi trágyahalommá. Nem ajánlom.

Pontozás:

imdb: 4.4 (1 év alatt 0.3-at növekedett.)

Szerintem: 2/5 (+1 pont jár azokért a jó dolgokért, amiket leírtam, meg Serge bácsi érezhető erőfeszítéséért.)

A következő CR-mozi elemzése péntekre várható.

Ahogy a bevezetőben írtam, a Filmrajongó 12. születésnapját régi mozgóképes múzsám, a most 40 éves Christina Ricci mozijaival ünneplem. Még januárban összeállítottam egy listát öt címmel, amiket igyekszem beszerezni és megtekinteni, hogy aztán ezeken a hasábokon értekezhessek róluk. Az első a Gold Diggers: The Legend of Bear Mountain lett volna, ez azonban sehol sincs fent, így maradt a második lehetőség. Erről az alkotásról sosem hallottam, talán mert amikor kijött, még csak 8 voltam, viszont tegnap éjjel megnéztem és nagyon tetszett!

Négy barátnő története ez, akik ugyanabban az álmos kisvárosban nőnek fel. 1991-ben, hosszú idő után újra találkoznak, mert egyiküknek szüksége van a másik háromra; eközben pedig felidézik életük meghatározó 1970-es nyarát …

A fiús Roberta (C.R. – felnőtt változata Rosie O’Donnell), a fura Samantha (Gaby Hoffmann – Demi Moore), az ízig-vérig nőies Teeny (Thora Birch – Melanie Griffith) és a rendes, tisztességes életre törekvő, de nem túl okos Chrissy (Ashleigh Aston Moore - Rita Wilson) szeánszot tartanak a helyi temetőben, ahol, úgy hiszik, felébresztik álmából a 25 éve halott Kedves Johnny-t, aki hozzájuk hasonló korú volt, mikor meghalt. A rémes (de a nézők számára vicces) esemény felkelti a kíváncsiságukat: Vajon ki lehetett ez a Johnny és mi történt vele? A majdnem három évtizedes titok felderítése komoly kutatómunkát kíván, közben pedig zajlik a nyár, tehát néha szembe kell szállni a rivális fiú-kvartettel, össze kell szedni a pénzt nagy álmukra, egy csinos faházra, és bizony sokszor csak egymásra számíthatnak, ha diszfunkcionális családjaikban baj történik. Mialatt egyre közelebb jutnak a nagy rejtélyhez, jobban megismerik a világot, egymást, és észrevétlenül elindulnak a felnőtté válás útján…

Az utolsó mondatban van a lényeg: Ez az angolban coming-of-age-nek nevezett műfaj arról szól, hogyan ér véget a gondtalan gyerekkor, de a középpontban álló, sokszor igen komoly téma (halál, válás, stb.) mellett a felhőtlen jókedvnek meg egy pici romantikának is jut hely. Nagyon röviden: A Now and Then az Állj mellém! lány-verziója - a főszereplő srácok már éppen elég nagyok ahhoz, hogy megértsék az elmúlást, de az elfogadásához meg a feldolgozásához szükségük van egymásra, plusz egy meghatározó, nagy kalandra. A sztori itt arról szól, hogy ez a négy lány szövetséget köt, amit az évek meg a köztük lévő mindenfajta távolság sem szakíthat szét, és míg összefogásuk alapja szomorú, az új találkozást örömteli eseményre alapozzák, hiszen egyikük szülni készül. A felnőtt verziók adják a keretet, a cselekmény 85%-a mégis a gyerekkori önmagukkal történik.

Fiúként az ember nem tudhatja, mi foglalkoztatja a lányokat, csak sejtéseink vannak, ám itt az alkotók szinte mind a gyengébbik nem képviselői, ezért kiderül, hogy milyen szórakozási formákkal múlatták az időt a csajok akkor, mikor még se internet, se féjszbúk nem volt. Bár az imdb szerint számtalan időbeli tévedés van benne (pl. olyan zenéket hallgatnak, amik akkor még nem léteztek; olyan tárgyak veszik körül őket, amiknek lehetetlenség ott lenniük, stb.), a Tegnap és ma élénk színeivel, fülbemászó örökzöld slágereivel és a kitűnően játszó gyerekszínészekkel megidézi az idilli múltat. Ez már önmagában elegendő az imádni-valósághoz, de még ehhez jön hozzá, hogy csupa olyan konfliktus van, amikhez könnyen tudunk kötődni (az ellenkező nem iránti se veled-se nélküled viszony, csalódás a tökéletesnek hitt szülőkben), valamint mindegyik főszereplő élő, lélegző, valóságos figura.

Egyéniségek, egy-egy tipikus nő: Teeny a gazdag cicababa; Samantha a sikeres, emancipált, de szomorú nő; Roberta a fiús, jó fej, magának való csaj; és Chrissy a klisé kertvárosi anyuka – egyikük elvált, a másik képtelen hosszabb távú kapcsolatokra, a harmadik fél az elkötelezettségtől, míg a negyedik házas. Bár a lányok közül fizikailag csupán Hoffmann emlékeztet felnőtt önmagára, mégis elhisszük, hogy azzá válnak, akikké; sőt, tudni akarjuk, miként történik mindez. A készítési dátum miatt megjelennek az elvárható kötelező szereplők: az ijesztő öregember, aki titkot őriz a múltból (Walter Sparrow); a bolondos nagymama (Cloris Leachman); „anyu új pasija” (Hank Azaria); a kistesó, aki még semmit se ért (Rumer Willis) és az első szerelem (Devon Sawa). A jó alakításokat a kitűnően megírt szövegkönyv (enyhe káromkodásokkal teletűzdelt, mindennapi beszéd), a vaskos poénok sora (pl. a kertészkedésről:D) és az elmúlt kor cuki bemutatása (mondjuk a kommunikációs csatorna, amin a lányok éjjel elérik egymást) támogatja, ezek együtt kellemes, pozitív atmoszférát teremtenek, amibe igazán remekül esik belesüppedni. Átérezhető a négyesfogat minden fájdalma, érthető érdeklődésük vagy viszolygásuk egyes dolgok irányába; ám a felszín alatt azért megbújik a kritika arról, hogy amit a felnőttek mondanak, az nem mindig igaz; és a látszat nagyon sokszor csal, bármiről is van szó.

Az idő múlását mutatja, hogy a jelenben (now) zajló eseménysor fakóbb, realistább színvilágban játszódik, Demi Moore hangja narrátorként pedig végig emlékeztet arra, hogy amit látunk, az a múlt (then). A szellemidézéssel járó kis misztikum, ami végülis nem igazi, de mintha az lenne, eszünkbe juttatja a gyerekkor varázsát, és az egész film emléket állít egy elveszett, egyszerűbb, embert próbálóbb, de talán mégis boldogabb világnak. Bár az olyan dolgok, mint a magnókazetta, a walkman vagy a VHS hiányoznak, az út a könyvtárba, egyáltalán az, hogy el kell menniük oda, ha tudni akarják a válaszokat, mára korrajzként értelmezhető. Olyasmiket is láthatunk, ami egy mai amerikai filmben elképzelhetetlen: a tizenéves lányokat közelről mutatják, amint cigarettát szívnak; a fiúk meztelenül rohannak és a limuzinsofőrt kivéve minden egyes szöveggel rendelkező karakter fehér. Rosie O’Donnell a valóságban leszbikus, a készítők az utolsó pillanatban mégis megváltoztatták a szöveget, ezért a karaktere végül mégsem lett az, tehát igazából semmiféle kisebbségi reprezentáció nincsen.

„Az a normális, ha a dolgok szarok.”

Nehéz elmenni amellett, hogy Ricci figurája mennyire Wednesday Addams-et idézi: Bár a szeánsz nem az ő ötlete, mégis támogatja, részt vesz benne; egyszer megnézhetjük, ahogy megjátssza a saját halálát, a narráció szerint pedig ez gyakori nála; plusz a csókos rész meg a bunyó is a galád lányra emlékeztetett. Szerintem ez teljesen szándékos volt. Ezen felül két olyan dolog is akad, amik a fiktív és a valós Christina közös vonásai: Ha a dohányzós résznél megnézzük, miként veszik el a cigit a veterántól, látható, hogy Riccinél az egész természetesnek tűnik – valószínűleg már itt bagózott, azt nem tudom, hogy a terhessége alatt letette-e, de remélem. Ráadásul Robertát a történet elején zavarja, hogy nőnek a mellei – az őt alakító színésznő 2000 környékén kés alá feküdt, hogy kisebbé tegyék a dudáit. A ’70-es nyári emléksor nagyrészt rá koncentrál, és az ő nevét írták ki elsőként mindkét stáblistában, de az abszolút főhősnek tekinthető Gaby Hoffman legalább ugyanannyira jó (vagy még jobb). A híres felnőtteket meg valószínűleg arra használták, hogy becsalogassák a nézőket a mozikba.

„- Ha nem leszel szerelmes, nem tudnak bántani.

 - De az tuti, hogy nagyon rossz lesz egyedül.”

Két apróság van, ami esetleg negatívumnak tekinthető: A műfaj, a korszak és a cselekmény miatt az eseménysorban kitalálhatóak a fordulatok (pl. az öregember jelentősége); a Felelsz vagy mersz?-játéknál pedig mindenki mindig csak felel. Ezeket ellensúlyozandó itt van két pozitívum: A lányok mindegyikének van valamilyen személyes, családi konfliktusa (Roberta anyja meghalt, Sam apja elhagyta a családot, Teeny szerint a szülei seggfejek, Chrissy-t az anyja burokban nevelte fel, semmit se tud); és a softball-meccsnél érdemes figyelni, ki ül oda a vörös hajú lány mellé, ez remek poén:D Figyelmet érdemel a játékidő is, közel két órás (1 óra 43 perc), de ez egyáltalán nem tűnik fel, mert végig értelmes, érdekes történet zajlik a szemünk előtt.

„Ahogy idősebbek leszünk, egyre nehezebb hinnünk. Nem mintha nem akarnánk, csak annyi minden történik és már nem tudunk.”

A szereplőkről/készítőkről: Christina Ricci együtt játszott Gaby Hoffmannal a 200 szál cigiben; Ashleigh Aston Moore-ral meg a Gold Diggers: The Secret of Bear Mountainben dolgoztak együtt. Kis mellékalakként feltűnik Janeane Garofalo (aki Hank Azariával együtt a Mystery Men tagja) és Brendan Fraser. A Roberta „szerelmét” alakító Devon Sawa a Casperben a szellemfiú hús-vér változata. Demi Moore a pénzével is támogatta a produkciót. A rendező a főleg tévésorozatokat dirigáló Lesli Linka Glatter (pl. Dr. House, Vészhelyzet – ezzel talán összefügg, hogy O’Donnell alakja orvos), az író-producer I. Marlene King meg a Töketlenek írója:D Glatter és King együtt csinálták a Hazug csajok társasága című izét.

Érdekességek: Christina Ricci és Gaby Hoffmann a valóságban is barátok. Mikor Chrissy megüti Robertát, akkor az első felvételnél Ricci elfelejtett elhajolni és vörös hajú kolléganője tényleg behúzott neki egyet:D Emiatt a forgatást pár napig szüneteltetni kellett, mert Christina arca sebes lett. Ashleigh Aston Moore-nak több mint 9 kilót kellett fölszednie a szerephez, ami állítólag könnyen ment neki. Ez a közel sem világhírű színésznő 2007-ben, mindössze 26 évesen halt meg drogtúladagolásban… A tarot-kártyás rész sehova se vezet, nincs ugyanis magyarázat, hogy a „boszorkány” mit olvasott ki belőle – érthetetlen, minek tartották meg. Bemutatásakor a kritikusok utálták a Now and Thent, de a közönség szerette, 12 millió dolláros költségvetése mellett akkor 37 és félmilliót hozott vissza. Mára már kultfilm státuszba került.

Ez teljesen érthető: Kedves, vicces, szívhez szóló, és közben szórakoztató formában beszél súlyos kérdésekről, amik mindenkit érintenek. A dráma mégsem megy a komédia rovására, a kettős múltidéző jellege miatt pedig igazi kincs! Garantálom, hogy aki megnézi, az pozitív élményként fogja elkönyvelni!

Pontozás:

imdb: 6.8

Szerintem: 6/5

Hírek:

- Állítólag lesz egy sorozat Aldous Huxley Szép új világából, amiben láthatjuk Demi Moore-t.

- Janeane Garofalo egyik közelgő mozijának igen érdekesnek hangzó története van: A The God Committee „egy szervátültetéssel foglalkozó bizottságról szól, akiknek egy órájuk van eldönteni, ki kapjon meg egy hirtelen elérhetővé vált szívet. Hat évvel később szembe kell nézniük sorsdöntő elhatározásuk következményeivel.” Ez még jó is lehet!

Várható írások: Újabb Christina Ricci-film!

Közhely, de tényleg nagyon gyorsan megy az idő. Tisztán emlékszem, ahogy 2008-ban alig fél méterrel távolabb ültem az azóta már nem működő PC-m előtt és megnyitottam ezt a blogot, hogy filmekről értekezzem rajta. Az egészet Terry Gilliam Brazilja váltotta ki belőlem, úgy éreztem, ezt a mozit mindenkinek meg kellene néznie, és talán ha ajánlom, akkor többekhez eljuttathatom a hírét. Aztán végülis mégsem ez lett az első bejegyzés, hanem a Jégi dicsőségünk…

Rengeteg dolog megváltozott azóta. Az internet sokkal több adatot és főleg végtelen mennyiségű képet tartalmaz, így jóval kevesebb kutatással utána lehet járni szinte bárminek. A világhálóra pár másodperc alatt felcsatlakozhatunk, és a régi nagy, nehéz asztali számítógépek helyett már a zsebünkben tartjuk az okostelefonjainkat (én 2010 óta laptopról dolgozom). A szórakoztatóipar is megváltozott, főleg a Hollywoodból ömlő film-áradat, és az se mellékes, hogy én mennyit változtam 2008 óta. Ha blog helyett gyereket csináltam volna, már felsős lenne az iskolában… Azért így se vagyok elkeseredve, hiszen annak ellenére, hogy sosem hirdettem sehol az írásaimat, van olyan cikkem amit több mint 10 ezren olvastatok, ez pedig óriási érzés számomra. Fontos még, hogy a húgom és szerzőtársam, Mozsárágyú írásai szintén kedvesek számotokra, ráadásul ő sok olyan értékes magyar alkotást megnéz, amikről érdemes értekezni (még mindig lógok nektek két cikkel tőle…). Valamint megjelent egy regényem nyomtatásban!

De akkor térjünk rá az idei ünnep másik főszereplőjére, ez Christina Ricci, amerikai színésznő. Biztosan mind ismeritek, hiszen ki ne látta volna az 1991-es Addams Family-t vagy Tim Burton legendás Az Álmosvölgy Legendáját? Nos, ő volt az első filmes múzsám, rajongásom tárgya, és anno számos alkotást láttam, amiben szerepelt – még olyan mozikat is képes voltam megnézni, amikben csupán pár másodperces szerepe van (lásd: Korán keltem aznap, mikor meghaltam). A Filmrajongó 2008-as indulása egy nap híján egybeesett Christina huszonnyolcadik születésnapjával, és bár az oldal évei most nem kerekednek, az övéi igen: Február 12-én tölti be a negyvenet. Ezért úgy döntöttem, a szülinapi hetet olyan CR-mozikkal ünneplem meg, amiket korábban még sosem láttam, ám mielőtt beindulna a dömping, nézzük meg a transfesser.blog.hu tavalyi évét számokban!

Az oldal követőinek száma: 49 – Ennyien mégsem olvassák a cikkeinket, mert bármit írok, 10-nél több katt egy hónap alatt se jön rá…

Az elmúlt egy hétben átlagosan 280, az utóbbi hónapban 250-en kattintottak naponta ránk.

Valaha volt legerősebb nap: 7199 lapletöltéssel 2015.04.19. (Az elvarázsolt dollárnak hála)

A blog indulása óta: 891 316 lapletöltés (A lakóhelyünk teljes népességének majdnem kilencszerese!)

A három legolvasottabb cikkünk: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről – 11 701, Kontroll - filozófiai elemzés – 10 969, Az elvarázsolt dollár – 7994 (Mozsárágyú cikkei nincsenek benne az első tízben, az utolsó helyezett 3191-gyel A Galaxis Őrzői.)

A látogatóink több mint 60%-a Google-ről érkezik, ami azért vicces, mert az Indexhez tartozunk, de úgy látszik, azt a közönséget nem érdekli a témánk.

Tavaly összesen 30 cikk született – Ez nem semmi, tekintve, hogy majdnem minden nap 8:30-19:30-ig dolgozom, emellett novellákat, regényeket írok és hát élem az életem… Mozsárágyú mostanában ritkán cikkezik, de sokkal több filmet néz, mint én.

2019 legolvasottabb cikke a Legenda a vonaton, amit kolléganőm írt, második A nagy fejedelem tőlem, harmadik a Katonazene, ismét Mozsárágyútól. Mind a három hazai alkotásról szól.

Szerintem ezek voltak a legjobbak, amiket tavaly láttam: A nagy fejedelem, Soul Music (igaz, ez egy minisorozat), A halál fekete angyala (rövidfilm), Aguirre, Teen Titans Go! vs. Teen Titans (animációs)

Az év legpocsékabbjai: A kalózok háborúja; Pretenders; Esze semmi, fogd meg jól! (És ezek mind 3/5-öt kaptak, szóval soha rosszabb évet!)

A legtöbb komment a már említett magyar alkotásokhoz jött, egyébként örülnék neki, ha több beszólás születne, ha beszélgethetnék veletek…

Tervek a 2020-as évre: A bevezetésben leírt projekt mellett folytatom Juno Temple filmográfiájának megtekintését. Ami az egyéb mozgóképes felhozatalból talán valamennyire érdekel, az a közeledő Az új mutánsok, ezt lehet, hogy megnézem moziban, de emellett semmi nincs a radaromon. Ebben az évben szeretnék egy új könyvet kiadni, ezen dolgozom, közben írok mást is. Sajnos nagyon kevés a szabadidőm, és ezt a jó fizetés sem pótolja…

Végül néhány szót arról, mi történt a másik ünnepelttel, Christina Riccivel, az elmúlt években:

1. 2009 óta színpadon is játszik, eddig két darabban szerepelt.
2. 2012-ben, a sajnos egy évad után véget ért Pan Am-sorozat forgatásán ismerkedett meg a kamerakezelő James Heerdegennel (a fenti képen vele látható), akivel 2013-ban összeházasodtak. 2014-ben született meg a fiuk, Freddie. (Kíváncsi vagyok, hogy vajon ez a tényleges neve-e, vagy esetleg Frederick/Alfred?)
3. Mostanra 8 különböző tetoválása van.
4. Ő a szóvivője a Rape, Abuse & Incest National Networknek (RAINN – magyarul Megerőszakoltak, Családon Belüli Erőszaknak és Családon Belüli Szexuális Bántalmazásnak Áldozatul Esettek Nemzetközi Hálózata). Amennyire tudom, vele sose történt ilyesmi, de több olyan lányt játszott el, akikkel igen, talán ezért…

Szóval akkor indul a CR-hét, ami jövő keddig fog tartani!

Lassan átnevezhetem az oldalt Sorozatrajongóvá, ugyanis ahogy a Gipsz esetében, megint belefutottam egy olyan tévéfilmbe, amit egy miniszéria epizódjaiból vágtak össze…

Terence Hillt senkinek se kell bemutatni Magyarországon, bár nem hazánk fia, olyan, mintha mégis az lenne; őt és örök társát, Bud Spencert a sajátjainkként szeretjük. Míg utóbbi eredetileg vízilabdázóként indult, aztán később megpróbálkozott mindenféle dologgal a színészet mellett; addig előbbi sosem tért le a mozik meg a szériák útjáról. Cikkem tárgya Itália felé irányult, a Doc West egy minisorozatként indult (nem tudom, hány részes, mert ennek létezéséről nincs adat angolul), aztán összeollóztak belőle két filmet. Ez az első.

A neve lehetne Szentlélek vagy Senki, ez a Mr. West (T.H.) olyan, akár a ’60-as, ’70-es évek Terence Hill figuráinak nyugdíjas verziója. Lassabb lett, hirtelen mozdulatokat már ne várjunk tőle, de a kártyával, a pisztollyal és az öklével ugyanolyan mesterien bánik. A kiinduló konfliktus az, hogy beteszi a pénzét egy bankba, amit azon nyomban kirabolnak, üldözőbe veszi a banditákat, majd miután segít egy kisfiúnak, akit mérgeskígyó fenyeget, leül kártyázni, utána pár óra múlva egy poros cellában találja magát. A település nevel Holysand (Szenthomok, akár itt is lehetne), a sheriff (Paul Sorvino) pedig úgy gondolja, ez a különös idegen vagy nagy bajt vagy nagy változást hozhat magával. Elterjed, hogy West orvos, ami jól jönne a városkának; közben az egyik helyi gazemberre egyre jobban kezd illeni a bankrabló portréja; és két család közt kitör a háború a termőföldért – címszereplőnknek lesz mit helyre tennie. De vajon marad, vagy inkább továbbáll, mondván ez nem az ő problémája?

Eme film inkább illett volna a Story4-re, mint az RTL Klubra, mert ez egy elég hosszú, szép, idillikus, megmosolyogtató poénokkal teleszórt, nyugis komédia-„dráma”, afféle látszólag Aranyeső Yuccában Terence Hillel, nyugdíjas tempóban. Ettől még nem lesz rossz, de a beleerőltetett számos reklám miatt úgy elnyúlik mint egy manapság a mozikba küldött „szuperfilm” (magyarul 3 órás). Bár réginek semmiképp se nevezhető, mégis a VHS-korszakot idézi azzal, hogy nincs egyértelmű címe. A port, az imdb és a wikipedia szerint Doc West, a nyitánynál Doc West’s Conscience (West doki lelkiismerete) van kiírva, a narrátor pedig azt mondja be: Doc West, az aduász. A hős keresztneve elvileg Minnesota (a vezetékneve azt jelenti: nyugat), ez korántsem támasztja alá azt, hogy elmondása szerint „a tengerentúlon született”. Tehát vagy álnevet használ vagy hazudik… Egyébként sosem mutatkozik be így, szóval csak Doc (vagyis Doki) marad, ezúttal viszont tényleg egy orvosról van szó, nem úgy mint az Occhio alla penna „Buddy”-jának esetében.

A fő gond itt a számos mellékszál, amely elindul, de ezek közül egyik se fejeződik be. Egy sorozat esetében erre bőven volna idő, ezúttal azonban nincs, így sose tudjuk meg, mi lesz Millie és a mostohaanyja konfliktusából, hogy a „gonosz” Mitchell miért javul meg olyan gyorsan, vagy hová fajul a Baker-fivérek ellentéte. A középpontban lévő szál Doc múltja, ami szorosan összefügg azzal a pénzzel, amit a bankból lopnak el, meg amit a letartóztatásakor elvesz tőle az igazi rosszfiú. Ebből aztán egy nyomozás alakul ki, ám végül mégsem derül fény a bandita sorsára… A játékidő nagy részét Hill és Sorvino karaktereinek interakciója teszi ki, emellé jön még a Millie-Burt-szerelmi szálacska és a Baker kontra Mitchell „háború”. Itt kihagytak egy ziccert, ugyanis az első pillanattól nyilvánvaló, hogy a villogó fogsorú, sármos Burt és a hasonlóan attraktív Millie összejönnek majd, de ezt fel lehetett volna használni a két család kibékítésére. Ehelyett „bokszmeccsel” döntenek a föld sorsáról, ami végülis jópofa, csak én másra számítottam. A humor meg a szép képek kellemes, langyos atmoszférát teremtenek, amiben jól esik lubickolni szombat este, csak sajnos szinte semmi sem jut feljebb a közepes szintnél. A vicceken nem lehet olyan kirobbanóan hahotázni, mint mondjuk Az ördög jobb és bal keze esetében; az izgalom-faktor se túl magas; és ezen az összképen ront a néhol hirtelennek érződő vágás meg a pár gagyi számítógépes trükk (a kígyó vérző farka, a „lángoló” áru).

Érdekes, hogy mennyi kiemelt női szereplő van: a már sokat emlegetett Millie (Maria P. Petruolo) mellett a Doc „szerelmét” és támogatóját játszó Mrs. Stark (Clare Carey) meg a fogadóslány Gloria (Mercedes Leggett), plusz a csak emlékképekben felbukkanó, de kétségkívül nagyon szép Estrella (Darrian Chavez). West egy ponton azt mondja: „Csak a nők tudják kijavítani a férfiak hibáit.”, ez tovább fokozza az oldalbordáink iránti tiszteletet. Viszont ez itt sokkal kevésbé offenzív, mint egy amerikai produkció esetében – az már más kérdés, hogy vajon tényleg lehetett-e azon az igazi Vadnyugaton egy szép, fiatal mexikói lány fogadós? Hill – aki egyben rendezője is az alkotásnak – öregségére felszólalt a régi mozijaiban látható sokszor mértéktelen alkoholfogyasztás ellen: Doc csak teát iszik, a sheriff szintén, a „kocsmában” is van a forró nedűből, ugyanezt fogyasztják a Mitchell-házban asszonyai. Ez történelmileg hihető, hiszen már az amerikai kolóniák megalakulásakor ittak teát a britek, és elvitték magukkal az Újvilágba. Plusz információ, hogy a kiírt cím utalása a lelkiismeretre összefüggésben van az alkohollal – West doktor tehát azt üzeni: ne whiskey-t, hanem teát kérj!

A technikai dolgokról annyit, hogy a zene jó, csak túl sokszor ismétlődik (szerzője Guido [és a stáblistából kihagyott Maurizio] De Angelis); a lövés hangjait mintha egyenesen régi westernekből emelték volna át; a tökéletes fogsorok meg a túl szép képek pedig egy idealizált világot mutatnak be, ahol a ’70-es évek cowboyai csak negatív szereplők lehetnek. Viszont Terence bácsi alakja a szokásos, tőle elvárható kalandor, aki tulajdonképpen tökéletes: kitűnő gyógyító, mesterlövész, a póker királya és rendkívül eszes. Szentlélekkel ellentétben viszont nem akar meggazdagodni, sőt, annyira még a segítő szándék sincs meg benne, inkább egyfajta megszelídült oroszlán, aki nyugisan szundikál a bárányok között, ám ha jönnek a farkasok, odacsap egyet. Ennek kitűnő példája a Baker-Mitchell-párbaj, ahol tudod, mi fog történni - az is lesz. Érdekes adalék, hogy Millie apjának új feleségének képében kapunk egy negatív női szereplőt, hiszen elvileg ő felelős a „háború” kirobbanásáért, csakhogy a mellékszála sehová sem vezet – eltűnik, mint a Druidákban a rómaiakat kiszolgáló áruló; vagy mint a kereskedelmi csatornák átkaként a befejezésről levágott legutolsó kép…

Pár pici szpojler, avagy marhaságok

Vicces, hogy mikor Doc rálő a kígyóra, utána egy másodperccel később lovastul odateleportál a kisfiú mellé. A Silver névre hallgató kölyök olyan, akár a Piedone- vagy az Ötvös Csöpi-mozik állandó gyerekszereplői, viszont homályos, hogy ténylegesen miként viszonyul Mitchellékhez. Elvileg árva, elmondása alapján a szüleit azelőtt meggyilkolták, hogy egy éves lett volna; az igazi rosszfiúnak dolgozik, de közben Millie, aki elvileg jó ideig távol volt, ismeri; a végén meg úgy aggódik érte az egész család, mintha az ő srácuk lenne. Egyébként semmiképp se lehet, hogy a szép leány tudja, ki ő, mert Jack és Burt azt mondják, hogy utoljára akkor látták Millie-t, amikor még kislány volt, Silver pedig maximum 10 éves lehet, tehát csecsemőnek kellett lennie, mielőtt a csaj elment volna tanulni. Szóval valakinek fel kellett nevelnie, ám ez biztosan nem a munkaadója volt; ha meg mégis Mitchellék voltak azok, akkor a fiú tulajdonképpen rabszolga…

Fura pillanat az, mikor Doc visszakapja a kártyázásnál elhagyott pénzét. Mielőtt a sheriff lecsukja, azt mondja, 77 dollár és 55 cent van az asztalon; de ekkor csak papírpénzt kap vissza, a centek azonban érmék. Tehát valószínűleg többet adnak neki, mint amennyi jár, ő meg elfogadja, tehát annyira mégsem becsületes… Ugyanilyen különös, hogy Mrs. Stark férje már tíz éve halott, és a kutya az övé volt, de mégsem tűnik ilyen idősnek. Vagy megállt az idő az eb felett, vagy senkit se izgatott, hogy egy alig ivarérett állatot választottak egy sokkal idősebb szerepre. Az is feltűnt, hogy a boksz előtt Millie azt állítja az apja embereiről, hogy „ma lemészároltak egy csapat földművest”. Hol? Miért? Kinek a parancsára? Miért nem jelenti ezt senki a sheriffnek? Honnan tudja egyáltalán Millie ezt az információt? Mitchellt se zavarja, hogy gyilkosokat pénzel? A végső érthetetlen bemondás a nagy leszámolás után jön, mikor Mrs. Stark megkéri a dokit, segítsen Silvernek, ő meg azt mondja: „Nem.” De a kölyök azért kapott golyót, mert ŐT védte, szóval lehetne hálásabb, pláne miután korábban annyira kedvelte a fiút. A szövegkönyv még repetitív is: az „elmentem, de visszajöttem” legalább négyszer elhangzik, a „hosszú történet” háromszor.

Még egy elgondolkodtató dolog: A cselekmény pontos évszámát nem ismerjük, de Doc kezet most a műtét előtt. Ránézésre csak szimpla ivóvizet használ, viszont ez is jóval több mint amit az 1800-as években az orvosok csináltak – Semmelweis Ignác megfigyelései a bemosakodásról csak jóval 1865-ös halála után kerültek át a gyakorlatba, de a „tengerentúlon születtem” megállapítás alátámasztja, hogy hősünk esetleg ismerheti a módszert.

Szpojlerek vége

A készítőkről: Terence Hill mellett a másik rendező a szintén színészként dolgozó Giulio Base volt. A forgatókönyvet Stefano Voltaggio és Marco Barboni (Enzo Barboni fia, a Nyomás utána!, a Nincs kettő négy nélkül, A keményfejű, a Fél lábbal a paradicsomban, meg pár Extralarge írója; a 2. Doc West óta semmit sem csinált) történetéből Marcello Olivieri és Luca Biglione írták. Az angol nyelvű átiratot Terence fia, Jess Hill csinálta, Jess egyben segédrendezői feladatot is ellátott. Az említett Guido mellett Marco és Nicola De Angelis pénzelték cikkem tárgyát (gondolom a fiai, vagy Maurizio leszármazottai). A Mitchellt alakító Boots Sutherlandet láthattuk a Bunyó karácsonyig Sam Stone-jaként, Paul Sorvino meg általában amerikai mozik mellékszereplője (pl.: Mr. 3000). A fontosabb férfi-alakok megformálói: Alessio Di Clemente – Garvey, a rosszfiú, Micah Alberti – Burt, Linus Huffman – Jack és Benjamin Petry – Silver. Az egyetlen érdekesség, amit találtam az, hogy angol nyelven, de az olasz televíziónak készült ez a mű, amit az Új-Mexikói Santa Fében rögzítettek.

Összefoglalva: A Doc West egy kellemes hangulatú westernszerűség, amiben nincs igazi erőszak, a verekedés csak sport, a lövöldözés nem vérre megy, a színészek jók, a képek szépek; de a fura vágás, az átgondolatlan szövegek, az elvarratlan mellékszálak meg a pár buta effekt elrontják. Erre még rátesz egy lapáttal a néha kissé túlcsorduló idillikusság meg az indokolatlanul hosszú játékidő. Azért sokkal jobb, mint mondjuk az Atyai pofonosztó…

Pontozás:

imdb: 6 (Egy év alatt 0.1-et emelkedett.)

port.hu: 7.6 (Egy év alatt 0.2-t csökkent.)

Szerintem: 3/5

A folytatását a jövő héten adják, de asszem kihagyom… Szerda környékén jön az új cikk!

Régen nem érdekelnek már az élőszereplős szuperhős-mozik, mert mind egy kaptafára mennek. Néha sikerül gólt rúgni velük, máskor viszont felejthető, középszerű alkotások lesznek, és csak nagyon ritka az olyan gyöngyszem, mint a Mystery Men vagy A Sötét Lovag. Aztán az is hozzájárul az érdektelenségemhez, hogy a Marvel-áradatban kb. két éve DC-párti lettem, ám őket se követem vakon, például se Az Igazság Ligáját, se az Aquamant nem néztem meg. Az X-Men az utolsó széria, amiért még tudok rajongani, mert az első trilógiát nagyon szeretem – igaz, a képregények közül egyet se olvastam el, sőt, a rajzfilmhez se volt szerencsém…

Ha belegondolunk, borzalmas mennyiségű X-mozit láthattunk az évek során: A kívülállókat követte az X2, majd Az ellenállás vége; volt három Wolverine-biográfia (Kezdetek: Farkas, Farkas, Logan), plusz adott még az újraindított trilógia, vagyis Az elsők, Az eljövendő múlt napjai és az Apokalipszis. (A wikipedia szerint a két Deadpool is ide tartozik, de engem ez hidegen hagy, szóval nálam cikkem tárgya csak a 10. és nem a 12.). Ezek közül mindegyik teljesítette, amit elvártam, de legjobban talán az első kettő, a Logan és az Apokalipszis tetszett. Úgy terveztem, hogy a Dark Phoenixet moziban nézem meg, de közbejött egy kiadós tüdőgyulladás… Január 12-én viszont debütált az HBO programjában, tehát bepótolhattam a veszteséget – lehet, hogy kár volt erre időt pazarolni?

[Közjáték: Véletlenül belefutottam az HBO szokásos „ebben a hónapban” bemutatójába, és őszintén mondom, hogy szomorú vagyok, amiért már legalább 3 éve a 10 db beharangozott alkotásból jó, ha egy van, ami felkelti a figyelmemet. Már tényleg nem éri meg előfizetni erre a szennyre…]

A történet nagy vonalakban annyi, hogy nem fontos, mi volt az előző epizódban, ez itt most egy új realitás, 1992, ahol Charles Xavier (James McAvoy) különleges alakulata, az X-Men immár az USA hivatalos szuperhős-csapata. Elmennek az űrbe, mert segíteni akarnak egy bajba jutott űrsiklón, és itt Jean Grey (Sophie „Szanszasztárk” Turner/Jonas) magába szippant egy különleges kozmikus energiát (a Főnix-Erőt, amit nem neveznek meg). Ettől megsokszorozódik a hatalma és ledőlnek a fejében a pszi-falak, amiket Charles épített fel. (Azért, hogy elfedje előle gyerekkorának tragédiáját.) Jean elszökik a mutáns-suliból, mert békére vágyik, de mindenütt bajt, pusztítást okoz, ezért a nyomába ered a kormány, a rendőrség, az X-ek (akik meg akarják menteni), Magneto (Michael Fassbender – bosszút akar rajta állni, majd elárulom, miért) és egy csapat űrlény, akik meg akarják kaparintani a Főnix-Erőt (elükön Jessica Chastain). A kérdés már csak az, hogy a világ legveszélyesebb mutánsa vajon miként dönt, ki mellé áll és ki ellen fog harcolni az utolsó, nagy csatában?

Szerintem mindenki látta az eredeti trilógia záródarabját, a The Last Standet, ami kb. ugyanezt a sztorit dolgozza fel. A Sötét Főnix-saga az X-Men-képregények egyik legnépszerűbb vonala, ami az 1976-77-es Főnix-sztorivonalból (az erő megszerzése) és az 1980-as Dark Phoenix-eseményszálból (a hatalom elvesztése meg a bukás) áll össze. Ezt Chris Claremont és John Byrne írták, utóbbi volt a rajzolója, és 2006-ban ezt akarták feldolgozni az említett Az ellenállás végében. Aminek egyik írója az a Simon Kinberg, aki itt egy személyben látta el ugyanezt a munkát, kiegészítve a rendezéssel meg a producerkedéssel. Magyarul cikkem tárgya ennek a pasinak a személyes projektje.

Az érdekesség kedvéért nézzük meg kicsit közelebbről, hogy ki ez a pofa! Simon Kinberg nevéhez számos mozi fűződik, amiken többfajta minőségben dolgozott: kreatív konzultánsként vett részt a rendkívül pocsék Az ébredő Erőben, javításokat eszközölt a szintén megkérdőjelezhető minőségű Charlie angyalai: Teljes gázzal forgatókönyvén, ő írta a nagyot bukott Hipervándort és a jópofa Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-t. Ő volt az, aki saját szkriptjéből kalapálta össze az utolsó Fantasztikus Négyest, miután annak direktora inkább a drogmámort választotta a meló helyett; színészként pedig a Mr. és Mrs. Smith-ben bankárt alakított (ami vicces, tekintve, hogy zsidó). X-Men-ügyileg a The Last Stand után pénzével támogatta Az elsőket, valamint forgatókönyvet szolgáltatott Az eljövendő múlt napjaihoz és az Apokalipszishez is. A magánéletéről annyit érdemes tudni, hogy első feleségétől két fia született, de mára már a gyurcsányi jótanácsot követve lecserélte öregecskedő asszonyát egy jóval fiatalabb félnéger „művésznőre”, aki hamarosan életet ad a harmadik gyerekének. (Akinek így egyszerre lesznek zsidó és néger gyökerei.) Ezek itt tények, és a későbbiekben érdemes emlékezni rájuk, mert a Dark Phoenixben vannak olyan dolgok, amik rögtön logikussá válnak, ha megértjük, hogy ez az ember találta ki őket!

Vissza a filmhez! Ha nincsen az elején a kiírás, miszerint 1992-ben járunk, akkor csak annyi tűnhet fel, hogy senkinél nincsen löködős telefon – ezen kívül semmi se utal arra, hogy a múltban pontosan hol lehetünk. A majdnem 2 órás játékidő első fele egy eseménytelen dráma, ahol a vöröshajú, magas lány összezavarodva menekül a benne lakozó irgalmatlan erő elől, mások meg vagy azért mennek utána, hogy segítsenek neki, vagy ki akarják nyírni. Ugye a 2006-os verzióban a Főnix Jean sötét oldala volt, egy alternatív személyiség, aki ki akar törni, egyfajta Dr. Jekyll és Ms. Hyde; ezúttal viszont a hatalom (ami a képregényekben egy élő valami) csupán adottság, amit nehéz irányítani. Nekem ez a kiindulópontom, mert ahogy korábban utaltam rá, az X-Men-magazinok közül egyet sem olvastam. Éppen ezért attól, hogy valami benne volt már 1980-ban a sztoriban, nekem még nem fog feltétlenül tetszeni.

Az első ilyen dolog a negatív főszereplő kérdése, vagyis ki itt a gonosz? Jean nem tehet arról, ami vele történik, és próbálja uralni a Főnix-Erőt, csak néha belebukik, de közben meg akar védeni másokat önmagától. A készítő úr erősen próbálja antagonizálni Xaviert, aki aztán a végső harc elején elismeri, hogy (mint fehér férfi) ő tehet mindenről – holott mégsem Charles akarja elpusztítani a világot, vagy beleerőltetni Jeanbe a Főnixet. Magneto végülis csak azért van itt, mert király figura, meg hát nélküle nem lehet igazi X-Men-filmet csinálni, de a hű-de-nagy-gonoszsága kb. 5 percig tart, onnantól, hogy be akar menni a házba, odáig, amikor elveszti az eszméletét – utána átáll a jófiúkhoz, mondván „meggondoltam magam”. Marad Jessica Chastain fehér hajjal, akit egyébként a magyarok számára elég vicces módon Vuknak neveznek; és a szokásos űrlény-megszállás-a-2000-es-évekből-klisé-vezére, mert elvesztett bolygóját valamiért éppen a Földön akarja újrateremteni. Pont mint Megatron a Transformers-ben, Őrszem Fővezér a Transformers 3-ban, Zod tábornok Az acélemberben, stb. Tényleg rohadtul unom már az összes élőszereplős szuperhősfilmben megjelenő megszálló űrlényeket… Végülis akkor Vuk és változatos kompániája itt a gonoszok, mert a végén kiderül, hogy amúgy szeretnének mindenkit meggyilkolni, ha lehetséges. Miért? Csak.

Az első 1 óra drámájában van néhány látványosnak szánt jelenet (például amikor a Főnix-Erő megszállja Jeant, az biztos, hogy 3D-ben irtó jól nézhetett ki a nagyvásznon), viszont Higanyszál (Evan Peters) futása harmadszorra már senkit se fog letaglózni, plusz a „nagy tragédia” se fog meghatni egyetlen normális nézőt se. A cselekmény igazán akkor indul be, mikor az említett háznál az X-ek összecsapnak Magnetoval és társaival; bent aztán a két fővezér egyenként alulmarad Jeannel szemben, aki bedől az űrlénynek, ekkor látszólag minden elveszett… Aztán jön az utolsó csata, ahol az átlagemberek feldobják a bakancsot, mire a mutánsok egyesítik erőiket az idegen megszállókkal szemben, majd a vörös lány szembenéz fehér hajú végzetével. Amik pedig most jönnek, azok lelövik a poént, ha ténylegesen érzelmileg kötődsz ezekhez a figurákhoz, amit elképzelhetetlennek tartok…

SZPOJLEREK INNENTŐL

Az X-Men Marvel-képregényen alapszik, de a Fox stúdió még azelőtt vette meg a jogaikat, mielőtt a Marvelt felvásárolta volna a Disney. Azonban 2018-ban a Miki Egeres társaság megába olvasztotta a Foxot is, szóval a mutánsok visszakerültek az eredeti kiadó égisze alá – azonban az egészet a Disney uralja. Ennek igen nyilvánvaló jele, hogy az első kb. fél órában úgy tűnik, a kis Jean hibájából halnak meg a szülei, ezzel tipikusan árvaságra jut (hasonló példák még: Bambi, Simba, Elsa és Anna). De mégsem, mert kiderül, hogy csak az anyja hal meg, az apja meg eldobja őt. (Mellékes, de ugyanez fordítva a mai világban lehetetlen lenne egy amerikai filmnél, mert az nyilván sértené a nőket.)

Ha már nők: A NASA-misszió irányítója nő, az X-eket Mystique (Jennifer Lawrence) vezeti. Utóbbi elég keményen parancsolgat, beszól Charles-nak is, mindent mindenkinél jobban tud. A csúcs az alábbi mondata, amin valószínűleg hangosan felszisszentem volna a moziban: „Amúgy mindig a nők mentik meg a férfiakat, szóval lehetne a csapat X-Women.” (A szinkronban rosszul mondják.) Ez az egy kijelentés magába foglal mindent, amiért az új Mystique-et nem lehet szeretni. Ő már korántsem az a menő, szexi és halálos alakváltó, akit Rebecca Romijn játszott, hanem egy feminista ikon, aki dumálással harcol, csak azért van ott, hogy szidja meg rendre utasítsa a férfiakat. A „nagy tragédia” az ő halála, amit Jean véletlenül okoz, de amúgy nagyon örültem, mikor kiírták ezt a hülye picsát. Egyrészt a fentebb említett okokból, másrészt meg Jennifer Lawrence gyorsan lehullott a hollywoodi magaslatokból és az utóbbi 2-3 évben már kerülik, mint az ótvart. Tehát ki kellett söpörni, viszont Mystique elpatkolása remek alkalom, hogy az őt gyászoló férfiak meg a nevében képzeletbeli kardot ragadó erős nők összefogjanak. (Mellesleg Lawrence neve harmadik a stáblistán, pedig gyorsan eltűnik és keveset szerepel, el is felejted a végére, hogy benne volt.)

Szerencsére (?) itt marad nekünk Ciklon (Alexandra Shipp), aki (félig) fekete és nagyon rövid haja van. Amint az Apokalipszisnél, úgy itt is az első egy órában csak azért van, hogy legyen már egy néger a sok fehér között; kiemelkedő a szópárbaja Bestiával (Nicholas Hoult), akit megpróbál meggyőzni, szerinte ugyanis Jean igenis meggyilkolta Mystique-et, ezt pedig lehet úgy is értelmezni, hogy a fekete a kék haláláért a fehéret okolja, de ezen lépjünk is túl. Mert legalább Shipp kisasszony jól néz ki, sokkal jobban, mint az előző részben, tehát esztétikai szinten sikeresen Halle Berry nyomába lépett. A végén meg beszáll a harcba és jól nyomja a jeges szelet, a villámokat meg mindent, szóval végülis nincs bajom Ciklonnal. (Picit azért az zavaró volt, amikor Küklopsz [Tye „Game Over Player One” Sheridan], a fehér férfi, esdekel neki, hogy menjen velük; de az épp mellette álló Higanyszálra nincs szüksége…] Magneto szupersebes fia egyébként gyorsan (hehe) eltűnik a színről, az űrben lévő futása meg a Jeannel való első összecsapás után már csak kétszer látható: mikor megmondják neki, ne jöjjön, meg a végén övé a második jó poén. Sajnos ez nem vicc, az egész filmben kettő darab nevetésre ingerlő mondat van (1.: „Szomjas.” 2: „Hé, lassabban, fő a biztonság!”), de hát Kinberg úrnak a drámázás mellé ennél több nyilván nem fért oda.

Alapvetően az egész Sötét Főnixre igaz, hogy nincs kiért izgulni, ezek a figurák érdektelenek, ami óriási érdem, tekintve, hogy McAvoy és Fassbender az előző részekben kiemelkedően teljesítettek, és azért a fiatalabbak se szégyenkezhettek. Az Apokalipszis óta eltelt 3 (nekem majdnem 4) év miatt fel se tűnt, hogy nincs jelen Farkas (mivel halott és Hugh Jackman visszalépett a szereptől), Psylocke (Olivia Munn, aki se nem szép, se nem tehetséges), Jubilee (ki is ez?), Kolosszus (Daniel Cudmore, aki elvileg kaszkadőrként mégis benne van) és Moira McTaggert (Rose Byrne – Charles „nője”) se. Az űrlények vezetője eredetileg férfi és az utómunkálatok során az elsőnek választott fajt még kétszer megváltoztatták – mintha ez bárminemű minőségi hanyatlást okozott volna… Kétségtelen azonban, hogy legalább akik meghalnak, azok taszító figurák és szerencsére (ebben a részben legalábbis) halottak maradnak. (De ha kell, hát visszatérnek, mint Palpatine.)

Lássunk pár dolgot, amit már magam fedeztem fel: Mind a három kékbőrű ugyanolyan árnyalatú, holott a régiben Bestia sokkal világosabb volt mint Mystique, Árnyék/Kurt (most Kodi Smit-McPhee) pedig igen sötét, majdnem fekete. Ha már a teleportáló „démonnál” járunk: Az űrbeli részen rajta kívül még ketten mennek át a másik hajóra. Kurt felvesz egy sisakot, a kezén nincs kesztyű, Higanyszálon és Jeanen semmi sincs. De ott nincs oxigén, viszont -70 fok van, tehát az se világos, hogy a vöröske arca miért nem fagy meg? Az X-ek sztorija mindig a másságról szólt (alapvetően talán a homoszexualitásról, de közben Magneto például zsidó), viszont 2020-ban nézve visszatetsző már ez a „kisebbség fontosabb a többségnél”–szemlélet: „Megváltoztattuk a világot, hogy élhessünk benne.” „(…) békét és büszkeséget lelnek abban, hogy mások.” Elhangzik a Főnix-név, de egyébként a civil nevükön szólítják egymást, amit főleg a DC-sorozatokban nagyon utálok. Küklopsz magyar hangja Robin a Tini Titánok, harcra fel!-ből, és egy alkalommal azt mondja: „Szeretlek, Raven.”:) Bestia egy ponton így szól: „Az elsőkből az utolsók.” – Ez előrevetíti, hogy nem lesz több ilyen film?

Mikor Jean elszökik, semmit se visz magával. Ennie, innia csak kell? Nem fázik? A Grey-házhoz kiérkező rendőröket vajon ki a fene hívta? Ugyanis az X-ek ismert arcok, a repülőjük is ismert, és amíg ők odaérnek, nincsen semmi, tehát szerintem valami hülye okból hívták a zsarukat (földrengés?). A jet egyébként nem okoz kisebbfajta szélvihart, a később megjelenő helikopterek igen (mert azok valódiak voltak). A temetési jelenet egyszerre idézi a Watchment és a Hellboy-t. Kiment a fejemből, hogy Jean tudott-e repülni az előző részben vagy sem? A régiben biztosan nem. A szöveg kitalálható, Mozsárágyú szerint mert ismerem a figurákat, én inkább arra tippelek, hogy klisékből építkeztek. Az űrlény alvezér kijelenti, hogy ha Vuk elbukik, akkor elpusztítják a főhősnőt. De mégis milyen módon? Nekik tudniuk kellene, hogy ez nem így megy…

Van három nagyon jó jelenet: Amikor Jean lenyomja Magnetot (Fassbender itt, meg a helikopteres résznél igen meggyőzően erőlködik), mikor Kurt a harc közepébe veti magát (Smit-McPhee több kiemelést érdemelne) és végül az utolsó szcéna, amikor a két vezér leül sakkozni, mint a régi filmekben. Jessica Chastain kitűnő választás volt a földönkívüli szerepére, bár sose kedveltem, itt kifejezetten jó, olyan hűvös, idegen – bár az homályos, hogy miután megszerezte a hatalmat, vajon miért marad emberi alakban? Én a helyében visszaváltoztam volna az igazi formámba (ha a költségvetés engedte volna). A vonatos rész több helyen kisiklik: A helikopteres katona szerintem nyugodtan tüzelhetett volna „az ellenségre”, amint meglátta őket, mert azoknak egyértelműen nem szabadna ott lenniük. A vasúti kocsik fémből vannak, valahogy mégsem vezetik Ciklon villámait… Hasonlóan fura, hogy Magnetonak minek a metrokocsi? Az iskolát átnevezik férfiról nőre (Charles Xavier Iskola – Jean Grey Iskola), ami így van a képregényben, de amint fentebb szóba került, 2020-ban ez egészen máshogy jön ki, mint 40 évvel ezelőtt… A stáblista közepénél egész jó a zene, Evan Peters valamiért előrébb kapott helyet rajta, mint Kodi Smit-McPhee, pedig utóbbi sokkal fontosabb. Semmilyen extra jelenet nincs a végefőcím után, a csapat elvileg feloszlik, Charles elviszi a balhét (valószínűleg kitették a szűrét az USA-ból, meg a saját maga alapította suliból), de mégis kié a felelősség? Miért nem büntetnek meg senkit a pusztításért?

SZPOJLEREK VÉGE

A színészek közül hármat szeretnék kiemelni: Summer Fontanát (a kis Jean), Kota Eberhardtot (a telepata kopasz csaj) és Andrew Stehlint (a „kötélhajút”, aki igazából kopasz). Az első jól alakít, a másik kettő meg Magneto „hadserege”, utóbbi még valamennyire látványos is.

Érdekességek: A folytatást már az Apokalipszis bemutatója előtt három héttel bejelentették – de mi a búbánatnak? Ezek szerint tökmindegy, hogyan teljesít a mozi, lesz új epizód és kész (lásd: Az új mutánsok). Kinberg azt mondta, a Dark Phoenix-saga jelentős részét kihagyta, hogy lezárhassa Az elsőkben elkezdett sztorit (aha…) és jobban Jeanre fókuszálhasson. Ez az első egész estés rendezése. Idézet tőle: Magneto szigete olyan, mint Izrael, „Egy ország, amit a mutánsoknak építettek, egy haza, ahol biztonságban élhetnek és önellátók lehetnek.” Vicces, de a 2006-os adaptációt szintén ez a pofa hozta tető alá, és most előhúzta a „nem sikerült hűnek maradni az eredetihez”-kártyát, majd ezt felmutatva kérte, hadd csinálja meg az egészet újból. Az szintén szóba került, hogy mivel a rajongók, a kritikusok, meg a közönség ugyanúgy elégedetlenek voltak a The Last Standdel, ezért nekik se lenne rossz egy második lehetőség. Simon bácsi felkészülten, utólag megmagyarázta, miszerint „egy Fox-vezető” (akinek neve persze nincs) tolta háttérbe a Dark Phoenix-szálat, és ez se neki, se írótársának, Zak Pennek nem tetszett. Magyarul: „Fiúk, a régit eltoltuk, bár nem én voltam, de itt egy rakás lóvé, csinálok nektek egy másikat, ami sokkal, de sokkal jobb lesz!” És a Disney-s fiúk elhitték neki…

További csaliként belógatta, hogy „olyan merész és radikális” mozit akar csinálni, mint a Logan meg a Deadpool, közben pedig kiterjeszti az X-univerzum határait. (Ebbe belebukott.) Mint nagy lezárást, két részesre tervezték, ami egyben elindította volna az új generáció történetét, a fiatalokét, akik mellékszereplőkként léptek vászonra a korábbi alkotásokban. Kinberg abban látta az Apokalipszis sikertelenségét, hogy a benne ábrázolt világ túl hihetetlen lett (Mégis miként lehetne másképp ábrázolni egy isteni hatalmú lényt, aki az akaratával szó szerint hegyeket mozgat meg?), ezért a Logan meg a ’77-es Csillagok Háborúja „természetes” és „kézzel barkácsolt” látványát akarta megidézni. (Ez egy 99%-ban számítógéppel rajzolt mozgóképnél már eleve hamvába holt ötlet, érthetetlen, miként lehetett ezt az ígéretet komolyan venni.) Aztán a rendező úr kijelentette: „le akarja hozni a Dark Phoenix-sagát a földre”, hogy ne legyen „annyira intergalaktikus”. (Tehát hűek vagyunk, de mégse, mint az Elizabeth Olsenes Godzillánál.) Kikötése szerint azért „űrlények mindenképpen lesznek, mert ez nagyon fontos a képregényben”, de én meg már annyira unom őket…

Az első három film, plusz a First Class elvileg meg nem történté váltak, ezért van az, hogy az utóbbiban szintén látható itteni figurák közül senki se mutatja öregedés jegyeit (pedig 30 év telt el). 1992 a mi világunkban az X-Men-képregények újraindításának éve volt, valamint ekkor vette kezdetét a bevezetőben említett rajzfilm-sorozat. (Talán ez egy utalás a folytatások lehetséges irányára?) Charles Xavier az egyetlen figura, aki az eddigi összes X-filmben látható. Cikkem tárgya az első mutáns-mozi, amiben semmilyen módon nincs benne Farkas. Mystique szintén kimaradt volna, viszont három különböző okot olvastam, hogy Jennifer Lawrence végül miért tért vissza a szerepéhez: 1. Simon Kinberg kedvéért. 2. Azért, nehogy a rajongók megzavarodjanak, amiért egy figura csak úgy eltűnik (a többiek esetében, akik csak úgy eltűntek, a rajongók le vannak szarva). 3. Jennifer akarta, hogy Kinberg rendezze e mozit, és ezért cserébe felajánlotta a visszatérését és ígérte szerint még a maszkot se utasítja majd vissza, pedig nagyon utálja. Hogy ezekből melyik igaz, azt döntsétek el ti! Tye Sheridan izom-ruhát hordott a jelmeze alatt, hogy erőteljesebb felépítésűnek tűnjön, ez az elején elég feltűnő. Vuk szerepét eredetileg a sminkelés nélkül is űrlénynek látszódó Angelina Jolie-nak ajánlották fel, de ő egy készülő és azóta leállított Frankeinstein arája-újra miatt nemet mondott (arra a szerepre tényleg ő kellene, mert már semmi emberi nincs a külsejében). Jessica Chastain, a második számú befutó, az imdb szerint a rendező miatt, a wikipedia szerint a történet, meg az erős női karakterek miatt fogadta el a felkérést. (Az úgymond nagynevű színészek mindig ilyeneket mondanak, ha egy szuperhősös mozit vállalnak el.)

A metrokocsi, amit Magneto felhoz a föld alól, az valódi, és egy darus rendszerrel lökték be az ajtón. Azonban történt egy kis baleset és jóval előrébb csúszott, mint ahogy tervezték, a tető egy részét is lesodorta, azonban Michael Fassbender nem rettent meg, így ezt láthatjuk a végső változatban. A Jean által felemelt helikopter ugyanígy igazi volt, azt is hasonló felfüggesztés tartotta. Sophie Turner mentális betegségeket tanulmányozott a szerephez – semmi se látszik belőle. Xavier kerekesszékének mintázata a skót címert idézi – James McAvoy skót. Az USA-ban csak szimplán Sötét Főnix a cím, az X-Ment csak a nemzetközi piacos változatok viselik. A suli külsejét számítógéppel rajzolták, az az épület a valóságban nincsen. Az X-Jet látszatra egy módosított SR-71 Blackbird. Chris Claremont felbukkan a fehér házi vendégek között, mikor Charles átveszi a díjat. Az utolsó jelenet Párizsban játszódik, A Sötét Lovag: Felemelkedést utánozva (vártam, hogy Jean ott ül majd egy másik asztalnál és bólintanak egymásnak). A kávézót „Öreg cimborák”-nak hívják, az utca neve: Béke utcája. (2019-ben azt állítani, hogy a francia fővárosban béke van?) Magneto ismét eljátssza a puskás trükköt, amit Ian McKellen korában A kívülállókban csinált, ezt lehet a széria kereteként, lezáró aktusként értékelni. A neten körbeugrálják ezt a Dazzler nevű figurát, akinek kb. 25 másodperce van, szövege sincs, mégis mintha ő lett volna az egyik legnagyobb attrakció (a csaj, aki fehér ruhában táncol az erdőben).

Jean pólóján a vérfolt akkor keletkezik, amikor a városban ül egy sikátorban, előtte ugyanis nincs ott. Az űrsikló a fizika törvényeinek ellentmondva teljesen lelassul Küklopsz lövése után – igazából fokozatosan kellene abbahagyni a pörgést, semmiképp sem egyből. Aki ért a zenéhez, annak érdemes hegyeznie a fülét a nyitánynál, az autórádióból ugyanis két olyan szám szól, amik a cselekményhez köthetőek: az egyik Glen Campbelltől a By the Time I Get To Phoenix (szó szerint Amikorra Főnixelni kezdtem), a másik Warren Zevon dala, a Werewolves of London, amit ebben a kontinuitásban talán Bestia inspirált. A képregényben az űrlény faj a Shi’ar, akiket elsőre kihagytak, aztán lecseréltek a Skrullokra, végül őket meg a D’Barik miatt menesztették. A végső megszállók eredetileg azért jönnek, hogy megbosszulják a bolygójuk pusztulását, amit Jean okozott, mikor benne volt a Főnix-Erő. James McAvoy (a szerződésében foglaltak szerint) azt nyilatkozta, hogy „ez a legérzelmesebb X-mozi, amin valaha dolgozott” – ő biztos nem látta a kész művet, vagy szépen fogalmazta meg, miszerint unalmas a drámázás.

Az első verzió végén vagy az űrbe vagy az Egyesült Nemzetek székházába mentek volna, ott zajlott volna a nagy csata, de a tesztvetítéseknél kiderült, hogy a közönség szerint ez pocsék, ezért mindent újraforgattak, asszem a házas rész végétől. A felvételek eredetileg 2017 júniustól októberig tartottak, de ’18-ban újra összehívták a bandát, hogy megcsinálják a friss harmadik felvonást. Az elhúzódó utómunkák oka az volt, hogy össze kellett szedni minden szükséges szereplőt, de mindenkinek volt valami dolga (talán ezért nincs ott Higanyszál a végső nagy buliban). Aztán ide-oda tologatták a bemutató dátumát, mert más filmek is akkor jöttek ki, amik prioritást élveztek (pl. a Fekete Párduc), majd jött a Fox-Disney-egyesülés, és az új gárda alig törődött a marketinggel. Kinberg azt nyilatkozta, rosszat tett, hogy a Bosszúállók: Végjáték után pár héttel mutatták be a munkáját, és a szokásos tíz (!) helyett csak két hónapig reklámozták. (Minek kell majdnem egy éven át nyomni egy filmet? Ja, mert különben senkit se érdekelne?)

A Sötét Főnixnek már a bemutatója se váltott ki pozitív reakciókat. A vágás miatt az űrlények nem látszódtak, így mindenki arra gondolt, megint egy Carrie-vel van dolguk, amikor azt mondják „neeem, más lesz, mint a régi”, aztán tök ugyanaz lett… Idézet a wikipediáról: Scott Mendelson, a Forbes zsurnalisztája azt állította, a trailer unalmas, és az akció meg az effektek helyett egy olyan csapatot állít a középpontba, akiket a közönség az Apokalipszis bevételéből ítélve aligha kedvelt meg. Sajnos igaza lett, de ritka, hogy egy hasonló alkotás nem megy át Paul W.S. Anderson vagy Michael Bay munkásságának gyöngyszemeibe; tehát az se jó, ha túl sok a látványelem, az se, ha túl sok a dráma. Amerikában 8 millióan nézték meg a bemutatót, Kínában viszont 44 millióan – most már békén kéne hagyni Európát ezekkel, inkább egyből a komcsiknak kellene szállítani a hollywoodi szennyet… A bemutató idején internetes források szerint számos filmszínházban tűzriadót csináltak, mert a közönség annyira unta, hogy nem akarták végignézni.

A Dark Phoenix megközelítőleg 200 millió dollárból készült, teljes nemzetközi bevétele 252 millió lett. A wikipedián 120 milliós veszteségről beszélnek, de az inkább 150, vagy talán még több. Ez a teljes sorozat legalacsonyabb bevétele, a kritikusok döntő többsége is utálta – de valamiért tetszett nekik Hans Zimmer teljesen jellegtelen muzsikája… Még pár idézet: William Bibbiani, a The Wrap internetes újságtól azt mondja „(…) ez csak egy csalódást okozó, teljesen átlagos szuperhősös limonádé, aminek ismert a sztorija, érdektelenek a színészei; és bár van benne pár remek akciójelenet, sok lehetőséget hagytak ki benne.” Rodrigo Perez, a The Playlist webes kritikai honlaptól kijelenti: „Felháborító, magyarázkodó párbeszédeivel, varázsütésre változó karakter-motivációival, a készítők szándékai ellenére vicces jeleneteivel és gyakran béna jelmezeivel a Sötét Főnix biztosította magának a helyet a középszerű mozik nagy könyvében.” Simon Kinbergben volt annyi gerinc, hogy vállalta a felelősséget a bukásért (miközben azért láthattuk, igyekezett áthárítani legalább egy részét a Disney-re), ám ez édeskevés. Bár bizonyos, hogy Az új mutánsokat kb. 2 év után végül bemutatják, a Fox-féle X-univerzumnak annyi, több ilyen film nem lesz. Helyette beillesztik őket a Marvel már amúgy is túlzsúfolt világába…

Szerintem elmegy ez a film, de Jean Grey-en kívül aligha fogunk emlékezni bármire belőle a jövőben. Ő a második Apocalypse, menő, csak a köré kerített álmosító dráma, meg a hideg zuhanyként néha a néző arcába fröccsentett politikai korrektség rosszat tesz neki. Ennek ellenére érdekel a következő, aztán ha az nagyon pocsék, nagyon disney-s lesz, akkor hagyom a francba az egészet…

Pontozás:

imdb: 5.7 (az Apokalipszis 6.9-en áll) (1 év alatt 0.1-et esett vissza, elődje megtartotta a pontszámát.)

Szerintem: 4/5 (Még mindig jobb, ha a dráma miatt unom, mint ha a sztori üressége miatt érezném ugyanezt…)

Mocskolódás Hírek:

- Simon Kinbergtől azért nem vonták meg a bizalmat a társai. Következő rendezését így ajánlja az imdb: „nagyon változatos női szereplőgárda”, tehát még egy Ósönsz Akárhány vagy Szellemirtók feminista-verzió. Sajnos ez az úriember pénzeli a most éppen újraforgatás/utómunkálat alatt álló Az új mutánsokat; valamint a készülő X-Force-ot (az X-ek utódai), a Deadpool 3-at (elég lesz már) és egy állítólagos Logan futása-újrát (amiben nyilván egy fekete lesz a főhős, á lá 451 Fahrenheit).

- Csak mellékesen: lesz újra A vad bandából – mintha a pár éve bemutatott A hét mesterlövész érdekelt volna valakit…

- Nicholas Houlttal legközelebb a hetedik (!) Mission Impossible-ben találkozhatunk (lehetetlen küldetésnek nevezik, de mindig összejön, újra, meg újra, meg újra).

- Sophie Turner (akit igazából már Sophie Jonas-nak neveznek, miután hozzáment az egyik Jónás Testvérhez) visszatér a tévék képernyőjére a Survive-sorozattal, amiben ő és egy fekete pali együtt kénytelenek túlélni a jeges pokolban…

- A változatosság gyönyörködtet jegyében Alexandra Shipp pedig az Endless névre hallgató moziban alakítja egy fehér fiú szerelmét.

- Evan Peters valószínűleg mellékszereplőként jelenik meg az I Am Woman életrajzi moziban, ami Helen Reddy-ről szól. Hogy az ki? Nos, a wikipedia szerint „a feminizmus arca”, „feminista ikon”, egyébként pedig popénekesnő a múltból, akinek slágere, a címet adó nóta az úgynevezett második generációs feministák egyik himnuszává vált, miként Gloria Gaynor I Will Survive-ja a melegeknek. Tehát újabb Most Hated Woman in America, mert az ilyenekre óriási szükség van, hogy megismerjük az emberiség valódi hőseit…

- És akkor most jön a záró poén: Jessica Chastain következő mozija, a The Good Nurse egy euthanáziával vádolt ápolónő története lesz – komolyan mondom, ezt szívesen megnézném, mert biztosan jó lesz, és a hölgyet is megfelelő választásnak tartom a szerepre. Sose hittem volna, hogy izgatni fog egy Jessica Chastain-mozi...

Mozsárágyú egyik cikke hamarosan napvilágot lát, ezen a héten pedig talán még megnézek majd valamit. Közben gőzerővel készülök a második könyvem kiadására, akit érdekel, itt tájékozódhat az elsőről!

Minden kedves Olvasónknak Boldog 2020-at!

Tavaly néztem ki magamnak ezt a filmet, de amikor először adták, dolgoztam; mikor másodszor sugározták, akkor műsorváltozás volt; a harmadik alkalommal meg túl korán ment. Szerencsére a negyediknél fel tudtam venni, így ma megnéztük. Elöljáróban annyit, hogy sajnos ezúttal a megérzésem nem jött be…

A történet egy kórházban játszódik, ahová a főhős Fitz (valódi neve Felicia – Cécilia Vos) a húgát ért baleset miatt, kísérőként kerül be. Elég fura egy leány, mert éppen kamaszodik, úgyhogy unalmában követ egy tolószékben ülő fiút, akiről kiderül, hogy kutya baja. A titokzatos, magabiztos Adam (Teun Stokkel) mindenkit ismer, tudja, hol vannak a legjobb helyek az épületben, és miközben a két tini együtt fedezi fel az egészségügy szentélyét, hozzájuk csapódik a szívműtétjéből lábadozó, örökké vidám Primula (Danyaé Bottse) és Fitz kishúga, Bente (Liz Vergeer). Ilyen vagy olyan okból, de mind maradni akarnak, pedig karácsony este van. Ha nincs miért vagy nincs lehetőség hazamenni, akkor csak egyet tehetnek: nagy karácsonyi bulit szerveznek! De vajon mit fognak ehhez szólni a felnőttek?

Ez egy kiskamaszoknak szóló, holland családi film, ami cuki, de picit túl hosszú, és kissé unalmas. A felvezetés még érdekesnek tűnik, hiszen adott egy rejtély: Vajon miért hord Fitz tigris-álarcot? Aztán fény derül rá, hogy mit kell eltakarnia, és ez gyorsan rávezet az első konfliktusra; hősnőnk ugyanis dühös, amiért a szülei elváltak. A helyes tinilány aztán találkozik a helyes tinifiúval, és érződik, hogy lesz köztük valami. Fitz és Adam közös jelenetei történeti szempontból a legjobbak, hiszen mindkettejüknek van valami gondja, amit nem akarnak megosztani a világgal, de ha együtt vannak, minden könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnik. A fiú valahonnan szerzett egy kórházi beléptetőkártyát, úgyhogy bárhová bejuthatnak vele, szabadnak tűnnek és ez rögtön felkelti a kis Primula érdeklődését, aki barátokra vágyik. Bente meg a nővére és a levágott ujjhegye után megy, aztán összetalálkoznak – a megrövidült testrész a kiindulópont, a több szempontból csonkává vált család ezért megy az ispotályba.

Kezdetben úgy látszik, hogy az anyukának semmi se jó, és ahogy előre jutunk a játékidőben, kiderül, miért haragszik rá annyira a nagylány. Az apuka egyébként mellékszereplő, bármelyik mai amerikai komédiába elmehetne, az a tipikus kedves, kétbalkezes fehér pasi. Fitz-hez hasonlóan a többieknek is van konfliktusa a szüleikkel: Primula unja, hogy az apukája túlságosan vigyáz rá; Adam folyton telefonhívásokra válaszol, mintha számon kérnének rajta valamit (vagy valakit…); Bente meg nem érti, miért nem lehet együtt Anya, Apa, ő, a nővére, meg a kutyusuk.

„Ha a felnőttek azt mondják, talán, az többnyire nemet jelent.”

Számomra a szívátültetett lányka aligha volt érdekes, mert se ő, se a szinkronhangja nem valami jók; viszont Adam titka végig fenntartotta a figyelmemet. Ehhez kapcsolódik a végén egy dupla csavar, ami szerintem igazán jó lett. Kiemelkedő jelenet Bente találkozása az ujjacskával, „akinek” énekel is, ez igazán kedves, szívet melengető részlet. Jópofa, hogy apuka pont karácsony napján és pont akkor lesz rosszul, mikor Fitz-nek már majdnem haza kell mennie; és aranyos a kis mellékszál az arab orvosnő meg a fekete orvos összehozásáról. Illetve ott vannak még a Primula elméjében megszülető képek a pozitív jövőről, amik mindig arany fényben ragyognak.

A jelenetek együtt egy lazán összefüggő, inkább epizódokra tagolódó sztorit alkotnak, amiket a város havas utcáinak képei szakítanak meg. Erre és a néha hirtelennek ható vágásokra magyarázat, hogy az imdb szerint a Gipsz elvileg egy sorozat, amely 19 részből áll. Hogy az egyenként 20 perces darabokból hogyan és miért rakták össze ezt a kb. 90 perces mozit, amiről az említett adatbázis nem is tud, az rejtély – ahogy az is, hogy vajon a széria jobb-e, mint egész estés változata?

„Már elfelejtettem, hogy kell barátokat szerezni.”

Sajnos ez az alkotás pár sebből vérzik, az első gond vele, hogy a konfliktusok súlytalanok. Én tudom gyerekszemmel bámulni a mozgóképeket, de itt nem lehet igazán átérezni a kiskorúak problémáit, és ez valószínűleg a gyenge forgatókönyv hibája. A két tini szála egymagában elég lett volna, esetleg még be lehetett volna dobni mellé a hugicát, de a negyedik gyerkőc, meg még az anyuka, plusz az orvosok, ez már sok. Ehhez még hozzájön a túl gyorsan történő dolgok sora – ezt megmagyarázza, hogy az eredeti játékidő megközelítőleg 6 óra, amit durván a hatodára csökkentettek, ezt megsínylette a végeredmény. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy azért semmi se történik csak úgy, és ha akarom, bármit meg tudok magyarázni – vagy majdnem bármit, erre még visszatérünk. Viszont mivel a gyerekek konfliktusait nehéz átérezni és a látszat ellenére végülis semmi komoly következménye nincs az eseményeknek, ezért úgy a 45-50. percre unni fogjuk a cselekményt. Ezeket azonban ellensúlyozzák a szimpatikus szereplők, az egyébként szép képek meg a végső soron kellemes atmoszféra is.

Pár szót a készítőkről: A rendező Janneke van Heesch; a forgatókönyvet Anna Woltz regénye alapján ő maga, Liesbeth Strik, Pasja van Dam és Tijs van Marle írták. Kiemelném a jó fej ápolót játszó Wietse Tanghe-t és a csinos arab orvosnőt alakító Carmen van Muliert. Az anyukát elvileg Mara van Vlijmen, az apukát pedig valószínűleg Nick Vorsselman keltette életre – előbbit egy olyan keresztnévvel jelölik, ami szerintem egyszer se hangzik el; utóbbinak nincs megnevezése… Sajnos nem tudom, hogy hívják a Fitz-et szinkronizáló magyar színésznőt, de remek teljesítményt nyújtott.

Pár kis szpojler

A maszk alatti feliratból az első törlést követően csak az „anya” szó marad meg, ami utólag belegondolva előrevetíti a főhősnő sorsát, hiszen egyfajta anyukájává válik a két kisebb lánynak. A cím értelme az ál-kéztörés, ami egybeforraszt – az már nem derül ki, hogy a csajszi hogyan magyarázza meg, miként törte el a kezét, vagy hogy mi lesz a gipszbe rakott jegygyűrűkkel. Egyetlen teljesen érthetetlen dolog akad: vajon mi módon találja meg Fitz Adamot a legelején annyira gyorsan, mikor nem láthatta, hová tart a lifttel. A vége felé megjelenő babáról lerí, hogy bábú.

Szpojlerek vége

„A szülőknek tudniuk kell megölelniük a gyerekeiket.”

Ahogy korábban mondtam, ez egy aranyos film, csak nem annyira érdekfeszítő, mint amennyire hosszúnak tűnik. De legalább pozitív vége van, csupa pozitív üzenettel. Nem bánom, hogy megnéztem.

Pontozás:

imdb: 5.5 (A port.hu-n én 7-est és valami állat egy 1-est adott rá, így pillanatnyilag 4-en áll.)

[Az imdbn csak a sorozat szerepel, ami 2021-ben 6.4-en áll. Ha ezt a pontszámot vettem alapul egy éve, akkor 0.9-et emelkedett! A portos pontszáma viszont éppen ennyit csökkent, pillanatnyilag 3-as az értékelése. Imádom, hogy lepontozzák, de véleményt már nem írnak oda, pont mint a Google Maps-en az üzleteknél...]

Szerintem: 4/5 (Nem akarok túl szigorú lenni vele.)

Az év első hónapjában várható legalább egy, tavalyról elmaradt cikk Mozsárágyútól; valamint valószínűleg a hétvégén megnézem az HBO-n a Sötét Főnixet, akkor pedig értekezem is róla. Februárra, a blog 12. születésnapjára kitaláltam valami igazán jót, remélem lesz időm, hogy megvalósítsam!

Ismét itt egy olyan film, amiről tudom, hogy láttam már korábban, de semmire sem emlékszem belőle. Az előző részét adta a tévé nemrég, gondoltam, megnézzük a következőt is, amit másnap ugyanaz a csatorna sugárzott. A Homeward Bound II kitűnő példája annak, hogy ami most megy filmgyártás néven, az régen is bevett volt, csak nem ennyire szembetűnően, ezúttal ugyanis egy 23 éves folytatásról írok, ami ráadásul egy újra második része…

Az Úton hazafeléből ismert trió, Árnyék, az öreg golden retriever (eredeti hangja: Ralph Waite); Mázli, a kajla amerikai bulldog (Michael J. Fox) és Sassy, a himalájai macska (Sally Field) ezúttal maguk is részesei a családi utazásnak, csakhogy a repülőre ketrecekben akarják feltenni őket, ez pedig ismét az állatmenhelyet idézi fel a fiatalabb kutyában, szóval újból megszöknek és elindulnak… Most a vadon helyett San Francisco betondzsungele várja őket, ahol új kalandokkal, ellenségekkel és segítőtársakkal találkoznak. Árnyék szerint az otthon ott van a híd túloldalán, csak el kell oda érni – ám váratlanul közbeszól a Szerelem, és Mázlinak hirtelen már korántsem lesz olyan fontos visszatérni a korábbi életéhez. Vajon sikerül a hármasnak együtt maradnia, vagy a nyugdíjas kutyus és a szarkasztikus cica kénytelenek vidám társuk nélkül hazatérni?

A jól bevált recept most ugyanúgy működött, mint 3 évvel korábban, a Lost in San Francisco a kutya + gyerek-kombinációra épít, amit megspékel még a kóbor ebek kontra háziállatok történetszál és egy Reszkessetek, betörők!-et imitáló rosszfiú-duó. Míg az előzményben az akkor még Lutrinak nevezett fehér blöki ugyanolyan fontos volt, mint a másik kettő (hacsak nem vesszük, hogy ő a narrátor is); ezúttal saját mellékszálat kap, egyértelműen róla szól a folytatás. Árnyék bölcsessége és kora már kevésbé számít, Sassy viszont ontja magából a Garfield-féle macskahumor gyöngyszemeit. Új hősökként megjelennek az utcán élő, gazdátlan négylábúak, közülük kiemelkedik Riley, a vezér (Sinbad) és Delilah, Mázli szerelme (Carla Gugino); valamint a két ostoba bulldog, a Főnök (Jon Polito) és Pete (Adam Goldberg). A magyar szinkronban mindhárom főhőst más szólaltat meg, mint a korábbiban; az emberi főszereplőket ugyanazok a színészek játsszák (köztük Kim Greist és Robert Hays).

Bár a sztori kiindulópontja kevésbé izgalmas, a poénok határozottan jobbak. Imádtam a baseball (?) -meccset közvetítő kutyákat (kár, hogy nem jegyeztem meg a neveiket), a francia pudlis részt, meg a kitűnő verbális adok-kapokot az állatok között. Ugyanakkor feltűnő, hogy mennyi minden megismétlődik az első részből: Mázli újra beakad, repül a frizbi, az apuka ismét telefonál a hatóság rendkívül hozzáértő emberének, Árnyék megint megment egy ismeretlen gyereket, a végén Hays figuráját pap(usk)á(m)nak szólítják, a gonosz ismét megjárja a libikókás trükknek köszönhetően, meg előkerülnek a Schwarzenegger-utalások (Mázlinátor, Hasta la vista). Igen nyilvánvaló, hogy a „sintérek” (róluk még lesz szó) az említett Reszkessetek, betörők! két főrosszfiújának kópiái, még az autójuk is megegyezik; a gazdik pedig az eltelt évek ellenére semmit sem változtak, ugyanúgy reagálnak mindenre, mint az előzményben.

Számomra furcsa volt, miszerint megannyi kutya közt egyetlen új macskát sem vonultattak fel, viszont ezért az apró hiányosságért pótol a tényleg nagyszerű ’90-es évekbeli magyar szinkron (pl. tudjátok, mit jelent a pájsli?). Mozsárágyú figyelmét nem kerülte el, hogy Ted Pájnacsősz semmit sem okolt a múltból és újra repülőre ült; de nekem is feltűnt két dolog: Az első, amikor a „sintérek” lecsapnak Mázlira, ekkor a többi kutyának valamiért eszébe se jut ugatni neki; a második pedig, hogy vajon a kóbornak született kutyákat, mint Riley-t, ki nevezte el?

A már szóba került színjátszók mellett említést érdemel Stephen Tobolowsky, a nagyfülű Bando megszólaltatója (Ned az Idétlen időkigből); valamint a két gonosz ember megformálója: Michael Rispolit a kövér „sintért” a Ha/Verben meg a Mr. 3000-ben láttam; Max Perlich, a bajuszos pedig a mesterlövész fiú a Maverickből. A rendező ezúttal David R. Ellis (Végső állomás 2, Kígyók a fedélzeten), a forgatókönyvet Shelia Burnford karakterei nyomán Chris Hauty (C-kategóriás akciófilmek) és Julie Hickson (két Tim Burton-rövidfilm és egy kevésbé ismert tévés Hófehérke-adaptáció fűződik hozzá) írta.

Néhány érdekesség: Mázlit és Árnyékot négy-négy kutya alakította, Sassy-t pedig hat különböző macsek. A bulldognál észrevehető, hogy az elején egy az előző részben látottaktól teljesen eltérő négylábú bújt a bőrébe, mert nagy, barna folt van a képén, ami azonban a játékidő előrehaladtával eltűnik… A bemondó kutyákat valódi, híres amerikai bemondók szólaltatják meg, egyikük például Bob Uecker A nagy csapatból. A stáblistán számos állat neve szerepel, többek közt Bart, a medve; ám én nem emlékszem, hogy a maci benne lett volna valahol a filmben. A bamba Főnököt valójában Ashcannek (Hamutál) hívják, egyszer elhangzik a neve a magyar szinkronban, de persze nem fordították le. Mindössze egyetlen színész van, aki valamilyen okból lemaradt a végén a kiírásokból, ez Joseph Quinn Simpkins, aki szuvenírárust keltett életre a vidámparki részben. Cikkem tárgyát bevallottan a Reszkessetek betörők! 2. inspirálta, ha belegondoltok, a kettő története nagyon hasonlít. A dagadt „sintérnek” észre kellett volna vennie a francia pudli „ajándékát”, mivel az meleg, és állítólag ha figyelünk, láthatjuk, hogy mikor beszáll a kocsiba, akkor még nincs rajta, mikor bent ül, akkor már igen. Néhány nagytotálnál a címmel ellentétben nem San Franciscot, hanem Vancouvert mutatják. Az Úton hazafelé 2. készítési költsége ugyanúgy ismeretlen, ahogy az elődjéé, a bevétele majdnem 33 millió dollár lett, a kritikusoktól viszont jóval kevesebb pozitív értékelést kapott.

Pedig nincs vele semmi gond, ugyanolyan jó, mint az előző, csak kevésbé eredeti. Valószínűleg az előzmény nélkül is megállja a helyét, kitűnő családi szórakozásnak!

Pontozás:

imdb: 6/10 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5

Ebben az évben már nem lesz több cikk, jövőre viszont mindenképpen jönnek az újabbak!

Valaki egyszer azt írta/mondta, hogy ha akarsz egy sikeres filmet, tegyél bele állatokat és gyerekeket! Nem tudom, ki lehetett, de igaza volt, erre cikkem tárgya is kitűnő példa. Gondoltam, karácsony alkalmából leülünk megnézni az új tévénken gyerekkorunk egyik kedvencét, amit anno mi még az HBO-n láttunk, kb. akkor, amikor eredetileg bemutatták. Viszont azóta se volt hozzá szerencsénk, szóval az újranézés jót tett neki.

A főszereplőink ezúttal házikedvencek: Sassy, a himalájai macska (eredeti hangja Sally Field); Lutri, a fiatal amerikai bulldog (Michael J. Fox) és Árnyék, az öreg golden retriever (Don Ameche). Mindegyikük egy-egy gyerek tulajdona, akik testvérek, ám a mostohaapuka munkája miatt ott kell hagyniuk szeretett társaikat egy ismerős farmján. Azonban a kutyusok meg a cica félreértik a dolgot, nem tudják, hogy csak várniuk kellene, így Árnyék vezetésével elindulnak haza. Útjuk a vadonon keresztül vezet, ahol a szabadban élő állatokkal való találkozás, az étel saját erőből történő megszerzése és a természet akadályainak legyőzése vár rájuk. Néha elvesztik egymást, de mindig újra visszatalálnak társaikhoz, viszont az út hosszú, fáradtságos és veszélyes. Vajon viszontlátják valaha a családjukat vagy elvesznek a messzeségben?

Nagyon röviden összefoglalva ez egy aranyos, családi road movie állatokkal. Úgy általában mindenki odavan a négylábúakért, és mivel egy Disney-moziról beszélünk, ezért akad bőven kaland, izgalom és humor – persze elsősorban a kisebb gyerekek szájíze szerint. A hihetetlenül tehetséges állat-színészeket jópofa szövegekkel támogatják az emberek, a természet képeit nagyzenekari muzsika festi alá, és a történet is érdekes, biztosan szurkolni fogunk a cuki kedvenceknek, hogy hazataláljanak.

A cinikus felnőtt énem még annyit tenne hozzá, hogy bár mi végig halljuk, ahogy a három főszereplő beszélget, az mégsem világos, hogy ők mennyire értik meg, amit a kétlábúaktól hallanak. A „Maradj!” például világosan eljut az agyukig, de az „elutazunk” már mégsem… Az szintén fura, hogy az állatos mesék szokásos kliséjeként a többi négylábúnak nincs szövege, egyedül a sintértelepen a bezárt kutyáknak adtak egy-egy mondatot. Furcsa módon a sül röfög, kétlem, hogy ez valósághű; illetve nekem nagyon hiányzott a végső akadály legyőzése, ezt elfelejtették elénk tárni…

Pár szót az ismerős arcokról, hangokról: Sally Field például a Buborék srácban volt a főszereplő anyukája, illetve a Vészhelyzetben Abby-é; Don Ameche a pap az Oscarban és egyike a fogadást megkötő milliomosoknak a Szerepcserében; Michael J. Foxról meg úgyis tudjátok, kicsoda. Az anyuka Kim Greist (Brazil, Az embervadász), az apuka Robert Hays (Ted Pájnacsősz); a farm tulajdonosnője meg Jean Smart (Furcsa pár 2., Hóból is megárt a sok). Végül ki kell emelni a medvét alakító Bartot, a medvét, aki például A Viharhegy Óriásában keltette életre a grizzlyt. A készítők közül első a rendező, Duwayne Dunham, aki főként vágóként dolgozik, ebben a minőségében többek közt A Jedi visszatér, Az elveszett frigyláda fosztogatói és a Kék bársony szerepelnek a filmográfiájában. A sztorit Sheila Burnford 1961-es regénye, a The Incredible Journey inspirálta, a forgatókönyvet is hölgyek írták: Caroline Thompson (Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, Addams Family, Szikraváros) és Linda Woolverton (Az Oroszlánkirály, A Szépség és a Szörnyeteg, Demóna 1-2).

Érdekességek: Burnford regényének 1963-ban már létrejött egy mozgóképes feldolgozása, a Hihetetlen utazás. A Homeward Bound kiemelkedik az állatos mozik közül azon a téren, hogy bár a hősei beszélő négylábúak, a szájuk mégsem mozog, mikor a szövegüket mondják. Mind a ’63-as előd, mind a papír alapú „nagymama” esetében más a kutyák meg a macska neve és fajtája, sőt, az eredeti cica fiú. Cikkem tárgyának van egy tévés verziója, de mi elvileg nem ezt láttuk, mert abban három olyan jelenet is felbukkan, ami a mozisból kimaradt. Észrevettem az egyik jelenetben egy nagyon diszkrét Lego-reklámot a háttérben. Az „Arnold Schwarzenmirci” mellett van még egy utalás Arnie-ra, a pumás jelenet végén Lutri azt mondja az eredeti szinkronban, hogy „Hasta la vista”. Az állatszínészeket különböző trükkökkel vették rá a legtöbb dologra, például a kiképzőik hívták vagy marasztalták őket, hangjelzésekre reagáltak, de persze legtöbb alkalommal étel szolgált a motivációjukként. A veszélyes részeknél bábokkal helyettesítették őket, ezen felül a kameraszögek és a vágás segítette még a készítők munkáját.

Kis természethatározó, avagy mi az, amit helytelenül ábrázoltak: A konyhai jelenetben, mikor Jean Smart figurája megeteti a hősöket, egy hasonló, de mégis feltűnően más macsek alakítja Sassy-t, ezt Mozsárágyú rögtön kiszúrta. A kaliforniai hegyekben nem élnek grizzlyk, tehát a vadőr tévedett – vagy alkalmatlan a feladatára:) Bart, a medve a kodiak-alfaj képviselője volt, az elvileg hozzá tartozó két bocs azonban fekete medve. A puma vadászat közben csöndben marad, nehogy felhívja magára a prédája figyelmét, ellentétben azzal, amit itt csinál. Az állatorvos altatás nélkül húzza ki a tüskéket Lutri pofájából, igazából azonban ezt csak anesztéziával hajtják végre. Cikkem tárgyának készítési költsége ismeretlen, de kis híján 42 millió dollárt hozott vissza, ami azért 1994-ben elég nagy pénz volt még. A kritikusoktól mindenütt elismerő szavakat kapott.

Semmiféle igazi negatívumot nem tudok felhozni az Úton hazafelé ellen, ez egy ideális gyerekfilm, amit felnőttként is lehet szeretni. Kutya- és macskabarátoknak kihagyhatatlan, de ajánlom bárki másnak is!

Pontozás:

imdb: 6.9 (A ’63-as 7.1-en áll.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Linda Woolverton írja a Split névre hallgató animációs film forgatókönyvét: „Ez Elian [lány] története, aki egy a tinédzser és a felnőttkor határán álló fiatal, mágikus hatalommal, amit a családja védelmére kell fordítania, mikor a Fény és a Sötétség erői azzal fenyegetnek, hogy kettészakítják a birodalmát.” Szerintem érdekesen hangzik, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből!

Ha tetszett a cikk, nézz bele a regényembe!

Tavaly váltam nagy rajongójává a DC Raven karakterének, elsősorban a nosztalgia, a régi Tini Titánok-széria és a most futó Tini Titánok, harca fel! révén. Azóta a figura minden egyes mozgóképes megjelenését láttam – a képregények nem nagyon izgatnak, mert ott 39 évnyit kellene bepótolni, ugyanis Raven 1980-ban lépett a nyomtatott lapokra. Hogy hogy jön ez ide? Nos, szintén tavaly debütált a Titans című sorozat, ami a fiatal szuperhősök első élőszereplős feldolgozása, ebben pedig a most 15 éves Teagan Croft játssza a Rachel Roth nevet viselő alakot – aki elvileg azonos rajongásom tárgyával, de közben mégsem… A lényeg az, hogy Croft kisasszony szerintem tehetséges és a mostani, második évadban lenyűgözően szép is, szóval kíváncsi voltam az első filmjére, ami egyben az eddigi egyetlen egész estés mozgókép, melyben látható. Tegnap éjjel választhattam, hogy ezt nézem, vagy az 5300 évvel ezelőtt című ősember-bosszútörténetet - ahogy látható, a tudományos fantasztikumot mellett döntöttem, végülis nem bántam meg…

A távoli jövőben, egy másik bolygón járunk, amit nemrég vett birtokába az emberiség. Életfogytiglani büntetésüket töltő rabok munkájával alakítják a planétát, de a terraformálásért felelős cég közben rémisztő kísérletet végez, amihez az elítélteket is felhasználja. Váraltan krízis tör ki, a cégen belül úgy kommunikálják az esetet, hogy a rabok fellázadtak és azzal fenyegetik fogvatartóikat, hogy 22 óra múlva elszabadítanak egy biológiai fegyvert. Az igazság azonban teljesen más – ennek tudatában hősünk, Kane (Daniel MacPherson) dezertál a felelősök lezárt katonai állomásáról és elindul, hogy megmentse a lányát (T.C.) a közelgő végzettől. Útközben csatlakozik hozzá pár fura figura (Kellan Lutz – Sy, Luke Ford – Bill és Isabel Lucas – Gyp), a tervük pedig az, hogy ha megtalálják a leányzót, együtt elbújnak egy szupertitkos bunkerben, aminek helyét csak Kane ismeri. De vajon életben van-e még a kiscsaj, és ha igen, eljutnak-e a célhoz, mielőtt bekövetkezik a katasztrófa?

Mindenféle komolyabb elvárás nélkül ültem le a The Osiris Child elé, mindössze a címben szereplő ókori egyiptomi isten neve keltett bennem némi reményt valamiféle misztikum iránt – azt hiszem, nem árulok el titkot, ha leírom, hogy ilyesmi nincsen benne… Mielőtt tovább lépünk, érdemes tisztázni, hogy ez egy kvázi független, ausztrál sci-fi, tehát 3 éves kora ellenére mégis frissen hatott, pláne nekem, aki a legritkább esetekben nézek hasonló műfajú alkotásokat.

A sztori mintha egy sorozat egybeszabott részeiből állna, erre utal az eredeti cím: Science Fiction Volume One, vagyis Tudományos Fantasztikum Első Kiadás; plusz a fejezetekre osztott eseménysor (7 van összesen). A filmben egyszer sem láthatjuk a cikk címét, ehelyett Origin Wars-nak nevezi önmagát – ennek az interneten egyébként semmi nyoma. Elvileg egy több moziból álló széria felvezetője lenne, ám 2019 végéig a Volume Two nem készült el, gyanítom, nem is fog… Az egyes, saját címmel bíró fejezetek tulajdonképpen önmagukban is megállnák a helyüket az utolsó kivételével, ez még jobban erősíti a sorozat-szerűséget. Kérdés azonban, hogy végülis ki a főszereplő?

Jót jelent-e, ha kevés ismert arc van egy mozgóképben? Egyrészt igen, mert ha ismeretlen, az azt jelenti, hogy nem „sztár”, és ha nem „sztár”, akkor még lehet tehetséges is. Ezúttal egy rakás olyan emberkét hoztak össze nekünk, akik mellékalakokként mind felbukkantak nagy pénzmosodákban szuperprodukciókban: Bár Daniel MacPhersont sehol se láttam még, Kellan Lutz neve korántsem véletlenül hangzott ismerősen, ugyanis a 2000-es évek elején, az Alkonyat-őrületkor egyike volt a nyálas vámpíros széria szépfiúinak. (Nem mintha láttam volna bármelyik Twilightot, de van egy húgom, aki anno szívesen olvasott gyagya tinimagazinokat, amik tele voltak ezzel a szennyel. Amúgy ő se nézte meg egyiket se.) Luke Ford a rosszul sikerült harmadik Múmiában alakította a főhős immár felnőtt fiát (ezt csak utólag tudtam meg), a csontvázszerű külseje ellenére rendkívül vonzó Isabel Lucas pedig a még pocsékabb harmadik Transformers-ben volt a Színlelő csaj. Az egyetlen pofa, akit magamtól ismertem fel, az a börtönigazgatót játszó Temuera Morrison, azaz Jango Fett. Az eddig felsoroltak és Croft kisasszony alkotják a főszereplői bázist – a messzi-messzi galaxis fejvadászától eltekintve mind fehérek, ez ma már ritkaság.

Hogyha végignézzük a mozit, már a második fejezetnél érezhetően kezd áttolódni a fókusz az elsőben teljes figyelmünket élvező Kane-ről Sy-ra. Az utóbbi fickóról kezdetben csak annyit tudunk, amennyit elmondott magáról, aztán szép lassan kiderül, hogy ennek a fele se igaz. Bár a karakter hidegen hagyott, el kell ismerni, remekül felépített, tragikus háttértörténete van, ami igazán meglepő véget ér. A készítők kitűnően adagolják a rejtélyeket és a feszültséget, példa erre mikor Kane és Sy társulnak a veszélyes őrülteknek látszó Billel és Gyppel, majd elmennek a fegyverkereskedőkhöz. A hangulat olyan, hogy nem lepődnénk meg, ha bármelyik pillanatban elszabadulna a pokol, ez pedig az egyszerű, de hatásos helyszíneknek, az elsőrangú sminknek/jelmezeknek meg a jó színészeknek köszönhető.

Miként előre haladunk, úgy tudunk meg egyre többet Sy-ről, és bár a többiek háttere néhány mondatban összefoglalható, mégis mind élőnek, hús-vér alaknak tűnnek. Ugyanakkor ismerős sztereotípiákat is találhatunk bennük: Kane a nemes harcos, aki tudtán kívül belekeveredik egy mocskos ügyletbe; Sy a hallgatag „pisztolyhős”, akinek számos borzalom tarkítja a múltját, de mégis próbál helyesen cselekedni; a szőke páros pedig az amerikai tahókat képviseli, ám közben kiderül, hogy durva külsejük érző szíveket takar. A kislány meg cuki – mindössze egy kutya hiányzik a teljes sikerhez.

Egyfajta túlélő-road movie-t láthatunk, ahol A-ból B-be kell eljutni élve, miközben szörnyek és fegyveresek vannak a hősök nyomában. A felturbózott katonai buszban Mad Max világa éled újjá, a bárban lévő remek hangulat a teljesen emberi közönség ellenére a Csillagok Háborúja kantinját idézi fel; az egész céges vonal pedig az Alien Weyland-Yutani megavállalatát juttatta eszembe. Szóval innen-onnan, a legjobbaktól kölcsönöztek ezt-azt, de a végeredmény mégsem tűnik olcsó koppintásnak. Ehhez hozzájárul az egészen jó grafika, a kiemelkedő eredeti zene és a számos váratlan fordulat – bár az utóbbiak közül rám csupán egy hatott némiképp sokkolóan.

Tetszett, hogy a figurák nem sérthetetlenek, senki sem bűntelen és senki se kerülheti el a végzetét. Ez nem egy ostoba YA-trágya, ahol mondjuk 5 rész alatt egyvalaki hal csak meg, itt a történetnek van alárendelve mindenki. És akit szólít a Kaszás, az bizony elpatkol… Bár vannak kivételek, hiszen az elején Kane egy olyan zuhanást él túl, ami már ránézésre is halálos. (Azt se értettem, miért van az ejtőernyő a hátán és nem a katapultülésen. Miközben esik, ki kell szállnia a székből és az ernyő csak ekkor nyílik. Ez a valóságban is így volna?) Külön kis érdekesség a jól átgondolt magánzárkák sora – itt aztán garantáltan senkinek sincs nyugalma…

Pár megfigyelés: A címben szereplő Osiris a bolygó fővárosa. Teagan Croft karaktere a narrátor; a haja ugyanolyan mint a Titans-ben Ravené, csak más színű. Számomra érthetetlen, hogy a katonák miért lőnek az emberekre? A bunkernél világos, de a fővárosban nem. Sy eredetileg is ápoló volt, és amikor kijut a börtönből, az öreg egy ápolói igazolványt ad neki. A két kutató a végén tudja, hogy egy gyerek van a bunkerben, de honnan? A rejtett politikai korrektségről most ne beszéljünk, én is unom már. Ott van, de finoman, nem zavaró. Az egyetlen igazi komolyabb gondom az egésszel a befejezés, hiszen nem derül ki, mi lesz a kislánnyal és a társával, illetve az se egészen világos, mi a céljuk…

Cikkem tárgya végső soron két ember jelentős erőfeszítésének gyümölcse: Az író-rendező-producer Shane Abbess-é és állandó társáé, Brian Cachiaé (szintén dolgozott a forgatókönyvön, pénzével támogatta a projektet, illetve ő szerezte a zenét). Abbess és Cachia mindig együtt dolgoznak az előbbi rendezésein. Két érdekességet találtam: Teagan Croftra a Ne bántsátok a feketerigót! színpadi adaptációjában figyeltek fel a filmesek, a leányzó akkor 9 éves volt, itt 11. Isabel Lucas személyesen választotta ki Gyp tetkóit. A The Osiris Child megközelítőleg 135 és félezer dollárt hozott be, a készítési költsége ismeretlen; a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, de senki sem dicsérte igazán.

Én azt mondom, tűrhető volt. A grafika nem rossz, a sztori érdekes, a fordulatokat nehéz előre látni, a színészek jók, a zene remek – csak valahogy hiányzik belőle a hangulat…

Pontozás:

imdb: 5.6

Szerintem: 4/5

Hírek:

- A Titans-nek lesz 3. évadja, bár ennél lejjebb már nehezen tudnának menni…

Decemberben rengeteg munka vár, ezért kicsi az esélye bármilyen új filmes írásnak… Addig is hadd ajánljam a regényemet, hogy ne maradjatok a műveim nélkül:)

Végül a legjobb betétdal, ami a végén és Bill végzeténél hangzik el:

Egy barátom (aki férfi) anno megnevezett nekem egy közös ismerősünket (aki nő), mint „élete szerelmét”. Akkor elgondolkodtam a dolgon és tulajdonképpen én is fel tudnék idézni egy ilyen hölgyet, aki mindig kedves marad számomra – azt hiszem, ezzel minden férfi így van. Ez a Pretenders (vagy The Pretenders) egyik kiindulópontja. A trailerjét megmutattam külföldi haveromnak, aki annyit mondott: „Látni akarták, hogy Jane Levy-t lefekteti egy fekete pali.” Ez a másik kiindulópont. A harmadik (ami tulajdonképpen számomra az első) pedig Juno Temple szereplése a moziban, akiről utólag már elmondhatom, hogy teljes mértékben a legjobb dolog, amit ez az alkotás adhat nekünk – Jack Kilmer játéka mellett, akit egy másik Juno-moziból, az Egyszer Lenből ismerek (és amúgy Val Kilmer fia). Mindehhez még hozzájön az ismert (bár nem rendezőként) James Franco, aki 3 éven át kotlott ezen a mozin – és amúgy direktorként leírta magát előttem a bejegyzés végén majd látható videoklippel. A sztori miatt nem igazán akartam látni, és nagyon felemás érzéseket keltett bennem – de erről majd később, előbb lássuk, miről szól!

A film 7 éven átnyúlva mutatja be három ember komplikált kapcsolatát: Catherine (J.L.), Terry (J.K.) és Phil (Shameik Moore) 1979-ben egy mozi előtt találkoznak először, aztán a két férfi és a nő egy érdekes, se veled-se nélküled szerelmi háromszögbe kerül. Megcsalás és örök szerelem, boldogság és bánat, sok-sok szex, fotográfia és filmezés – de vajon ki kié lesz a végén?

Feltételezem, hogy ez a mű amúgy senkit se érdekel, szóval innentől SZPOJLEREK JÖNNEK!

A sztori a 7 évből hármat mutat be, ez a három év ugyanennyi részre osztja a cselekményt. A főszereplő egyértelműen Terry, a történeti fókuszpont azonban Catherine-en van (a politikai meg Philen). Röviden összefoglalva: T és C összejönnek meg szétmennek ’79-ben, újra összejönnek ’83-ban; végül jön a csavar plusz a legkevésbé sem kielégítő befejezés 1986-ból.

A legjobban Philt ismerjük meg, aki a nők bálványa, bárkit meg tud szerezni magának, ráadásul főállású fotós – az a művészi fajta. Terry a filmek szerelmese az apja révén, akivel régen folyton moziba jártak. Először rendező, majd kritikus lesz, de kipróbálja magát az írásban is – James Franco talán benne testesítette meg önmagát. Catherine pedig a vágy titokzatos tárgya, akiről csupán annyit tudunk, hogy színésznő és mindkét pasas magának akarja. A fehér a múzsáját, a szerelem első látásra megtestesülését látja benne; a fekete meg csak meg akarja dugni, de minél többször. (Ez szó szerint elhangzik Moore és Levy karaktereinek beszélgetésében.) Innentől pedig az megy, hogy a csaj mikor kit és mi alapján választ…

Két problémám van a Pretenders-szel: Az első, hogy nem látom az értelmét – az emberi természetet, a csalfa szerelmet akarja bemutatni? A második, hogy mocskosul tele van liberális propagandával, pedig független alkotásként erre nincs szüksége (kitűnő ellenpélda az ugyanígy három ember sorsát bemutató One Percent More Humid, ami ennek ellenére mégsem annyira jó). A közepén, 1983-ban úgy tűnik, mintha végre mindenki elnyerné méltó jutalmát, ám aztán a ’86-os harmadik részlet végülis visszavet mindent a nullára… Na, de most ne ezzel törődjünk, lássuk az első harmadot!

1979: Terry és Phil ugyanarra az egyetemre járnak, látásból ismerik egymást, és azon a napon, mikor mindketten először pillantják meg Catherine-t, össze is barátkoznak. A gyengéd, kedves fehér fiú egyfajta csatlósként „lohol” a nagydumás fekete srác nyomában, aki minden neki tetsző nőt elvisz egy körre – közben újdonsült legjobb pajtásának is jut valami. Viszont Terry elméjébe beleégett Catherine képe, csak rá vágyik, és aztán egy napon ismét ott van a lány a mozinál, a két srác pedig egyszerre kezd el nyomulni rá. A nyitány kicsit gyenge, igazából nem értem, hogy Terry mit lát Philben, miért lesznek olyan nagy cimborák. Persze, kiegészítik egymást, meg ilyenek… Érdekes, hogy az egyébként igazán jóvágású Jack Kilmert egy szimpla ocsmány szemüveggel sikerült elrondítaniuk (plusz valószínűleg az elején alig sminkelték ki); Shameik Moore-nak meg igen fura arcszerkezete van és az akcentusát sokszor nehéz megérteni. Jane Levy-t személy szerint nem kedvelem, de van tippem, miért ő kapta ezt a szerepet.

A korszak visszaidézéséből az nagyon tetszett, hogy mindenki egyfolytában bagózik, a későbbiekben pedig kendőzetlenül mutatják be az úgymond művészethez tartozó frivolitásokat (drogfogyasztás, pucér „modellek” a kiállításmegnyitón, stb.), ezek azt hiszem mind jellemzőek voltak a ’70-es évekre. Sajnos azonban az első harmadban gyakorlatilag egyfolytában szól a zene, ami valahogy ál-hangulatot teremt, nem igazán hozza létre azt az atmoszférát, amit a hasonló muzsika visszafogottabb vagy csak normálisan adagolásával lehetséges.

Ha figyelünk, akkor az alkotók már ekkor felfedik előttünk, hogy mindegyik főszereplőnek van valami súlyos „hibája”: Phil előtt nincs akadály, de ennek ellenére mégis azt az egyetlen nőt viszi el, akit a legjobb barátja szeret. Terry igazából nem ismeri Catherine-t, csak a külseje fogja meg benne. A lány meg akkor, amikor felismeri és elfogadja a fehér fiú szerelmét, direkt összefekszik a feketével, mert miért ne alapon. Ezek korántsem teszik a „hősöket” szimpatikussá és mindegyik „hibát” igazán ellenszenves módon tárják elénk.

Apropó megmutatás: A nyakkendő-a-kilincsen-dolog első alkalommal felvette bennem, hogy talán akkoriban nehezebb volt egy kis nyugalmat találni, picit egyedül lenni, valami csöndesebb zugban – legalábbis az USA-ban biztos. Sok mozit láttam már a ’70-es évekből, korábban mégsem ugrott ez be számomra. Plusz ott a névtelen csaj a moziból, aki lefekszik Terry-vel, az ő mellét láthatjuk, Jane Levy-ét (aki amúgy kb. ugyanígy néz ki meztelenül) nem. James Franco kedveli a tükröket, sokszor a karakterekből csak a tükörképüket láthatjuk. Végül egy pici homályos dolog, a trailerben is látható, ahogy Catherine bedobja a kukába a nyakkendőt; akkor ez most azt jelenti, hogy ő vette le az ajtóról és végig nála volt, vagy…?

1983: A teljes Pretenders 95 perc, és az első 34-ben már benne volt minden. Utólag még idegesít is, hogy az egész sztori vége ugyanaz, mint az első harmadnak, tehát a teljes hátralévő egy órában mindössze Juno Temple jeleneteit van értelme megnézni és ezt most elfogultság nélkül mondhatom. Szóval fogalmam sem volt róla, hogy most mi következhet. Nos, az első lépésként az alapvetően még mindig színész Franco megjelenik, egy filmrendezőt alakítva. Ms. Temple az ő feleségét játssza. Két dolgot kell itt megjegyeznem, először is hogy James bácsi visszafogottan csupán három jelenetben teszi tiszteletét, alig van szövege, vagyis nem tolakszik a többiek elé/közé; másrészt viszont nagyon érdekes, hogy éppen azt a figurát alakítja, akit megcsal (majd) a felesége…

Furcsa, hogy Terry vajon mit keres Phil kiállításának megnyitóján (ahol amúgy számos kép Catherine-t ábrázolja, aki összetörte a szívét)? Az a helyzet, hogy a forgatókönyvíró szerint az időközben nyilvánvalóan a szerelmi csalódás miatt a filmezésből kiábrándult, ezért kritikussá vált fehér fickó még mindig a néger barátja. Tehát attól függetlenül, hogy a másik megdugta ÉS elvitte előle élete szerelmét, még mindig barátok. Ezt egyszerűen képtelenség komolyan venni, a helyzet pedig kifejezetten nevetségessé válik, mikor Catherine előadja magát (szavai lényege: „csúnyán megszívattalak, de hé, ne utálj már, oké?”).

Juno első jelenetében még csak a haja fénylik, a tehetsége nem. Itt következik egy újabb fura helyzet, mikor kiderül, hogy a kamera-összetörés megrendezett volt, ekkor még úgy tűnik, a fotós és a színésznő nyitott kapcsolatban élnek; a valóságban Phil azonban annyira hűséges, hogy csak és kizárólag Catherine-nel fekszik le, pedig körbeveszik a (szerinte) jobbnál jobb bigék. Meg azt se bánja, ha „párja” bárkinek szétteszi a lábát, akinek akarja. Mint a kiállítás után Terry-nek…

Phil mindezt úgy adja elő, mintha teljesen normális lenne. Azt mondja, tudja, hogy Catherine lefekszik másokkal és Terry-re vágyik, de nem izgatja magát. Catherine se izgatja magát amiatt, hogy esetleg a viselkedésével bántja mindkét fiút. Terry meg csak néz… Aztán van egy paranormális telefonbeszélgetés, ahol Kilmer és Levy figurái úgy beszélik meg, hogy találkoznak, hogy nem egyeztetnek helyszínt, majd egy olyan helyen lesznek, amit még sosem láttunk. Ez a találkozó-dolog is baromság, úgy néz ki, hogy négy éve nem látták egymást, ami jelentős teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a fiúk barátsága megmaradt és rendszeresen találkoznak; erre most a lány meglátja egykori „szerelmét”, majd rögtön le is fekszik vele. De arra már nem hajlandó, hogy Terry-t válassza. Most nem… Tehát: Amikor Phillel van, Terry után vágyakozik, amikor Terry-vel van, akkor Phil után. Philt lépten-nyomon megcsalja, Terry-t lelkileg tönkreteszi és egyikük sem igazán boldog vele (bár úgy tűnik a fekete pofát hidegen hagyja, hogy mindenki felpróbálja a csaját). 4 év után ott a lehetőség, hogy Catherine újrakezdjen, mégsem teszi. Neki jó ez így, eddig.

A 49. percnél lett igazán érdekes számomra a film. Juno Temple ebben a teljes szekvenciában szinte ragyog, gyönyörű, izgalmasnak, érdekesnek tűnik és az a jelenet, ahol Franco figurájával az eredettörténetüket mesélik, remekül koreografált. Minden benne van: Catherine és Phil látszólagos boldogsága, a szex ami együtt tartja őket, a rendező alakjának talmi elégedettsége, Victoria (vagyis Juno) szemezése Terry-vel és az, ahogy utóbbi ide-oda néz, egyik foglalt nőről a másikra. A szőke szépség ezután uralja a vásznat, pláne mivel Terry direkt szürke és jelentéktelen. „A legtöbb ember, aki kapcsolatban van, valaki mást szeret.” – mennyire igaz Victoria eme mondata; utána pedig az első igazán vicces pillanat is hozzá kötődik, a csókolózás a gardróbban.

Innentől kezdődik az „aranykor”, mikor mindkét srác boldog. A fekete a csalfa szukával, a fehér a tündérrel (értitek?), aki még a férjétől is elválik, hogy egymáséi legyenek. Csak egyvalaki boldogtalan, a szarkeverő, vagyis akit Levy játszik. Mert amikor ott volt a lehetősége 1979-ben, hogy Terry barátnője legyen, elbaszta (szó szerint); aztán még mielőtt a koma és Victoria összejöttek, megint ott volt az újabb lehetősége, hogy együtt legyenek és akkor direkt nemet mondott; most azonban, hogy látja, hogy Kilmer figurája már nem szenved, rögtön kell neki. Arra gondoltam, így a 60. perc tájékán, hogy most nekem sajnálnom kéne ezt a hülye picsát? Mire fel? Juno figurája szebb, érdekesebb, viccesebb, okosabb, minden szempontból lemossa Levy-ét…

Pici, de fontos közjáték: Ugye tudjuk, hogy Terry abbahagyta a filmkészítést, és Catherine rájön, hogy ez miatta alakult így. Ezért előáll egy történettel, amit a srác megírhatna és megrendezhetne; ennek a címe „The Pretender”, és érezhető, hogy Catherine meg Terry kapcsolatáról szól – csak én ekkor azt hittem, hogy utóbbit az öregember jeleníti meg. Ez az ötlet újra munkára sarkallja Terry-t, a forgatókönyvet Victoria (aki amúgy szintén színésznő, miként a vöröske) rögtön átnyújtja egy befolyásos producernek (az imdbn a stáblistából kihagyott, felismerhetetlen David Krumholtz [aki korábban egy másik Temple-moziban, a Wonder Wheelben is felbukkant, ám ott nem akadt közös jelenetük]), aki zöld utat ad neki. Minden tökéletes, igaz?

Viszont Terry újból meglátogatja az apját (Dennis Quaid), és utána valamilyen helyen, ami nem világos, hogy hol van és a pofa minek megy oda, megint találkozik Catherine-nel, megint kefélnek egyet, aztán a nő ráveszi, hogy most akkor legyen szíves, bontsa fel az eljegyzését, hagyja ott az álmát és legyen vele. Ez a fasz pedig megcsinálja… Tudom, a szerelem vak, de ez baromökörség! Ezek után pedig jön a veszekedés Victoriával, akit azért nem tudok sajnálni, mert megcsalta a férjét; majd Phil pofára esése, akit meg azért lehetetlenség szánni, mert már a kezdet kezdetén utazott Catherine-re és szart Terry érzéseire. Pedig elvileg legjobb barátok… Az 1983-as szekvencia lezárása egy „kemény” interracial, váltott partnerekkel, 15 percen át.

Eljutunk 1986-ba - egy év kb. fél óra. Még ’79-ben, a moziban ment az a francia film, amiben egy hölgy énekel és „vetkőzik”, akkor az jutott eszembe, hogy át fog menni az eredeti szcéna egy újraforgatottba Jane Levy-vel. Nos, itt ez úgy-ahogy megtörténik, mert Catherine előadja azt a részt a másik két főhősnek, miközben az eredetit rávetítik. Amúgy Terry és élete szerelme immár 3 éve alkotnak egy párt, most pedig új konfliktus közöttük Phil haldoklása, ugyanis az előző harmad lezárásának folyományaként AIDS-es lett… De a pasas végigkúrta az egész várost, sajnálni kellene? A fő-nő ismét rádöbben, hogy ő a hibás, mert – bár ezt a fekete beteg tagadja – ha marad, Phil kitart mellette, így elkerüli a fertőzést… Moore embere még fél lábbal a sírban is felmenti őt, nem tudom, mire fel. A „boldog” évek miatt? Végülis semmi meglepő nincs abban, amikor Catherine aztán lelép, de ekkor Terry, aki mindent feláldozott érte (kivéve persze a legszentebb barátságot a világon…) ahelyett, hogy utánamenne, még pár hónapot ápolja az egyre fogyatkozó komáját, aki ennek ellenére beadja a kulcsot. Akkor indul a hajsza a nő után…

ÜBER-SZPOJLER, avagy szpojler a szpojlerben

Már nem emlékszem hogyan, de Terry rájön: vágya tárgya Londonban van. Itt sorra keresi fel a mozikat, mivel tudja, Catherine imádja a filmeket, és találkozik az idős filmszínház-tulajdonossal (Brian Cox), aki felfedi előtte, hogy minden, amit eddig a szerelméről hitt, hazugság. Sőt, ami még ennél is meglepőbb, a „The Pretender” sztorija a valóságon alapult (kivéve a misztikus részt). Megtudjuk, hogy Levy alakjának anyja prosti volt, akit megöltek; és mindenkinek tönkreteszi az életét, akivel kapcsolatba kerül. Cox embere a kérlelésnek hála beadja a derekát és rávilágít, hogy a keresett személy immár Franciaországban van… A végső két jelenetben Terry még utoljára pofára esik (csak úgy be lehetett sétálni egy színházba egy próba közepére akkoriban?), és ott marad barát meg barátnő nélkül. És vajon „Catherine” boldog lesz-e újabb párja oldalán? Nem valószínű.

Utolsóként álljon itt a megoldás, vagyis hogy miért Pretenders, vagyis Megjátszók a cím: Catherine a teljes személyiségét megjátssza; Phil megjátssza mellette a rosszfiút; Terry megjátssza, hogy túllépett rajta…

SZPOJLEREK VÉGE

A lezárás előtt némi mocskolódás… A professzor az egyetemen néger, és az óráján a csodadiák szintén az (meglepően hasonlít Eddie Murphy-re A bölcsek kövéréből). Az utóbb említett figura szájából elhangzik egy kis fricska Hollywood felé – bár konkrétan egy francia rendezőről beszél, azt mondja: „a filmjei tele vannak utalásokkal, könyvekre, a populáris kultúrára, politikára, és azt hiszi ez zsenialitás”. Ez gyakorlatilag majdnem minden ma készülő „álomgyári” mozgóképre ráhúzható – vajon ez a forgatókönyvíró véleménye, vagy az enyém? Hiteles-e ez James Franco „szájából”? Az említett órán nem egy, de két feminista is van, akik ostorozzák a férfi filmrendezőket, akik „férfi szemszögből látják a világot”. Micsoda súlyos bűn volt ez 1979-ben – pláne most… Vajon a hozzájuk hasonlóak a valóságban miként néznek a Pretenders-re? Megfelel-e cikkem tárgya a „női látásmódnak”? A 20. percben a színházi ünneplésnél felbukkan az egyetlen ázsiai szereplő, mert az muszáj; és ha már színház, Catherine ezt adja elő: „Az utolsó tangó Párizsban feminista változata, én játszom Brando szerepét.” Tudnak ennél lejjebb menni? Naná! A 29. percben hangzik el szó szerint: „Terry úgysem fog megbaszni úgy, ahogy kellene.” – Már korábban is igen erőteljesen érezhető volt, hogy a fehér fiú minden területen alulmarad a feketével szemben, ám itt a végső pofon, ami inkább jobbegyenes. A néger ezt mondja és a csaj őt választja, rögtön oda is adja magát neki, ott, a kocsma férfivécéjében.

Lezárásnak annyit, hogy a stáblista végén és az imbdn is 2018 szerepel, de a filmet ténylegesen csak ebben az évben mutatták be. Ahogy az Avenues estében, a színészből lett rendezőnek ezúttal se sikerült gyorsan összeszednie a pénzt, megcsinálni az utómunkát, stb. – pedig James Franco azért ismert fickó. Még pár szót a készítőkről: A nemzetközi filmadatbázisban rákattintottam 3 érdekesnek tűnő címre, amiket James bácsi rendezett és egyik se érte el az 5 pontot - egyébként rengeteg mozgóképet dirigált már, csak ezek senkit se érdekelnek. Az író-producer Josh Boone volt; a mellékalakok közt pedig felbukkan egy bizonyos Nana Ghana nevű illető, akinek érdemes megnézni a pofáját, mert garantálom, hogy ilyen ronda nőt még nem láttatok…

Ahogy Garfield mondta anno, száz póknak is egy a térde, a Pretenders érdekes, gondolatébresztő marhaság, aminek semmi értelme nincs. Ha túltesszük magunkat a teljesen fölösleges propagandán, akkor lehet egy remek 20 percünk a közepén Juno Temple-lel, és meggyőződhetünk róla, hogy Val Kilmer fia örökölte apja tehetségét. Aki nem hiszi, hogy James Franco jóindulattal is csak amatőr rendezőnek nevezhető, az nézze meg a klipet a bejegyzés végén!

Pontozás:

imdb: 5/10 (1 év alatt 0.1-et esett vissza.)

Szerintem: 3/5

Hírek:

- Josh Boone a rendezője az Új mutánsok című X-Men-izének, amit tavaly vagy azelőtt forgattak és jövőre állítólag be is mutatják. Az X-eket övező láz igazából már az Apokalipszisnél lecsengett, szóval itt már csak a copyright-jogok megtartásáról van szó… Boone „mester” a klaviatúráját sem hagyja kihűlni, ő írja ugyanis a készülő The Talismant, ami Stephen King azonos című művén alapul és gondolom olyan lesz, mint a Setét Torony – senkit se érdekel…

A hétvégén még valószínűleg megnézek egy rövidfilmet, ha tényleg, akkor az lesz a következő írásom témája.

Itt meg jön az ígért videoklip – óriási elpocsékolása ennek a remek színésznőnek…