Anno a Holdfény Királyság ismertetett meg Kara Haywarddel, akinek furcsa, de vonzó, felemás arca rögtön beleégett az emlékezetembe. Alig néhány évvel az említett cuki film után jött a Sisterhood of Night, ami igazán tetszett és Kara csinos, fiatal nővé érett benne. Úgyhogy kettőből kétszer jó volt, amit miatta néztem meg, ezért vállalkoztam A csillagokigra is. A leírása alapján érdekesnek tűnt, közvetlenül előtte láttam a bemutatóját, ami szintén figyelemfelkeltő, és csak annyi szólt ellene, hogy nem annyira kedvelem Liana Liberatot (A megmérettetés), a 2. számú főhős alakítóját. Ennek ellenére cikkem tárgya remek volt, szóval valószínűleg Kara Hayward jövőben érkező filmjei is tetszeni fognak.

Iris (K.H.) magányos, furcsa tini az 1960-as években, egy poros, amerikai kisvárosban. A többi lány gúnyolja, a fiúk zaklatják, az anyja iszik, szóval az élete csupa gond. Aztán mikor a srácok ismét céltáblának nézik, megmenti valaki, akit még sosem láttak: a vagány, nagy hangú és csinos Maggie (L.L.), egy nagyváros csaj, aki most költözött ide a családjával. Minden arra predesztinálja, hogy a menő lányok klikkjébe kerüljön, ő mégis úgy dönt, inkább a zárkózott, különös Iris társaságát keresi. Nagy nehezen összebarátkoznak, segítenek egymásnak és meghallgatják a másik titkait, közben közeleg a nagy nap, az érettségi bál éjjele, ahol talán még a párjaikat is meglelhetik. Vajon sikerülni fog – mindkettejüknek?

Úgy tűnik, mostanában már csak az ilyesmik fognak meg, mint a To the Stars, mert mindig felüdítő valami ehhez hasonlót látni, ami még a régebbi, történetmesélésre kihegyezett alkotásokat idézi. Itt a hangsúly a karaktereken van, akik közül még a mellékalakok is kidolgozottabbak, mint egy átlagos hollywoodi szuperprodukció főhősei; remek színészek játsszák el őket, mindezt a ’60-as évek összetéveszthetetlen atmoszférája lengi át. A korszak meghatározza a ruhákat, a hajstílust és persze a zenét, ehhez már csak egy jó történet kellett.

Szerencsére akadt valami. A forgatókönyv eredeti munka, könyvön/képregényen, színdarabon/sorozaton/számítógépes játékon/játék-szérián/életrajzon nem alapszik, igazi ritkaság! Nő írta (Shannon Bradley-Colleary, az első egész estés alkotása), nő rendezte (Martha Stephens, ez a negyedik nagyfilmje), nő a zeneszerző (Heather McIntosh) és végülis valószínűleg elsősorban nőknek szól. Azért mégis élvezhető férfi-szemmel, hiszen újból a jól ismert középiskolás éveket mutatják be, a kamaszok barátságát, az érdeklődést a másik nem iránt, a felnőttek gyermekeik életére gyakorolt hatását – az úgynevezett coming of age (felnőni) műfaj összes sajátosságát. Ezekben a tini főszereplők valamilyen stagnáló élethelyzetben vannak (pl. az Isten háta mögött élnek, ahol nincs kilátás a szép jövőre, magányosak, stb.), amit aztán váratlan esemény és/vagy új szereplő érkezése megváltoztat. Ez A csillagokigban ugyanígy történik, Iris egyhangú, kellemetlen mindennapjaiba belecsöppen Maggie, aki egyből feldobja a létezést számára. Ezzel az alaphelyzettel (lányok barátsága) több irányba el lehet indulni, de az esetek nagy százalékában annyi történik, hogy először nem kedvelik egymást, aztán összenőnek, utána jön egy konfliktus, ami miatt egymás ellen fordulnak, végül lesz… valami.

Cikkem tárgya sok tekintetben üdítő kivétel, még a műfajon belül is. Elsőként a hősnők nem a tipikus amerikai szépségideált testesítik meg, másodszor érdekes és átélhető problémáik vannak (titkokkal), harmadszor (nevetséges, hogy ez már manapság pozitívum, de mégis) mind fehérek. A remek szövegek mellé néhány jó poén vegyül (a „Miért nem köszönsz vissza?” kérdésre adott válaszon hangosan röhögtem), látványos, kitűnően beállított képeket láthatunk (ez csak félig saját gondolat), a történet meg elég szerteágazó. Számos kis karakter akad, akiknek érdemes lenne tudni, hogyan alakul a jövője, illetve a múlt is tartogat meglepetéseket (pl. Iris anyjának „tragédiája” vagy a „tó szelleme”). Szóba kerül a bigottság (a mai világban, ahol már bárki bárkivel bármit művelhet a szabadság jegyében, ez különösen izgalmas kérdés), a falusi közösség légköre (az asszonyok ténylegesen arról beszélnek, hogy milyen jóképű a pap) és az előző kettőből adódó megbélyegzettség, ebben mind a két főszereplő részesül. Lehetne azon vitatkozni, hogy a sztori kire vet negatív fényt, de szerintem ez lényegtelen, mert egyszer, valamikor ez volt a normális. A normális, az elvárás, amihez tartania kellett magát mindenkinek, különben megszólták, kinézték, ne adj’ Isten, elüldözték… Ez benne van a To the Stars-ban, de mégsem offenzív, szájbarágós módon. Szépen, finoman. (Azért mégsem lehetett olyan rossz, amikor még léteztek erkölcsi szabályok…)

„Sosem lehetnék modell, mert túl lapos vagyok!”

A szépség, mint olyan, mindig kis extra a hasonló mozikban, hiszen a fiatalok szépek. Sajnos azonban újból előjött a több évtizedes klisé, miszerint a hősnő attól csúnya, hogy szemüveges és amint leveszi, rá se ismernek. Ezt szemüvegesként utálom. A fentebb említett idézet a 2020-as modelleket elnézve elég vicces, illetve érdekes, hogy Iris vonzóságát Kara vonzóságára hegyezték ki: jó nagy mellei voltak (elvileg most már ő is piszkafa lett, mint előbb-utóbb Hollywood környékén mindenki). Az érettebb korosztályt képviseli a csupán apró mellékalakként megjelenő Malin Akerman (Watchmen) és az egyik figyelemre méltó mellékszereplőt játszó Adelaide Clemens (Silent Hill 2); illetve kiemelést érdemel az Iris iszákos anyját megformáló Jordana Spiro is (ő már csak a tehetsége miatt). Amúgy tényleg mindenki kitűnő teljesítményt nyújt.

Engem nem zavart, de többen írták az imdbn, miszerint a cselekmény háromnegyede táján az események felgyorsulnak. Végülis Maggie-nek egyszerűen túl sok lesz minden együtt, hiszen rövid időn belül annyi meghatározó élmény éri, hogy képtelen tovább játszani a játékszabályok szerint, inkább felrúgja őket. A befejezés számomra kielégítő volt, mások ezt is kritizálták, de jó úgy, amint van: a néző elgondolhatja saját befejezését.

(A képen középen a rendezőnő.) Pár érdekesség: Ezt a művet egyszerre forgatták le fekete-fehérben és színesben, az utolsó pillanatban döntöttek arról, melyik verzió kerüljön a közönség elé. Egy aadelman-05792 nevű felhasználó kommentje elgondolkodtatott a címről, amire két megoldást találtam. To the stars – (beszéd) a csillagoknak – „hadd teljesüljön a vágyam, hadd tűnjek el”; vagy to the stars – a csillagok közé – utalás Maggie sorsának alakulására. A csillagokig független filmként nem a bevétel miatt készült (erről nincs is adat), a kritikusoktól közepes, de inkább a pozitív felé tendáló értékeléseket kapott.

Összefoglalva: Eredeti történet, amit kitűnő színészek játszanak el, a figuráktól életszerű mondatokat hallhatunk, kellemes a zene, szépek a képek (meg a lányok), jó a múltidéző atmoszféra is. A lassú folyású drámákat meg a coming of age-filmeket kedvelőknek ajánlom!

Pontozás:

imdb: 6.2 (1 év alatt 0.2-t emelkedett.)

Szerintem: 5/5