Boldog és Sikerekben Gazdag Új Évet Minden Kedves Olvasónknak! 

A Merülések című nagyszerű drámának köszönhetően egy életre megjegyeztem María Valverde nevét és szépséges arcát, ezért rögtön felkeltette a figyelmemet cikkem tárgya, melynek ő a női főszereplője. Azt hiszem, egy hozzá hasonló gyönyörűséggel bármilyen drámát el lehetne adni nekem… 

A Plonger három részre tagolható, a történet magva egy emberi kapcsolat: A negyvenes újságíró/szerkesztő (?) César (Gilles Lellouche) és a harmincas fotóművész Paz (M.V.) megismerkedését, szerelmét, gyermekük születését és végül azt mutatja be, ahogy a nő elmegy és otthagyja a férfit. Amaz viszont egy idő után nem bírja tovább, ezért elindul, hogy megtalálja élete párját. Mikor rálel, már csak válaszokat akar: Mégis hogyan jutottak idáig? 

A három részre tagolódás a látványban is megmutatkozik: Az első addig tart, amíg a nő teherbe esik, ennek során gyors vágások, rövid képek uralják a vásznat; a szereplők hangját akkor halljuk, amikor a szájuk nem mozog, ez egészen különleges atmoszférát teremt. Kicsi előre-hátra ugrálunk az időben, ez itt a boldogság, a szerelem ideje. Egyébként már rögtön szexjelenettel nyit A mélybe, az erotika és a meztelenség később is visszatér, és két okból nagyon tetszett. Egyrészt Valverde szerintem gyönyörű nő, egyszerűen jó nézni; másfelől a természetesség, a valóság része a ruhátlan állapot, amit a legtöbb ma készülő, még 16-os karikás alkotás is elfed (ez csak 12-es volt); itt viszont fokozza az intimitást, a férfi szemszögéből látott részek személyességét. 

A sztori első fele Pazra fókuszál. Már itt megjelenik a víz, bár még csupán színek, hangok és utalások formájában; ezen kívül csak szóban felbukkan a ragadozó, az óceánban úszó cápa, aminek fekete, kifejezéstelen szeme olyan, akár a fényképezőgép csillogó lencséje. Ez egy nagyon szép hasonlat és tényleg igaz. A váltakozó képsorokat hangélmény is aláfesti, a szereplők a film teljes egésze alatt négy különböző nyelven szólalnak meg: franciául, angolul, spanyolul és arabul. Kiemelkedő jelenet a kis kávézóban zajló, ahol a nő énekel és táncol; ez a szituáció még egyszer megismétlődik, akkor már a saját konyhájában teszi ugyanezt. A férfi mind a kétszer nézi őt, először még nem, másodszorra pedig már nem az övé a megfigyelt. 

A második rész onnan indul, hogy Paz állapotos lesz, és addig tart, amíg el nem megy Césartól. Még az első fél órában elhangzik a kérdés „Akarsz gyereket?”, erre ő nemmel felel, ám aztán mégis kihordja. Ezalatt lassan, fokozatosan elveszíti önmagát, művészi válságba kerül. A könyv-kiállítás után láthatjuk a benyomásokat kereső, folyton mozgó „cápát”, aki lecsap a tengeri zajokból zenét szerkesztő bohém társaság tagjaira; a kiállításos rész pedig érzékletesen mutatja be, amint kiveszik a képeiből minden, ami érdekes. Közben a hölgy mindkét alkalommal erős sminket kap és ez szerintem kifejezetten elcsúfítja, jól mutatja, hogy meghasonlik önmagával. 

Megszületik a gyermek, az állandó éjszakai sírás mindkét szülőt megviseli, de az apa elvonulhat a munkahelyére, míg az anya már a terhesség ideje alatt sem tud mit kezdeni magával. Érzi, hogy mennie kellene és azt is tudja, hová; hívja őt a víz, a tenger, amiben örökbe fogadott cápája úszik, akit GPS-szel folyamatosan követ. A boldogtalan fiatalasszony, akinek eredeti neve a történet szerint Dolores, ami szó szerint boldogtalant jelent; egyre elégedetlenebb a helyzetével, és végül egy nap összepakol, felöltözik, ám megvárja, amíg párja megérkezik, hogy elbúcsúzhasson tőle. Megígéri: visszajön, ám mindenki, a néző, „Dolores” és maga César is érzi, hogy ebből semmi se lesz. Ennek a résznek a mondanivalója, hogy a művészt megöli, ha normális emberré kell válnia; miként a cápa is megfullad, ha megáll. 

A harmadik részre a film mintha egy egészen más alkotássá válna. Az eddig minden képen központi szerepet játszó Valverde eltűnik, a helyét teljes egészében Lellouche veszi át. Más alkalmakkor egy hasonló váltás dühített volna, ezúttal viszont teljesen helyénvalónak éreztem, hiszen ez esély a férfinak, hogy megcsillogtassa tehetségét. Az utolsó harmad a leglassabb, ebben azt látjuk, mikor César Jemenbe utazik, a párja emlékének nyomában jár, keresi azt, ami még megmaradt belőle/utána. Egy különös nyomozás kezdődik, amiben az összetört apa nem annyira a miért, inkább a hogyan kérdésre akarja tudni a választ gyermeke elvesztett anyjával kapcsolatban. Bár azt mondja, hogy Paz (a név jelentése béke) a felesége volt, mivel esküvőt nem mutattak, ezért én ezt vitatnám. 

Ennek a filmnek a cselekménye egészen szokványos, végülis egy szerelmi kapcsolat megszületését, virágzását és végét mutatja be; ám a tálalása teszi igazán érdekessé. A fordulatok kitalálhatóak, tulajdonképpen nincs igazi magyarázat a végén és mégsem maradunk hoppon. A szép nő és a szép képsorok, a csönd és a különös hangok, a számos nyelv meg az apró utalások (a két név, a cápa) együtt különlegessé teszik A mélybe végeredményét. 

Pár szót a készítőkről: Az író-rendező Mélanie Laurent (Lélegezz!), író-társai Christophe Deslandes (valahol látható is a filmben) és Julien Lambroschini (Lélegezz!) voltak. A sztorit Christophe Ono-dit-Biot 2013-as azonos című regénye adta, amely megjelenésének évében elnyerte a Francia Akadémia irodalmi nagydíját. 

Érdekességek: A Plonger a nemzetközi jellege ellenére francia film. Hectort három baba alakította. María Valverde pontosan 1 nappal fiatalabb nálam és 8 évvel a Merülések után ismét úszott egy mozi kedvéért. A wikipedia szerint a készítési költség elérte a 6 millió dollárt, a bevétel azonban mindössze 175 ezer lett… 

Érdekes, szép, ám lassú A mélybe, amely a főhősnő lelkiállapotának változásával egyidejűleg változik át művészfilmből drámává. Különös hangulata és megragadó képi világa miatt tetszett, egyszerű története és a kitalálható fordulatai miatt viszont levonok tőle egy pontot. 

Pontozás: 

imdb: 5.7 (1 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 4/5