A legújabb Juno Temple-film, amiben a viccesember Simon Pegg drámázik és beugrik mindenki kedvenc pár csöcse, Alexandra Daddario is…

A cselekmény egy házibulival indul, ahol a zenei producer Theo (S.P.) gunyoros kis dalocskákat játszik a többiek ugratására. Már mindenki unja, mikor Hannah (J.T.) a következő. Theo odahívja a zongorához, hogy énekeljenek együtt, ekkor kiderül: a lánynak kellemes hangja van. Másnap a férfi fel is ajánl neki egy önálló felvételt és néhány nappal később Hannah már a híres zenei cégnél ül állásinterjún, ahol felveszik, utána bedobják a mélyvízbe: A popsztár Dana Lee-nek (A.D.) kell majd írnia… Közben viszont Theo eltűnik, aztán megkerül, de nagyon furcsán viselkedik és istápoltja csak ekkor tudja meg, hogy mentorának súlyos skizofréniája van, ami elhatalmasodik rajta, mikor nem szedi be a gyógyszerét. Most éppen megint ez történik, ráadásul a beteg férfit kidobják az otthonából, mert nem fizette a lakbért. Egyedül Hannah-ra számíthatna, ha kellene neki segítség. Vajon az újdonsült szövegíró megmentheti egykori pártfogóját a fejében élő szörnyektől?

Annak ellenére, hogy ez egy független film, elég nagy felhajtást csináltak köré. Hiába, Simon Pegg neve jól hangzik, bármit el lehet adni vele, és ha mégsem elég, akkor még betették mellé Daddariot csaléteknek. Nos, aki érte akarja látni ezt a mozit, az csalódni fog, összesen 3 rövid jelenetben szerepel. Sőt, még a Pegg-rajongók sem biztos, hogy megtalálják a számításukat a Lost Transmissions-szel, mert Simon úr (ugye most már nem ildomos „papának” szólítani egy nálam idősebb pasast, mert valaki majd megint beszól érte) tulajdonképpen csak másodhegedűs Temple kisasszony mellett. A poén viszont az, hogy ez a sztori mégsem igazán Hannah-ról szól, hanem Theoról…

Eléggé összezavarodtatok már? Akkor jó, mert elárulhatom, hogy cikkem tárgyának egyik fő problémája az, hogy egy helyzetet akar bemutatni, de se az nem érdekli, hogy miként jutunk el a helyzetig, se az, mi lesz utána. A fókuszpont a mentális betegségen van, azt láthatjuk, amint a férfi főszereplő egyre zagyvább dolgokat beszél, néha ordibál egy kicsit és csak azt szeretné, ha békén hagynák; közben a női hős lohol utána, megpróbálja kezeltetni, bevetetni vele a gyógyszerét, vagy csak jobbá tenni a helyzetét, ám ez korántsem könnyű.

Bevallom, titkon egy újabb Away-t vártam. Az a film máig lenyűgöz, megvettem eredeti dvdn is, mert méltóképpen akartam a magaménak mondani egy kópiáját és őszintén sajnálom, hogy az emberek nagy többsége nem érti, miért olyan nagyszerű. Plusz ugye itthon nyilván senki se hallott róla… Szóval minden adott volt egy újabb Away-hez: Juno + híres, idősebb férfiszínész a partnereként + független mű + egy szokatlan kapcsolat története. És még ígértek némi zenét is, hiszen Hannah szövegíró (énekesnő), Theo zenei producer (zenész). Sajnos azonban ezekből szinte semmi se teljesült.

Az első és legkomolyabb probléma a történet. Az író-rendező-producer Katharine O’Brien (korábban csak rövidfilmeket készített) ugyanis tett azokra a dolgokra, amiket korábban kiemeltem. Nem tudjuk meg, honnan ismerik egymást a szereplők, út közben derül csak ki laza összefüggés, de szintén ugyanilyen módon épülnek fel a karakterek. Leginkább sehogy. Hannah-ról annyit tudunk meg, hogy 21 éves kora óta antidepresszánsokat szed, egyszer nekihajtott egy fának és van tehetsége a zeneszerzéshez, amúgy meg irodai alkalmazott, telefonokra válaszol. Theo a ’90-es évek egyik legsikeresebb bandájának tagja volt, de szétdrogozta az agyát, egy csaj pofára ejtette, azóta pedig gyógyszert kéne szednie, csak néha leáll vele, akkor tönkremegy és a barátainak kell kihúznia a szarból. Ja meg angol. A helyszín amúgy a jó öreg USA, és Juno Temple szintén angol, csak most mégse britet játszik. Ezek majdnem mind párbeszédekből derülnek ki, látni szinte semmit se láthatunk, mert az első fél óra után O’Brien úgy gondolta, innentől lényegtelen a zenei háttér, most már csak a skizofréniára kell koncentrálni.

Tehát a lényeg a helyzet, és hogy ki miként viselkedik benne. Ezen lehet agyalni, hiszen ott van Temple karakterének a nagy lehetőség, amiről viszont sosem álmodott igazán, mégis az ölébe hullik. Meg tudja állni a helyét? Mihez kezd az esélyével? Mi lesz Theo reputációjával? Hogyan hat megbomló elmeállapota a munkájára meg a környezetére? Kinek a felelőssége kezelni, segíteni ezt a beteget, aki önmagát nem tartja betegnek és csak úgy elvan? A kérdéseket többféle módon lehetne megválaszolni, a rendezőnő szerint viszont az egészségügy rossz, a gyógyszerek szintén; ellenben a hallucinogén gomba jó és oda kell figyelni arra, mit mondanak az elmebetegek. Ja meg vannak hajléktalanok, akik többet, jobbat érdemelnének az élettől.

Csak én nem ezt akartam látni. Az utolsó szó a lényeg: Az Away-ben Juno volt hajléktalan, de megmutatták, hogyan jutott feljebb a társadalmi ranglétrán. Láttuk, miért megy Blackpoolba Timothy Spall figurája, aztán elénk tárják, miféle körülmények között találkozik a két kisiklott ember, és hogy végülis miért fonódik össze az életük. Itt csak simán ott a nő, ott a pali, „hallom, jó hangod van, gyere át!”, „most már írhatsz Dana Lee-nek”, baj van a fejben, „majd én segítek, mert ő olyan nagyszerű”. Ez itt mind megtörténik a 32. percig és a játékidő több mint 100 perc… Ha önmagában nézem, semmihez sem hasonlítva, akkor is gondok vannak a Lost Transmissions-szel. Mert se eleje, se igazi vége nincs; nem mutatnak eleget a karakterek közti interakcióból ahhoz, hogy megértsük, hirtelen miért érez ilyen elképesztően mély szeretetet Hannah Theo iránt; az alapszituációt meg gyorsan sutba dobták, mert miután a nyálzenekar felvételéről kijövünk, gyakorlatilag nincs már szerepe a zenének a sztoriban egészen a legutolsó jelenetig.

De van itt sok jó dolog. A képi világ igazán érdekes, piszkosnak látszik, ez, plusz a kézikamera és a teljesen hétköznapinak tűnő szövegek olyanná teszik ezt a mozit, mintha valódi lenne az egész. Az operatőr nem olyan irritálóan rázza a gépét, mint az Escaping the the Madhouse-ban; csak diszkréten; a valóságosságot pedig tovább erősítik a kis részletek, például madárszar a kocsi szélvédőjén, járókelők az utcákon, a kocsiknak van rendszáma, a figurák otthon leveszik a cipőiket, stb. Az éneklős részek minden alkalommal nagyon jók, én alapvetően szeretem Juno hangját, úgyhogy igazán tetszett, mikor dalolt; de az említett nyálbanda muzsikája is hangulatos. (Egyébként az a legjobb részek egyike, mikor az éppen bolondórás producer megmondja az igazat a pocsék fiúcsapatnak.) A különleges képsorokat nagyon jól odaillő muzsika festi alá, amit Hugo Nicolsonnak köszönhetünk; főként kiemelkedő az a rész, ami egy az egyben az Away-t idézi, mikor Hannah a házibuliban keresi Theot. Azt a számot marhára eltalálták! A színészek mind kitűnően játszanak, a hangulat sokszor nyomasztó, máskor érdekes, unatkozni egy percig sem fogunk, ám a hatásfok nagyban csökken, mert nincs túl sok motiváció, plusz nem tudunk eleget a két központi alakról ahhoz, hogy tényleg érdekeljen, mi lesz velük.

Ennél a történetnél újabb csavart jelent a szereplők munkájának jellege, hiszen a muzsika létrehozása a kreativitásról szól (elvileg). A wikipedián idézett egyik kritikus szerint „a film elkerüli a szokásos kliséket és blődségeket a kreativitás és az őrület kapcsán”, ám ez baromság. A nyálzenekaros résznél egyértelmű, hogy Theo attól olyan jó, mert szabadjára ereszti magát – az egyik fiú megjegyzi: „talán nem is kéne gyógyszert szednie”. Aztán láthatjuk, amint Hannah eldobja a tablettáit, majd ezek után csinálja meg a számot Dana Lee-nek, szinte egyből. Ugyanakkor O’Brien itt a betegségre akarja kihegyezni a dolgokat, neki az a kérdés, hogy a beteg szedjen-e gyógyszert vagy ne? Egyébként a beteg ebben az esetben zseni, és esetleg a kemikáliák elnyomhatják benne az alkotót, de ez mellékes a direktornak. Szóval bizonyos szinten a kritikusnak igaza van, ám szerintem a rendezőnő a „ne vedd be”-elvre szavaz. Ha már a szerekről van szó, az elmondott szövegeken kívül nekem nem volt hiteles a hősnő állapota. Nála szinte alig akad bármi, amit ténylegesen a depresszió jeleként lehet felfogni (sokszor elsírja magát), miközben Theonál a zavaros beszéd egyértelművé teszi a mentális kondíciót. A drogozós jelenetnek meg igazán nincs sok értelme, csak úgy megtörténik és érdekes, viszont értelmetlen. Homály fedi, hogy vajon honnan szerzi Hannah a pénzt, mert a régi állását tutira feladja a zenéért, aztán onnan is elhúz; Pegg alakjának pedig már a nyitányban üres a bankszámlája. De akkor miből utazik vissza Londonba? Lehetne beszélni még egy dologról, csak fölösleges, rendszeres olvasóim sejthetik, mire gondolok. Na, abból majdnem minden van, ami lehet.

Érdekességek: A Lost Transmissions Katharine O’Brien saját életéből merít, elmondása szerint közvetlen környezetében volt példa mentális betegségre – erre utal a „valós történeten alapul” kiírás az elején. Meg akarta mutatni, hogy szerinte a profi egészségügyi szakemberek nem kellőképpen kezelik az ilyen pácienseiket. Simon Pegg tetkóinak egy része biztosan valódi, a kezén lévők kivételével. Theo mindig felteszi a napszemüvegét, amikor zenét szerkeszt. Juno Temple összesen 7 számot énekelt el a filmhez, közülük a Sleepless Days, Sleepless Nights-ot (amit az elején játszik a producer lakásán) Jonathan Baronnel közösen írta. Elvileg nincs jogsija, legalábbis a legutolsó mozinál, ahol vezetnie kellett (Jelzőfény) trükkökkel oldották meg a dolgot, itt viszont többször is viszi Theot valahová. Vajon időközben megszerezte a vezetési engedélyt? A néző csak azt láthatja, amit a női főhős átél. Hannah producere az utolsó jelenetben Marius De Vries, cikkem tárgyának zenei támogatója. Szerintem Juno a saját ékszereit és ruháit viseli a szerephez, mert a mindennapokban is ilyen szokott lenni. Az e művet finanszírozó pénzemberek között van két igazán rövid név: Al Di és Bo An. A Lost Transmissions független alkotásként nem kapott jelentős terjesztést, múlt hét óta elérhető VOD-n (pénzért letölthető tartalom), és bemutatták pár filmfesztiválon is. Bevételről nincs értelme beszélni vele kapcsolatban, a „hozzáértőktől” jó plusz vegyes értékeléseket kapott.

Korántsem az, amit vártam, de mégsem volt rossz. Csupán inkább hiányos. Aki rajong Junoért vagy Simon Peggért, az nézze meg, illetve azok se hagyják ki, akik érdeklődnek az elme betegségei iránt!

Pontozás:

imdb: 5 (1 év alatt 0.2-t esett vissza.)

Szerintem: 4/5

Hírek:

- Juno Temple következő filmje a Palmer, amiben ismét együtt játszik Justin Timberlake-kel. Ránézésre ez valami unalmas dráma… Kevésbé andalítónak ígérkezik a hatrészes Little Birds című erotikus minisorozat, ahol Juno a női főszereplők egyike. Valószínűleg a Dirty Johnhoz hasonlóan ezt is körülugrálja majd mindenki. [És most tévedtem, mert a Palmer sokkal jobb a Little Birds-nél.]

- Simon Pegg benne lesz az állítólag készülő Mission Impossible 7-ben (tényleg kell?) és a hasonló státusban lévő negyedik Star Trekben (már a harmadik is pocsék).