Egy barátom (aki férfi) anno megnevezett nekem egy közös ismerősünket (aki nő), mint „élete szerelmét”. Akkor elgondolkodtam a dolgon és tulajdonképpen én is fel tudnék idézni egy ilyen hölgyet, aki mindig kedves marad számomra – azt hiszem, ezzel minden férfi így van. Ez a Pretenders (vagy The Pretenders) egyik kiindulópontja. A trailerjét megmutattam külföldi haveromnak, aki annyit mondott: „Látni akarták, hogy Jane Levy-t lefekteti egy fekete pali.” Ez a másik kiindulópont. A harmadik (ami tulajdonképpen számomra az első) pedig Juno Temple szereplése a moziban, akiről utólag már elmondhatom, hogy teljes mértékben a legjobb dolog, amit ez az alkotás adhat nekünk – Jack Kilmer játéka mellett, akit egy másik Juno-moziból, az Egyszer Lenből ismerek (és amúgy Val Kilmer fia). Mindehhez még hozzájön az ismert (bár nem rendezőként) James Franco, aki 3 éven át kotlott ezen a mozin – és amúgy direktorként leírta magát előttem a bejegyzés végén majd látható videoklippel. A sztori miatt nem igazán akartam látni, és nagyon felemás érzéseket keltett bennem – de erről majd később, előbb lássuk, miről szól!

A film 7 éven átnyúlva mutatja be három ember komplikált kapcsolatát: Catherine (J.L.), Terry (J.K.) és Phil (Shameik Moore) 1979-ben egy mozi előtt találkoznak először, aztán a két férfi és a nő egy érdekes, se veled-se nélküled szerelmi háromszögbe kerül. Megcsalás és örök szerelem, boldogság és bánat, sok-sok szex, fotográfia és filmezés – de vajon ki kié lesz a végén?

Feltételezem, hogy ez a mű amúgy senkit se érdekel, szóval innentől SZPOJLEREK JÖNNEK!

A sztori a 7 évből hármat mutat be, ez a három év ugyanennyi részre osztja a cselekményt. A főszereplő egyértelműen Terry, a történeti fókuszpont azonban Catherine-en van (a politikai meg Philen). Röviden összefoglalva: T és C összejönnek meg szétmennek ’79-ben, újra összejönnek ’83-ban; végül jön a csavar plusz a legkevésbé sem kielégítő befejezés 1986-ból.

A legjobban Philt ismerjük meg, aki a nők bálványa, bárkit meg tud szerezni magának, ráadásul főállású fotós – az a művészi fajta. Terry a filmek szerelmese az apja révén, akivel régen folyton moziba jártak. Először rendező, majd kritikus lesz, de kipróbálja magát az írásban is – James Franco talán benne testesítette meg önmagát. Catherine pedig a vágy titokzatos tárgya, akiről csupán annyit tudunk, hogy színésznő és mindkét pasas magának akarja. A fehér a múzsáját, a szerelem első látásra megtestesülését látja benne; a fekete meg csak meg akarja dugni, de minél többször. (Ez szó szerint elhangzik Moore és Levy karaktereinek beszélgetésében.) Innentől pedig az megy, hogy a csaj mikor kit és mi alapján választ…

Két problémám van a Pretenders-szel: Az első, hogy nem látom az értelmét – az emberi természetet, a csalfa szerelmet akarja bemutatni? A második, hogy mocskosul tele van liberális propagandával, pedig független alkotásként erre nincs szüksége (kitűnő ellenpélda az ugyanígy három ember sorsát bemutató One Percent More Humid, ami ennek ellenére mégsem annyira jó). A közepén, 1983-ban úgy tűnik, mintha végre mindenki elnyerné méltó jutalmát, ám aztán a ’86-os harmadik részlet végülis visszavet mindent a nullára… Na, de most ne ezzel törődjünk, lássuk az első harmadot!

1979: Terry és Phil ugyanarra az egyetemre járnak, látásból ismerik egymást, és azon a napon, mikor mindketten először pillantják meg Catherine-t, össze is barátkoznak. A gyengéd, kedves fehér fiú egyfajta csatlósként „lohol” a nagydumás fekete srác nyomában, aki minden neki tetsző nőt elvisz egy körre – közben újdonsült legjobb pajtásának is jut valami. Viszont Terry elméjébe beleégett Catherine képe, csak rá vágyik, és aztán egy napon ismét ott van a lány a mozinál, a két srác pedig egyszerre kezd el nyomulni rá. A nyitány kicsit gyenge, igazából nem értem, hogy Terry mit lát Philben, miért lesznek olyan nagy cimborák. Persze, kiegészítik egymást, meg ilyenek… Érdekes, hogy az egyébként igazán jóvágású Jack Kilmert egy szimpla ocsmány szemüveggel sikerült elrondítaniuk (plusz valószínűleg az elején alig sminkelték ki); Shameik Moore-nak meg igen fura arcszerkezete van és az akcentusát sokszor nehéz megérteni. Jane Levy-t személy szerint nem kedvelem, de van tippem, miért ő kapta ezt a szerepet.

A korszak visszaidézéséből az nagyon tetszett, hogy mindenki egyfolytában bagózik, a későbbiekben pedig kendőzetlenül mutatják be az úgymond művészethez tartozó frivolitásokat (drogfogyasztás, pucér „modellek” a kiállításmegnyitón, stb.), ezek azt hiszem mind jellemzőek voltak a ’70-es évekre. Sajnos azonban az első harmadban gyakorlatilag egyfolytában szól a zene, ami valahogy ál-hangulatot teremt, nem igazán hozza létre azt az atmoszférát, amit a hasonló muzsika visszafogottabb vagy csak normálisan adagolásával lehetséges.

Ha figyelünk, akkor az alkotók már ekkor felfedik előttünk, hogy mindegyik főszereplőnek van valami súlyos „hibája”: Phil előtt nincs akadály, de ennek ellenére mégis azt az egyetlen nőt viszi el, akit a legjobb barátja szeret. Terry igazából nem ismeri Catherine-t, csak a külseje fogja meg benne. A lány meg akkor, amikor felismeri és elfogadja a fehér fiú szerelmét, direkt összefekszik a feketével, mert miért ne alapon. Ezek korántsem teszik a „hősöket” szimpatikussá és mindegyik „hibát” igazán ellenszenves módon tárják elénk.

Apropó megmutatás: A nyakkendő-a-kilincsen-dolog első alkalommal felvette bennem, hogy talán akkoriban nehezebb volt egy kis nyugalmat találni, picit egyedül lenni, valami csöndesebb zugban – legalábbis az USA-ban biztos. Sok mozit láttam már a ’70-es évekből, korábban mégsem ugrott ez be számomra. Plusz ott a névtelen csaj a moziból, aki lefekszik Terry-vel, az ő mellét láthatjuk, Jane Levy-ét (aki amúgy kb. ugyanígy néz ki meztelenül) nem. James Franco kedveli a tükröket, sokszor a karakterekből csak a tükörképüket láthatjuk. Végül egy pici homályos dolog, a trailerben is látható, ahogy Catherine bedobja a kukába a nyakkendőt; akkor ez most azt jelenti, hogy ő vette le az ajtóról és végig nála volt, vagy…?

1983: A teljes Pretenders 95 perc, és az első 34-ben már benne volt minden. Utólag még idegesít is, hogy az egész sztori vége ugyanaz, mint az első harmadnak, tehát a teljes hátralévő egy órában mindössze Juno Temple jeleneteit van értelme megnézni és ezt most elfogultság nélkül mondhatom. Szóval fogalmam sem volt róla, hogy most mi következhet. Nos, az első lépésként az alapvetően még mindig színész Franco megjelenik, egy filmrendezőt alakítva. Ms. Temple az ő feleségét játssza. Két dolgot kell itt megjegyeznem, először is hogy James bácsi visszafogottan csupán három jelenetben teszi tiszteletét, alig van szövege, vagyis nem tolakszik a többiek elé/közé; másrészt viszont nagyon érdekes, hogy éppen azt a figurát alakítja, akit megcsal (majd) a felesége…

Furcsa, hogy Terry vajon mit keres Phil kiállításának megnyitóján (ahol amúgy számos kép Catherine-t ábrázolja, aki összetörte a szívét)? Az a helyzet, hogy a forgatókönyvíró szerint az időközben nyilvánvalóan a szerelmi csalódás miatt a filmezésből kiábrándult, ezért kritikussá vált fehér fickó még mindig a néger barátja. Tehát attól függetlenül, hogy a másik megdugta ÉS elvitte előle élete szerelmét, még mindig barátok. Ezt egyszerűen képtelenség komolyan venni, a helyzet pedig kifejezetten nevetségessé válik, mikor Catherine előadja magát (szavai lényege: „csúnyán megszívattalak, de hé, ne utálj már, oké?”).

Juno első jelenetében még csak a haja fénylik, a tehetsége nem. Itt következik egy újabb fura helyzet, mikor kiderül, hogy a kamera-összetörés megrendezett volt, ekkor még úgy tűnik, a fotós és a színésznő nyitott kapcsolatban élnek; a valóságban Phil azonban annyira hűséges, hogy csak és kizárólag Catherine-nel fekszik le, pedig körbeveszik a (szerinte) jobbnál jobb bigék. Meg azt se bánja, ha „párja” bárkinek szétteszi a lábát, akinek akarja. Mint a kiállítás után Terry-nek…

Phil mindezt úgy adja elő, mintha teljesen normális lenne. Azt mondja, tudja, hogy Catherine lefekszik másokkal és Terry-re vágyik, de nem izgatja magát. Catherine se izgatja magát amiatt, hogy esetleg a viselkedésével bántja mindkét fiút. Terry meg csak néz… Aztán van egy paranormális telefonbeszélgetés, ahol Kilmer és Levy figurái úgy beszélik meg, hogy találkoznak, hogy nem egyeztetnek helyszínt, majd egy olyan helyen lesznek, amit még sosem láttunk. Ez a találkozó-dolog is baromság, úgy néz ki, hogy négy éve nem látták egymást, ami jelentős teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a fiúk barátsága megmaradt és rendszeresen találkoznak; erre most a lány meglátja egykori „szerelmét”, majd rögtön le is fekszik vele. De arra már nem hajlandó, hogy Terry-t válassza. Most nem… Tehát: Amikor Phillel van, Terry után vágyakozik, amikor Terry-vel van, akkor Phil után. Philt lépten-nyomon megcsalja, Terry-t lelkileg tönkreteszi és egyikük sem igazán boldog vele (bár úgy tűnik a fekete pofát hidegen hagyja, hogy mindenki felpróbálja a csaját). 4 év után ott a lehetőség, hogy Catherine újrakezdjen, mégsem teszi. Neki jó ez így, eddig.

A 49. percnél lett igazán érdekes számomra a film. Juno Temple ebben a teljes szekvenciában szinte ragyog, gyönyörű, izgalmasnak, érdekesnek tűnik és az a jelenet, ahol Franco figurájával az eredettörténetüket mesélik, remekül koreografált. Minden benne van: Catherine és Phil látszólagos boldogsága, a szex ami együtt tartja őket, a rendező alakjának talmi elégedettsége, Victoria (vagyis Juno) szemezése Terry-vel és az, ahogy utóbbi ide-oda néz, egyik foglalt nőről a másikra. A szőke szépség ezután uralja a vásznat, pláne mivel Terry direkt szürke és jelentéktelen. „A legtöbb ember, aki kapcsolatban van, valaki mást szeret.” – mennyire igaz Victoria eme mondata; utána pedig az első igazán vicces pillanat is hozzá kötődik, a csókolózás a gardróbban.

Innentől kezdődik az „aranykor”, mikor mindkét srác boldog. A fekete a csalfa szukával, a fehér a tündérrel (értitek?), aki még a férjétől is elválik, hogy egymáséi legyenek. Csak egyvalaki boldogtalan, a szarkeverő, vagyis akit Levy játszik. Mert amikor ott volt a lehetősége 1979-ben, hogy Terry barátnője legyen, elbaszta (szó szerint); aztán még mielőtt a koma és Victoria összejöttek, megint ott volt az újabb lehetősége, hogy együtt legyenek és akkor direkt nemet mondott; most azonban, hogy látja, hogy Kilmer figurája már nem szenved, rögtön kell neki. Arra gondoltam, így a 60. perc tájékán, hogy most nekem sajnálnom kéne ezt a hülye picsát? Mire fel? Juno figurája szebb, érdekesebb, viccesebb, okosabb, minden szempontból lemossa Levy-ét…

Pici, de fontos közjáték: Ugye tudjuk, hogy Terry abbahagyta a filmkészítést, és Catherine rájön, hogy ez miatta alakult így. Ezért előáll egy történettel, amit a srác megírhatna és megrendezhetne; ennek a címe „The Pretender”, és érezhető, hogy Catherine meg Terry kapcsolatáról szól – csak én ekkor azt hittem, hogy utóbbit az öregember jeleníti meg. Ez az ötlet újra munkára sarkallja Terry-t, a forgatókönyvet Victoria (aki amúgy szintén színésznő, miként a vöröske) rögtön átnyújtja egy befolyásos producernek (az imdbn a stáblistából kihagyott, felismerhetetlen David Krumholtz [aki korábban egy másik Temple-moziban, a Wonder Wheelben is felbukkant, ám ott nem akadt közös jelenetük]), aki zöld utat ad neki. Minden tökéletes, igaz?

Viszont Terry újból meglátogatja az apját (Dennis Quaid), és utána valamilyen helyen, ami nem világos, hogy hol van és a pofa minek megy oda, megint találkozik Catherine-nel, megint kefélnek egyet, aztán a nő ráveszi, hogy most akkor legyen szíves, bontsa fel az eljegyzését, hagyja ott az álmát és legyen vele. Ez a fasz pedig megcsinálja… Tudom, a szerelem vak, de ez baromökörség! Ezek után pedig jön a veszekedés Victoriával, akit azért nem tudok sajnálni, mert megcsalta a férjét; majd Phil pofára esése, akit meg azért lehetetlenség szánni, mert már a kezdet kezdetén utazott Catherine-re és szart Terry érzéseire. Pedig elvileg legjobb barátok… Az 1983-as szekvencia lezárása egy „kemény” interracial, váltott partnerekkel, 15 percen át.

Eljutunk 1986-ba - egy év kb. fél óra. Még ’79-ben, a moziban ment az a francia film, amiben egy hölgy énekel és „vetkőzik”, akkor az jutott eszembe, hogy át fog menni az eredeti szcéna egy újraforgatottba Jane Levy-vel. Nos, itt ez úgy-ahogy megtörténik, mert Catherine előadja azt a részt a másik két főhősnek, miközben az eredetit rávetítik. Amúgy Terry és élete szerelme immár 3 éve alkotnak egy párt, most pedig új konfliktus közöttük Phil haldoklása, ugyanis az előző harmad lezárásának folyományaként AIDS-es lett… De a pasas végigkúrta az egész várost, sajnálni kellene? A fő-nő ismét rádöbben, hogy ő a hibás, mert – bár ezt a fekete beteg tagadja – ha marad, Phil kitart mellette, így elkerüli a fertőzést… Moore embere még fél lábbal a sírban is felmenti őt, nem tudom, mire fel. A „boldog” évek miatt? Végülis semmi meglepő nincs abban, amikor Catherine aztán lelép, de ekkor Terry, aki mindent feláldozott érte (kivéve persze a legszentebb barátságot a világon…) ahelyett, hogy utánamenne, még pár hónapot ápolja az egyre fogyatkozó komáját, aki ennek ellenére beadja a kulcsot. Akkor indul a hajsza a nő után…

ÜBER-SZPOJLER, avagy szpojler a szpojlerben

Már nem emlékszem hogyan, de Terry rájön: vágya tárgya Londonban van. Itt sorra keresi fel a mozikat, mivel tudja, Catherine imádja a filmeket, és találkozik az idős filmszínház-tulajdonossal (Brian Cox), aki felfedi előtte, hogy minden, amit eddig a szerelméről hitt, hazugság. Sőt, ami még ennél is meglepőbb, a „The Pretender” sztorija a valóságon alapult (kivéve a misztikus részt). Megtudjuk, hogy Levy alakjának anyja prosti volt, akit megöltek; és mindenkinek tönkreteszi az életét, akivel kapcsolatba kerül. Cox embere a kérlelésnek hála beadja a derekát és rávilágít, hogy a keresett személy immár Franciaországban van… A végső két jelenetben Terry még utoljára pofára esik (csak úgy be lehetett sétálni egy színházba egy próba közepére akkoriban?), és ott marad barát meg barátnő nélkül. És vajon „Catherine” boldog lesz-e újabb párja oldalán? Nem valószínű.

Utolsóként álljon itt a megoldás, vagyis hogy miért Pretenders, vagyis Megjátszók a cím: Catherine a teljes személyiségét megjátssza; Phil megjátssza mellette a rosszfiút; Terry megjátssza, hogy túllépett rajta…

SZPOJLEREK VÉGE

A lezárás előtt némi mocskolódás… A professzor az egyetemen néger, és az óráján a csodadiák szintén az (meglepően hasonlít Eddie Murphy-re A bölcsek kövéréből). Az utóbb említett figura szájából elhangzik egy kis fricska Hollywood felé – bár konkrétan egy francia rendezőről beszél, azt mondja: „a filmjei tele vannak utalásokkal, könyvekre, a populáris kultúrára, politikára, és azt hiszi ez zsenialitás”. Ez gyakorlatilag majdnem minden ma készülő „álomgyári” mozgóképre ráhúzható – vajon ez a forgatókönyvíró véleménye, vagy az enyém? Hiteles-e ez James Franco „szájából”? Az említett órán nem egy, de két feminista is van, akik ostorozzák a férfi filmrendezőket, akik „férfi szemszögből látják a világot”. Micsoda súlyos bűn volt ez 1979-ben – pláne most… Vajon a hozzájuk hasonlóak a valóságban miként néznek a Pretenders-re? Megfelel-e cikkem tárgya a „női látásmódnak”? A 20. percben a színházi ünneplésnél felbukkan az egyetlen ázsiai szereplő, mert az muszáj; és ha már színház, Catherine ezt adja elő: „Az utolsó tangó Párizsban feminista változata, én játszom Brando szerepét.” Tudnak ennél lejjebb menni? Naná! A 29. percben hangzik el szó szerint: „Terry úgysem fog megbaszni úgy, ahogy kellene.” – Már korábban is igen erőteljesen érezhető volt, hogy a fehér fiú minden területen alulmarad a feketével szemben, ám itt a végső pofon, ami inkább jobbegyenes. A néger ezt mondja és a csaj őt választja, rögtön oda is adja magát neki, ott, a kocsma férfivécéjében.

Lezárásnak annyit, hogy a stáblista végén és az imbdn is 2018 szerepel, de a filmet ténylegesen csak ebben az évben mutatták be. Ahogy az Avenues estében, a színészből lett rendezőnek ezúttal se sikerült gyorsan összeszednie a pénzt, megcsinálni az utómunkát, stb. – pedig James Franco azért ismert fickó. Még pár szót a készítőkről: A nemzetközi filmadatbázisban rákattintottam 3 érdekesnek tűnő címre, amiket James bácsi rendezett és egyik se érte el az 5 pontot - egyébként rengeteg mozgóképet dirigált már, csak ezek senkit se érdekelnek. Az író-producer Josh Boone volt; a mellékalakok közt pedig felbukkan egy bizonyos Nana Ghana nevű illető, akinek érdemes megnézni a pofáját, mert garantálom, hogy ilyen ronda nőt még nem láttatok…

Ahogy Garfield mondta anno, száz póknak is egy a térde, a Pretenders érdekes, gondolatébresztő marhaság, aminek semmi értelme nincs. Ha túltesszük magunkat a teljesen fölösleges propagandán, akkor lehet egy remek 20 percünk a közepén Juno Temple-lel, és meggyőződhetünk róla, hogy Val Kilmer fia örökölte apja tehetségét. Aki nem hiszi, hogy James Franco jóindulattal is csak amatőr rendezőnek nevezhető, az nézze meg a klipet a bejegyzés végén!

Pontozás:

imdb: 5/10 (1 év alatt 0.1-et esett vissza.)

Szerintem: 3/5

Hírek:

- Josh Boone a rendezője az Új mutánsok című X-Men-izének, amit tavaly vagy azelőtt forgattak és jövőre állítólag be is mutatják. Az X-eket övező láz igazából már az Apokalipszisnél lecsengett, szóval itt már csak a copyright-jogok megtartásáról van szó… Boone „mester” a klaviatúráját sem hagyja kihűlni, ő írja ugyanis a készülő The Talismant, ami Stephen King azonos című művén alapul és gondolom olyan lesz, mint a Setét Torony – senkit se érdekel…

A hétvégén még valószínűleg megnézek egy rövidfilmet, ha tényleg, akkor az lesz a következő írásom témája.

Itt meg jön az ígért videoklip – óriási elpocsékolása ennek a remek színésznőnek…