(Vasárnapra ígértem ezt a cikket, de hiába volt 6 órám rá, ha előtte három, aztán még egy teljes napom elmegy a munkára, akkor egyszerűen képtelen vagyok befejezni. A héten a tévében-listát sincs időm összerakni, mert muszáj aludnom… Végülis ezzel ünneplem a 12. születésnapunkat!)

Christina Ricci-hét, negyedik epizód…

Volt már vidám légkörű dráma, pocsék „romantikus” film és ijesztgetéssel tűzdelt thriller, most pedig valami olyan, ami egyszerűen érdekesnek tűnt. Olvastam erről a sztoriról korábban, szóval tudtam, mit fogok látni – azaz, hogy mi a megoldás. De amit ténylegesen megnézhettem, arra nem készültem fel…

1887. New York városa mellett van a Blackwell’s-sziget, itt áll egy ismert női elmegyógyintézet. Ez a helyszín, ahol a Nellie (C.R.) nevű ápolt a központi alak. A hölgy nem tudja, honnan, hogyan és miért került ide, a múltját áthatolhatatlannak tűnő homály fedi. Ennek eloszlatásában az intézet új, fiatal és jóképű orvosa (Josh Bowman) segíti és a létesítményt vasszigorral uraló főnővér (Judith Light) kegyetlen „gyógymódja” hátráltatja. Miközben Nellie a saját személyiségéért küzd, felveszi a harcot a személyzettel a többi ápolt nevében is. A helyzet egyre durvul, ezalatt az ismeretlen múltból újabb és újabb részletek bukkannak fel; ám korántsem a hősnő az egyetlen, akinek korábbi élete titkokat rejt. Vajon kiderül valaha, mi történt Nellie-vel, és ha igen, kiszabadulhat-e, felszabadíthatja-e fogságra ítélt nőtársait?

Az első dolog, amit ki kell emelnünk az a tévéfilm jelleg, ezt a mozit ugyanis a Lifetime-nak készítették (ugyanaz a banda, aki a History Channel című izéért felelős). Ez tök jó, mert a sorozatszínészek 90%-a sokkal tehetségesebb mint az egész estés mozgóképekben díszelgő társaik, plusz a cselekmény valós eseményen alapul, ezért érdekes. Egyrészt bemutatja, hogyan viszonyultunk alig 150 évvel ezelőtt az elmebetegséghez; érinti a nők jogait (ami minden tiszteletem ellenére már a könyökömön jön ki); feltárja az orvostudomány lassú fejlődését/egyik zsákutcáját; ha meg fogalmad sincs a címben leírt név tulajdonosáról, akkor egy izgalmas nyomozásban is részt vehetsz. A drámát megfelelően vegyítik a tényleg rémes jelenetekkel (mit várunk egy zárt osztályon játszódó történettől?), vannak szívszorító pillanatok és váratlan fordulatok. Tehát a cselekmény kitűnő. A külvilágból alig láthatunk valamit, amit mégis elénk tárnak, az kétségkívül nagyon szép, például az éjszakai New York. A benti részeknél (majdnem a teljes játékidő) kézi kamerát alkalmaztak, ami folyamatosan enyhén mozog. Ez egyrészt néha baromi zavaró, másrészt viszont valószínűleg direkt van, hogy növelje a kellemetlenség-érzetünket. Az első 25 percben nagyjából letudják a politikailag korrekt részeket, aztán belecsapunk a lecsóba!

SZPOJLER ITT

Fél óra után elkönyveled, hogy Nellie az egyértelmű áldozat, akinek nincs semmi baja, de valamiért bezárták ide; a doktor a kedves segítőtárs, aki tényleg e beteg érdekeit nézi; a főnővér meg a velejéig romlott gonosz. A nyomozósdi számomra érdektelennek bizonyult, mert tudtam mindent, csak azt akartam megérteni, miért vesztette el a főszereplő az emlékeit - a hintaszékes bulitól kezdett egyáltalán érdekelni az Escaping the Madhouse. A hitelesen ábrázolt, kínzással felérő gyógyítás; a ténylegesen betegek közé ilyen vagy olyan okból bezárt egészségesek sorsának bemutatása; meg a mellékszereplők helyzetének alakulása teszi aztán igazi (bár korántsem kellemes) élménnyé cikkem tárgyát. A nők társadalmilag alárendelt szerepére csupán az első jelenet utal, szerencsére nem erre hegyezték ki az eseménysort. A bent uralkodó viszonyok bemutatása úgy történik, hogy Nellie, a régen lakat alatt lévő, a nézővel együtt szoktatja hozzá a Blackwell’s világához az egyik új lányt. Mindez nagyon hasonlít a Sucker Punch-ra, ahol a nyitánynál a csupán önmagát védő kulcsszereplőt a hierarchiában jóval fölötte álló férfi bezáratja, majd ismét egy férfi dönt a sorsáról; közben pedig egy régebb óta „ülő” csaj körbe vezeti őt és vele együtt minket is…

„Őrült vagyok? Nem érzem annak magam.”

A legfőbb probléma a történelemhamisítás, ami amúgy korántsem idegen a Lifetime-ot uraló A+E Networks-től. Hozzájuk tartozik a History, ahol éjjel-nappal a „mindenki a múltban űrlény volt vagy találkozott velük” megy, ők csinálták az első évadban még jó, aztán rémesen pocsék, pofátlanul hazudó Templosok sorozatot; szóval „egy szarházi társaság”. Mert Nellie Bly létezett, lesz róla szó később; de ha csinálok egy filmet aminek The Nellie Bly Story az alcíme, akkor abban ne legyenek már olyanok, amik nem történtek meg! Az igazi hősnő ugyanis végig tudatánál volt, de erről majd utóbb! Az már csak hab a tortán, hogy 1887-ben valószínűleg igen csekély eséllyel lehetett egyazon diliházban ázsiai, fekete és mexikói nő…

Néhány eseményt vagy szereplőt kétértelműen lehet látni: A hógolyó-ütésnél Nellie kijelentése, miszerint „a lányok is játszhatnak baseballt” tetszett, mert azonnal a Micsoda csapat ugrott be róla; meg aztán miért ne játszhatnának – de csak akkor, ha közben nincs olyan, hogy idióta szabályokkal ellehetetlenítik a sportot a fiúk számára (ez még a jövő zenéje, de közeledünk hozzá). Az ápolók a vásznon mind nők, mindössze 4 pasi van, 3 fehér és egy fekete; az első semmit se csinál, a másik három meg csak akkor kerül képbe, mikor valakit el kell rángatni valahonnan. Elmondják, a főnővér megvert valakit, máskor is szóba kerül az ütlegelés, ennek azonban nincs képi „nyoma”, vagyis bár nők nyomják el a többi nőt, látható erőszakot mégsem alkalmaznak rajtuk (legalábbis verés formájában). Természetesen a gyengébbik nemhez tartozó betegeket a kor etikája szerint inkább hölgyek kezelik; de itt van a doki, aki egy jóképű fickó. Nincsenek orvosnők erre a feladatra? Etikus-e, ha ellentétes nemű az orvos mint a páciens, amennyiben 1887-ben vagyunk? A válasz látszólag igen… A tetves rész önmagán túlmutatóan tesz fel egy kérdést: Külföldi ismerősöm egyszer azt írta, „a haj a női pénisz”, ez nagyon igaz, mert ha levágják, megváltoztatják, az kihat a személyiségre, plusz a frizura rengeteget számít az oldalbordáink iránti vonzalmunkban. Itt a kedves doktor szólal fel érte, igaza van, ám mégis, ha a haj nekünk szól, akkor a miniszoknya, a magassarkú, a dekoltázs is, viszont ha megnézzük, az mégis baj? (Plusz a befejezéskor más megvilágításba kerül, ki mit miért tett ebben a szekvenciában.)

A korabeli orvoslás a testre fókuszált, az elmét, mivel senki se értette, elmaradott, barbár módszerekkel kezelték (lásd újra: Álomháború – lobotómia). A Blackwell’s-szigeten a betegeknek rá van bilincselve a lábára a cipő; értelmetlen, megerőltető munkát kell végezniük; az ápolók főnökei megemelt asztalnál eszik a legjobb kajákat, a betegek moslékot kapnak ugyanott; és aki egyszer bekerül, az még koporsóban se jut ki, ott helyben elföldelik a kertben… Ezek egy része mintha a mai, őrült világra utalna… Más szemszögből az, amit a főnővér mond, érthető, hiszen tényleg vannak olyanok, akiknek ez valamennyit használhat, meg léteznek menthetetlen esetek; csak éppen összevegyítik őket az ártalmatlan habókosokkal és a „normálistól” eltérőekkel, ettől mindegyiküknek rosszabb lesz… Persze ha az egyén szintjén vizsgálódunk, ahogy azt Nellie teszi első kézből, akkor mindjárt más a páciens fekvése, hiszen az egyes betegnek általában borzasztó ott – csak azzal sose törődnek ezek a tényfeltárók, hogy ha kiengedjük az utcára a bolondokat, akkor ki felel értük?

(Kis személyes kitérő: Városomban mindig voltak jellegzetes beteg emberek az utcán. Kisiskolás koromban a magában beszélő szemétszedő, aztán középsuli idején az utcán rohanó és hangosan ordítozó pasas, második munkám közben a központi téren ordibáló törpe nő, mostanában meg fogyatékos kéregetők, akik zaklatják a járókelőket… És ezek mindig addig tehetik, amit tesznek, amíg feldobják a bakancsot.)

Mindig jön valami újabb fordulat, amire a néző sose számít. Az egyik ilyen az új lány (a kétségkívül nagyon vonzó Anja Savcic) mellékszála, akiről sose derül ki, miért hozták be, ám láthatjuk, ahogy ténylegesen beleőrül abba, ami vele történik. Sorsának beteljesülése az egyik legrémesebb képsor, amit nem horror műfajban az utóbbi években láttam… Az ahhoz hasonlóan borzalmas jelenetek azért sokkolnak, mert valóságosak, megtörténhetnek. Más pillanatok akkor válnak igazán átütővé, ha elgondolkodsz rajtuk, ilyen mondjuk a már említett hintaszékes biznisz – milyen lehet az az élet, amiben már az is óriási boldogságot jelent, ha pár másodpercre beülhetsz egy hintaszékbe? Itt egyébként azt hittem, lehull a lepel Nellie-ről, ám tévedtem, mert ugyan tényleg direkt szervezi meg a dolgot, csak más okból, mint amire számítottam. Még egy hasonló apróság a 47. percnél induló szekvencia, ahol az új lány elméje látványosan megbomlik, és a főhős a megmentésére siet, mégpedig a „nép” föllázításával. „Nem küldhetnek le mindenkit” – óriási erő rejlik a tömegben; felrémlik a börtön, ahol egy maroknyi őr uralkodik a náluk sokkal nagyobb létszámú rab-társadalmon; és a mindennapi élet, ahol szintén egy tucat ember dönt milliók sorsáról. A diliházban és a kóterben fel tudnak lázadni, akkor mi, a „normálisak”, a „bűntelenek” miért tűrünk el némán szó szerint bármit?

Nellie-t persze megszívatják, ahányszor csak lehet, és most jön a poén: ő kezdte. Ha nem megy oda, ha befogja a pofáját, megnyugszik, akkor sok minden elkerülhető volna; éppen ezért a nővéreknek jogukban áll visszavágni neki. A kis, kék takarós megmozdulást követő, a női nézőket valószínűleg igazán felzaklató képsor után a „gonosz” feltárja a titkát, és durván öt perccel később a szövetségesnek beálló vörös, dagi nővér (Nikki Duval) révén kiderül, hogy a Blackwell’s-en az ápolók ugyanúgy be vannak zárva, ahogy a gondjaikra bízottak… Ez még komplexebb, ha hozzátesszük, hogy önmagukat tartják bezárva, készakarva élnek ott és nyilván nem is engedik el egymást – sejthető a revelációt követő terv, ami Nellie agyában megfogan (puska-a-falon-effektus).

„- Mi lesz magával, ha nélkülem megy vissza?

 - Nem megyek vissza! Magával megyek!”

Az 1 órás időhatár környékén már a legkegyetlenebbnek tűnő ápolónő (Sharon Bajer) is megtört, a temetési jelenetnél néhány másodpercig rá fókuszál a kamera és semmit se csinál, de az arcán, amin nincsenek látható érzelmek, mégis ott van a mélységes fájdalom, és hogy elgondolkodik azon, mit tett idáig. (Na, ilyent egy mozifilmben nem láthatsz, mert a sztárolt filmszínészek tehetségtelenek…) Ugyanekkor a főnővér szintén visszakozott, mintha kezdene kicsit megbolondulni; és a legnagyobb fordulatok csak ezután jönnek! Kiderül a doktor titka (ezen lehetne rágódni, de minek?), és a szökési kísérletnél történő esemény igen kellemetlen meglepetés mindenkinek. Az orvos meg az „igazgatónő” közti utolsó szópárbaj szintén emlékezetes, ekkor a korábbi szerepek felcserélődnek. A lezárásnál jön az igazság, amit a film tulajdonképpen meghamisított; és a végső hidegrázás, mikor a megmentő elmondja, mennyi idő telt el azóta, hogy Nellie bekerült a Blackwell’s-be…

Ja és még valami: Az a baj, hogy majdnem mindenkinek igaza van itt, szinte az összes szereplő áldozat, és bizonyos szempontból amit látunk, az sokaknak mégis tényleg jó. Nehéz objektívnek lenni, ha ennyi különböző szempont találkozik.

SZPOJLEREK VÉGE

Pár apróság még: Christina Riccin nem látszik a 39 év, nagyon jól áll neki ez a hosszú, barna, legtöbbször ápolatlan haj. Vicces, amikor egy bizonyos pasast megkérnek, írja le Nellie-t, mert akkor az amúgy már hazugsággal operáló mozi arra képtelen, hogy beletegye: baromi apró. Semmibe se került volna ezt a tényt valamilyen formában közölni. A készítők ugyanúgy, mint a Tegnap és ma esetében, újfent nők voltak: A rendező-producer Karen Moncrieff, az író Helen Childress (egyikükhöz se kapcsolható érdekes alkotás). A tévéfilm-jelleget mutatja, hogy párszor reklámblokkok számára beillesztett elsötétítéseket láthatunk.

Történelmi arcképcsarnok (SZPOJLER): Nellie Bly (1867-1922)

Eredeti neve Elizabeth Mary Jane Cochran, asszonyneve Elizabeth Cochrane Seaman. Ír származású, az apjának 15 gyereke volt! Már fiatalon, álnéven küldött be cikkeket egy újságnak, ahol a főszerkesztő meglátta benne a tehetséget és felvette. A Nellie Bly művészi megnevezést ez a fickó választotta neki, egy akkoriban népszerű dal alapján – az eredeti Nellie az énekben fekete. Ms. Cochran egyik maradandó tette Jules Verne híres regényének valósággá tétele volt, ő azonban 80 helyett 72 nap alatt utazta körbe a Földet, ezzel világrekordot állított be. 1895-ben, 31 évesen hozzáment egy 73 éves, nagybeteg, dúsgazdag gyároshoz, Robert Seamanhez, aki hamar elhunyt, özvegye így örökölte az általa alapított Iron Clad Manufacturing Vállalatot. Mint ennek a cégnek a vezetője, két szabadalom fűződik a nevéhez, egy újfajta tejes kanna és egy szettnyi egymásba illeszthető fémkuka. Az első világháborúban haditudósítóként az egyik első külföldi volt, aki eljutott a szerb-osztrák harci zónába; ahol egyébként ő lett az első nő is. Hamarosan lecsukták, mert brit kémnek nézték. 57 évesen, tüdőgyulladás következtében hunyt el…

Ten Days in a Madhouse

Az Escaping the Madhouse-ban látható eseménysor egy része valós. Cochran hallotta a híreket, amik a szigeten lévő állapotokról szóltak (kegyetlenkedés, elhanyagolás), és ezeket ment kivizsgálni. A mű eredetileg riportok sorozataként jelent meg a The World hasábjain, később válogatta őket össze könyvvé. Az írónő úgy jutott ki, hogy az újság képviselői elmentek érte és kikérték. Beszámolója nagy szenzációt keltett, a kötet kritikai visszhangja igen jó volt. Érdekesség, hogy az akkor praktizáló orvosokat meg tudta téveszteni furcsa viselkedésével – leírása szerint a beutalását kiadó doktort jobban érdekelte a vele dolgozó szemrevaló nővérke, mint a beteg. A nyilvánosságra került adatok után egy bírói testület a zsurnalisztanő segítségével saját nyomozást folytatott le, aminek végén a körülmények javításának érdekében jelentős összeggel emelték az elmegyógyintézetet fenntartó részleg kasszáját és előírták, hogy a jövőben csak alapos kivizsgálás után zárhatnak be bárkit. A sztori és írójának élete már több filmet/sorozat-epizódot szült, 2 éve mutatták be a színpadi verzióját, most meg állítólag készül belőle egy széria, Kate Marával a főszerepben.

SZPOJLER VÉGE

Nekem tetszett, mert sokkoló, érdekes, fordulatos és húsba vágó. Kitűnő színészi alakítások, jól megírt szövegek és szép kosztümök jellemzik; aki kedveli a zárt osztályon játszódó mozikat, az ne hagyja ki!

Pontozás:

imdb: 6.3

Szerintem: 5/5

Lehet, hogy az utolsó CR-moziról lemondok, mert újabb hosszú munkahét áll előttem…